Cikkünk az 1993-1994 telén végrehajtott országos reprezentatív roma- (cigány-) kutatás néhány eredményét foglalja össze.1
Utoljára 1971-ben készült országos reprezentatív adatfelvétel a magyarországi roma népességrõl. Az 1993-1994 évi adatfelvétel ugyanazon alapelveken nyugszik.2
Azokat a személyeket soroltuk a romákhoz (az 1971-es vizsgálathoz hasonlóan), akiket a nem roma környezet annak tart. Ez a meghatározás bizonyosan nem zárja ki azokat, akik öntudatosan vállalják romaságukat, de azokat sem, akik erõteljesen megindultak az asszimiláció útján. Minden tapasztalat azt mutatja ugyanis, hogy a nem roma környezet a sikeresen asszimilálódók roma származását is számon tartja. Az ily módon meghatározott roma népességbõl csupán a nyomtalanul asszimilálódottak maradtak ki.
A roma lakosság 2 százalékát kérdeztük meg. A kutatás alapegysége a háztartás volt, pontosabban az egy fedél alatt lakók közössége. A háztartásokat többlépcsõs, rétegzett mintavétel útján választottuk ki.
A kiválasztott községekben, illetve körzetekben a helyi közigazgatás, valamint a szociális és oktatási intézmények segítségével a területen lakó roma háztartások teljes összeírását hajtottuk végre. Ezután meghatározott kulcsok szerint véletlen mintát vettünk az összeírt háztartásokból.
A mintába 1941 háztartás és 8663 személy került be. A háztartások átlagos létszáma 4,47 fõ volt.
Ha feltételeznénk, hogy a kiválasztott helyeken összeírásunk teljes kört, tehát 100 százalékos volt, akkor a magyarországi roma háztartások számát 97 050-re és a roma népesség számát 433 800-ra kellene becsülnünk. Teljes körû összeírás azonban csak elméletben létezik. Azzal a feltevéssel élünk, hogy összeírásunk 90 százalékos volt. E feltevés alapján a roma háztartások száma 107 833; a roma népesség száma 482 000, kereken félmillió fõ, A roma lakosok Magyarország teljes népességéhez viszonyított aránya 4,69, kereken 5 százalék.
Vessünk egy pillantást a roma népesség regionális megoszlására. Az országot ebbõl a szempontból hat régióra osztottuk: Kelet (ide soroltuk Szabolcs-Szatmár-Bereg, Hajdú-Bihar és Békés megyét), az Alföld (Csongrád, Bács-Kiskun és Szolnok megye), a budapesti iparvidék (ide soroltuk Budapestet, Pest, Fejér és Komárom megyét), Észak (Borsod-Abaúj-Zemplén, Heves és Nógrád megyét), Dél-Dunántúl (ide soroltuk Baranya, Somogy, Tolna, Zala és Veszprém megyét), Nyugat (Vas és Gyõr-Sopron megye).
1. táblázat
Regionális megoszlás
|
|
|
|
|
|
|||
|
|
|
|
|
||||
|
|
|
|
|
|
|
||
| Észak | 65 000 | 2104 | 116 900 | 20,4 | 24,3 | 6,5 | 9,0 |
| Kelet | 75 000-80 000 | 1712 | 95 100 | 23,0 | 19,8 | 5,0 | 6,3 |
| Alföld | 50 000 | 1041 | 57 833 | 16,0 | 12,0 | 3,0 | 4,1 |
| Budapesti iparvidék | 60 000 | 1577 | 87 611 | 19,0 | 18,2 | 2,0 | 2,4 |
| Dél-Dunántúl | 65 000 | 1978 | 109 889 | 20,0 | 22,8 | 4,0 | 6,5 |
| Nyugat | 5 000 | 251 | 13 944 | 1,4 | 2,9 | 1,3 | 2,0 |
Eltolódások mentek végbe a településtípusok között is. 1971-ben 25 000 roma lakott Budapesten, a teljes roma népesség kevesebb, mint 8 százaléka. Számuk jelenleg 44 000, a teljes roma népesség 9,1 százaléka. Még nagyobb az eltolódás a vidéki városok irányába. 1971-ben 45 000 roma volt városlakó, jelenleg több, mint háromszor annyi, és a teljes roma népességhez viszonyított részarányuk 14-rõl 30,4 százalékra emelkedett.
2. táblázat
Településtípusok szerinti megoszlás
|
típus |
|
arányok (%) | |||
| a mintában | összesen | ||||
| 1971 | 1994 | 1994 | 1971 | 1994 | |
| Budapest | 25 000 | 972 | 44 000 | 7,9 | 9,1 |
| vidéki város | 45 000 | 2445 | 146 000 | 13,9 | 30,4 |
| község | 250 000 | 5246 | 291 000 | 78,4 | 60,5 |
1971-ben a roma népesség létszámát 320 000-re becsültük, jelenleg félmillióra. Ez csaknem 50 százalékos növekedés.
Ugyanebben az idõben, illetõleg ennek az idõszaknak második felében az ország teljes népessége nem nõtt, hanem csökkent. 1970-ben a népesség száma 10 322 000 fõ volt, 1980-ban 10 710 000, 1990-ben 10 375 000, 1994-ben 10 278 000. 1971-ben a roma népesség az ország teljes lakosságának 3 százalékát tette ki, jelenleg 5 százalékát. A jövõben további arányeltolódás várható.
Az ezer lakosra jutó élveszületések száma 1971-ben a romáknál 32 volt, az ország teljes lakosságánál 15. Jelenleg az ezer lakosra jutó élveszületések száma a romáknál 28,7 és a következõ 10-15-20 évben hasonló mértékû csökkenés várható. Az ország teljes lakosságánál az ezer lakosra jutó élveszületések száma 1992ben 11,8; 1993-ban 11,3 volt. A halálozások száma viszont évtizedek óta növekedik, és igen nagy: az ezer lakosra jutó halálozások száma 1991-ben 14,0; 1992-ben és 1993-ban 14,4 volt. Nincs komoly esély arra, hogy a halálozási arány a következõ években csökkenjen, és ezért a népesség további csökkenése várható. A romák száma viszont továbbra is gyorsan növekedik.
Magyarországon 1992-ben 122 000 gyerek született, 1993-ban
116 000. Ugyanabban az évben 13 833 roma gyerek született,
vagyis a teljes gyerekszám 11,9 százaléka jut a romákra.
Iskoláztatási arányok
Az 1971. évi reprezentatív vizsgálat idején az akkor 25-29 éves és 20-24 éves romák 26-27 százaléka végezte el az általános iskola nyolc osztályát, vagyis a roma fiatalok 73-74 százaléka gyakorlatilag majdnem teljesen analfabéta maradt.
Az 1971. évi vizsgálatról szóló beszámoló arra is felhívta a figyelmet, hogy az ötvenes és hatvanas években a nem roma népesség iskolázottsági szintje gyorsan emelkedett, és a romák és a nem romák közötti távolság növekedett.
