Balogh István
A CSELEKVÉS CSOMÓSTERE
(Richard Münch elmélettörténeti köteteirõl)^*
 

1. A voluntarisztikus elmélettörténeti kényszer

A voluntarisztikus paradigma¹ keretei között - ha kellõen következetes - elõbb vagy utóbb társadalomelmélet-történetet fog írni az ember. Természetesen más paradigmát követve és egyébként is sokféle okból kifolyólag lehet elmélettörténeti összefoglalót készíteni. De a voluntarisztikus elméleti tradíció vállalóját és folytatóját alapvetõ elméleti és módszertani megfontolásai kötik a vizsgálódásnak ehhez a terepéhez. Richard Münch nagyívû elmélettörténeti munkájának, a Sociological Theory három kötetének tavalyi megjelenése nem csupán kitûnõ alkalmat ad arra, hanem immár halaszthatatlan feladattá teszi, hogy a voluntarisztikus elmélet említett sajátságos elmélettörténeti kapcsolódását ismét szemügyre vegyük: felidézzük eredetét, elemezzük modifikációit és újragondoljuk lehetõségeit.
 

Szembeötlõ az elmélettörténeti tradícióhoz fûzõdõ különleges kapcsolódás a voluntarisztikus elméletnek már elsõ, Parsons általi megfogalmazása alkalmával is. Az elméleti pozíció elnevezéséhez Parsons a cselekvés önkéntes normakövetõ jellegét, illetve a normakövetésnek a cél-eszköz dimenzióval való összefonódását emeli ki, de a cselekvés e koncepciójához azonmód és elválaszthatatlanul hozzárendeli az elméletalkotás speciális módszertani elvét is. A voluntarisztikus cselekvéselmélet eredeti, Parsonstól kifejtett koncepciója módszertani szempontból azt az elvet rögzíti, hogy miután az emberi cselekvés teleologikus és normatív elemeket foglal magában, ezért valamely komplex és analitikus elmélet kidolgozását szükségképpen megelõzi számos, vagy a cél-eszköz relációt, vagy a normativitást egyoldalúan kifejtõ redukciós, egyszersmind egymással mégis összekapcsolható elmélet együttes létezése és következetes megfogalmazása. Ennek az elmélettörténeti elõfeltételnek a fennállása esetén a voluntarisztikus elméletalkotó feladata voltaképpen nem más, mint ezeknek az egyenként egyoldalú elméleteknek a kritikai elsajátítása, konstruktív összekapcsolása és egyetlen átfogó elméletté szintetizálása. E korántsem bonyolult kiindulópont azonban messzemenõ konzekvenciákat von maga után és végül is annak bejelentését tartalmazza, hogy a voluntarisztikus elméletalkotás az elmélettörténet csomópontjainak kialakítására, új szintet generáló fordulópontjainak megvalósítására irányul, s ennek folytán - legalábbis bizonyos értelemben - kizárólagosságra tart igényt.²

Ez utóbbira nézve (ezen a helyen csak széljegyzetként) mindjárt meg is kell említeni: a tudományelmélet mûvelõinek érdeklõdését mindeddig elkerülõ, speciális hatókörû, a társadalomelméletre alapozó tudományelméleti felfogásról van tulajdonképpen szó. A voluntarisztikus módszer specifikáló, egyben korlátozó teljesítménye az általános - a természettudományok alapján álló - tudományelmélettel szemben az, hogy sajátosan a társadalomismeret jellegére, s ezen belül is a társadalomelmélet dinamikájára vonatkozik. Saját terepén, a társadalomelmélet körén belül viszont e sajátos tudományfelfogásnak két oldala különböztethetõ meg egymástól: az egyik esetben a voluntarisztikus tézis magát a társadalmi cselekvést, a másik esetben az elmélettörténeti elõzményekhez kapcsolódás mikéntjét tematizálja.

Más kérdés immár, hogy Parsons, az elmélet névadója, az elmélet két oldalát, a normativitás tézist (pontosabban: a cselekvésnek a normativitást is magában foglaló koncepcióját) és az elméletalkotás módszertani eljárását milyen értelemben hozza egymással kapcsolatba és egyáltalán megkülönbözteti-e egymástól. A The Structure of Social Actionban a voluntarisztikus elméleti paradigma legteljesebbnek tekinthetõ meghatározásában is azt találjuk, hogy Parsons inkább egybefogja és összemossa, nem pedig elválasztja és megkülönbözteti egymástól az említett két oldalt. Így az elméleti tézisnek és az elméletalkotás módszertani alapjainak egymásba fonódását legplasztikusabban a voluntarisztikus paradigma Parsons által adott részletezõ leírásával szemléltethetjük. Eszerint: "A pozitivista elméletek valamennyi típusával szemben a voluntarisztikus elmélet alapvetõ tétele az, hogy a cselekvés lényeges szubjektív összetevõit nem fogja át a tudományosan érvényes ismeretekrõl szóló (pozitivista) metodológiai séma. Annak folytán, hogy e szubjektív összetevõk nem igazodnak az így felfogott érvényes tudás kategóriáihoz, az elemzés során nem kezelhetjük õket sem úgy, hogy eltekintünk tõlük, sem úgy, hogy tévedéses cselekvésnek fogjuk fel õket, sem úgy, hogy funkcionális függõségbe hozzuk azokkal a cselekvési összetevõkkel, amelyeket nem-szubjektív terminusokban írhatunk le, sem pedig olyképpen, hogy ez utóbbiakhoz képest véletlenszerûeknek tekintjük." Továbbá - folytatja Parsons - "a voluntarisztikus rend sajátossága az, hogy normatív tulajdonsággal rendelkezõ összetevõket is magában foglal. A radikális pozitivista elméletek viszont tagadják, hogy e normatív összetevõknek bármiféle empirikus relevanciája lenne. Az utilitarista felfogás keretén belül egy meghatározott összefüggésben megjelennek ugyan a normatív elemek, azonban a véletlenszerû cél státuszába helyezve, aminek következtében azután csupán az elméleti rendszer alkalmazásának empirikus adataiként szerepelhetnek. Ezzel szemben a voluntarisztikus elmélet keretén belül a cselekvés normatív összetevõi a rendszer integráns részének tekintendõk, amelyek a rendszeren belül sajátos meghatározottságuk alapján függetlenek más elemektõl. A voluntarisztikus rendszer semmiképpen sem vitatja el a cselekvés kondicionális és más nem-normatív összetevõinek fontos szerepét, ámde a normatív elemekkel való interdependenciájukban fogja fel ezeket az összetevõket" (Parsons 1967: 81-82). A cselekvéselmélet másik nagy - az általa idealistának nevezett tradíciójával kapcsolatban viszont Parsons hangsúlyozza: "Amíg a voluntarisztikus elmélet tételezi az interakció folyamatát a cselekvés normatív és a nem-normatív elemei között, az idealista elméletekben a kondicionális összetevõk tûnnek el, csakúgy, mint ahogyan a normatív összetevõk eltûntek a pozitivista elméletekben" (Parsons 1967: 82-83). Következésképpen Parsons szerint a voluntarisztikus elmélet a pozitivista és az idealista elmélet kritikája, egyúttal pedig egy mindkettõnél magasabb elméleti szinten megvalósított összekapcsolása, integrációja, egyszersmind pedig a szociális (társadalmi) cselekvés adekvát értelmezése.

