Simonyi Ágnes
MUNKA NÉLKÜL
Családi alkalmazkodási stratégiák és hiányuk
 

A munkanélküliséghez vezetõ gazdasági, foglalkoztatási folyamatokról, a munkaerõpiaci fejleményekrõl, a munkanélküliség számszerûen megragadható társadalmi, gazdasági sajátosságairól számos kitûnõ munkagazdaságtani, statisztikai, foglalkoztatáspolitikai elemzés készült, amelyek egyre sokoldalúbban és egyre árnyaltabb adatokkal világítják meg a hazai munkanélküliség természetét.¹ Ezekhez képest azonban még meglehetõsen szórványosak (és eszközök hiányában többnyire szûkkörûek) az olyan szociológiai vizsgálatok, amelyek a munkanélküliek emberi, családi, társadalmi viszonyait, a munkanélküliségben, a munkanélküliséggel való együttélés mentén keletkezõ különbözõ társadalmi jelenségeket kísérlik meg feltárni.² Pedig anélkül, hogy ismernénk a munka nélkül maradottak életvitelét, alkalmazkodási alternatíváit és választásait vagy kényszereit, az ezeket meghatározó és ezekbõl következõ társadalmi összefüggéseket, nehezen tudjuk a munkaerõpiaci folyamatokról rendelkezésünkre álló adatok mögött a társadalmi folyamatokat is értelmezni.

A munkaerõpiac megbomlott egyensúlyának, a munkanélküliség jelenségének szociológiai értelmezését, a társadalmi szereplõk motívumainak feltárását a téma fejlett országokbeli kutatói is elengedhetetlennek tartják. "A foglalkoztatáspolitikai megfontolások, a munkaerõpiaci racionalitások érvényesítése gyakran ütközik a munkanélküli magatartások és a társadalmi összefüggések által meghatározott korlátokba" - írja az olasz Pugliese (1993: 107). Az amerikai közgazdász Solow pedig olyan, a munkaerõpiacot befolyásoló jelenségeknek szentel nagy figyelmet, mint a társadalmi konvenciók, a szakszervezetek szerepe, a munkavállalók és a munkanélküliek magatartását alakító szakmai és helyi gazdasági normák, a munkaadók és a munkavállalók hosszú távú, differenciált törekvései (Solow 1980).

A jelenség demográfiai, regionális, szociális jellemzõk szerinti reprezentatív, makroszintû feltérképezése mellett a "munkanélküliség szociológiája" más irányokat és módszereket is követ. Vizsgálata tárgyául választhatja az egyéni, a munkanélküliségre adott reakcióit, életvitelét az új körülmények közepette, munkaerejének hasznosítására tett erõfeszítéseit, az alkalmazkodása során követett normákat, értékeket, érdekeket, a társadalom különbözõ intézményeiben, elsõsorban a családban, elfoglalt helyének változását. Vizsgálhatja azokat a társadalmi elõzményeket, gazdasági folyamatokat, amelyek egyes régiókat, foglalkozásokat, rétegeket sodornak ki a munkaerõpiacról, s azoknak a magatartásmintáknak a gyökereit, amelyek az ilyen helyzetek rögzülése felé mutatnak. Végül kiterjesztheti az elemzését mindazokra a társadalmi intézményekre, politikákra, szervezetekre, emberi kapcsolatrendszerekre, családi, szakmai, helyi együttmûködési modellekre, amelyek tartalma, mûködése, jelentõsége a munkanélküliséggel való együttélés során óhatatlanul módosul.

Magyarországon a kilencvenes években hirtelen növekedésnek indult munkanélküliség egyik jellemzõje ma a tartósan munkanélküliek magas aránya. 1994 IV. negyedévében a KSH felmérése szerint a munkanélküliek 44,4 százaléka (mintegy 190 ezer fõ) már több mint egy éve hiába keresett munkát, és az év közepére a munkanélküliség átlagos idõtartama már több mint 11 hónapra nõtt (KSH 1995). A nyilvántartott munkanélküliek mellett - az Országos Munkaügyi Központ úgynevezett követéses vizsgálatának becslése szerint - 1994 végén közel 100 ezerre becsülhetõ azoknak a nem regisztrált munkanélkülieknek a száma, akik korábban szerepeltek a nyilvántartásban, de az elmúlt négy év során már kimerítették a munkanélküli ellátásra való jogosultságukat (Lázár-Székely 1995: 2).

A társadalom átalakulásáról, modernizációjáról, alkalmazkodóképességérõl nem alkothatunk teljes képet, ha nem vizsgáljuk

- hogyan élik meg a munkaerõpiacról való kiszorulást a tartósan munka nélkül maradók,

- milyen jellegû és mekkora tartalékokkal rendelkeznek, milyen társadalmi ellátó rendszerekre tudnak és/vagy kényszerülnek támaszkodni,

- meddig terjed a társadalmi gondoskodás,

- át tudják-e alakítani és milyen módon a maguk és családjaik életvitelét,

- a családi, társadalmi kapcsolatrendszerek átalakulásának milyen következménye fesz cselekvési lehetõségeikre, a kényszerekhez való alkalmazkodás milyen korlátokat emel és milyen következményekkel,

- képesek-e és mely családok védõhálót fonni a munkanélküliek köré, - õk maguk milyen lehetõségeket látnak munkaerejük hasznosítására,

- a munkanélküliek mely csoportjainak és mennyire marad kihasználatlan a munkaereje,

- munkaerejük kihasználatlansága vagy a munkanélküliség szülte formákban való kihasználása milyen következményekkel jár rájuk a és szûkebb-tágabb környezetükre nézve,

- létrejönnek-e, erõsödnek-e a munkaerõpiaci kényszer nyomása alatt és milyen feltételekkel az alkalmazkodáshoz, a fennmaradáshoz szükséges együttmûködés családi, helyi, kis-közösségi, kisvállalkozói mintái,

- a munkaerõpiaca integráció ellehetetlenülésekor élnek-e, életre hívhatók-e társadalmi integráló mechanizmusok, ha igen, milyenek?

Az e tanulmányban összefoglalt kutatás³ e kérdésfeltevések jegyében indult annak tudatában, hogy átfogó válaszok természetesen csak több, szélesebb körû szociológiai vizsgálattól várhatók.
 

A kutatásról

Vizsgálatunk során azokat tekintettük tartósan munkanélkülieknek, akik kimertették járadékfolyósítási lehetõségüket, ami az általunk megkérdezettek körében egytõl akár két évig terjedõ idõtartam is lehetett, hiszen 1991 óta az ellátásban tölthetõ idõt több lépcsõben csökkentették. A kutatást egy kisebb körzetben folytattuk, célunk nem a reprezentativitás, hanem a probléma feltárása és az alkalmazkodási lehetõségek típusainak leírása volt.

