A politikai tiltakozást a posztkommunista rendszerekben sokszor csupán a demokrácia és a piacgazdaság kiépülésének kerékkötõjeként fogják fel. Jóllehet valóban léteznek antidemokratikus és a piacgazdaságot ellenzõ mozgalmak az átmenet idõszakában, a tiltakozás békés kultúráját kiépítõ mozgalmi szektor egészét nem szabad ezekkel azonosítani. A tiltakozási kultúra a civil társadalom kiépülési folyamatában fontos szerepet tölt be, a demokratikus politikai kultúra lényeges eleme. Az 1993-as év sajtójából egy-egy napi és hetilap teljes évfolyamának elemzése alapján igyekeztünk három közép-kelet-európai posztkommunista országban, így Szlovéniában, Szlovákiában és Magyarországon összehasonlítani a tiltakozási kultúra különféle dimenzióit. A széles körû adatbázis sokféle aspektusából a kvantitatív elemek - a kiterjedés, a tartam, a részvétel - mellett itt a szervezés, a tiltakozásokban részt vevõ szervezett aktorokra vonatkozó eredmények áttekintésére s értelmezésére teszünk kísérletet az összehasonlító elemzés keretein belül.

Elõrebocsátva eredményeinket, a vizsgált évben a tiltakozás relatíve legnagyobb mérvû Szlovéniában volt és a legkisebb Szlovákiában. A tiltakozás mindhárom országban nagymértékben szervezett volt, a civil társadalom szervezetei és fõként a szakszervezetek játszottak ebben vezetõ szerepet. Az az elterjedt feltételezés, amely szerint a prekommunista idõszak, fõként a két világháború közötti periódus konfliktusai újjáélednek a posztkommunista politikában, részben dokumentálható a kisebbségek és a parasztok esetében, de már nem állja meg a helyét az egyházak és a vallási közösségek vonatkozásában. Sokféle társadalmi, politikai konfliktus jelenik meg a tiltakozásokban, de nem eszkalálódnak erõszakos formákban és nem vezetnek a társadalmi, politikai intézményrendszer destabilizálódásához. A konfliktusok részleges intézményesítésének feladatát a pártrendszer, a szakszervezetek és más érdekképviseleti szervek mellett az intézmények és a spontán társadalmi cselekvés között elhelyezkedõ flexibilis kollektív cselekvési formák is ellátják a posztkommunista rendszerekben.
 

A politikai tiltakozás mint a posztkommunista rendszerek elemzésének egyik elhanyagolt aspektusa

A politikai tiltakozást mint a politikai részvétel sajátos formáját, a demokratikus akaratképzés folyamatának integráns részét a posztkommunista rendszerek társadalomtudományi elemzése az eddigiekben nagymértékben elhanyagolta (Tarrow 1991: 12 skk). A Közép-Kelet-Európa új politikai rendszereirõl megjelent újabb német kézikönyvek (Beyme 1994; Glaessner 1994; Offe 1994) sem érdemesítik önálló fejezetre, avagy alfejezetre a mozgalmakat és a politikai tiltakozást mint a politikai kultúra relatíve önálló elemeit és aktorait. A civil társadalom nem szervezett elemeivel kapcsolatosan a rendszerváltásról szóló irodalomban pedig többnyire csak általános elmélkedéseket találunk (Merkel 1994: 325 skk).

Milyen szemléleti és egyéb okokra vezethetõ vissza a demokratikus átmenetek egyik fontos aspektusának az elhanyagolása, és milyen ellenérvek hozhatók fel a mozgalmak és a tiltakozás elemzésének nagyobb relevanciája mellett?
 

A probléma elhanyagolásának háttere

1. A tiltakozás mobilizálásának az elemzése a politikatudományon belül általában is elhanyagolt terület (Beyme 1992: 371; Rucht 1991). A szervezett politikai aktorokat mindig könnyebben lehet azonosítani, s tevékenységüket dokumentálni, kvantifikálni, mint a mozgalmaknak és a kollektív cselekvés más formáinak szerepét a civil társadalom politikájában. A pártok és a szakszervezetek befolyásos politikai szereplõk a választások és a korporatív egyeztetések révén, ezzel szemben a tiltakozó mozgalmak hatása a politikára és a politikában csak közvetetten és nehezen azonosítható, s így nehezebben dokumentálható.

2. A régi rendszer elleni tiltakozásnak, az antikommunista mozgalmaknak az elemzése nemrég, a kommunista rendszerek válságának idején még a Kelet-Európa-kutatás középpontjában volt (Tismaneanu 1990; Sedaitis-Butterfield 1991). Emberjogi mozgalmak, környezetvédelmi kezdeményezések, egyházi csoportok, elnyomott etnikai kisebbségek, a reformkommunisták csoportjai - a szovjetológia számára a demokratikus változásokba vetett remények hordozói voltak. E korábbi mozgalmak részben az új, posztkommunista rendszerek intézményesített hatalmi tényezõivé váltak pártok vagy szakszervezetek formájában, más részük pedig eltûnt, avagy továbbra is marginális pozícióban van.

3. A posztkommunista rendszerek tiltakozó mozgalmait ma a demokrácia bizonytalansági faktorainak, a stabilizációs és a konszolidációs idõszak megzavaróinak látja az elemzõk többsége, abból az alapfeltevésbõl kiindulva, hogy az intézményesedés idõszakában elsõsorban a politikai szervezetek, jelesül a pártok és a szakszervezetek az új rendszer kiépítésének felelõs és hatalommal rendelkezõ aktorai (Bos 1994: 81 skk). A posztkommunista rendszerekben létrejött politikai formációk esetében a kívülrõl és alulról kezdeményezett mobilizációk fõként mint a piacgazdaság és a demokrácia építésének ellenzõi és megnehezítõi jelennek meg az elemzésekben.
 

Érvek a problémával való intenzívebb, differenciáltabb foglalkozás mellett

1. A politikai intézmények komplex összefüggésrendszerben állnak társadalmi környezetükkel,és nagymértékben függnek a társadalmi támogatás (support) mobilizálásának folyamatától (Fuchs 1993). A pártok ifjúsági és egyéb szatellit szervezeteket hoznak létre a társadalmi támogatás megszervezésére, a szakszervezetek és más korporatív szervezetek hatalmi pozíciója tagjaik vétóhatalmának mobilizációjától függ, másfelõl pedig a tiltakozás nem intézményesített formáinak a funkcionálása sok szálon összefügg a választói magatartás és a korporatív egyeztetések módjával és mikéntjével az adott politikai rendszerben (Kaase 1993: 17 skk; Dalton 1993}. A politikai tiltakozás azonosításának és kvantitatív elemzésének problémái megfelelõ módszerek kifejlesztésével megoldhatóak.

2. Kelet-Európában a nyolcvanas évek végén és a kilencvenes évek elején a tiltakozó mozgalmak "életciklusai" a rendszerváltás szakaszaival függnek össze. A kommunista rendszerek válsága antikommunista mozgalmakat hívott életre, amelyek az új rendszerben intézményesedtek vagy ismét marginalizálódtak. A posztkommunista rendszerek társadalmi, politikai konfliktusai új tiltakozó mozgalmakat hoznak létre a demokrácia keretfeltételei között és ezeknek a mozgalmaknak az intézményesedése ma talán még meg sem indult. Míg a korábbi, a kommunista rendszert megváltoztató mozgalmak - mint a "Szolidaritás", avagy a "Charta 77" - nagymértékben intézményesedtek és "eltûntek", addig az új társadalom és új politikai problémái újabb mozgósítási impulzusokat jelentenek a tiltakozó mozgalmak új generációi számára (Szabó 1991; 1994: 223 skk; 1995).

