Meglehetõs bátorságot igényel egy 1986-ban lezárt munka változatlan formában való kiadása manapság, amikor- mint a szerzõ fogalmaz - sokan a "régi szövegek" átírásán fáradoznak. A magyar könyvkiadás rejtelmei miatt sokéves késéssel történt megjelenése alkalmából újból elolvasva a már nyolc évvel korábban megismert anyagon úgy vélem, hogy alapvetõ megállapításai ma is érvényesek, a tanulságok napjaink vitáiban is megszívlelendõk. Bár az oktatási rendszer különbözõ (és egymással rövid távon többnyire ellentmondásban álló) funkciói közül korszakonként másra és másra kerülhet a hangsúly, illetve politikai szemléletmódtól és pozíciótól függõen mást emelnek ki az egyes aktorok, a társadalmi esélykülönbségek csökkentésének igénye minden bizonnyal egyik alapvetõ paradigmája marad a témával foglalkozó szociológiai kutatásoknak.

A szerzõ, aki korábban több publikációban számolt be az iskolai szelekció témakörében végzett kutatásairól, most a felsõoktatást veszi górcsõ alá. Vizsgálódásának eredménye röviden abban összegezhetõ, hogy a társadalmi szelekció az oktatási rendszer minden szintjén érvényesül, de legerõsebben az általános iskolában. Közben a társadalmi és politikai érdeklõdés úgyszólván csak a felsõfokú intézményekbe való bejutás esélyegyenlõtlenségeire irányul, ebben a fázisban próbálnak különbözõ eszközökkel beavatkozni. Igencsak késõn, akkor, amikor már aligha lehet korrigálni az általános és a középfokú oktatás során bekövetkezett kemény szelekciót. Általában nem is járnak tartós és lényeges eredménnyel ezek a beavatkozások, ami - többek között - arra utal, hogy a társadalmi folyamatok akkor is a maguk logikája szerint alakulnak, ha adminisztratív vagy "finomabb" módszerekkel befolyásolni akarják azokat.

A kutatás idõhorizontja az 1945-1980-as idõszak. A szerzõ röviden áttekinti az intézményrendszerben ezalatt bekövetkezett változásokat. A felsõoktatásban tanulók létszáma jelentõsen növekedett, de döntõen nem az egyetemi, hanem a fõiskolai létszám, továbbá fõleg az esti és levelezõ - nem a nappali - tagozatra járóké. (A recenzens itt megjegyzi, hogy hasonló folyamatok játszódtak le Nyugat-Európa legtöbb országában. A hatvanas évek elején, a baby-boom nemzedék elõre várható ostromára felkészülendõ, elõször az egyetemi férõhelyeket növelték, valóságos egyetemalapítási hullámot lehetett tapasztalni. Az évtized végétõl azonban a fejlesztések súlypontja áttevõdött a fõiskolákra és más rövidebb képzési idejû formákra, részben a 68-as események által kiváltott politikai sokk következtében, részben abból a megfontolásból, hogy a költségvetés a megnövekedett létszámú hallgatók számára csak a rövidebb idejû és olcsóbb oktatást tudja finanszírozni. A felsõoktatás tehát ott is megkettõzõdött, csakhogy a miénknél jóval nagyobb együttes bekerülési arány mellett. Ugyancsak elterjedt a munka melletti, ún. part time képzés, amely azonban oktatási koncepciója, felvételi mechanizmusa tekintetében több lényeges ponton eltér a nálunk meghonosodott esti, illetve levelezõ formától.)

