A hatvanas évek szociálpszichológiájában az attitûd mellett alighanem a szerep fogalma örvendett a legnagyobb népszerûségnek, noha igen változó tartalommal és gyakran ellentmondó gondolatrendszerekkel a hátterében jelent meg. S bár ez a népszerûség a nyolcvanas-kilencvenes évekre észrevehetõen csökkent, a szerepelméletek ma is jelentós mértékben formálják a társadalomtudományi gondolkodást. Ezért érdemes felidézni a fogalom elterjedésének és átalakulásainak történetét - G. H. Meadnek, a szimbolikus interakcionizmus atyjának eredeti szerepfelfogásához viszonyítva. Annál is inkább, mert - amint az a továbbiakból remélhetõleg kitûnik - épp legnagyobb népszerûsége idején maga a szerepfogalom és az az összefüggésrendszer, amelyben a szerepjelenségeket vizsgálták, sok tekintetben szegényesebb és felszínesebb volt az eredeti meadi értelmezéshez képest. Ez utóbbi ugyanis nemcsak az empátiát, a Másik ember helyzetébe való beleélést tartalmazta - ennek egyetemes szükséglete mellett érvelve -, hanem a követõknél mélyebben megvilágította a szerep és a cselekvés kapcsolatát. A visszatekintés nem pusztán pszichológiatörténeti érdekességû, bár kétségtelenül az is lehet. Tanulságosabb lehet a retrospektív elemzés során azt megfigyelni, hogy a szerep és a cselekvés közötti viszony mélyebb megértéségiek elmulasztásával a szociálpszichológia és a szociológia kihagyott egy lehetõséget arra, hogy valósághûbben tudja értelmezni a szerepek változásait és új szerepek kialakulását.
 

Egy fogalom karrierje - történeti visszatekintés

A szerepfogalom triumfálása századunk közepe tájának társadalomtudományi gondolkodásában nem csupán Mead változó intenzitású hatásának volt köszönhetõ, hanem annak is, hogy ûrt töltött be az elméletalkotásban, mert általa gondolatilag megragadhatóvá vált a jellegzetes társadalmi és társas helyzetekhez kapcsolódó egész jellegû, nem pusztán egy-egy reakciót jelentõ viselkedés.

Sokan, így Katz és Kahn is, éppen integratív jellege miatt vélték alkalmasnak a szerepfogalmat arra, hogy gondolatilag kifejezze azt, ahogyan az egyén a társas és szervezeti létben annak egészével s a különféle pozíciókat betöltõ egyénekkel, csoportokkal konfrontálódik (Kahn et al. 1964; Katz-Kahn 1978). Valóban ebben, a szociális térben és idõben ismétlõdõen megjelenõ különféle viselkedésaktusok szabályszerûségeit, mintázatait összefogó jellegben rejlik a szerepfogalom sikerének titka, de egyben veszélye is. Veszélye, mert ahogyan a színpadon megjelenített szerep több rétegû lehet mind a színészi megformálás, mind a nézõi átélés és értelmezés szempontjából, éppúgy a tudományos igényû gondolkodás eszközeként alkalmazott szerepfogalom is többrétegû, felszínesebb és mélyebb összefüggésekben bontható ki. "A szerepfogalom alkalmazásának megvan az a veszélye, hogy egyaránt kínál olcsó, könnyen kezelhetõ magyarázó elvet mind a lélektani, mind a szociológiai elemzés számára" (Mérei 1988: 194).

Szemben az említett tudományokkal, a szerepfogalom megjelenése az irodalomban és a filozófiai mûvekben korántsem új keletû, ezekben azonban kevés kivétellel (pl. a skót morálfilozófia képviselõinek kivételével) negatív felhangot kapott a szerep, a megjátszott, mesterkélt viselkedésre utalt, hasonlóan a köznapi gondolkodás naiv pszichológiájához.

A szerep tudományos igényû elméleti kidolgozása részint a kultúrantropológiából (Linton, 1936), részint a német szociológiából (Símmel 1908; Weber 1964; 1968; 1970) eredt, de az amerikai szociológiában kialakult strukturalista szerepelméletben (Parsons 1951; Merton 1957a) és a szociálpszichológia G. H. Meadtõl kiinduló szimbolikus interakcionista irányzatában teljesedett ki (Mead 1934; 1964; 1973; Blumer 1969). Ezeken az irányzatokon belül is több iskola alakult ki, ami önmagában is demonstrálta a szerepfogalom túl tág jelentését, ambivalens, "ernyõszerû" jellegét. Sajnos, a szerepelméleteket áttekintõ szerzõk ritkán vették a fáradságot, hogy bemutassák a különféle szerepelméletek lényegi különbségeit. A kivételnek tekinthetõ Stryker is megjegyzi, hogy gyakorta a szociológiai szerepelméletre redukálták a szerepfogalom használatát (Stryker-Statham 1985). A szociológiai és pszichológiai szerepelméletek közös nevezõje, hogy valamennyi az egyén és a társadalom, az egyén és a társadalmi struktúra (csoport, intézmény stb.) kölcsönviszonyát próbálja megvilágítani a szerepfogalom általa kidolgozott értelmezésével és a szerepátvétel, szereptanulás mechanizmusaival, e fogalmat mindig többes számban alkalmazva komplementer vagy ellentétes szerepekre.

A fentieken túlmenõen már csak a különbségek tûnnek elõ.
 

A strukturalista szerepelméletek

A szociológiai szerepelméletek uralkodó nézõpontja az olyan szerepdefiníció, amely a társadalmi struktúrák - csoportok és intézmények - közötti és azokon belüli pozicionális (státuszbeli) különbségek mentén halad. Ezért is kapták a strukturalista vagy funkcionalista jeltót. Ezzel szemben a szimbolikus interakcionizmus szerepdefiníciói és -elemzései a személyek közötti kommunikációs hálók mentén haladnak.

A szociológián belül megkülönböztethetõ ugyan a szerepelméletek strukturalista és interakcionista változata, ám ez a megkülönböztetés ma már igencsak feltételes. Inkább a háború utáni idõszakra volt érvényes, amikor is a strukturalista változat volt a domináns; a mához közeledve ezek erõsen áthatják egymást. A megközelítés eltérõ hangsúlyáról van szó: az elsõ inkább azt vizsgálta, hogyan tagolódik be az egyén a szerepek) révén a nagyobb társadalmi struktúrákba, az interakcionista változat pedig inkább a szerepátvétellel, szerepjátékokkal kapcsolatos interakciókat tanulmányozta a státusz függvényében.

A strukturalista szerepelmélet elsõ megfogalmazója a kultúrantropológus Ralph Linton (1936) volt. Az elõfutárok között találjuk Durkheimet, M. Webert, G. Simmelt és R. Parkot is egyebek között a csoporttagság pozícióbeli differenciáltsága és a csoportnormákhoz való eltérõ viszony gondolatával (Durkheim 1978; Park 1926; Símmel 1908; Weber 1979). A strukturalista szerepelmélet részletes kidolgozójának azonban Parsonst (1951), leginkább problémaérzékeny alkalmazójának és továbbfejlesztõjének pedig R. K. Mertont tekinthetjük (Parsons 1951; 1988; Merton 1957b).

Linton és Parsons olyan funkcionális egységet látott a társadalomban, amelyhez az egyénnek állandó tréning és bizonyos minták segítségével kell alkalmazkodnia. Erre az alkalmazkodási folyamatra minden kultúrában ideális minták szolgálnak, reciprok módon formálva és osztva el a jogokat és kötelességeket. A társadalmi rendszerek a részek egyensúlyozására, a harmónia fenntartására tendálnak, ez a történelmi kontinuitás biztosítéka. A funkcionalista megközelítésben az egyes társadalmi státuszokhoz kapcsolódó szerepminta az, amely az egyéni viselkedést általában stabilan befolyásolja és a nagy társadalomhoz köti.