Ha a két problémakör (az elméleti tézis és az elméletalkotási módszer) egymáshoz kapcsolódása nem is egészen világos az iménti hosszú idézetben, az azonban egyértelmûen kiolvasható, hogy a voluntarisztikus elméleti paradigma kezdettõl fogva - azaz már a Parsons által adott meghatározásában is - valójában kettõs irányultságú. Egyfelõl, elméleti alapállását tekintve a cselekvés többdimenziós jellegét tételezi (cselekvõ, cél, eszköz, kondicionális és normatív elemek). Másfelõl, az így felfogott cselekvés (unit act) szerkezetének elméleti megkonstruálásához egymástól különbözõ, egymást kizárni látszó tradíciókhoz tartozó elméleti teljesítményeket kapcsol össze. Mármost éppen ebbõl a kettõs elemzési stratégiából fakad az, hogy a voluntarisztikus elméletalkotó nem állhat meg sem az empirikus vizsgálódásnál, sem pedig a modellalkotásnál, hanem alapvetõ megfontolásainak megfelelõen elmélettörténetet is kell írnia. Így jár el Parsons, amikor a voluntarisztikus paradigma elsõ megfogalmazási kísérletét egy nagyszabású társadalomelméleti áttekintés, a The Structure of Social Action keretében valósítja meg. Ebben az elméletörténeti keretben a cselekvés, valamint a rend és a rendszer összekapcsolásának voluntarisztikus tézisét meghirdetve és a társadalomelmélet - különbözõ tradíciókhoz tartozó - történeti anyagán bemutatva fogalmaz meg hosszú távú tudományos programot önmaga számára.
 

Az eddigiekbõl is látható azonban, hogy Parsons voluntarisztikus elméleti programja kezdettõl fogva belsõ feszültségeket hordoz. Egyrészt az is kérdés, hogy Parsons voluntarisztikus tézise az elmélettörténeti tradíció kategorizálása révén (pozitivistaidealista) nem vezet-e általában is prekoncepcióra az egyes elméletalkotók munkásságának megítélésében, s e prekoncepció következtében (pl. Durkheim esetében) mennyiben válik hamissá valamely elméleti álláspont ábrázolása és értékelése (Alexander 1982b; 1988). Másrészt - és jelenlegi vizsgálódásunk szempontjából ez a fontosabb - Parsonsnál nyomon követhetjük a cselekvés jellegére vonatkozó voluntarisztikus tézis (az önként követett normatív elem beemelése a cselekvés alapszerkezetébe), és a modern társadalom által kondicionált individuális cselekvési mód tematizálásának ellentmondását, vagyis az összekapcsolt elméleti tézisnek és az elméletalkotási módszernek Parsons által nem tudatosított konfliktusát (Alexander 1978; 1983b; 1988). E konfliktust Jeffrey Alexander a voluntarisztikus elmélet eredeti, Parsons által kifejtett koncepciójának belsõ feszültségéként tematizálja és mint Parsons szubsztantív, illetve formális voluntarisztikus felfogásának ellentmondását bontja ki, egyúttal új irányba - a mikro- és makroszintû szociológiai vizsgálódás összekapcsolásának problémái irányába - fordítja. Alexander szerint a voluntarisztikus elmélet formális felfogásának státusza abban áll, hogy "az individualista, idealista és materialista elméletek meghatározott elemeinek egy átfogóbb elméleti egységgé transzformálásával Parsons a cselekvés és a társadalom struktúrájának partikuláris manifesztációiktól elválasztott modelljét vázolja fel, hasonlóképpen ahhoz, ahogyan Chomsky a generatív grammatikát a nyelv univerzális struktúrájaként ábrázolja. Parsons saját meghatározása szerint is a cselekvés általa tárgyalt elemeinek fenomenológiai státuszt tulajdoníthatunk, mégpedig a husserli értelemben. Analitikus perspektívából tekintve a voluntarisztikus jelleg a cselekvés formális sajátossága, mivel független a konkrét történeti meghatározottságoktól" (Alexander 1978). Ezzel szemben a szubsztantív voluntarisztikus elmélet "a konkrét egyént tekinti kiindulási pontnak. Ebben az esetben Parsons elfogadja a konkrét egyén autonómiájának klasszikus liberális tézisét, habár számára ez az autonómia - ezt ismételten kell hangsúlyozni - multidimenzionális. A szubsztantív voluntarisztikus elmélet szerint tehát a valóságos egyén a cselekvési szituációnak mind a normatív, mind pedig a kondicionális elemeivel szemben autonómiával rendelkezik" (Alexander 1978. Az én kiemeléseim. - 8. L). Alexander szerint a kétféle voluntarisztikus szempont azért választható el nehezen Parsonsnál, mert egyfelõl "elfogadja azt az ideológiai álláspontot, miszerint a konkrét egyén szabadsága a kondicionális és a normatív struktúrák differenciálódásától függ. Ugyanakkor azonban e szubsztantív célokat azon a szintetikus perspektíván keresztül artikulálja, amelyet az egyéni szabadságra vonatkozó ugyanezen tradíció formális aspektusainak kritikája során használt fel" (Alexander 1978). Alexander szerint tehát a voluntarisztikus elméleti tézis és a különbözõ elméleti tradíciók kritikájának és összekapcsolásának módszere Parsons alapvetõ felfogásával összefüggõ okok miatt fedi át egymást nem kellõen tisztázott módon a The Structure of Social Actionban. Elmélet és módszer határozott elválasztására és kapcsolatának egyértelmû meghatározására vezette be Alexander a formális és szubsztantív voluntarisztikus elv megkülönböztetését.

A parsonsi voluntarisztikus elmélet "formális" (módszertani) és "szubsztantív" (tartalmi-elméleti) oldalának megkülönböztetésével és szétválasztásával Jeffrey Alexander lehetõvé tette a maga számára, hogy a voluntarisztikus módszert önállósítva (kiemelve az általa ideológiainak nevezett eredeti összefüggésébõl, vagyis elválasztva az autonóm egyén Parsons által képviselt liberális felfogásától) egy másik, ugyancsak fontos probléma, a mikro-makro kapcsolat problémájának tisztázására tegye felhasználhatóvá.³ Miként Parsons, olyképpen Alexander is az elméleti programot nagyszabású elmélettörténeti áttekintéssel és összegezéssel indítja, immár Parsonst is a tradíció részeként kezelve (Alexander 1982a; 1982b; 1983a; 1983b.)

Az, ami Parsonsnál többé-kevésbé egybefonódottan - mindenesetre nem kellõképpen differenciálva - jelent meg, (egyrészt a cselekvésnek a normatív elemeket is magában foglaló többdimenziós jellege, másrészt a többirányú elmélettörténeti tájékozódás alapján álló elméleti szintézis, vagyis a szintetizáló elméleti tézis és a szintézis megvalósításának módszere), Alexandernál világosan megkülönböztethetõvé válik. Egyúttal azonban Alexander a voluntarisztikus tézist Parsonstól eltérõ irányba fordítja, ezáltal új témakörre terjeszti ki, egyszersmind újabb társadalomelméleti iskoláknak (fenomenológia, szimbolikus interakcionalizmus.) az elemzésbe való bevonására teszi alkalmassá a voluntarisztikus paradigma hatókörét (Alexander 1988: 222-256).
 

