Moksony Ferenc
A FEJLÕDÉS ÁRA, VAGY AZ ELMARADOTTSÁG ÁTKA?
AZ ÖNGYILKOSSÁG ALAKULÁSA MAGYARORSZÁG KÖZSÉGEIBEN^*
 

A probléma felvetése

Az öngyilkosság melegágyai a múltban elsõsorban a városok voltak; a falvak viszonylag védettnek bizonyultak a deviáns viselkedés e formájával szemben. Természetesen mindig akadtak kivételek, ahogyan mindig akadtak kutatók is, akik az önpusztítás városokban tapasztalt sûrûbb elõfordulását egyszerûen a halálozások pontosabb nyilvántartásával és más hasonló torzító tényezõk befolyásával magyarázták. Mégis, a településtípusok között mutatkozó különbségek elég tartósak és általánosak voltak ahhoz, hogy az öngyilkosságot a szakemberek többsége és a szélesebb közvélemény egyaránt a modern városi civilizáció vadhajtásának tekintse.

Napjainkra azonban alapvetõen megváltozott a helyzet. Az utóbbi néhány évtizedben a világ számos országában jelentõsen emelkedett a vidéki öngyilkosságok gyakorisága, s ennek nyomán nem csupán szûkült a rés az egyes településfajták között, de több helyen ma már a falvak vezetik e szomorú statisztikát.

Hasonló fordulat tanúi lehetünk hazánkban is. A múlt század végétõl úgyszólván egészen a második világháború befejezéséig Budapest öngyilkossági arányszáma több mint a másfélszerese volt az országos átlagnak. Ezt a hatvanas és hetvenes évek folyamán a településtípus szerinti különbségek fokozatos kiegyenlítõdése követte, újabban pedig már egyértelmûen a községek rovására nyílik az olló a fõváros és a falvak között.

Mivel magyarázható az önpusztító magatartás vidéken megfigyelt rohamos terjedése? Ismerve a fiatalok viszonylag magas arányát a községekbõl elvándorlók között, kézenfekvõ volna e folyamatot egyszerûen a helyi társadalom elöregedésének a számlájára írni. Mivel az idõsek körében különösen nagy az öngyilkosság kockázata, e korosztály népességbeli arányának emelkedése mintegy automatikusan növeli e deviáns viselkedésforma gyakoriságát. Az adatok tanúsága szerint azonban e tényezõ szerepe meglehetõsen csekély: amint azt egy korábbi munkámban kimutattam, a falvak öngyilkossági arányszáma a hetvenes évek folyamán fényegesen meredekebben ívelt felfelé annál, amit pusztán a korösszetétel módosulása indokolt.

Mostani dolgozatomban két olyan magyarázat tapasztalati ellenõrzésére teszek kísérletet, amelyek az iménti demográfiai érveléssel ellentétben nem csupán látszólagosnak, a népesedési folyamatok mûtermékének tekintik a községekben élõk öngyilkossági veszélyeztettségének növekedését. Az egyik szerint (Jarosz 1985) e növekedés lényegében a modern ipari-városi életviszonyok térhódításának következménye: amint a korábban a városokban lezajlott társadalmi-gazdasági változások elérték a falvakat, amint az iparosodás és az új magatartásminták megjelenése nyomán a vidék mind inkább fölzárkózott az urbanizáció magasabb fokán álló településekhez, úgy szaporodtak a községekben azok a deviáns jelenségek - köztük az önpusztítás -, amelyek egykor jórészt a városokra korlátozódtak. Ebben a felfogásban a falvak mintegy megkésett követõi a városoknak; sorsuk alakulásában amazok története ismétlõdik.

A másik elképzelés (Wilkinson-Israel, 1984) a falvak hagyományos földrajzi adottságainak megváltozott szerepével hozza összefüggésbe az öngyilkosság terjedését. A múltban, amikor a mindennapi élet döntõen a falu határán belül zajlott, a községek szétszórt elhelyezkedése, térbeli elszigeteltsége elõsegítette az ott élõ népesség egységes, szilárd közösséggé formálódását. Napjainkban, a fejlett településközi munkamegosztás korában azonban ugyanezek a földrajzi sajátosságok már nem erõsítik, hanem épp ellenkezõleg, gyengítik a helyi társadalom összeforrottságát.

