Buda László
KOMPLEMENTER MEDICINA NAPJAINKBAN
Ursula Sharma: Complementary Medicine Today. Tavistock/Routledge, 1992.
 

A klasszikus, "ortodox" medicina a 19. század kezdetétõl többé-kevésbé a racionális diskurzus, a tudományos megismerés bázisán, meghatározott etikai követelmények keretei között mûködik. Az utóbbi évtizedek során egyre több kritika éri ezt az annak idején egységesnek tûnõ felfogást, új megközelítéseket ajánlva a teoretikusok és a praktizõrök számára. Paul Kurtz egyenesen "tudományellenes antikultúra" kialakulásáról beszél, mely az orvostudomány területén is egyfajta paradigmaváltást sürget, hangsúlyozva az objektivitás mellett létezõ "másik igazság", a szubjektív, spirituális és misztikus tapasztalat valóságát. A modern, tudományos szemlélet elleni ideológiai támadás több fronton zajlik, szakmai és laikus körökben egyaránt jelentõs intenzitással. Példaként említhetjük a nukleáris holokauszt fenyegetését, a környezetszennyezés világméretû problémáját vagy a medicina területén a génsebészet legújabb eredményei iránti gyanakvást, a gyógyítási folyamatok túltechnicizálódását és folytathatnánk. A hetvenes évektõl a fejlett ipari társadalmakban dinamikusan terjedõ alternatív gyógyítási formák megjelenése minden bizonnyal részét képezi ennek a folyamatnak.

Ellentétben a közfelfogással, a medicina mint társadalmilag legitimizált professzió, a középkorban jelent meg - írja Kottow -, amikor is alapvetõen intellektuális diszciplínának számított, terápiás és tanácsadó funkciójában csak a 19. században teljesedett ki. Ez az úgynevezett tradicionális vagy klasszikus medicina mindig is együtt létezett az alternatív gyógyászati formákkal, mindkét tevékenység társadalmi feladatköre a szenvedés enyhítése, a biológiai és szociális deviációk kontrollálása volt. A kettõ különválása és a biomedicinával kapcsolatos elvárások frusztrálódása a tudomány mindenhatóságába vetett hit megingásával, a gyógyítás magas fokú technicizáltságával, az orvos-beteg interakció elszemélytelenedésével és bürokratizálódásával párhuzamosan alakult ki. Az "ortodox" medicina tehát sok szempontból nem váltotta be a hozzá fûzött reményeket, és ez értelemszerûen az alternatív kínálat elõtérbe kerülését eredményezte, ami viszont új orvosi, etikai és szociológiai dilemmákat vet fel. Aligha van ugyanis a medicinának olyan aspektusa, amelyet ne érintene mélyen e két különbözõ megközelítés dichotómiája, konszenzust sürgetve többek közt olyan alapvetõ problémákban, mint a források elosztása, a kutatási prioritások megállapítása vagy az illetékesség és felelõsség kérdése, a terápia hatékonyságának kritériumait illetõ állásfoglalás kialakítása és így tovább.

A jelenséget a hetvenes évek végétõl (hazánkban kb. egy évtizedes késéssel) folyamatos diskurzus kíséri mind szakmai, mind laikus körökben. A nyugati tudományos folyóiratok hasábjain jelentõs empirikus bázisra támaszkodó kutatások mellett rendszeresen találkozunk értelmezõ, magyarázó, a problémát társadalmi-kulturális kontextusában vizsgáló írásokkal. Emellett idõrõl idõre megjelennek tudományos igénnyel összeállított monográfiák is, melyek hasznos eligazítást nyújtanak a téma iránt érdeklõdõk számára. Ezek közül is kiemelkedõ jelentõségû Ursula Sharma, a University of Keele tanára által írt összefoglaló jellegû mû, amely 1992-ben jelent meg a Routledge kiadó gondozásában, Complementary medicine today címmel.