Linton szerint a szerep "a státusz dinamikus oldala... egy státuszhoz kötõdõ viselkedésmód a lehetõség-kötelesség dimenzióiban" (Linton, 1936: 113-114). Késõbb a szociálpszichológusok közül többen - kivált Daval - elégedetlenségüket fejezik ki a lintoni szerepfogalmat illetõen, mivel az "túlságosan nagy jelentõséget tulajdonít a társadalom normatív szférájának, egyoldalúan a meglévõhöz történõ alkalmazkodást hangsúlyozza. A köztem és a mások közötti kapcsolatok nemcsak kényszerek, hanem kommunikációk is" (Daval 1971: 109-110).

A strukturalista szerepelméletek közös elgondolása, hogy az interakciókban az egyének a kultúra által nyújtott minták, illetve forgatókönyvek szerint játsszák le részüket, és ez az ismételt lejátszás hivatott a társadalmi stabilitás és rend biztosítására. Az interakciók így mindig annak a szélesebb társadalmi struktúrának a terminusaiban és kontextusában értékelhetõk, amelyhez tartoznak, különös tekintettel a normatív erejû csoportelvárásokra. A makrotársadalmon belüli differenciálódás csoportok között is, azokon belül is különbözõ státuszokat eredményez, amelyekhez stabil, egymással ellentétes vagy komplementer viszonyban lévõ jogok, privilégiumok és kötelezettségek kapcsolódnak, ezek viselkedésbeni érvényesítésére vonatkoznak a normatív szerepelvárások. Ez utóbbiak az egyénre kényszerítõen hatnak, mert a nekik való megfelelést a társadalom jutalmazza és szankcionálja. Az elmélet a csoporton belüli differenciálódás eredményeire, a szervezett csoporton belüli eltérõ pozíciókra vezeti be a státusz fogalmát a szerep ikerfogalmaként. A szerepelvárások a szélesebb kultúrában, illetve társadalomban gyökereznek, ám az egyénbe beépülve belsõ kényszerekké, részben morális imperatívuszokká, válnak.

Parsons kiemeli, hogy "A társadalmi rendszer legcélszerûbb fogalmi egysége a szerep. A szerep az egyes cselekvõ totális cselekvési rendszerének egy szektora. Ezen a ponton kapcsolódik össze az egyes cselekvõ cselekvési rendszere és a társadalmi rendszer. Az egyén egység abban az értelemben, hogy különbözõ cselekvésegységek összetétele, amelyek viszont szerepekként jelennek meg mindazokban a kapcsolatokban, amelyekben részt vesz. De ez a szerepekbõl összetevõdõ egész nem ugyanaz az absztrakció, mint a személyiség mint rendszer... Ezek a megkülönböztetések - tehát az egyes cselekvõnek mint rendszernek, a cselekvésegységnek, a megfelelõ szerepnek és a társadalmi rendszernek az elválasztása - éppúgy elõfeltételei a társadalmi rend és változás bármely termékeny empirikus elemzésének, mint a személyiség alkalmazkodása és a kulturális változás elemzésének is... A szerep elsõdleges alkotó része a szerepelvárás. A szerepelvárások értékelési minták; elemi összetevõik analitikusan származtathatók a mintaváltozó-kombinációkból és a mintaváltozók származékaiból, ha ezeket kombináljuk a helyzetek sajátos típusaival" (Parsons 1988: 5).

Parsons fontos gondolata, hogy a társadalmi struktúra különbözõ egységei úgy mûködnek, hogy jutalmazzák a szerepelvárásoknak megfelelõ egyéni viselkedést és büntetik az azoktól eltérõt. A szerep és a szankció összefüggése lényeges alkotóeleme a társadalmi stabilitás és egyensúly fenntartásának, a társadalmi rend reprodukálásának.

A szerepelmélet kritikusai épp ezt az egyoldalúan a harmóniára, rendre koncentráló szemléletet kifogásolják, minthogy így az elmélet nem képes számot adni a társadalmi és interperszonális diszharmóniák és konfliktusok kialakulásáról és funkciójáról. A statikus szemléletû strukturalista szerepelmélet a társadalmi folyamatban résztvevõk stabil, "mintázott" magatartásának, az egyén és a makrotársadalom viszonyának csupán néhány lényeges vonását képes megmagyarázni. Ahhoz már elégtelen, hogy megvilágítsa és értelmezze az egyének aktív és újító hozzáállását a társadalmi struktúra egészéhez vagy partikuláris szerepeihez és státuszaihoz. Végül az is problémát jelent, hogy csak oly módon foglalkozik az egyénnel, mint akinek egyedüli feladata az alkalmazkodás az adott társadalmi struktúrához vagy kulturális kényszerekhez. Összefoglalva tehát: a strukturalista szerepelmélet alkalmatlan arra, hogy az aktív emberi cselekvõ-változtató képességet, a "human agency"-t - amely végül is új státusz-konfigurációkhoz és új szerepekhez is elvezet - valóságközeli módon és funkcionálisan tükrözze.

Az a kiindulópont, amely szerint a szerep egyenlõ a normatív elvárásokhoz való alkalmazkodással, nem teszi érthetõvé, hogy honnan és miért jönnek elõ új szerepek és változnak meg régiek? Ennek a kérdésnek egyébként a gyakorlati morál formálódásához is köze van, amennyiben például az új élethelyzetek felboríthatják a régi normákat, aminek következtében vagy értelmetlenné, vagy kifejezetten amorálissá válhat a hozzájuk való szerepszerû ragaszkodás.
 

A szimbolikus interakcionizmus és a szerep

Ez a kérdés már átvezet a szociálpszichológiába, a szimbolikus interakcionizmushoz, amely közelebbrõl és valamelyest dinamikusabban vizsgálja az egyén és a csoport találkozásait. Ebbõl a nézõpontból a társadalom csupán a szimbolikus interakciók közös elnevezése. Az interakciók résztvevõi kölcsönösen formálják egymást, s az aktuális cselekvésben állandóan figyelembe veszik a Másik jellemzõit, elvárásait stb. Az interakciók szimbolikusak, amennyiben azokban a jelentésterminusokban valósulnak meg és értelmezendõk, amelyeket a korábbi és az aktuális interakciókban résztvevõk alakítottak ki. Ily módon a fizikai és a társadalmi környezet is szimbolikusan értelmezett környezet. Ezzel is összefügg végül a szimbolikus interakcionizmus itt utolsóként említett, de Mead episztemológiai elméletében az elsõ helyen álló, lényegi pontja: nevezetesen az, hogy ontológiailag sem a társadalom, sem az egyén nem tartható elsõdlegesnek. Mindkettõ interakciókban konstruálódik, mintegy "az érem két oldalát" alkotva - hogy Cooley kifejezésével éljünk (Cooley 1902).

A szimbolikus interakcionizmus fõként két, eltérõ hangsúlyú iskola: a Blumer nevével fémjelzett chicagói és a Kuhn álfal képviselt iowai iskola munkásságával azonosítható. Az irányzat szellemi atyjának kétségkívül G. H. Mead tekinthetõ; folytatója és a konvencionális szociológiával szemben határozott megfogalmazója azonban Blumer volt.

Blumer Mead egyenes folytatójának tartotta magát, és sok tekintetben valóban hü tanítványnak bizonyult. Így például híven Meadhez, a szociális interakciókban nem a struktúrát, hanem a folyamatot, nem a skálákkal mérhetõ attitûdöt, hanem a Cooley-féle értelemben vett szimpatikus interakciót (a Másik nézõpontjára való ráhangolódásnak és e nézõpont átvételének a képességét), nem a viselkedés szigorú determináltságát, hanem valami új elemnek a kialakulását kívánta hangsúlyozni (Cooley 1902). Ezért érthetõ, hogy Blumer élesen bírálta a korabeli funkcionalista szociológiát, amely szigorú determinációt tételezett fel a létezõ társadalmi struktúrák és szerepek, valamint a társadalomba újonnan belépõ egyének között, s ily módon szemléletében az egyént "túlszocializált", túlkonform alannyá változtatta. Ez a szemlélet a szociológiai és a pszichológiai kutatás számára egyaránt félrevezetõnek bizonyult. Blumer szerint a társadalom "csupán" annyiban játszik szerepet az egyéni viselkedésben, amennyiben a társadalom struktúrálja a társas helyzeteket és alakítja ki még jóval színre lépésük elõtt a helyzetértelmezéshez nélkülözhetetlen szimbólumokat. Magát az értelmezés tartalmát és módját azonban a társadalom nem uralja teljes mértékben, az egyéni értelmezésnek is van játéktere. Következésképpen az egyén nemcsak passzív szerepjátszó, hanem társszerzõje is saját szerepének. Fontos az a mód, ahogyan az egyén adott helyzetekben "simán" lejátssza a szerepet vagy módosítja, és így a szerep visszahat a hozzá tartozó normák és kötelmek, s a mögöttes struktúra további alakulására (Blumer 1962).