A kétféle magyarázatból a vidék modernizálódásának s e modernizálódás hatásának eltérõ megítélése rajzolódik ki. Az elsõ szerint a falusi közösségek fölbomlása, s ennek nyomán a deviáns magatartásformák elharapózása mögött e településtípus gyökeres átalakulása rejlik; az, hogy a mélyreható változások sodrába, az ipari társadalom vérkeringésébe kerülve a vidék elveszítette hagyományos jellegzetességeit, s mind inkább a városok tulajdonságait öltötte magára. A második ezzel szemben épp a hagyományos vonások továbbélését hangsúlyozza; továbbélését egy olyan korban, amelyben azonban már teljesen más társadalomszervezõdési formák uralkodnak. Az elsõ felfogásban a községek az általános fejlõdési folyamat aktív szereplõi; a másodikban épp ellenkezõleg: a mozdulatlanság és elmaradottság szigetei egy minden ízében korszerûsödõ társadalomban.

A modernizálódás szerepének e kétféle megítélése felbukkan a deviáns magatartással kapcsolatos hazai kutatásokban és vitákban is. Az öngyilkosság, a bûnözés és más hasonló jelenségek terjedését sokan azoknak a mélyreható társadalmi változásoknak - az iparosodásnak, a városiasodásnak s a velük együtt járó foglalkozási és földrajzi mobilitásnak -- a számlájára írják, amelyek a népesség tekintélyes részét kiszakították korábbi életkereteibõl, s amelyek ezáltal idõleges vagy tartós alkalmazkodási zavarok forrásai lehettek. Mások ugyanakkor épp a fejlõdés hiányát, illetve megrekedését vagy visszafordulását sejtik a társadalmi problémák szaporodásának hátterében. Ez utóbbi álláspont képviselõi gyakran utalnak például az aprófalvak "leépülésének" kedvezõtlen következményeire, arra, hogy a különféle - oktatási, közigazgatási, vallási és más - intézmények megszûnését általában a helyi társadalom szétesése, de legalábbis az azt összetartó erõk jelentõs gyengülése kíséri. Idehaza is megoszlanak tehát a vélemények arról, hogy a deviáns viselkedésformák gyakoribbá válása mennyiben a társadalmi-gazdasági fejlõdés ára, szükségszerû velejárója, és mennyiben épp ellenkezõleg: a modernizációs folyamat elakadásának, az ipari-városi civilizáció peremére szorulásnak a következménye. Dolgozatom, szándéka szerint, szerény hozzájárulás e fontos kérdés tisztázásához.
 

A vizsgálat leírása

A módszertani szakirodalom döntõ kísérletnek nevezi az egymással szemben álló elméletek ellenõrzésének azt a módját, amikor az elméletekbõl levezetett tapasztalati következményeket úgy választjuk meg, hogy azok kölcsönösen tagadják egymást. Az általam végzett vizsgálat effajta döntõ kísérletnek tekinthetõ: a vidéki öngyilkosságok terjedésének kétféle magyarázata között a modernizáció szerepének eltérõ megítélése alapján próbáltam meg választani. Ha ugyanis az önpusztítás terjedése a falvakban valóban a vidék mélyreható átalakulásának következménye, akkor azokban a községekben, amelyek elõbbre járnak ebben a folyamatban, vélhetõleg sûrûbb az öngyilkosság, mint azokban, amelyek még alig vagy egyáltalán nem léptek a fejlõdés útjára. Ebben az esetben tehát pozitív összefüggés várható a modernizáció foka és a deviáns viselkedés e formájának gyakorisága között. Ha viszont a másik elképzelés a helyes - vagyis ha a falvak térbeli elszigeteltsége áll a szaporodó vidéki öngyilkosságok hátterében -, akkor inkább negatív kapcsolatra számíthatunk: az önpusztítás mértéke ekkor azokon a településeken lesz kiemelkedõen magas, amelyeket kevéssé érintettek meg az elmúlt évtizedek változásai, amelyek - kedvezõtlen földrajzi adottságaik miatt - nem tudtak bekapcsolódni a modernizáció folyamatába.

