Csanády András
A PARASZTI ÖNELLÁTÁS ÖSSZGAZDASÁGI SZEREPÉRÕL
 

A harmadik világ megapoliszait a munkanélküliség sajátos válfaja tartja megszállva: a nagyon széles körû informális- és alulfoglalkoztatottság - írják a kérdés szakemberei. Õk, a hetvenes évek vége óta már azt is tudni vélik, szinte egyhangúlag, hogy ennek a munkanélküliségnek a gyökerei a falvakba nyúlnak. "A városi szegénység a falusinak a tükrözõdése" - fogalmazza meg Garry Rodgers. Megismerkedve ezzel az irodalommal kényszerûen ötlik fel bennünk a kérdés: vajon a nálunk, Kelet-Közép-Európában most kialakulóban lévõ hosszú távú munkanélküliség nem ugyanilyen alaptermészetû-e?

A feltevést egészében véve alátámasztják a dél-európai országokban a munkanélküliségre vonatkozóan felgyülemlett tapasztalatok. Ezekbõl azt olvashatjuk ki, hogy ahol az ipari fejlõdés nem tudott idejében kibontakozni, a népesség Európában is megrekedt a mezõgazdaságban, és onnan azután a tanulatlan munkaerõ feleslegével árasztja el az egész gazdaságot, tartós és nagymérvû munkanélküliséget és alulfoglalkoztatást okozva - általában.

Általában! De nem minden esetben. Vannak bizonyos fokú kivételek - mint Portugália és Görögország esete -, ahol a kimutatott munkanélküliség alacsonyabb. Méghozzá nem is csak a többi dél-európai országhoz, hanem a fejlettekhez képest is.

Mi lehet ennek az oka?

Ha igaz az, hogy a dél- és kelet-európaiak munkanélküliségét lényegi hasonlóság fûzi a harmadik világbeliekhez, akkor nagyon fontos lenne ismerni azokat az okokat, melyek következtében amott nem mindenütt és nem feltétlenül érvényesülnek az elmaradott gazdaságszerkezet (illetve munkamegosztás) hátrányai a foglalkoztatásban, hanem inkább még lehetõséget is nyújtanak a kiterjedt foglalkoztatásra, annak fenntartására.

Cseppet sem mindegy ugyanis, hogy a magyarországi - de általában a keletközép-európai - gazdasági átalakulás milyen utakra tér a fenti vonatkozásban. Ennek a feltevésnek a tisztázásához - úgy gondolom - elsõsorban a falusi gazdálkodást kellene világosabban érteni: az abban lelhetõ szerkezeti-fejlettségbeli különbségeket és ezekhez képest a magunk sajátosságait, amelyek meghatározzák a foglalkoztatás kereteit és szerkezetét a jelenlegi átalakulás folyamatában. A kérdés alapos tisztázásához szükséges lenne megvizsgálni és összehasonlítani a magyar paraszti gazdálkodás több mintáját, erre azonban nekem nem jutott módom. Be kellett érnem egyetlen vizsgálat lehetõségével. Ehhez mintámat a nagy kelet-nyugati fejlettségi lejtõ legtúlsó pontjáról vettem - azaz a határon túlról, Erdélybõl s annak legkeletibb csücskébõl, a Székelyföldrõl. A magyar paraszti gazdálkodás feltehetõleg leghagyományosabb alakját tettem vizsgálat tárgyává. Igaz, hogy az ottani gazdálkodás olyan feltételek között folyik, melyek korántsem jellemzõek az egész magyar mûveltségi területre, azonban feltétlenül kedveznek a hagyományok fennmaradásának és érvényesülésének.