Blumer ugyanakkor, legjobb szándéka ellenére, mégiscsak leszûkítette Mead szerepfelfogását, elhanyagolva a meadi elgondolás cselekvésközpontúságát, amivel összefügg, hogy az interakció is leszûkül a kommunikációra.

Az általam ismert legalaposabb Mead-elemzés szerzõje, Hans Joas így fr errõl: "Blumer kritikája minden olyan faktorális elmélettel szemben, amely az egyént pusztán »suttle boxnak«-nak tekinti, valamint fõ gondolata a társadalmilag formán Self-fel rendelkezõ egyének kollektív problémamegoldó képességérõl - Mead szellemét tükrözi. Mégsem tekinthetõ Blumer Mead-interpretációja autentikusnak. Mead cselekvéskoncepcióját Blumer az interakció koncepciójára redukálja, jelentésfelfogását pedig a lingvisztikaira csökkenti... Hiányzik Mead minden gondolata az evolúcióról és a történelemrõl. Ezek nagyon nagy eltérések Mead pozíciójától" (Joas 1983: 7).

Még nagyobb eltérést jelentett azonban gondolatilag Mead eredeti felfogásához képest az iowai iskolának és vezéralakjának, Kuhnnak a felfogása, amelyben ugyancsak központi jelentõségû volt a szociális interakció (a közvetlen személyközi érintkezés, s benne az egyén találkozása a társadalmilag már kimunkált szerepekkel, normákkal stb.), de az interakciós történések értelmezésében és vizsgálatmódjában lényegesen közelebb állt a konvencionális szociológiához. Kuhn elfogadta a szociológiai szerepelméleti koncepciót a társadalmi struktúráról (amely szerint ez lényegében a társadalmi státuszok, pozíciók és a hozzájuk kapcsolódó szerepek hálójából áll), és megkísérelte ehhez igazodva kifejleszteni a szerepjátszás hagyományos (szociológiai és szociálpszichológiai) eszközökkel történõ empirikus kutatását (Kuhn 1964). Kuhn egyetértett Blumerrel abban, hogy a társadalmi struktúra a szociális interakciók által formálódik és stabilizálódik, de szerinte az, ami már egyszer létrejött, kényszerítõ erõvel hat az egyénre. Így a kutatás centrumában mindenképpen a szerepátvétel kell hogy álljon; fõként az, ahogyan a szerep beépül az egyén Én-jébe, a Self-be. Ezzel összefüggésben fejlesztette ki az ismert "Twenty Statements Test"-jét, amely széles körben elterjedt az énkép vizsgálatában. Úgy vélte, hogy az egyének szubjektív meghatározásainak - évazonosságukról adott meghatározásainak - ismerete lehetõvé teszi a jövõbeni viselkedésükre vonatkozó predikciókat (Kuhn-McPartland 1954).

A Kuhn-féle iskola sokat tett azért, hogy a szerepfogalom ne maradjon pusztán elméleti konstruktum, hogy segítségével a létezõ formális és informális csoportviszonylatokban kialakult szerepek sajátosságait, a szereptanulás (interiorizáció) jellegzetességeit empirikusan is megismerhessék a kutatók. Ugyanakkor az iowai iskola nem szüntette meg azt a gondot, amelyet Blumer fogalmazott meg a funkcionalista szociológiával - fõként Parsons szerepfelfogásával - szemben, nevezetesen, hogy túlzottan alkalmazkodónak tekinti az egyént a szerepátvételi folyamatban.

Egyes interakcionisták (pl. Turner 1956; 1978) - úgy tûnik - meg tudják válaszolni a fenti kérdést a "role-making", a szerepformálás fogalmával, amely az interakciókbeli tárgyalások eredménye; valójában azonban nyitva marad a kérdés: miért tárgyalnak újra bizonyos helyzetekben meghatározott szerepeket? Vajon ez csak egyéni ízlés kérdése, vagy valamilyen általánosabb szükségszerûség van mögötte?

Az eddigiekben vázolt irányzatokhoz és elõzményekhez képest jelentõs elõbbre lépést igazából elõször Erving Goffman hozott, noha a szimbolikus interakcionizmus néhány kiemelkedõ képviselõje, mint Turner és Stryker is, hatékonyan törekedett az irányzat korszerûsítésére (Goffman 1981; Turner 1978; Stryker-Serpe 1982; Stryker-Statham 1985).

Goffman elsõként számolt komolyan a szerepet alakító személyeknek a mindennapi életben szükségképpen fellépõ "szituációs érzékenységével" és a helyzeti tényezõk hatásával a szerep megformálására. Ó mutatta ki az egyik leggyakoribb szerepjátszási mechanizmust: a szereptávolítást, a távolságtartást valamely szerep sémaszerû lejátszásától, ami - egyebek között - azért is állhat elõ, mert a személy más szerepvonzatoknak is a hatása alatt áll és érzékeltetni akarja viszonylagos önállóságát az adott szerep megvalósításában a megfigyelõk és partnerek elõtt (Goffmann 1981). Amikor valaki mások elõtt megjelenik, sokféle motívum indíthatja arra, hogy irányítja azt a benyomást, amit másokban kelt. Goffman sokat foglalkozott azokkal a technikákkal, amelyeket az emberek a pozitív benyomások fenntartására alkalmaznak, valamint azokkal a dramaturgiai természetû problémákkal, ahogyan önmagukat másoknak bemutatják a mindennapi életben. Ezek az eljárások mint szereptechnikák specializálódtak, és néhány formális viszony - például rokoni reláció, csoportbeli, munkahelyi helyzet stb. - szerint tagolódtak.

Cicourel úgy értékelte, hogy Goffman frontális támadást intézett a szerepelvárás fogalma ellen, és egyben hangsúlyozta mind a szituáció nyomását, mind a szereplõ viszonylagos önállóságát a helyzet meghatározásában. Mégsem volt teljesen elégedett azzal, ahogyan Goffman a meghatározott szituációkban cselekvõ személynek a modelljét felvázolta. Hiányolta annak kifejtését, hogy milyen értelmezési-következtetési eljárásokat alkalmaz az egyén a helyzet meghatározásában, hiányolta a szerephelyzet-viszony leírását magának a cselekvõnek - és nem a megfigyelõnek - a szemszögébõl (Cicourel 1973: 17-27).

Goffman elemzései a szerepjátszás szituációs meghatározottságáról és a szerepjátszó alany aktív alakítást biztosító eszközkészletérõl mindennek ellenére érdemi hozzájárulást jelentettek a szerepirodalomhoz.
 

A szerepfogalom értelme és funkciója G. H. Meadnél

Emlékeztetnünk kell arra, hogy míg a strukturalista szerepelméletekben a szerephez rendelt legfontosabb társfogalom a státusz volt, addig az interakcionista iskoláknál ugyanezt a funkciót az interakció, a közvetlen személyközi érintkezés és a szerepelvárás töltötte be. Figyelemreméltó azonban, hogy a szerephez társuló fogalmi háló egyik esetben sem terjedt ki a társadalmi cselekvésre, amelynek az egyén a tudatosság különbözõ fokán mindig is részese.