2. Münch: harmadik típusú voluntarisztikus elmélet

Az elõzõekben részletesebb tárgyalás nélkül utaltunk arra, hogy Jeffrey Alexander a voluntarisztikus paradigma parsonsi kettõsségének - a módszer és az elmélet feszültségének - a kibontásával és kiélezésével tette lehetõvé a voluntarisztikus módszer kiterjesztését az empirikus szintû mikro- és a rendszerszintû makro-elemzés összekapcsolásának elméleti problémáira. Richard Münch viszont ezzel éppen ellentétes stratégiát követve, "a legjobb értelemben vett ortodox parsonsiánus álláspontból" (Wenzel 1990: 43-47) tesz kísérletet a voluntarisztikus paradigma továbbépítésére.⁴ Az Alexanderral ellentétes elõjelû stratégia két pillére: egyfelõl visszatérés a parsonsi cselekvéselmélethez, s ezen az alapon Parsons elméleti folytonosságának rekonstrukciója a The Structure of Social Actiontól az Action Theory and Human Conditionig, másfelõl pedig a módszertani megfontolásoknak a visszacsatlakoztatása a cselekvéselméleti keretekbe. Ezáltal Münch az elé a feladat elé kerül, hogy a voluntarisztikus elméleti tézisnek és elemzési módszernek az Alexander által érzékelt (és Münch szempontjából is releváns) feszültségeit a cselekvéselmélet keretein belül értelmezze és így tegyen kísérletet megoldásává.

Münch "Parsons-ortodoxiájának" elsõ tekintetre paradox eredménye a parsonsi elméleti konstrukció alapvetõ tartalmi átfogalmazása - a konstrukció formai oldalának csaknem változatlan fenntartásával. Ennek okát fõként abban találhatjuk meg, hogy Münch nem kívánja - valamiféle rosszul értelmezett elméleti elkötelezettség jegyében - feloldani a parsonsi elmélet ellentmondásait. Sõt, általában sem tekinti a Parsonsnál fellelhetõ ellentmondásokat az elméleti konstrukció leküzdendõ hiányosságának (mint pl. Alexander), hanem magának a tárgynak - a voluntarisztikus cselekvés inherens feszültségének - az elméleti megnyilvánulásaként fogja fel. Az ebbõl az álláspontból kiinduló voluntarisztikus elméleti stratégia ezért Münchnél az ellentmondások specifikálásának és generalizálásának a vonalán halad tovább és legalább négy lényeges ponton hat módosítólag Parsons eredeti koncepciójára. A módosítások fõbb jellegzetességei röviden a következõk:

a) Az elmélet két szintjének, a tárgyelméleti és a metaelméleti szintnek a parsonsi konstrukciónál határozottabb elválasztása. Münch szerint a voluntarisztikus alapkérdés tárgyelméleti szinten az, hogy "miképpen lehetséges az emberi cselekvés, ha a rendezettség (Geordnetheit) és az individuális autonómia egymásnak feltétele?" (Münch 1988: 12). A metaelméleti kérdés pedig így hangzik: "Hogyan lehetséges cselekvéselmélet, ha az elméleti absztrakció és a történeti-empirikus specifikáció, a kauzális magyarázat és a hermeneutikai megértés egymással összekapcsolódik?" (Münch 1988: 14). Ezáltal az elméletalkotásnak az elméleti tradícióhoz való voluntarisztikus kapcsolódása metaelméleti szintre tevõdik át, egyszersmind a módszer problémája kitágul az elmélet két szintjének összekapcsolódása irányában. Visszautalva a korábban mondottakra: Münch az elméleti tézis és elemzési módszer parsonsi egybeszövõdését nem a formális és a szubsztanciális voluntarisztikusság differénciálásával látja tisztázhatónak (miként Jeffrey Alexander), hanem az elemzés tárgyelméleti és metaelméleti szintjének határozott elválasztásával.

b) Münch szerint az "alapkérdések" kanti ihletettsége korántsem véletlen, hanem Parsons implicit, de határozott és következetes filozófiai felfogásával függ össze. Röviden: a parsonsi elmélet - Münch által részletesen bemutatott - rejtett "kanti mag"-jának problémájáról van szó (Münch 1988: 23-32). Parsonsnak a kanti filozófiához kapcsolódását mind biográfiai adatokkal, mint elméleti okfejtéssel igazolva Münch generalizálja az instrumentális és a normatív cselekvésnek -legelõször a The Structure of Social Acíionban megjelenõ és Parsons késõbbi munkáiban különbözõ megközelítésekben újólag rekonstruált - feszültségét. E feszültség Münch általi generalizálásának eredménye a szimbólumkomplexitás és a cselekvéskontingencia fogalmi kettõssége (Münch 1988: 92-95).

c) A cselekvésnek, a normatív rendnek, az intézményesítõ folyamatoknak a szimbólumkoplexitás és a cselekvéskontingencia két pólusa által behatárolt feszültségmezõbe helyezése kitüntetett helyet biztosít az egyes "elemek" kölcsönös áthatásának, egymásra rétegezõdésének és emergenciájának, azaz - Münch terminusával - interpenetrációjának. Az eredetileg Parsons által bevezetett fogalom helye ilyenképpen megváltozik az elméleti konstrukcióban és a funkcionális differenciálódás ellenfogalmává emelkedik (Münch 1994d; 1994e).

d) A generalizált pólusok, az interpenetráció fogalmai, valamint a szimbólumkomplexitás és a cselekvéskontingencia szûkülése és bõvülése együttesen a cselekvést egyfelõl mint egy sajátos, kétpólusú feszültségmezõben lezajló folyamatot, másrészt mint e feszültségmezõt újrageneráló centrumot konceptualizálja. A cselekvés e kettõs dinamikája, mint tör;°neti egymásra következés is felfogható: ennek elemzésére Münch a génpólus és a fenopólus megkülönböztetését tartja szükségesnek (Münch 1988: 168-173). A dinamika másik irányú következménye pedig az, hogy cselekvés és rend (Ordnung), cselekvés és rendszer nem egymást kizáró, hanem egy folyamat részeként, egymást feltételezõ kategóriákként foghatók fel.
 

A parsonsi modell iménti, Münch által végrehajtott módosításának legfontosabb következménye tehát az, hogy dinamizálja és generalizálja Parsons eredeti és késõbbi (AGIL) sémáját (Münch 1988: 79-96). A Sociological Theory elmélettörténeti koncepciója rekonstrukciójához a modell dinamikájának két - az a és a d pontok kombinációját érintõ - dimenzióját kell feltétlenül kiemelnünk, és ebben a tekintetben is csupán utalásokra kell ezúttal szorítkoznunk. Eszerint a cselekvés térbeli (strukturális) és idõfüggõ (génpólus és fenopólus felõli) dinamikáját mind tárgyelméleti, mind pedig metaelméleti problémaként kell kezelnünk. Mármost belátható, hogy egyfelõl a cselekvés voluntarisztikus - azaz egyidejûleg instrumentális-stratégiai és normakövetõ - jellege, másfelõl a cselekvés elemeinek analitikus külön-kezelésének elméletei, végül pedig a normák, struktúrák interpenetrációja és ezzel együtt az analitikus elméleteknek metaelméleti szinten megvalósított összekapcsolása egyetlen modell összetartozó, ok-okozati összefüggésekre azonban nem redukálható részei. Münch eddigi munkáiban, a modell tárgyelméleti problémáit tartva szem elõtt, egyrészt az analitikus fogalomértelmezés és az interpenetráció (strukturális összefüggések) problémáinak tisztázására törekedett. Másrészt az intézményi átalakulás és a normakövetés megszilárdulása, interiorizálódása (idõfüggõ kapcsolódások) problémáit igyekezett elemezni. (Münch 1984; 1986; 1988). Azáltal, hogy ezt a programot Parsons elméleti pozíciójának a rekonstrukciójaként és történeti verifikálásaként valósította meg, nem volt szüksége arra, hogy mindjárt a kiinduló ponton - Parsonshoz és Alexanderhez hasonlóan - az általa módosított (generalizált) parsonsi modell metaelméleti-elmélettörténeti problémáival szembenézzen. A tárgyelméleti szempontú elemzést követõen azonban Münch számára a voluntarisztikus paradigma logikája szerinti legközelebbi tennivaló az elmélettörténet metaelméleti szintû rekonstrukciója. Mármost az említett körülmények eredményeképpen korántsem valamiféle szokásos tankönyvet kapunk kézhez Münch és az amerikai kiadó jóvoltából, hanem az oktatásban is kitûnõen használható, koncepcionálisan azonban ezen túlmenõ igényû elmélettörténeti alapvetést, amely hasonló szerepet tölt be Münch voluntarisztikus elméleti építkezésében, mint a The Structure of Socia! Action Parsonsnál, vagy a Theoretical Logic in Sociology négy kötete Jeffrey Alexandernél.
 