3. A posztkommunista mozgalmak és tiltakozásaik a demokratizálódás szempontjából ambivalensebb és differenciáltabb jelenségek, mint a kommunista rendszerek ellenzéki mozgalmai voltak. A kommunista rendszerek ugyanattól a pártállami rendszertõl nyomorgatott alternatív társadalmi kezdeményezései egyformán rákényszerültek az egymással való szolidaritásra, szervezeti és tiltakozási formáik nagymértékben hasonlóak voltak a Rendszer mindegyikükre egyformán nehezedõ repressziójának és korlátozásainak következtében. A rendszerváltás után akadálytalanul megnyilvánulhatnak az egymással szembeni különbségek és ellentétek a civil mozgalmak között, a demokrácia és a piacgazdaság ellenzõi és támogatói egyaránt szabadon artikulálhatják igényeiket és mobilizálhatják támogatóikat. Jóllehet vannak a demokráciát és a piacgazdaságot ellenzõ tiltakozó mozgalmak, egyáltalán nem bizonyos, hogy a tiltakozási kultúra és a mozgalmi szektor mint egész ez ellen irányulna.

A posztkommunista rendszerekben megjelenõ politikai tiltakozás mobilizálásának kutatása mellett és ellen szóló érveket persze még hosszan lehetne sorolni és még hosszabban kifejteni, itt azonban csupán az volt célunk, hogy érzékeltessük: a posztkommunista rendszerek elemzésében a tiltakozás és a mozgalmak kutatása a jelenlegihez képest jóval nagyobb teret és differenciáltabb megközelítést igényel.
 

A posztkommunista tiltakozási kultúrák vizsgálata.
Koncepciók, módszerek, célok

A tiltakozást (Pross 1992; Lofland 1985) itt úgy vizsgáljuk, mint

- a társadalmi, politikai konfliktusok egyik kifejezési formáját,

- a kollektív aktorok mobilizációját

- a nyíltan és nyilvánosan artikulált igények megvalósítása céljából - az addig diffúz társadalmi támogatás mobilizációja révén.
 

A politikai tiltakozás

1. Kollektív cselekvés, amely különbözik a puszta nyilatkozattételtõl. Vannak kollektív cselekvések, amelyek nem nevezik magukat annak, mégis súlyuknál fogva azok. (Nem az a mérvadó, hogy a tiltakozó vagy az arról hírt adó újságíró mit nevez tiltakozásnak.)

- Nyilvános tiltakozó akció, amely

- valamely társadalmi-politikai cél elérésére (proaktív) vagy bizonyos állami-politikai cselekmények meghiúsítására, következményeik elhárítására (reaktív)

- mozgósítani (mobilizálni) kíván társadalmi-politikai támogatást, forrásokat; nem állami aktorok, hanem társadalmi csoportok (pártok, szakszervezetek, egyházak, egyesületek) az alanyai.

2. Címzettjei, közvetve vagy közvetlenül, az államhatalom, illetve az azt ellenõrzõ társadalmi-politikai szervezetek és csoportok vagy más mozgalmi szervezetek, illetve a nyilvánosság, a civil társadalom.

3. Akcióformája tipizálható (Raschke 1985: 274-377): legális-illegális, erõszakoserõszakmentes, tömeges-kiscsoportos-egyéni, szervezett-spontán, közvetítõ-figyelemfelkeltõ-nyomásgyakorló. A szervezettség kritériuma, hogy mennyiben vesznek benne részt formális politikai szervezetek, illetve hogy mennyiben van olyan elõkészítõ csoport, amely elõzetes elképzelésekkel rendelkezik az akcióról, a benne részt vevõ csoportokról és az akciók lefolyásáról.

4. Célja: a társadalmi-politikai támogatás megnyerése (forrásmobilizáció) (Zald-McCarthy 1977; 1987), jellege változik az alapul szolgáló konfliktus szerint (gazdasági, szociális, kulturális, vallási), elnyerni kíván (proaktív) vagy elutasítani (reaktív) valamit, illetve ezeket kombinálja.

5. Hatása, közvetlen-közvetett társadalmi-politikai folyamatok kiváltása, elutasítás-elfogadás lép-e fel vele szemben, megvalósíthatja-e céljait (célelérés), eljárási eredményt ér-e el, amennyiben bevonják a tiltakozó csoportot vagy szervezetet a konfliktus megoldásába, hatalommal ruházzák fel vagy pusztán elismerik legitim tárgyalópartnerként vétóhatalma alapján (Gamson 1975).

A tiltakozási formák radikalitása, "diszruptív" jellege (Tarrow 1989: 14 skk) eltérõ mértékû és minõségû.

A tiltakozások eltérõ formákban nyilvánulnak meg: - erõszakmentesen vagy erõszakosan,

- a közrend sérelmével avagy a közrend megsértése nélkül, - legálisan avagy illegálisan,

- szervezetten avagy spontán módon.

A tiltakozást fogalmilag el kell határolni a forradalomtól avagy a bûncselekménytõl, még akkor is, ha a három fogalom határai nem merevek. A forradalmak, avagy a "rendszerváltások" általános és átfogó társadalmi és politikai folyamatok, amelyek a tiltakozások különféle hullámait foglalhatják magukban. A tiltakozások lehetnek akár kiváltói, akár részesei, akár következményei ezeknek az átfogó változásfolyamatoknak, de nem azonosíthatók velük. A tiltakozások nem minden esetben irányulnak a rendszer egészének minõségi változására.

A tiltakozások nyíltak és nyilvánosak, szemben a végrehajtás és az elkövetési felelõsség szempontjából titkos bûncselekménnyel. Dolgok és személyek sérelmére elkövetett bûncselekmények részét képezhetik a tiltakozó akcióknak, ha végrehajtásuk nyilvános, "közös" (public) igények érdekében, nem egyéni vagy csoportos haszonszerzésre történik. A tiltakozás célja a nyilvános mobilizálás támogatása, és erre esetenként titkos terrorakció is szervezõdik. A közönséges és a tiltakozás érdekében elkövetett bûncselekmények határai büntetõjogilag irrelevánsak lehetnek, azonban a tiltakozás kutatásának el kell választania például a szkinhed terror jelenségét a szkinhed tiltakozástól mint tüntetéstõl, még ha a cél és a végrehajtás alanya azonos is. Például a színesek sérelmére elkövetett testi sértések nem minõsíthetõk tiltakozó akciónak, hiszen nem nyíltan és nyilvánosan megfogalmazott igényekre mobilizálnak, de egy rasszista felhívás, aláírásgyûjtés, tüntetés már annak tekinthetõ. Forradalom, bûncselekmény és tiltakozás a társadalmi gyakorlatban összefonódott kategóriák, amelyeket a politikai tiltakozás elemzésében el kell különítenünk, annak ellenére, hogy ez a stratégia, cél és alanyok ugyanazon körét érintõ jelenségek elválasztásához vezet.

A tiltakozás motívumai, céljai, alanyai sokfélék lehetnek. A politikától a vallásig, a pártoktól az informális baráti körig sokféle cél és cselekvõ válhat a tiltakozási kultúra elemévé. A tiltakozások sokarcú kulturális, társadalmi és politikai keretfeltételek között és azokkal összefüggésben artikulálódnak (Tarrow 1991: 647 skk), a különféle keretfeltételek között különféle tiltakozási kultúrák alakulnak ki. Autoriter rendszerek és demokráciák, keresztény és nem keresztény kultúrák, Kelet és Nyugat - és még sorolhatnánk a politikai kultúrák tipológiájának egyéb választóvonalait - keretfeltételei és tiltakozási kultúrái mások és mások.

A tiltakozási kultúrák fejlõdési szakaszai, típusai és altípusai még azonos társadalmi-politikai keretfeltételek mellett is eltérõek lehetnek. Az általánosság szintjén megkülönböztethetjük a mobilizációs idõszakok tiltakozási kultúráját, ahol sokféle és sokszor új típusú tiltakozó cselekvés manifesztálódik, és az intézményesedési idõszakok tiltakozási kultúráit, ahol a tiltakozó mozgalmak visszaesnek, intézményesednek (Hirschmann 1984), de szem elõtt kell tartanunk, hogy a mobilizáció és az intézményesedés csak sajátos mozgalomtípusokra tekintettel elkülöníthetõ fázisok, bizonyos mozgalomtípusok adott társadalomban a mobilizáció, más típusok az intézményesedés fázisaiban vannak és fordítva.

