1987 januárjában az MTA Szociológiai Bizottsága két tanulmányt vitatott meg a nyolcvanas évek szociológiájáról. Ha Erdei Ferencet, Szalai Sándort joggal tekinthetjük a legutóbbi - immár közel három évtizedes - korszak elsõ nemzedékének, akkor az említett szerzõk, Somlai Péter és Tamás Pál már a harmadik nemzedék. Ismert kutatók, jó évtizede mûködnek a pályán, a megbízást jó munkáikkal érdemelték ki. És - ez a mi hibánk - a magyar szociológia újraindulásának körülményeit, a korai évek tanulságos eszmetörténeti viszonyait alig ismerik. Ez kiderül abból, hogy Somlai Péter anyaga - visszatekintve a kezdetekre - a tudományág intézményes indulását a hatvanas évek második felére dátumozza, Tamás Pál pedig egy odavetett mondatában az MTA Szociológiai Bizottságának megalakulását - kérdõjelesen 1969-re teszi.

A valóságban a Szociológiai Kutatócsoport élete 1963. március elsején indult. De milyen helyzetben? Milyen feltételek közt? Kik készítették elõ? Mert e kezdetnek is voltak történelmi elõzményei, és az elõzményeknek is van kezdõpontja. (Nem akarok most visszatérni az elõtörténethez, az elsõ világháború elõtti hõskorszakhoz, sem a két világháború közötti falukutatókhoz. Sõt a felszabadulás utáni rövid epizódot, Szalai Sándor tanszékének mûködését sem érintem.) 1949 után csaknem tíz év alatt teljesen felszámolták a szociológiát, írmagja sem maradt.

Mindent elölrõl kellett kezdeni. Amikor tehát az újraindulásról szólok, elõször az intézményesedés új csíráiról szeretnék képet adni, ami az 1956-os eseményeket követõ társadalmi stabilizálódás kezdetére tehetõ.

A Filozófiai Intézetben 1960 tavaszán kezdte meg munkáját egy szociológiai csoport, két munkatárssal. A csoport vezetõje Szántó Miklós volt, e tanulmány szerzõje, aki félállásban dolgozott. A másik csoporttag - státusban - Márkus Mária, egy házasságával Magyarországra települt lengyel fiatalasszony volt. Ez az ún. "csoport" készítette elõ - csaknem hároméves tevékenysége során - a helyzet felmérését, gyûjtötte egybe azokat, akik az országban szociológiával foglalkoztak vagy a tudományág peremén munkálkodtak, vagy akiket érdekelt, izgatott ez a társadalomtudományi szakágazat. És persze kutatásokat is szervezett. Mielõtt azonban részletesebben - persze csak nagy vonásokban - szólnék errõl az idõszakról, tegyük fel a kérdést: kik állították pályára ezt a részleget és miért? Nyomozzunk tovább!

Legjobb tudomásunk szerint az 1958-as esztendõ vége az új kezdet origója, legkezdete. Hogyan indulhat el egy ilyen vállalkozás?

Rendszerint az derül ki, hogy kiváló koponyák, akik eddig titokban mûvelték a tudományt, mert a feltételek rosszak vagy éppen veszélyesek voltak, a változott, immár kedvezõ széllel vitorlát bontanak. Valóban voltak nálunk kiemelkedõ szakemberek, de nem törhettek ki "eget kérve", mert ebben az idõben számukra még nem adódtak lehetõségek. (Szalai Sándor szilenciumos, Erdei Ferenc még a közélet küszöbén van, Hegedüs András éppen visszatér Moszkvából és a Közgazdasági Intézetben helyezkedik el. Kulcsár Kálmán az ELTE keretei közt dolgozik, nem túl jó körülmények közt a jog nevelõ szerepén, Huszár Tibor Aszódon tanít és fiatalkori bûnözõkrõl készít felmérést.) A leendõ csoport vezetõje egy napilap felelõs szerkesztõje, Márkus Mária még állás nélkül, nyelvet tanít, már Budapesten.

Elõfordulhat, hogy a politikusok egy csoportjának reformjaik keresztülviteléhez egy ilyen reformtudományra van szüksége. Csakhogy 1958-ban nálunk már zátonyra futott a közgazdasági reformbizottság szép terve: a Varga István-team koncepcióját elvetették, ismert képviselõit revizionizmussal gyanúsítva támadták. A szociológia valóban édes gyermeke a reformnak, de a jelzett idõszak nem volt alkalmas a fogantatásra.

Lehet olyan válsághelyzet, amely a felszínre löki a társadalmi ellentmondásokra szakosodott diszciplínát. 1958 végén azonban a magyar társadalom éppen túljut mély válságán, és megkezdõdik a sikeres konszolidáció, amelynek fedezete alatt lehetett szétverni az elsõ reformpróbálkozásokat is.

Marad tehát az objektív külsõ szükséglet, amely egyben belsõ véletlen is. Valóban ilyen jellegû indokot jelölhetünk meg "elsõ mozgatóként". 1958 végén meghívás érkezett a magyar tudomány vezetõihez a szociológiai világszervezet részérõl, és a szituáció olyan, hogy meg kell ragadni a váratlan alkalmat, egyszerûen nem lehet elszalasztani. A Magyar Népköztársaság ugyanis ekkor teljesen elszigetelt a nemzetközi politikai életben: az ENSZ napirenden tartja az ún. magyar ügyet, megkérdõjelezték a Kádár-kormányzat legitim voltát. Az ENSZ által kiküldött "magyar bizottság" kihallgatásokat folytatott a magyar menekültek közt 1956-57-ben 200 000 ember hagyta el az országot -, a magyar nagykövetségeket szabályos ostromgyûrûbe fogták a tüntetõk a legfontosabb nyugati fõvárosokban.

És ebben a nehéz helyzetben egy UNESCO-intézmény 1959. szeptemberi világkongresszusa kínál alkalmat szerény kitörésre. Az elsõ rés a falon. Az igazságnak tartozunk azzal, hogy nem egyedül mi kaptunk meghívót Kelet-Európából; nem csupán mi kaptunk tagságot ekkor az ISA tanácsában, de a bolgár és a román szociológiai társaság is. De egyik ország sem volt olyan bajban, mint mi és számukra nem ugyanazt jelentette a felvétel, mint nekünk. A szomszédos szocialista államok kormányai javasolták a részvételt. A lehetõséget kihasználtuk.

Egy gond azért akadt: nem volt Magyarországon szociológia. De volt Filozófiai Intézet, amelyben mûködött a történelmi materializmus osztály, és nem felejtettük el a lenini megállapítást, hogy a történelmi materializmus a marxizmus szociológiája. Ez az osztály foglalkozott a társadalmi lét és tudat problémáival. Adódott tehát az elindulási alap, és az aggályoskodókat - bõven voltak - megnyugtatták azzal, hogy a Szovjetunióban is megkezdte mûködését a filozófiai intézetben a konkrét szociológiai kutatások osztálya.

Villámgyors döntés született arról, hogy a Filozófiai Intézet lépjen be a világszervezetbe; két társadalomkutató - egyik sem volt az intézet munkatársa - menjen ki a világszervezet stresai kongresszusára: Molnár Erik, az MTA Történettudományi Intézet igazgatója és Fukász György, a mûvelõdési minisztérium marxizmus-leninizmus fõosztályának vezetõje, és szentesítsék belépésünket. Így történt és ennek igazolására két interjúrészletet idézek: Szabó Imre akadémikus¹ - 1959-ben az MTA fõtitkárhelyettese - így beszélt a világkongresszus elõzményeirõl:

"Általános politikai tendencia volt akkor, hogy ott legyünk, részt vegyünk mindenben, amiben lehet. Nem nagyon volt világos, mi is volt akkor a szociológia, hol tart? Az UNESCO elõször 1958 végén adta meg a lehetõséget a részvételre a Nemzetközi Szociológiai Társaságban. Magyarország elszigetelt volt, és ezt át akartuk törni. Elõbb volt döntés a részvételünkrõl a nemzetközi szervezetben, aztán alakult a nemzeti bizottságunk. Már akkor felmerült egy Társaság létrehozásának gondolata, de mindez csak jóval késõbb jöhetett létre. Egy ideig fiktív volt, csak nemzetközi összefüggéseiben élt a szociológia."

A Fukász Györggyel² készített interjúból idézem:

"Szabó Imre behívott, közölte a kongresszusi meghívást és azt, hogy a döntés: Magyarország részvétele fontos, nem maradhatunk ki. Eredetileg a stresai delegációt három tagúra tervezték: Molnár Erik, Friss István, Fukász György. Ám ezután Frissnek az ekkor szervezõdõ pártkongresszus miatt itthon kellett maradnia. Akkor már ismert volt az is, hogy a Szovjetunióban folyik társadalomkutatás, a szociológia kibontakozóban volt, és az volt a vélemény, hogy a stresai részvétel segítheti a magyar társadalomtudomány fejlõdését. Tagintézet egyébként filozófiai intézet is lehetett, ezért a döntés az volt, hogy ez az intézetünk lépjen be a világszervezetbe. A kongresszus kitörési lehetõséget adott számunkra az akkori teljes elszigeteltségbõl."

Nem a szociológia iránti szükséglet volt tehát születésénél az elsõdleges, ezt mutatja a "fonákjáról" a Világkongresszusról hazatért küldöttség jelentéseinek meglehetõsen defenzív megfogalmazása is. Talán egy viszonylag rövid passzus ide iktatása megmutathatja, mire gondolok.

"Lenin Marxról írja, hogy "...Õ volt az elsõ, aki a szociológiát tudományos alapokra fektette, amikor meghatározta a társadalom gazdasági alakulatának... a fogalmát és megállapította, hogy az ilyen alakulatok fejlõdése olyan, mint valami természettörténeti folyamat". Lenin rámutatott arra is, hogy csakis a történelem materialista felfogása alapján van értéke annak a nézetnek, hogy a társadalom fejlõdésében törvényszerûség mutatható ki. A szubjektív szociológusok elismerik a társadalmi törvényszerûségeket, de nem képesek ezeket mélyen, a törvényszerûség tudományos értelmében felfogni, tehát a társadalom mozgását nem képesek természettörténeti folyamatként felfogni.

A tudományos szociológia a marxizmussal vonult be az ISA tevékenységébe is. A szocialista országok szociológusai a marxizmus-leninizmus alapján álló nyugati szociológusokkal együtt új szint, tudományos szemléletmódot visznek az ISA-ban folyó vitákba. A marxista szociológia tanulmányozása, mûvelése a szocialista országokban szükséges, és ennek eredményeivel meg kell ismertetni az ISA-ba tömörült szociológusokat is.

Az ISA, mint az UNESCO, s ezen keresztül az ENSZ szerve alkalmas terület ahhoz, hogy a két világrendszer, a kapitalista és a szocialista világ megismerje egymás felfogását, gondolatait. Lehetséges a politikai közeledés a békés egymás mellett élés szellemében - ezt mutatja a most lefolyt kongresszus is, amelynek záróülésén például C. Friedman, mint az ISA lelépõ elnöke, a békés egymás mellett élés szeltemében beszélt. Természetesen ez nem jelenti azt, hogy az ideológiai osztályharc a marxista és antimarxista világnézet között a társadalom magyarázatában egy jottányit is csökkenne. De az elvek csatája nem azonos a fegyverek csatájával. A békés egymás mellett élés, az egymás megismerésére törekvés szellemében kell tevékenykedni az ISA keretei között, s a két rendszer békés versenye eredményre vezet, ideológiai síkon is felülkerekedik világméretekben is a materialista történetfelfogás, az egyedül tudományos társadalommagyarázat."

Szükségszerû volt tehát, hogy a hatvanas években legyen szociológia Magyarországon, de véletlen, hogy mikor, hol, kik kezdték el.

Egyébként a két részt vevõ említett kongresszusi jelentésébõl és javaslataiból már körvonalazódik a fejlesztés terve. Ezt olvashatjuk: "A küldöttség fõ feladata az volt, hogy keresztül vigye az MTA Filozófiai Intézete felvételét az ISA-ba. Ezt a feladatot a küldöttség teljesítette. Molnár Erik akadémikus az MTA Filozófiai Intézete megbízásából az ISA tanácsának tagja lett. A Filozófiai Intézetnek gondoskodni kell a kapcsolatok kiépítésérõl az ISA szervezetében."