Mead szerepfogalma és felfogása ugyanakkor mélyen az emberi cselekvésbe ágyazott volt, s nem csupán azért, amiért Mead a szociálpszichológia "filozófusának" tekinthetõ, aki - Morris és Pataki jellemzésével - filozófusként mûvelte a szociálpszichológiát (vagyis egyszerre alkotott társadalomfilozófiát és társadalomlélektant). Sokkal inkább azért, mert az emberi ontogenezist és a társak közötti viszonyt Mead távolról sem korlátozta a közvetlen személyközi érintkezésre, az interakciókbeli kommunikációra, kiszakítva azt a létfenntartást, a természeti környezethez való tudatos alkalmazkodást és kölcsönös viszonyt biztosító emberi cselekvés összfolyamatából. Szerinte az élet mindennapi színterein és szituációiban a gyakorlati interszubjektivitáson (practical intersubjectivity) és a kollektív részvételen (participation) van a hangsúly. Meadet éppen az érdekelte, hogyan válik az egyén képessé arra, hogy részese és teremtõje, társszerzõje legyen ennek a tevékeny emberi-társadalmi folyamatnak.

Joas a "gyakorlati interszubjektivitás" fogalmát kulcsfogalomnak tartotta Mead elméleti elgondolásai egészének a megértéséhez. Mead ebbõl vezette le mind a tudat és a self eredetét, mind a köznapi és tudományos megismerést, beleértve a filozófiai diszciplínák kialakulását (Mead 1932; 1938; 1973).

"A gyakorlati interszubjektivitás fogalma a cselekvõ alanyok, a szubjektumok közötti kommunikációs viszonyok struktúráját jelöli, azt a struktúrát, amely alkalmas arra, hogy elméleti síkon áthidalja az ellentétet egy, az individuális cselekvõbõl kiinduló s ezáltal torzult cselekvéselmélet, valamint egy olyan strukturális elmélet között, amely nem ismeri fel a szubjektumot, a "human agency"-t" (Joas 1985: 13).

A szerep jelensége és fogalma ebben a permanens és állandóan változó folyamatban azáltal, hogy egy-egy stabilizálódó egységet képez - éppúgy, mint az interakció - közvetítõ és fenntartó funkciót tölt be, de ezek nélkül a keletkezést és fejlõdést jelentõ folyamatok nélkül nem létezik.

A meadi szerepfogalmat, hogy valódi értelme feltárható legyen, a cselekvés, a jelentés, az énfejlõdés, a kommunikatív cselekvés, a gyakorlati interszubjektivitás, a kollektív részvétel fogalmaihoz kell viszonyítani.

Mead ugyanis nem egy bizonyos státuszhoz kötött és valamilyen partikuláris szabályrendszerhez kapcsolt viselkedési mintát értett szerepátvételen (role-taking), hanem azt az alapvetõ emberi készséget jelölte e fogalommal, amely a Másik ember gesztusainak mint jelentéssel bíró szimbólumoknak a felfogásában, közös jelentésfeldolgozásában és egyfajta adaptív jellegû válaszkészségben nyilvánul meg. Ez a készség a Másik emberre való ráhangolódás, a Másik nézõpontjának, perspektívájának a felvétele, mely nem azonosítható pusztán az empatikus készséggel, de természetesen szerepelemként ezt is tartalmazza. Meadnél értelmi-érzelmi ráhangolódásról és beállítódás-átvételrõl van szó, amely nélkül nem jöhet létre sem szociális interakció, sem kommunikáció, valamint a: Én sem fejlõdhet ki. A szerepjátszó készség kialakulása elõfeltétele és közvetítõje, részese más - mai szóhasználattal élve, közös tudásnak ("shared knowledge") nevezett - kognitív sémák (pl. attitûdök, értékek stb.) kialakulásának. A szerep eleve folyamatos részvéten jelent valamiben, legyen szó akár a környezet, a szituáció felfogásáról, észlelésérõl, akár a közös cselekvésrõl.

A meadi fogalomrendszerben a szerep tehát az énfejlõdés és a kommunikáció közvetítõ lépcsõfokait vagy viselkedési egységeit leíró fogalom, amely mélyen a cselekvésbe ágyazott, és nem csupán a közvetlen személyközi érintkezés, a kommunikatív kapcsolat része, bár ennek aktusaiban és eszközeivel valósul meg.

Ezt mutatja a következõ meadi idézet is:

"Ha az adott emberi egyénnek a legteljesebb értelemben ki kell fejlesztenie énjét, nem elegendõ, ha csupán átveszi más embereknek az emberi társadalmi folyamat során ó iránta és egymás iránt mutatott attitûdjeit, és ha ezt az egész társadalmi folyamatot csupán ezen az alapon beviszi saját egyéni élményébe: ahogyan átveszi más egyének iránta és egymás iránt mutatott attitûdjeit, át kell vennie azon közös társadalmi cselekvések vagy társadalmi tevékenységsorozat iránti attitûdjeiket is, amelyeknek valamennyien résztvevõi. Majd magának ennek az egész szervezett társadalomnak vagy társadalmi csoportnak az egyéni attitûdjeit általánosítva cselekednie kell különbözõ társadalmi projektumokkal kapcsolatban, amelyeket e csoport bármely adott idõpontban megvalósít, vagy pedig annak az általános társadalmi folyamatnak különbözõ nagyobb szakaszaival kapcsolatban, amely a csoport életét alkotja, s amelynek ezek a projektumok a specifikus megnyilvánulásai. Más szóval az, hogy valamely adott társadalmi egész, vagy szervezett társadalom mint olyan széles körû tevékenysége bekerül bármely egyénnek az érzelmi mezejére, aki résztvevõje vagy részese az egésznek - ez az adott egyén énje számára a lehetõ legteljesebb kifejlõdés elengedhetetlen alapja és elõfeltétele (Az én kiemeléseim. - V. Sz. I. ). Csakis ha átveszi a maga szervezett társadalmi csoportjának azon szervezett, együttmûködó társadalmi tevékenységével vagy tevékenységsorozatával szembeni attitûdjeit, amelyben az a csoport mint olyan részt vesz, fejlesztheti ki maradéktalanul énjét, vagy tarthatja meg már kifejlesztett teljes énjét" (Mead 1973: 197-198).

E szándékosan hosszabban idézett gondolatsor meggyõzõen mutatja, hogy Mead nem mellékesen utal a társadalmi cselekvésre, hanem centrális jelentõségûnek tartja, hogy valamennyi általa alapvetõnek ítélt pszichikus jelenséget a cselekvéssel összefüggésben értelmezzen.

A szerep "cselekvésbe ágyazott" mivoltát Pataki is a meadi elgondolás lényeges vonásának tartja, mint ilyent hangsúlyozza, ellentétben a szerepkonfliktusokat kiemelten, a meadi szerepfelfogást elnagyoltan méltató, átfogó igényû hazai tanulmány szerzõjével (Pataki 1973: 483-528; László 1976).

"Mead újszerû orientációjának leglényegesebb vonása az, hogy a szociális aktust úgy tekinti, mint amely a maga dinamikus szerkezetiségében "internalizálódik" (olykor "interdramatizálódás"-nak is nevezi a folyamatot), s ennek a ténynek a bázisán alakul ki a pszichikum, a tudat. Röviden: a pszichikum nem egyéb, mint a szociális aktus szimbolikus inieriorizációja. ...Az individuum a szociális aktusnak azokat a részeit (szerepviszonylatait) is interiorizálja, amelyeket nem maga teljesít . ...A szerepszerûség, a szerepátvételi készség, a szerepjátszás és a nyelv alkotja a "szimbolikus interiorizációK legfontosabb konkrét mechanizmusait. ...Kézenfekvõ ...hogy a szociális aktus szerkezeti interiorizációja csupán akkor lehetséges, ha a szubjektum képes ugyanúgy válaszolni Tulajdon akcióira, ahogyan azokra mások válaszolnak, s ha rendelkezésre állanak (a nyelv révén) a szimbolizálás, a jelentésalkotás eszközei" (Pataki 1973: 510-511).