1993. április és szeptember között Szolnokon és a város két környékbeli településén készítettünk interjúkat összesen 75 tartósan munkanélkülivel életútjukról, munkanélkülivé válásukról, családi viszonyaikról, megélhetésükrõl. Az év folyamán résztanulmányokban elemeztük a város és környéke foglalkoztatási helyzetét, a munkaügyi kirendeltség adatai alapján a körzetben regisztrált munkanélküliek, valamint azok összetételét, akik terepünkön kimerítették az ellátásra való jogosultságukat. A munkanélkülieket lakásukon kerestük fel, hogy képet kapjunk a lakókörnyezetrõl, szomszédságról, az életvitel helyi kapcsolatokban és tárgyakban is megragadható módjairól. Nem az életkörülmények pontos mérését tartottuk azonban feladatunknak, hanem azt, hogy a legkülönbözõbb helyzetekben munka, munkahely nélkül maradtak alkalmazkodását, cselekvési lehetõségeit próbáljuk leírni. Vizsgálatunk nem arról szól, hogyan oszlanak meg a tartósan munkanélküliek különbözõ anyagi, lakás, családi, kulturális jellemzõk szerint - idõvel, szélesebb körben, nagyobb ráfordítással valószínûleg ilyen kutatásokra is lesz nemcsak szükség, de lehetõség is -, hanem egy több társadalmi rétegbe behatoló társadalmi jelenség sokarcúságáról.

Minthogy az interjúk során inkább bizalmi kapcsolatot próbáltunk kialakítani, hogy az életvitel, az alkalmazkodás lehetõségeit, sokféle, és ha nem is szabálytalan, de a szabályokat esetleg kikerülõ ösvényeit megismerjük, ezért az anyagiak, bevételek és tartalékok pontos, összegszerû rögzítésére nem is törekedtünk. Egy ilyen szûk körû vizsgálatban a kérdezettek szituációjáról, életvitelük mindennapjairól a jövedelemforintok viszonylag pontos bevallásánál többet mond egy-egy történet arról, hogyan cserélik ki nagyobbra a növõfélben levõ kamaszgyerek már hónapokig hordott cipõjét minõségi hibára hivatkozva, hogyan lehet albérleti díjat törleszteni a fõbérlõ gyertyafényes családi vacsoráinak elkészítésével és felszolgálásával, hogyan válik el hivatalosan és lesz segélyezetté, miközben továbbra is együtt gazdálkodik egy házaspár, vagy hogyan fontolgatják, egy térdmûtéttel járó nagyobb fokú leszázalékolás - a biztos készpénzjövedelem - és a biciklizés - a nagyobb mozgáslehetõség - közti választást.
 

A munkanélküli szituációk sokfélesége

A megkérdezettek lakáskörülményei, tárgyi környezete, életvitele, anyagi helyzete igencsak eltérõ volt. Jártunk fûtetlen vályogházban és többszintes, parabolaantennás villában, lakótelepi "menedékhelyen" és tisztes belvárosi polgárházban egyaránt. Több esetben ültünk félig-háromnegyedig kész házakban, amikor olyan 30- 40 év körüli munkanélküliekkel beszéltünk, akik a nyolcvanas évek végén fogtak építkezésbe, de a kilencvenes években már nem tudták a válaszfalakat vagy a vakolást befejezni. De találkoztunk olyan esettel is, amikor egy társasházi közös képviselõnek épp az építkezés elhúzódó bonyolítása nyújtott megélhetési lehetõséget.

Voltunk néhány éve épült házban, lakásban, ahol még nem tellett berendezésre, mosógépre, videóra, de olyanban is, ahol már elkezdték eladogatni a bútorokat, tartós fogyasztási cikkeket. Jártunk olyan munkanélkülinél is, akit - a családsegítõk közremûködése eredményeképpen - a házába befogadott, lakás nélküli, ám munkahellyel bíró rokonok tartanak el. Kopogtattunk bezárt kapukon, ajtókon hiába, amíg aztán a szomszédok útmutatása nyomán megtaláltuk a keresett, többnyire egyedülálló vagy kisgyerekes munkanélkülit szüleinél, rokonainál, barátainál, ahol fûtött a ház és közösen megfõzhetõ az ebéd.

A szituációk sokfélesége mellett megítélésük, a problémák érzékelése, átélésük mikéntje, a remények és a kilátások felmérése is nagyon eltérõ volt a megkérdezettek sokszor hasonló adottságú csoportjai között. Egyformán lelakott lakásokban találkoztunk jó kedélyû családokkal, de magukba roskadt emberekkel is, segélyekért önmaguktól folyamodókkal, de olyanokkal is, akiket a körzeti védõnõnek kell a segélyezõk figyelmébe ajánlani. Azt tapasztaltuk, hogy a viszonylag jó helyzetben élõ munkanélküliek a lefelé csúszást rosszabbul élik meg, elégedetlenebbek sorsukkal, nehezebben békélnek meg a társadalom nyújtotta lehetõségekkel, mint azok, akik már a hetvenes, nyolcvanas években is rosszabb körülmények között éltek, anyagi nehézségekkel küzdöttek. Az elõbbiek között sokan panaszkodtak pszichés gondokról, idegkimerültségrõl, családi megpróbáltatásokról, válságokról.

Volt, aki parkolópályán érezte magát, és látott esélyt az újraindulásra, de volt, aki már átérezte a tartós munkanélküliség rázáruló csapdáját - képzettsége, gyakorlati tudása elévülését, a munkaadók bizalmatlanságát az idõsödõ és egyre régebben munka nélkül levõ álláskeresõvel szemben. A kutatás során egyaránt tapasztaltuk egy tartósnak ígérkezõ állapot kényszerû elfogadását, a belenyugvást, az erre "berendezkedõ" életvitelt, csakúgy, mint az erõforrásgyûjtõ és kitörési szándékokat vagy az elsõ tétova kilépéseket.

A Szociális Törvény alapján 1993 elejétõl bevezetett jövedelempótló támogatást az interjúkészítés periódusában kezdték igényelni a megkérdezettek. Mintegy háromnegyedük úgy nyilatkozott, hogy alacsony családi jövedelme alapján jogosult erre a támogatásra, de a vizsgálat idején a megkérdezetteknek még csak mintegy fele kapott ebbõl a segélybõl. Közülük azonban többen korábban és viszonylagos rendszerességgel már részesültek egyéb szociális - például gyereknevelési, ruha-, élelmiszer- stb. - segélyekben. A segélyezettek köre tágabb volt, mint a kifejezetten rossz lakás- és települési körülmények között élõké. Beletartoztak például kulturált falusi vagy lakótelepi környezetben élõ gyermekes családok is, ahol a gyesen levõ vagy leszázalékolt egyik szülõ mellett lett munkanélküli a másik szülõ, vagy középkorú, kereset nélkül maradt egyedülállók is.
 