"A magyar küldöttség a kongresszus munkájában, az üléseken, az ISA tanácsülésén rendszeresen részt vett. Molnár Erik akadémikus felszólalt a gazdaságilag fejletlen népek problémáiról tartott vitában és azt bizonyította, hogy ezen népek problémáját, fejlõdését csakis a szocializmus módszereivel lehet megoldani.

A hivatalos rendezvényeken kívül számos egyéb megbeszélésen vettünk részt. Így például a szovjet elvtársak által összehívott megbeszélésen, amelyen megállapodás született a szocializmus fejlõdéstörvényeirõl szóló nagyszabású munka megszervezésérõl. Eszerint minden szocialista ország tudományos akadémiája (a munka bázisa mindenütt a Filozófiai Intézet) törekedjen egy-egy kötet kiadására egy-két éven belül a szocializmus fejlõdéstörvényeirõl saját tapasztalatai felhasználásával."

Új feladatok címszó alatt a következõket írják:

"A filozófusok mellett fokozatosan be kell kapcsolni a társadalomtudományok mûvelõit. Közgazdászok, történészek, jogászok, geográfusok, demográfusok, néprajzkutatók közremûködésével szélesebb skálájúvá és hatékonyabbá kell tenni a szociológiai munkát. Különösen fontos, hogy alapos, mély elemzésnek vessük alá a szocializmus építése társadalmi problémáit, az SZKP XXI. kongresszusán tárgyalt társadalmi-ideológiai kérdéseket, valamint az MSZMP VII. kongresszusának tézisei alapján felvetett szociológiai problémákat. Különösen fontos a "szocializmus fejlõdéstörvényei" témával kapcsolatos munkák meggyorsítása.

A munka szervezeti kereteit is jobban ki kell építeni. A Magyar Tudományos Akadémia Filozófiai Intézetére építve esetleg Szociológiai Társaság vagy Szociológiai Bizottság létrehozásával is ki kell alakítani a különbözõ társadalomtudományok mûvelõi együttmûködéséhez a szociológiában legmegfelelõbb szervezeti kereteket.

Ennek során fel kell használnunk és az eddiginél sokkal jobban figyelembe kell vennünk a baráti szocialista országok szociológiai tevékenységének tapasztalatait, eredményeit, valamint a nyugati burzsoá szociológia legújabb jelenségeit, tanulságait, leleplezve a burzsoá szociológia mai módszereit, bírálva a ma legelterjedtebb burzsoá szociológiai áramlatokat és nézeteket."³
 

A szociológia a Filozófiai Intézetben, 1960-1962

1960 tavaszán létrehozták a szociológiai csoportot a Filozófiai Intézet történelmi materializmus osztálya keretében.

(Molnár Erik hagyatékában találtam egy 1959. április 24-i jelentést arról, hogy a Filozófiai Intézetnek - Fogarasi Béla halála után - még nincs igazgatója, és ez nehezíti az intézetben dúló klikkharcok felszámolását. Zajlik a filozófiai front: heves és keserves viták folynak a Lukács-tanítványokkal. Ahhoz tehát, hogy a szociológiai csoport megszülessen, új igazgató és rendcsinálás kellett. Az említett jelentés egyik passzusában van egy - a témánk szempontjából - fontos mondat: "Folyamatban van a Filozófiai Intézet belépése a Nemzetközi Szociológiai Szövetségbe"⁴, de a feladatok közt még nem szerepel a szociológiai csoport megszervezése. Ezt már az új igazgató, Szigeti József hajtotta végre. Szigeti ismerte egy 1956 nyarán végzett terepmunkámat, ezért kért fel a csoport vezetésére.

Mit tehet az adott körülmények közt egy ilyen jellegû, "másfél" munkatársból álló részleg?

Felméri, kik és miért foglalkoznak az országban szociológiával?

Elindítja a publikálást az akkor rendelkezésre álló egyetlen orgánum, ez esetben a Filozófiai Szemle hasábjain.

Megtervezi, megszervezi az elsõ kutatásokat saját keretei közt, saját erõivel és a felfedezett kutatások támogatását, koordinációját, és vitafórumot, nyilvánosságot biztosít számukra.

A felmérés erõfeszítéseit nagyon rövid idõ múlva egy konferencia megszervezése követte. Ez volt az újrainduló magyar szociológia "új tavaszai seregszemléje" Budapesten 1960 júniusában.⁵

A résztvevõk sokféle társadalomtudományi szakmát képviseltek, volt köztük közgazdász, jogász, néprajzos, statisztikus, volt egy éppen Magyarországon tartózkodó bolgár vendégprofesszor is, de a fõszerepet kétségtelenül a filozófusok játszották. Elõször is a konferenciát az úgynevezett filozófiai fõbizottság égisze alatt tartották, a Filozófiai Intézet munkatársai szervezték meg. Az intézet igazgatója, Szigeti József elnökölt, mondott zárszót; a vitaindítót Molnár Erik, az MTA Történettudományi Intézet igazgatója - a világszervezet "Tanácsában" Magyarország képviselõje - tartotta. Elõadásában nyomban megpendítette az alaphangot, már elsõ mondataiban megfogalmazta az akkori kelet-európai társadalomtudományi közélet alapproblémáját: van-e létjogosultsága a szociológiának a történelmi materializmus mellett, legitim lehet-e a szociológia, mi a viszonya a történelmi materializmushoz, mi lehet a helye a szociológiának a társadalomtudományok rendszerében?

Trónkövetelõ jelentkezett-e, amely veszélyeztetheti a filozófia addigi, vitathatatlan uralkodó szerepét, vagy megelégszik a szerény, segédtudományi beosztással? Háttérbe szorítja-e az egyetemeken a tudományos szocializmus képviselõit, akik az ideológiai fronton elõnyös helyzetet élveznek, jó néhányuk vállalva a mindenkori döntések legtöbbször utólagos magyarázatát? Erõs érdekcsoportok pozícióit sérthette tehát - siker esetén - az újrakezdõ tudományszak, amelyet sebezhetõvé tett évtizedes rossz híre és az a tény, hogy ismertebb képviselõi közt - ez az akkori légkörben sokat számított - neves, de "pettyes" emberek találtattak. (Bármilyen furcsán hangzik ez a mai fülek számára, de "jobbról" volt gyanús Szalai Sándor, "balról" Hegedüs András.) A derékhad szétszórtan mûködött, gyakorlatlan emberekbõl. tevõdött össze, nem tûnt igazi ellenfélnek.

Molnár Erik bevezetõ elõadásában felvázolta, milyen nézetek találhatók a különbözõ kelet-európai vitákban, elsõsorban a Szovjetunióban, majd a saját álláspontját körvonalazta: "Nézetem elõször az, hogy a történelmi materializmus nem filozófiai tudomány, de ugyanakkor a történelmi materializmusban egységbe olvad a marxizmus filozófiája, a dialektikus materializmus és a társadalomtudomány.

Másodszor: a történelmi materializmus szociológia és a történelmi materializmus nem más, mint a marxizmus szociológiája.

Harmadszor: mint a marxizmus szociológiája egyformán ki kell, hogy terjedjen a társadalom általános fejlõdéstörvényeinek kutatására és az egyes formációk különleges fejlõdéstörvényeinek kutatására.

Ezek után fennmarad az a kérdés, hogy a történelmi materializmus mint a marxizmus szociológiája hogyan viszonyul az egyéb társadalomtudományokhoz? Szerintem a történelmi materializmus a marxizmus általános szociológiája abban az értelemben, abban a tárgykörben, "mit elmondtam. Mint általános szociológia, elõfeltétele az összes társadalomtudományoknak és módszertanul szolgál az összes társadalomtudományokhoz. Ugyanakkor ezekre a különleges társadalomtudományokra támaszkodik, ezekbõl meríti anyagát, éspedig elsõsorban a történelembõl, ezen belül is elsõsorban a gazdaságtörténetbõl.

Még egy utolsó kérdést lehet felvetni. Azt ti., hogy az úgynevezett szociográfiai kutatás, a falusi szociográfia vagy az ipari üzemek szociológiájának kutatása hogyan viszonyul a szociológia általam most kifejtett fogalmához. Mondjuk, vizsgálom egy üzemben a munkások rétegzõdését és vizsgálom a munkások világnézeti tájékozódását ennek a rétegzettségnek megfelelõen. Én azt ,hiszem, hogy az ilyen természetû szociográfiai munka segédanyaga, segédtudománya a történelmi materializmusnak mint szociológiának, mert anyagot gyûjt, anyagot készít elõ feldolgozásra, amit azután a történelmi materializmus mint szociológia általánosít."

Azt hiszem, az a helyes, ha a részletekbe nem bonyolódva a magyar szociológia legutóbbi negyedszázada vezetõ képviselõinek az említett fõkérdést illetõ hozzászólásaiból iktatok ide néhány gondolatot.

Szalai Sándor: "Abból, hogy a történelmi materializmus a társadalomtudományok általános módszertanát nyújtja, semmiképpen sem következik az, hogy azonos volna a szociológiával - értsd: a marxista szociológiával -, hiszen a szociológia nem a társadalomtudományok általános módszertana, hanem egy sajátos munkaterülettel rendelkezõ szaktudomány a társadalomtudományok sorában, amelynek éppúgy megvan a maga specifikus, bár a többi társadalomtudományi területtel magától értetõdõen mindenoldalúan összefüggõ tárgya, mint akár a közgazdaságtannak. Molnár Erik egy konkrét példán úgy tüntette fel, mintha például egy üzem - vagy akár egy nagyobb egység: mondjuk egy ország - ipari munkássága rétegzõdésének szociológiai felvételezése alapján történõ vizsgálata valamiféle "segédtudomány" körébe tartoznék, amelynek feladata az, hogy "anyagot szállítson" a történelmi materializmus számára, amit õ a marxista szociológiával azonosnak tekint. De hát ilyen alapon a történettudományt is csak valamiféle "segédtudománynak" tekinthetnõk."

Hegedüs András: "A történelmi materializmusból kifejlõdõben van egy olyan tudománycsoport, amit már nem helyes továbbra is összefoglaló néven történelmi materializmusnak nevezni. Különbözõ elméleti és gyakorlati okokból nem... Helyesebb marxista szociológiának nevezni analóg módon, mint ahogy a közgazdaságtant mint tudománycsoportot marxista közgazdaságtudománynak nevezzük. Ebben a tudománycsoportban a történelmi materializmus továbbra is vitathatatlan prioritással rendelkezik. Szerintem a történelmi materializmust nem lehet kiragadni a marxista szociológiából mint tudománycsoportból. Nem lehet kiragadni, mert akkor elválasztanánk az általános törvényszerûségeket, az általános módszereket, az általános mozgásformákat a különös módszerek, sajátosságok és törvényszerûségek tanulmányozásától."

Kulcsár Kálmán: "A marxista szociológiának háromféle értelmezést tulajdoníthatunk. Mindenekelõtt felfoghatjuk a marxista szociológiát mint tudományt, helyesebben mint tudományágat, jelentkezhet a marxista szociológia mint szemlélet és végül mint módszer.

A marxista szociológia mint tudományág az emberi társadalommal mint olyannal, annak fejlõdésével, törvényszerûségeivel, vonásaival, különbözõ jelenségeivel foglalkozik.

A történelmi materializmus magában foglalhatná a marxista szociológiát is, amennyiben azonban ezt kívánjuk alatta érteni, amit eddig, akkor véleményem szerint szükség van egy külön szaktudományra, marxista szociológiára, amely a társadalom szaktudománya lenne és amelynek elemei, problémái a marxista klasszikusok mûveiben is feltalálhatók már. Természetesen ez a szociológia mint szaktudomány sem szakadhat el a történelmi materializmustól."

A második nagy kérdés, amirõl vita folyt, a következõképpen fogalmazható meg: Milyen lehet a polgári szociológia kategóriáihoz, kutatási módszereihez a marxista szociológia viszonya? Talán így foglalhatnám össze az errõl folytatott eszmecsere végeredményét egy mondatban: A technika átvehetõ - gondosan megszûrve -, a módszertan azonban csak marxista lehet.