3. Elmélettörténet - metaelmélet

A tárgyelméleti és metaelméleti szint elválasztása, a parsonsi elméletnek a kanti filozófia irányában történõ generalizálása, és a modell dinamizálása nem függesztette fel Münch számára a voluntarisztikus elmélettörténeti kényszer mûködését, de két lényeges összefüggésben módosította azt. Münch egyrészt Parsons, Durkheim és Weber cselekvéselméletének rekonstrukciója során (Münch 1988) a voluntarisztikus hagyományok stratégiáját követte ugyan, de elemzésének közvetlen tárgyelméleti irányultságánál fogva csak részben és csak mint az elméletalkotás elsõ kísérlete elégítette ki a metaelméleti igényeket. A két elméleti szint definitív megkülönböztetése, ugyanakkor a megkülönböztetési programnak részleges megvalósítása kellemetlen következményekkel is járt Münch számára, fõként az analitikus fogalomépítés és a kategóriák reálszintû értelmezése között fellépõ bizonytalanságokban (Balogh 1991). Másrészt a Münch elõtt - legalábbis a Theorie des Handelns megjelentetésétõl fogva - világos volt, hogy a modell magasabb szintû generalizációja következtében a metaelméleti szintû elmélettörténeti vizsgálódás nem korlátozódhat egynéhány társadalomelméleti irányzat tematizálására, miként az Talcott Parsonsnál és Jeffrey Alexandernél történt. Münchnek tehát - a voluntarisztikus paradigma alapján állva - metaelméleti szinten általános szociológiai elmélettörténetet kellett írnia. Ugyanakkor az is magától értetõdõ volt Münch számára, hogy e metaelméleti szinten megvalósított általános elmélettörténeti áttekintést az általa kidolgozott (a parsonsi tradíciót vállaló) voluntarisztikus elméleti konstrukció kereteiben kell elhelyeznie. E kettõs feladat didaktikai szempontból is példamutató megvalósítását vehetjük kezünkbe a Sociological Theory 1994-ben megjelent három kötetében.
 

Elsõ tekintetre úgy tûnhet, hogy újabb szokványos, idõrendi tagolású elmélettörténeti áttekintést kapunk: az elsõ kötet az 1850 és az 1920 közötti, a második az 1920 és az 1960 közötti, végül a harmadik az 1960 óta eltelt idõszak elméleti fejleményeit taglalja. Münch elméleti programja azonban - a voluntarisztikus paradigma logikájának megfelelõen - az elmélettörténet terepén is ennél tovább vezet: "nem csupán az volt a cél, hogy megírjam, hanem, hogy tovább is vigyem a szociológiai gondolkodás történetét" (Münch 1994a: 6). A három kötet egységes tagolása csakhamar meggyõz e szándék megvalósításának fõ irányáról: Münch az elmélettörténet mindhárom korszakát szigorú szerkezeti és tematikai felfogásban, nevezetesen a szociális (társadalmi) cselekvés struktúrájának, gazdaságának, politikájának és szimbolikájának tagoltságában tárgyalja Az elmélettörténetnek ez a konceptualizálása "közvetlenül ered a társadalmi (social) realitás két alapvetõ dimenziójának a rendezettség/rendezetlenség (order/chaos) kereszttáblázatában ábrázolható kapcsolatából. E két dimenzió pedig: egyfelõl a szimbolikus világ komplexitása (vagyis az elképzelhetõ szimbólumok és jelentések sokasága), és másfelõl a cselekvések kontingenciája (a lehetséges cselekvések sokasága)" (Münch 1994a: 9). E két dimenzió kereszttáblázata szerinti elmélettörténeti tagolás adja mindhárom kötet tartalmi fejezetenkénti - felosztását. Az ismétlõdõ fejezetek tehát: I. A társadalmi struktúra elméletei, II. A szociológiai relevanciákat vállaló gazdaságelméletek, III. A politika szociológiai elméletei, és végül IV. A szimbolikus folyamatok szociológiai elméletei. Ezek az elmélettörténeti súlypontok Münch konstrukciójában mint a bõvülõ és szûkülõ szimbólumkomplexitás és cselekvéskontingencia által behatárolt szociális cselekvési tér összesûrûsödési pontjainak elméleti tematizálásai jelennek meg. Képletesen szólva azt mondhatjuk, hogy Münch felfogásában egyrészt a cselekvési tér univerzumnak tekinthetõ ugyan, de különös, behatárolt univerzumnak: a cselekvési tér univerzalitása nem a kiterjedés, hanem a generalizáció lehetõségének irányában értelmezendõ. Másrészt e behatárolt tér szociális-strukturális, gazdasági, politikai és szimbolikus "galaktikái" szoros és állandó kapcsolatban, interpenetrációban állnak egymással. Münch e kapcsolat médiumának a szociológiaelméleti diskurzust tekinti, s úgy véli, hogy "mivel az empirikus kutatás és az elméleti problémák gyenge relációban állnak, az egymással versengõ paradigmák és elméletek kölcsönös kritikáját kell a legjelentõsebb tényezõnek tekinteni az elméleti tévedések korrekciójában és az elmélet fejlõdésében" (Münch 1994a: 5). A cselekvési tér négy, kölcsönös áthatásban álló sûrûsödési csomópontja ezáltal négy diskurzus típust (games of discourse) is képvisel, amelyek mindegyikét Münch az egyetemes szociológiaelméleti diskurzus sajátos, nemzeti hagyományokhoz is köthetõ modifikációjaként jellemez. "Ha egymással szembeállítva jellemezzük a négy nemzeti tradíciót, azt látjuk, hogy az angol diskurzust a tradicionális rend problémája jellemzi, melyet az organikus paradigma keretében értelmeznek. A továbbiakban azonban az organikus felfogás kiegészül az individualitás problémájával... az empiricizmussal, az osztálykonfliktus és az unionizmus kérdéskörével. A francia diskurzus fõ jellemzõje a politikai küzdelemmel összefüggõ és a struktúrával, valamint a strukturalizmussal konfrontálódó vitalizmus, a racionalitás... és az egzisztencializmus. A német diskurzust elsõsorban a jelentés és az értelem problémája foglalkoztatja... paradigmáit az idealizmus, historicimus, elidegenedés, a paradoxig inspirálják... Az amerikai diskurzus legfõbb vonását a csere ... az instrumentalizmus, a pragmatizmus és a konszenzus adja" (Münch 1994a: 14-15).