A tartós munkanélküliséghez vezetõ pályák

A megkérdezés idõpontjában tartósan munka nélkül levõk, és a munkahelykeresésben több kudarcot is megélõk között karakterisztikusan két típusú életút írható le. Az egyik, a korábban sokféle munkahelyet és sokféle munkakört megjárt munkavállalóé. Képzettséget nem igénylõ vagy betanított munkákban korábban, akár évtizedeken át is munkahelyrõl munkahelyre, esetleg városról városra, falura és vissza vándorlókra, nõkre és férfiakra egyaránt jellemzõ lehet ez a "sehova se vezetõ" munkavállalói pálya. Vannak közöttük szakképzettek is, akik pályafutásuk nagyobb részében nem a szakmájukban dolgoztak, esetleg, többnyire vállalati tanfolyamokon, különféle képesítéseket is szereztek, amelyeket aztán késõbb szintén nem használtak. Az általuk korábban betöltött, a munkáltatók szemében és a munkaszervezetekben periferiálisnak minõsülõ munkakörökben a recesszió óta nem nyílnak foglalkoztatási lehetõségek.

A fenti életutat bejárók között találkoztunk néhány olyan tartósan állás nélkül maradt emberekkel is, akik a nyolcvanas években még sikeresen "ingáztak" a különbözõ munkahelyeikhez, azok piacaihoz, eszközellátásához többé-kevésbé kötõdõ, másodállású kisiparosság, kisvállalkozás és a fõmunkahelyi vgmk-zás között. Ezek a gyakorlott, leginkább az építõiparhoz, szolgáltatásokhoz kapcsolódó vagy gépkarbantartó, szerelõ tevékenységekben jártas szakmunkások "piacaik" összeomlását és a hátországukként szolgáló nagy, ipari, építõipari, szolgáltató vállalatok felbomlását követõen sem tõkével, sem eszközökkel nem rendelkeznek önálló vállalkozói tevékenység megindításához. De a nagyvállalatok által annak idején támasztott hiányszituációkon és a lakosság minimálisra redukálódott igényein kívül új piacok feltárására nem is képesek.

Egy másik típust képviselnek azok, akik egy munkáltatónál dolgoztak egész életükben, vagy életük nagyobb részében. Tíz-tizenöt vagy akár harminc-harmincöt év után ezektõl a csõdbe ment vagy a létszámukat radikálisan leépítõ cégektõl lettek munkanélkülivé. Korábbi stabil munkáltatójukhoz kötõdött képzettségük és gyakorlatuk leértékelõdött, megszokott munkavállalói magatartásuktól idegen a munkahelykeresés, a munkaerõpiaci alkalmazkodás. Sajátos altípusa ennek az életútnak a tartósan munkanélkülivé vált egykori alacsonyabb rangú katonatiszteké. Az õ helyzetüket nehezítik a velük szemben táplált munkaadói elõítéletek, és az is, hogy katonai pályafutásuk során ugyan sokfelé megfordultak az országban, de ezáltal gyökértelenek is legutolsó lakhelyükön, épp ott, ahol létszámleépítésüket elszenvedték.

A munkahelykeresést, a különbözõ munkafeltételek elfogadását nehezítõ tényezõ az a sokféle és gyakran munkahelyi eredetû egészségkárosodás is, amirõl a megkérdezettek mintegy negyede számolt be. Egészségi állapotuk miatt már nem vállalhatnak nehéz fizikai munkát, egészségkárosító, vegyhatású környezetet, sem álló munkát, és csak hosszabb utazással elérhetõ munkahelyeket sem. Sokuk számára ugyanakkor, paradox módon a betegségek - az ízületi, idegi, vérkeringési, gyomorbántalmak - jelenthetik a munkanélküli ellátás kimerítése után a várt és remélt leszázalékolás, a rokkant nyugdíj ellátásának biztonságát.
 

Kereslet és kínálat a helyi munkaerõpiacon

Szolnok és környéke, ahol vizsgálatunkat folytattuk, az országos munkanélküliségi átlagnál rosszabb képet mutat, bár nem tartozik a legválságosabb térségek közé. Vizsgálatunk idején, 1993 közepén a 13 százalékos országos átlaghoz képest a megyei munkanélküliségi ráta 17 százalék körül volt, Szolnok városában viszont az országossal megegyezõ. A járadékos idejüket kimerítõ, tartós munkanélküliek nemek és korcsoport szerinti összetétele e környéken nem különbözött lényegesen a regisztrált megyei munkanélküliek összességétõl.⁴ Képzettségüket illetõen azonban a járadékukat kimerítõk valamivel alacsonyabb szinten voltak, mint az itt regisztrált munkanélküliek összessége. (Az általunk meginterjúvoltaknak viszont többsége rendelkezett nemcsak szakmával, hanem valamilyen középfokú végzettséggel is.)

Azokat, akik az 1993-as év elsõ öt hónapjában kimerítették járadékukat, az ellátási idõ alatt e körzetben átlagosan 2,5-szer közvetítették ki. A közvetítés révén 11 százalékuk átmenetileg elhelyezkedett, majd visszakerült az ellátásba. E tartós munkanélküli körben különösen alacsony volt azoknak az aránya (1,5% az akkori országos 5%-hoz képest), akiknek a helyzetén valamilyen aktív foglalkoztatáspolitikai eszközzel, átképzési támogatással, közhasznú munkával, vállalkozói vagy bértámogatással próbáltak volna javítani.

Bár a nyilvántartás szerint az ellátási idejüket kimerítõk mérsékelt kereseti igényeket jeleztek - kétharmaduk 8000 forinttal beérte volna - a Munkaügyi Központ az elhelyezkedést megakadályozó tényezõk között elsõ helyen mégis a kereseti igények teljesíthetetlenségét jelölte meg. Emellett a szakképzetlenség, egyes szakmák túltelítettsége és több esetben a kedvezõtlen munkarend (váltott mûszak, éjszakai beosztás) hiúsította meg sokak újra munkába állását. Mind a nõk, mind a férfiak túlnyomó többsége állandó délelõtti munkát nyújtó állásra várt e körzetben.

És mit kínál, kínál-e egyáltalán valamilyen álláslehetõséget a környék munkaerõpiaca? Milyen az a gazdasági, foglalkoztatási környezet, amelyben az emberek kereseti és más munkafeltételbeli igényeiket megfogalmazzák? (Schwertner 1993.) A megyében a nagyvállalati csõdök és bezárások révén a foglalkoztatás struktúrája a közép- és kisvállalkozások felé tolódott. Az 50 fõnél kevesebbet foglalkoztató szervezetek aránya 1993-ban a megye gazdálkodó szervezeteinek 83 százalékát tette ki. Ám a kis- és középvállalkozások "a munkaerõkínálatnak csak elenyészõ részét képesek felszívni. Jelentõs létszámigénye a feldolgozóipari ágak kivételével, egyik ágazatnak sem volt. Szórványos az építõipar, a kereskedelem és a szolgáltatások munkaerõ-kereslete, a mezõgazdaságnak csak idénymunkára volt bejelentése" állapította meg a megyei prognózis (RMP 1993: 6). A ruha- és konfekcióipari álláshelyek az alacsony keresetek miatt maradtak betöltetlenek, néhány magas szintû képzettséget, nyelvtudást igénylõ munkahelyre pedig nem volt a megyei munkanélküli állományból alkalmazható munkavállaló.