A konferencián a csoportvezetõ beszámolt a felmérésérõl: hol, milyen szociológiai témákat kutatnak az országban. Az elõadó - csak címszavakban - ilyen felsorolást adott:

"A SZOT keretében a munkásszállások körülményeivel, a munkásifjúság házasodási, párválasztási szokásaival, a Közgazdasági Intézetben a munkateljesítmények társadalmi hátterével foglalkoznak. A Népmûvelési Intézet kijelölt települések lakóinak szabadidõ-felhasználását vizsgálja. A KSH-ban ötszáz család háztartás-elemzése folyik, ezenkívül a mérnökök és más mûszaki értelmiségiek helyzetét térképezik fel. A Debreceni Mezõgazdasági Akadémián egy munkacsoport az egyéni és közösségi érdekek viszonyát kutatja kiválasztott termelõszövetkezetekben."

"Végül ismertette azokat a kutatási témákat, amelyek az eddigi megbeszéléseken felmerültek: a) Egy budapesti középüzem üzemszociológiai vizsgálata, amelynek célja lenne a teljesítmények társadalmi hátterének kutatása. b) A szövetkezeti tulajdonhoz való viszony fejlõdésének vizsgálata, a fejlõdés más-más fokán álló két termelõszövetkezeti községben. c) Egy új budapesti lakótelep szociológiai vizsgálata, a szabadidõ felhasználásának szempontjából. d) Sztálinváros városszociológiai vizsgálatának megindítása. Itt az a cél, hogy a parasztból lett fiatal dolgozók szakmunkássá válásának ösztönzõ és gátló tényezõit vizsgáljuk meg."

Mi volt a jellegzetes ekkor?

A kutatások - búvópatakszerûen - felbukkantak, eltûntek, ha a támogató elvesztette kedvét, türelmét, bizalmát. Ösztönösen, gyakorlatlanul kérdõíveket fabrikáltak, kikérdezték az embereket, az adatok nagy része elveszett a munka során. Egyéni érdeklõdés hajtotta a munkákat, rossz lelkiismerettel dolgoztak a kutatók, az intézmények hivatalosan nem vállalták a felelõsséget. Nagyon hiányzott a képzés, a tapasztalatcsere, a koordináció.

Amikor a konferencia híre elterjedt, kiderült tehát, hogy van mód szociológiát mûvelni és hivatkozni lehetett arra, hogy a párt támogatja, az MTA felkarolja, sok helyen egyszerre felélénkült a mozgás. Egy jellemzõ példa: a Vízügyi Hivatal egyik jogásza jelentkezett, hogy a gátõrökrõl szeretne szociológiai adatfelvételt csinálni. Biztattuk, megszervezte, megírta. Így indult el a pályán Szesztay András.

Az iram olyan gyors volt, hogy 1961-ben sor kerülhetett az éppen csak elsõ lépéseit megtevõ tudományág elsõ, komoly válságára is. Ezt a "Szalai-Fukász vita" cím alatt rögzítheti talán a készülõ szociológiatörténetünk. Hogyan kezdõdött? Szalai Sándor cikket írt az Élet és Irodalom címû hetilapba a szociológia helyzetérõl.⁶ Kifejtette, hogy a nemzetközi szociológia rendkívül gyorsan fejlõdik, ehhez képest vészes a lemaradásunk. Nagy az érdeklõdés, de teljes a zûrzavar: mit lehet egyáltalán kutatni és - fõleg - hogyan? Az érdeklõdõk nem ismerik a kutatási technikákat, pedig a polgári szociológia ezeket kidolgozta. A marxista szociológiának megfelelõ vezetésre, támogatásra, szaktudásra, képzésre van szüksége, saját lábára kell állnia. Nem idéztem megállapításait, de ez volt a lényeg.

A pillanat azonban nem volt alkalmas arra, hogy a szociológia "függetlenségi nyilatkozata", harci kiáltványa elhangozzék. Az ideológiai "status quo" hívei éppen lendületben voltak, a közgazdaság reformerei ellen nagy csatát nyertek. Szalai Sándort nem kedvelték, és az õ személye különösen irritálta az ideológia kulcspozícióinak birtokosait; cikkét úgy értelmezték, mint igénybejelentést a vezérszerepre.

(Valószínûleg már arról is értesültek néhányan a felsõ vezetõk közül, hogy Szalai kidolgozott egy "intern" elképzelést a szociológia irányításáról.)

Ez már sok volt, az ellenakció nem is váratott magára. A Népszabadságban jelent meg - tehát a központi bizottság lapjában, ami már magában is jelezte, hogy az ellenfél más "súlycsoporthoz" tartozik - Fukász György válasza, amely - meglehetõsen éles hangon - Szalai minden tételét vitatta.⁷

Azt írta, hogy nincs lemaradás a társadalomkutatásban, hiszen a pártszervezetek naprakész anyagot szállítanak a magyar társadalom minden rétegérõl és jelenségérõl, amely adatokat a vezetés elemezi, megállapítva a trendeket, meghatározva a szükséges intézkedéseket. Ezért nincs szükség a szociológiára, mint külön szaktudományra; de segítsen a szociológia konkrét társadalomkutatásként, mint segédtudomány. A polgári szociológia eredményeinek átvétele visszautasítandó, mert veszélyekbe sodor.

A Népszabadság kemény állásfoglalása után szinte minden intézmény minden kutatása leállt, hetekre teljes lett a csend.

Ekkor jelent meg - újra csak az Élet és Irodalomban, mert a Népszabadság visszautasította a közlését - egy újabb vitacikk⁸, amely szembeszállt a látszólag hivatalos állásponttal. Szerzõje - hivatkozva a pártvezetés dokumentumban megfogalmazott támogatására, a szovjet példára - a szaktudományként mûvelt szociológia szükségességét hangoztatta. Magyarázta, hogy a mozgalmi szervek által feltárt tapasztalatok nélkülözik a tudományos megalapozást. Ami pedig a polgári szociológia kutatási technikáit illeti, szükségleteinknek megfelelõen - szelektálva és átalakítva - helyes felhasználni. A szerzõ kétfrontos harcot vállalt, igyekezett elhatárolni magát Szalai Sándor egy-két odavetett, nem világos és fõleg nem taktikus megállapításától, amelyek az adott pillanatban, a fennálló erõviszonyok mellett támadási felületet nyújtottak a túlerejû ellenfelek számára. (Történelmietlen lenne mai megfogalmazásokat várni, most szokásos vitastílust igényelni a negyedszázada zajlott ideológiai csata résztvevõitõl. Az akkori játékszabályok szerint érveltünk, az akkor szinte kötelezõ kifogásokkal éltünk, és ez nem "modor" volt, hanem mindenekelõtt meggyõzõdés õszintén hitt tételek igazában. Nem mértük fel reálisan a kockázat nagyságát sem.)

Ez az írás berekesztette a vitát. A támadók elhallgattak, a szociológiával foglalkozó emberek fellélegeztek, lehetett dolgozni tovább. Kiderült, hogy a felsõ vezetésben vannak támogatói a szociológiának: a veszély, amely súlyosan fenyegette az újrakezdés esélyeit, elmúlt. A többi már a kutatókon múlik. De hogyan tovább?

Említettem, hogy 1961 januárjában már készített Szalai Sándor egy feljegyzést, az MTA II. osztályának "felkérésére". A cím is érdekes: "A marxista szociológiai kutatás általános helyzetérõl és jelentõségérõl, különös tekintettel a hazai kutatási feladatokra és azokra az intézkedésekre, amelyek a szociológiai szakkutatás terén való lemaradásunk kiküszöböléséhez szükségesek". Az elaborátum IV. pontja így szól: "Javaslatok a magyarországi szociológiai kutatás intézményes és szervezeti elõfeltételeinek megteremtésére."⁹

(Ha gondosan elolvassuk a Szalai-féle elemzést és javaslatokat, kiderül, hogy valószínûleg elégedetlen volt munkája fogadtatásával, és meg akarta szerezni hozzá a nyilvánosság támogatását, gyorsítani szerette volna az eseményeket. Ezért írta meg cikkét az Élet és Irodalomban. A visszahatás váratlan volt számára, csak a vita után kezdte sürgetni anyagának elfogadását. Feljegyzését egyébként nem mutatta meg sem a Filozófiai Intézet igazgatójának, sem az ottani csoport vezetõjének.)

Szalai javaslatai nagyon fontosak.

"Az MTA II. Osztálya az illetékes vezetõ szakemberek és a szociológiával határos tudományterületeken mûködõ intézmények vezetõi bevonásával létesítsen egy részben személyi összetétele, részben a rendelkezésre bocsátott eszközök révén nem csupán elméleti tudományos és tudományszervezeti kérdések megoldására hivatott, hanem a szociológiai kutatómunka elõfeltételeinek megteremtése céljából idõlegesen bizonyos operatív feladatokat is ellátó szociológiai bizottságot."

"Idõlegesen - amíg a magyar szociológiai kutatás intézményes és szervezeti formái ki nem alakulnak - a Szociológiai Bizottság bizonyos - az ügyintézés folytonosságát biztosító - apparátussal rendelkezzék, amely a bizottsági határozatoknak megfelelõen az ülések közötti idõben is kézben tartja a szociológiai kutatás ügyeinek intézését, a bizottság által jóváhagyott kiképzési, dokumentációs, kutatási stb. munkálatok megszervezését és koordinációját, s amelyhez a szociológiai kérdésekben tájékozódni kívánó vagy kutatási igényekkel fellépõ intézmények fordulhatnak.

Az érintett akadémiai intézetek vezetõi azt az egy vagy több munkatársukat, aki intézeti beosztásban már eddig is szorosabban vett szociológiai kérdésekkel, illetve határkérdésekkel foglalkozik (a Filozófiai Intézetben tudomásunk szerint Szántó Miklós, az Állam- és Jogtudományi Intézetben Kulcsár Kálmán, a Közgazdaságtudományi Intézetben Hegedüs András, a Mezõgazdasági Üzemtani Intézetben nyilván több személy), megbízzák, hogy - úgyszólván intézeti összekötõkként - részt vegyenek a II: Osztály szaktitkárságán létesítendõ szociológiai referátum munkájában.

Az itt felvázolt szerény apparátus mûködéséhez is szükség van azonban arra, hogy a II. Osztály költségvetésének keretében vagy esetleg más akadémiai forrásokból bizonyos anyagi alap biztosíttassék a Szociológiai Bizottság, illetve a II. Osztály szaktitkárságán berendezendõ szociológiai referátum számára."

Szalai Sándor a bizottság elnökéül Erdei Ferenc fõtitkárt vagy Szabó Imrét, a fõtitkárhelyettest ajánlja és a tagokra is részletes, személy szerinti javaslatot tett.

Az egész apparátusnak pedig lenne egy kulcsfigurája, egy ütkára, aki az egészet összefogja, mozgatja: lehetõleg akadémikus legyen, vagy rendelkezzék szociológiai gyakorlattal, széles körû kapcsolatokkal.

A Szalai-féle feljegyzést, mint a következményekbõl erre visszakövetkeztethetünk, sok vonatkozásban elfogadták. 1961 végén megalakult az MTA Szociológiai Bizottsága, amely pontosan követte Szalai személyi ajánlásait. A Bizottság a következõ felépítésû:
 

Elnök:	Molnár Erik
Titkár:	Hegedüs András
Tagok:	Szigeti József
	Cukor György
	Ortutay Gyula
	Gegesi Kiss Pál
	Péter György
	Mártonfi Rudolf (h. fõosztályvezetõ, KGM, a Munkatervezési Intézet volt igazgatója)
	Perczel Károly (fõosztályvezetõ, ÉM, regionális tervezés)
	Szalai Sándor
	Szántó Miklós
Munkabizottság:
Vezetõ:	Hegedüs András
Titkár:	Szántó Miklós
Tagok:	Kulcsár Kálmán (jog)
	Acsádi György (statisztika)
	Bodrogi Tibor (néprajz)
	Szalai Sándor

Amint látható, elfogadták a Szalai által javasolt külön munkabizottságot is. De a többi alighanem csalódás volt számára: Erdei nem vállalta a bizottság elnöki tisztségét, Szabó Imre csak tagságot fogadott el, és a kulcsember Hegedüs András lett. A II. Osztály nem vette saját kezébe a vezetést, nem szervezett külön részleget, meghagyta a szervezõmunkát a Filozófiai Intézet keretei közt, a szükséges pénzt is ott biztosította. Szalai nem kapta meg a vezetõ szerepet, de tagja lett a munkabizottságnak is.

