I. A civil társadalom fogalmának újraéledése

A civil társadalomról folytatott vita a hetvenes években Lengyelországban éledt újra, mint végleges szakítás mind az etatizmussal, mind a forradalmiság aurájával (Arató 1990: 11). Ezt követõen a fogalom népszerûségét növelte a független szervezõdések jelentõs hozzájárulása a demokratikus átmenethez nemcsak Kelet- és Közép-Európában, de Latin-Amerikában, Ázsiában és Afrikában is (Plattner-Diamond 1994: 5). Jóllehet a demokratikus átmenetek többségét nem tömegmozgalmak eredményezték, hanem elhúzódó és tárgyalásos átmenetek voltak (nem egy esetben a létezõ autoriter hatalom részbeni kontrollja alatt), a demokratikus átalakulás kezdeményezésével és különösképpen a teljessé tételéért kifejtett nyomással az újjászületett civil társadalom és a különféle típusú független csoportok nagyban elõsegítették a folyamatot (O'Donnell-Schmitter 1986: 43).

A fogalom értelmezése és jelentõsége meglehetõsen eltérõ Nyugat-Európában és a volt szocialista országokban. Nyugat-Európában a civil társadalom koncepciója lett a kulcsfogalma az új társadalmi mozgalmaknak (Ost 1982: 19). A civil társadalom koncepciójának újjászületése Nyugat-Európában azonban nemcsak az új társadalmi mozgalmak megjelenéséhez, illetve a kelet-európai disszidens mozgalmakhoz kötõdik, hanem Keane szerint (1988a: 2-13) két további jelentõs faktorhoz is, nevezetesen a gazdaság átstrukturálódásával járó nehézségekhez és a politikai változásokhoz, amelyek a keynesiánus, jóléti állam gazdaság- és társadalompolitikájának válságát kísérték. Ost (1982: 20) hozzáteszi, hogy a hatvanas évekre felnõtt új generációk - jelentõs részben a jótéti állam közremûködése eredményeképpen megemelkedett életszínvonal és iskolázottsági szint áldásait élvezve - megkérdõjelezték a második világháború után kialakult etatista jóléti állam mindenhatóságát, és nagyobb szerepet igényeltek saját életük igazgatásában. Az "új politika" teoretikusai amellett érveltek, hogy nemcsak az a módja a demokráciának, hogy az állampolgár négyévenként a szavazóurnához járul, leadja a szavazatát és visszavonul otthonába, ráhagyva a politikát a megválasztott képviselõkre. Lehetséges más módja is a demokratikus politizálásnak, amikor a civil társadalmi mozgalmak is szerephez jutnak a politikai szférában. A civil társadalom nyugat-európai koncepciójának alapfeltétele, hogy a civil társadalom az etatista jóléti állam minden gyámkodása ellenére sem szûnt meg létezni abban az értelemben, hogy az állampolgároknak mindig volt lehetõségük a civil társadalmi lét valamilyen formájára. Mivel a kapitalizmus mindig biztosít valamelyes üzleti függetlenséget, a kapitalista társadalom valamilyen mértékben mindig nyitott a civil társadalmi mozgalmak, kezdeményezések, a privát szféra irányába. Ugyanakkor Nyugat-Európában a civil társadalom koncepciója a marxi osztályelmélet újraértékelésébõl nõtt ki. A marxizmus leginkább kritizált része ökonomista koncepciója, a tulajdonviszonyok feltételezett elsõdlegessége és meghatározó szerepe, illetve az ebbõl fakadó osztályközpontú szemlélet, amely szerint minden konfliktus az osztályellentétek körül keletkezik. A civil társadalmi mozgalmak újdonsága, ami megkülönbözteti a "régi" mozgalmaktól, az, hogy nem a tulajdonviszonyok körül szervezõdnek (Pakulski 1993: 147). A civil társadalmi mozgalmak, ahelyett, hogy politikai pártként vagy szakszervezetként konstituálnák magukat, alulról szervezõdõ (grassroots) mozgalmak és közvetlen demokráciát képviselnek, szervezetük informális, lazán strukturált, s csak lazán kapcsolódnak össze országos szinten. Mûködésük fõ területe inkább a mindennapi élet demokratizálása, mint a hagyományos politikai és gazdasági szféra (Cohen 1985; Melucci 1988). A civil társadalmi mozgalmak megjelenése jelezte a feszültséget az autonómia utáni igény és a jóléti államok fokozódó szabályozottsága között (Gorz 1982).