Könyvének bevezetõjében a szerzõ kísérletet tesz a hagyományos gyógyítás mellett létezõ, koronként változó jelentõséggel és befolyással bíró komplementer medicina definiálására, hangsúlyozva a forgalomban levõ meghatározások diverzitását és tartalmi zavarosságát. Pragmatikus szempontokból helyénvalónak tartja az "ortodox"-"nem ortodox" medicina megkülönböztetést, amennyiben az elõbbi foglalja magában mindazt a gyógyító-egészségmegõrzõ eljárást, amely a hagyományos nyugati tudományos paradigmára épül és a Nemzeti Egészségügyi Szolgálat (azaz az állam) anyagi támogatását élvezi. Szinonimáiként használja a "bio-", "allopatikus", "konvencionális", "modern" medicina kifejezéseket. Ezzel szemben a "nem ortodox medicina" azokat a kuratív módszereket egyesíti, amelyek az elõbbin kívül helyezkednek el, mint ahogy erre a szóösszetétel is utal. Felfogás kérdése, hogy ezeket párhuzamos, független rendszereknek tekintjük (ezt sejteti az alternatív jelzõ), avagy egymást kiegészítõ, összeegyeztethetõ szisztémáknak, amely esetben a "komplementer" kifejezés tûnik szerencsésebbnek. A szerzõ fontosnak tartja, hogy a "holisztikus gyógyászat" fogalmát, amelyet különösen az Egyesült Államokban használnak elõszeretettel, világosan elkülönítse a komplementer medicináitól, amennyiben az elõbbi lényege a beteg embernek mint testi, lelki, szociális és spirituális értelemben vett egységes egésznek a gyógyítása, és ezt a megközelítést nem kevés ortodox orvos is magáénak vallja. Az alapvetõ különbség azonban - vélekedik Sharma - a legitim hatalom és a társadalmi kontrollfunkció gyakorlásában érhetõ tetten. A bevezetésben a szerzõ utal arra a kiterjedtebb, a medicina határait túlnövõ szemléletbeli változásra, amelynek a komplementer kuratív rendszerek expanziója része lehet, nem bocsátkozik azonban részletekbe a két trend lehetséges érintkezési felületeit illetõen. Jelzi továbbá, hogy könyvében csak azoknak a módszereknek a tanulmányozását tûzi ki célul, amelyek jól körülhatárolható teoretikus bázissal és regisztrálható kuratív effektussal rendelkeznek és megfelelõen képzett szakemberek végzik speciális technikákkal.

A könyv a továbbiakban két külön részben foglalkozik a komplementer medicina igénybevételével, illetve gyakorlásával. A szerzõ a témára vonatkozó irodalom részletes, bár kissé szelektív áttekintése mellett saját kutatási eredményeit is megosztja az olvasóval.

Ki veszi igénybe a komplementer gyógyászat szolgáltatásait? - teszi fel a kérdést Sharma az elsõ rész elsõ fejezetében. Részletesebben: milyen szociológiai, demográfiai sajátosságokkal jellemezhetõ az alternatív gyógyeljárásokat használók csoportja, mely betegségekkel kapcsolatban veszik azokat igénybe, kimutathatók-e nemzeti sajátosságok, avagy internacionális jelenségrõl van szó? A kérdések megválaszolásához módszertanilag a szóban forgó típusú konzultációk számának vagy az e céllal kiadott pénzösszeg meghatározásának segítségével juthatunk közelebb. További lehetõség a praktizõrök számából és elfoglaltságából következtetni a használat mértékére. Az ilyen jellegû felmérések eredményei azonban számottevõ különbségeket mutatnak. Fulder és Munro 1981-ben végzett kutatásai alapján például az Egyesült Királyságban egy év alatt hozzávetõleg 12 millió konzultáció zajlik az alternatív szektorban, ez körülbelül 7-8 százaléka a háziorvosokkal való találkozások számának és a teljes népességnek mintegy 3,7 százalékát érinti. Az Institute of Complementary Medicine 1984-es felmérése ugyanakkor átlagosan évente 4,6 millió konzultációval kalkulál, ami hozzávetõleg egymillió használót jelent. A Research Survey of Great Britain eredményei szerint egy nagyszámú reprezentatív mintából 30 százalékra tehetõ azok aránya, akik már megpróbálkoztak valamilyen nem ortodox gyógyeljárás igénybevételével. Hasonló eredményt hozott a Market and Opinion Research Information 1989-ben a The Times magazin számára készített felmérése is. A kutatások továbbá felhívták a figyelmet az expanzió növekvõ mértékére, többek között arra a tényre, hogy az alternatív gyógyítók száma az általános orvosokéhoz képest hatszoros tempóban gyarapodik, és forgalmuk egy év alatt szerény becslések szerint is mintegy 15 százalékkal nõ. Ugyanakkor különbséget kell tennünk a használat és az érdeklõdés vagy nyitottság közt, tudniillik az emberek túlnyomó többsége pozitívan viszonyul a jelenséghez: a vizsgálatok szerint a populációnak csak 20-25 százaléka nyilatkozott úgy, hogy semmifajta alternatív kezelést nem venne igénybe adott esetben.