Romániában ugyanis - köztudott - a diktatúra mindvégig kiuzsorázta a mezõgazdaságot; a falut elsõsorban az ipari felhalmozás forrásának tekintette. Igyekezett a városok, ipari területek számára mennél több terményt és mennél több munkaerõt kivonni. Ennek folyományaként a falvakban mérhetetlen indulat gyülemlett fel azokkal az intézményekkel - és többnyire a személyekkel - szemben, akik ezt a kiuzsorázást szolgálták és végrehajtották. Vagyis a termelõszövetkezetekkel, agrárszakemberekkel szemben általában. Következésképpen a diktatúra megdöntése után csak hatalmas társadalmi feszültségek árán lehetett volna a nagyüzemi szerkezetet egészében fenntartani. Az új hatalom tehát a szövetkezeteket feláldozta a tömegindulatok oltárán, s csak az állami gazdaságok nagy részét (melyek korábbi nagybirtokok gazdálkodási hagyományára épültek) védte meg és tartotta egyben.

Így a korábbi kisbirtokok igen széles körû reprivatizációja ment végbe. Sõt, ha a fennmaradt nagyüzemek - állami gazdaságok - ügyét is számba vesszük, azt mondhatjuk: nagyjából helyreállt a két háború közti - vagy tán annál is korábbi birtokszerkezet. Részintézkedéseiben a román kormányzat, úgy tûnik, elég tudatosan arra törekedett, hogy a reprivatizációval minél szélesebb rétegeknek tegye lehetõvé hosszabb idõszakra falun a megélhetést. Nemcsak azoknak, akik falusi lakosok maradtak, hanem azok számára is, akiknek idõk során már sikerült városba telepedniük. Ezek nagyobbik fele a diktatúra idején is több-kevesebb részt vett már az otthagyott falu gazdálkodásában, mivel a városokban egyre romlott a közellátás, és a szükséges élelemhez mindinkább csak így lehetett hozzájutni. Most õk ugyanolyan lehetõséget kaptak birtokuk visszanyeréséhez és gazdálkodásuk beindításához, mint a falun maradottak - akik között azonban jelentõs számban vannak a napi ingázók, akik ipari munkát is vállaltak lehetõség szerint.

A családi gazdálkodásnak ezek az elemei Magyarországon, ha megvannak is, de feltétlenül más arányokban. Így súlyuk is megfelelõképpen más az összgazdaság sorsa alakulásában.
 

A vizsgálat

Vizsgálati terepnek a Kis-Homoród patak völgyében fekvõ, hegyekkel határolt kistáj 8 települését választottuk. (Ezek közül kettõ szocialista várossá egyesült a hatvanas években; a többi hat falu. Vizsgálatunk elõkészítõ szakaszában valamennyi falu gazdálkodásáról rövid (20-25 old.) monografikus tanulmányt írtak munkatársaim. Ehhez falvanként 6-8 családdal készítettek programozott interjúkat s tájékozódó beszélgetéseket folytattak a falu intézményi vezetõivel. Ezt követõen, a tanulságok alapján szerkesztettük meg kérdõívünket s ezzel folytattuk le a vizsgálat második szakaszát. Kérdõíves felmérésünkkel a táj családi gazdaságainak kb. 10 százalékát (525 család) vizsgáltuk meg. Az így gyûjtött adatok feldolgozása még mindig folyik, amiket itt közölni tudok, még csak az alacsonyabb fokon feldolgozottak.

A felmérés eredményeibõl azokat fogom most bemutatni, amelyek a homoródvidéki falusi gazdálkodás hagyományszerûségét szemléltetik elsõdlegesen.
 

A munkamegosztás közösségi természete

A gazdálkodás felõl szemlélve nem könnyû megállapítani és ábrázolni a családok határait. Az együtt élõ család semmi esetre sem értelmezhetõ úgy, mint a reális határ hordozója - pedig a nyugat-európai mintát követve, többnyire ezen a mintán át szokták megközelíteni a gazdálkodó családot. Induljunk el hát mi is innen.

1. táblázat
Az egy családban élõk

	személyek száma
	1	2	3	4	5	6	7	8	nincs adat	összesen
családok	38	128	62	108	92	52	25	12	8	525

A családok tehát elég kicsik, közel kétharmaduk 4 személyesnél kisebb. A személyek puszta száma azonban meglehetõsen különbözõ összetételû családokat takarhat.