A kutatás 600 véletlenszerûen kiválasztott magyarországi falura terjedt ki. A mintavételi keretet azok a települések alkották, amelyek 1987-ben községnek minõsültek. A felhasznált adatok részint a halálozási statisztikából, részint a népszámlálásokból származtak, az elemzés módszere pedig a hagyományos regresszió volt.

A fõ magyarázó változó - amivel a modernizáció fokát igyekeztem megragadni - a mezõgazdasági dolgozók 1960. évi népességbeli aránya volt (AGRI60). Hogy ez a mutató valóban az elmúlt évtizedek során bekövetkezett társadalmi-gazdasági átalakulást tükrözze, bevontam az elemzésbe a mezõgazdasági dolgozók 1930. évi arányát is (AGRI30). Ezzel kiszûrtem a korábbi fejlettségi szintben mutatkozó eltéréseket, s az 1960. évi mutató most már valóban az 1930 óta eltelt változást mérte.

A függõ változó az öngyilkosságok 1982 és 1986 közötti száma volt. Mivel a település szintû öngyilkossági arányszámok még több év adatait összevonva is rendkívül érzékenyek a véletlen ingadozásokra, a népesség nagyságában mutatkozó különbségek kiküszöbölésére nem a hagyományos, vagyis az abszolút számokat arányszámokkal helyettesítõ megközelítést választottam, hanem a népesség számát önálló magyarázó változóként (POPUL) vontam be az elemzésbe. Ez a megoldás azonban új problémákat vetett fel.- A hagyományos regresszióelemzés feltételezi, hogy a hibák varianciája a független változók valamennyi értékénél egyforma; ezt hívják a szakirodalomban homoszkedaszticitásnak. Ha viszont egy ritka elõfordulású eseményt - mint amilyen az öngyilkosság is - szerepeltetünk függõ változóként, akkor ez a feltétel valószínûleg nem teljesül (Chatterjee-Price 1977: 38-39; Cohen-Cohen 1975: 252). Az ilyen események ugyanis gyakran Poisson-eloszlásúak, a Poisson-változóknak pedig az a sajátosságuk, hogy átlaguk egyenlõ a varianciájukkal. Következésképpen, ha az átlag együtt mozog a magyarázó változóval - és pontosan ezt várjuk, amikor regresszióelemzést végzünk -, akkor a variancia is ugyanígy együtt mozog vele, azaz a homoszkedaszticitás feltétele nem teljesül. Ezt a nehézséget úgy próbáltam kiküszöbölni, hogy az öngyilkosságok száma helyett annak négyzetgyökéi használtam függõ változóként. Azért választottam a négyzetgyök-transzformációt, mert egy Poisson-változó négyzetgyökének a varianciája független az átlagától (Chatterjee-Price 1977: 39). Ez a megoldás azzal a további haszonnal is járt, hogy a függõ változó eloszlása közelebb került a normálishoz, ami a szignifikancia teszt alkalmazásának egyik feltétele.
 

Eredmények

Az 1. táblázatban bemutatott eredmények megkérdõjelezik azt az elképzelést, amely a modernizáció térhódításában látja a községi öngyilkosságok terjedésének fõ okát.

1. táblázat
A modernizáció hatása az öngyilkosságra: a regresszióelemzés eredményei

Variable	Coefficient	Standard error	T-value	Significance of T-value
AGRI60	.011958	.002798	4.274	.0000
POPUL	1.257085E-04	4.81075E-06	26.131	.0000
AGRI30	8.705588E-04	003862	225	.8218
Constant	-.329171	.252435	-1.304	.1928

N = 526 R2 = .58965 Adj. R2 = .587292

Amint azt az AGRI60 nevû változó pozitív regressziós együtthatója jelzi, az elmaradott településeken lényegesen gyakoribb volt az öngyilkosság a nyolcvanas években, mint azokban a falvakban, amelyek elõbbre jártak a társadalmi-gazdasági átalakulásban. A mélyreható változások tehát, úgy tûnik, nincsenek káros hatással a lelki egészségre; épp ellenkezõleg: a változás hiánya, a társadalom többi részétõl való leszakadás az, ami növeli az önpusztítás kockázatát.
 