A fejezet további részében a legfontosabb komplementer gyógyeljárások vázlatos ismertetését találhatjuk, melyek közül a szerzõ kiemeli az öt, Angliában legnépszerûbb formát: az oszteopátiát, az akupunktúrát, a homeopátiát, a gyógynövényekkel, gyógyfüvekkel való kezelést és a kiropraktikát. Megemlít továbbá olyan dinamikusan terjedõ módszereket, mint a reflexológia, aromaterápia, radiesztézia, spirituális gyógyítás stb. Ezt követõen egy 1987-ben végzett összehasonlító tanulmány adatait olvashatjuk, melyben kilenc európai ország legelterjedtebb alternatív gyógyeljárásairól, azok népszerûségérõl és igénybevételérõl kapunk közelebbi információkat. A kutatás egyik fontos tanulsága, hogy a komplementer medicina legális helyzete és a fogyasztás mértéke között nincs egyértelmû összefüggés, hiszen például Belgiumban tiltott az üzletszerû gyógyító tevékenység a nem orvosi végzettségû terapeuták számára, a komplementer medicina nem része az egyetemi képzési rendszernek, ugyanakkor magasak az igénybevétel arányszámai.

Arra a kérdésre, hogy milyen emberek fordulnak alternatív gyógyítókhoz, szintén nem adható egyértelmû válasz. A kutatási eredmények összegzéseként megállapítható - írja a szerzõ -, hogy az Érintett csoportban valamivel nagyobb a tehetõsebb középosztálybeliek, a telefon- és lakástulajdonosok, a magasabban iskolázottak aránya, több nõ fordul meg ezeken a rendeléseken (hasonlóan az alapellátáshoz), valamint hogy a fehér bõrû lakosság körében nagyobb az igénybevevõk hányada, mint az egyéb etnikai csoportokéban. Az eredmények jelentõs eltéréseket mutatnak az egyes módszerfajtákat illetõen, a fizetség nélkül dolgozó hitgyógyítókhoz érthetõen a szegényebb réteg képviselõi fordulnak inkább, a különbözõ népi eljárásokat alkalmazóknál több iskolázatlan beteg jelentkezik és így tovább. Az adatok arra utalnak, hogy a fokozott pszichológiai érzékenység, a pszichoszociális distresszre adott reakció intenzitása és az úgynevezett kis pszichiátriai betegségek morbiditása magasabb az érintett csoportban, amit bizonyos mértékig magyarázhat az alkalmasint hosszú ideje viselt krónikus betegség neurotizáló effektusa.

A vizsgálatok szerint ugyanis a komplementer gyógyítókat többnyire krónikus, inkább zavaró mint fenyegetõ betegségek kapcsán keresik fel, fõként csont-ízületizomrendszeri panaszokkal, hosszan tartó fájdalmakkal, allergiás tünetekkel, pszichoszociális problémákkal. Kérdés marad ugyanakkor a szóban forgó diagnózisok tudományos értelemben vett pontossága, hiszen az adatok többnyire a páciens vagy az alternatív gyógyító véleményét tükrözik, ami sokszor nem egyezik a kezelõorvos hivatalos állásfoglalásával.