Ma mások az iskolázottsági szintek, de a távolság növekedésének trendje megmaradt, sõt erõsödött. Két évtized, sõt ennél rövidebb idõ alatt annyit mindenesetre sikerült elérni, hogy még a roma gyerekek többsége is elvégzi az általános iskolát.
A 3. táblázaton láthatjuk, hogy a 25-29 éves korosztályhoz tartozók 75 százaléka elvégezte az általános iskola nyolc osztályát, míg például az 50-54 éves (1971-ben 28-32 éves) korcsoporthoz tartozók közül csak 28,9 százalék.
A távolság növekedését a továbbtanulásnál tapasztalhatjuk. Az általános iskola elvégzése után a továbbtanulásnak három útja nyílik meg a nem roma fiatalok elõtt: a szakmunkásképzõ iskolák, a szakközépiskolák és a gimnáziumok. A 3. táblázatban azt is láthatjuk, hogy ezek közül valójában csak a szakmunkásképzõ iskola nyílt meg a romák számára. A 35-39 éves korcsoporthoz tartozóknak 7,4 százaléka végzett szakmunkásképzõt. Ez az arány a 30-34 éveseknél 17,2 a 25-29 éveseknél 13,2 a 20-24 éveseknél 15,6 százalékra emelkedik. A baj csak az, hogy a szakmunkásképzõ iskolák túlnyomó többségükben olyan szakmákra képeznek, amelyek iránt már évek óta nincs kereslet és a belátható jövõben nem is lesz; az általuk kiállított oklevelekkel egyáltalában nem lehet elhelyezkedni. A munkaerõpiacon a legrosszabb feltételekkel azok indulnak, akiknek nincs nyolc osztályuk sem. Bizonyos távolságból követik õket azok, akiknek nyolc osztály a legmagasabb végzettsége, és az utóbbiak mögött alig maradnak el a szakmunkásképzõ iskolát végzettek.
Az idõsebb romák - elsõsorban az 50 éven felüliek - nagyrészt azért válnak munkanélkülivé, mert még az általános iskola nyolc osztályát sem végezték el. A fiatalok viszont többnyire nem találnak munkát, mert a mai munkaerõpiacon a 8 osztály és a szakmunkásképzõ sem elég az elhelyezkedéshez.
Iskolázottság és munkanélküliség összefüggését illetõen két nagy vízválasztó van. Az egyik a középfokú, a másik a felsõfokú végzettség. A Magyar Háztartás Panel 1994. áprilisi adatai szerint a munkanélküliségi ráta országosan 15,3 százalék, a 0-7 osztályt végzetteknél 34,7, a nyolc osztályt végzetteknél 26,1, a szakmunkásképzõ iskolát végzetteknél 17,2, a középiskolát végzetteknél 9,5 százalék, az egyetemet, illetõleg fõiskolát végzetteknél 3,4 százalék.3
A középiskolát végzettek aránya minden roma korosztályban rendkívül alacsony. A roma gyerekek már a középiskolába való bejutásnál rendkívül erõs hátrányt szenvednek: az általános iskola nyolcadik osztályában tanuló nem roma gyerekeknek csaknem fele, míg a roma gyerekeknek három százaléka jut középiskolába. Ez a hátrány azután fokozódik a középiskolai évek során: a középiskola negyedik osztályáig a lemorzsolódás a nem roma gyerekeknél kevesebb, mint a 14 százalék, míg a roma gyerekek esetében megközelíti a 40 százalékot.4
Míg az általános iskolánál és a szakmunkásképzõnél határozott javulást rögzíthettünk, addig a középiskolába való bejutásnál, illetõleg elvégzésénél semmiféle elõrehaladást nem észleltünk: az 50-54 éves korcsoportnál a középiskolát végzettek aránya 1,2 százalék, a 20-24 éves korcsoportnál 1,5 százalék. A középiskolai továbbtanulás esélyei a roma gyerekeknél 1971 óta semmit sem változtak.
Még rosszabb a helyzet a felsõoktatásban. A 60-64 éves, 55-59 éves, 45-49 éves, 40-44 éves, 35--39 éves, 30-34 éves korcsoportban rendre azt tapasztaljuk, hogy a fõiskolát végzettek aránya 1 százalék körül mozog, a 25-29 éveseknél már csak 0,6 százalék. Tudjuk jól, hogy közben - az elmúlt 4 év során - a nem roma fiatalság körében jelentõsen javultak a felsõfokú továbbtanulás esélyei.
A roma fiatalok részvétele a felsõoktatásban mindig is elenyészõ volt. Most azonban még észrevehetetlenebbé vált.
3. táblázat
A roma lakosság korcsoportjainak iskolai végzettség
szerinti megoszlása a mintában
|
|
osztály |
osztály |
osztály |
képzõ vagy szakiskola |
iskola vagy gimnázium |
vagy egyetem |
adat |
szám |
| 14-19 | 12 | 254 | 434 | 82 | 3 | - | 1 | 786 |
| 1,5 | 32,3 | 55,2 | 10,4 | 0,4 | - | 0,1 | 15,3 | |
| 20-24 | 8 | 168 | 452 | 118 | 11 | - | - | 757 |
| 1,1 | 22,2 | 59,7 | 15,6 | 1,5 | - | - | 14,7 | |
| 25-29 | 16 | 143 | 378 | 84 | 13 | - | 2 | 636 |
| 2,5 | 22,5 | 59,4 | 13,2 | 2 | - | 0,3 | 12,4 | |
| 30-34 | 22 | 184 | 349 | 120 | 19 | 3 | 1 | 698 |
| 3,2 | 26,4 | 50 | 17,2 | 2,7 | 0,4 | 0,1 | 13,65 | |
| 35-39 | 40 | 250 | 284 | 47 | 15 | 1 | 2 | 639 |
| 6,3 | 39,1 | 44,4 | 7,4 | 2,3 | 0,2 | 0,3 | 12,4 | |
| 40-44 | 39 | 172 | 211 | 40 | 7 | 2 | 1 | 472 |
| 8,3 | 36,4 | 44,7 | 8,5 | 1,5 | 0,4 | 0,2 | 9,2 | |
| 45-49 | 41 | 141 | 111 | 18 | 4 | 3 | 1 | 319 |
| 12,9 | 44,2 | 34,8 | 5,6 | 1,3 | 0,9 | 0,3 | 6,2 | |
| 50-54 | 58 | 114 | 60 | 5 | 3 | 1 | 1 | 242 |
| 24 | 47,1 | 24,8 | 2,1 | 1,2 | 0,4 | 0,4 | 4,7 | |
| 55-59 | 81 | 70 | 29 | 11 | 3 | - | 1 | 195 |
| 41,5 | 35,9 | 14,9 | 5,6 | 1,5 | - | 0,5 | 3,8 | |
| 60-64 | 71 | 68 | 12 | 1 | - | 1 | 1 | 154 |
| 46,1 | 44,2 | 7,8 | 0,6 | - | 0,6 | 0,6 | 3 | |
| 65-69 | 41 | 77 | 6 | 5 | 1 | - | - | 130 |
| 31,5 | 59,2 | 4,6 | 3,8 | 0,8 | - | -2,5 | ||
| 70- | 52 | 41 | 8 | 1 | - | - | 2 | 104 |
| 50 | 39,4 | 7,7 | 1 | - | - | 1,9 | 2 | |
| nincs adat | 1 | 2 | 2 | - | - | - | - | 5 |
| 0,1 | ||||||||
| összesen | 482 | 1684 | 2336 | 532 | 79 | 11 | 13 | 5137 |
| 9,4 | 32,8 | 45,5 | 10,4 | 1,5 | 0,2 | 0,3 |
Foglalkoztatottság
A nyolcvanas évek közepétõl kibontakozó gazdasági válság és a politikai változásokkal, illetve a piacgazdaság kiépítésével együtt járó gazdasági folyamatok (az elavult iparágak leépülése, a szakképzetlen munkaerõ rohamos leértékelõdése, a keleti piacok elvesztése, a mezõgazdaság szétzilálódása, a privatizáció stb.) az átlagosnál lényegesen súlyosabban érintették a roma lakosság foglalkoztatási viszonyait. 1971-ben, a mostanit megelõzõ egyetlen országos reprezentatív roma vizsgálat idején, a munkaképes korú (15-59 éves) roma és nem roma férfiak gazdasági aktivitása alig tért el egymástól.