Alternatív magyarázatok

Mindezeket az eredményeket azonban óvatosan kell kezelnünk. Az egyik tényezõ, amely torz következtetések forrása lehet, a népesség összetétele. Azokban a falvakban, amelyekben a fejlõdés szintje alacsony, értelemszerûen nagyobb a mezõgazdasági keresõk aránya, és rendszerint magasabb az átlagéletkor is. Mivel a mezõgazdasági dolgozók, illetve az idõsek körében általában meglehetõsen nagy az önpusztítás kockázata, könnyen lehet, hogy a fejletlen területeken nem az elmaradottság miatt gyakori az öngyilkosság, hanem egyszerûen azért, mert nagyobb a súlya a népességben azoknak a csoportoknak, amelyek eleve veszélyeztetettebbek az önpusztítás szempontjából. Bár az ilyen csoportok túlsúlya - részben legalábbis kétségkívül az alacsony fejlettségi szint következménye, mégis van értelme annak, hogy elkülönítsük az összetételhatást a helyi környezet valódi befolyásától.

A kormegoszlásban tapasztható eltérések kiszûrése érdekében megismételtem az elemzést az életkor mint új magyarázó változó (AGE) bevonásával. A kis esetszám miatt két nagy korcsoporttal dolgoztam, 0-val kódolva a 60 éven aluliakat, 1-gyel pedig a 60 éves vagy annál idõsebb személyeket.

2. táblázat
A modernizáció hatása az öngyilkosságra a korösszetétel hatásának kiszûrése után a regresszióelemzés eredményei

Variable	Coefficient	Standard error	T-value	Significance of T-value
AGRI60	.004814	.001579	3.048	.0024
POPUL	1.621768E-04	7.02194E-06	23.096	.0000
AGR130	-.002260	.002152	-1.050	.2940
AGE	.171261	.043722	3.917	.0001
Constant	.039353	.140827	.279	.7800

N = 1032 R2 = .38223 Adj. R2 = .37982

Amint az a 2. táblázatból kitûnik, az elmaradottságnak az öngyilkosságra gyakorolt kedvezõtlen hatása valamelyest csökkent, de még mindig statisztikailag szignifikáns maradt. Az elmaradott területek öngyilkossági arányszáma tehát nem egyszerûen azért magasabb, mert az ott élõk idõsebbek.

Sajnos a foglalkozást - a szükséges adatok hiánya miatt - nem tudtam bevonni a regresszióelemzésbe, ezért ebben az esetben indirekt standardizálást alkalmaztam. Ez a módszer széles körben használatos a demográfiában (az eljárás részletes leírását lásd pl. Fleiss 1973: 158-163). Fõ elõnye, hogy szemben a regresszióelemzéssel vagy a direkt standardizálással, nem igényli a függõ változó és a zavaró tényezõ - esetünkben a foglalkozás - együttes eloszlásának az ismeretét. módszer alkalmazásához elõször kategorizáltam a magyarázó változót - a mezõgazdasági dolgozók arányát -, a mediánt választva határpontnak. Ezután az így kialakított két településkategóriára kiszámítottam a standardizált öngyilkossági arányszámokat. A 3. táblázat ezeket az arányszámokat, valamint a ténylegesen megfigyelt, illetve az azonos foglalkozás-specifikus arányszámok feltételezése mellett kapott hipotetikus arányszámokat mutatja.

3. táblázat
A közvetett standardizálás eredményei

Mezõgazdasági dolgozók aránya 1960-ban	Megfigyelt öngyilkossági arány	Várható öngyilkossági arány	Közvetetten standardizált öngyilkossági arány
Alacsony	40.56	45.37	40.23
Magas	60.06	49.16	54.97

A két standardizált mutatót összehasonlítva látható, hogy a elmaradott területeken még akkor is nagyobb az öngyilkosság kockázata, ha kiszûrjük a foglalkozási szerkezetben mutatkozó eltéréseket.