A szerepátvétel tehát a nyelv, vagyis a verbális szimbólumok elsajátításával együtt az egyén szocializációjának eszköze és mechanizmusa. Mint ilyen, nélkülözhetetlen a közös jelentéstartalmak feldolgozásához: ez teszi lehetõvé, hogy az egyén egyáltalán valamilyen közös hullámhosszon érteni és értelmezni tudja saját világát, társas és fizikai környezetét. Vagyis a nyelvvel együtt a szerepátvétel a jelentések azonosságát biztosítja a mindenkori társadalom egyénei számára. Ugyanakkor ahhoz is nélkülözhetetlen ez a sajátosan humán tanulási forma, hogy a folyamat részeként - másfelõl - kialakuljon és határozott formát öltsön az évtudat, a Self, s ezzel egyidejûleg fokozatosan a tudat objektumává váljon, vagyis kialakuljon az önmagára is reflektáló tudat.

A szerepátvétel így sajátos közvetítõ "híd", és "tolmács" funkciót tölt be a Társadalmi és egyéni jelentéstartomány, az egyéni viselkedés szabályozása és az éntudat fejlõdése között. Ilyen szorosan összefügg tehát a szerepátvétel az énnel, évtudattal a meadi elgondoláson belül. Ennek az összefüggésnek a megvilágítása egyúttal tartalmazza a választ arra a kérdésre is, hogyan válhat az éntudat (Self) a tudat objektumává.

Mead ezt az utat olyan nézetek ellenében gondolta végig, mint az éntudat introspekcionista és individualista megközelítései. A korabeli pszichológia "az egyéniségek kialakulásában mindig azt hangsúlyozta, ami unikális, ami sajátságos", mintha a közös vonások nem számítanának. Ezzel szemben állítja Mead, hogy: "Az egyén nem közvetlenül, csupán közvetve tapasztalja önmagát mint olyat, ugyanazon társadalmi csoport egyes tagjainak specifikus szemszögébõl, vagy pedig annak a társadalmi csoportnak mint egésznek általános szemszögébõl, amelyhez ó maga is tartozik. Saját tapasztalatába ugyanis énként vagy egyénként lép be, nem közvetlenül, vagy azonnal, nem azáltal, hogy önmaga számára alannyá válik, hanem annyiban, hogy elõször objektummá válik önmaga számára, ahogyan más egyének is objektumok számára, azaz tapasztalatában. Csakis azáltal válik önmaga számára objektummá, hogy fölveszi más egyének õ iránta mutatott attitûdjeit egy olyan társadalmi környezetben, vagy tapasztalat és viselkedés összefüggésben, amelynek mind õ, mind a többiek részesei" (Mead 1973: 177).

"A szervezett én a csoport közös attitûdjeinek megszervezésébõl alakul ki. Valamely személy azért személyiség, mert egy közösség része, beépíti ennek a közösségnek az intézményeit saját magatartásába. A közösség nyelvét a személyisége kialakítására szolgáló közegként alkalmazza, majd az összes többiek által nyújtott különbözõ szerepek átvételével fölveszi a közösség tagjainak az attitûdjét. Bizonyos értelemben tehát ilyen az emberi személyiség struktúrája" (Mead 1973: 207).

A szerepátvétel - perspektívafelvétel - tehát Meadnél jóval többet jelent annál, hogy bizonyos sajátosságokat kölcsönöz a külsõleg is megfigyelhetõ viselkedésnek, térben és idõben tartósan "mintázottá" és különbözõvé teszi azt másokkal szemben.

Az eddigiekbõl következik, hogy a szerepátvétel a szimbólumképzéssel, illetve -használattal is összefügg, hiszen eszközeit éppen a verbális és nem-verbális szimbólumok, terepét pedig azok az interakciók alkotják, amelyek az egyén életfolyamatában élete különbözõ társas színterein állandósulnak. Az interakciók Meadnél nem egyszerûen közvetlen találkozások vagy érintkezések, amelyekben kommunikatív cselekvés - vélemények cseréje és egyeztetése - folyik, hanem csak olyan közvetlen szembesülések és egymásra hatások, amelyek végsõ soron a természettel szembeni közös erõfeszítések, cselekvések bázisán, a tapasztalásban és a készségekben rögzülve és általuk motiváltan (vagyis az e cselekvésekhez is kialakított attitûd bázisán) formálódnak.

Mead határozottan kiemelte, hogy a gesztusnyelvhez, "a gesztusok társalgásához" (conversation of gestures) képest milyen új minõségekkel gazdagodik a szimbólumok használatára épülõ interakció, vagy ahogy késõbb tanítványa, Blumer nevezte: a szimbolikus interakció. A szimbolikus interakciókban a szimbólumok új eszközrendszert jelentenek nemcsak arra, hogy absztrakt formában megõrizzék a tudatban és memóriában a korábban tapasztalt vagy jövõbe vetített szituációk, történések és cselekvések sorát, arra, hogy új, szociális természetû mentális képviseleti formában - shared knowledge-ként, azaz egy csoport számára közös jelentéstartalomban képezzék le a valóságot, hanem arra is, hogy segítségükkel anticipálják, elõrevetítsék, értelmezzék és minõsítsék a Másik cselekvését (komolyságát, szándékát stb.), és képesek legyenek arra ugyanúgy szimbolikusan válaszolni, felszabadulva a közvetlen reakciókényszer alól. Blumer azt emeli ki, hogy szimbólumok birtokában képesek vagyunk Mások cselekvésének és a helyzetnek az értelmezésére, valamint saját tetteink szabályozására. Az a tény, hogy az ember önmaga számára, önnön helyzete és tettei értelmezésére is felhasználja a szimbólumokat - sót ez nélkülük kivitelezhetetlen volna -, azt jelenti, hogy az egyén teljesen új viszonyba kerül "önmaga létével", mert ezáltal elnyerheti a saját tettei feletti uralom képességét (Blumer 1964).

Mead még tovább megy az egyéni aktivitás lehetõségének a jellemzésében: ez a szimbolikus kapacitás (vagyis a szimbólumok használatára való képesség) a szervezetet, a cselekvõ alanyt saját környezete részévé emeli abban az értelemben, hogy környezete saját csoportja és önnön nézõpontjától is függ. Ebben voltaképpen elõlegezi a "valóság-konstruálás" Luckmann és Berger által kifejtett eszméjét.

A szimbólumok és a szerepek szociális természete minden interakcionista számára axióma, mégsem foglalja bele minden releváns fõ képviselõ a "szerep és cselekvés" relációt.

A szerepátvételt a szerepelméleteket áttekintõ legtöbb tanulmány szerzõje szocializációs mechanizmusként említi (pl. Buda 1965; Kon 1970; Pataki 1973; StrykerStatham 1985; László 1976) és fontosnak tartja. Némelyikük figyelmet szentel a "szerep-cselekvés" összefüggésnek, mások elmennek mellette, észre sem veszik.

Egyik-másik szerzõ csak azt látja benne, hogy ez a mechanizmus hivatott az "egyéni elemeket" "társadalmi elemekkel" vegyíteni.

Igaz, hogy Meadnél a társadalmi cselekvés és a szerepátvétel közötti szoros kapcsolat nem kifejtett, meglehetõsen vázlatos és olyan gondolat, amely elhalványult a Meadet követõ interakcionizmus mindkét iskolájában, fõleg a Kuhn által képviselt iowai iskolában. Félrevezetõ lehet a "társadalmi" vagy a "közös", a "kollektív cselekvés" fogalmának meadi használata, ha nem kötjük Mead más, explicitebb felismeréseihez. E fogalmakkal Mead nem elsõsorban több ember együttes cselekvését jelölte és, amint az a "The Philosophy of the Present" és a "The Philosophy of the Act" címû mûveibõl kiderül, a cselekvést nem szûkítette le a fizikai és a megfigyelhetõ viselkedésre. Az egyéni cselekvés is társadalmi, mert része az emberi létfenntartást biztosító kooperatív tevékenységnek, a gyakorlati interszubjektivitásnak.

A harmincas években elõször Kuhnék tettek kísérletet arra, hogy a meadi elgondolást átültessék az empirikus szociálpszichológiába. Szinte ez volt akkoriban az egyedüli empirikus-experimentális kutatóbázis, amelyre Mead inspirálóan hatott. Mead a saját korában csak szûkebb körben - igaz, hogy az amerikai szociológiai gondolkodás fellegvárában, a chicagói egyetemen - volt ismert és elismert. Sajnálatos, hogy elgondolásai összefüggõen csak halála után, s a tanítványok által szerkesztett és óhatatlanul interpretált formában láttak napvilágot.