Habár Münch az elmélettörténet téridejében tett utazás végén, mintegy emlékeztetõül, táblázatban felvázolja a szociológiai elmélet említett nemzeti "hálózatainak" térképét (Münch 1994c: 304-314), a három kötetben mégis (a nemzeti meghatározottságoktól természetesen nem függetlenül) az elmélet egyetemes történetét adja elõ. Az elsõ, az 1850-1920 közötti idõszakot átfogó kötetben a szociális (társadalmi) cselekvés gazdasági dimenziójának kibontásánál találjuk Spencert és Marxot, a politikai dimenzió megnyitásának kezdeteinél Vilfredo Paretót és Simmelt, a struktúrairány megalapozásánál Durkheimet, és a cselekvés szimbolikus dimenziójának feltárásánál Max Webert és George Herbert Meadet. Habár a kötetben, a tárgyalás terjedelmét tekintve Max Webernek jut a kiemelt szerep (fõként vallásszociológiájának részletezõ bemutatásával), a cselekvés négy dimenziója mégis idõrendben következik egymásra, és a megalapozó klasszikusok egyaránt megkapják a nekik kijáró elismerést. Ugyanis Münch voluntarisztikus koncepciójában a cselekvés említett négy dimenziója egyaránt és egyenértékûen fontos. A cselekvési tér "univerzumának" csomópontjainál talán csak kölcsönös áthatásuk, interpenetrációjuk elméleti megalapozása fontosabb számára. Ezért az 1920 és az 1960 közötti idõszakot taglaló második kötet szerkezetében és értékrendjében lényeges eltéréseket mutat az elsõ kötethez képest. E négy évtizedet magában foglaló periódus fõszereplõje Talcott Parsons, és Münch számára ennek az idõszaknak legfontosabb eseménye a voluntarisztikus elmélet megalapozása. A cselekvés struktúrájának más irányt követõ elméletei (Merton, a fenomenológiai és az etnometodológiai törekvések) éppúgy viszonylag kevésbé jelentõs mellékszereplõkké válnak, mint a cselekvés politikai dimenziójában továbbhaladó kutatók (pl. Dahrendorf), a cselekvés gazdaságát elemzõk (George C. Homans, Peter Blau), vagy pedig a szimbolikus dimenzió kutatói (Jean Piaget, Herbert Blumer, Erving Goffman).

A második kötetnek különösen fontos szerep jut az elmélettöréneti tárgyalásban. A hangsúlyoknak Parsons szerepét kiemelõ, egyértelmûen kiegyenlítetlen elhelyezésével együtt is, az 1920-as, illetve 1960-as idõszak elmélettörténetének eme legújabb feldolgozása világosan jelzi Münch koncepciójának az utóbbi években történt jelentõs módosulását. Elsõ munkáiban, mindenekelõtt a Theorie des Hadelnsben, ugyanis Münch a parsonsi voluntarisztikus elméletet összefoglaló koncepciónak fogta fel, amelyben összefutnak a megelõzõ elméletek, egyszersmind a generalizáció olyan szintjén álló elméletnek is tekintette, amelynek határai ugyan tágíthatók, de keretei nem haladhatók meg (Münch 1988). Úgy vélte, a szociológiai elmélet - és általában a társadalomelmélet - további útja nem lehet más, mint az új elméleti témák és törekvések kibontása a parsonsi elméleti keretekben, illetve integrálásuk e keretekbe. Korábban éppen Münch példáján utaltunk rá, hogy ez a koncepció nem zárja ugyan ki a parsonsi elmélet akár alapvetõnek is tekinthetõ módosítását, de ugyanez a koncepció vezetett arra, hogy Münch végül is elméletileg megalapozatlannak, sõt elméleti visszaesésnek tekintett mindenfajta Parsons-kritikát.⁵ Mostani háromkötetes elmélettörténeti áttekintésének a Parsons utáni idõszakot tárgyaló fejezeteiben azonban Münch - ha nem is teljes határozottsággal - túllépett korábbi álláspontján. Azáltal, hogy a cselekvés gazdasági, politikai és szimbolikus dimenzióinak a Parsonst követõ idõszakban kidolgozott koncepcióit, ha kritikusan is, de semmiképpen sem elutasítóan tárgyalja, lehetõvé válik Münch számára, hogy a korábbinál tagoltabb és árnyaltabb képet adjon a szociológiai elmélet legújabb fejleményeirõl is, önmaga feladatát pedig egy új szintézis irányában jelölje ki.⁶

Az elmélettörténeti koncepcióváltás elsõ lépésének köszönhetõen a harmadik kötet (1960-tól napjainkig) igen széles körû, ugyanakkor rendszerezett áttekintését tudja adni a legújabb elméleti irányzatoknak és törekvéseknek. A cselekvés strukturális csomópontjainak újabb tárgyalását mutatja be Claude Lévi-Strauss és a posztstrukturalista irányzatok, valamint a posztmodern kiemelkedõ képviselõi (pl. Jean Baudrillard, Francois Lyotard, Michel Foucault) koncepciójának körvonalazásával. A cselekvés gazdasági dimenziójának újabb fejleményeit elemzõk között James Coleman, Claus Offe, Terence Hopkins koncepcióját ismerteti Münch. Igen részletes a cselekvés politikai dimenziójának bemutatása - többek között Randall Collins, Pierre Bourdieu, Alain Touraine, Anthony Giddens munkáin keresztül -, külön tárgyalja Norbert Eliasnak e témakörben csak némi erõltetéssel elhelyezhetõ alakzat-elméletét. .Végül a cselekvés szimbolikájának dimenziójában helyezi el Münch - többek között - Lawrence Kohlberg, Jürgen Habermas és Niklas Luhmann munkásságát.

Elsõ olvasatra talán meglepõ, hogy Habermas és Luhmann "egymástól radikálisan különbözõ" (Münch 1994c: 271) álláspontjának együttes szerepeltetése a cselekvési téridõ egyazon "galaktikájában" (a szociális cselekvés szimbolikájának dimenziójában) Münch számára egyáltalán nem problematikus. Úgy látja ugyanis, hogy különbözõ problémákba nyújtanak mindketten az eddigieknél mélyebb betekintést. Habermas - a kommunikáció és a stratégiai cselekvés szigorú elválasztása alapján - a kommunikáció társadalmi folyamatának struktúráját és folyamatát világítja meg, és a kommunikáció mindkét aspektusának a társadalmi fejlõdésre gyakorolt hatásait elemzi, egyszersmind pedig a kommunikáció elemzése során messze túllép a szimbolikus interakcionalizmus látókörén (Münch 1994c: 269). Luhmann ezzel szemben "azt mutatja be, hogy a szociális (társadalmi) élet miképpen szervezõdik a közvetlen interakció hátterében. Ez az a belátás, amely kétségtelenül többletet jelent azokhoz az elméletekhez képest, amelyek... önmagukat a interakció szintjére korlátozzák... Luhmann rendszerelméletének másik fontos vonása annak kiemelése, hogy milyen páratlan jelentõségû az a folyamat, amelynek során a rend kialakul a rendezetlenségbõl, a rendszer a világból, a rendezettség a zajból. Egyetlen elmélet sem foglalkozott eddig olyan precizitással ezzel a témával, mint Luhmann rendszerelmélete" (Münch 1994c: 298).

Münch említett új elmélettörténeti koncepciója és ennek keretében Habermas és Luhmann közismerten élesen szemben álló koncepciójának összekapcsolása talán leginkább sejteti Münch törekvését egy magasabb szintû (voluntarisztikus) szintézisre.
 