A tiltakozó akciók sokféle módszerrel vizsgálhatók (Dyani-Eyerman 1992). Anélkül, hogy megkísérelném ezek sokféleségét akár csak áttekintõen érzékeltetni, rövid bevezetést szeretnék adni a kutatás során felhasznált módszer alapjaiba.
 

1. A tiltakozó akciók kutatása a sajtó közleményei alapján

A nyilvános tiltakozásokat a nyilvánosságban lehet regisztrálni, s ennek elterjedt módszere a hatvanas évek óta a sajtódokumentáció elemzése (Franzosi 1987: 5; Olzak 1989: 119). Ezt a módszert a kommunista politikai rendszerek vizsgálatában aligha lehetett gyümölcsöztetni, hiszen e rendszerekben a hivatalos sajtó jellege és monopolhelyzete nem nyújtott lehetõséget a rendszerrel szembehelyezkedõ tiltakozás dokumentálására. A nyugati demokráciák sajtója avagy a szamizdat források persze felhasználhatók voltak, de itt sem a szisztematikus és részletes tájékoztatás volt a cél, s a forrásbázis sokszor azonosíthatatlan. A rendszerváltással a sajtó gyorsan változott, a régi sajtóorgánumok átalakulásával és újak megjelenésével, és a hírérték szerint szervezõdött sajtónyilvánosság megjelenése lehetõvé teszi a bevett nyugati kutatási módszerek alkalmazását.

A sajtóforrások elemzése persze csak az egyike a lehetséges megközelítéseknek. Hasznos lehet például a tiltakozás általános trendjeinek azonosítására, az akcióformák, illetve az alanyok struktúraváltozásának bemutatására, a nagy tiltakozó kampányok frekvenciáinak bemérésére. Nem alkalmas viszont a konfliktusok keletkezésének és kimenetelének teljesebb körû bemutatására, hiszen a sajtót a tiltakozás attól kezdve és addig érdekli, ameddig hírértéke van. Nem tarthat igényt a sajtó figyelmére nagyon sok olyan "szürke" szervezõmunka, amelynek megismerése nélkül nem tudjuk elemezni a tiltakozást. Ugyancsak hiányzik a sajtó perspektívájából a konfliktusok rövidebb vagy hosszabb távú hatásainak megismertetése, megközelítése. A tiltakozás körüli diskurzusok is csupán addig érdekesek a sajtónak, amíg közfigyelemre tarthatnak számot, a stratégiai-taktikai viták bizonyos lényegi köre csupán a tiltakozó csoportok saját kiadványaiban jelenik meg.

A sajtó hírérték szerinti szervezõdése relatívvá teszi a sajtódokumentáció alapján a társadalmi-politikai tiltakozások rekonstruálására irányuló igényt. Hiszen még sosem szerveztek olyan felmérést, amely az elérhetõ összes sajtódokumentumot feldolgozta volna hosszabb távon, ez legfeljebb egy-egy akcióra vonatkozóan oldható meg. Persze a feltételezett teljes dokumentáció is hiányos volna, hiszen nem gondolhatjuk, hogy minden egyes tiltakozó akció "sajtót" kap valahol. A tiltakozásoknak, fõleg a helyi, az egymást sûrûn ismétlõ akcióknak vagy a gyenge hírértékkel bíró, esetleg diszkriminált csoportok tiltakozásainak a közfigyelmet lekötõ más események, háborúk vagy választások idején nem nagyon, van sajtója, vagy ha igen, akkor nem az országos napi- és hetilapokban. Természetesen, ha például az etnikai avagy a béketiltakozások területét kívánjuk kutatni, akkor koncentrálhatjuk kutatásunkat a megfelelõ politikaterület saját kiadványaira, sajtójára is (pl. kisebbségi, etnikai csoportok, a békemozgalmak kiadványai), már ha van ilyen, kiszûrve ezzel a többi, az erõsebb általános hírértékû események hatásait.

Megállapíthatjuk, hogy a politikai tiltakozásnak a sajtó alapján történõ felmérése sosem lehet teljes, azt mindig más forrásokkal kombinálva kell alkalmazni az elemzésben (pl. statisztikák, interjúk, dokumentumelemzések, résztvevõ megfigyelés). Mindemellett a központi sajtóorgánumok alapján végzett felmérések szolgálhatnak adalékokkal a tiltakozás bizonyos általános profiljának és kontúrjának megrajzolásához, ezeket aztán más kutatási eredményekkel szintetizálva pontosítani lehet.

Az efféle felmérések igazi haszna a hosszabb távú, illetve összehasonlító megközelítés részeként mutatkozik meg. Ilyenek Charles Tillynek az angol és francia politikai tiltakozás több évszázados történetét feldolgozó kutatásai (Tarrow 1989; Tilly 1986; Tilly et al. 1975), avagy Sidney Tarrow-nak a háború utáni Olaszországról, Hanspeter Kriesinek a háború utáni Svájcról készült több évtizedet feldolgozó felmérése (Kriesi et al. 1981), illetve a most még folyamatosan készülõ, a német Dieter Rucht nevével fémjelezhetõ Prodat-projekt a háború utáni Németországról. Ezek a kutatások azonban az alkalmazott tiltakozási felfogások és a választott forrásbázis eltérései miatt nehezen összehasonlítható és szintetizálható eredményekhez vezettek. Az egységes szempontok szerint kivitelezett nemzetközi összehasonlító projekt iskolapéldája a Hanspeter Kriesi teamje által az új társadalmi mozgalmak dinamikájáról a nyolcvanas években elvégzett nyugat-európai összehasonlítás (Kriesi et al. 1992).

Kelet-Európában az ilyen kutatás lehetõségét a posztkommunista átmenetek teremtették meg. Eléggé hiábavaló vállalkozás lenne, ha valaki a politikai tiltakozást megkísérelné rekonstruálni a hetvenes évek magyar nyilvános lapjai alapján. Ehhez csupán a korabeli szamizdat, illetve a szabad világ demokratikus sajtójának elemzése segíthet. A tiltakozás sajtóelemzéséhez a szabad sajtó újramegjelenésével kezdhettünk hozzá, amikor már bizonyos tapasztalatok, távlatok alakultak ki a rendszerváltás után. Azonban a médiakonfliktus zilálta magyar sajtó állapotát tekintve még ma is nehéz feladat, sõt bizonyos vonatkozásban ma sem lehetséges még a nyugati professzionális újságírás mércéi alapján a bizonyítható "tények" sokaságát várni a sajtótól. Például a tiltakozók számára az újságcikkek elenyészõ hányada utal, sokszor még akár olyan bizonytalan fogalmakkal sem próbálják felbecsülni, amilyen a "sokan" avagy "néhányan", hanem pusztán a tüntetés tényének megállapítására szorítkoznak. Ezzel szemben a nyugati sajtóforrások alapján elég megbízható képet lehet kialakítani a tiltakozás intenzitásáról, azaz, hogy mennyien vettek részt bizonyos tiltakozó cselekményekben.