4. táblázat
| teljes népesség | romák | |
| aktív keresõk | 87,7 | 85,2 |
| inaktív keresõk, munkaképtelenek,
tanulók, egyéb eltartottak |
12,3 | 1 |
| összesen | 100,0 | 100,0 |
Akkor a kutatási beszámoló (lásd 1. jegyzet) a fenti adatokat értelmezve így fogalmazott: "Az elmúlt tíz évben a munkaképes korú roma férfiak életében óriási változás zajlott le: a férfiakat illetõen a cigányság közel jutott a teljes foglalkoztatottság állapotához."
A nyolcvanas évek közepe óta eltelt évtizedben viszont ellenkezõ elõjelû folyamat játszódott le.
A mostani vizsgálat tanúsága szerint a foglalkoztatási szint általános csökkenése az elmúlt években nagyon különbözõ mértékben érintette a roma és nem roma népességet. A teljes férfi népességben a foglalkoztatási ráta ma több mint kétszerese a roma férfiakénak.
5. táblázat
A foglalkoztatott munkaképes korú férfiak aránya
|
|
||
|
|
|
|
| 15-19 | 12,9 | 17,7 |
| 20-29 | 68,0 | 35,0 |
| 30-54 | 76,9 | 33,8 |
| 55-59 | 43,1 | 15,4 |
| összesen | 63,4 | 30,8 |
A mai inaktív státusú, korábban munkaviszonyban lévõ 30 éven felüli roma férfiak csaknem 65 százaléka több mint tíz éves folyamatos munkaviszonyt követõen vált munkanélkülivé vagy lett inaktív keresõ (rokkantnyugdíjas, járadékos, rendszeres szociális segélyezett stb.). Az 54 éven felüli, de a nyugdíjkorhatárt még el nem érõ roma férfiak 67,6 százaléka pedig 20 évet is meghaladó folyamatos keresõ munka után került hasonló helyzetbe. Az esetek jelentõs részében a leszázalékolás vagy a járadékra, rendszeres szociális segélyezésre jogosító munkaképesség-csökkenés megállapítása is a foglalkoztatási problémák megoldását segítõ eszközként funkcionált. Erre utal, hogy a 30-54 éves korcsoportban az inaktív férfiak 32 százaléka vagy rokkantnyugdíjas vagy nyugdíjszerû járadékot kap.
A romák kiszorulása a munkaerõpiacról már a nyolcvanas évek közepén elkezdõdött.
A mai inaktívaknak több, mint 40 százaléka 1990 végéig, tehát még az 1991-es, többek között a munkanélküli ellátások rendszerét is szabályozó foglalkoztatási törvény megszületése elõtt vesztette el munkáját.
A roma nõk foglalkoztatási szintje - ellentétben a férfiakéval - az 1971-es országos vizsgálat idején is jelentõsen elmaradt a nõkre általában jellemzõ arányoktól. Ebben egyaránt szerepet játszott a tradicionális értékrend és az a körülmény, hogy a romák lényegesen nagyobb arányban éltek az országnak azokban a régióiban és ezen belül azokon a településein, ahol a szakképzetlen nõk számára akkor is nagyon kevés tartós munkalehetõség adódott.
Annak ellenére, hogy az elmúlt években a roma férfiak foglalkoztatási szintje is drámaian visszaesett, a nõké továbbra is jelentõsen elmarad a férfiakétól.
6. táblázat
A foglalkoztatott munkaképes korú nõk aránya
| életkor | teljes népesség* | romák** |
| 15-19 | 12,3 | 12,8 |
| 20-29 | 70,1 | 15,6 |
| 30-54 | 73,1 | 20,2 |
| összesen | 63,1 | 17,5 |
A teljes népességben a nõk munkanélküliségi rátája minden életkori csoportban alacsonyabb, mint a férfiaké. A roma népességben a férfiak és nõk munkanélküliségi rátája lényegében azonos.
7. táblázat
A munkaképes korú nõk munkanélküliségi
rátája
| életkor | teljes népesség* | romák** |
| 15-19 | 24,9 | 46,6 |
| 20-29 | 9,9 | 31,6 |
| 30-54 | 7,6 | 31,0 |
| összesen | 8,8 | 34,1 |
Noha a roma nõk foglalkoztatottsági szintje sohasem érte el a roma férfiakét, a munkapiacról való drámai kiszorulás náluk éppúgy megfigyelhetõ, mint a férfiaknál. A kutatás adataiból egyértelmûen kiderül, hogy a jelenleg inaktív 15-54 éves roma nõk jelentõs része korábban, amíg módja volt rá, hosszabb-rövidebb ideig munkaviszonyban állt.
8. táblázat
A korábban keresõ munkával rendelkezõ,
jelenleg inaktív 15-54 éves roma nõk százalékos
aránya korcsoportonként
| 15-19 évesek | 23,2 |
| 20-29 évesek | 72,6 |
| 30-54 évesek | 86,7 |
| összesen | 70,3 |
A jelenleg inaktív 15-54 éves nõk korábbi lényegesen magasabb foglalkoztatási szintjérõl tanúskodik a különbözõ típusú inaktív státusok megoszlása is, hiszen viszonylag magas a munkanélküliek, illetve a tartós munkaviszony révén megszerezhetõ ellátásokban (rokkantnyugdíj, átmeneti és szociális járadék, gyes, gyed stb.) részesülõk aránya.