4. Újabb voluntarisztikus szintézis felé

Szinte magától adódik a kérdés: mennyit valósított meg Münch metaelméletként elõadott elmélettörténetében a programatikusan megfogalmazott szintézisbõl. Kétségtelen, hogy a megvalósítás egyik bizonysága az átláthatóan jól tagolt, egységes szerkezetû az elsõ kötet bevezetõjében felvázolt koncepciót maradéktalanul beteljesítõ szociológiai elmélettörténet. A megvalósítás másik - némiképpen meglepõ eredménye a harmadik kötetet lezáró táblázat "a szociológiai elmélet idõfüggetlen univerzális hálózatáról" (Münch 1994c: 322), melyet a szociológiai elmélet egyfajta "Mengyelejev-táblázatának" is tekinthetünk. Itt nem csupán mintegy félszáz - a szociológiai elmélet történetében kiemelkedõ jelentõségû - kutató kapott helyet, de jó néhány rubrika üresen maradván, egyesek számára inspirációt is adhat elméleti program kialakítására, egy-egy ma még nem létezõ, de a táblázatban helyet kapott elmélet megalkotására. Mindazonáltal kétségeket is táplálhatunk a társadalomelmélet továbbhaladására vonatkozó ilyesfajta prognózisok iránt. Maga a szerzõ is óvatosságot javasol ebben a tekintetben, s nem zárja ki az elméletalkotás más lehetõségét sem, nevezetesen "a cselekvési tér egészére irányuló elméleti vizsgálódást" (Münch 1994c: 323).

Ez utóbbi megjegyzésében nem csupán a Münch-féle elméleti konstrukció sokat bírált sajátos és túlhajtott formalizmusa bírálatának a szerzõ általi visszaigazolását érzékelhetjük, hanem - jóllehet határozatlanul - Münch számára is felmerül e helyen az a kérdés, hogy metaelméleti szinten egyáltalán prognosztizálható-e a tárgyelmélet változása. Vagy másként fogalmazva, Münch hallgatólagosan elismeri annak a kérdésnek a jogosságát, hogy a táblázatkészítés alternatívájaként nem lenne-e célszerû még inkább "felpuhítani" a Sociological Theory köteteiben a Parsons kritikákkal szemben képviselt, a korábbinál mindenesetre rugalmasabb álláspontját. A további felpuhítás esetén ugyanis Münch nem lenne rákényszerülve arra, hogy a parsonsi elmélettel szembeni kritikákat az általa módosított parsonsi modell metaelméleti szinten végrehajtott (és csak ezen a szinten végrahajtható) kitágítása és genralizálása révén akceptálja, alkalmassá téve a modellt arra, hogy beleemelhetõvé váljanak a tárgyelméleti szinten megfogalmazódó kritikák.

A Sociological Theory három kötetének több fejezete és szöveghelye is kínál kiindulási pontokat a Parsons-kritikák további akceptálásának irányába. Nyilvánvalóan azokról a helyekrõl van szó, ahol kétségek merülhetnek fel a táblázat - vagyis az eredeti parsonsi modell kitágításának - alkalmazhatóságával, valamely elméletalkotó "éppígy-való" besorolásával szemben. Magától értetõdik: ezek a kételyek éppen Parsons esetében jelentkeznek a leghatározottabban. Parsons elméleti "besorolása" és e besorolás bizonytalansága az elõbbiek következtében Münch elmélettörténeti konstrukcióját lényeges pontokon kikezdõ probléma, s úgy jelenik meg, mint Parsons kettõs szerepeltetése a történetben. Parsons egyik szerepe Münch elmélettörténeti "elbeszélésében" nem más, mint a cselekvés struktúráját átfogóan, univerzális igénnyel kidolgozó elméletalkotóé. Ennek megfelelõen a második kötetben a cselekvés struktúrája címet viselõ fejezetben kap helyet (Münch 1994b: 1118). A Parsonsra kiosztott másik szerep - amelyet ezúttal, mármint a Sociological Theoryben, Münch jó okkal nem explicit módon hangsúlyoz - az elmélettörténeti tárgyalás egészének koncepcionális kereteit meghatározó elméleti konstrukció mesteréé. Ez utóbbi szerepet Münch korábbi mûveiben osztotta ki Parsonsra, s ha ezúttal nem tér ki ennek tárgyalására, nem is módosítja, inkább megerõsíti korábbi álláspontját. E kettõs szereposztás feszültsége éppen a besorolás révén ellentmondássá érik. Amennyiben ugyanis Parsons a voluntarisztikus elmélettörténeti tárgyalás koncepciójának alapjait és általános kereteit meghatározó megfontolások forrása, annyiban nem besorolható sem az amerikai, sem pedig az idõfüggetlen háló egyetlen rubrikájába (nevezetesen: a cselekvés struktúrájának konszenzus-centrumú paradigmájába). Amennyiben viszont Münch az említett, korántsem centrális helyet jelöli ki elmélettörténeti táblázatában Parsons számára, annyiban nem tekintheti õt az elmélettörténeti konstrukció megalapozójának. Másképpen fogalmazva: azt állítjuk, hogy az elmélettörténetnek mint metaelméleti szinten megvalósított voluntarisztikus szintézisnek Münch-féle koncepciója nem valósítható meg a parsonsi voluntarisztikus elmélet kereteinek kitágításával, további generalizálásával. Mégpedig azért nem, mert a parsonsi voluntarisztikus szintézistõl nem vezet közvetlen és egyenes út újabb voluntarisztikus szintézishez. Akkor sem, ha Parsons kikerülhetetlen egy újabb voluntarisztikus szintézis megvalósításához.

Az iménti probléma további specifikációjának lehetõségét nyújtja Luhmann elméletének különös elhelyezése az elmélettörténeti konstrukcióban. Korábban említettük: Luhmann a cselekvés szimbolikája fejezetben kapott helyet - többek között Habermas és Lawerence Kohlberg társaságában, mégpedig annak alapján, hogy "munkásságának a kommunikáció áll a középpontjában" (Münch 1994b: 271). Ahhoz, hogy Münch a kommunikáció ürügyén egyrészt relativizálja Habermas és Luhmann elméleti álláspontjának éles különbségét, másrészt, hogy a cselekvés szimbolikus dimenziójában helyezze el Luhmann felfogását alaposan át kell értelmeznie a kommunikáció luhmanni fogalmát. Mindenekelõtt tompítania kell a cselekvés, esemény, folyamat Luhmannál hangsúlyos (különbözõ rendszerekhez kapcsolódó) fogalmi különbségeit, legfõképpen azonban annak fontosságától kell eltekintenie, hogy Luhmann a cselekvéselmélettel explicit módon szemben álló rendszerelméleti álláspontot képvisel.⁷ Kiélezetten tehát úgy fogalmazhatunk, hogy Münch a parsonsi elméleti keretek kitágításának stratégiáját követve rákényszerül arra, hogy az újonnan jelentkezõ elméleti stratégiáknak a voluntarisztikus elmélettel szembeni paradigmatikus különbségeit és vitáit relativizálja, eljelentéketelenítse - ez az ára ugyanis annak, hogy ezeket az elméleti törekvéseket (mindenekelõtt a rendszerelméletet és a posztmodern elméleteit) beemelhesse a folytonosnak tételezett voluntarisztikus koncepcióba.