A fejlõdés meglepõen gyors volt, a szociológia a következõ évben "kinõtte" intézményi kereteit, dönteni kellett az intézményesedés további formáiról.

1962 elején készült egy részletes elemzés, amely összefoglalta két esztendõ eredményeit, kutatásait, a konferencia és a Szalai-Fukász-vita utáni helyzet tapasztalatait. Az anyagból idézem a következõket: "Hol tart a marxista szociológia hazánkban, és hogyan menjünk tovább? Egyöntetû az a felfogás, hogy meg kell teremtenünk a jelenleginél jóval szélesebb és szilárdabb kutatóbázisokat, biztosítani kell a szükséges szakemberek kinevelését és gondoskodni kell a sokfelé folyó munka eredményes koordinálásáról.

A jelenlegi helyzetre az igények hallatlan megnövekedése a jellemzõ. Megmutatkozik ez abban, hogy a társtudományok erõsen érdeklõdnek a szociológia iránt, kérik és várják a módszertani és technikai segítséget, és szívesen feldolgozzák saját tudományáguk szociológiai problémáit. Hajlandók közös témák komplex kutatására is.

A vezetõ szervek megrendeléseit el kellene látni, de ennek gátat vet a kapacitás szûk volta.

A szervezeti kérdéseken túl, az eddigi felvételek alapján világosan kirajzolódnak a közös problémák: a társadalmi jelenségek komplexitása sokféle tudományág erõinek egyesítését igényli, statisztikustól pszichológusig."

Az elõterjesztés azt javasolja, hogy meg kell tartani az eddigi kereteket, ezen belül megerõsíteni a Filozófiai Intézet szociológiai részlegét, és több éves fejlesztési programot ajánl.

"1. Adjunk ki évenként - elõször már az idei évrõl - összefoglaló tájékoztatót a szociológiai kutatások eredményeirõl.

2. Kapcsolódjunk be a magunk vizsgálataival abba a nemzetközi szociológiai együttmûködésbe, amelyet a Szovjetunió kezdeményezett, éspedig két témával: az üzemi munka szociológiai tényezõinek kutatásával, valamint a szabadidõ-felvételekkel.

3. Kezdeményezzünk komplex vizsgálatot, amely lehetõvé tenné az MTA társadalomtudományi intézetei erõinek összefogását a következõ téma kidolgozására: A személyiség kibontakozásának társadalmi feltételei a szocialista építés során."¹⁰

1962 márciusában már készült egy újabb elõterjesztés, miután az év elején benyújtott anyag elemzõ részét elfogadták, javaslatait azonban nem. Ennek a tavaszi anyagnak a címe már árulkodik arról, hogy különbözõ alternatívák fekszenek az asztalon: "Feljegyzés a konkrét szociológiai kutatások helyzetérõl és javaslat megfelelõ kutatóbázis kialakítására". Készítõje a Szociológiai Bizottság, aláírói Molnár Erik, Hegedüs András és Szántó Miklós. A javaslat az útkeresést mutatja, egy lépést tesz elõre.¹¹

"Két megoldási lehetõség merült fel:

Felvetõdik önálló szociológiai intézet felállításának a gondolata. Ezt azonban mi nem javasoljuk. Ez ellen mindenekelõtt az szól, hogy a konkrét szociológiai kutatások nagyon szorosan kapcsolódnak a társadalomtudományok különbözõ (jog, közgazdaság, népmûvelés, demográfia stb.) területeihez. Félõ, hogy amennyiben a konkrét szociológiai kutatásokat elszakítanánk az említett tudományágaktól, akkor ez a jelenlegi helyzetben a tudományos kutatás színvonalára károsan hatna ki.

Ebbõl az elgondolásból kiindulva az a javaslatunk, hogy különbözõ intézményekben önálló szociológiai osztályok vagy csoportok (az intézet szervezésétõl függõen) alakítassanak ki, amelyek a konkrét szociológiai kutatások bázisaiul szolgálnának.

Szociológiai csoportok, illetve osztályok kiépítését javasoljuk a következõ intézményekben:

1. Az MTA Filozófiai Intézetében, azzal a feladattal, hogy munkatársai a szociológiai kutatások általános elvi és módszertani kérdéseit dolgozzák ki és ennek érdekében alapkutatásokat végezzenek.

2. Az MTA Mezõgazdasági Üzemtani Intézetében, azzal a feladattal, hogy a falu társadalmi viszonyait és ezen belül a termelõszövetkezetekben kialakuló szociológiai viszonyokat vizsgálják.

3. Az MTA Közgazdaságtudományi Intézetében, azzal a feladattal, hogy a közgazdasági jelenségekben szerepet játszó szociológiai tényezõket kutassák és mindenekelõtt a munkaszociológia területére tartozó vizsgálatokat végezzenek.

4. Az MTA Állam- és Jogtudományi Intézetében, azzal a feladattal, hogy vizsgálják a jogalkotás folyamatában közreható társadalmi tényezõket, a jog társadalmi érvényesülési folyamatát, ezzel kapcsolatban a jogi és politikai tudatban bekövetkezett változásokat, és segítséget adjanak a konkrét kriminál-szociológiai és igazgatás-szociológiai vizsgálatokhoz.

5. A Mûvelõdési Minisztérium Népmûvelési Intézetében, azzal a feladattal, hogy a mûvelõdési és kulturális viszonyok szociológiai tényezõit vizsgálják.

6. A Központi Statisztikai Hivatal létesítendõ demográfiai kutatócsoportját mint demográfiai és szociológiai csoportot kellene megszervezni, azzal a feladattal, hogy vizsgálják a szocialista társadalom rétegzõdésének és szerkezeti átalakulásának folyamatát és a társadalmi mobilitást, továbbá egyéb demográfiai jelenségek szociológiai vonatkozásait.

7. A KGM Ipargazdaságtani Intézetében, azzal a feladattal, hogy konkrét üzemszociológiai vizsgálatokat folytassanak."

Ezt nem hagyta jóvá az MTA elnöksége, visszaadták azzal, hogy tovább kell érlelni a megoldást.

A háttérbõl egyre erõsebben érzõdik Erdei Ferenc befolyása, és kirajzolódik az intézményesülés következõ, a továbbiakban aztán elfogadott és megvalósuló formája:

1962. szeptember 28-án az MTA elnöksége a következõ határozatot hozza:

"A konkrét szociológiai kutatások módszertani és központi kutatóbázisa megteremtése érdekében szükséges az MTA II. Osztálya intézményeinek keretében önálló szociológiai kutatócsoport létrehozása, azzal a célkitûzéssel, hogy az késõbb szociológiai intézetté fejlõdjék. A kutatócsoport feladata a módszertan kifejlesztésének céljából konkrét szociológiai kutatások végzése, ennek érdekében elméleti tevékenység és módszertani segítségnyújtás más szerveknél és intézményeknél folyó szociológiai kutatásokhoz."¹²

Mi történt viszonylag rövid idõ alatt, 1960 tavaszától 1962 szeptemberéig?

Igaz, hogy a szociológia újrakezdése 1958 végén egy "külsõ" véletlen: az UNESCO-meghívás eredményeként volt lehetséges. De amikor a gyors politikai döntés révén megszületett és mûködni kezdett, más törvényszerûségek érvényesültek. A szociológia hamar beleütközött a neki - elsõ lépéseinél - védelmet és keretet adó filozófiai front érdekeibe. A játéktér nem is sokára szûknek bizonyult. Az is világos és utólag érthetõ, hogy a létrejött csoport vezetõje eleve nem lehetett más, mint egy politikai oldalról támadhatatlan, filozófiai végzettségû, a szociológiában elõzetes tapasztalattal nem terhelt, menedzser-képességekkel felruházott szakember. Szerencse is kellett ahhoz, hogy a szociológia megússza az 1961-es válságot a túlerejû támadókkal szemben. A védelem és segítség azoknak a vezetõknek az oldaláról érkezett, akik felismerték, hogy a konszolidáció csak a veszteségek pótlását jelentheti, de az igazi megújuláshoz több kell. Szükség van a gazdasági törvényszerûségek megismerésére éppúgy, mint a társadalmi ellentmondások tudományos apparátussal való feltárására. Ahhoz pedig, hogy a társadalomtudományok megfeleljenek a helyzet új követelményeinek, a tudományterületek közötti megmerevedett struktúrát át kellett törni.

Ez a folyamat kezdõdött el az említett években, de ez nem volt sima út, nem volt diadalmenet, hanem ütközések során ment végbe. A szociológia legitimációja és intézményesedése lépésrõl lépésre történt, visszaesésekkel és elõretörésekkel. Ebben kiemelkedõ szerepe volt Erdei Ferencnek, aki elõbb a háttérbõl vigyázta, terelte a folyamatot. Késõbb pedig közvetlenül is vállalta a Szociológiai Bizottság elnöki tisztét. De ez már a történet új korszaka: a kutatócsoport ideje.
 

A Szociológiai Kutatócsoport korszaka, 1963-1965

A kutatócsoport kedvezõ széllel indult. Szeretnék emlékeztetni arra, hogy 1963-ban került le a "magyar kérdés" az ENSZ napirendjérõl, a fõtitkár U Tahnt Magyarországra látogatott. Az SZKP XXII. kongresszusa után vagyunk, amely meghirdeti a desztalinizálás újabb hullámát. Nálunk 1962 közepén megszületik a törvénysértések ügyét lezáró párthatározat, Rákosit és Gerõt kizárják a pártból. Õsszel elhangzik a híres Kádár-jelszó: "Aki nincs ellenünk, az velünk van!" 1963 márciusában amnesztia-rendelet jelenik meg. A gépállomásokat megszüntetik, a vállalati önállóság fontosságát hangsúlyozzák. Miután kiderül, hogy a konszolidációs évek végén a gazdáság nem kaphat új lendületet a mechanizmus új reformja nélkül, újra megindul a töprengés és a vita a reform szükségességérõl. Utazási könnyítéseket vezetnek be 1963 és 1966 között. Ennek eredményeképpen 1964-ben már másfél millió magyar utazik külföldre, ebbõl 150 000 Nyugatra. Viták élénkítik az ideológiai életet, a frizsider-szocializmusról, a "kicsi" vagy "kocsi" problémáról, új szocializmus-képrõl, az egyéni és társadalmi jólét viszonyáról. A kulturális politika nyitottabbá válik, olyan alkotók, mint Illyés Gyula, Németh László, Déry Tibor, újra publikálnak. Elhangzik az is, hogy a társadalmi ellentmondások feltárását a tudományra kell bízni.

(Hruscsov leváltására 1964-ben kerül sor, de az új szovjet vezetés, a gazdasági reform-gondolatokkal debütáló Koszigin tervet dolgoz ki és csak egy-két esztendõ múlva "halnak el" - két évtizedre eltûnnek - ezek az ötletek.)

1963-ban két mûhelye van Magyarországon a társadalomkutatásnak: a KSH és az MTA Szociológiai Kutatócsoport.

Már kezdettõl volt ezek közt kapcsolat, hiszen a csoport munkatársainak egy része a KSH-ból érkezett; lényegesebb, hogy a KSH két részlegében is elmélyült társadalomstatisztikai és demográfiai kutatómunka folyt, amely nem határolódott el mereven a szociológiától. Acsády György például már az elsõ szociológiai konferencián is részt vett és ott részletesen ismertette a KSH-ban végzett vizsgálatokat. Beszámolt a családkutatások eseményeirõl, arról, hogy a fiatalok egyre korábban házasodnak, a válások aránya növekvõ. A másik témája a társadalmi rétegzõdés volt.