Az empirikus munka alapsokaságát az 1945 után a közgazdasági és mûszaki felsõoktatási intézmények elsõ szemeszterére beiratkozott hallgatók képezik. Mivel ez a két tanulmányi ág a hallgatók mintegy 40 százalékát teszi ki, az itt feltárt összefüggések legfontosabb vonásaikban valószínûleg érvényesek a teljes felsõoktatásra. A törzskönyvek alapján rétegezett mintába került hallgatók személyi anyagai alapján adatlapot töltöttek ki az egyetem, illetve fõiskola elõtti és alatti iskolai pályafutásukról, valamint a szülõk foglalkozásáról. A viszonylag nagy mintán végzett adatgyûjtésen alapuló vizsgálat, amelynek során egy-egy alanyról kisszámú információt vettek fel, majd azt igen sokrétûen elemezték, kimutatta, hogy egyértelmû társadalmi szelekció érvényesül elsõsorban a felsõoktatás két típusa és a tagozatok szerint. Az egyetemekre belépõk magasabb társadalmi státusú családokból kerülnek ki, mint a fõiskolákra felvettek, továbbá a nappali, esti és levelezõ tagozat sorrend egyben a szülõi társadalmi státus csökkenõ sorrendjét jeleníti meg. Egy-egy felsõoktatási intézményen belül a karok és szakok is jól felismerhetõ hierarchiát mutatnak: a magasabb presztízsû vagy nyelvi, matematikai többletteljesítményt feltételezõ szakokon a belépõ hallgatók rendre viszonylag magasabb státusú családból származnak. Tovább árnyalják a képet a területi különbségek. Magasabb presztízsû karok és szakok - azonos tanulmányi ágon belül - inkább a fõvárosban vannak, amelyek nehezebben érhetõk el a vidéki lakosok számára. (Ennek a szelekcióegyüttesnek lényeges befolyása van a diplomázás utáni pályafutásra. A nyolcvanas évek elején Ladányi János kutatásával lényegében egy idõben - a mérnök és közgazdász diplomások körében végzett pályaívvizsgálatok eredményeibõl tudjuk, hogy bár a szakok nem determinálják függvényszerûen a munkahelyi karriert - különösen nem a közgazdasági végzettségûeknél, ahol munkajogi értelemben sem szigorú az erre vonatkozó szabályozás -, az elit szakokon végzettek nagyobb eséllyel helyezkednek el olyan intézményeknél, ahol a magas szakmai színvonalat képviselõ munka hoszszú távon viszonylag magas keresettel és egyéb anyagi és más elõnyökkel párosul.)

Különösen kiemelendõnek tartom az idõbeli változásokkal kapcsolatos gondolatsort, fejezetet. A vizsgált idõszak politikai, gazdasági szempontból nem tekinthetõ egységesnek, az alkorszakok hatása megjelenik a felsõoktatás világában is. Igen tanulságos annak bemutatása, hogyan változott az esti és a levelezõ tagozat szerepe. A felnõttoktatás céljára kialakított tagozatok fokozatosan vesztették el eredeti funkciójukat, és részben a viszonylag magas státusú fõvárosi, illetve nagyvárosi családból származó, de kevésbé motivált fiatalok pótlólagos bekerülési útjává váltak (esti tagozat), vagy pedig a szakmai középiskolában érettségizett, viszonylag alacsony státusú családból származó vidékiek "könnyebb ágává" (levelezõ tagozat).

Maga az alapkérdés, a származási kategóriák definiálása is többször változott. Figyelemre méltó a különbözõ idõpontokban erre vonatkozóan megfogalmazott hivatalos utasítások bemutatása. Az idõbeli változások tendenciájával kapcsolatos a könyv talán legfontosabb megállapítása, amely szerint a közhiedelemmel ellentétben a származás szerinti megoszlás elõírásának 1962-es megszüntetése után nem csökkent a fizikai dolgozók gyermekeinek aránya a felsõoktatásban. Ezt részben a beiskolázási keretek növekedése tette lehetõvé, részben pedig a "felvételi vizsgán megfelelt, de nem a feltétlenül felvételre kerülõ sávban" a fizikai dolgozók gyermekeinek preferálása. Mindez nem jelenti a társadalmi szelekció erejének csökkenését, hiszen a súlypontja a már említett módon a fõiskola-egyetem, tagozat, szak dimenziójára tevõdött át.

A szerzõ a nagyvárosi szegregáció jelenségkörének elismert kutatója.

Úgy látszik, "nem tudta megállni" - és a könyv olvasója örülhet ennek -, hogy bár csak a függelékben, de bevonja elemzésébe ezt a szempontot is. A budapesti egyetemekre és fõiskolákra felvett Budapesten lakó hallgatók lakóhelyének fõvároson belüli elhelyezkedését vizsgálva kimutatja, hogy jellegzetesen elkülönülnek egymástól az egyetemisták és fõiskolások, valamint a különbözõ státusú egyetemek és fõiskolák hallgatóinak lakóhelyei, ami új oldalról világít rá a társadalmi jellegû különbségek térbeli megjelenésének finom részleteire. Végül Budapest térképére rávetíti az egyetemre és a fõiskolára járók mellett az oktatási rendszer másik szélsõ pontját képviselõ kisegítõ iskolában tanulók lakóhelyét. Ezek egymás komplementereiként jelennek meg, szellemesen ábrázolva a társadalmi szelekció átütõ erejét.