2. Kelet- és Közép-Európa politikai kultúrája és a tiltakozás

A tiltakozás mint a demokratikus akaratkifejezés egyik formája ebben a régióban már régóta hiánycikk. Sem a prekommunista rendszerek, sem a kommunista rendszerek nem tették lehetõvé hosszabb távon a békés tiltakozás demokratikus intézményesítését (Bonwetsch-Grieger 1991). Azonban, ha Oroszország avagy a Balkán politikai kultúráinak hagyományait vesszük alapul, akkor ezzel szemben Közép-Európában mégis fellelhetõ a jogállam néhány évtizedes - igaz, korlátozott - tapasztalata a Habsburg Monarchiában, néhol a két világháború közötti rendszerekben, illetve a kommunizmus nyitási periódusainak néhány évében (1956, 1968, 1989). A békés demonstrálás, a petíciók vagy másféle tiltakozó akciók alkalmazásának hagyományai abban is megmutatkoznak, hogy sem a posztkommunista rendszerváltásokban, sem utánuk nem alakultak ki erõszakos konfliktusok, etnikai összecsapások vagy polgárháborúk ezekben az országokban. "Tiltakozás mértékkel" - ez a demokratikus politikai kultúra mindennapjaihoz tartozik Közép-Kelet-Európában, a cél az, hogy a konfliktusok és tiltakozások ne vezessenek kiterjedtebb és erõszakos összeütközésekhez. Ez a sajátosság, mint látni fogjuk, különbözõ mértékben jellemzi a három országot, amelyek véleményem szerint a tiltakozási kultúra ugyanazon típusába tartoznak.
 

3. Tiltakozási kultúra az intézményesedés szakaszában

1993 olyan év a vizsgált három országban, Magyarországon, Szlovéniában és Szlovákiában, amikor a rendszerváltás turbulens konfliktusai intézményesednek és az új politikai keretek - két esetben új államok - stabilizálódnak. Szlovákia ekkor függetlenségének az elsõ, Szlovénia a második évében van, Magyarországon a szabadon választott parlament törvényhozási periódusának közepén jár. Ebben az évben nincsenek általános választások a három országban, úgyhogy a kampányok és a választás hatása nem árnyékolják be a politikát. Ezért véleményem szerint ez az év alkalmas arra, hogy a tiltakozási kultúrák "állóképét" kialakítsuk a konszolidáció fázisában, amikor a szabad véleménynyilvánítás, a gyülekezés és az egyesülés szabadsága nem csupán az alkotmányban, de már a politikai valóságban is mûködik. A tiltakozás ezekben az országokban ebben az idõben már nem más, mint "business as usual", része a demokratikus folyamatnak a turbulens, mobilizációs fázis után, amelynek aktorai vagy hatalmi tényezõkként intézményesedtek az új rendszerben, vagy pedig az új tiltakozó mozgalmakkal együtt továbbra is a civil társadalom aktorai.
 

A tiltakozási kultúrák összehasonlító elemzése Közép-Kelet-Európában

A tiltakozó akciókat (Protestereignisse, Protest Events = PE) egy napi- és egy hetilap teljes évfolyama alapján dokumentáltuk mindegyik országban. Inkább liberális és alternatív orientációjú lapokat választottunk ki, amelyek feltehetõleg nyitottabbak a tiltakozásokra más, konzervatívabb orientációjú orgánumoknál.

Magyarországon a Magyar Hírlap és a Magyar Narancs volt az elemzés forrása. Egy másik, a Harvard Egyetem által finanszírozott, nagyobb volumenû projektben, ahol még a Magyar Hírlapon túlmenõen a HVG, a 168 óra, a Magyar Nemzet és a Népszabadság is szerepelt a feldolgozás bázisában, majdnem másfélszer annyi tiltakozó akciót dokumentáltunk. Azonban az összehasonlítás egységes alapja miatt itt a magyar adatok esetében csupán a két elõször említett sajtóorgánumra támaszkodunk.

Szlovákiában nem sikerült céljainknak megfelelõ hetilapot találni. Napilapként a liberális Narodna obroda, emellett az 1993 februárjában induló ifjúsági napilap, a Sme volt felmérésünk forrása. Kiegészítésképpen a magyar kisebbség napilapját, az Új szót (Novy misl) szintén feldolgoztuk, de ezt nem használjuk fel, csak egy helyen a további elemzés során, mivel a kisebbségi napilap anyaga felborítaná az egységesítendõ összehasonlítási alapot. A magyar újságban talált magasabb tiltakozási adatot csak az elsõ táblázatban említjük meg összehasonlításképpen. Szlovéniában a Delo mint mérvadó napilap és a Mladina mint ifjúsági alternatív hetilap került feldolgozásra.

A sajtódokumentáció feldolgozása tizenkét kérdést tartalmazó kérdõívvel kezdõdött, amelyet aztán tizenöt kérdés szempontjából egységesen kódoltunk. A nagyobb tiltakozó események több mint hetven, fõleg zárt kérdéseket tartalmazó kérdõívvel kerültek dokumentálásra. A kódolt adatokat számítógépen dolgoztuk fel. A feldolgozást az ELTE diákjai végezték, a szlovák és szlovén részekét a két országból az ELTE-n tanuló ösztöndíjasok. A projekt elõzetes eredményeit több szemináriumon és workshopon vitattuk meg a résztvevõkkel és szakértõkkel az érinteti országokból is. Szlovéniában nincs tudomásunk hasonló felmérésrõl, Szlovákiában korábban a Szlovák Akadémia Szociológiai Intézete, újabban a Comenius Egyetem Politikatudományi Tanszéke folytatott ilyen jellegû kutatásokat, s igyekeztünk fordítások, konzultációk révén eredményeinket kölcsönösen megismertetni egymással.

A továbbiakban a kutatás eredményeinek néhány kiválasztott aspektusát dolgozzuk fel, s a táblákban meghagyunk néhány eredetileg angolul szereplõ, közkeletû kifejezést. A kutatás nyelve magyar, az eredmények elsõ összefoglalása angol nyelven történt.
 

I. A tiltakozások alapadatai

1. táblázat
Tiltakozások 1993-ban, havonta, a tiltakozás kezdete alapján

	I.	II.	III.	IV.	V.	VI.	VII.	VIII.	IX.	X.	XI.	XII.
Magyarország
Összesen: 96	11	11	8	11	8	9	8	6	9	5	7	3
Szlovákia (Narodna Obroda, Sme)
Összesen: 42	1	2	8	6	6	5	4	2	0	3	5	0
Szlovákia (Új szó)
Összesen: 97	15	12	8	3	9	7	8	5	6	5	10	9
Szlovénia
Összesen: 112	10	9	14	10	11	6	10	10	12	8	5	7

Az adatokat az alábbi ábra szemlélteti:

1. ábra
Tiltakozások 1993-ban, havonta, a tiltakozás kezdete alapján

A fenti táblázat tartalmazza havonként a megkezdõdött tiltakozásokat és éves számukat. A hónaphoz számít minden, a hó folyamán kezdõdött tiltakozás. Itt még nincsen különbségtétel a tiltakozások idõtartama alapján, a tiltakozás lehet néhány órás, de hónapos is.

2. táblázat
A tiltakozás átlagos tartama

	Magyarország	Szlovákia	Szlovénia
Összesen	96	42	112
01. 1 óra vagy rövidebb	41	25	19
02. Egy nap	3	1	1
03. 2-7 nap	8	7	17
04. 8 nap - 1 hónap	13	6	7
05. Több mint 1 hó	5	2	5
06. Más (nyílt levél)	23	1	50
99. Nincs adat	1	0	11
Átlagos tartam (napok)*	7	6	10

Nr. of PE: 01.=0,25 nap; 02.=1; 03.=5; 04.=20; 05.=40
* A tiltakozások számának összege osztva a tiltakozások számával - kivéve 06., 99. - adja az átlagos tartamot.

A tiltakozások az idõtartam alapján öt kategóriába kerültek, majd összegüket a fenti kalkulációs értékek alapján összeadtuk, és az össztartamot elosztottuk a releváns tiltakozó események számával. A tiltakozás átlagos tartama így Szlovéniában a legmagasabb, Szlovákiában a legalacsonyabb, Magyarország középen áll.