A megkérdezett tartós munkanélküliek a munkaügyi kirendeltséggel tartott kapcsolat mellett az ismerõsök körében és újsághirdetések útján próbálnak munkahelyet találni. Azt tapasztaltuk, hogy bár a községekben vagy a város falusias szélein intenzívebben tartják egymással a szomszédsági kapcsolatokat az emberek, így a munkanélküliek is, de a kevés és nagyjából homogén információforrás kevesebb eséllyel tájékoztatja õket új munkalehetõségekrõl. A városi környezetben a munkanélküliek ugyan zártabb életet élnek a "négy fal között", de a ritkább és futólagosabb kapcsolatok is (a szomszédsággal, a parkolókban, a boltokban, "diszkontokban", buszmegállókban, újságárusoknál, a könnyebben elérhetõ szociális intézményekben) heterogénebb információs lehetõségeket nyújtanak a munkahelykereséshez.

Csekély munkakeresõ intenzitást felmutató csoportnak tekinthetjük azokat, akik a munkaügyi kirendeltségtõl mindössze egy-két számukra nem elfogadható, vagy már betöltött állásra kaptak ajánlatot, s ezenkívül ismeretségi körükben érdeklõdtek munkák iránt. A nagy munkahelykeresõ intenzitásról pedig álljon itt egy példa.

A létszámcsökkentés miatt munkanélkülivé lett vasutas sikertelenül próbálkozott egy hegesztõtanfolyammal, majd sikeresen elvégzett egy elektromos targoncavezetõ tanfolyamot. Mire ez utóbbit befejezte, már nem volt szükség annyi targoncásra, s elutasították, mert nem volt gyakorlata, és a robbanómotoros targoncák kezelését sem ismerte. Munkanélküli járadékát több szakaszban merítette ki, hosszabb-rövidebb idõre talált munkát, majd ismét újabb után kellett néznie. Dolgozott gépi vasalóként egy ruhaipari kft-nél, kertészeti segédmunkásként egy vegyi gyárban, majd Kinder-tojásokat állított össze egy másik kft-nél, jelentkezett targoncavezetõi tudást is igénylõ könnyû fizikai munkára, amire az interjúkészítés idõpontjáig nem válaszoltak, és jelentkezett az Álláskeresõk Klubjának önmenedzselõ tanfolyamára. (Hasonló munkakeresõ tevékenységrõl beszámoltak korábban adminisztratív munkaköröket betöltõ nõk is, akik titkárnõi, menedzserképzõ, szövegszerkesztõ tanfolyamok után próbálkoztak hiába különbözõ hivatali munkakörökbe visszajutni.)

Intenzív munkakeresésnek tekinthetjük az önfoglalkoztatásra, valamilyen vállalkozás beindítására tett erõfeszítéseket is. A megkérdezettek 10 százaléka próbálkozott - hiába - valamilyen, kereskedelmi, vendéglátóipari, kisipari, állattenyésztõi üzletszerû, önfoglalkoztató tevékenységgel, bukással, anyagi veszteséggel végzõdött a kísérlet. A meginterjúvoltak közül mindössze kettõnek sikerült önfoglalkoztató vállalkozóvá válni, egyharmaduk pedig (új élettársa mellé) társult be egy vállalkozásba.
 

Az alkalmazkodási stratégiák családi jellege

Vizsgálatunk során a tartós munkanélküliek két egymással összefüggõ alkalmazkodási útját próbáltuk felderíteni: az egyiket a munkavállalás, munkaerõ-hasznosítás terén, a másikat a megélhetés, fennmaradás terén, majd mindezeken keresztül a társadalmi integráció tágabb terrénumán. A figyelem elõterében többnyire a munkanélküliek munkát keresõ, munkavállalói stratégiái, munkaerõpiaci visszaintegrálódási törekvései (vagy passzivitása) állnak. Azt tapasztaltuk azonban, hogy a tartós munkanélküliek munkaerõpiaci integrációs törekvései nem szûkíthetõk le a meghirdetett és üresen álló álláshelyek iránti keresletükre.

Munkaerõ-hasznosftásuk igen tágan értelmezendõ, hiszen sokféle munkaerõhasznosító lépést tesznek, amelyek nemcsak kereseti lehetõséget eredményeznek (feketén), hanem piaci bevételt (háztáji gazdálkodással, fusizással), naturális ellátást vagy csereügyletet (pénz kizárásával), tehát sokféle társadalmilag hasznos munkát. E tevékenységek közül néhány a formális munkaerõpiaci integrációhoz is elvezethet, például az önfoglalkoztató vagy családi vállalkozásig, a munkaviszony, a munkavégzés formalizálásáig.

E téren követett megfontolásaik azonban nem deríthetõk fel kizárólag a "mennyiért vállal munkát a munkanélküli", "milyen elérhetõ kereset ösztönöz a munkanélküli ellátás vagy szociális támogatás ellenében munkavállalásra" és hasonló típusú kérdésfeltevésekkel. Természetesen fontos ismerni a munkahellyel szembeni anyagi elvárásokat, a munkavállalás ráfordítás/hozam arányát az inaktivitás, a munkanélküliség keresetkiesés/kompenzálás arányával összevetve. Ám miként általában a bér - több, jobb, elkötelezettebb stb. munkára - ösztönzõ hatása is csak tágabb szervezeti, társadalmi érdekviszonyokból érthetõ meg, úgy a betöltetlen álláshelyek elfogadására, önfoglalkoztatásra, vállalkozásra ösztönzést is több és tágabb gazdasági, társadalmi alkalmazkodási lehetõség (a társadalmi ellátó rendszerek, a az otthoni és alkalmi munkaerõ-hasznosítás, a családi kooperációk stb.) számbavételével lehet kialakítani.

A munkaerõ-hasznosítás tehát nem egyéni, hanem több társadalmi és helyi adottság által kondicionált családi stratégia része. A megkérdezettek - természetesen a nem magányos egyedülállók kivételével - nemcsak egyéni lehetõségeik és anyagi kalkulációik szerint keresték munkaerõ-hasznosítási alternatíváikat, hanem családi viszonyaik összességének figyelembevételével és kényszerével mérlegelték a megélhetés, fennmaradás, hasznos életvitel rövid és hosszabb távú megoldásait. E tágabb családi kalkulációt és befolyást a munkaszociológia a munkavállalói stratégiákban - nõi munkavállalási döntéseknél, munkahelyi magatartásoknál, háztáji, második gazdaságbeli tevékenységeket végzõknél, a fiatal és az idõskorú dolgozók eltérõ érdekeltségében - már régebben kimutatta. A tartós munkanélküliség kényszerítõ körülményei közepette a munkanélküliek életvitelének, fennmaradásának alternatívái még erõsebben kötõdnek a családok erõforrásainak összességére épülõ stratégiákhoz. Még egyedülállók, egyedül élõk esetében is felfedezhetõ a távolabbi - esetenként a munkanélküliség hatására újraszõtt - családi szálakba kapaszkodás. Ezek mellett a lakóhelyi és szomszédsági kapcsolatok is bizonyos, bár áttételesebb szerepet töltenek be a munkaerõ-hasznosító stratégiák alakításában.