9. táblázat
A jelenleg inaktív 15-54 éves nõk inaktív
státusának megoszlása
|
|
||||||||
| inaktív státus |
|
|
|
|
||||
| nyugdíj, járadék, rendszeres szoc. segély | 6 | 1,7 | 27 | 4,6 | 301 | 31,9 | 17,5 | |
| gyed, gyes | 52 | 14,3 | 204 | 34,5 | 98 | 10,4 | 18,7 | |
| regisztrált munkanélküli | 38 | 10,5 | 109 | 18,4 | 208 | 22,1 | 18,7 | |
| nem regisztrált munkanélküli | 131 | 36,4 | 78 | 13,2 | 84 | 8,9 | 15,4 | |
| háztartásbeli | 120 | 33,1 | 157 | 26,6 | 229 | 24,3 | 26,7 | |
| egyéb | 16 | 4,4 | 16 | 27 | 23 | 2,4 | 2,5 | |
| összesen | 363 | 100 | 591 | 100 | 943 | 100 | 1897 | |
Ha a teljes aktív korú roma népesség (15-59 éves férfiak és 15-54 éves nõk) foglalkoztatottsági szintjét és munkanélküliségi rátáját vetjük össze az ugyanehhez a korosztályhoz tartozó teljes magyar népességével, akkor megállapíthatjuk, hogy elképesztõ mértékûek a különbségek.
A KSH országos munkaerõ-felmérése szerint (ELAR-minta) 1993 õszén a teljes népességben a munkanélküliségi ráta a passzív munkanélküliek nélkül 11 százalék, a passzív munkanélküliekkel együtt 13 százalék volt. Ugyanazon mintában a roma munkanélküliség megfelelõ rátái 34 és 43 százalék. Az ELAR-minta roma almintája azonban felülreprezentálja a magasabb iskolai végzettségûeket. Az ELAR-ból számított iskolai végzettség szerinti munkanélküliségi rátákat az országos reprezentatív roma vizsgálat iskolai végzettség szerinti megoszlásával átsúlyozva a roma munkanélküliségi ráta a passzív munkanélküliek nélkül 38 százalék, a passzív munkanélküliekkel együtt 48 százalék.
Az aktív korú roma népesség (15-59 éves férfiak és 15-54 éves nõk) 24 százalékának van rendszeres munkából származó jövedelme és 41,7 százaléka rendelkezik valamilyen rendszeres, nem munka jellegû jövedelemmel.
10. táblázat
A nem munka jellegû jövedelmek megoszlása
| az ellátás fajtája |
|
|
|
|
|
|
|
|
||
| elõnyugdíj | 0,6 | 1,4 |
| rokkantnyugdíj | 10,9 | 26,0 |
| átmeneti vagy szociális járadék | 2,9 | 7,0 |
| özvegyi nyugdíj | 0,4 | 0,9 |
| rendszeres szoc. segély | 0,4 | 0,9 |
| gyed, gyes | 7,8 | 18,8 |
| munkanélküli járadék | 6,8 | 16,3 |
| mn. jövedelempótló t. | 11,2 | 26,9 |
| egyéb mn. ellátás | 0,7 | 1,8 |
| összesen | 41,7 | 100 |
Az aktív korú népesség fennmaradó
34,3 százaléka önálló jövedelemmel
nem rendelkezõ eltartott.
Település- és lakásviszonyok
Az 1971-es országos romavizsgálat idején a romák rendkívül rossz lakásviszonyok között éltek. Nemcsak a társadalom átlagától maradtak el igen lényegesen minden mutató tekintetében, hanem az azonos jövedelmi szinten élõ nem romáktól is. Az akkori lakásviszonyok meghatározó eleme volt a nagyon erõs szegregáció. A roma háztartások közel kétharmada (65,1 százaléka) elkülönült telepeken élt. 1971-ben a telepek többségét a spontán módon keletkezett, a saját kivitelezésû "putris" építkezési mód túlsúlyával jellemezhetõ, a településektõl távol vagy azok szélén fekvõ hagyományos telepek alkották. Ezekre a civilizáció legelemibb vívmányai sem jutottak el. A romák lakásainak 44 százalékában nem volt villany, csak 8 százalékában volt vezetékes víz, és csak további 16 százalékához tartozott az épület telkén lévõ kút stb. A szegregált romatelepek másik típusát azok, a magyar lakásállomány legalacsonyabb színvonalú részét magukba foglaló vagy eredetileg nem is lakás céljára létesült épületegyüttesek (volt uradalmi puszták, lerobbant munkáskolóniák, barakklakások, nyomortelepek, elszlamosodott városi negyedek, munkásszállók, elhagyott vágóhidak stb.) alkották, ahova hatósági közremûködéssel költöztették be - többnyire a tudatos elkülönítés szándékával - a roma családokat.
Az 1961-es párthatározat nyomán 1965-ben indították el azt a nagyszabású telepfelszámolási programot, amely célul tûzte ki a hagyományos romatelepek megszüntetését és a romák lakásviszonyainak lényeges javítását. Ennek legfõbb eszköze az az erõsen limitált összegû, kedvezményes kamatú hitelkonstrukció volt, amelynek igénybevételével a romák az engedélyezett két-három típusterv alapján az átlagos családi házaknál kisebb méretû és szerényebb kivitelezésû ún. cs (csökkentett értékû) új házakat építtethettek vagy - különösen a csökkenõ lélekszámú falvakban - megvásárolhatták a megüresedõ régi parasztházakat. Az országos vizsgálat adatai már 1971-ben is, amikor a program még csak néhány éves múltra tekinthetett vissza, arról tanúskodtak, hogy a hagyományos telepek ilyen módon történõ és olykor a hatósági erõszaktól sem visszariadó felszámolása sok helyen nem szünteti meg a települési szegregációt, hanem annak új formáit hozza létre. A cs-házak többnyire telepszerûen, a helyi tanács által egymás mellett kijelölt nadrágszíj-parcellákra épültek és hamarosan újratermelték a régi romatelepeken uralkodó zsúfoltságot. Ráadásul az így épült házaknak késõbb alig volt forgalmi értékük, többnyire eladhatatlannak bizonyultak és röghöz kötötték tulajdonosaikat. Régi parasztházak vásárlására pedig elsõsorban ott nyílt mód, ahonnan az õslakosság a különösen kedvezõtlen körülmények miatt az átlagosnál nagyobb mértékben vándorolt el, vagyis a szerepkör nélkülivé nyilvánított, intézményeitõl megfosztott, az infrastrukturális fejlesztésekbõl kimaradó, sorvadó kistelepüléseken, az ún. társközségekben. Ezekben a falvakban - szoros összefüggésben a közigazgatási besorolással és következményeivel - az életkörülmények további romlása és a romák beköltözése többnyire felgyorsította a helyi lakosság elvándorlását, és megindult a szóban forgó települések "gettósodósa".