A második fejezetben Sharma néhány ismert szociológiai és antropológiai koncepciót hív segítségül a jelenség szélesebb kontextusban való értelmezésére. A páciens döntéshozatali folyamatát az Aillness behaviour", "health seeking behaviour" teóriák fogalmi hátterébe helyezve vizsgálja, kiemelve a Parsons-féle passzív beteg szerep és az "aktív szenvedõ" szerepe közti különbséget, amennyiben ez utóbbinál a hangsúly a betegségrõl a betegre, annak felelõsségére és lehetõségeire tevõdik át. A szerzõ felhívja a figyelmet Freidson gondolatmenetére, amely szerint az orvosi praxist folytató szakember számára kollégái nagyobb kontrollt jelentenek, mint amit páciense gyakorolhat a kezelés körülményeit illetõ egyezkedés során. Ezt nevezte "dependent practice"-nek, szemben azzal a fajta tevékenységgel, melyet a gyógyító személy a lehetõ legteljesebb függetlenségben, a beteg igényeihez igazítva végezhet. Ez az "independent practice", amelyet Sharma szerint a komplementer medicina jól modellez. Megfontolandó továbbá az a transzkulturális vizsgálatok által alátámasztott tény is, hogy a legtöbb fejlõdõ országban a biomedicina prioritását az állam biztosítja, de a helyi kultúrára, szokásokra és gyógyító gyakorlatra épülõ "indigenous" medicina mellett idegen, importált, nexogenous" marad. A fejlett országokban - érthetõen - a helyzet nagyjából ennek a fordítottja.

Az egyéni döntéshozatal során - az irodalmi adatok szerint - a legfontosabb tényezõk között szerepel az elérhetõség (költség, távolság stb.), a szóban forgó betegség fajtája, stádiuma, valamint az azzal kapcsolatos személyes és mikroközösségi hiedelmek. Feltételezhetõ egyfajta "esélyhierarchia", melynek alapján az egyén eldönti, hová fordul, ha a kipróbált módszer nem hoz kielégítõ eredményt. A kutatások beszámolnak arról is, hogy ebben a próbálkozási folyamatban jelentõs következetlenségek figyelhetõk meg. Ennek mértéke nagyban függ a "therapy managing group"-nak, a beteget döntésében segítõ, befolyásoló csoportnak a konzisztens mûködésétõl, a "laikus utalási rendszer" megfelelõ funkcionálásától és az egyént körülvevõ "szociális háló" kiterjedtségétõl.

A harmadik fejezetben a szerzõ 30 "alternatív" pácienssel készített mélyinterjús vizsgálatának konklúzióit tárja az olvasó elé, részletesen elemezve a leggyakoribb döntéshozatali sémák sajátosságait az elsõ konzultációtól a terápia befejezéséig. Az interjúalanyok válaszaiban - akik egyébként panaszaikkal elõször orvosukhoz fordultak - megfogalmazódtak a legáltalánosabb motivációk: az elégedetlenség a hagyományos kezelés eredménytelensége, a kellemetlen gyógyszermellékhatások, az invazív diagnosztikus beavatkozások miatt, az orvossal való kapcsolat személytelenségének kiemelése, a tünetcentrikus gyógyítással szemben egy emberközpontú, egyenrangú nexus igénye és így tovább. Arra a kérdésre, hogy általában hogyan kerülnek a leendõ páciensek kapcsolatba a komplementer medicina praktizõreivel, Sharma nem szolgál egyértelmû válasszal. Eredményei alapján úgy véli, hogy a médiák hatására egyfajta prediszpozíció alakul ki bizonyos emberekben, a végleges döntés pedig az egyén szociális hálózatában érik meg. A szerzõ különbözõ - kissé talán erõltetett - kategóriákba sorolja az alternatív szolgáltatások "fogyasztóit" aszerint, hogy milyen hatásokra, milyen formában, mennyire kitartóan használják ezeket a gyógymódokat. Az ilyen jellegû általánosítást azonban a kis számú minta nem tudja kellõképpen alátámasztani, ezen a téren további, specifikus vizsgálatokra lenne szükség.