A KSH-ban folyó munkákról szólt Mód Aladárné a vele készített interjú során: "Már 1956 elõtt is foglalkoztunk olyan gazdasági kérdésekkel, mint a jövedelem, foglakoztatás, háztartás társadalmi oldalaival, ezt folytattuk 1956 után önálló profillal. Ilyen volt például az a kutatás, amelynek témája: "A nõk helyzete a munkahelyen és otthon". Mint az egykori hályogkovács, úgy vágtunk neki; az érdeklõdés volt meg. Ezek szociológiai témák, de teljesen statisztikai módszerekkel dolgoztunk. Ilyen volt: "A nap 24 órája" vagy a "Mit olvasunk" téma is. Megcsináltuk az elsõ idõmérleget, kíváncsian arra, hogyan élnek az emberek."

Elindult elég korán a társadalmi rétegzõdéskutatás, Ferge Zsuzsa vezetésével. Szabadi Egon - beszélgetésünk során - ezeket mondotta: "Idõkérdésekkel foglalkoztunk, a lakáskérdéssel, válásokkal, nyugdíjasok helyzetével, öngyilkosságokkal, alkoholizmussal, nemzetiségiekkel, szociálpolitikával. Ez még nem volt szociológia, de csírájában már benne volt ez is a kutatásokban, Kulcsár, Cseh-Szombathy is dolgozott nálunk."

A két mûhely közötti kapcsolat megmaradt a kutatócsoport megalakulása után is. Erre mutat a szociológusok és demográfusok találkozója és az a tanfolyam, amelyet a KSH egyik matematikus szakértõje tartott szociológusoknak. A társadalomstatisztika módszereket és technikákat kölcsönzött a szociológiának, de megtartotta önállóságát, éppúgy, mint a demográfia is.

Így a szociológia a következõ három évben még egyközpontú tudomány maradt. (Volt emellett egy - a bevett szervezeti kereteken kívüli - Szalai Sándor-féle vizsgálat is; Szalai önmagában is sajátos "intézmény" volt: a Medicor-üzemében folytatott kutatása a következõ címet viselte: "Üzemszociológiai és az üzemi dolgozók életviszonyaival kapcsolatos vizsgálatok, különös tekintettel a többmûszakos munkarendre".)

A Szociológiai Kutató Csoport fõ feladatát az MTA Elnöksége a következõképpen határozta meg: a módszertan kifejlesztésének céljából konkrét szociológiai kutatások végzése; ennek érdekében elméleti tevékenység és módszertani segítségnyújtás a más szerveknél és intézményeknél folyó szociológiai kutatásokhoz.

Lényegében megindulhatott a folyamat, hogy - kiszakadva a Filozófiai Intézet kereteibõl - a szociológia szaktudománnyá váljon. Az elsõ esztendõ a szervezõdés ideje volt. Milyen is volt a kutatócsoport? Mint közismert, a kutatócsoport vezetõje Hegedüs András lett. Vállalta azért is, mert szenvedélyesen érdekelte a szociológia és fellendítését nagy feladatnak tartotta. És elfogadta azért is, mert nem akarta, hogy KSH-elnököt csináljanak belõle, ami a politikai karrier útja lett volna, és számára ez már nem volt kívánatos.

A kutatócsoport összetétele meglehetõsen vegyes volt, már ami a munkatársak elõéletét illeti: mindenki menet közben tanulta a szakmát. A csoportba került a Filozófiai Intézetbõl: Szántó Miklós (továbbra is félállásban), és Márkus Mária, a Lukács-tanítvány Heller Ágnes, ismert filozófus, a volt politikai elítélt Lõcsei Pál, közgazdász fiatalok a KSH-ból és az egyetemrõl: Rozgonyi Tamás, Nemes Ferenc, Szelényi Iván, Varga Károly; volt népmûvelõk: H. Sas Judit és Losonczi Ágnes; a volt jogász: Szesztay András; az agrárszakember: Gyenes Antal.

A csoportba kerülés elõzetes feltétele a tájékozódó megbeszéléseken az volt, hogy a jelölt képes legyen önálló kutatásra - és legyen elképzelése arról, mit akar kutatni. Az elsõ év nagy része úgy telt el, hogy mindenki azt kezdte vagy folytatta, amit eddig csinált. Hegedüs hagyta dolgozni az embereket, akinek problémája volt vagy eljutott valameddig, azzal megbeszélte.

A csoport munkatársai a következõ témákon dolgoztak:

- Hegedüs András és Márkus Mária: munka- és üzemszociológiai vizsgálatok, ezek keretében a szakmai és munkaköri azonosulás, új belépõk adaptációja, a szocialista brigádok munkakörülményei, a szakmaválasztás problémái; Heller Ágnes: "A szerep-fogalom értelmezhetõsége"; Szesztay András: "Az egyetemet végzettek beilleszkedése a társadalmi munkamegosztásba"; Szelényi Iván: "A falusi szomszédsági viszonyok"; Varga Iván: "A falusi katolikus egyházközségek funkció-változásai"; Lõcsei Pál: "A válások társadalmi méretei és okai"; Szántó Miklós: "Budapesti munkások ízlésszociológiai vizsgálata"; Varga Károly: "A polgári szociológia elemzõ-kategóriáinak kritikai értelmezése" - idézhetjük az 1963. évi jelentésbõl.

A témák egyéni választás eredményei, de voltak megrendelések is. Például a tervhivatal és a televízió részére végeztek a két intézmény gyakorlati tevékenységéhez szükséges szociológiai felvételeket.

Az MSZMP Titkársága határozatának megfelelõen a kutatócsoport kidolgozta egy városi reprezentatív szabadidõfelvétel tervét azért, hogy a magyar adatok összehasonlíthatóak legyenek hasonló célzatú szovjet, lengyel és bolgár vizsgálatok adataival. A felvételt a kutatócsoport irányítása alatt a pártfõiskola hallgatói végezték. Készült errõl publikáció is, amely a Béke és Szocializmus címû folyóiratban jelent meg.

Az hamar kitûnt, hogy a kutatómûhellyé szervezõdés az "ahány munkatárs-annyi téma" módszerével nagyon soká tart. Ezért merült fel már kezdetben egy komplex team alakításának, valamennyi munkatárs közös erõfeszitésére épülõ csapatmunkának a gondolata. Így indult útjára a Gyöngyös környéki vizsgálat. Errõl a beszámoló jelentésben ez áll:

"A gyöngyösi járás három községében komplex faluszociológiai kutatás, amelyben több intézmény (Közgazdaságtudományi Intézet, Népmûvelési Intézet, Magyar Rádió és Televízió, Pártfõiskola stb.) munkatársai vesznek részt, és amelynek eredményeként mintegy 15-20 egymástól elkülönülõ szociológiai téma hipotézise és felvételi terve került kidolgozásra 1963. II. féléve folyamán."

A kutatócsoport már az elsõ évben sokat tett a nemzetközi kapcsolatok erõsítéséért. "Megalakulása után külön körlevelet intézett a népi demokratikus testvérintézetekbe és külön néhány jelentõsebb nyugati szociológiai kutató központhoz, intézethez és tanszékhez, s átvállalta a Nemzetközi Szociológiai Társaságban a magyar képviseletet a Filozófiai Intézettõl.

A Kutatócsoport az év folyamán több neves marxista és polgári szociológust látott vendégül, köztük volt például a szovjet Harcsev és Grusin, a lengyel Sarapata és Viatr, a német Scheler és H. Mezert, továbbá Moreno és Polányi az Egyesült Államokból, D. Szabó Kanadából és az olasz C. Stroppa.

A kutatócsoport az UNESCO-nak beszámolt a Magyarországon folyó szociológiai kutatásokról. Hegedüs András Prágában elõadást tartott a magyar szociológia helyzetérõl."

Természetes volt, hogy a csoport szervezése után az elsõ nagyobb tanulmányút Lengyelországba vezetett. (A szociológus-küldöttség tagjai: Hegedüs András, Márkus Mária, Kulcsár Kálmán és Szántó Miklós voltak.) Hegedüs András - interjúk során - így magyarázta a lengyel kapcsolat fontosságát:

"Erõs volt a lengyel hatás. Ebben egy ember is sokat tehet, ha pontosan ismeri, mi van... Márkus Mária jól ismerte az akkor fénykorát élõ lengyel szociológiát, amelyet Bauman, az empirikus Sarapata és Adam Schaff fémjelzett. Nagyon fontos szerepet játszott Sztyepanski, aki Erdei Ferenc-szerû híres és befolyásos tudós volt."

Az önálló, saját témájuk kerítése mögé húzódó kutatóknak nyilvánvalóan továbbképzésre, vitafórumokra volt szükségük. Egymást követték a színvonalas eszmecserék, elõadások. Már az elsõ évben volt egy olyan szeminárium - Márkus György vezette -, amely "Marx és az elidegenedés" címet viselte. (Ezt azután egy esztendõvel késõbb kivitték a csoportból, és széles keretek közt vitatták a Kossuth, Klubban.) (Érdekes volt a "Szerep és státus" vita is: ennek fõszereplõi Heller Ágnes és Varga Károly voltak.)

1964-ben szélesedett és erõsödött a szaktudománnyá válás folyamata. Mit mond errõl a csoport jelentése?

"A faluszociológiai felvételek tapasztalatai alapján elõkészítettük Gyöngyös város társadalmi viszonyainak vizsgálatát is. A felmérés komplexitását tekintve hasonló lesz a falusi vizsgálathoz. Ez a felmérés tulajdonképpen kiegészíti az elõzõt, amennyiben Gyöngyös középcentruma azoknak a falvaknak, amelyeknek vizsgálatát az elõzõekben lefolytattuk.

Kutatócsoportunk részben elõkészített olyan komplex kutatást, amely különbözõ intézményekben (ipari üzem, termelõszövetkezet, hivatal, tudományos kutatóintézet, lakóhelyi egységek, pl. falvak) vizsgálja azt, hogy a döntésekben milyen szerepe van ezen intézmények dolgozóinak. A vizsgálat nemcsak a döntésekben való részvétel lehetõségeinek kutatására terjed ki, hanem ezen intézmények mint információs rendszerek beható és sokoldalú vizsgálatára is."

Mindez szükségessé tette a csoport belsõ szerkezetének átalakulását: kutatási közösséget hoztak létre. (Elméleti, módszertani, kutatástechnikai, családszociológiai, munka- és üzemszociológiai és kultúrszociológiai munkacsoportok alakultak. Fenntartották azonban azt, a lehetõséget is, hogy egy-egy kutató - érdeklõdési körének és az általa eddig vizsgált témának megfelelõen - egyidejûleg több munkaközösségbe is tartozhatott.)

Gazdagodtak a nemzetközi kapcsolatok. Nemzetközi idõmérleg kollokviumot szervezett a csoport, amelyen hét ország képviselõi vettek részt: olyan nevek, mint Adam Schaff, E. Scheuch, D. Szabó, Feldheim és mások.

"Hegedüs András volt Bulgáriában, Jugoszláviában, Lengyelországban, Csehszlovákiában, Németországban és Romániában. Márkus Györgyné és Gyenes Antal Lengyelországban, Nemes Ferenc a Szovjetunióban, Szelényi Iván Kölnben, Csehszlovákiában és Amerikában, Cseh-Szombathy László Oslóban és Varga Károly az NSZK-ban.

Ugyanekkor kutatócsoportunkat is több ismert szocialista és nyugati szociológus látogatta meg. R. König, Ithiel de Sola Pool, H. Raymond, Subkin, Sarapata, Harcsev, Gieffeth, Klofacs, Helmuth Steiner, Alfred Klein látogatásai nagyon hasznos eszmecserékre adtak lehetõséget."¹³

A Gyöngyös környéki anyagok, az üzemszociológiai felmérések nyomán már megfogalmazódtak azok az elméleti következtetések, elõbukkantak azok a szociológiai kategóriák, amelyek idegesítették az ideológiai erõdök "parancsnokait". A társadalmi struktúra új megközelítése, az üzemi munkában az optimális hatékonyság és a humánus viszonyok kettõs, ellentmondó követelménye, az elidegenedés a szocializmusban témája és a bürokrácia Marx Weber szerinti értelmezése szentségtörésként hatottak.