2. táblázat
Családok nemzedéki összetétele

				különélõ gyermekeik
családtípusok			esetszám	1	2	3 vagy több
1. öreg: l	aktív: 0	gyerek:0-1	31	7	9	11
2. öreg: 2-3	aktív: 0	gyerek:0-2	66	7	20	34
3. öreg: 0	aktív: l-2	gyerek: 0	41	6	8	8
4. öreg: l-3	aktív: 2-3	gyerek: 0	29	9	8	7
5. öreg: 0	aktív: 3-n	gyerek: 0-n	109	30	16	7
6. öreg: 0	aktív: l-2	gyerek: l-n	127	11	5	2
7. öreg: 1-n	aktív: 1-n	gyerek: 1-n	54	10	8	8
8. egyéb			68	12	19	29
összesen			525	92	93	106

Ennek a még nem tökéletes tipológiai táblázatnak, ha csupán bal oldalát - az együtt élõ család típusait - tekintjük, az a benyomásunk keletkezik, hogy igen jelentõs (20% körüli) hányadot képviselnek benne a magukra maradt öregek. Jobb oldalán azonban láthatjuk a családokhoz tartozó különélõ gyermekek számait, akik nagyobbrészt már felnõttkorúak (hiszen öregek gyermekei), s akikbõl közel minden, aktív korúak nélküli öreg családra jut egy vagy több.

Kérdés marad viszont, hogy ezek a városba települt fiatalok mennyire vesznek részt idõs szüleik gazdálkodásában?

3. táblázat
Részvétel a családok gazdálkodásában

személyek	rendszeresen	alkalmanként	soha	összesen
apa	395	18	20	433
anya	411	22	20	453
nagyapa	37	26	138	201
nagyanya	44	41	17	255
gyerekek, velük élõk	182	97	82	361
külön élõk	23	184	108	315
rokonok, pénzért	1	23	446	470
viszonzásért	7	177	292	476
termékért	1	12	458	471
szomszédok, pénzért	3	24	446	473
viszonzásért	3	188	282	473
termékért	-	11	463	474
falubeli, pénzért	4	179	294	477
viszonzásért	-	119	357	476
termékért	4	77	396	477
máshol élõ, pénzért	1	3	473	477
viszonzásért	-	4	473	477
termékért	1	4	471	476
kérdezettek száma				525

Amint láthatjuk, ebben a táblázatban, a különélõ gyermekek 207 (23+184) családban segítenek a családi gazdálkodásban. Nemcsak õk azonban, hanem még a rokonok és szomszédok is, sõt a falubeliek közül távolabbiak is szép számban vannak, akik viszontsegítségért vesznek részt más családok gazdálkodásában (119). Igaz, emez utóbbiak legnagyobbrészt pénzért segítenek (4+179), míg az elõzõ viszonylatokban a pénz jelentéktelen szerepet játszik (rokonok: 24, szomszédok: 27 családnál) a közvetlen, hagyományos munkacseréhez képest (rokonok: 184, szomszédok: 191 családnál; de még a falubeliek is 119 esetben). Vagyis: a falvakban igen erõsen él még a közösségi munkamegosztás rendszere; amelynek keretében a családok nagy része hozzájut megélhetéséhez.

Kétségkívül azonban nem mindenik. A felmérést végzõ fiatalok megrendülve számoltak be azokról a kilátástalan nyomorúságokról, amiben jó néhány törmelékcsaládot találtak. Ezek azonban - valószínûleg - nagyobbrészt a termelõeszközök hiányán, s nem egymagában a munkaképtelenségen alapultak.

A munkamegosztás tényleges arányainak érzékeltetésére bemutatom még az alábbi adatsort.

4. táblázat
Együtt- és különélõk részvétele a gazdálkodásban

	részt vevõ személyek száma
a családban	1	2	3	4	5	6	7	7-nél több	összesen
együtt élõk	52	153	69	80	52	38	18	6	468
különélõk	25	71	55	113	92	69	35	17	477
kérdezettek száma									525

Itt sajnos még nincsenek megkülönböztetve a "0 személy" rovatban azok, akik nem folytatnak gazdálkodást és azok, akiknél sem a családon belül, sem kívül egyáltalán nincs munkaképes résztvevõ a gazdaságban. Az azonban így is világos, hogy 0-3 személyig sokkal kevesebben (kb. feleannyian) vannak az alsó, mint a felsõ sorban. Onnantól kezdve pedig megfordul az arány. Tehát: az együtt élõ családon kívüli résztvevõkkel erõsen növekszik a családok munkaerõbázisa - ezzel pedig nyilvánvalóan termelésének biztonsága is. Kézenfekvõ persze, hogy ezeknek a családközi kapcsolatoknak jelentós része aszimmetrikus - vagyis a különbözõ vagyoni állapotú (és életkorú) rétegek nem egyformán részesülnek benne -, erre azonban itt sajnos nem térhetünk ki részletesebben.
 