A fejezet végén a szerzõ elemzi az ortodox és nem ortodox terapeuták kapcsolatát; amely - sajnos - a legritkább esetben konstruktív és kölcsönös, és hangsúlyozza ennek kiemelkedõ fontosságát a beteg érdekei szempontjából.

Sharma külön fejezetet szentel a hatékonyság és az elégedettség kérdésének, elõrebocsátva, hogy a gyógyításnak ebben a szektorában meglehetõsen kevés korrekten regisztrált, kontrollált kettõs vak kísérlet történt, mely az effektivitás valós mértékérõl adatokkal szolgálhatna. Empirikusan igazolt tény viszont az, hogy az alternatív módszerekhez folyamodó páciensek jelentõs része (Which 1986: 82%, MORI 1989: 81%) elégedett a kapott kezeléssel, és adott esetben újra alkalmazná. Egyes magyarázatok szerint ennek oka pusztán pszichológiai jellegû: a foglalkozások után a beteg hangulata javul, fájdalmait kevésbé éli meg, egyfajta interpretációt kap problémái lényegérõl, amelyen aztán tovább gondolkodhat. Ez valójában nem több, mint az úgynevezett placebo-effektus, amely a hagyományos gyógyítás eredményességének is mintegy 30-40 százalékáért felelõs. Bár Sharma megkérdõjelezi, hogy a tudományosan mérhetõ effektivitás teljes egészében fedné azt a tartalmat, amelyet szomatikus és pszichoszociális értelemben a gyógyulás jelent, ugyanakkor elismeri, hogy ezen a területen talán a legsürgetõbb az igény a korrekt, összehasonlítható, kontrollálható adatok megszerzésére.

A könyv második részében a szerzõ a komplementer medicina "szolgáltatóival", az alternatív gyógyítókkal foglalkozik. Az ötödik fejezet az Egyesült Királyságban mûködõ nem ortodox rendszerek sajátosságait részletezi. Különbözõ becslések szerint (pl. Fulder and Munro 1982) a nyolcvanas évek elején 230 ezerre volt tehetõ a szóban forgó praktizõrök száma a szigetországban, és számuk azóta folyamatosan növekedik. A komplementer gyógyítók között jelentõs diverzitás mutatható ki a végzettség, a klientúra nagysága, a díjazási feltételek, a munkaidõ és nem utolsósorban az alkalmazott módszer tekintetében, nehéz tehát egységes csoportként nyilatkozni róluk.

A fejezet további részében a nem ortodox medicina hivatalos helyzetérõl, az állami szabályozás, az anyagi támogatottság sajátosságairól, a kutatás és a képzés körülményeirõl olvashatunk. Megismerhetjük továbbá a szerzõ véleményét az úgynevezett holizmusról, valamint az 1983-ban alakult British Holistic Medical Association céljait. A holisztikus gyógyászattal kapcsolatosan egyébként nagy mennyiségû magyar nyelvû irodalom is rendelkezésére áll az érdeklõdõnek.