Nõtt a konzultációs igény a csoporttal szemben. Megszaporodtak a feltûnést keltõ publikációk. Nõtt a szociológia tekintélye. (Ez a tekintély - Erdei megállapítása ez - nagyobb volt a hazai közvéleményben és a nemzetközi szociológiai közéletben egyaránt, mint a csoport tényleges ereje.)

A kutatókra egyébként nagy teher nehezedett. Kevés volt a képzett szakember, a szakképzés megszervezése késett, közben megindultak az ösztöndíjas kiutazások. (Szelényi Iván pl. az USA-ba ment egy évre.) A technikai ellátottság gyenge volt, tudományos segéderõ alig. Egy ócska, a KSH-ban kiselejtezett Sorter-gépen dolgoztak.

Az ellenõrzés sokszoros volt: Tudományos Tanács, Koordinációs Testület, Szociológiai Bizottság, szinte azonos tagokkal. És a bizottságokon belül ott volt Szalai Sándor is, aki az "ördög ügyvédje" szerepében könyörtelenül lecsapott minden szakszerûtlenségre.

Ez az idõszak kétségen kívül hõskor volt, de nem felhõtlen, konfliktusmentes korszak.

A Szociológiai Bizottság idõközben újjászervezõdött: az elnök Erdei Ferenc lett, titkára Hegedüs András. Tagjai pedig: Szalai Sándor, Szigeti József, Szántó Miklós, Gyenes Antal, Kulcsár Kálmán, Wirth Ádám, Fukász György, Cseh-Szombathy László.

A kontrollt enyhítendõ Hegedüs javaslatot fogadtatott el a három bizottság öszszevonására. A publikációs lehetõséget megnövelte, hogy a Valóság - a mind népszerûbb folyóirat - szerkesztõbizottságát is Hegedüs vezette. A szociológiai képzésre is született határozat.

"A szociológia oktatására Hegedüs András, Szigeti József, Szalai Sándor és Kulcsár Kálmán átfogó tervet készít elõ, amelyben a szociológiai oktatás egy felsõoktatási intézményre való koncentrálásának és az egyes szakszociológiai ágaknak a megfelelõ szakegyetemekre való kihelyezésének szempontjai egyaránt érvényre jutnak."

Hegedüs lendületét fokozta, hogy a Nyers Rezsõ által vezetett reformmunka egyik albizottságának élére került. Az 1965-ös jelentésben ezt olvashatjuk: "Kutatócsoportunkban több munkatárs aktívan részt vett az új mechanizmus ki dolgozására irányuló munkákban és ezen belül is elsõsorban a dolgozók irányítási rendszerbe való bevonása problematikájának vizsgálatában. E témához kapcsolódott több kisebb felvétel is, elsõsorban a termelési értekezletek, üzemi tanácsok és az üzemi demokrácia egyéb formáinak hatékonyságára vonatkozóan."

Mindez azonban nem jelentette azt, hogy a szociológia simán csatát nyert. (Izgalmakat keltett például az 1964 végén rendezett elidegenedés-vita.) Elõbb a Szociológiai Bizottság õszi, majd a II. Osztály tanácskozásán kemény összecsapás történt.

Hegedüs szóvá tette, hogy nem bõvülnek megfelelõen a publikációs keretek, szociológiai szakfolyóiratra volna szükség. És annak ellenére, hogy határozat van a szociológia egyetemi oktatására, az ELTE vezetõi nem akarnak tanszéket szervezni, és nem mozdul a pártfõiskola sem. A "másik oldal" riposztozott; marxista-e ez a szociológia, amelyet a csoport mûvel? Követelték a nem-marxista irányzatú kutatók és vizsgálatok visszaszorítását. Hegedüs válasza az volt, hogy adminisztrációs határozatokkal nem lehet eredményt elérni, a marxizmus hegemóniája a szociológia területén is csak tudományos viták során biztosítható. Elismerte, hogy vannak olyan álláspontok, amelyek szerint: "a szociológia szaktudomány: a jelzõ nem lényeges", de hangsúlyozta, hogy nem tilthatók meg a "marxizmustól eltérõ megközelítéssel induló kutatások sem".

Felhívta a figyelmet egy hibás polarizáció végleteinek a veszélyére: az egyik oldalon a dogmatikusok, akik mindentõl féltik a marxizmust, a másik oldalon a marxizmust elvetõk vannak. Kiemelten kell támogatni a marxista szociológusokat, de nem szabad elnémítani a nem-marxista szociológiát sem.

Erdei támogatta Hegedüst: "a most folyó szociológiai kutatások irányát és tendenciáját a marxista szociológia kikovácsolódásának folyamatában kell vizsgálni. Ebben a fõirányban halad, de nem zárhatunk ki más megközelítéseket sem, amelyek hasznosak lehetnek". Javasolta egy technikai tanácsadó központ szervezését a csoporton belül, a publikációs keretek bõvítését, az oktatás koncentrálását két egyetemre. A bizottság ajánlotta, hogy a pártfõiskola legyen a politikai szociológia központja.

1965-ben ugyanezek a trendek folytatódtak. Bõvültek a kutatott témák. A teljes szociológiai spektrumot átfogó kutatási jegyzék az általános szociológia témacsoportban négy vizsgálatot, a társadalmi struktúra címszó alatt tizenegyet, a munka-, üzem-, iparszociológia keretében kilencet, a kultúra és szabadidõ területén nyolcat, az ideológiai képzõdmények szociológiája körében ötöt - e furcsa címszó a vallás-szociológia és a közvélemény meg a nemzeti-faji elõítéletek vizsgálataira vonatkozik - a település-szociológia tárgykörében hat kutatást tartalmazott.

1965 szeptemberében a csoport feljegyzést készített a szociológia helyzetérõl. Ebben a szerzõ - Hegedüs András - elemzi, miért volt szükség a szociológiai kutatásokra és figyelemre méltó megállapítást tesz: "Világossá vált, hogy a konkrét kutatások mellett bizonyos mértékig új tudománycsoportot kell kifejleszteni, a szociológiát, amely nélkül a konkrét társadalomkutatások nem hozhatják meg a kívánt eredményt és szükségszerûen megrekednek valamilyen empirikus szinten." Vagyis az elméleti általánosítás is feladata a szociológiának, amely igényt 'tart arra, hogy a társadalmi megismerésben önálló és jelentõs szerepet kapjon. Itt veti fel Hegedüs a szociológia hármas funkcióját: a társadalomelmélet, a társadalmi gyakorlat és a társadalmi önismeret szolgálatát. "Annak, aki követeli a szociológia által nyújtott gyakorlati segítséget, igényelnie kell nemcsak a konkrét szociológiai kutatásokat, hanem az azt megalapozó elméleti tevékenységet is." A szociológiának fel kell tárnia egyén és társadalom sok konfliktust tartalmazó viszonyát.

Nehezíti a fejlõdést, hogy a gyakorló szociológusok többsége nem szervezett oktatás során, hanem önmûveléssel szerezte ismereteit, az egyetemi szakképzés hiánya súlyos probléma. Az intézményesedés folyamatáról, nehézségeirõl Hegedüs ezeket írja: "Mindössze egy nagyon szûk létszámkeretek között mozgó intézmény foglalkozik hivatásszerûen szociológiával (MTA Szociológiai Kutatócsoport), más intézményekben, ha foglalkoznak is kutatók szociológiával, ez legtöbbször megtûrt tevékenység (vagy hobby), és éppen ezért ilyen kutatások koordinálásának a lehetõségei rendkívül kicsik. Felvetõdik az a kérdés, hogy minél gyorsabban ki kellene alakítani a szociológiai kutatásokkal foglalkozó különféle részlegeket különbözõ kutatóintézményeken belül (itt mindenekelõtt a Népmûvelési Intézetre, a Közgazdaságtudományi Intézetre, Munkaügyi Intézetre, Jogtudományi Intézetre stb. gondolunk), továbbá a különbözõ egyetemeken szociológiai tanszékeket kellene létrehozni."

Egy Hegedüs-jelentésben ezeket olvashatjuk a szociológiai kutatások körül vívott kétfrontos harcról: "A szociológiai kutatások egyik legfontosabb problémája a marxista társadalomelmélet és szemlélet érvényre juttatása a konkrét kutatásokban. Ez a kutatócsoport marxista társadalomkutatóira legalábbis kettõs feladatot ró: részint le kell küzdeni a polgári szociológia hatására kialakuló szûk empirikus irányzatokat, azt a szemléletet, amely megelégszik a jelenségvilág tényeinek többé vagy kevésbé pontos rögzítésével, matematikai formulákba foglalásával, vagyis "matematizálásával". A felvételek pontossága bármennyire fontos kritériuma is a szociológiai kutatásoknak, nem lehet az egyetlen ismérv, mert a marxista társadalomtudomány lényegi összefüggések megismerésére törekszik, mert csak azok adhatnak igazán értékes segítséget mind a társadalomelmélet fejlesztéséhez, mind a társadalmi gyakorlat számára. Mindemellett továbbra is kísért a marxizmus dogmatikus szemlélete, amely lezártnak tekinti a marxista társadalomelmélet kategória- és fogalmi rendszerét és megakadályozza azt, hogy a társadalomtudományi megismerés újabb módszerei a kutatómunkában felhasználhatók legyenek."

Egy jelentéstervezetben ezeket írja: "A Szociológiai Kutatócsoporton belül több kísérlet is volt a belsõ képzés megoldására. Ezek közül érdemes kiemelni az 1964-ben indított "Marx-szemináriumot", amelynek az volt a feladata, hogy Marxnak azokat a munkáit, amelyek a szociológia fejlesztése szempontjából bírnak elsõsorban jelentõséggel, áttanulmányozza és megvitassa. Ezt a célt szolgálják az elég rendszeres idõközökben rendezett elméleti-módszertani viták is, amelyeket általában nagyfokú aktivitás jellemez, és amelyek iránt a szociológiai kutatócsoporton kívülrõl is jelentõs érdeklõdés nyilvánul meg. Ma még megoldatlan az egyetemi szociológiaoktatás, bár különbözõ egyetemeken folytak szociológiai elõadások, de ezek szervesen nem illeszkedtek be az egyetemi tantervbe. A Mûvelõdésügyi Minisztérium Marxizmus-Leninizmus Fõosztálya a helyzet megváltoztatására különbözõ intézkedéseket dolgozott ki, de ezek megvalósítása az egyetemek nagyfokú ellenállásába ütközik, amiben feltehetõen szerepet játszanak le nem küzdött dogmatikus elképzelések is a marxista társadalomtudomány jellegérõl, bár a szociológiai oktatás tananyaga sem tekinthetõ még megfelelõen kidolgozottnak."

A jelentés kitér a szociológia iránti érdeklõdés, a divattá válás negatív következményeire is.

"Sokan felkészültség, szakismeret nélkül úgynevezett interjú-módszerekkel felvételeket készítettek, amelyek azután érdemleges ismereteket - éppen az elõbbi hiányosságok miatt - nem adtak. A kutatócsoport ezen jelenség ellen - amit ankétomániának neveztek el - határozottan fellépett. Ennek leküzdését célozták az elõbbiekben már említett Közgazdasági Továbbképzõ tanfolyam keretében tartott elõadások is. A két kérdés ezzel természetesen még nem oldódott meg, a felvételi módszerekben hatékonyabb szaktanácsadásra és nagyobb fokú koordinációra és az adatok szisztematikus megõrzésére lenne szükség."

Sok minden történt a nemzetközi kapcsolatok terén is. Egy rendezvényt érdemes kiemelni: 1965 szeptemberében a csoport érdekes nemzetközi szemináriumot szervezett az "ember-munka viszony" szociológiai problémáiról. Ez volt az emlékezetes sebesvízi konferencia, amelyre a Szovjetunióból, az NDK-ból, Jugoszláviából, Csehszlovákiából és Romániából érkeztek meghívott kutatók.

1966-ban megtorpant a fejlõdés. A változás furcsán bizonyítja, hogy milyen ellentmondásos a politikai és a társadalmi élet: az események nem "lineárisan", egyenesvonalúan következnek, hanem kitérõkkel, ugrásokkal, visszaesésekkel. Az MSZMP Központi Bizottsága 1966-ban fogadta el a reform elveit, de ez már változó nemzetközi helyzetben történt.