A mostani országos vizsgálat eredményeinek jelenlegi feldolgozási szintjén még nem tudjuk megmondani, hogy a roma népesség milyen arányban lakik ilyen településeken, de 1987-ben például a jellegzetesen aprófalvas szerkezetû Baranyában a megye teljes népességének 15 százaléka, míg a romák 36 százaléka élt az ún. társközségekben.
Mindazonáltal kétségtelen, hogy a romák települési és lakásviszonyai 1971 óta nemcsak a saját korábbi helyzetükhöz képest, hanem az összlakossághoz viszonyítva is lényegesen javultak. Ebben szerepet játszottak az érintett idõszakot meghatározó társadalmi-gazdasági folyamatok (a romák foglalkoztatottsági szintjének a nyolcvanas évek közepéig tartó emelkedése, az életszínvonal nyolcvanas évek elejéig tartó, a romákat is érintõ emelkedése stb.), de, és minden negatívuma ellenére, kétségtelenül szerepe van a telepfelszámolási programnak, illetve a hozzákapcsolódó kedvezményes hitelkonstrukciónak is. Ez a hitelkonstrukció kisebb-nagyobb módosításokkal a hatvanas évek közepétõl egészen a nyolcvanas évek végéig érvényben volt, s így nagyon sok családot juttatott a korábbinál magasabb, a 20. századi európai normákhoz legalább közelítõ színvonalú lakáshoz. A romák magasabb jövedelmû, illetve jobban integrálódott csoportjaiból sokan további építési kölcsönök felhasználásával a cs-lakásnál magasabb színvonalú házak építésére is vállalkoztak. A nagyvárosokban pedig egyes idõszakokban, különösen a hetvenes évek második felében és a nyolcvanas évek elején, a paneles állami lakásépítés volumenének köszönhetõen az ott élõ romák - fõként a három- és többgyermekes családok - esélyei is valamelyest növekedtek arra, hogy lakótelepi vagy az odaköltözések révén megüresedõ régebbi építésû tanácsi bérlakásokhoz jussanak. Esélyeiket némileg növelte az elavult városrészek szanálási programja, a "buldózeres városrendezés", mert az ilyen övezetekben többnyire az átlagosnál magasabb volt a romák aránya, és a városokba frissen beköltözõ roma családok is elsõsorban ezekben a városrészekben tudtak megkapaszkodni. Bár érdemes megjegyezni, hogy egy-egy elavult negyed vagy telep szanálásakor az újabban beköltözötteknek mindig kemény és bizonytalan kimenetelû küzdelmet kellett folytatniuk a hatóságokkal jogosultságuk elismertetéséért. (A családok 2,1 százaléka volt már részese kilakoltatási és 3,8 százaléka telepfelszámolási akciónak.)
A vázolt folyamatok következtében radikálisan csökkent a telepen élõk aránya. 1971-ben a romák 65,1 százaléka, ma csak a 13,7 százaléka él elkülönült telepen. A hagyományos vagy a szervezõdési és uralkodó építkezési mód alapján annak tekinthetõ telepek, illetve az ezeken élõ roma népesség aránya minimálisra zsugorodott. A meglévõ telepek túlnyomó többsége újabb keletû, hatósági közremûködéssel létesített, többnyire cs-házakból álló telep. Ahogy 1971-ben, úgy ma is jelentõs különbségek mutatkoznak a telepen élõk arányában a település jellege szerint. Mind a két idõpontban a vidéki városokban a legmagasabb és a fõvárosban a legalacsonyabb a telepen élõk aránya. Az arányszámok minden településtípusra érvényes jelentõs csökkenésén túl lényeges különbség azonban, hogy a fõvárosban, szemben az 1971-es 29,5 százalékos részesedési aránnyal, ma egyáltalán nincsenek telepi lakások.
11. táblázat
A telepi lakások százalékos aránya településtípusonként
| településtípus | 1971 | 1994 |
| Budapest | 29,5 | - |
| vidéki városok | 70,0 | 16,4 |
| községek | 69,4 | 14,5 |
| összesen | 66,0 | 13,7 |
Nagyok a különbségek régiónként is. Míg az északi régióban a telepi lakások aránya 28,9 százalék, addig a Dél-Dunántúlon 5,7, a Budapest környéki központi régióban 3,0 százalék. Észak-Dunántúlon pedig egyáltalán nincsenek telepi lakások. Ennek fõként történeti okai vannak. A telepi lakások arányában 1971-ben is jelentõs különbségek mutatkoztak a régiók között. A sorrend alig változott. Érdemes azonban megjegyezni, hogy 1971-ben a keleti régióban volt a legmagasabb a telepi lakások aránya (84,8%), és csak azután következett az északi régió (73,3%), ma pedig fordított a helyzet (16,5, illetve 28,9%).
Általában is igaz, hogy csökkent a települések külterületén és nõtt a belterületen lakó roma családok aránya. A kutatás során nemcsak a jelenlegi, hanem a családfõ elõzõ lakásának az adatait is rögzítettük. Az adatok összevetésébõl kiderül, hogy még az utolsó költözés is számottevõen módosította a lakásviszonyaikat. Az utolsó költözés természetesen nagyon különbözõ idõpontokat jelenthet, hiszen a romák egy része csak a közelmúltban költözött a jelenlegi lakásba, más részük évtizedek óta él ott. Mégis tanulságos, hogy családonként egyetlen lakásváltoztatás milyen jelentós arányeltolódásokat eredményezett. A községben élõknél például a jelenlegi 14,5 százalékkal szemben az elõzõ lakások 27,5 százaléka volt telepi. A keleti régióban pedig a jelenlegi 16,5 százalékkal szemben 31,4 százalék.
12. táblázat
Az elõzõ és a jelenlegi lakás fekvése
|
|
|
|
|
|
||
| belterületi | 68,1 | 80,5 |
| elkülönült telep | 23,2 | 13,9 |
| tanya | 2,9 | 1,4 |
| puszta, major | 3,7 | 0,8 |
| egyéb, nem derül ki | 3,3 | 2,2 |
A telepi és egyéb külterületi lakások arányának csökkenése nem jelenti azt, hogy azonos mértékben csökkent volna a romák lakóhelyi szegregációja is. A megkérdezés során rögzítettük azt is, hogy a felkeresett családok közvetlen környezetében (nagy bérház, telep, kolónia, falusi utca stb.):
- kizárólag vagy túlnyomórészt roma családok laknak; - vegyesen laknak roma és nem roma családok;
- van néhány roma család, de a többséget a nem roma családok alkotják; - a közelben nem lakik több roma család.
Az esetek csaknem 30 százalékában a közvetlen környéken kizárólag vagy túlnyomórészt roma családok laknak. További csaknem 30 százalék pedig olyan környéken lakik, ahol többé-kevésbé egyenlõ arányban laknak romák és nem romák. Mivel a romák aránya az össznépességben kb. 5 százalék, az ilyen megoszlás még mindig erõsen szegregált helyzetnek tekinthetõ. Különösen, ha tekintetbe vesszük, hogy az olyan lakóövezetekben, ahol a romák aránya már elérte ezt a szintet, az ingatlanok forgalmi értékének jelentõs csökkenése, és ezzel párhuzamosan a nem roma lakosság erõteljes ütemû elköltözése figyelhetõ meg. Megállapítható tehát, hogy a romák csaknem 60 százalékának a területi elhelyezkedését ma is az erõteljes lakóhelyi szegregáció határozza meg.