A munkanélküliségbõl a vállalkozásba átlépni képesek egyértelmûen stabil anyagi és lakásviszonyokkal bírtak és olyan családi háttérrel, amely a vállalkozás - kisipar, kiskereskedés - ellátásához a család tagjai között az eszközök (lakrész, garázs, autó), az energiák és az idõráfordítások rugalmas kombinálását és kiterjesztéséi teszik lehetõvé. Volt néhány olyan megkérdezett is, aki a maga tartósan munkanélküli állapotában "hátteret" biztosit a család (szülõ, gyerek, testvér stb.) valamely vállalkozói tevékenységben potenciálisan jobb esélyekkel bíró, más tagjának, például részt vállal a gyerekek nevelésében, a háztartás vezetésében, beszerzésekben. Másokról tudni, sejteni lehetett, hogy a munkanélküliségben "erõt gyûjtenek", olyannyira, hogy még a munkanélküli ellátás is a család induló tõkefelhalmozásának része valamilyen vállalkozás indításához.

Az egyik vállalkozó, magasan képzett agrárszakember, miután kitöltötte a járadékfolyósítás teljes idejét, saját házuk udvarán nyitott kiskereskedést. A szülõkkel kialakított munkamegosztásban szerzi be az árut, és végzi a kiszolgálást - a faluban nyílt két tucat hasonló kisbolt nagy konkurenciája közepette. A másik vállalkozó egy, régebbi kapcsolatok révén olcsó bérletként megszerzett lakótelepi garázsban rendezte be elõször sikertelen cipõboltját, majd zöldségüzletét, amit több családtag, szülõk, gyerekek, sógorság bevonásával mûködtetnek. A boltban a család város környéki telkének termését is értékesítik.

A vállalkozó egy másik típusát képviseli az a férfi, aki valamikor a környék kezdetben állami, szövetkezeti, majd szerzõdéses kereskedõ, vendéglátós elitjéhez tartozott, képzett kereskedelmi szakember, különbözõ kereskedelmi iskolái mellett még a Marxista Esti Egyetemet is elvégezte. A hetvenes évek közepétõl boltokat, vendéglátóhelyeket futtatott fel. Vizsgálatunk idején több, nagyobb horderejû vendéglátós vállalkozás, üdülõövezet, panzió tervéhez keresett társakat és a saját - a többi munkanélkülihez képest valószínûleg jelentós - anyagi erõforrásait meghaladó tõkét. Saját házának pincéjében ugyanakkor családja távolabbi tagjai mûködtetnek egy - állításuk szerint nem sikeres - sörözõt.
 

Életvitel a tartós munkanélküliség állapotában

A kutatásunk során meginterjúvoltak megerõsítették azt a külföldi és sajnos már a hazai irodalomból is jól ismert képet, hogy az elhúzódó, tartós munkanélküliség az anyagi veszteségek mellett sokszor nagyobb és kevésbé is tolerált társadalmi süllyedéssel jár. Már a munkanélküliség során elszenvedett anyagi veszteségek, jövedelemkiesés és egyéni, családi, társadalmi kompenzálási lehetõségei sem azonosak minden munkanélküli számára, a családi, társadalmi presztízsvesztés mértéke és annak érzékelése pedig még több társadalmi, morális, kulturális tényezõ függvénye.⁵ A társadalmi megbecsültség zuhanásának érzete sokaknál együtt járt családi szerepük leértékelõdésével, valós vagy vélt presztízsveszteséggel. Korábbi baráti, ismeretségi körük, amely igen gyakran a munkahelyhez kötõdött, beszûkült.

A takarékos életvitel fõ megoldásai a diszkont boltok, és a "lengyel piac". A közlekedési kiadások megtakarítása érdekében a hétköznapi mobilitást, a városba buszozást is meggondolják. A napi háztartás spórolási technikáit - a "ki nem dobni élelmiszert" elvet, a költségesebb anyagok helyettesítését, a ruházat javítását, a szerelõ szolgáltatások pénzkímélõ cseréjét - is újratanulja a legtöbb tartós munkanélküli. A megkérdezettek között a fiatalok kevesebb ismerettel bírtak a megtakarítások mikéntjét illetõen, mint a középkorosztály, amely szüleitõl még az ötvenes-hatvanas években láthatta a háztartási takarékoskodás technikáit.

Sokan jelezték a szórakozási lehetõségekrõl, többnyire moziba járásról és a ruházkodási igényekrõl való lemondást. Több helyen a szomszédság közösen olvassa az újságokat. A felkeresett kisgyerekes családok egy részében azt is említették, hogy a gyerekek távol maradnak a költséges iskolai kirándulásoktól. Az értelmiségi vagy fehérgalléros munkakörökbõl, esetleg alsó vagy középszintû vezetõi beosztásokból munkanélkülivé váltak a pesti opera- és színház-látogatásokról való lemondást, a könyvvásárlások elmaradását, a már elértnek tudott középosztályi pozíciókból való kihullásként fogalmazták meg. A takarékosabb életvitel kényszere miatt némelyikük - többnyire az egyedülállók vagy gyerekeiket egyedül nevelõk a táplálkozási, sõt a gyógyszerigényeket is minimálisan tudták csak kielégíteni. Volt, aki a fogait nem tudta megcsináltatni, és olyan is, aki elkopott mûvégtagjától szenved, amíg a szabályok szerint nem kaphat újat.

Másoknak még voltak mozgósítható tartalékaik. Így például öten autójukat adták el, hárman magas rezsiköltségû vagy törlesztésû, nagyobb, vagy jobb helyen levõ lakásaikat cserélték kisebbre, részben a nagy hátralékok rendezése, részben készpénzhez jutás érdekében.

A legrosszabb anyagi, emberi szituációkat (pszichoszomatikus eredetû betegségek kialakulását, súlyosbodását) azoknál a tartós munkanélkülieknél tapasztaltuk, akik egyedül vagy szélesebb és stabilabb családi háttér emberi, pszichikai, anyagi támogatása nélkül éltek. A gondok tágabb körben való megosztása, a nagyobb hétvégi családi összejövetelek, a háztartás egyes tevékenységeinek (bevásárlás, befõzés, disznóhizlalás, ruhajavítás stb.) megosztása még a nem együtt lakó családtagok között is többet jelentenek, mint pusztán az anyagi terhekben való osztozást: az emberi háttér biztonságérzetét is nyújtják. Ezt a megkérdezettek mintegy negyedének esetében tapasztaltuk.