Az a következtetésünk tehát, hogy habár Münch jelentõs mértékben - olykor alapvetõen - módosította Parsons elméleti konstrukcióját, koncepcionálisan mégsem radikalizálta kellõképpen Parsonshoz fûzõdõ elméletkritikai viszonyát. Metaelméleti szinten kifejtett elmélettörténetére nézve ez a nem kellõ következetességgel végigvitt kritika olyan tág keretû séma megszerkesztéséhez vezetett, amelyben minden eddigi - valamennyire is konzisztens elmélet és minden jelentõs - elméletalkotó elhelyezhetõ valamelyik rubrikában, ráadásul a szociológiaelmélet következõ nemzedékei számára is maradnak kitöltendõ helyek. A probléma csak az, hogy a besorolás csaknem korlátlan lehetõsége és egyszerûsége alig mond valamit is az elmélettörténet és napjaink társadalomelméletének tényleges dinamikájáról és tendenciáiról. Ha ez utóbbiakhoz akarunk közelebb jutni, a Sociological Theory anyagának koncepcionális elrendezésétõl eltérõ, másik olvasata is szükséges, hogy a szerzõ által összegyûjtött és rendezett, valóban hatalmas ismerethalmazt újból "kikérdezhessük".

Álláspontunk szerint e másfajta olvasatra a lehetõséget az teremti meg, ha radikalizáljuk Münch következetlen kritikai álláspontját Parsons elméleti konstrukciójával szemben. Vagyis - Münch-hel ellentétben - azt feltételezzük, hogy nincs közvetlen és egyenes összefüggés a parsonsi voluntarisztikus elméleti szintézis és egy jövõbeli, vagy ez idõ szerinti voluntarisztikus szintézis között. Ellenkezõleg: az új szintézisnek (amennyiben egyáltalán lehetséges) elõfeltétele a parsonsi voluntarisztikus elmélet - részben már Parsons által elindított - felbomlása, a különbözõ egyoldalú elméleti paradigmák kidolgozása és szembefordítása a parsonsi elméleti konstrukcióval. Hasonlóképpen ahhoz, ahogyan a parsonsi voluntarisztikus elmélet is csupán egyoldalú paradigmákra (pozitivizmus, idealizmus) épülhetett, az újabb voluntarisztikus szintézis szintén különbözõ, egymást kizáró elméleti irányzatok ösz szekapcsolásaként valósítható csak meg. Münch metaelméleti szintû elmélettörténeti konstrukcióját tehát éppen az teszi problematikussá, ami a tárgyelméleti megfontolásait is. Nevezetesen: a voluntarisztikus elméleti szintézist a parsonsi elméleti alapokon - ezen alapok kitágításával, módosításával - akarja fenntartani, újrafogalmazni, ezáltal - szándékával éppen ellentétben - egyre távolabb kerül a megvalósítandó újabb voluntarisztikus szintézistõl. Ezért teheti meg Münch, hogy a parsonsi elméleti konstrukciónak a felbontásig eljutó kritikáját - amilyen Habermasé vagy Luhmané - lényegét tekintve nem az elméleti progresszió körébe sorolja. És innen ered az is, hogy az új, vagy újrafogalmazott paradigmákban nem látja meg a további voluntarisztikus szintézis lehetõségét.
 

A Sociological Theory három kötetének az elõbbiekben vázolt szempontok szerinti olvasatából a társadalomelméleti paradigmák sajátos dinamikája bontakozik ki, amely csak igen kevéssé igazodik a "hálózatok" Münch által fontosnak tartott sémáihoz. Feltûnik egyfelõl a cselekvéselméleti paradigma markáns újrafogalmazása, dimenzióinak szétágazása. A Münch-féle táblázat különbözõ helyeire besorolt olyan elméletalkotók együtt jelennek itt meg, mint például Parsons elsõ alkotói korszaka, Habermas, Coleman, Kohlberg Bourdieu vagy Hans Joas. Hasonló határozottsággal jelentkeznek a rendszerelméleti koncepciók - gyakran a cselekvéselméleti paradigmával folytatott nyílt konfrontáció jegyében. A rendszerelméleti paradigma kibontakozását és a társadalomelmélet egyik centrális mûhellyé formálódását jelzi, többek között, Parsons késõi munkássága, Luhmann, a radikális konstruktivizmus egyes írányzatai⁸ vagy Günter Teubner és a Luhmann-tanítványok sokasága.

A cselekvéselmélet és a rendszerelmélet mellett a posztmodern bontakozott ki az elmúlt években harmadik markáns társadalomelméleti paradigmaként. Münch azonban (az elõzõek alapján persze érthetõen) feltûnõ módon hangsúlytalanná teszi - jóllehet nem mellõzi - a posztmodern irányzatát. E paradigma témaköreibõl, irányzataiból a Sociological Theoryben egyedül Foucault munkásságát tartja érdemesnek a részletesebb tárgyalásra, amelyet a társadalmi cselekvés (hatalmi) struktúrájának témakörében, és összefoglaló táblázatában - nehezen védhetõ módon - a konszenzus rubrikában helyez el. A posztmodern problematikának ez a sajátos leszûkítése szorosan kapcsolódik a Luhmann és Parsons tárgyalása kapcsán korábban említett elméleti alapálláshoz, ugyanakkor persze azért is sajnálatos, mert a posztmodern (egyebek mellett) a metaelméleti szinten is értelmezhetõ dekompozíció tézise a társadalomelméleti (a cselekvéselméleti és rendszerelméleti) paradigmákra nézve is tartalmaz fontos állítást.⁹ Ennek a körülménynek a figyelembevétele hozzásegíthette volna a szerzõt, hogy az általa "erõs relációnak" tekintett elméletközi diskurzust részletesebben tárgyalja és bemutassa. A posztmodern említett eljelentéktelenítése annálfogva is rendkívül sajnálatos, mert a posztmodern társadalomelméleti alapállása éppen ellentéte a voluntarisztikus felfogásnak, és ezért például Lyotard, Foucault vagy Feyerabend Münch kitüntetett vitapartnere lehetne. Egy ilyen vita szolgálhatná a most negyedikként említendõ voluntarisztikus paradigma továbbgondolását is, vagyis a paradigmák kölcsönös áthatásának és összekapcsolásának lehetõségeire és aktualitására vonatkozó kérdés tisztázását. A Sociological Theory megjelentetése is igazolja, hogy e paradigma legjelentõsebb mûvelõjének - Jeffrey Alexander mellett - kétségtelenül Münch tekinthetõ.¹⁰

A közelmúlt és napjaink társadalomelméleti fejleményeiben tehát négy rivális, egymást kizáró, egyszersmind egymást kölcsönösen értelmezõ paradigma kibontakozását véljük felismerni. Bizonyossággal feltételezhetõ, hogy sokkal inkább a két "statikus" (a cselekvéselméleti és a rendszerelméleti) paradigma és a két "dinamikus" (a dekonstrukciós posztmodern és a szintetizáló, integratív voluntarisztikus) paradigma egymás közötti vitái és értelmezési kísérletei, nem pedig a "szociológiai elmélet diskurzushálózatát" sematizáló táblázatok és ezek üresen maradt rubrikái hordozzák a társadalomelmélet perspektíváit. E paradigmák mindegyike egyaránt képes arra, hogy válaszoljon a "kívülrõl" érkezõ kihívásokra, egyszersmind pedig képes arra a teljesítményre, hogy kritikailag interpretálja a többi paradigma válaszait is. A kihívásokra megszületõ válaszkísérletek és a kölcsönös kritikák dinamikájában formálódó társadalomelméleti perspektíva egyik nyitott kérdése pedig az, hogy a voluntarisztikus elméleti paradigma, képessé válik-e, válhat-e újabb, a többi paradigmát is magában foglaló szintézisre.

Richard Münch társadalomelméleti munkássága - és ezen belül a Sociological Theory - aligha túlbecsülhetõ jelentõsége, felfogásunk szerint, mindenekelõtt abban áll, hogy erõteljes rivális paradigmák dominanciájának idõszakában fenntartja, ismételten újragondolja és tovább építi a voluntarisztikus paradigma meghatározó téziseit, fogalmait és módszertani megfontolásait. A Sociological Theory megírásával Münch ama távolabbi szintézis irányába tett ismét jelentõs lépést.
 