A gazdaság irányítása

A hagyománykövetés ezen a téren is nagyfokú, egyértelmû.

5. táblázat
A gazdaságirányítók életkora

	életszakaszok években
	21-30	31-40	41-50	51-65	65 felett	összesen
családfõk	21	92	115	155	141	524
(élõ) apja	-	-	3	52	79	134
házastársa	64	88	112	120	77	461

Amint látjuk, a gazdaságok irányítása döntõ részben idõs emberek kezében van. A családfõk mintegy 80 százaléka 40 év feletti, s közülük csak 134-nek él még az apja. Házastársaik alig valamivel fiatalabbak, mint õk maguk. Arra a kérdésre, hogy "Kivel szokta megbeszélni gazdálkodása ügyét-baját?", a következõ válaszokat kaptuk:

6. táblázat
Akivel megbeszélni szokta gazdálkodása ügyét-baját

	házastárs	gyerek	rokon		szomszéd	szakember	egyéb	senkivel	összesen
			közeli	távoli
1. helyen említi	259	52	81	3	18	1	7	104	525
2. helyen említi	5	34	12	1	11	-	-	462	525
3. helyen említi	1	-	-	1	1	-	-	522	525
kérdezettek száma									525

A fiatalabbakkal (gyerekek) összesen kb. 16 százalék, szakemberekkel pedig gyakorlatilag senki. A túlnyomó többség házastársával és rokonaival - tehát szintén idõs emberekkel tárgyalja meg gazdaságának ügyeit. Nem is igen lehet ez másképp, hiszen a visszakapott földtulajdonhoz nem áll rendelkezésére úgyszólván senkinek más szakismeret és más rendezõelv, mint ami az utolsó magántulajdoni idõszakból közöttük megmaradt.

Romániában a földek kollektivizálása a hatvanas évek közepe táján fejezõdött be. Aki akkor - 30 éve - apja oldalán már részt vett a gazdálkodásban, az rendelkezik mint legfiatalabb, olyan elgondolással és helyismerettel, amellyel el lehetett most indulni az önálló gazdálkodásban.

Hiszen az egész magánosításra úgy került sor, hogy az elviselhetetlen fennálló helyzetet kívánták megszüntetni mindenáron. Ehhez pedig nem állt rendelkezésükre egyéb pozitív elképzelés, mint a hajdani - a két világháború közötti - "aranykor". Annak helyreállítása, amitõl annak idején megfosztották õket, volt az egyetlen megfogalmazható közös cél a falusi "forradalom" számára 1990-ben. Ennek a restauratív eseménynek cselekvõképes hordozója pedig kizárólag a 45-50 évnél idõsebbek korosztálya. A rendelkezés tehát az övék - övék kellett legyen.

A Homoród folyásának felsõ szakasza nagyon magasan fekvõ vidék, ott nem kollektivizálták a gazdaságokat, de fejlõdésüket megakadályozták, rögzítették az állapotokat. Így ezekben is csak azok a minták találhatók az újrainduláshoz - maguk és mások számára -, amit máshol az öregek õriznek emlékezetükben.
 

A paraszti önellátás

Nem térhetünk ki - sajnos - a gazdálkodásban felhasznált és birtokolt eszközök bemutatására. Röviden csak annyit hadd mondok, hogy súlyosan elégtelenek mivel a családok hajdanvolt eszközeinek nagy részét elvették a kollektivizáláskor, s azok a tsz kezén azóta megsemmisültek. Amit viszont a tsz meglévõ készletébõl visszakaptak/szétosztottak, az többnyire rossz állapotú és nem a kisgazdaság céljaira való.