A hatodik fejezet a "Professziók, hatalom és a páciens" címet viseli. Elsõ részében a szerzõ alaposan körüljárja az alternatív gyógyászat szociológiai értelemben vett szakmai jellegzetességeit és felhívja a figyelmet a professzionális és a piaci orientáció közötti különbségekre, amelyeknek együttes jelenléte ebben a szektorban fokozott feszültséget teremt. Kétségbevonhatatlan, hogy nagyszámú jól képzett, eredményesen dolgozó praktizõr mûködik e területen, ugyanakkor viszont szembetûnõ, hogy alig találunk olyan szakmai szervezetet, amely képes lenne tagjai felett megfelelõ szankcionális háttérrel kontrollt gyakorolni vagy akár csak precízen regisztrálni az érintett gyógyítókat, akiknek túlnyomó többsége saját egyéni vállalkozás formájában - azaz teljességgel ellenõrizhetetlenül - praktizál. Hiányzik továbbá az egységes, standardizált képzési rendszer, így a piac nyitva áll a legkülönbözõbb képesítésû "szakemberek" elõtt. Megemlítendõ azonban, hogy a megfelelõ képzés támogatására az állam minimális dotációt nyújt, márpedig modern ipari társadalmakban - vélekedik Sharma - az állam garantálja egy professzió biztonságát és autonómiáját. Ahhoz azonban, hogy a komplementer medicina nagyobb állami támogatást élvezzen és megfelelõ jogokkal bírjon, éppen arról a szabadságáról kellene lemondania, amely oly sok orvost is ebbe a szektorba vonz, lehetõséget kínálva a Nemzeti Egészségügyi Szolgálat bürokratikus szervezetébõl való kiszakadásra. Hozzá kell tennünk, hogy ezáltal ugyanakkor elvész a kontroll a nem kooperáló páciens felett is, vagyis a beteg mindenféle szankció nélkül bármikor megszakíthatja a kezelést. A fejezet összegzéseként a szerzõ megállapítja, hogy a nem ortodox medicinát jelenleg két dolog szabályozza: a piac és a törvény, és ez a legtöbb praktizõr számára így éppen megfelelõ. Ezért nem meglepõ az, hogy hosszú évek óta az állami szabályozás, a képzés és a kutatás területén oly kevés elõrelépés történt.

A hetedik fejezetben a szerzõ az általa végzett helyi kutatás eredményeit, 34 komplementer gyógyítóval készített interjús vizsgálatát összegzi. Az általános demográfiai jellemzõk mellett olyan kérdésekre keresi a választ, mint az, hogy ki kezd alternatív praxist és milyen okokból, mennyire elégedett a munkájával, milyen díjazási rendszerben és idõbeosztással dolgozik, hogyan értékeli saját eredményességét, mennyire tartja a kapcsolatot "kollegáival" és az ortodox orvosokkal és így tovább. A vizsgált praktizõrök körében az elsõ számú motiváció a segítés iránti elhivatottság, második a függetlenség volt. A beszámolókban elhatárolták magukat az úgynevezett cowboyoktól, akik megfelelõ szakmai tudás nélkül próbálnak meggazdagodni mások hiszékenységébõl, és hangsúlyozták, hogy munkájuk egyszerre szolgáló hivatás és üzlet. A 34 terapeutából kettõ egy évnél kevesebb idõt töltött képzésben, tízen 4 éves nappali kurzust végeztek, a többi 1-3 évig tanulta a szakmát. A vizsgált személyek harmada teljesen függetlenül dolgozott, harmada rendszeres kapcsolatot tartott fenn más alternatív gyógyítókkal és körülbelül egyharmada kooperált orvosokkal. Az interjúk során elõkerült a felelõsség megoszlása a praktizõr és a beteg között, és hangsúlyt kapott a páciens megfelelõ informálása után annak döntési szabadsága a kezelést illetõen. Gondot jelent viszont az, hogy ebben a rendszerben a terapeuta általában nem szerez tudomást arról, hogy betege adott esetben miért szakította félbe a kezelést, így fontos kontroll-lehetõségtõl esik el. Az interjúrészletekben bõvelkedõ elemzés izgalmas olvasmány, és bár a reprezentativitás itt is kérdéses, a fejezet sok értékes információval segíti a jelenség alaposabb megismerését.