13. táblázat
A pontos megoszlás egyébként a következõ:
| a közvetlen környéken | százalék |
| csak roma családok laknak | 29,7 |
| vegyesen laknak romák és nem romák | 29,1 |
| a többséget nem roma családok alkotják | 29,4 |
| nem lakik több roma család | 8,7 |
| nem lehetett megállapítani | 3,1 |
Azoknak az aránya, akiknek a szomszédságában csak vagy túlnyomórészt roma családok laknak, Budapesten a legalacsonyabb (6,5%) és a vidéki városokban a legmagasabb (35,6%). A falvakban 30,5 százalék.
A cs-lakások, a régi (nyeregtetõs) parasztházak és a családi házak együttvéve a teljes lakásállomány 71,2 százalékát teszik ki. Budapesten igen magas (62,%) a régi, leromlott bérházakban található lakások aránya.
A lakások 32,8 százaléka egyszobás, 42,7 százaléka kétszobás és 24,4 százaléka három- vagy több szobás. Ugyanezek az arányok jellemezték az összlakosság legalacsonyabb jövedelmû csoportjának lakásait 1985-ben. (Lásd Háztartásstatisztika, 1985, KSH.) A mai teljes magyar lakásállományban 15,4 százalék az egyszobás, 43,4 százalék a kétszobás és 40,2 százalék a három- és több szobás lakások aránya (Magyar statisztikai évkönyv, 1991).
Ha a lakások minõségi mutatóit (közmûvesítettség, komfort stb.) vizsgáljuk, akkor természetesen minden téren ugrásszerû javulást tapasztalunk 1971-hez képest. A kérdést inkább úgy érdemes föltenni, hogy ez a javulás csökkentette-e a romák hátrányát a lakosság többi részéhez képest. Ami a lakásviszonyokat illeti, a kérdésre igennel válaszolhatunk, noha a hátrány még mindig igen jelentõs. Mindenesetre abból az archaikus állapotból, ami a romák többségének a lakásviszonyait 1971-ben jellemezte, mára sikerült kitörni.
1971-ben a lakások 61 százaléka volt földes padlójú, ma ez a lakások 10,1 százalékára igaz. 1971-ben a romák lakásainak csak 56,1 százalékában volt villany, ma 97,9 százalékában van. (A lakások 1,2 százalékába nincs bevezetve és további 0,7 százalékában ki van kapcsolva díjhátralék miatt.) 1971-ben a lakások 38,8 százalékában nemhogy vízvezeték nem volt, de a vizet 100 méternél messzebbrõl kellett hordani. Ma az ilyen lakások aránya 5,3 százalék. Akkor a lakások elenyészõ százalékában volt csak vízöblítéses WC, ma a 42,2 százalékában van, akkor a lakások egyharmadához még árnyékszék sem tartozott, ma az ilyen lakások aránya nem éri el az egy százalékot. 1971-ben elenyészõ volt a fürdõszobás lakások aránya is, ma ez eléri a 47,6 százalékot. Igaz, a teljes magyar lakásállomány 78,9 százalékában van fürdõszoba, és a 75 százaléka van vízöblítéses WC-vel ellátva.
Mindenesetre a problémát ma nem elsõsorban a lakásviszonyok
elviselhetetlensége okozza, hanem az, hogy a jelenlegi foglalkoztatási
és jövedelmi viszonyok között a meglévõ
lakásszintet is nagyon nehéz fönntartani. A családok
több mint negyedének van 1988. január elseje elõtt
felvett kedvezményes építési (házvásárlási)
kölcsönbõl származó tartozása. Tudjuk,
hogy az ilyen tartozások havi törlesztõ részletét
jelentõsen megemelték, és ez a mai viszonyok között
megoldhatatlan terhet jelent az érintett családoknak.
Javaslatok
Tudomásul kell venni, hogy a romák jelenlegi, katasztrofálisnak minõsíthetõ foglalkoztatottsági helyzete számottevõ mértékben csak akkor javulhat, ha az iskoláztatás terén jelentõs elõrelépést sikerül elérni, és a gazdasági fellendülésnek köszönhetõen a munkaerõpiac szívóhatása is érvényesülni kezd.
Az iskolázottsági szint emelése szempontjából a leghatékonyabb eszköz a kötelezõ iskoláztatás idõtartamának a meghosszabbítása. Hosszabb távon csak az iskolakötelezettség 18 éves korig történõ kiterjesztésétõl remélhetõ komoly elõrelépés. Némi javulást eredményezhet a kötelezõ tíz éves általános képzésnek az oktatási törvényben és a kormányprogramban is elõirányzott bevezetése. Az iskoláztatás szempontjából leghátrányosabb helyzetû (legrosszabb elõmeneteli esélyekkel rendelkezõ) társadalmi csoportok esetében azonban további kedvezmények is szükségesek ahhoz, hogy az általános képzés idõtartamának a meghosszabbítása valóban éreztesse hatását. E nélkül ugyanis az ilyen társadalmi háttérrel rendelkezõ gyerekek nagy valószínûséggel a hat és nyolc osztályos középiskolák rohamos gyarapodása miatt erõsen kontraszelektált általános iskolákban fogják "letudni" a tíz évet. A támogatások feltételéül olyan kritériumokat kell megszabni, amelyek garantálják, hogy azok valóban az egyébként legrosszabb továbbtanulási esélyekkel rendelkezõ gyerekekhez jussanak el. Az ilyen típusú támogatások óhatatlanul kedveznek a romáknak, de aki a kritériumoknak megfelel, annak meg kell kapnia, függetlenül attól, hogy roma vagy nem roma.
Kétféle támogatást javaslunk:
1. Továbbtanulási támogatást kell biztosítani azoknak a családoknak, amelyekben egyik szülõnek sincs nyolc általánosnál magasabb iskolai végzettsége, legalább az egyik szülõ munkanélküli, és legalább egy gyerek közép- vagy felsõfokú tanulmányokat folytat. A továbbtanulási támogatást differenciálni lehet aszerint, hogy azon a településen, ahol a család él, milyen magas a munkanélküliségi ráta. Ez a kritérium a válságövezeteket, illetve a sorvadó kistelepüléseket fogja elõnyben részesíteni, ahonnan a fenti kritériumoknak megfelelõ családok gyerekei a legkisebb valószínûséggel tanulnak tovább.
2. Fejkvóta jellegû "prémiumot" kell biztosítani minden, a fenti kritériumoknak megfelelõ gyerek után azoknak az általános iskoláknak, ahonnan valamelyik középfokú, illetve azoknak a középiskoláknak, ahonnan valamelyik felsõfokú tanintézménybe felvételt nyertek.