A kézirat nyomdába adásakor, 1993 nyarán a szerzõ utószót irt "iskola, tudás és értelmiség a változó stratifikációs térben" címmel, összefoglalva aktuális gondolatait az 1989-1990-es fordulat utáni történésekrõl. Itt a dolog természeténél fogva nincs meg az a történelmi távlat és empirikus bázis, amely a higgadt elemzéshez szükséges, az 1993 nyara óta bekövetkezett további változások pedig újabb kihívásokkal szolgáltak az elméleti gondolkodás és a társadalompolitikai gyakorlat számára egyaránt. Mindenesetre idõtállónak tûnik a szerzõnek az a megállapítása, amelyet a bourdieu-i stratifikációs elmélet "klasszifikációs harcokra" vonatkozó tételének továbbgondolása kapcsán tesz. Eszerint az átmeneti idõszakban a klasszifikációs küzdelmek nem csak a bourdieu-i értelemben vett különbözõ tõketípusok által meghatározott térben folynak, hanem "magának a stratifikációs térnek a definiálásáért, esetleg új tõketípusoknak a bevezetéséért, az egyes tõketípusok újradefiniálásáért is kiélezett harc folyik".

Az utószó kitér néhány - a felsõoktatást érintõ - gyakorlati kérdésre is. A kibontakozás útját a felsõoktatási keretszámok növelésében, a szigorúan standardizált külön felvételi vizsgák rendszerének feloldásában, majd a felsõoktatási intézményben folytatott tanulmányok eredményei alapján történõ szelekcióban (praktikusan a nagyobb lemorzsolódásban) látja. A világviszonylatban bevett gyakorlat példájára hivatkozik a szerzõ. Itt szükségesnek látok egy pontosítást, illetve árnyaltabb megfogalmazást. A fejlett európai országok egymástól is meglehetõsen különbözõ felsõoktatási rendszereiben annyi közösnek mondható, hogy meglehetõsen nehéz az egyetemekre, fõiskolákra bejutni, az utóbbi években az állami intézményeknél a legtöbb szakon különbözõ létszámkorlátozásokat vezettek be. Általában nincs központilag szervezett felvételi vizsga, hanem a középiskolai (sokszor nagyon magas!) tanulmányi eredmény a belépési kritérium, amelyet a magasabb presztízsû szakoknál kiegészít a felvételi beszélgetés. Igen erõs elõzetes szelekcióról van tehát szó. A tanulmányok során általában nincs tömeges - a nem kielégítõ teljesítménybõl adódó - lemorzsolódás, illetve a hazainál rugalmasabb oktatási rend lehetõvé teszi a valamilyen ok miatt abbahagyott tanulmányok késõbbi folytatását, tehát nem is készíthetõ végérvényes "lemorzsolódási statisztika". A kohorszonkénti 30 százalék körüli beiskolázási arány és a viszonylag szerényebb egyetemi-fõiskolai végzési arány közötti eltérés jórészt abból adódik, hogy a felsõoktatási statisztikában szereplõk jelentõs része nem egyetemi-fõiskolai végzettséget szerez, hanem valamilyen post-secondary képzésben vesz részt, amely esetleg szakképesítést ad. Õk nem lemorzsolódók a nálunk használt értelemben, hanem olyanok, akik esetleg nem is szándékoztak egyetemi-fõiskolai fokozathoz jutni, vagy pedig menet közben tettek le errõl a szándékukról (tanulmányi, anyagi, családi okból), és megelégedtek az alacsonyabb szintû végzettséggel. A magyar felsõoktatás számára véleményem szerint ebbõl az a tanulság vonható le, hogy a nagyobb beiskolázási aránnyal párhuzamosan rugalmasabbá, átjárhatóbbá kell tenni a rendszert, ki kell alakítani a post-secondary forma széles választékát. A miénknél sokkal gazdagabb országok sem engedhetik meg maguknak, hogy tömegek számára biztosítsák a 4-5 éves felsõfokú oktatást, de azt sem, hogy a sok menet közbeni lemorzsolódással elpocsékolják az oktatásba addig befektetett pénzt, és sok frusztrált fiatalt produkáljanak. Illúzióink persze ne legyenek. Az ilyen több szintû felsõoktatási rendszerben "természetesen" tovább él, esetleg más formában jelenik meg a társadalmi szelekció. A felsõoktatási hierarchia alján, a fokozatot nem adó képzésben nyilvánvalóan felülreprezentáltak az alacsonyabb státusú környezetbõl származók, a másik végpont, a PhD fokozat pedig ebbõl a szempontból is az elitképzés szerepét tölti be. De legalább többen léphetnek be a felsõoktatásba egy-egy évjáratból, és elvileg van lehetõségük a szintek közötti átjárásra, amely körülmény önmagában is csökkenti valamelyest az esélykülönbségeket, és növelheti a rátermettség, a teljesítmény szerepét a szelekcióban.