Úgy tûnik, hogy a munkanélküliség okozta veszteséget és bizonytalanságot az együtt élõ több generációs családok könnyebben tudják ellensúlyozni, ha kompenzálni nem is. Volt, ahol a három-négygyerekes családban a nagylány volt az egyetlen keresõ, máshol a "kisvõ". A háztartás, a gyereknevelés különféle munkái, a közös beszerzések, például a közös újságolvasás költségei azonban megoszlottak a családtagok között, és néhány alkalmi jövedelem is kiegészítette az ilyen háztartásokat. Ugyanakkor a lakás-, házfenntartás egy fõre esõ rezsije jóval alacsonyabb lett, mint a több, önállóan é18, kisebb család esetében.

Hasonló stabilitást nyújt a tartósan munka nélkül maradt nõk számára a háztartásbeli szerep új-régi funkcióinak, a család, a keresõ férj ellátásának, a háztartás "fõállású vezetésének" vállalása a stabil munkával és keresettel rendelkezõ családfõ oldalán. Ez fõként az alsóbb középrétegekbõl való, egykor dolgozó nõk elõtt álló, általuk gyakran kényszerûnek is talált lehetõség. A megkérdezettek között is volt több ilyen, munkanélkülibõl háztartásbelivé lett asszony, jó anyagi és lakáskörülmények között, akik jelezték, hogy szívesen vállalnának képzettségüknek megfelelõ munkát.
 

"Alkalmizás" - jövedelemkiegészítés, munkaerõ-hasznosítás, fennmaradás

Miközben a megkérdezettek a jövedelmek alkalmi kiegészítésének sokféle módjáról szóltak, az ilyen jellegû tevékenységek sokféle funkciójára is rávilágítottak. Mintegy harmaduk olyan tevékenységet folytat, amelyet korábban a második gazdasághoz soroltak, ma azonban - feketének talán nem - inkább "szürkének", informálisnak tekintetenek.⁶ Többségüknél ez leginkább a saját vagy a családi igények kielégítését, esetenként és kisebb mennyiségben piacra is szánt zöldség-, gyümölcs-termelést, baromfitenyésztést, disznóhizlalást jelent saját házuk vagy városszéli, saját vagy bérelt telkeken. Akad, aki a kiskert virágait viszi a piacra. A lakótelepiek között az árnyékgazdasági tevékenységek gyerek- vagy házfelügyeletet, liftkarbantartást, a férfiaknál szerelõ, a nõknél varrónõi, bejárónõi munkák vállalását jelentik. A tartósan munkanélküli férfiak között néhányan alkalmi munkaként különbözõ felvásárló, "batyuzó", "felhajtó", közvetítõ (pl. ingatlanközvetítõ), kereskedelmi tevékenységrõl, a jó erõben levõ fiatalok testõrszolgáltatásokról számoltak be.⁷

Az alkalmi munkát végzõk csoportja mintánkban egyrészt középkorúakból, másrészt a szülõkkel még családtagként élõ fiatalokból áll. Az egykori második gazdaság, a nyolcvanas évek kisvállalkozói formái és a kisiparosság között nemrég még fluktuáló szak- és betanított munkásai a munkával ellátott iparosokkal, vállalkozókkal próbálnak kapcsolatot tartani, és rendszertelenül, többnyire kisebb alkalmi. munkákkal szereznek jövedelmet a munkanélküli ellátás vagy a jövedelempótló támogatás mellé vagy annak hiányában. Részben az építõipar kínál némi szûk lehetõséget e rétegnek. Sokan, nõk és férfiak egyaránt, a kereskedelem vagy a szolgáltatások hézagaiban jutnak alacsony, de viszonylag rendszeres jövedelemhez. A fiatalok inkább a vendéglátóiparban és a kereskedelemben találnak rendszertelen foglalkoztatásra. Néhányan a "lengyel piacon" árulnak órabérben, mások megbízásból külföldi turista utakon hoznak be árut kereskedõknek. Megint mások beteggondozást, ételszállítást, házi munkákat vállalnak. Hamburgersütésrõl, pincérkedésrõl, utcai könyvárusításról számoltak be a fiatalok.

Az alkalmi munkavégzés lehetõsége ugyanakkor minimális volt azok között a 20 és 30 év közötti családos fiatalok között, akik családjuktól távolra házasodtak. Így nem alakult ki kapcsolatrendszerük a fekete, illetve az önkéntes segítõ munkák piacán sem. A segélyekre, juttatásokra berendezkedõk nagyobbik része is törekedett arra, hogy a megszerezhetõ minimális biztonságot alkalmi munkákkal növelje. Otthoni, házkörüli, a szomszédságnak végzett apróbb munkák (árokásás, szõlõpermetezés, lift-ügyelet stb.) teszik ezt lehetõvé számukra.

Mindebbõl az árnyékgazdaság, a fekete munka többféle, munkanélküli rétegenként is különbözõ funkciói rajzolódnak ki. Egy rétegnél valóban a bevételekkel való ismert anyagi kalkuláció eredménye a feketén végzett munka: az adózás és a magas bérjárulékok elkerülése, valamint a munkanélküli ellátás, illetve annak kimerítése után a szociális juttatások fenntartása teszi érdekeltté az árnyékgazdaságban többkevesebb rendszerességgel értékesíthetõ szakmával és gyakorlattal bírókat a hivatalos munkaviszony vagy formális vállalkozás elkerülésében. A elsõ munkahelyüket keresõ fiatalok számára a rendszertelen alkalmi munkák belépési lehetõséget nyújthatnak a munkaerõpiacra. Kapcsolatokat építhetnek munkaadókkal és gyakorlatot szerezhetnek tanult szakmájukban vagy más munkákban. Egy jelentõs réteget pedig a szegénység kényszere hajt más megélhetési lehetõség híján az alkalmi, fekete foglalkoztatás kemény feltételeinek - alacsony bérek, rossz munkafeltételek - elfogadására.⁸
 

A családi kooperációk átrendezõdése

Évtizedeken át a munkavállalói magatartásokat, munkahelyi érdekérvényesítõ stratégiákat feltáró vizsgálatok azt mutatták, hogy a munkaerõ-hasznosítás, az életvitel stratégiái a családok erõforrásainak összességével számolva, a családok elõtt álló különbözõ feladatokat (gyereknevelés, házépítés stb.) figyelembe véve alakulnak ki. Mindez a készpénzzel, az idõvel, a család anyagi infrastruktúrájával (ház, lakás, esetleg autó, telek, kert stb.) való rendelkezés, az egymásnak nyújtható szolgáltatások (gyereknevelés, háztartás, beszerzés stb.) egészére kiterjed.

A munkanélküli lét kényszerei és nyomása hatására a jól-rosszul mûködõ családi erõforrás-gazdálkodásban változások történnek. Egyes esetekben a hirtelen anyagi és pszichikai terhek alatt a családi rendszer szinte rögtön szétesik: például, amikor a házastársak elválnak, a tehetõs nagyszülõk kiemelik az egyik, támogatásra általuk érdemesnek tartott gyereket, a többieket magukra hagyják. (Mindkettõre adódott példa a megkérdezettek között.)