A Koszigin-reform lekerült a napirendrõl, a reformgondolat népszerûsége Kelet-Európában nem volt általános. A magyar vezetés erõteljesebben hangsúlyozta, hogy csupán új gazdasági mechanizmusról van szó és semmiképpen sem társadalmi-politikai reformokról. Ez pedig erõsen befolyásolta a szociológia pozícióit is, és ezt a résztvevõk abból érezték meg, hogy a konzervatív erõk támadásba mentek át. Hegedüst leváltották a Valóság szerkesztõbizottsága élérõl. Hegedüs - az interjú során - errõl így nyilatkozott: "Amikor a Valóságban megjelent az "elidegenedés"-vita, majd a munkásosztályról, a társadalmi struktúráról cikkezett a folyóirat, sajátos nimbusza lett. 1965 végén sûrûsödtek az összecsapások, 1966 elején leváltottak. A kutatócsoport még védett volt. Akkor létrehozták a Lakos-féle Társadalomtudományi Intézetet mint ellenintézetet. A Szociológiai Kutatócsoport publikációival, az iparszociológiai anyaggal nem volt gond, de kibontakozott a vita az osztályfogalom, a szociológia szerepe, funkciója, elsõsorban a kritikai funkciója körül."

Ezekrõl a eseményekrõl Huszár Tibor ezeket mondta:

"A Valóság tudatosan hozott szociográfiát, lehozta az elidegenedés-vita jegyzõkönyvét. (Azt mondták akkor dogmatikus berkekben, hogy a folyóiratban sok a "zavarológia".) Hegedüsnek a fõszerkesztõi székbõl távoznia kellett, a Valóság lavírozgatott." Hozzátette: "A szerkesztõség nem követte Hegedüs konfrontációs vonalát, taktikusabb politizálással át lehetett volna menteni a kétségtelen értékeket. A szerkesztõség reformpárti vonala nem változott." "A Társadalomtudományi Intézetben elõször egyéves tanfolyam indult, kikértek - szerzõdéssel - az egyetemrõl. Szelényi Iván, Kulcsár Kálmán, Pataki Ferenc voltak partnereim. Nagyon jó tanfolyam volt, a mai derékhad ezen indult el.

Ez a szociológia intézményesedésének korszaka, amikor a Társadalomtudományi Intézetben is kialakult a szociológiai részleg, az ELTE-n is megkezdõdött a munka, elõször tanszéki csoportként."

Szecskõ Tamás mondta ugyanezekrõl: "Hegedüs volt a Valóság szerkesztõje is és én is dolgoztam a folyóiratnál. Másodállásban szerkesztettem a közgazdasági és szociológiai rovatot. Amikor Hegedüst leváltották, én is eljöttem. A Rádió elindította a közvélemény-kutatást, Sósné vezetésével, és az elnökség engem bízott meg a munka felügyeletével. Félállásban én vállaltam, mert közelebb jutottam a szociológiához." "Már a Valóság-vitákban is szembekerültünk Hegedüssel, ez 1968-69-ben is folytatódott. A reformer oldalon voltunk, de azon belül szemben.

Világos az, hogy a társadalmi körülményeket is figyelembe kell venni, és nem lehet tisztán a gazdaság szférájában maradni. De a kritikai cikkek túlsúlyba kerültek. Igyekeztem a szerkesztõségi vitákban fékezni, féltettem a Valóságot. Nem jártam sok sikerrel. Mégis azt mondom, hogy a menesztés módja, a forma, nem volt elfogadható."

A kutatócsoport munkatársi kollektívája reformelkötelezett volt és egységes a konzervatív oldallal szemben. De a napi munka során késhegyig menõ viták voltak. Egy-egy téma vitája során átmeneti csoportokba verõdtünk, Hegedüssel is nehéz vitákba bonyolódtunk. Tulajdonképpen nem volt szerencsés dolog, hogy személye önmagában is szenvedélyeket kavart, szinte állásfoglalásaitól függetlenül. A múltja súlyosan nehezedett rá, hatványozott érzékenységgel fogadtak mindent, amit irt, mondott vagy tett. Volt benne egy ösztönös konfrontációs törekvés is, amely nehezítette barátai és szövetségesei dolgát és az ügyet is, amelyre a szövetség alapozódott.

Kulcsár Kálmán érdekesen fogalmazta meg ezt az ellentmondásos alaphelyzetet. "Tudtam, hogy Hegedüs a Szovjetunióban volt, szociológiával foglalkozik. Mindez rokonszenves volt, és ez meg is maradt mindaddig, míg szélsõséges irányba nem fordult. Ahol van, ott szélsõségbe fordul, alkatilag ilyen.

A társadalmi valóságot kell feltárni, ebben van a kritikai elem, nem külön. Nála ez publicisztika lett, nem tudomány. A valóságból kell deriválni a kritikai elemeket, megmagyarázni a történelmi összefüggéseket, ez erõteljesebb, mint a divatos ellenzékiség."

Egy-egy kor politikai gondolkodását befolyásolják az ideológiai reflexek, de a személyi kapcsolatok, közös élmények, rokonszenvek vagy régi indulatok is. Az ideológiai-politikai küzdelemnek vannak fórumai, ahol a vitatkozók nyíltan összecsapnak, de intern, nem nyilvános színhelyei is.

A kutatás egyik nehézsége, hogy ezek tabu-területek, a források ezeket nem tartalmazzák, az írásos dokumentumok a vita jellegét nem adhatják vissza.

Ha tehát a folyamatot vizsgáljuk, az intézményesedés fordulataként jellemezhetjük a történteket: a szociológia többpólusúvá vált.

A nemzetközi kapcsolatok továbbfejlõdtek. Egy jelentésben ezeket olvashatjuk: "Jelentõs energiákat kötött le az eviani VI. Szociológiai Világkongresszusra való felkészülés, ahol elsõ ízben szerepelt nagyobb számú magyar szociológus delegáció. Az eviani kongresszusra kilenc magyar elõadás készült, amelybõl hatot a Szociológiai Kutatócsoport tagjai készítettek. A kutatócsoport részvételével készült el a hazai idõmérleg-kutatás, amelynek beszámolójáról külön kerekasztal-konferenciát rendeztek, s amely széles körû visszhangot váltott ki.

Az elõadások egyébként a szocialista társadalom és a marxista szociológia sok fontos kérdését taglalták (társadalmi struktúra, ember-munka viszony problémája, a szekularizáció kérdése, a zene funkciója a társadalomban stb.)."

A kutatócsoport az 1966-os évben tovább építette nemzetközi kapcsolatait. Több kutatási téma kapcsolódott be, amelyekben kisebb vagy nagyobb mértékben nemzetközi koordináció folyik. Ilyen témák a már említett idõmérleg-kutatás mellett többek között a következõk:

- középiskolások vallási tudatának vizsgálata,

- a mûszaki haladás társadalmi következményeinek vizsgálata falun.

Az eviani világkongresszus mellett a kutatócsoport tagjai több nemzetközi szemináriumon vettek részt, illetve több esetben kaptak meghívást külföldi elõadásokra.

A beszámoló végén fontos javaslatot tesznek:

"A szociológiaintézményesülése három olyan problémát vet fel, amelyben szükségesnek tartanánk, hogy a Szociológiai Bizottság eszmecserét folytasson és véleményt alakítson ki.

a) Az Akadémia keretében, illetve irányítása alatt Szociológiai Társaság létrehozása, hasonlóan a Pszichológiai Társasághoz. Meg kell jegyeznünk, hogy a szocialista országok többségében már érdemi mûködést kifejtõ társaságok mûködnek, amelyeknek nincs hazai partnerük.

b) Meg kell kezdeni a negyedévenként megjelenõ szociológiai folyóirat elõkészítését olyan célkitûzéssel, hogy az elsõ szám 1968 elején megjelenhessék.

c) A Szociológiai Kutatócsoport intézetté fejlesztésének problémája, ami elsõsorban elnevezési kérdést vet fel."

Az 1967-es izgalmas év volt. A cseh események elõszele érzõdött egész Kelet-Európában. Itthon folytak a reform beindításának munkálatai. Kemény harcokban csaptak össze a reform eredeti elveit védelmezõk és az óvatosságra intõ konzervatívok, az utóbbiak némi fölényével, a fékek beépítésével. A szociológia ugyanis nem általában volt érdekelt a reform sikerében, hanem helyzeténél, lényegénél fogva a társadalmi-politikai reformhoz kötõdött. Ez az elkötelezettség bizonyos mértékig tehertétellé vált akkor, amikor azt hangsúlyozta a vezetés, hogy a reform nem jelent semmi mást, mint a gazdasági mechanizmus megújítását.

Az eddigi erõpozíció megõrzésének hívei 1964-65-ben defenzívába szorultak, de ciklikus felélénkülésük 1966-ra kibontakozhatott, 1966-ban elfogadták a reform-elvet, de annak ellenére, hogy látszólag erõsödött a reform híveinek csapata, engedtek az ellennyomásnak: csak az eredeti elgondolás jelentõs módosításával, sõt deformálódásával érték el a reform 1968. január elsejei bevezetését. Nagy volt az ár: le kellett mondaniuk egy sor lényeges intézkedésrõl, ez pedig idõben széthúzta és ezzel jelentõsen hatástalanította a reformelemeket, veszélyeztette a lépések konzisztenciájával elérhetõ hatékonyságot. Hallgatniuk kellett a reform bevezetésének valószínûsíthetõ társadalmi-politikai következményeirõl, de ezzel arról is lemondtak, hogy tudományosan felmérjék ezeket. Elhagytak minden utalást arra, hogy a társadalmi-politikai reformlépések elválaszthatatlanul szükségesek és ezek nélkül a reform gazdasági eredményei is kétségesek.

A harcok egyik negatívuma volt a szociológiai kutatások megrendszabályozása elérése. A Kutatócsoport fejlesztése elmaradt. A Szociológiai Bizottság 1967. szeptemberi ülése megerõsítette, hogy szükség van Társaságra és szakfolyóiratra, de ennél tovább nem jutott. 1967 októberében került sor a siófoki nemzetközi szemináriumra - "Az irányítási rendszerek szociológiai problémáiról".

Egy Héthy Lajos által készített Tájékoztatóban errõl ezeket olvashatjuk.

"A szakigazgatás problémáinak tisztázását és elmélyítését célozta a bürokrácia problémáiról tartott siófoki nemzetközi szociológiai szeminárium (1967. október), ahol magyar, szovjet, csehszlovák, német, osztrák, francia, amerikai és kanadai szociológusok nézeteit vitatták meg. Hegedüs András több dolgozatot nyújtott be megvitatásra, amelyek a bürokrácia elleni harc történelmi elõzményeit, a munkamegosztásnak a bürokrácia kialakításában játszott szerepét, a szocialista társadalomban meglévõ társadalmi ellenõrzés kérdését, a specializált vezetés és a tudományos kutatás kapcsolatát tárgyalták." Ez a tanácskozás nagy vihart okozott.

A Közgazdaságtudományi Egyetem szociológiai tanszékének Nemes Ferenc által készített - Hegedüs és mások tanulmányaira alapozott - jegyzete is nyílt ideológiai összecsapással járt. Így aztán nem meglepõ, hogy a legfelsõ ideológiai pártszerv az Agit. Prop. Bizottság - napirendre tûzte a szociológia helyzetét, jelentést kért a kutatócsoporttól is, de "független" szakértõktõl is rendelt anyagot.

Az 1966-68-as évekrõl készített jelentést tudomásul vette a Szociológiai Bizottság, de csak mint nyersanyagot fogadta el és külön jelentést igényelt. Ebbõl idézek részleteket:

"Talán éppen a társadalmi önismeret szolgálata veti fel a szociológia jelenlegi fejlõdésének legkényesebb kérdéseit. A hazai szociológiai kutatás fontos feladatául tekintettük és tekintjük azt, hogy különbözõ hibás elképzelésekkel szemben (dogmatikus illúziók, ellenzéki magatartást szült pesszimizmus és szkepticizmus, partikuláris szemlélet stb.) a szociológiai publikációk sok fontos társadalmi kérdésben segítsék a tisztánlátást. Ilyenek voltak többek között a következõk: a jogi (amit a statisztikai adatokból már eddig is láttunk) és a tényleges válások közötti eltérés; új városi lakótelepek társadalmi problémái; a "munkás" és a "paraszti jelleg" a termelõszövetkezeti dolgozóknál; mûvészeti ízlés és a mûvészetek funkciói a szocialista társadalomban; az egyetemet végzett fiatalok beilleszkedése a társadalomba.