Az összetételhatás azonban csak az egyik lehetséges hibaforrás. Egy másik tényezõ, amelynek torzító hatásával számolnunk kell, a függõ változó szerinti szelekció. Mivel az öngyilkosság idõben egymást követõ értékei - sok más társadalmi jelenséghez hasonlóan - általában pozitívan korrelálnak, ha az önpusztítás múltbeli gyakorisága negatív kapcsolatban áll a késõbbi társadalmi-gazdasági fejlõdéssel, akkor ez hamis negatív összefüggést eredményezhet a modernizáció és a késõbbi öngyilkossági arányszám között. Vagyis elképzelhetõ, hogy az elmaradott településeken nem a társadalmi átalakulás hiánya miatt volt gyakoribb az önpusztítás a nyolcvanas években, hanem azért, mert ezekben a falvakban már a múltban is sûrû volt az öngyilkosság, s az ilyen "deviáns múltú" községekben késõbb azután lassú volt a társadalmi-gazdasági fejlõdés üteme. Bár az önpusztítás korábbi gyakoriságának a késõbbi fejlõdésre gyakorolt közvetlen oksági hatása nem tûnik túlzottan valószínûnek, a múltbeli fejlettségi szint mint harmadik változó létrehozhat hamis kapcsolatot e két tényezõ között. (Lásd az alábbi ábrát, ahol a szaggatott vonal jelzi a hamis összefüggéseket.)

A múltbeli fejlettség szelekciós hatása

A fenti érvelésbõl nem csupán a szelekciós hatás mechanizmusa rajzolódik ki, hanem egyszersmind az a mód is, ahogyan e hatást kiszûrhetjük. Ha ugyanis a szelekciós torzítás fõ forrása valóban az, hogy a múltbeli gazdasági helyzet hamis kapcsolatot hoz létre az önpusztítás korábbi mértéke és a késõbbi modernizáció között, akkor nekünk mindössze annyi dolgunk van, hogy a múltbeli fejlettség valamilyen mutatóját kontroll változóként bevonjuk az elemzésbe. A mezõgazdasági dolgozók 1930. évi aránya egyike ezeknek a mutatóknak, ennek a változónak a szerepeltetése pedig - amint azt láttuk (1. táblázat) - nem befolyásolja a késõbbi modernizációnak az öngyilkosságra gyakorolt hatását. Valószínûnek látszik tehát, hogy az öngyilkosságoknak a nyolcvanas években tapasztalt sûrû elõfordulása az elmaradott településeken nem pusztán annak a következménye, hogy e falvak lakói már a múltban - az 1940-es és 1950-es években elkezdõdött mélyreható átalakulást megelõzõen - is hajlamosabbak voltak az önpusztításra.

Kiküszöbölvén a népességösszetétel és a szelekció lehetséges torzító hatásait, szembe kell néznünk egy további problémával.¹ A modernizációnak az a mutatója, melyet ebben a kutatásban használtam, alkalmas ugyan a mezõgazdaság és a többi gazdasági szektor közötti folyamatok megragadására, nem érzékeny viszont a mezõgazdaságon belül lezajló változásokra. Lehetséges ezért, hogy ami a változás hiányaként jelenik meg, az valójában a magyar parasztság nagy átalakulása - a saját földjén gazdálkodó magángazdától a nagy szövetkezetekben alkalmazott munkavállalóig. Ha tényleg ez a helyzet, akkor az öngyilkosság sûrû elõfordulása a nagy mezõgazdasági népességgel rendelkezõ falvakban nem az elmaradottság, hanem inkább az erõszakos téeszesítés kedvezõtlen hatását mutatná.

Többféleképpen is megpróbáltam ellenõrizni ezt az alternatív magyarázatot. Egyrészt újrafuttattam a regressziót a modernizáció egy olyan új mutatójával, amelyet valószínûleg kevésbé torzít a mezõgazdasági termelés formájában az 1950-es és 1960-as években bekövetkezett drámai változás. Ez az új mutató az 1949 és 1969 közötti - a kiinduló népesség százalékában kifejezett - vándorlási egyenleg volt (MIGRA). Ha ezt a változót használva a gazdaságilag fejletlenebb falvakban még mindig gyakoribb az öngyilkosság, akkor ez megerõsíti azt az eredeti értelmezést, miszerint az elmaradottság áll az önpusztítás terjedése mögött. Amint az a 4. táblázatból kitûnik, a vándorlási egyenleg együtthatója szignifikáns és a várt elõjelû: minél nagyobb a népességveszteség, annál nagyobb az öngyilkosság kockázata.