Más esetekben olyan változások indultak el, amelyek hosszabb-rövidebb idõ után dezintegrálják a családot: a tartalékok felélése, az egyre kisebb és rosszabb lakásokba költözés, az adósságok és lakbérhátralékok felhalmozása, az egészségi állapot fokozatos rosszabbodása következtében egyre több feszültség keletkezhet; akár az egyre inkább a fiatalok támogatására szoruló idõsebb családtagok, akár az idõsek támogatását még tovább igénylõ fiatalok között. A többiek terhétõl való szabadulni akarás ilyenkor az egyéni alkalmazkodás felé terel. Eseteinkben volt fiatal, aki egy új élettárs vállalkozásában sikeresen állt talpra saját és elõzõ férje hosszabb munkanélkülisége után. Más esetekben viszont maguk a kérdezettek számoltak be saját és a korábban velük élõk, volt házastársak, elköltözött gyerekek munkahelykeresõ, társadalmi integrációs kudarcairól, alkoholizmusról, deviáns magatartások kialakulásáról.

A családok közel egynegyedénél tapasztaltunk törekvést, sõt határozott lépéseket a családi kooperációk kiterjesztésére, megerõsítésére, a nemcsak együtt lakók között aktivizálható családi szálak újraszövésére.⁹ Volt a megkérdezettek között olyan család is, amely több faluból épp a munkanélküliség növekvõ terhei és bizonytalansága miatt költözött össze egy település közeli házaiba. Ebben a "nagycsaládban" a néhány stabil keresõ háztartásának, gyerekei nevelésének ellátása, a közös beszerzések hárultak a munkanélküli családtagokra. Még arra is lehetõség nyílt, hogy a munkanélküli családtagok (szülõk, testvérek) támogatásával a kisgyerekes fiatalok átképzésre, nyelvtanulásra járjanak munkaerõpiaci pozícióik javítása érdekében.

A segítõ kapcsolatoktól, a közösen olcsóbb beszerzésekig és háztartásvezetésig, a közös újságolvasástól a megélhetési forrásokról szerzett információk megosztásáig esetenként a lakóhelyi, szomszédsági kapcsolatok is hasonló fogódzókat nyújtottak az alkalmazkodáshoz a tartósan munka nélkül maradtak számára.

A gazdálkodásában racionálisnak tûnõ családi alkalmazkodás is súlyos emberi problémákhoz vezethet azonban. A tartósan munkanélküliek családjában kiemelt jelentõsége van a havi rendszeres keresetnek, ennélfogva az azt elõteremtõ családtagnak is. Ez azonban sok esetben nemcsak a hagyományos férfi családfõ, hanem a feleség vagy a felnõtt családtag gyerek is lehet. Az õ keresetük mellé kerül be a nagy kalapba a kisebb testvér után járó családi pótlék és/vagy jövedelempótló támogatás, szociális segély. Ezeket az utóbbi szituációkat igen reményvesztetten erõsödõ alkoholizmussal, több egészségügyi problémával - élik meg a férfi munkanélküliek, különösen, ha informális és alkalmi munkákkal nem tudnak hozzájárulni a családi jövedelemhez.

A döntõen a juttatásokra berendezkedõk rétegében nemcsak képzetlen munkanélkülieket, hanem a környék részben vagy egészben leépült nagyvállalatainál feleslegessé vált szakmunkásokat, az iparból, közigazgatásból, mezõgazdasági nagyüzemekbõl munkanélkülivé vált, közép-, sõt felsõfokú végzettségûeket is találunk. Õk korábban az állami szektor foglalkoztatottaiként, munkahelyválasztásaik során, munkavállalói stratégiájuk részeként is számot vetettek az elérhetõ társadalmi és vállalati juttatásokkal, táppénz- és nyugdíjlehetõségekkel, gyereknevelési támogatásokkal. A tartós munkanélküliségben azonban igénybevételük kényszerûséggé vált, és ez a rászorultság mellett a társadalmi gondoskodásra hagyatkozást is erõsíti.

A tartós munkanélküliek családjaiban a különbözõ bevételi források (1. egy vagy több családtag keresete; 2. alkalmi jövedelmek, 3. a különbözõ szociális ellátó és segélyrendszerek juttatásai) elérhetõségébõl, a családi életviteli, munkamegosztási tehetõségek és a munkaerõ-hasznosítás alternatíváinak együttesébõl az alkalmazkodás három útját tudtuk megkülönböztetni.

1. Az önfoglalkoztatás és kényszervállalkozás útját, amely a stabil családi háttérre és bizonyos szerényebb erõforrásokra alapozódhat. 75 fõs mintánkban elenyészõ volt azok száma, akik sikeresen járták volna ezt az utat. (Voltak viszont szélhámos kezdeményezésekbe, például biosertés-tenyésztésbe belebukottak, vagy a lakótelepi lángossütödéhez szükséges induló tõke összegyûjtésérõl hiába álmodozók.)

2. A megkérdezettek legtöbbje a szociális juttatásokra rendezkedett be, s ezek révén szerzi meg a minimális anyagi biztonságot, s ezt otthoni, naturális termeléssel, lakókörnyezetének nyújtott informális szolgáltatások (szõlõmetszés, bevásárlás, takarítás, kútásás, szerelõszolgáltatások stb.) révén megszerezhetõ jövedelemmel egészíti ki.

3. Némileg eltérnek az elõbbitõl azok az alkalmazkodási módok, amikor a tartós munkanélküli a szociális juttatásokat, bizonyos társadalombiztosítási ellátásokat vagy a család keresõinek bevételeit viszonylag rendszeres alkalmi munkajövedelemmel képes kiegészíteni. E törekvések a 2. pontban jelzettekhez képest többé-kevésbé rendszeresebb, a fekete munkák piacán jegyzett tevékenységekkel valósíthatók meg, és vagy a munkanélküli tõke- és piaci ismerethiánya, a szûk piaci igények miatt nem konvertálódnak formálisan önfoglalkoztató tevékenységekké, vagy az adórendszer és a bérjárulékok gátolják hivatalos munkaviszonnyá alakulásukat.

A családi stratégiák hiánya vagy sikeressége várhatóan erõsen differenciálni fogja a tartósan munkanélküliek táborát. Lesznek tartalmas, munkaerejüket hasznosító, családilag és társadalmilag elismert életet élni képesek a jövedelemkiesés ellenére, akár azt kompenzálva is. És lesznek, akik a munkaerõpiacról kisodródva, családtagjaikkal együtt a társadalomban is egyre marginálisabb szituációkba kerülnek. A családi stratégiák szûk mozgásterében azonban a munkanélküliség körülményeihez való mégoly sikeres alkalmazkodási alternatívák is csak korlátozott lehetõségeket engednek a családtagok szakmai, mobilitási, gyereknevelési, pályaválasztási törekvéseiben. Az adott tartós munkanélküliségi szituációban pozitív hatású, a fennmaradást és a társadalmi integrációt biztosító családi erõforrás-gazdálkodásnak alárendelt egyéni választásokból idõvel egyéni és családi feszültségek, társadalmi veszteségek is fakadhatnak.