Az utolsó fejezetben a komplementer medicinát érintõ politikai megfontolások összegzése található. A szerzõ részletesebben is ismertet három, az Egyesült Királyságban igen népszerû és elterjedt módszert: az oszteopátiát, a homeopátiát és a reflexológiát, egybefoglalva kialakulásuk történetét, hatásmechanizmusuk lényegét és az aktuális mûködési feltételeikkel, autonóm szakmai szervezeteikkel kapcsolatos tudnivalókat. Felhívja a figyelmet arra a sajátos jelenségre, hogy az alternatív gyógyászatnak nemcsak az ortodox medicinával problematikus a viszonya, hanem a különbözõ komplementer rendszerek közötti kommunikáció is meglehetõsen zavaros, bár úgy tûnik, megfigyelhetõ egyfajta közeledési tendencia. Ennek elõsegítése volt többek közt olyan országos szervezetek megalapításának célja, mint a Council for Complementary and Alternative Medicine, az Institute of Complementary Medicine, vagy a National Consultative Council, amelyek különbözõ módszerekkel igyekeznek elõsegíteni a nem ortodox csoportok politikai és szakmai értelemben vett fúzióját, a képzés standardizálását, a praxis feltételeinek szabályozását stb. (Zárójelben jegyezzük meg, hogy hazánkban a Magyar Természetgyógyászok Uniója és a Természetgyógyász Szakmai Kollégium lenne hivatott ezen feladatok koordinálására, megfelelõ szintû egyetértésrõl azonban sajnos itthon sem beszélhetünk, hiszen az utóbbi által szerkesztett, jelenleg tárcaközi egyeztetésen levõ miniszteri rendelettervezet elleni tiltakozásul az Unió tagjai utcai demonstrációt terveznek...) A szerzõ a fejezet további részében emlékeztet arra, hogy annak idején Wakley, Warburton és mások 30 év kitartó küzdelme után születhetett meg 1858-ban a Medical Act, amely a különféle biomedicinális eljárások egységes szabályozását és legitimálását jelentette, nem csodálkozhatunk tehát, hogy a némiképp hasonló helyzetben levõ komplementer gyógyászat esetében sincs még kielégítõ eredménye a fúziós kísérleteknek.

A könyvet egy teoretikus alapossággal megírt, önmagában is tanulságos összefoglalás zárja, amelyben Sharma még egyszer végigjárja a téma központi kérdéseit, zárszóként hangsúlyozva, hogy a páciens érdeke minden gyógyító rendszerben elsõdleges fontosságú. A mû végén jól használható szómagyarázó gyûjtemény és terjedelmes irodalomjegyzék segíti az érdeklõdõt a további tájékozódásban.

Ha a kutatási adatok által alátámasztott trendben nem történik jelentõs változás, az ezredfordulóra a nem ortodox medicina egyes formái prioritást szerezhetnek a konvencionális gyógyítással szemben. Emlékeztetünk arra, hogy Eisenberg összesítõ becslése szerint az Egyesült Államokban már 1990-ben több alkalommal keresték fel az alternatív gyógyítókat (425 millió eset), mint az alapellátásban dolgozó orvosokat (388 millió eset)! Nincs okunk tehát feltételezni, hogy átmeneti divathullámról van szó, sokkal valószínûbb, hogy a jelenség más, alapvetõ társadalmi változásokkal fonódik össze, melyek okai gazdasági, politikai és kulturális törvényszerûségekben gyökereznek. E folyamatok alapos vizsgálata, értelmezése és gyakorlati menedzselése új kihívást jelent a szociológusok és az egészségügyi szakemberek számára.

A nyitott kérdések megválaszolásához értékes segítséget nyújthat Ursula Sharma könyve, amely hiánypótló mû ebben a rendkívül idõszerû témában. Imponáló irodalmi tájékozottsága mellett a szerzõ gondos, áttekinthetõ szerkesztése és olvasmányos stílusa külön erénye a könyvnek. Kritikus olvasó kifogásolhatja a szelektív látásmódot, a helyenként egyértelmû elkötelezettséget tükrözõ érvelést, ez azonban megengedhetõ - sõt, általánosan elfogadott - a tudományos közleményekben is mindaddig, amíg objektivitása nem kérdõjelezhetõ meg. Ursula Sharma könyve orvosok, alternatív gyógyítók, szociológusok és a téma iránt érdeklõdõ laikusok számára egyaránt ajánlható.