4. táblázat
Regresszióelemzés a modernizáció új mutatójával

Variable	Coefficient	Standard error	T-value	Significance of T-value
MIGRA	-.004885	.001745	-2.799	.0053
POPUL	1.259725E-04	4.88241E-06	25.801	.0000
AGR130	.009273	.003076	3.015	.0027
Constant	-.319823	.255570	-1.251	.2113

N = 526 R2 = .58157 Adj. R2 = .57916

Megpróbáltam más módon is tisztázni a kérdést: tapasztalati következményeket származtattam az alternatív magyarázatból. Ha az öngyilkosság sûrûbb elõfordulása azokban a falvakban, ahol a mezõgazdasági munkások aránya nagyobb, tényleg az erõszakos téeszesítés miatti stressznek tulajdonítható, akkor a kapcsolatnak gyengébbnek kellene lennie azokban a községekben, ahol a nagyüzemi mezõgazdasági termelésnek mélyebb történelmi hagyományai vannak, mivel ezeken a településeken az emberek feltételezhetõen könnyebben alkalmazkodtak az új helyzethez. A feltevés ellenõrzésére egy interakciós változót vontam be az elemzésbe (INTERACT): a mezõgazdasági dolgozók 1960. évi arányát összeszoroztam a cselédeknek a mezõgazdasági népességen belüli 1930. évi arányával (FARMHAND). Csökkentendõ a korrelációt a létrehozott új változó és az eredeti mutatók között, az adatokat az Aiken és West (1991) által javasolt módon transzformáltam, vagyis elõször a változókat átlagtól vett eltérésként fejeztem ki, majd az így módosított értékeket szoroztam össze.

Az eredmények, amint azt az 5, táblázat mutatja, nincsenek összhangban azzal a feltevéssel, miszerint a nagyüzemi mezõgazdaság történeti hagyománya mérsékli a késõbbi téeszesítés kedvezõtlen hatásait. Ennek alapján megalapozottnak látszik az a következtetés, hogy a mezõgazdasági dolgozók arányának az öngyilkosságra gyakorolt befolyása valóban a társadalmi-gazdasági elmaradottság, nem pedig a kollektivizálás káros következményeit tükrözi.

5. táblázat
A nagyüzemi mezõgazdasági termelés történeti hagyományának interakciós hatása

Variable	Coefficient	Standard error	T-value	Significance of T-value
POPUL	1.258762E-04	4.84795E-06	25.965	.0000
AGRI30	4.797429E-04	.003959	.121	.9036
FARMHAND	-.001917	.004086	-.469	.6391
AGRI60	.012132	.002829	4.288	.0000
INTERACT	6.173181E-06	2.19060E-04	.028	.9775
Constant	.500908	.328501	1.525	.1279

N = 526 R2 = .58983 Adj. R2 = .58588
 

A deviáns szubkultúra szerepe

Az elmaradottság hatása, e hatás erõssége feltehetõleg nem független az öngyilkosság mint magatartás társadalmi megítélésétõl. A társadalmi-gazdasági változások hiányának kedvezõtlen befolyása valószínûleg erõsebb azokon a településeken, ahol a népesség nagy része elfogadja az önpusztítást mint a mindennapi életben fölmerülõ problémák "megoldásának" egyik lehetséges módját. Interakciós hatást gyaníthatunk tehát egyfelõl azon tényezõk között, melyek az önkéntes halál felé taszítják az embereket, másfelõl azok között, melyek az élet feladása felé húzzák õket; ez utóbbiak felerõsítik az elõbbiek szerepét.

E gondolatmenet ellenõrzésére interakciós változót hoztam létre: a mezõgazdasági dolgozók 1960. évi arányát összeszoroztam az adott falut magába foglaló megye 1964 és 1966 közötti öngyilkossági arányszámával, ez utóbbi mutatót használva a deviáns szubkultúra közelítõ mutatójaként (COUNTY). A multikollinearitást csökkentendõ ezúttal is az Aiken és West által javasolt transzformációt alkalmaztam.