Strauss szerint Meadre gyakran hivatkoznak mind a szociológiai, mind a szociálpszichológiai munkákban: "Bár szavait elég pontosan idézik, értelmüket gyakran félremagyarázzák, minthogy más szempontból interpretálják, mint Mead maga. A meadi álláspont radikálisan különbözött attól, ahogy a legtöbb szociálpszichológus és szociológus idézi vagy saját gondolatrendszerébe fûzi Mead gondolatmenetét." Nem elég Meadet csupán egyik vagy másik új felismerés gazdájának tekinteni, gondolatai egészét kell megérteni. (Strauss 1964: vii-viii).

A szerepfogalom és a köré font fogalmi háló, amely már differenciáltabban tükrözte a szerepek és megvalósításaik különbözõ formáit, a huszadik század közepére teljesen elterjedt a szociológiai és szociálpszichológiai irodalomban. Ám az interpretáció - hasonlóan a strukturalista szociológiai szerepelmélethez - kivált az iowai iskola tolmácsolásában egyfajta passzív szerepfogalomra redukálódott. A Blumerhez kapcsolódó chicagói iskola kevésbé egyszerûsítette le Mead szerepfogalmát, hiszen írásaiban Blumer kiemelte Mead nyomán az egyén aktív hozzáállását a szerepelvárásokhoz, s egyfajta módosításra is lehetõséget látott a szerepátvételi folyamatban; ezért is nevezte ezt role-makingnek, azaz szerepformálásnak. Ugyanakkor explicit mondanivalójával Blumer is hozzájárult ahhoz, hogy az az értelmezés váljon dominánssá, amely szerint kizárólag a közvetlen érintkezésben, az interakciókban, a vélemények, az elvárások és viselkedések verbális és non-verbális egyeztetése szintjén zajlik le csupán a szerepformálás. A cselekvésre ugyan történnek utalások, de ahogyan a szerepelmélet egyik mai kritikusa, Schwalbe megjegyzi, olyan pontokon utalnak rá, mint végsõ elemre, ahonnan kellene kezdõdnie a tulajdonképpeni magyarázatnak (Schwalbe 1987: 115).

Kon is erre a helyzetre utalva írja a következõket: "...a társadalmi szerep fogalma központi helyet foglal el az egyének közvetlen kölcsönhatásának a leírásában és elemzésében. A fogalom azonban kétségkívül kiegészítésre szorul. Elõször: a személyiségnek a szereppel kapcsolatos viselkedését csak az általánosabb társadalmi rendszer keretei között érthetjük meg... Másodszor az inter-individuális elemzést ki kell egészítenünk az intra-individuális megközelítéssel, amely lehetõvé teszi, hogy az adott egyén másokkal való kölcsönös viszonyának struktúrájáról a belsõ, pszichológiai struktúrára térjünk át (Kon 1970: 24).

A szimbolikus interakcionizmusnak az a törekvése, hogy az egész szerepjelenségkört az interakciókban megvalósuló közvetlen véleménycsere és kommunikatív viselkedés társas és egyéni értelmezésére korlátozza, túlságosan is leszûkíti azt a szempontot, amelyet Mead a szerepátvétellel és társadalmi cselekvésbeli gyökereivel kapcsolatban új elemként alkalmazott.

Meglehet, maga Mead is bizonyos mértékig felelõs gondolatainak félreérthetõségéért; így azért is, hogy késõbb olyannyira elhalványult a szerepfogalom és az általa megragadott jelenségek szoros összefüggése a cselekvéssel (vagyis az a funkcionális kapcsolat, amely a szerepátvételt, szerepjátszást az emberi cselekvéshez fûzi. Hiszen sokan leírták már - köztük az ugyancsak interakcionista Stryker és Statham is -, hogy a szimbolikus interakcionizmus kulcsfogalmai ködösek és pontatlanok, az empirikus kutatásba nehezen adaptálhatók és operacionalizálhatóak (Stryker-Statham 1985: 328).

Napjainkban viszont egyre inkább tért hódít az a felismerés, hogy érdemes Mead eredeti szövegeihez, tanulmányaihoz fordulni a tanítványai elõadásjegyzeteibõl õsz szeállitott Mead-kötetek hihetetlenül gondolatgazdag, ám sokszor ambivalens szövege helyett. Természetesen nem várható el, hogy egy éppen születõben lévõ új szemléletbõl vagy tudományos diszciplínából minden ambivalencia egyszerre eltûnjön, minden alapfogalom tökéletesen tisztázott legyen, de az autentikusabb olvasat kulcsot adhat némely ambivalencia megfejtéséhez.

Ennek meggyõzõ bizonyítékát nyújtja Hans Joas már említett monográfiája, de hasonló üzenetet hordoz M. L. Schwalbe érdekes tanulmánya is, amely Meadet bizonyos értelemben a szociálpszichológia elõfutárának tekinti, és ugyancsak témánkba vág. Schwalbe munkája a strukturalista szerepelmélettel szemben a legutóbbi évtizedben felerõsödött kritikai hullám egyik reprezentánsa, amelyben a szerzõ kritikai észrevételei között szerepel - mindenekelõtt - az elmélet alkalmatlansága arra, hogy számot adjon az igazi "human agency"-ról (az emberi kezdeményezõ-, alkalmazkodó- és vállalkozóképességrõl) a szerepátvételi folyamatokban, alkalmatlansága arra, hogy értelmezze a normatív szerepelvárások és az aktuális cselekvés, illetve viselkedés közötti viszonyok eltéréseit és változásait - és így tovább. Schwalbe - aki inkább szimpatizál a szimbolikus interakcionizmus képviselõivel, de fejtegetéseiket épp a szerep és a cselekvés közötti funkcionális kapcsolatot illetõen ugyancsak hiányosnak tartja - pozitív mondanivalójában Mead cselekvésfelfogásának újraelemzésébõl indul ki. Az egész meadi elméletalkotás axiomatikus pontja a cselekvés Watsonéval ellentétes megfogalmazása és ezáltal az ember-környezet viszony újraértelmezése. Schwalbe szerint Mead setf-interpretációja (Mead 1934), amellyel a self szerepét világflotta meg a szociális viselkedésben, s amellyel ismertté vált, elõfeltételezte Mead cselekvésfilozófiáját (Mead 1938).

"Mead szerint minden szociális viselkedés a cselekvések folyamatos sorozatából tagolódik-formálódik ki (is built up out), és az egyes cselekvések, amelyek négy szakaszt tartalmaznak, az impulzust, az észlelést, a manipulációt és a konszummálást" (Schwalbe 1987: 199), mint egészek szimbolikusan rögzülhetnek és tárolódhatnak az emlékezetben. Fontos tudni, hogy a cselekvés Watsonnal szembeni megfogalmazásának lényeges pontja az, hogy nem a stimulustól, hanem az impulzustól indul ki a cselekvés, amin Mead biológiailag vagy szociálisan kondicionált beállítódást, diszpozíciót értett meghatározott tárgy irányában történõ meghatározott cselekvés végrehajtására.

E helyütt talán nem szükséges elmélyülnünk Mead cselekvésfilozófiájában (lásd Váriné 1986; 1991), inkább ahhoz térjünk vissza, hogy mire volt jó Schwalbénak e felfogás felelevenítése.

Schwalbe - Mead gondolatmenetét követve - ki tudta mutatni a következõ összefüggéseket.

1. A szerepek tagolódása, "születése" a cselekvések ismétlõdéséhez és habitualizálódásához, valamint ahhoz a szükséglethez kötõdik, hogy az emberek szociális viselkedései elõreláthatók és prognosztizálhatóak legyenek. Következésképpen a cselekvések ismétlõdése és habitualizálódása már önmagában is "mintázottá" teszi a szociális viselkedést. Életbevágó jelentõsége van az ember-környezet viszonylatban a sikeres cselekvések habitualizálódásának -, ami annyit jelent, hogy az emberek többsége számára ezek válnak "a" cselekvések lehetséges és szükséges formáivá az adott szituációkban.