Jegyzetek

* Münch, Richard: Sociological Theory. Vols. 3. Nelson-Hall Publishers. Chicago 1.

1. Talán úgy tûnhet: nevezhetnénk akár parsonsiánusnak is. Mégpedig nemcsak annálfogva, hogy Parsons adta a paradigma nevét (Parsons 1967), hanem azért is, mert a paradigma kifejtésének elsõ nagyszabású kísérletét is megtalálhatjuk a The Sbucture of Social Actionban. A hetvenes évek végére azonban - fõként Jeffrey Alexander munkái (1978, 1982a, 19826, 1983a, 19836) - nyomán bizonyossá vált, hogy a voluntarisztikus paradigma kifejtésének a parsonsi koncepciótól eltérõ módozatai is lehetségesek. Ettõl kezdve immár nem helytálló a voluntarisztikus elméleti tradíciót Parsons munkásságával azonosítani.

2. Parsons a The Structure of Social Actionnak mindjárt a bevezetõjében bejelenti ezt a kizárólagossági igényt, amikor saját elméleti konstrukcióját a cselekvés elméleteként jelöli meg: "e tanulmány célja, hogy a társadalomtudományok egyetlen elméleti rendszerének struktúrájában bekövetkezett alapvetõ változások folyamatát részleteiben is nyomon kövesse" (Parsons 1967: 43).

3. Alexander a voluntarisztikus elméleti paradigma keretében a mikro-makro kapcsolat tézisével az egyén versus társadalom, cselekvés versus rendszer dichotómiák ellenében, a Parsons utáni szociológijában bekövetkezett újbóli kiélezõdésével szemben dolgoz ki alternatív elméleti perspektívát (Alexander 1988: 282-333).

4. Mások -így például Habermas - korántsem tekintik elismerésre méltónak Münch ortodox parsonsianizmusát, hanem elméleti tevékenységének leginkább kritikára szoruló oldalaként tartják számon (Habermas 1988: 438-444; Schwinn 1993: 301-303).

5. Így például élesen szembefordul mind Luhmann mind pedig Habermas Parsons-bírálatával (Münch 1980; 1988).

6. A késõbbiekben utalunk majd rá, hogy e perspektíva megvalósítása a Münch által kidolgozott elméleti séma jelentós módosítását feltételezi. Ezúttal csupán a továbblépés lehetõségének elsõ jelentkezésérõl beszélhetünk.

7. A két elméleti irány egymással éppen ellentétes irányba haladó logikáját Habermas már a hetvenes évek elején egészen világosan látta és meg is fogalmazta (Habermas 1971).

8. Azok az irányzatok, amelyek a rendszer-környezet kapcsolatnak a társadalmon belüli típusait elemzik (Karácsony 1994).

9. Nem csupán a felvilágosodás racionalitás-eszméjének posztmodern kritikájára gondolunk, hanem például Feyerabend (1980) tudományelméletére.

10. Mindemellett úgy tûnik, korántsem kizárt, hogy rövidesen a voluntarisztikus paradigma új szempontú kifejtését is konstatálhatjuk a konstruktivizmus és a társadalomelmélet konfrontációjának eredményeként. Elsõsorban a "Delfin csoport"-nak az a tézise mutat a voluntarisztikus szintézis irányába, miszerint "a tudat és kommunikáció, egyén és társadalom, természet és kultúra, kognitív autonómia és szabályozás, cselekvéselmélet és rendszerelmélet korántsem alkotnak egymással áthidalhatatlan ellentéteket" (Rusch-Schmidt 1994: 8).
 

Hivatkozások

Alexander, Jeffrey, C. 1978. Formal and Substantive Voluntarism in the Work of Talcott Parsons: A Theoretical and ideologiacal reinterpretation. American Sociological Review, 43 (April), 177-198.

- 1982a Theoretical Logic in Sociology. Vol. 1. Positivism, Presuppositions and Current Controversies. Berkeley and Los Angeles: University of California Press

- 1982b Theoretical Logic in Sociology. Vol. 2. The Antinomies of Classical Thought: Marx and Durkheim. Berkeley and Los Angeles: Llniversity of California Press

- 1983a Theoretical Logic in Sociology. Vol. 3. The Classsical Atiempt at Theoretical Synthesis: Max Webeo Berkeley and Los Angeles: University of California Press

- 1983b Theoretical Logic in Sociology. Vol. 4. The Modem Reconstruction of Classical Thought: Talcott Parsons. Berkeley and Los Angeles: University os California Press

- 1988. Action and its Environments. Toward a New Synthesis. New York: Columbia Univ. Press Balogh István 1991. Richard Münch voluntarisztikus társadalomelmélete. Szociológiai Szemle, 1, 172-180.

Feyerabend, Paul 1980. Erkenntnis für freie Menschen. Frankfurt am Main: Suhrkamp

Gould, Mark 1991. The Structure of Social Action: At Least Sixty Years ahead of its Time. In: R. Robertson-S. T Bryan (Eds.) Talcott Parsons. Theorist of Modernity. London-Newbury Park-New Delhi: Sage

Habermas, Jürgen 1971. Theorie der Gesellschaft oder Sozialtechnologie? Eine Auseinandersetzung mit Niklas Luhmann. In: J. Habermas-N. Luhmann: Theorie der Gesellschaft oder Sozialtechnologie. Was leistet die Systemforschung? Frankfurt am Main: Suhrkamp, 142-290.

- 1988. Theorie des kommunikativen Handelns. 2 Bde. Frankfurt am Main: Suhrkamp Karácsony András 1994. Konstruktivizmus a társadalomelméletben. In: A társadalom és a jog autopoietikus felépítése. Budapest, 13-27.

Münch, Richard 1980. Über Parsons zu Weber. Von der Theorie der Rationalisierung zur Theorie der Interpenetration. Zeitschrift für Soziologie, 9, 18-53.

- 1988. Theorie des Handelns. Zur Rekonstruktion der Beitrágé von Talcott Parsons, Emile Durkheim und Max Weber. Frankfurt am Main: Suhrkamp

- 1994a Sociological Theory. Vol. I. From the 1850s to the 1920s. Chicago: Nelson-Hall

- 1994b. Sociological Theory. Vol. ll. From the 1920s to the 1960s. Chicago: Nelson-Hall

- 1994c Sociological Theory. Vol III. Development Since the 1960s. Chicago: Nelson-Hill

- 1994d Zahlung und Achtung. Die Interpenetration von Ökonomie und Moral. Zeitschrift für Soziologie, 5, 388-411.

- 1994e Politik und Nichtpolitik. Politische Steuerung als schöpferischer Prozess. Köllner Zeitschrift für Soziologie und Sozialpsychologie, September, 381-405.

Parsons, Talcott 1967(1937). The Structure of Social Action. New York-London: The Free Press-Collier-Macmillan

Rusch, Gebhard-Siegfried, J. Schmidt 1994. Konstruktivismus und Sozialtheorie. Frankfurt am Main: Suhrkamp

Schwinn, Thomas 1993. Jenseits von Subjektivismus und Objektivismus. Max Weber, Alfred Schütz und Talcott Parsons. Berlin: Duncker & Humblot

Wenzel, Harald 1990. Die Ordnung des Handelns. Talcott Parsons' Theorie des allgemeinen Handlungssystems. Frankfurt am Main: Suhrkamp