A munkák tekintélyes részét kénytelenek a családok a fennmaradt állami gépállomásokkal végeztetni - igen kedvezõtlen feltételek mellett, mind anyagilag, mind mûszakilag. Az e körül fennálló feszültségek bizonyos mértékig hatnak a modernizáció irányában is: a restauratív elképzeléseket újragondolásra, alkalmazkodásra kényszerítik. Másfelõl viszont erõs korlátozást is jelentenek, s a gazdaság minimalizálása felé szorítanak.

Ugyanígy hat a vékony és súlyosan leromlott infrastruktúra, annak hiányai: az elhanyagolt út- és vasúthálózat, lepusztult jármûpark, megbízhatatlan, elavult távközlési rendszer, szûk és szervezetlen piacok stb. Mindezek közepette nem sok lehetõség nyílik a biztonságos árutermelésre. Ebbõl is érthetõ, hogy az önellátás õsi paraszti eszménye egyértelmûen uralkodó.

7. táblázat
A családok az alábbi arányokban fogyasztják saját gazdaságuk termékeit (százalék)

	mennyiségek
termékek	fogyasztja	keveset	jelentõset	sokat
kenyérgabona	50	-	1	48
takarmánygabona	62	-	2	60
krumpli	76	0,5	6	68
cukorrépa	2	-	-	1
zöldség, virág	86	1	2	83
gyümölcs	52	1	1	50
pálinka, bor	11	-	1	10
hús	79	2	12	65
tojás, toll	75	1	4	70
tej	51	8	20	23
tejtermék	46	0,5	6	40
gyapjú, bõr	36	3	9	23
takarmány	67	2	2	62
fa	22	-	2	19
tésztaféle	57	24	25	7
fûszer	9	1	0,5	7
édesség	14	2	6	-
ruhaféle	30	1	16	13
textilnemû	17	2	9	6
bútor	5	2	2	1
trágya	69	57	7	4
vetõmag	64	32	24	8
kérdezettek száma				525

A táblázatból kirajzolódó összképet úgy fogalmaznám: fele részben saját termék fogyasztásra alapozott gazdálkodást mutat. Jobb megértéséhez azonban rögtön hozzá kell tennem: nehogy úgy értékeljék a képet, hogy az igazi hagyományosság a teljes önellátás lenne. A tökéletes autarkia több évezreddel ezelõtt, a kõkorszakkal szûnt meg; de a mezõgazdasági termékekkel való önellátás is már évszázadokkal ezelõtt.

Ez a vidék magas fekvésû, felsõ falvaiban alig terem kenyérgabona, de egyáltalán nem teremnek meg a kényesebb zöldség- és gyümölcsfélék. Ezek a falvak régtõl fogva erdei termékeikért (elsõsorban deszkáért, mészért, faszénért) és állattartásukkal (élõállatok, hús, gyapjú, tejtermék) szerezték gabonaszükségletüket. Régebben naturális cserével, újabban mindinkább pénz közvetítésével. Ennek tudatában szemlélve már magasabb - úgy 70 százalék körüli - önellátási szintet olvashatunk ki táblázatunkból.

Ezen körülményeket szemlélteti következõ táblázatunk.

8. táblázat
A családi termékek eladása (pénzért)

	mennyiségek (százalékban)
termékek	eladja	keveset	jelentõset	sokat
kenyérgabona	2	0,5	0,5	-
takarmánygabona	2	1	-	-
krumpli	2	2	0,5	-
cukorrépa	9	-	-	8
zöldség, virág	1	0,5	-	0,5
gyümölcs	1	0,5	0,5	-
hús	27	16	10	1
tojás, toll	10	8	2	-
tej	43	18	17	8
tejtermék	16	9	6	-
gyapjú, bõr	24	10	8	5
takarmány	9	3	1	5
fa	4	2	2	-
kérdezettek száma				525