A javasolt támogatási rendszer természetesen csak több év után eredményezhet érzékelhetõ változást. Jelenleg a roma gyerekek túlnyomó többsége az általános iskola után nem tanul tovább, és többnyire esélyük sincs arra, hogy munkát találjanak. Ugyanakkor a munkaügyi központok sem regisztrálják õket. Az országos romavizsgálat adatai szerint a 15-19 éves roma munkanélküliek 81 százaléka nincs regisztrálva. (Hasonló eredményre jutott az Oktatáskutató Intézet ifjúsági munkanélküliséggel foglalkozó kutatása.) Így írott malaszt marad az Ftv. 14. paragrafusának (2) bekezdése, amely kötelezõen írja elõ az iskolába már nem járó, 18. életévüket be nem töltött fiatalok képzési támogatását. Az országos romavizsgálat adatai szerint a megfelelõ életkorú, munkanélküli roma fiatalok kevesebb, mint egy százaléka vesz részt képzésben.
3. Ezért javasoljuk, hogy a munkaügyi központoknak tegyék kötelezõvé a 15-18 éves munkanélküli fiatalok regisztrálását. A regisztrálás alapját a körzethez tartozó általános iskoláktól kapott rendszeres adatszolgáltatás képezné. (Név és lakcím szerint kik azok, akik kimaradtak az iskolából vagy a nyolcadik osztály elvégzése után nem tanultak tovább.) Az így szerzett adatokból kiindulva és az illetékes önkormányzatokkal együttmûködve biztosítható a teljes körû regisztráció. Márpedig ez a minimális feltétele annak, hogy a fiataloknak ez a legkiszolgáltatottabb, legperspektívátlanabb helyzetû csoportja átgondolt stratégia alapján intézményes segítségnyújtásban részesüljön.
Általában is igaz, hogy a roma munkanélkülieket az ún. aktív foglalkoztatáspolitikai eszközök lényegesen kisebb arányban "érik el". A munkanélküliek foglalkoztatását ösztönzõ támogatási formák az õ munkába állításukat a legritkább esetben segítik elõ, az átképzési programokban alig-alig vesznek részt. Leginkább a közhasznú munkavégzés lehetõségébõl részesülnek, de ez az esetek jelentõs hányadában (különösen a kisebb településeken) pszeudo-foglalkoztatás vagy kvázi-segélyezés. Nem visszaintegrálást jelent, hanem a dezintegrált állapot, illetve a munkaerõpiaci értelemben vett szegregáció fenntartását. Az önkormányzatok sokszor nem tudják vagy nem is nagyon akarják "értelmes" feladatokkal ellátni õket, többnyire megoldatlanok (elsõsorban megintcsak a kisebb településeken) a munkaszervezési, "mûvezetési" problémák. Ezért az önkormányzatok többnyire megelégszenek azzal, hogy a konstrukcióban rejlõ, számukra kedvezõ lehetõségeket kihasználva kíméljék a segélyezési keretüket.
4. A fentiek figyelembevételével javasoljuk olyan program kidolgozását, amely az önkormányzatok, a munkaügyi és képzési központok együttmûködésére építve a képzési programok és a közhasznú munkavégzés összekapcsolására törekszik. Magyarán arra képezzék ki a résztvevõket, amire az érintett önkormányzatok területén szükség van, és úgy, hogy utána "értelmes" feladatokkal lehessen õket ellátni. A helyi lehetõségekhez és igényekhez igazodva nagyon sokféle változat merülhet fel.
Az egyik terület, ahol a jövõben jó lehetõségek adódhatnak a képzés és a közhasznú foglalkoztatás összehangolására, az önkormányzati hatáskörbe tartozó szolgáltatások, különösen a szociális szolgáltatások területe. Ebben a szférában számos olyan - már létezõ vagy ezután létrehozandó munkakör van (házi szociális gondozás, szociális étkeztetés, falugondnoki rendszer, iskolai, óvodai szolgáltatások stb.) -, amely nem igényel magas szintû képzettséget, ugyanakkor a foglalkoztatási lehetõségek bõvíthetõk. A szociális törvény elõírja, hogy 1997-ig a megfelelõ lélekszámhoz rendelten létre kell hozni a családsegítõ központok országos hálózatát. Egyre erõteljesebben fogalmazódik meg az a szociálpolitikai törekvés, amely arra kívánja ösztönözni az önkormányzatokat, hogy a területükön felmerülõ szociális gondozási, ellátási feladatokat lehetõség szerint igyekezzenek helyben megoldani, és csak végsõ esetben folyamodjanak a bentlakásos intézményekbe történõ beutalás eszközéhez. Ezek a változások átgondolt stratégiát, alapos szakmai elõkészítést igényelnek, de a Munkaügyi, a Népjóléti és a Mûvelõdési Minisztérium együttmûködése révén számos feltétel a foglalkoztatáspolitikához kapcsolódó képzési programok keretében is megteremthetõ. Az ilyen típusú foglalkoztatás nagy elõnye a közhasznú munkavégzés jelenleg uralkodó formáival szemben, hogy sokkal inkább integráló hatású. Hasonló lehetõségeket kínálnak a komplexebb kistérségi területfejlesztési programok is.
A képzés és a közhasznú foglalkoztatás összekapcsolása révén szervezhetõk olyan "tatarozó brigádok" is, amelyek valamilyen non-profit konstrukcióban elvégzik a családi házak és középületek egyszerûbb felújítási munkáit.
5. A fenti elképzelések megvalósításához a képzési rendszert rugalmasabbá kell tenni. Tapasztalataink szerint a regionális átképzési központok jelenleg éppen azokat a - sokszor elszigetelt földrajzi helyzetû - településeket nem nagyon "érik el", ahol a munkanélküliek aránya a legmagasabb és a helyzet a legreménytelenebb. E települések lakói szinte bizonyosan nem jutnak el a központokban szervezett tanfolyamokra. Ezért minden olyan esetben, amikor ez lehetséges, magukat a tanfolyamokat is decentralizálni kell. A gyakorlati képzést pedig a napi munkafeladatokhoz kapcsolódva akkor is folytatni lehet, amikor a tanfolyam elvégzését követõen az érintettek már közhasznú munkásként dolgoznak.