A cselekvések elõreláthatósága és prognosztizálhatósága olyan specifikum, amely abban az esetben még fontosabbá válik, ha egyáltalán lehetséges a cselekvés tudatos megélése és tervezése. Schwalbe meglehetõsen közel jut ehhez a kérdéshez, amikor bevezeti tanulmányában a Mead által még nem használt, de Mead szellemének megfelelõ "meta-cselekvés" ("meta-act") fogalmát, amellyel voltaképpen azt kívánta jelezni, hogy a kisebb cselekvési egységek - mûveletek - nagyobb szociális cselekvési egységekbe rendezõdnek. Úgy véli, mások szintén felismerték, hogy szükség van olyan fogalomra, amely az emberi szociális viselkedés hosszú távú célrairányultságát ragadja meg. Schank és Abelson (1977) például a tervek és célok prózaibb, földközelibb terminológiáját alkalmazza arra, hogy megvitassa ezeket a dolgokat. A "meta-act", vagyis "meta-cselekvés" fogalom bevezetésére azért került sor, mert a komplex szociális viselkedést az adott idõben (jelenben) egyszerû cselekvési aktusokból formálódónak vagy összeállónak tekintõ meadi elemzésbõl konzisztensen volt levezethetõ. Lehetséges - bár nem szükségszerû -, hogy e komplex szociális viselkedés a teljesülés (konszummálás) távoli jövõbeli szakaszára való hivatkozással van megkonstruálva. E nézet értelmében egy emberi élet önmagában is projektnek fogható fel, amely több egymást átfedõ rövidebb-hosszabb projektbõl áll, amelyek viszont egyszerû cselekvésekbõl (mûveletekbõl) tevõdnek össze (Schwalbe 1987: 121).

2. Schwalbe kimutatta, hogy a társas interakciók is leírhatók, illetve elemezhetõk a meadi cselekvésszakaszolás és jellemzés terminusaiban, és egy ilyen leírás során világossá válhat, hogy belsõ szükségletek, impulzusok sokkal inkább meghatározzák a szerepátvételt, mint ahogy azt a strukturalista szerepkoncepcióban ábrázolták.

3. "A szociális viselkedés strukturalista szerepelméleti felfogása túl nagy dolgot csinál a kreatív és a konform szerepátvétel általa vélelmezett ellentétébõl. Mead perspektívájából nézve ez tulajdonképpen álprobléma" (Schwalbe 1987: 120).

Álprobléma - mégpedig azért, mert az egyén sohasem csupán egyetlen meghatározott viselkedési mintával vagy elvárással szembesül, hanem mindig egy komplex ingerkonfigurációval van dolga a cselekvés impulzus és észlelés fázisaiban, amelyeknek a helyzeti összetevõk éppúgy részesei, mint a cselekvõ alany individuális képességei és késztetései. Ahogyan az egyén az egyes cselekvésekben reprodukáló és újító is lehet, ugyanúgy a cselekvések nagyobb egységeiben, a szerepátvételben is lehet passzívan alkalmazkodó; ám módosíthatja is, "újraírhatja" aktuálisan az adott szerepet. Schwalbe álláspontja e ponton összeér Blumerével, de õ Mead cselekvéselméleti megállapításaival hitelesebben alá tudja támasztani ezt az álláspontot.

"Az egyéni sajátosságok elismerésének az eszméje nem lehetett idegen Meadtõl, akinek kevésbé ismert munkái (The Psychology of the Present, 1932; The Psychology of the Act, 1938) tanúsítják, hogy mindig keletkezésében és folyamatában elemezte a szociális kezdeményeket és intézményeket, eközben nagy fontosságot tulajdonított mind a formális, mind az informális tárgyalási mechanizmusoknak és ezek kimenetelét "negotiated order"-ként, azaz a partnerek által közösen tárgyalt és egyeztetett rendként írta le" (Váriné 1991: 104-105). Ha Mead a kooperatív cselekvést uniformizált egyének viselkedéseként értelmezi, nem lett volna szüksége elméletileg a "negotiated order" feltételezésére.

Ha tehát a szerepátvétel, a szerepjátszás jelenségkörét Mead cselekvésfilozófiájának a szellemében mérlegeljük, okkal felfedezhetjük, hogy ez utóbbi elhanyagolásából, háttérbe szorulásából, ismeretének hiányából számos félreértés fakadt. Ilyen félreértésbõl származhat például az a Moreno által megfogalmazott vád, hogy Mead nem ad teret az egyéni sajátosságoknak, túlzottan az uniformizálódásra helyezi a hangsúlyt. Ebben a tévedésben még mais sokan osztoznak. Vannak, akik ellenõrzés nélkül igaznak fogadják el Moreno kritikai észrevételeit Meadról, és keresik az utat, hogyan lehetne a meadi szerepfelfogást utólag alkalmassá tenni az individualizációra, az egyéni különbségek és sajátosságok befogadására.

Holott Mead utólagos kijavítása e tekintetben felesleges, mert elgondolásában eleve teret ad a szerepátvétel egyéni formáinak. A túlzott és egyoldalú szerepátvétel nem Mead, hanem a strukturalista szerepelmélet változatainak sajátja. Így látta ezt Strauss, Joas és Cicourel is. Cicourel nemcsak Goffmann érdemét, hogy nyomatékosította az aktív szubjektum és a szerepkonstruálás gondolatát, hanem azt is külön kiemelte, hogy ez a gondolat már Meadnél jelen volt (Cicourel 1973: 25-26).

Kiegészítésre, korrekcióra Mead mindenekelõtt a motiváció kérdéskörének atomisztikus és sporadikus kezelése, valamint a generalizált Másik fogalmának túlságosan általános és pontatlan megfogalmazása miatt. A generalizált Másik fogalmához, többszintû és variábilis kategorizációs és megnyilvánulási lehetõségeihez - következésképp a választás és azonosulás (ezen belül a referenciacsoport-választás) játékterének körvonalazásához és az identitásformálódással való összekapcsolódás megvilágításához - valóban hozzájárult a szimbolikus interakcionizmus, azzal, hogy átvette a szociológiai szerepelmélet néhány e tekintetben nagyon is helyénvaló szempontját, köztük a pozicionális elemzést a társadalom csoporttagozódásában.

Némileg enyhíthet hiányérzetünkön ez a felismerés, amelyre ismét csak Schwalbe jutott: szerepfelfogása, valamint a képzeletrõl olvasható elgondolása folytán Mead akár a modern kognitív szociálpszichológia elõfutárának is tekinthetõ, sokban elõlegezi az utóbbi sémafelfogását. A szereprõl kialakult elképzelések, képzetek (imagery) eszerint a jövõbeni cselekvésre, illetve megjelenésre és viselkedésre vonatkoznak, azok elõképeiként három módon funkcionálnak: szervezik észlelésünket, ösztönzést, illetve stimulusokat adnak a cselekvéshez és vezetik a cselekvést a végkifejlet, a megvalósítás felé. Ha tehát egyszer már kialakultak, illetve bekerültek az egyén tudatába, akkor a továbbiakban viszonylag önálló motiváló erõvé válnak (Az én kiegészítésem. - V. Sz. L). Schwalbe ugyanis nem fogalmazza meg explicit módon, hogy itt a motiváció problémájáról van szó. Márpedig arról szól: a szerep mint az "elõadás", a viselkedés megvalósításának képzeletbeli formája (performance imagery). Az "imagery"-t a tapasztalat szülte, és szimbolikusan kódolt. Minden, amit eddig tudunk róla, érezhetõen motivációs szerepére utal, mint ahogyan ilyen szerepet játszanak a különbözó módon átvett - kulturálisan, etnikailag vagy mikroszociálisan meghatározott sztereotipizált kognitív sémák is. Ezt a szerepet Strauss (1969) mutatta be sikeresen.