3. táblázat
A résztvevõk számának átlaga

	Magyarország	Szlovákia	Szlovénia
Összesen	96	42	112
01. 0-20	11	7	5
02. 21-100	13	7	20
03. 201-500	11	6	9
04. 501-1000	3	3	4
05. 1001-2000	7	2	3
06. 2001-10 000	4	5	7
07. 10 000 felett	8	3	8
99. Nincs adat	39	9	56
Résztvevõk átlagszáma eseményenként	2800	900	3000

Nr. of PE: 01.=10; 05.=1500 02.=100; 06.=5000; 03.=350; 07.=15000; 04.=750

A résztvevõk közölt száma a tiltakozás sajtóelemzésének bizonytalanságaira utal. A különféle sajtóorgánumok különféle becsléseket alkalmaznak, s a tiltakozók és a rendõrség becslései is eltérõek lehetnek. Nagyon sok sajtóközlemény egyáltalán nem is kíván állást foglalni a résztvevõk számáról, ezért itt nagyon magas a hiányzó adatok aránya. E fenntartások mellett alakítottuk ki a fenti táblát a résztvevõk számáról. Az egyes kategóriákra megállapított átlagok szerint adtuk össze a résztvevõk számát, és osztottuk azt el a tiltakozó akciók számával, ahol voltak értékek a részvételre, s ennek alapján kalkuláltuk az átlagos résztvevõi létszámot eseményenként. Az eredmények alapján a sorrend azonos, Szlovénia az élen jár, Magyarország követi és Szlovákia zárja a sort.

4. táblázat A tiltakozás és a lakosság számának viszonya

	Magyarország	Szlovákia	Szlovénia
A tiltakozások száma	96	42	112
Lakosság száma (100 000 fõ)*	103	53	20
Tiltakozás (100 000 fõ)	0,93	0,79	5,6

* Az 1993-as lakosságszám Magyarországra Cseh-Szombathy László, Szlovákiára Silvia Mihalikova, Szlovéniára pedig Danica Fink-Hafner szíves közlésén alapul.

Abszolút számok nem alkalmasak a tiltakozás méreteinek összehasonlítására a népességet tekintve különbözõ nagyságú országok között. A tiltakozások számát és méreteit az ország lakosságának fényében lehet összehasonlítani. Itt ezt aszerint tesszük, hogy 100 000 lakosra hány tiltakozó akció jut 1993-ban. A lakosság számával arányosított eredmények a tiltakozási kultúra intenzitását tükrözik.

A három ország közül Szlovéniában volt a legintenzívebb a tiltakozás, százezer fõre 5,6 tiltakozás jutott, míg Magyarországon és Szlovákiában ez a szám egy egész alatt volt. Így az összehasonlításban szereplõ legkisebb ország volt a "legnyugtalanabb" a vizsgált évben, mind az események számát, mind a tartamát, mind pedig a résztvevõk számát tekintve (lásd az 5. táblázatot). Szlovéniát követi Magyarország, a három közül a legnépesebb állam, és a magyar értékeknél valamivel kisebb intenzitásra utalnak a szlovák tiltakozások adatai. Szlovákia bizonyult tehát a tiltakozás szempontjából a "legnyugodtabb" országnak 1993-ban.

5. táblázat
Tartam, résztvevõk és lakosságszám arányai

	Magyarország	Szlovákia	Szlovénia
A tiltakozások száma	96	42	112
Átlagos tartam (nap)	7	6	10
Résztvevõk átlaga	2800	900	3000
Tiltakozás aránya lakosság (100 000 fõ)	0,93	0,79	5,6

Az "állókép" jelleg a három ország tiltakozásainak összehasonlításában bizonyosan változhatna hosszabb távú összehasonlítások eredményeként (pl. a 18. század során az angolokat nyugtalan, a franciákat pedig nyugodt nemzetként tartották számon Európában, késõbb azonban ez a kép változott, sõt a szerepek felcserélõdtek). A vizsgált három ország 1993-as eredményeinek eltéréseiben feltehetõleg közrejátszottak olyan tényezõk, mint a korábbi Jugoszláviának az akkori blokkországokkal szemben relatíve liberális berendezkedése, Szlovénia nyugatias struktúrái, illetve a sztrájkjog terén a már korábbi munkásönigazgatás keretein belül szerzett tapasztalatai. Szlovákiában hosszabb, konfliktusokkal terhes periódust követõen alakult ki az új nemzetállam (Szomolanyi-Meseznikov 1994), aminek nyomán a korábbi tiltakozó csoportok (Stena 1992) egyrészt átrendezõdtek, másrészt pedig átmenetileg megnõtt az új politikai keretekhez igazodás, a konformitás kényszere. Más interpretáció a szlovén kormánykoalíció nyitott, tarka összetételét tekintheti a tiltakozások csábító célpontjának, ahol mindenki remélhet kapni valamit, eltérõen az ideológiai-politikai platformjukat tekintve viszonylag egységes szlovák és magyar koalíciós kormányzatoktól, amelyek megrostálják a potenciális tiltakozókat, míg a széles és nyitott koalíció az összes résztvevõ és a koalíción kívül maradt politikai irányzatok mobilizálásához nyújthat valamiféle sanszot (Kitschelt 1986).

A tiltakozás mennyiségi aspektusai nagyon fontosak, azonban a tiltakozások számát különféle minõségi jellemzõk alapján kell elemeznünk ahhoz, hogy összehasonlíthassuk a három országot a tiltakozási kultúra aktuális karakterének és kontextuális vonatkozásainak szintjén. Projektünk elsõsorban a következõ aspektusokat vizsgálta a tiltakozások kapcsán:

- célok,

- szervezet,

- akcióforma,

- társadalmi csoportok részvétele,

- legalitás és illegalitás,

- tiltakozás címzettje,

- reakciók a tiltakozásra.

A továbbiakban e minõségi összefüggések néhány vonatkozását elemezzük.
 

II. A tiltakozás szervezettsége

6. táblázat
Szervezett és szervezetlen tiltakozás (a tiltakozások százaléka)

	Magyarország	Szlovákia	Szlovénia
A tiltakozások száma	96	42	112
	százalék	százalék	százalék
Szervezett	86,4	66,7	71,4
Nem szervezett	10,4	33,3	25,8
99. Nincs adat	3,1	0	2,6

Az adatokat az alábbi ábrák szemléltetik:

2. ábra
Szervezett és szervezetlen tiltakozás

A szervezett tiltakozások aránya Magyarországon volt a legnagyobb, a legkisebb Szlovákiában 1993-ban. Szlovénia köztes helyet foglalt el Magyarország mint szervezett és Szlovákia mint kevésbé szervezett tiltakozási kultúrák között.

7. táblázat
A tiltakozásokat szervezõ, illetve finanszírozó szervezetek száma

	Magyarország	Szlovákia	Szlovénia
Szervezetek száma	107	41	92
A tiltakozások száma	93	28	80
Szervezetek száma/szervezett tiltakozás	1,28	1,46	1,15

Ha a tiltakozásokat szervezõ avagy finanszírozó szervezetek számát a szervezett tiltakozások számához viszonyítjuk, akkor mindhárom országban hasonló szervezeti sûrûséget állapíthatunk meg. A kevésbé szervezett szlovák tiltakozások viszont a legsûrûbben szervezettek, és az általában magasan szervezett szlovén tiltakozásokban vett részt a legkevesebb szervezõ. Magyarország középen áll a két ország között e vonatkozásban. A szervezeti sûrûséget tekintetbe véve összességében, a különbségek ellenére mindhárom országban magasan szervezett tiltakozási kultúráról beszélhetünk. Ha ezeket a számokat a kommunista rendszer szervezeti monopóliumával jellemezhetõ közelmúlthoz viszonyítjuk, amikor csak spontán módra avagy csak titkosan megszervezett tiltakozások létezhettek, meg kell lepõdnünk a civil szervezetek gyors reorganizációjának és a tiltakozás magasfokú intézményesítettségének láttán.

Amennyiben a spontán, szervezetlen tiltakozások magas fokát az intézményes demokráciára veszélyesnek tartjuk, s a tiltakozás szervezettségét a civil társadalom és a tiltakozási kultúra intézményesítettségével azonosítjuk, akkor a három ország relatíve egyaránt magas szervezettségû tiltakozási kultúrája aligha tekinthetõ a demokráciára leselkedõ veszélyforrásnak, sokkal inkább a demokratikus politikai részvétel nem konvencionális kiegészítésének.