6. Nyilvánvaló, hogy a fenti elképzelések - az egyéb feltételek teljesülése esetén is - csak akkor valósulhatnak meg, ha vannak olyan "szereplõk", akik a települések vagy kistérségek szintjén a helyi szervezési, menedzselési feladatokat ellátják. Ezért egyetértünk a Munkaügyi Minisztérium 1994. évi cselekvési programjában szereplõ javaslatával, amely ilyen típusú munkaügyi asszisztensek/szervezõk közhasznú foglalkoztatását irányozza elõ. Nem tartjuk viszont szerencsésnek sem a merev etnikai párosítás (roma programokhoz roma szervezõk), sem a megyei/fõvárosi roma érdekképviseleti szervezeteknek kiírt pályázat gondolatát. A programokhoz kapcsolódva szisztematikus "tehetségkutatást" kellene végezni, hogy a helyi közösségekben vagy egy-egy kistérségi településegyüttes szintjén meg lehessen találni az erre a feladatra alkalmas szereplõket. Ehhez az önkormányzatok, a helyi roma tagszervezetek (ha egyáltalán vannak ilyenek) közremûködése és a fiatal munkanélküliek tervezett teljes körû regisztrációja egyaránt felhasználható. A kiválasztottak számára speciális képzést és tapasztalatcserét kell biztosítani. A kiválasztásnál nem lehet sem kizáró, sem elengedhetetlen feltétel a roma származás.
A regionális szintû roma szervezeteknek kiírandó pályázat azért nem szerencsés elgondolás, mert tovább erõsíti a hazai roma önszervezõdéseknek azt a sajátosságát, hogy jókora vízfejjel föntrõl lefelé szervezõdnek és többnyire meg is rekednek a regionális szervezõdések szintjén. A támogatásokat a felsõ szintek lenyelik, és a szervezet mûködésének hatása a legmostohább viszonyok között élõ közösségekben egyáltalán nem érezhetõ. Az országos romavizsgálat adatai szerint még a magukat országos hatókörûnek valló, számos tagszervezettel és több tízezres taglétszámmal dicsekvõ szervezetek ismertsége is rendkívül alacsony. Összesen két szervezetnek, a Phralipénak és a Lungo Dromnak van valamiféle társadalmi bázisa. Arra a kérdésre válaszolva, hogy "Ismer-e roma szervezeteket, és ha igen, melyek ezek?", a megkérdezettek csaknem 90 százaléka egyetlen szervezetet sem tudott megnevezni. A fennmaradó 10 százalék nagyobbik felét azok tették ki, akik vagy a Phralipét vagy a Lungo Dromot nevezték meg. A 14 éven felüli roma népesség 5 százaléka tagja valamelyik roma szervezetnek. A tagsággal rendelkezõk nagyobbik fele (2,8%) a Phralipe és a Lungo Drom között oszlik meg egyenlõ arányban. Az összes többi szervezet ismertsége és tagsága elenyészõ mértékû, és vannak olyan, jelentõs anyagi támogatást élvezõ szervezetek, amelyekrõl a megkérdezettek közül senki sem tudott. A megyeközpontból kijáró vagy fõvárosi szinten tevékenykedõ asszisztensek, szervezõk ezen a helyzeten nem tudnak változtatni. Mindez persze nem jelenti azt, hogy nem kell együttmûködésre törekedni többek között a foglalkoztatáspolitikában is a roma szervezetekkel. De a munkaügyi központoknak, illetve kirendeltségeiknek mindent meg kell tenniük annak érdekében, hogy az alsóbb szintekkel is kapcsolatot találjanak. Így legalább kiderül, hogy melyek azok a szervezetek, amelyeknek van társadalmi bázisa, és a kapcsolatokat a továbbiakban ennek megfelelõen lehet alakítani.
Gyakran felvetõdik - nagyon általános megfogalmazásban a Munkaügyi Minisztérium cselekvési programjában is szerepel erre vonatkozó javaslat -, hogy a falun élõ, hátrányos helyzetû munkanélküliek és ezen belül a romák önfoglalkoztatásában szerepet kaphatna a mezõgazdasági termelés, és ehhez mûvelésre alkalmas földterületet kellene biztosítani. Néhány elszórt - többnyire önkormányzati vagy alapítványi kezdeményezésû - próbálkozástól eltekintve azonban egyelõre semmi érdemleges nem történt ezen a téren.
Tény, hogy a romák, ahogy annak idején az elsõ, most a "második földosztásból" sem részesedtek. Mivel korábban ritka kivételektõl eltekintve nem volt saját földtulajdonuk, a kárpótlási jegyek révén eleve nem juthattak földhöz. De részarány-tulajdonosként is alig-alig szereztek jogot, pedig az elmúlt évtizedekben sokan közülük tartós alkalmazottai voltak valamelyik téesznek vagy állami gazdaságnak és mezõgazdasági munkából éltek. Azt is érdemes figyelembe venni, hogy a teljes népességnek már csak kevesebb, mint 40, ezzel szemben a romáknak még mindig több, mint 60 százaléka él falvakban.
A Munkaügyi Minisztérium az önkormányzati tulajdonban lévõ földek ilyen célú hasznosítását javasolja. Tudjuk, hogy az önkormányzatok csak a korábban állami tulajdonban lévõ belterületi földeket kapták meg. Ezek helyenként a legrászorultabb családok minimális szintû önellátást biztosíthatják, de ennél többet aligha. A jövedelempótló támogatásból vagy egyéb szociális jövedelembõl tengõdõ családoknak ez is sokat jelenthet. Kérdés, hogy a roma családok termelési kultúráját figyelembe véve megfogalmazhatók-e ennél nagyratörõbb tervek is. Az országos romavizsgálat adatai azt mutatják, hogy ezen a téren is igen jelentõsek a regionális különbségek. A Dunántúlon és ezen belül különösen a dél-dunántúli régióban lényegesen jobbak a háztáji gazdálkodás mutatói, mint az ország többi részén. Ennek az a legfõbb oka, hogy ezen a vidéken a román anyanyelvû beás romák vannak többségben, és õk az eltérõ történeti elõzmények és kulturális hagyományok következtében sokkal inkább közelebb jutottak a paraszti gazdálkodáshoz, mint a romaság más anyanyelvû csoportjai.
7. Ezért javasoljuk a Dél-Dunántúlon (elsõsorban
Baranya, Somogy, Tolna és Zala megyék jönnek számításba)
olyan program kidolgozását, amely lehetõvé
teszi a komolyabb gazdálkodást is vállaló családok
kiválasztását és földhöz juttatását.
A kiválasztás egyik szempontja lehet, hogy kik azok, akik
korábbi hosszabb alkalmazotti jogviszonyuk révén jogosultak
lettek volna részarány-tulajdonra, de jogosultságukat
valamiért nem érvényesítették.
Jegyzetek
1. A kutatást Kemény István, Havas Gábor és Kertesi Gábor vezette. Az adatfelvételt az MTA Szociológiai Intézete az MTA Közgazdaságtudományi Intézetével közösen készítette.
2. Kemény István: Beszámoló a magyarországi cigányok helyzetével foglalkozó 1971-ben végzett kutatásról. Budapest 1976.
3. Magyar Háztartás Panel. Mûhelytanulmányok. 5. Társadalmi átalakulás 1992-1994. 27. o.
4. V. ö. Kertesi Gábor: Cigány gyerekek
az iskolában, cigány felnõttek a munkaerõpiacon.
Közgazdasági Szemle, 1995. január