Látható, hogy a szántóföldi és kerti termékek közül egyedül a cukorrépát adják el. Azt is csak azért, mert így biztosan és kedvezményesen juthatnak cukorhoz - az elõzõ évek akadozó cukorellátása közepette. Ezzel szemben az állati termékekbõl a családok átlagosan 25 százaléka értékesít, és láttuk, hogy ezekbõl önellátásuk is meglehetõsen magas (40-80%). Nem szabad, hogy megtévesszen minket a fa értékesítésének alacsony szintje (4%). Az erdõbirtokokat ugyanis nem privatizálták. Községi és közbirtokossági tulajdonaikat a hegyvidéki falvak hiába követelik mindmáig vissza, az megmaradt állami tulajdonban. Ennek következtében azután a havasaljiak szinte kötelességüknek tekintik, hogy lopják a fát, ahogyan csak tudják. Ezt azonban nyilván nem hajlandók hiteles nyilatkozatban megerõsíteni. Ennek tudatában még inkább az kíván magyarázatot, hogyan lehet, hogy olyan sokan (22%) vallották magukat fából önellátónak. Nos a magyarázat: a szövetkezeti idõkben a legelõk egy része beerdõsödött, de azokat a területeket a nyilvántartások alapján mint legelõket visszaigényelték - és kapták -régi tulajdonosaik, s most törvényesen kivágják róla a fát - mielõtt még más találná ellopni az elvadult erkölcsû világban.

Felhívom még a figyelmet a feldolgozott termékek viszonylag magas értékeire: kenyér, tésztafélék, tejtermékek házi készítésére, s még inkább a szövés-fonás-varrás még mindig élõ tevékenységeire (36, 30, 17% a saját fogyasztásban, 24% az értékesítésben).

Megemlítem továbbá a számomra meglepõ tényt: a vidéken nagyon csekély mértékû a naturális csere és a (csere)ajándékozás. Mindössze 2-3 termék, amelyet egyáltalán említeni érdemes e tekintetben: legnagyobb arányban a húsfélét (disznótoros kóstoló); a krumplit (5-16%-ban) ajándékozzák és cserélik (gabonára); a tejet és tejterméket (3-14%) fõképp egymás kisegítésére azon idõszakban, amikor nem tejel a tehén; hasonló lehet a tojás (15%) adományozásának magyarázata, valamint a vetõmag cseréje és ajándékozása (3-5%). Mindezekben kevés az altruizmus és jóval több a józan kölcsönösség eleme, de kétségkívül az önellátás elvének szélesebb, a szûk családon túlnyúló formái.

Úgy tûnik a fentiekbõl, hogy a helyi gazdasági kapcsolatokban, a falu önellátását képviselõ folyamatokban elég széles körû szerephez jutott már a pénz mint közvetítõeszköz. Ám, ha pénz közvetíti is, a falubeliek cseréje nem nyereségelvû, hanem közösségi szellemû. Csak így érthetõ a különös jelenség, hogy Lövétén - ahol van hetipiac - a falubeliek nem állnak ki oda árujukkal. Aki ezt tenné, "falusfelei megszólják". Háznál illik egymást felkeresni, ha kapni/venni akarnak valamit egymástól.

Talán ezen a példán keresztül közelebb kerültünk az általános elvhez, amely á pénzzel való gazdálkodás felett ezekben a falvakban a családok gazdálkodásában is uralkodik.
 

A családok jövedelme

Kevés olyan család van, amelyik a gazdálkodással szert tud tenni a család számára szükséges teljes pénzjövedelemre.

A 9. táblázatból láthatjuk: a terményeladás mint fõ (1.) jövedelemforrás nem szerepel egyáltalán a táblázaton; hasonlóképpen csak 21 olyan család van (0,4%) amelyiknek állattartás a fõ jövedelme. A családok több mint 90 százalékának fõ jövedelmei a különféle bérmunkákból származnak: vállalati alkalmazás és nyugdíj egyenlõ arányban (227, 226 családnál) sokkal kisebb, de szintén egyenlõ mértékben a külföldi munka és a napszám (16 és 11 eset). Az állattartás csak a jövedelemlista 2. helyén említésben éri el csúcspontját (184), a terményeladás pedig a 3.-on (80).