8. táblázat
A tiltakozásokat szervezõ és finanszírozó szervezetek típusa (az összes szervezett tiltakozás százaléka)

	Magyarország	Szlovákia	Szlovénia
A tiltakozások száma	107	41	92
	százalék	százalék	százalék
Politikai párt (parlamentben)	2,9	7,3	2,2
Civil szervezet	97,1	92,7	97,8

Az adatokat az alábbi ábrák szemléltetik:

3. ábra
A tiltakozásokat szervezõ és finanszírozó szervezetek típusa

A fenti táblázat és ábrák a tiltakozásokban részt vevõ két nagy szervezettípus viszonyát mutatják be a három országban. A szervezetek két típusa a parlamentben mandátummal rendelkezõ politikai párt, illetve az egyéb, civil szervezetek. A pártok kategóriáját azért csökkentettük a parlamenti hellyel rendelkezõ szervezetekre, mert a posztkommunista rendszerek elsõ szabad, konstitutív választásain sokféle, a civil szervezetek kategóriáiba tartozó szervezet vett részt a kilátásba helyezett támogatások elnyerése érdekében, és hogy mintegy tesztelje saját hatalmi esélyeit. A valódi pártok körét ezért szûken, a parlamenti mandátummal rendelkezõ politikai szervezetekre korlátozva értelmeztük. A pártok mindenütt marginális szerepet töltenek be, de jelen vannak a tiltakozások piacán. A demokratikus stabilitás szempontjából kedvezõnek tûnik, hogy a politikai pártok eszerint elsõsorban a parlamentben fejtik ki aktivitásukat, és nem a parlamenten kívüli tiltakozással foglalkoznak. Nagymérvû tiltakozási részvételük arra vallana, hogy bajok vannak a parlamenti demokrácia funkcionálásával, a parlamenti pártok tevékenységükhöz nagymértékben a parlamenten kívüli tiltakozás révén szereznének legitimációt. Szlovákia esetében a legnagyobb a parlamentben képviselettel rendelkezõ pártok tiltakozása, amire az akkori kormány és parlamenti ellenzék közötti éles konfrontáció adhat magyarázatot. Különösen a magyar kisebbségnek a parlamentben is hellyel rendelkezõ pártjai kompenzálhatták hiányzó parlamentáris hatékonyságukat a parlamenten kívüli tiltakozás eszközeinek felhasználásával (az önálló Szlovákia politikai rendszerérõl lásd Kusy 1994: 279 skk; a szlovákiai magyar pártokról Malova 1995: 200 skk). A parlamenti pártok tiltakozásának aránya jóval a szlovák értékek alatt van Magyarországon és Szlovéniában. A magyar értékek valamivel magasabbak a szlovénokénál, itt okként szintén a kormány és az ellenzék közötti politikai konfrontációt lehet feltételezni bizonyos politikai témákban, mint például a média kontrollja vagy az egyházak állami támogatása.

A civil szervezetek részvétele a tiltakozásokban mindhárom országban 90 százalék fölött volt 1993-ban, s ez a civil társadalom magas fokú újjászervezõdésére utal, ami meglepetés a kommunizmus hosszú évtizedes szervezeti monopóliuma után (Bibic-Graziano 1994). Szlovéniában volt a legnagyobb a civil szervezetek részvétele a tiltakozásokban 1993 folyamán, ezt szorosan követi Magyarország, s valamivel alacsonyabbak a szlovák értékek. A civil szervezetek részvétele a tiltakozásban nem tér el jelentõs mértékben a három országban, s ez a civil szervezetek kiegyensúlyozott szerepére utal a posztkommunista Közép-Európában.

9. táblázat
Civil szervezetek részvétele a tiltakozásban
(a részt vevõ civil szervezetek százaléka)

	Magyarország	Szlovákia	Szlovénia
Civil szervezetek száma	104	38	90
	százalék	százalék	százalék
Parlamenten kívüli pártok	4,8	7,3	3,2
Szakszervezetek	28	24,3	39,1
Paraszt szervezetek	1,8	2,4	3,5
Üzemi tanács, sztrájkbizottság	0,9	7,3	32,6
Érdekképviseleti szervezetek	2,8	17	2,1
Ifjúsági szervezetek	7,4	4,8	1,1
Etnikai kisebbségek szervezetei	2,8	4,8	1,1
Szkinhedek	1,8	0	0
Alternatív mozgalmak	14	7,3	1,1
Lokális, regionális szervezetek	3,7	4,87	9,7
Más politikai mozgalmak	14,9	4,87	0
Római Katolikus egyház	0	0	0
Más egyházak, vallási közösségek	4,8	0	0
Más szervezetek	8,4	4,8	4,3
Szervezetek hálózata	0,9	2,7	0
Összesen	97,1	92,7	97,8

Kelet-Közép-Európában a tiltakozások megszervezésében centrális szerepük van a szakszervezeteknek. A szakszervezetek állnak mindhárom országban a lista elején a "tiltakozás piacán" 1993-ban. Szlovéniában a tiltakozások a leginkább gazdasági jellegûek, arányuk, ha a sztrájkbizottságok és az üzemi tanácsok arányát hozzáadjuk a szakszervezetekéhez, akkor 77 százalék felett van (a szlovén politikai rendszerrõl különös tekintettel a korporatizmusra lásd Bibic-Graziano 1994: 355-449). A magyar szakszervezetek részesedése jóval kisebb a tiltakozásokban, aminek oka bizonyára az, hogy 1993-ban a szakszervezetek és a többi érdekképviseleti szervezetek szerepe kevésbé volt tisztázott, mint Szlovéniában. Csak 1994-ben realizálódik a szakszervezetek és a magyar kormány között létrejött megállapodás a szakszervezeti vagyonnak és a társadalom- és egészségbiztosítási alapoknak, illetve felügyelõbizottságaiknak az érdekképviseleti választások eredményei alapján történõ elosztásáról (lásd Brusis 1994: 25 skk). Szlovéniában rendelkeznek a dolgozók a legtöbb tapasztalattal a sztrájkok és az üzemi önigazgatás terén a többi a volt blokkországhoz képest, és itt intézményesítették a rendszerváltás után a legmeszszebbmenõkig a sztrájkjogot, beleértve a munkahelyek elfoglalásának jogát is. Szlovákiában még a magyarországinál is csekélyebb szerepet játszanak a tiltakozásban a szakszervezetek és üzemi tanácsok. Itt a "tripartizmusnak" nevezett rendszer keretein belül, a munkaadók, a munkavállalók, az állam vesznek részt a korporatív egyeztetésekben, és az új állam elsõ évében még nagyobb konformitást várnak el a szakszervezetektõl a politikában, mint korábban avagy késõbb (Szomolanyi 1993: 40 skk). Szlovákiában a "white collar workers" típusait szervezõ érdekképviseleti szervezetek nagyobb szerepet töltenek be a tiltakozásban, mint a másik két országban, mivel a Meciar vezette kormányzat kevésbé képviselte a modernizációs elkötelezettségû értelmiségieket, menedzsereket, vállalkozókat, és az orvosok, vállalkozók, tanárok és diákok szervezetei nagyszabású tiltakozó kampányokat szerveztek 1993ban a kormány politikája ellen.