Fontos azonban hangsúlyozni, hogy a szerep "performance imagery"-kénti felfogása kifejezetten a cselekvésközeli és az interakciókban érvényesülõ kognitív sémákra utal, és mint ilyen, rendkívül távol áll attól a felfogástól, amelyet Mead tisztán, vagy elsõsorban fenomenológiai recepciója képvisel, élén Martin Buberral, aki hajlamos arra, hogy az interakcióban elsõsorban a kontemplatív elemet, a szemlélõdést és a hiedelmek, véletlenek cseréjét emelje ki, minden más lehetséges összetevõ rovására. Ezt az ellentétes nézõpontot és Mead eredeti pozícióját pedig nem árt tudatosítani, kivált azokkal a némileg eltúlzott várakozásokkal és reményekkel szemben, amelyeket a terápiában kapcsolnak korunkban egyes szerepjátszási technikák alkalmazásához. Anélkül, hogy általában megkérdõjeleznénk a szerepjátszással kapcsolatos egyéni és csoportterápiákat, utalnunk kell arra, hogy ezek bizonyos mértékig szükségképpen mesterkéltek, a résztvevõket kiszakítják élettevékenységük, cselekvésük valóságos kontextusából. Hatékonyságukat pedig talán érdemes a saját tevékenységükhöz való pszichológiai távolság-közelség dimenziójában is értelmezni.

A szerepfogalom utóéletének ez a vázlatos áttekintése remélhetõleg érzékeltette, hogy a meadi elgondoláshoz képest a szerep fogalma gyakorta szegényebb viszonyrendszerben került felhasználásra, még akkor is, ha idõközben a szerepformálódás egy-egy aspektusát - mint például a szerepháló, szerep-feszültség, szerep-konfliktus - egyes szerzõk Meadnél jobban kidolgozták. A veszteség a társas, együttmûködõ cselekvés termékeny - hasonító és differenciáló - kontextusából való kiszakításának a következménye. A szerep visszahelyezése ebbe a kontextusba viszont annak a talajnak a megtalálását jelenti, amelyben a társas viszonyok és szerepdifferenciálódások - új szerepek születésével, régiek kiüresedésével együtt mindenkor végbemennek. Ez arra inspirálhat bennünket, hogy Meadhez visszanyúlva újraszervezzük a szerepelméletekrõl kialakult tudásunkat.
 

Hivatkozások

Banton, M. 1965. Roles. An Introduction to the study of social relations. London: Tavistock

Blumer, H. 1962. Society as symbolic interaction. In: A. M. Rose (ed): Human behaviour and social processes. An interactionist approach. Boston: Houghton Mifflin

- 1969. Symbolic interactionism: Perspective and Method. Englewood Cliffs: Prentice Hall

Buda Béla 1965. A szerepfogalom a szociálpszichológiában. Magyar Pszichológiai Szemle, (XXII) 1-2, 101-112.

Cicourel, A. V. 1973. Cognitive Sociology. Middlesex: Penguin

Cooley, C. H. 1902. Human nature and the social order. New York: Scribner

Daval, R. 1971. A mai szociálpszichológia néhány forrása. In: Pataki Ferenc (szerk.) Szociálpszichológiai szöveggyûjtemény. Budapest: Tankönyvkiadó

Durkheim, E. 1978 (1895). A társadalmi tények magyarázatához. Budapest: Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó

Goffmann, E. 1981. A hétköznapi élet szociálpszichológiája. Budapest: Gondolat Kiadó Habermas, J. 1981. Die Theorie des Kommunikativen Handelns. Frankfurt/M: Suhrkamp Verlag -1985. A kommunikatív cselekvés elmélete /1-2/. Filozófiai Figyelõ; Szociológiai Figyelõ, ELTE Harré, R. 1979. Social Being. Oxford: Blackwell

Harré, R.-P F Second 1972. The Explanation of Social Behaviour. Oxford: Blackwell

Joas, H.1983. G. H. Mead: A Contemporary Re-evaluation of his Thoughts. Frankfurt: Suhrkamp Verlag

Kahn, R. L. et al. (eds.) 1964. Organizational stress: studies in role conflict, and ambiguity. New York: John Wiley and Sons

Katz, D.-R. L. Kahn 1978 (1965). The Social Psychology of Organizations. New York: John Wiley and Sons

Kuhn, M. H. 1964. Major trends in symbolic interaction theory in the past twenty-five years. Sociololgical Quarterly, 5, 61-84.

Kuhn, M. H.-T S. McPartland 1954. An empirical investigation of self-attitudes. American Sociological Review, 9, 68-76.

László János 1976. Szerep és szerepelmélet. Világosság, 1.

Linton, R. 1936. The Study of Man. N.Y.: Appleton Croffs

Mead, G. H. 1932. The Philosophy of the Present. Ed. by A. E. Murphy. Chicago: University of Chicago Press

Mead, G. H. 1938. The Philosophy of the Act. Ed. by C. W. Morris et al. Chicago: University of Chicago Press

Mead, G. H. 1973 (1934). A pszichikum, az én és a társadalom. Budapest: Gondolat Kiadó

Mérei F. 1988. Közösségek rejtett lélektana. Budapest: Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó

Merton, R. K. 1957a. The role-set. British Journal of Sociology, Vol. 8, 106-120.

- 1957b. Social Theory and Social Structure. Glencoe, Illinois: The Free Press. [Magyarul: Társadalomelmélet és társadalmi struktúra. Budapest: Gondolat Kiadó, 1980.)

Parsons, T 1951. The Social System. Glencoe, Illinois: The Free Press

- 1988. A társadalmi rendszenól. (Válogatta és szerkesztette: Némedi Dénes.) Szociológiai Füzetek, 45. ELTE Szociológiai Intézet és Továbbképzõ Központ

Parsons, T-S. A. Shils 1951. Toward a GeneralTheory of Action. Cambridge: Harvard University Press

Pataki Ferenc 1973. G. H. Mead és a szociálpszichológia. In: Mead 1793, 483-531.

Turner, R. M. 1956. Role Taking, Role-Standpoint and Reference-Group. American Journal of Sociology, 61, 316-329.

- 1978. The role and the person. American Journal of Sociology, 84, 1-23.

Schank, R. C.-R. P Abelson 1977. Scripts, plans, goals and understanding. Hillsdale, N.Y.: Erlbaum

Schwalbe, M. 1987. G. H. Mead among Cognitivists. Roles as Performance Imagery. Journal for the Theory of Socical Behavior, (Vol. 17) 2, 113-133.

Simmel, G. 1908. Soziologie. Lipcse

- 1950. The Sociology of--. New York: Glencoe

- 1973. Válogatott társadalmi-elméleti tanulmányok. Budapest: Gondolat (Elsõsorban a "Fölé és alárendeltség", 217-260 és "A társadalmi csoport önfenntartására" 345-350. old.)

Strauss, A. (ed.) 1964. Georg Herbert Mead on Social Psychology. Chicago-London: The University of Chicago Press, Phoenix Book

- 1969. Mirrors and Masks. The Sociology Press

Stryker, S-A. Statham 1985. Symbolic Interaction and Role Theory. In: G. Lindzey-A. Aronson (eds.) Handbook of Social Psychology. 3rd edition, Vol.1. New York: Random House, 311-378.

Stryker, S.-R. T Serpe 1982. Commitment, identity salience and role behaviour: theory and research example. In: W. Ickes-E. Knowles (eds.) Personality, roles and social behaviour. New York: Springer Verlag

Váriné Szilágyi Ibolya 1986. Cselekvéselméletek a szociálpszichológiában Filozófiai Figyelõ, 3-4, 11-36.

- 1991. G. H. Mead and L. S. Vygotsky on Action. Studies in Soviet Thought, 42, 93-121. Weber, M. 1964 (1921). Wirtschaft und Gesellschaft. Tübingen: Kiephauer et Witsch

- 1970 (1924). Gazdaságtörténet. Budapest: Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó
 
 

* Jelen tanulmány egy G. H. Meadrõl és L. Sz. Vigotszkijról írt összehasonlító monográfia középsõ részét képezi. Köszönöm lektoraim értékes segítségét. Észrevételeik egy részét technikai okokból már csak a monografikus feldolgozásban tudom majd hasznosítani.