9. táblázat
A család fõbb jövedelemforrásai

	válaszok az említés sorrendjében
jövedelemforrások	1	2	3	4	5	6	összesen (százalék)
napszám	11	26	7	4	1	-	9
vál.munka	227	18	2	-	-	-	47
nyugdíj	226	68	7	4	-	-	58
terményeladás	-	34	80	30	2	-	28
állattartás	21	184	66	11	2	1	54
kézmûv.termék	-	10	6	5	1	2	5
külföl.munka	13	40	20	11	2	2	17
kereskedés	6	12	5	2	2	-	5
földbérlet	1	7	5	1	1	-	3
egyéb	20	37	37	11	5	2	22
oszlop összesen	525	436	235	79	16	7
oszlop százaléka	100	83	45	15	3	1
források max.aránya (százalékban)	17	38	30	12	2

Sajnálatosan figyelemre méltó a nem-mezõgazdasági családi tevékenységek csekély jövedelemszerzõ szerepe: a kézmûves termékek eladása a családok mindöszsze 5 százalékának listáin szerepel, súlyponttal a 2. helyen. Hasonlóképpen a kereskedés is csupán 5 százalék jövedelméhez járul hozzá és szintén a 2. helyen tetõzõ számban.

A legalsó százalékos számsor aszerint csoportosítja a családokat, hogy hány jövedelemforrással rendelkeznek. Legtöbben mindössze kettõvel (38%), de van 17 százalék, akik csak eggyel. Egyetlen jövedelemforrás ritkán elegendõ a gazdálkodás eredményének kiegészítésére, hiszen az elõzõkben már tisztázódott számunkra, hogy

1. ezen a vidéken lehetetlen teljes körû önellátást elérni;

2. a gazdaságok eszközállománya elégtelen, további beruházásokra szorul;

3. a helyben lakó népesség elöregedett, a városról ingázók nem tudnak elegendõ munkával hozzájárulni az itteni gazdálkodás kellõ kiterjesztéséhez, megszilárdításához.
 

A jövedelem felhasználása

Egyértelmû képet ad a fentiekrõl az alábbi táblázat.

10. táblázat
A családok pénzfelhasználása

	válaszok az említés sorrendjében
felhasználások	1.	2.	3.	4.	5.	6.	7.	8.	9.	összesen (százalék)
napi megélhetés	516	7	2	-	-	-	-	-	-	100
gazd.fenntartása	3	257	42	13	7	-	-	-	-	61
gazd.fejlesztése	2	38	89	15	1	1	1	-	-	28
munkabér kifiz.	1	15	50	42	25	6	1	3	1	27
lakásfelújítás	3	43	54	46	11	1	-	-	-	30
tartós fogy.cikk	-	36	49	49	30	11	1	1	-	33
banki letét	-	3	12	6	10	5	1	3	-	8
utazás, szórakozás	-	6	19	22	16	22	10	1	1	18
gyermekeit segíti	-	33	39	35	19	9	14	3	2	30
egyéb	-	11	7	5	7	2	-	-	2	7
oszlopok összesen	525	449	363	233	126	57	28	11
oszlopok százaléka	100	85	69	44	24	11	5	2	1
nincs több felhasználása (százalék)	15	16	25	20	13	6	3	1	1

 

A családok pénzfelhasználási módjai

Amint az alsó összegzõ sor segítségével kikövetkeztethetjük: 15 százaléka a családoknak a megélhetésen kívül semmire sem költhet, és további 16 százalék, aki legfeljebb még a gazdasága fenntartására, és viszont: van olyan - igaz elég szûk - rétege a családoknak, amelynek mindenre telik (kb. 10% - vagyis akik az utolsó 4 oszlopban is megtalálhatók).