A magyar civil társadalom tiltakozása tûnik 1993-ban a leginkább "politikusnak". A politikai mozgalmak, ifjúsági és alternatív mozgalmak itt vesznek részt a legnagyobb mértékben a tiltakozások megszervezésében. A civil szektor magyarországi politizálódása feltehetõleg a szakszervezetek szerepének és hatalommegosztásának bizonytalanságaira, valamint a kormányzat és az ellenzéki politikai szervezetek közötti éles konfliktusra vezethetõ vissza (Kurtán-Sándor-Vass 1994). A vallás körüli konfliktusok csak Magyarországon játszanak szerepet 1993-ban, mivel a kormány a vallási közösségek számára korábban megállapított állami támogatását csökkenteni, illetve megszüntetni kívánta az ún. "destruktívnak" nevezett, például a "scientology" és Krishna stb. csoportok esetében. Hasonlóan politizálódott konfliktusok játszódtak le ebben az évben Magyarországon a tömegtájékoztatás politikai ellenõrzése, illetve az egyházi vallásoktatás és iskolaügy kapcsán (Gombár et al. 1994). Ilyen és hasonló típusú konfliktusok járultak hozzá az év során civil a társadalom politikai mozgalmainak mobilizálódásához - sokkal inkább, mint Szlovéniában vagy Szlovákiában.

A "két világháború közötti konfliktusvonalak visszatérésérõl a kommunizmus utáni politikában" forgalomban van egy közkeletû feltételezés, amely valahogy úgy ábrázolja ezt, mint a "mélyhûtõbõl felolvasztott mirelit" újrafelhasználását (Rupnik 1990: 5 skk; Schiermacher 1990). Vizsgálatunk eredményei alapján azonban nem látjuk ma a katolikus vagy más egyház elõtérbe kerülését, sem pedig a parasztok mobilizációját visszatérni, kivéve Szlovéniát, ahol az 1993-as év egyik legnagyobb tiltakozása a parasztoknak az ország egész közlekedését megbénító blokádja volt. A katolikus egyház hiányzó mobilizációja azon is alapulhat, hogy az egyház mindegyik vizsgált ország kormányzatában erõs szövetségesekkel rendelkezett, és igényeinek érvényesítésében egyáltalán nem volt ráutalva a nyilvános tiltakozásokra. A hagyományos rurális társadalom a vizsgált országokban oly mértékben felbomlott az iparosítás és az urbanizáció révén, hogy a klasszikus "urbanista" és a "populista" konfliktusa nem felel meg többé a társadalmi realitásoknak (Sterbling 1994:6 skk). Azonban ennek a konfliktusvonalnak a fennmaradása, illetve visszatérése figyelhetõ meg az intellektuális szubkultúrák vitáiban, függetlenül a szélesebb társadalmi támogatástól, a két világháború között még meglévõ társadalmi bázist nélkülözve (Schöpflin 1991: 60 skk).

Az a "cleavage", konfliktusvonal, amely az etnikai kisebbségek mentén, a keletközép-európai régióban nagyon erõs volta 20. században, a kommunizmus utáni politikában is fennmaradt - mint vizsgálatunk eredményei is mutatják. A kisebbségi tiltakozások Szlovákiában a legjelentõsebbek, a mintán belül a legnagyobb etnikai kisebbségi aránnyal rendelkezõ országban, ahol a legélesebb a konfliktus a kisebbségek helyzete körül ebben az évben. Magyarországon nincsenek nagyobb, területileg elhelyezkedõ etnikai kisebbségek, és a kisebbségek tiltakozásai 1993-ban kizárólag a cigányság körébõl származnak. Ezek a tiltakozások összefüggésben vannak a rasszista szkinhed szubkultúrák tiltakozásaival, amelyek ugyancsak kizárólag Magyarországot jellemzik ebben az évben. A kisebbségek körüli konfliktus Magyarországon fõként a városi miliõben jelenik meg, a rasszizmus-ellenes, illetve a rasszista szubkultúrák konfliktusában, s a cigányság, valamint a színes külföldiek integrációjának kérdése körül alakul ki.

Szlovéniában az olaszok és a magyarok, a két ún. "államalkotó kisebbség" jogait az alkotmány az ismert európai modellek közül a legnagylelkûbben biztosítja (Constitution of the Republic Slovenia. Ljubljana 1992. 34-36). Azonban, mint azt a vizsgálatunkban szereplõ egy-egy olasz és magyar tiltakozás szlovén visszhangja mutatja, az e kisebbségeknek alkotmányosan biztosított jogok realizálásának kísérletét a gyakorlatban a szlovén többségi társadalom viszonylag egységesen elutasítja.

A vallási közösségeknek, az etnikai kisebbségeknek és a rurális paraszti közösségeknek a vizsgálatunkban megmutatkozó viszonylag alacsony részvétele a tiltakozásokban a tiltakozási kultúra modernizálódására, "europaizálódására" utal, s nem a hagyományos konfliktusok eluralkodását mutatja. Amennyiben fõként hatalompolitikailag és gazdaságilag motivált, materiális és disztributív konfliktusok uralják a tiltakozásokat és nem etnikai közösségi összeütközések válnak uralkodóvá, és nem a szimbolikus konfliktusok kerülnek elõtérbe, úgy a konfliktus alanyai között nagyobb a kompromisszumok kialakításának az esélye, s az erõszak eszkalációja elkerülhetõvé válik (Oberschall 1973).

A parlamenten kívüli pártok részvétele Szlovákiában volt a legnagyobb a vizsgált év tiltakozásaiban. Az esetek többsége a parlamenten kívüli magyar pártok tiltakozásaira vonatkozik, amelyek a parlamenti hellyel rendelkezõ magyar pártokkal együtt tiltakoznak a kisebbséget érintõ kérdésekben (Malova 1995). Helyi és regionális szervezetek részvétele a tiltakozásokban Szlovéniában a legnagyobb, talán a volt jugoszláv önigazgatási tradíció okán. A hasonló szervezetek szerepe marginális a magyar avagy a szlovák tiltakozási kultúrákban.

A tiltakozásokban részt vevõ szervezetek áttekintését a három országban azzal zárhatjuk, hogy a következõ trendek érvényesülését hiposztazálhatjuk mintánk alapján a posztkommunista Közép-Kelet-Európában jellemzõ tiltakozásokban.

1. A tiltakozások nagymérvû szervezettsége, a spontaneitás marginális szerepe.

2. A civil szervezetek dominanciája a tiltakozások szervezésében és finanszírozásában.

3. A gazdasági és hatalompolitikai konfliktusok az uralkodóak a tiltakozások mobilizálásában, és az etnikai, vallási és más tradicionális konfliktusok szerepe marginális.

4. A tiltakozási kultúra kialakulását és a társadalmi politikai tiltakozások mobilizációját összefoglalóan a demokratikus, a politikai részvételre épülõ politikai kultúra kiépülésének és a demokrácia stabilizálódásának a jeleként értelmezhetjük.

Ezek a sajátosságok, amelyek - jóllehet különbözõ mértékben - a felmérésünkben szereplõ mindhárom közép-kelet-európai ország tiltakozási kultúráját jellemzik 1993-ban, összességében kedvezõek a demokratikus politikai kultúra kialakításának és a demokrácia intézményesítésének szempontjából. A tiltakozás kultúrája fontos eleme a posztkommunista demokráciáknak. A civil társadalom újjáéledése és az új társadalmi-gazdasági és politikai szerkezet stabilizálódása szempontjából jelentõs a tiltakozási kultúrának, a politikai kultúrakutatás eddig elhanyagolt elemének a szerepe. A tiltakozási kultúra vizsgálata fontos felismeréseket és elemzési alternatívákat nyújthat az új demokráciák stabilitásának és instabilitásának elemzése számára.

Nem a kvantitatív aspektusok, hanem a kvalitatív jellegzetességek a fontosak a tiltakozási kultúra és a demokratikus stabilizáció viszonyának elemzésében. Mint kutatásunk eredményei megmutatták, jóllehet Szlovéniában volt relatív és abszolút értelemben is legnagyobb a "nyugtalanság" 1993-ban, a szervezett és elsõsorban gazdasági irányultságú tiltakozások feldolgozása kisebb problémát jelentett a politika számára, mint a mennyiségileg abszolúte és relatíve jóval szerényebb mértékû, de közvetlenebbül politikai tiltakozásoké Magyarországon és Szlovákiában, ahol a szimbolikus és közösségi konfliktusok jóval erõsebbek az etnikai kisebbségek politikai szubkultúráinak környezetében.
 