Épp így az eredmények bázisán új helyzet állt elõ, amelyet a szociológia mint a társadalom önismeretét, a társadalmi elmélet fejlesztését és a társadalmi gyakorlat segítését szolgáló tudománnyal szemben támasztott szükségletek és igények jellemeztek - sõt pozitív és negatív illúziók nagyarányú felnövekedése -, ezekkel a marxista szociológia lépést tartani nem tudott, és így minden oldalon aránytalanság keletkezett."

"A marxista szociológia sajátos arculatának kidolgozása, saját felvételeknél használt operacionális kategóriarendszere valamennyi szocialista országban lemaradt a szükségletek mögött. Ez a helyzet nálunk is. Ugyanakkor a széles területen való érintkezés a polgári szociológiával akár konferenciákon, tanulmányutakon, vagy az irodalom tanulmányozása terén történjen is, óhatatlanul okoz torzulásokat a nézetekben, zavarja a marxista eszmei alapok kikovácsolásának munkáját. Vannak - különösen a fiatalok között - hívei a pozitivista empirista szociológiának, amely mindenfajta ideológiát mint hamis tudatot kiküszöbölne a szociológiai felvételekbõl. Vannak viták marxista szándékú és frazeológiájú tanulmányokkal. A marxista szociológia szilárd állásainak kidolgozása hosszú tudományos tevékenység, sok vita és a valósággal való állandó konfrontáció révén született meg. Ezek a nézetek jellemezték az 1965 szeptemberében megrendezett sebesvízi nemzetközi munkaszociológiai konferenciát is, és hasonló összecsapások történtek a siófoki nemzetközi konferencián, amely a bürokrácia tárgykörével foglalkozott. Bonyolítja ezt a fejlõdést az is, hogy a szociológia mint a társadalom önismeretének szolgálata természetszerûleg nemcsak a valósággal való konfrontáció során helytelennek bizonyuló nézetekkel találkozik szembe, hanem olyan csoportokkal és rétegekkel is, amelyek e nézeteket sokszor nagyon is valós partikuláris érdekek miatt rendkívül szívósan védik. Az ilyenféle összeütközéseket természetesen és elkerülhetetlen jelenségként kell felfogni, amelyeket, ha a hazai szociológia valóban marxista irányba fejlõdik, legfeljebb mérsékelni lehet, de megszüntetni nem.

A marxista világnézeti és módszertani alapokat elsõsorban és mindenekelõtt a kutatások teljes lefolyása során kell biztosítani."

Az "ellen-anyagban" nagyon kemény megállapítások találhatók.

Az érdeklõdés nagy a szociológia iránt; ennek oka részben a szociológia újszerûsége, de a túltengõ ellenzéki-kutatási pozíció is. A fõ probléma: elszakadtak az elméleti és a konkrét szociológiai kutatások. (Ez lehetõséget adott a marxizmus és a konkrét szociológiai vizsgálatok eredményeinek bizonyos szembeállítására, a marxizmus alapvetõ tételeinek háttérbe szorítására vagy helytelen színben való feltüntetésére.) A feltárt és helytelenül interpretált tények egy része politikailag oppozíciós álláspontok indokaiként szolgált. Ez a jelentés pedig a javaslatok közt a személyi és anyagi erõk olyan átcsoportosítását ajánlja, amely képes megszüntetni a Hegedüscsoport monopolhelyzetét. A "hivatalos" anyag is megállapította, hogy a viták kiélezõdtek. A helyzetet úgy jellemzi, hogy az erõk szétforgácsolódtak - a koordináció gyenge. A siófoki tanácskozás nem volt megfelelõ fóruma a bürokrácia-kérdés megtárgyalásának. A vita egyoldalú volt, "felelõtlen nézetek hangozhattak el". A "bürokratikus hatalmi elit" szélsõséges emlegetése több ponton az "új osztály" ellenséges elméletéhez közelít.

"Tisztázatlan maradt a szociológia tárgya, helye a társadalomtudományokban, a történelmi materializmushoz való viszonya.

A szociológia funkcióit úgy értelmezik, mintha egyedül a szociológia feladata lenne a szocialista társadalom önkritikája. Ez ellenzéki általánosításokhoz vezet, fõként ha feltételezik, hogy a politikai vezetés partikuláris érdekekbõl szemben áll ezzel a kritikával. A polgári szociológia hatása terjed."

A következtetés: ahelyett, hogy számszerûen fejlesztenék a kutatócsoportot, profilírozott mûhelyeket kell létrehozni; új erõket kell felhozni, átképezni a Politikai Fõiskolán. A jelentés elmarasztalta a Szociológiai Bizottságot is.

A kutatócsoport vezetõi nem nyugodtak bele az elítélõ határozatba és hosszú feljegyzést készítettek. (Aláírói: Márkus Györgyné, Hegedüs András és Szántó Miklós.) Ezt egyeztették Erdei Ferenccel is, aki kényes helyzetében is kiállt a csoport mellett.

Részlet a vitairatból:

"A társadalmi struktúra témája a szociológia alapkérdése, és valamennyi felvétel valamennyi kutatási eredménye ebben a témában összegzõdik. Azt kívánni tehát, hogy a Kutatócsoport ne foglalkozzon a társadalmi struktúra problémáival, lényegében azt jelentené, hogy maradjanak meg egy-egy elszigetelt társadalmi jelenség empirikus kutatásának szintjén és tartózkodjanak minden elméleti általánosítástól. Pontosan az következik be, amitõl az Agit. Prop. Osztály határozata óvta a marxista szociológiát. (A bürokrácia-téma a társadalmi szerkezet tárgyalásának egy metszete.) Azt hisszük, hogy a tudományos fejlõdést hátráltatná bizonyos témák monopolizálása. Természetesen minden intézményt és minden személyt lehet kritizálni azért, hogy valamilyen neki kijelölt feladatot nem végzett el, de teljesen jogosulatlan az olyan kritika, hogy valamilyen intézmény a tudományának alapkérdéseit jelentó problémákkal is foglalkozik, amikor ez más intézményekre volt kiosztva.

A siófoki vita valóban nem volt megfelelõen szervezett és kellõen magas színvonalú. Ugyanakkor kétségtelen, hogy a Tudományos Akadémia vezetése által jóváhagyott tudományos konferencia volt, és akik a hibás nézetekkel vitába szálltak a marxista szociológia platformján, azok elsõsorban és mindenekelõtt a Kutatócsoport vezetõ munkatársai voltak. Nem hisszük ugyanakkor, hogy egy tudományos konferencia nem lenne megfelelõ fórum az adott téma tudományos kérdéseinek megvitatására, és ha egy tudományos vitában "vitás" kérdések merülnek fel, az csak természetesnek tûnik; véleményünk szerint egy tudományon belül nemigen léteznek vitathatatlan kérdések. Bár ezekben a vitákban felmerültek nagyon különbözõ és talán helytelen nézetek is, "új osztály" jellegû koncepciókról nincs tudomásunk.

Ami a szociológia deklarált, illetve tényleges funkcióját illeti, arról nincs tudomásunk, hogy valaki kizárólagos jogot követelne akár a szocialista fejlõdés alternatíváinak, akár a szocialista társadalom önismeretének kialakításában. Így teljesen egyetértünk azzal a megállapítással, hogy ez nem kízárólag a szociológia feladata. Ugyanakkor hangsúlyozni szeretnénk, hogy igenis a szociológia feladata is - akár képes ennek a megoldására az adott pillanatban, akár (káder- vagy egyéb szempontok miatt) nem."

Közben zajlottak a cseh események - Párizsban felkelésszerû diáktüntetések voltak -, elsõ hónapjait élte az 1968. január elsején bevezetett magyar reform. Mindez kiélezte a küzdelmet az ideológiai fronton.

A kutatócsoport reformszociológusai nem vonultak vissza. Mutatja ezt az olasz-magyar szociológus találkozó is, 1968. július 29-e és augusztus 2-a közt. Elõadásában például Hegedüs a szociológia funkciójáról a következõket mondotta: "A marxizmuson belül a szocialista országokban általában különbözõképpen értelmezik a szociológia társadalmi funkcióját. Vannak még mindig olyanok, akik a törtmatos jellegû apologetikai funkcióra fektetik a fõ hangsúlyt. Ugyanakkor kifejlõdött egy erõs empirikus irányzat, amelynek van is értelme abban az esetben, ha a társadalmi fejlõdés fõ vonalát segíti. Kibontakozott továbbá egy harmadik irányzat, amely egyszerre két feladat elvégzésére vállalkozik, nevezetesen - Lukács György szavaival élve - egyidejûleg igyekszik "visszatérni" a marxizmus értékrendszeréhez és a valóság tényeihez."

Aztán következett a történelmi fordulat, a cseh események túllépték a kritikus pontot. Katonai erõk avatkoztak be. Heller Ágnes és mások éppen Korcsulán voltak egy nemzetközi konferencián. Aláírták a tiltakozó nyilatkozatot. Hegedüs itthon volt, és levelet küldve az MSZMP vezetõtestületének, helytelenítette a lépést. A leváltása bekövetkezett, és a kutatócsoport tagjai nehéz helyzetbe kerültek. Egy kis csoport aktív demonstrációt követelt, a többség - rokonszenvezve Hegedüssel - ugyanakkor féltette a jelentõs mûhelyt a feloszlatástól. Senki nem ítélte el a súlyos konfliktusba került igazgatót, aki maga is el akarta kerülni a csoport elleni retorziókat. A többi ismeretes. Itt abba is hagyhatjuk. Ami a kutatócsoport életében ezután történt - már Kulcsár Kálmán vezetésével - az a vérrögök lassú felszívódása: a politikai trombózis gyógyulása, ami nagyon nehéz, ellentmondásos folyamat volt, ám már inkább az intézetté fejlõdés elõjátéka. De ez már a szociológia magyarországi történetének következõ fejezete.
 

Jegyzetek

* A tanulmány az OTKA által támogatott kutatás elõzetes vázlata.

1. Interjú Szabó Imrével, 1986. június 10-én (kézirat).

2. Interjú Fukász Györggyel, 1986. március 4-én (kézirat).

3. Beszámoló a IV. Szociológiai Világkongresszusról. (Stresa 1959. szeptember 8-15.) MTA Levéltár.

4. Molnár Erik jelentése az MTA Elnökségének a filozófiai front helyzetérõl, 1959. április 24-én. MTA Levéltár.

5. Idézetek a Filozófiai Intézet által 1960. június 30-án szervezett szociológiai konferenciáról. (Rövidített formában megjelent a Magyar Filozófiai Szemle 1960. decemberi számában.)

6. Szalai Sándor: A szociológia helyzete Magyarországon. Élet és Irodalom, 1961. április 14. és április 21.

7. Fukász György: Marxizmus vagy polgári szociológia? Népszabadság, 1961. április 29.

8. Szántó Miklós: Hozzászólás a szociológiai vitához. Élet és Irodalom, 1961. június 3.

9. Szalai Sándor: Jelentés a szociológiáról az MTA Elnökségének. (1961. január) MTA Levéltár.

10. Jelentés a szociológia helyzetérõl az MTA Elnöksége számára. (1962. január) MTA Levéltár. (Készült a Szociológiai Bizottság égisze alatt, összeállította Szántó Miklós.)

11. Feljegyzés a konkrét szociológiai kutatások helyzetérõl. (1962. március) MTA Levéltár.

12. Az MTA Elnökségének 49/1962. sz. határozata a szociológiai kutatások fejlesztésrõl. (1962. szeptember 28.) MTA Levéltár.

13. Az MTA Szociológiai Kutatócsoportjának beszámoló jelentése (1965. január)