A számítási eredmények a 6. táblázatban láthatók.

6. táblázat
A deviáns szubkultúra interakciós hatása

Variable	Coefficient	Standard error	T-value	Significance of T-value
POPUL	1.147348E-04	5.07793E-06	22.595	.0000
AGRI60	.010662	.002731	3.904	.0001
AGRI	30-4.85396E-04	.003698	-.131	.8956
COUNTY	.029554	.006212	4.757	.0000
INTERACT	.001367	3.70511E-04	3.689	.0002
Constant	.659620	.308275	2.140	.0328

N = 526 R2 = .62694 Adj. R2 = .62335

A "deviáns szubkultúra" léte, úgy tûnik, valóban felerõsíti az elmaradottság hatását: ahogy azt az interakciós változó pozitív együtthatója jelzi, ez a hatás annál nagyobb, minél magasabb a megye öngyilkossági arányszáma, azaz minél mélyebben gyökerezik a lakosságban az öngyilkossággal szembeni tolerancia.
 

Következtetések

Dolgozatom elején két különbözõ elképzelést vázoltam föl, amelyek a vidéki öngyilkosságok terjedését próbálták megmagyarázni. A bemutatott eredmények egyértelmûen cáfolják a kettõ közül az elsõt, amelyik a modernizáció káros következményeit hangsúlyozza, és alátámasztani látszanak a másodikat, azt, amelyik a földrajzi tényezõknek a társadalmi integráltságra gyakorolt hatását állítja középpontba.

Bár a két magyarázat közötti választás önmagában is fontos, a vizsgálat eredményeinek megítélésem szerint ezen túlmutató jelentõségük is van. A két elmélet, amelynek tapasztalati ellenõrzésére kísérletet tettem, a szociológia két alapvetõ paradigmáját, a társadalmi rend forrására vonatkozó felfogások két fõ típusát képviseli.² Az elsõ elmélet azt a széles körben elterjedt nézetet tükrözi, miszerint a társadalom integráltságának záloga a normák, értékek és személyközi viszonyok stabilitása, a kapcsolathálók szorossága, zártsága, végül pedig az emberek által követett célok egyformasága, az egyének különféle társadalmi szerepeinek harmóniája.

A második elmélet a társadalmi rendnek egy, az elõzõtõl alapvetõen különbözõ elképzeléséhez kapcsolódik, amelyet fõleg közgazdászok vallanak, és amely most kezd csak teret nyerni a szociológiában.³ E szerint a .nézet szerint az ideális társadalmat épp a stabilitás hiánya jellemzi, mivel a jólét alapvetõ feltétele a változó környezette adott gyors válasz, a források állandó újraelosztása, ez pedig nagy fokú mobilitással jár, társadalmi és földrajzi értelemben egyaránt.

Ez az alternatív megközelítés a célok és érdekek sokféleségének az értékelésében is eltér a hagyományosabb felfogástól. Mindannyian ismerünk olyan helyzeteket, amelyekben az egyének törekvéseinek azonossága egyáltalán nem növeli a társadalom integráltságát; ellenkezõleg, konfliktust és ellenségességet eredményez. A csúcsforgalom idején tapasztalt közlekedési dugók és a nyári tengerparton tolongó tömeg bõségesen illusztrálja, mekkora hátrányai lehetnek annak, ha az emberek vágyai nem sokszínûek.

Végül a társadalmi rendnek ez az új értelmezése a kapcsolatrendszerek zártságának, szorosságának az elõnyeit is megkérdõjelezi. Amint azt Mark Granovetter (1973) kimutatta a gyenge kötések - paradox módon - sokkal fontosabbak lehetnek, mint az erõs kapcsolatok; sokkal inkább hozzájárulhatnak a társadatom integráltságához. Ez azért van, mert a gyenge kötések hidat alkotnak azok között a társadalmi csoportok között, amelyek másképp nem kapcsolódnának egymáshoz.