* A jelen tanulmány a Central European University/Open Society Institute Research Support Scheme által támogatott 215/193 sz. "Politikai kultúra és konfliktusmegoldás Közép-Kelet-Európában" címû projekt keretében készült (1993-1995). A tanulmány kidolgozását a Netherlands Institute of Advanced Studies (NIAS) Wassenaar, Hollandia 1995 elsõ félévében kapott ösztöndíja tette lehetõvé. Az írás a Regensburg, NSZK 1995. június 28-30. között a "A katasztrófa esélyei, avagy Európa felszabadítása" címû konferencián németül elhangzott elõadás szövege alapján készült.

Köszönetet mondok a kutatás támogatóinak és az ELTE szlovákiai, szlovéniai és magyarországi diákjainak, akik a felmérésben részt vettek.
 

Hivatkozások

Adolf, Bibic-Gigi Graziano (eds.) 1994. Political Society, Democracy. Ljubljana

Beyme, Klaus von 1992. Political Mobilization and Participation. In: European Social Science in Transition. In: Meinolf Dierkes-Bernd Bienvert (hrsg.) Frankfurt am Main/Boulder

- 1994. Systemwechsel in Osteuropa. Frankfurt am Main

Bonwetsch, Bernd-Manfred Grieger (hrsg.) 1991. Was früher hinter dem Eisernen Vorhang lag. Dortmund

Bos, Ellen 1994. Die Rolle von Eliten und koliektiven Akteuren in Transitionsprozessen. In: Wolfgang Merkel (hrsg.): Systemwechsel 1. Thecnen Ansätze und Konzeptionen. Opladen

Brusis, Martin 1994. Korporatismus als Transformationskorsens der Fall Ungarn. Berliner Debatté Initial, 5'

Dalton, Russel J. 1993. Citizens, Protest and Democracy. In: The Annals of the American Academy of Political and Social Science, (Vol. 528), July

Dyani, Mario-Ron Eyerman (eds.) 1992. Studying Collective Action. London

Franzosi, Roberto 1987. The Press as a Source of Socio-Historical Data. Historical Methods, (Vol. 20), 1.

Fuchs, Dieter 1993. Eine Methatheorie des demokratischen Prozesses. FS III-93-202. Berlin

Gamson, William A. 1975. The Strategy of Socia! Protest. Homewood, III.

Glaessner, Gerd Joachim 1994. Demokratie nach dem Ende des Kommunismus. Opladen Gombár Csaba et al. (ed.), Balance. The Hungarian Government 1991-994. Budapest

Hirschmann, Albert O. 1984. Engagement und Enttáuschung. Frankfurt am Main

Kaase, Max 1993. Zur Entwicklung von konventionellen und unkonventionellen Formen politischer Beteiligung in westlichen Demokratien. In: Wolfgang Luthardt (hrsg.) Westliche Demokratien und Interessenvermittlung. Marburg

Kitschelt, Herbert 1986. Political Opportunity Structures and Political Protest. British Journal of Political Science, (Vol. 16), 1.

Kriesi, Hanspeter et al. (hrsg.) 1981. Politische Aktivierung in der Schweiz. 1945-1978. Diessenhoffen

-1992. New Social Movements and Political Opportunities in Western Europe. European Journal of Political Research, Vol. 22. 219-244.

Kurtán Sándor-Sándor Péter-Vass László (szerk.) 1994. Magyarország politikai évkönyve. Budapest

Kusy, Miroslaw 1994. Die Slowaken... In: August Pradetto (hrsg.) Die Rekonstruktion Ostmitteleuropas. Opladen

Lipset, Seymour M.-Stein Rokkan (eds.) 1968. Party Systems and Voter Alignements. New York

Lofland, John 1985. Protest. New Brunswick

Malova, Darina 1995. The Development of Hungarian Political Parties. In: Szomolanyi Sona-Grigorij Meseznikov (eds.) Slovakia. Parliamentary Elections 1994. Bratislava

Merkel, Wolfgang 1994. Democratic Consolidation and Civil Society. Problems of Democratic Consolidation in East Central Europe. In: Adolf Bibic-Gigi Graziano (eds.): Civil Society, Political Society, Democracy Ljubljana

Oberschall, Anthony 1973. Social Conflict and Social Movements. Prentice Hall/Englewood Cliffs

Offe, Claus 1994. Der Tunnel am Ende des Lichts. Erkundungen der politischen Transformation in neuen Osten. Frankfurt am Main/New York

Olzak, Susan 1989. Analysis of Events in the Study of the Collective Action. Annual Review of Sociology, Vol. 15.

Pross, Harry 1992. Protestgesellschaft. München

Ramet, Sabrina P 1991. Social Currents in Eastern Europe. Durham/London

Rammstedt, Otthein 1978. Soziale Bewegung, Frankfurt am Main

Raschke, Joachim 1985. Soziale Bewegungen. Campus/Frankfurt am Main Rucht, Dieter (ed.) 1991. Research on Social Movements. Frankfurt am Main

Rucht, Dieter-Thomas Ohlemacher 1992. Protest Event Data: Collection Uses, Perspectives. In: Mario Dyani-Ron Eyerman (eds.) 1992. Studying Collective Action. London

Rupnik, Jacques 1990. Das Ende des Kommunismus und das Wiederewáchen der Nationalismen. Transit, 1.

Schiermacher, Frank (hrsg.) 1990. Im Osten erwacht die Geschichte. Stuttgart

Schöpflin, George 1991. Conservativism and Hungarys Transition. In: Problems of Communism, (Vol. 40), 1.

Sedaitis, Judith B.-Jim Butterfield (eds.) 1991. Perestroika from Below. Social Movements in the Soviet Union. Boulder

Stena, Jan 1992. The Anatomy of Protest and its Empirical Types. Sociologia, (Vol. 24), 4.

Sterbling, Anton 1994. Modernisierungstheorie und die Entwicklungsproblematik Osteuropas. In: Bálint Balla-Wolfgang Geier (hrsg.) Zu einer Soziologie des Postkommunismus. Münster/Hamburg

Szabó Máté 1991. Die Rolle von sozialen Bewegungen im Systemwandel in Osteuropa. Österreichische ZeitschriR für Politikwissenschaft, 3.

- 1994. Vom Regimewechsel zum Regierungswechsel. Politischer Protest in Ungarn. In: Balla Bálint-Anton Sterbling (hrsg.), Soziologie und Geschichte, Geschichte der Soziologie. Beiträge zur Osteuropaforschung, Hamburg

- 1995. Der Systemwechsel und die sozialen Bewegungen in Ostmitteleuropa. In: Berliner Debatte lnitial, 2.

Szomolanyi, Sona 1993. Transformations of Slovak Sociefy. (Kézirat.) Bratislava

Szomolanyi, Sona-Grigorij Meseznikov (eds.) 1994. The Slovak Path to Transition to Democracy? Bratislava

Tarrow, Sidney 1989. Democracy and Disorder. Oxford, Mass.

-1991. Aiming on a Moving Target. Social Science and the Recent Rebellions in Eastern Europe. Political Science & Politics, (Vol. 24) 1.

- 1991. Kollektives Handeln und politische Gelegenheitsstruktur in Mobilisierungswellen. Theoretische Perspektiven. In: KöInerZeitschriftfürSoziologie und Sozialpsychologie, Vol. 43.

Tilly, Charles-Louise Tilly-Richard Tilly 1975. The Rebellious Century 1830-1930. Cambridge.

Tilly, Charles 1986. The Contentious French. Cambridge

Tismaneariu, Vladimir (ed.) 1990. In Search of Civil Society. New York/London

Zald, Mayer N.-John D. McCarthy (eds.) 1977. The Dynamics of Socia! Movements, Cambridge Mass.

- 1987. Social Movements in an Organizational Society. New Brunswick