Mindenesetre a piaci átalakulás paradoxonénak kell tekintenünk, hogy a tartós munkanélküliek létével, alkalmazkodási kényszerei révén a gazdaság nem piaci szektora tágul. Egy többszázezres réteg részben teljesen és tartósan az állami redisztribúcióra utaltatik, részben pedig a piacon kívüli csereviszonyokat, a benne részt vevõk körét és a piacon kívüli - pénz nélküli, reciprocitáson alapuló - szükségletkielégítés jelentõségét növeli meg.
 

Jegyzetek

1. Lásd az Országos Munkaügyi Központ rendszeres jelentéseit és úgynevezett követéses vizsgálatait, a KSH Munkaügyi Statisztikai Osztálya munkaerõ-felmérését, az ILO/Japan Project és a Munkaügyi Kutatóintézet tanulmányait, valamint a TÁRKI és a Budapesti Közgazdaságtudományi Egyetem Háztartás Panel Vizsgálatának publikációit.

2. Bánfalvi Csaba (1992) Csoba Judit (1993; 1994), Laki László (1992) és Tardos Katalin (1992) tanulmányai említendõk.

3. A kutatás az Aktív Társadalom Alapítvány támogatásával készült. Lebonyolításában a Jász-Nagykun-Szolnok Megyei Munkaügyi Központ, a Szolnoki Munkaügyi Kirendeltség és a szolnoki Humán Szolgáltató Központ munkatársai voltak segítségemre. Az adatgyûjtés, interjúkészítés és -feldolgozás során támaszkodhattam Laky Teréz tanácsaira.

4. A fontosabb eltérések (százalékban)

	megye	Szolnok és környéke	mintánk
férfi/nõ arány	36-61	38-62	55-45
25 év alatti	26	30	12

5. Bár a munkanélküliség mint társadalmi státus korábban nem tapasztalt állapotot jelent minden állás nélkül maradt számára, mégis differenciált következményekkel jár különbözõ rétegekre nézve. Egyes csoportok "csak" munkahelyi keresetüket vesztették el, mások a munkahelyükhöz kötõdõ belsõ vállalkozói vagy mellékfoglalkozású kisvállalkozói lehetõségeikbõl fakadó jövedelmeiket is, megint mások a fõmunkaidõs munkahelytõl függetlenül folytatott korábbi második gazdaságbeli lehetõségeiket is.

6. Hasonló nagyságrendû alkalmi munkavégzésrõl, szürke vagy fekete foglalkoztatásról számolnak Bánfalvi Cs. (1992), Csoba J. (1993; 1994), Laki L. (1992) vizsgálatai is. A Háztartás Panel legutóbbi jelentése (Tóth 1994) a megkérdezett munkanélküliek 6 százaléka esetében jelezte alkalmi fekete munkák végzését; ez a szám azonban az elõzõ évben tapasztalt arány kétszerese.

7. Laki L. kutatása azt jelezte, hogy a második gazdaságnak ezt a szektorát a piaci kapcsolatok alacsony szintje és a naturális önellátás irányába való kényszerû elmozdulás jellemzi (Laki 1992: 54, 61).

8. Offe-Heinze (1992) a formális munkaviszonyon kívüli munkaerõ-hasznosítás kilenc fajtáját különbözteti meg az alkalmi munkáknak, önellátó, naturális cseretevékenységeknek. A házi munkáktól, az önkéntes egyesületekben, szervezetekben végzett munkáktól az alternatív üzleti formákban végzett tevékenységekig terjedõ sorban a nem-hivatalos, fekete munka csak az egyik lehetõség.

9. A Magyar Háztartás Panel Vizsgálat 1994-es jelentésében Andorka R.-Spéder Zs. tanulmánya a súlyos elszegényedés elleni védekezésként értékeli a családok együttmaradását (Tóth 1994: 27).
 

Felhasznált irodalom

Bánfalvi Csaba 1992. Egyéni alkalmazkodási stratégiák a munkanélküliséghez. In: Alkalmazkodás a munkanélküliséghez. Budapest: MTA Politikatudományi Intézet

Csaba Erika 1995. A tartós munkanélküliség néhány jellemzõje a KSH munkaerõ-felmérés adatai alapján, 7992-1994. OECD-Müm konferencia, Budapest, 1995. jan. 19-20.

Csoba Judit 1993. Munkát keresõk - Munkakerülõk. Szociológiai Szemle, 1.

- 1994. A tartós munkanélküliség hatása a családok anyagi helyzetének alakulására. Esély, 6.

Czakóné Tari Mária-Márkus András 1993. Statisztikai elemzés a szolnoki munkaügyi kirendeltség körzetében regisztrált tartós munkanélküliekrõl. ATA 1.8 projekt résztanulmánya. Budapest

KSH 1994. A tartós munkanélküliség alakulása a munkaerõ-felmérés adatai alapján, 1992-1994. Budapest: KSH Munkaügyi Statisztikai Osztály

KSH 1995. A munkanélküliség és a foglalkoztatottság alakulása, 1994. lV. negyedév. Budapest Laki László 1992. Ifjúsági munkanélküliség. Budapest: MTA Politikatudományi Intézet

Lázár György-Székely Judit 1995. A tartósan munkanélküliek jellemzõi és a tartós munkanélküliség kezelésének lehetõségei (az ellátásra való jogosultságukat kimerített munkanélküliek 1994. évi vizsgálata alapján). OECD-Müm konferencia, Budapest, 1995. jan. 19-20.

Offe, Claus-Rolf G. Heinze 1992. Beyond Employment. Cambridge: Polity Press Pugliese, Enrico 1993. Sociologia della disoccupazione, Bologna: il Mulino

RMP 1993. Rövidtávú Munkaerõpiaci prognózis 1994. évre. Jász-Nagykun-Szolnok Megyei Munkaügyi Központ, Szolnok, 1993. november

Schwertner János 1993. Regionális feszültségek az ország és Jász-Nagykun-Szolnok megye munkaerõpiacán. ATA 1.8. projekt résztanulmánya. Budapest

Simonyi Ágnes 1994. Tartós munkanélküliek életvitele és munkaerõ-hasznosítása. Budapest: Munkaügyi Kutatóintézet

Solow, Robert M. 1980. On Theories of Unemployment. The American Economic Review, (vol. 70.) March, 1-11.

Tardos Katalin 1992. Marginális csoport a munkaerõpiacon: a munkanélküli segélybõl kizártak. Szociológiai Szemle, 1.

Tóth I. Gy. (szerk.) 1994. Magyar Háztartás Panel, Mûhelytanulmányok 5, Társadalmi átalakulás 1992-1994. Budapest: BKE-KSH-TÁRKI