A záró oszlopból viszont kiolvashatjuk, hogy

- a gazdaság fenntartására 40 százalék nem költhet) pénzt; - csak 28 százalék képes gazdaságát fejleszteni;

- 27 százalék idegen munkát fizet/használ gazdaságában;

- 30 százalék körüli réteg költ a lakására és fogyasztói kényelmére, segíti pénzzel (is) gyermekeit;

- 18 százalék enged meg magának valódi luxust;

- csak 8 százalék helyezi pénzét bankba (a hiperinfláció körülményei között). Hozzávetõlegesen úgy összegezném ezeket a számokat: a falusi lakosságnak legfeljebb a fele képes ma gazdaságának teljes körû reprodukciójára - azaz arra, hogy eszközeit rendszeresen felújítsa, gyermekeit felnevelje, házát, háztartását karbantartsa. Arra, hogy mindezeknek átlagos ütemû fejlesztésérõl is gondoskodjék, legfeljebb a jövedelemskála felsõ harmadába tartozók képesek.

Kevés ez, vagy sok?

Az hiszem, nagyon kevés. A jelenlegi gazdasági szerkezetben ugyanis ezek a bérjövedelmek - melyek a falusi lakosság fõ pénzforrását képezik - még mindig zsugorodóban vannak. Az általános foglalkoztatás még jócskán csökkenõben, a munkanélküliség növekvõben van. Arra való lehetõsége - szabad döntése - keveseknek van, hogy gazdaságukat átalakítsák: önellátó parasztgazdából mezõgazdasági vállalkozóvá alakulhassanak át.

Azok a kevesek, akik az eddigiekben sikerrel növelték gazdaságukat vagy az állattartás (és termékeinek feldolgozása) vagy a fafeldolgozás vonalán indultak el és többnyire a szakosodásuk ellenére nem adták fel gazdaságuk önellátó részét. Nem lettek árutermelõvé egzisztenciálisan. Az önellátás paraszti hagyományának bûvöletébõl nem voltak még képesek kiszabadulni. Kötöttségüknek ez a látható, nyilvánvaló része - azonban korántsem egésze.

Az önellátással egybetartozó paraszti mentalitás meghatározza a falun élõknek egész tevékenységét, életvitelét. A pénzhasználat, a szakosodás mind alárendelõdik annak. Beleépül. Csak részmozzanatok változnak meg, de az egész, annak rendszere fennmarad, újjászervezi magát a változó elemekbõl - amennyire teheti. Az elmúlt 35-40 évben sikeresen tette; a kollektivizálás, urbanizáció, iparosítás rázúduló idegenségeit sorra megfékezte és magához idomította. Ezek elemeibõl saját lényegét újjáalkotta, megszervezte - végül is fenntartotta - amint most a politikai átalakulás nyomán ez nyilvánvalóvá lett. A termelõszövetkezeti tagság, a háztáji lehetõségek kiaknázása és a kiegészítõ bérmunkavállalás háromlábán viszonylag szilárd alakulattá építette ki a nagycsaládi-faluközösségi gazdaságot. A visszakapott földbirtokok megmûvelése ennek munkaszervezetére és mechanizmusára alapozódik.

Bevezetõben utaltam a dél-európai párhuzamokra, az ottani viszonylag sikeres példákra; Portugáliáéra és valamelyest Görögországéra is. Ami a legszembeötlõbb ezeknél: a népesség falun való megmaradása, a fékezett urbanizáció (Portugália falusi lakossága 1986: 69%). Szemben Spanyolországgal, ahol a városiasodás túlfutott a társadalom valódi átalakulásának mértékén (falusi lakosság 1986: 23%). A különbség - úgy gondolom - két döntõ körülményre vezethetõ vissza: a falusi birtok, illetve üzemszerkezetre és másodszor az ipari munkaalkalmakra.

Portugália parasztsága jelentõs hányadában sikerrel megõrizte kisbirtokait és ehhez már az ötvenes évektõl kezdve megtalálta a vendégmunka speciális befogadóközegét a fejlett nyugat-európai országokban. A vendégmunkák jövedelmével lehetõvé vált számukra a kisgazdaságok finanszírozása és bizonyos mérvû fejlesztése kereteinek fenntartása mellett. Ez idõt adott és ad a portugál parasztság bensõ átalakulására, megrázkódtatás nélküli polgárosodására és felzárkózására.

Úgy gondolom, ennek tanulságát érdemes rávetíteni a felmérésünkkel ábrázolt székelyföldi - kelet-európai - átalakulás mintájára.