Két különbözõ paradigma rejlik tehát a vidéki öngyilkosságok alakulását magyarázó két elmélet mögött, és az elméletek ellenõrzése révén egyszersmind magukat a paradigmákat is értékeljük. A bemutatott eredmények alapján a hagyományos felfogás, amely a stabilitás, a szoros, zárt kapcsolatháló és az egyformaság szerepét hangsúlyozza, úgy tûnik, átgondolásra szorul. Ebbõl azonban nem következik, hogy azt a durkheimi gondolatot, amely szerint a társadalmi integráltság megóv az önpusztítástól - s amely általában a hagyományos paradigmához kapcsolódik el kellene vetni. A társadalmi rend új értelmezése és az öngyilkosság ezen alapuló magyarázata teljes mértékben elismeri a társadalmi integráltság jelentõségét, pusztán másutt keresi azokat a tényezõket, amelyek a társadalom összeforrottságát erõsítik. Nem a társadalmi integráltság és az öngyilkosság oksági kapcsolatát kell tehát újraértékelni, hanem sokkal inkább az integráltság számára kedvezõ feltételekre vonatkozó nézeteinket.
 

Jegyzetek

* Ez az írás - "A probléma felvetése" címû rész kivételével, amely újonnan készült - egy angol nyelvû elõadás fordítása. A magyar szöveg elkészítésében Hegedûs Rita és Szuly Kinga volt segítségemre, amit ezúton is szeretnék megköszönni. A cikk alapjául szolgáló vizsgálatot a Társadalmi Beilleszkedési Zavarok kutatási program keretében végeztem. A programot vezetõ Pataki Ferenc támogatása nagymértékben hozzájárult munkám sikeréhez. Az adatgyûjtésben Barna József (VÁTI), Juhász Eva (TÁRKI), Kovács Jánosné (KSH), Liptay Gabriella (BKE Szociológia Tanszék), Merkl Ildikó (TÁRKI) és Schaeffer Lajos (KSH) segítettek. Szakmai tanácsaikért köszönettel tartozom Cseh-Szombathy Lászlónak és Róna-Tas Ákosnak.

1. Ennek a kérdésnek a felvetéséért Róna-Tas Ákosnak (University of California, San Diego) tartozom köszönettel.

2. A társadalmi integráltság kétféle felfogásának megkülönböztetésekor nagyban támaszkodtam Mancur Olson kitûnõ tanulmányára (Olson 1969).

3. A társadalmi integráltságnak ezt a másodikként említett felfogását képviselõ szociológusok közül mindenekelõtt Mark Granovetter (1973) és Peter Blau (1977) nevét kell megemlíteni. Ide sorolható a szerepkonfliktus lelki egészségre gyakorolt hatásának Peggy Thoits által adott újraértelmezése is (rhoits 1983), valamint Stark elmélete, amelynek középpontjában a vallási pluralizmus és a társadalmi integráltság kapcsolata áll (Stark 1992).
 

Hivatkozások

Aiken, L. S.-S. G. West 1991. Multiple regression: testing and interpreting interactions. Newbury Park: Sage

Blau, P. M. 1977. lnequality and heterogeneity. A primitive theory of social structure. New York Chatterjee, S.-B. Price 1977. Regression analysis by example. New York: Wiley

Cohen, J.-P. Cohen 1975. Applied multiple regression/correlation analysis for the behavioral sciences. Hillsdale, N. J.: Lawrence Erlbaum

Fleiss, J. 1973. Statistical methods for rates and proportions. New York: Wiley

Granovetter, M. S. 1973. The strength of weak ties. American Journal of Sociology, 78, 1360-1380.

Jarosz, M. 1985. Suicides in Poland as an indicator of social disintegration. Social Indicators Research, 16, 449-464.

Olson, M. 1969. The relationship between economics and the other social sciences: the province of a "social report". In: Lipset, S. M. (Ed.) Politics and the social sciences. New York, London, Toronto: Oxford University Press 137-162.

Stark R. 1992. Do Catholic societies really exist? Rationality and Society, 4: 261-271.

Thoits, P. 1983. Multiple identities and psychological well-being: a reformulation and test of the sócial isolation hypothesis. American Sociological Review, 48, 174-187.

Wilkinson, K. P.-G. D. Israel 1984. Suicide and rurality in urban society. Suicide and Life-Threatening Behavior, 14, 187-200.