A szocialista társadalmakban, Ost gondolatmenetét követve, a lényegi különbség az volt Nyugat-Európához képest, hogy állam és civil társadalom között a viszony ellenséges. Ost, Jean Cohenre támaszkodva, könyvében bemutatja, hogyan fordul el Marx a hegeli civil társadalom elméletétõl, s találja meg a munkásosztályban azt az erõt, amely helyreállítja állam és társadalom kettõsségét; és hogyan csupaszodik le a munkásosztály szerepe Leninnél a párt szerepére mint az általános érdek kifejezõjére, s válik a civil társadalom negatív jelenséggé, amint a párt átveszi a hatalmat. Ettõl kezdve a civil társadalom mint káros, partikuláris érdek megjelenítõje elnyomatás tárgya az általános érdek nevében. Ennek következtében nincs lehetõség külön érdek megjelenítésére és független közvéleményre. A gazdaság államosítása blokkol minden lehetõséget a partikuláris érdek megjelenítése szükségességének elismerésére a gazdaság területén is. Így munkavállalók léteznek, de önálló érdekképviseletre nincs lehetõségük, mert érdekeiket a párt, az õket alkalmazó állam vezetõ ereje fejezi ki.

A civil társadalom koncepciója a hetvenes években Lengyelországban éledt újra. Az 1956-os magyar forradalomnak, a civil társadalom alulról való helyreállítási kísérletének bukása, illetve 1968, a prágai tavasz mozgalmainak tankokkal történõ leverése és a Gomulka bukását követi Gierek-féle kurzus tette világossá a lengyelek számára, hogy nem életképes stratégia az állam demokratizálásáért és politikaváltásáért folytatott küzdelem, hanem antipolitikára, az államtól független civil társadalom kiépítésére kell stratégiai irányt venni. A civil társadalomra orientált stratégia, nem a pártállam megdöntésére, illetve megreformálására, hanem a mindennapi életbõl való kiszorítására irányult. A hatalom visszaszorításának stratégiáját nevezte Michnik új evolucionizmusnak (Bozóki 1992: 20). A civil társadalom programja egyben az önkorlátozás programja is volt: a hatalom megragadása helyett a polgári jogokért, a szabad egyesülésért és az alternatív nyilvánosságért folytatott harc. Az önkorlátozó forradalom gondolatában benne volt az összes korábbi nagy forradalom tapasztalata is, miszerint e forradalmak után a hatalomra jutott új elit nemcsak demobilizálta azokat a társadalmi erõket, amelyektõl eredetileg függött, de egyben olyan diktatórikus viszonyokat teremtett, amelyek épp az ilyen erõk megjelenését igyekeztek minden lehetõ eszközzel megakadályozni. Az cinkorlátozó forradalom épp az ellenkezõ célt tûzte maga elé, mégpedig az alulról való építkezést és azt, hogy ameddig csak lehet, megpróbálja megvédeni a rendkívül artikulált, szervezett autonóm és mobilizálható civil társadalmat (Arató 1990: 11-14).

Lengyelországban és más kelet-európai országokban a civil társadalom koncepciója a demokratikus ellenállási mozgalomnak központi kategóriája lett (Ost 1982: 19). A totalitárius vagy autoriter politikai rendszerekkel szemben meghatározott civil társadalom fogalom alapvetõen állam (politika) és civil társadalom szembenállására, különállására épít. Ugyanakkor a civil társadalom létezésének és kifejlõdésének elõfeltétele az államhatalom önkorlátozása, amely az alapjogok deklarálása és gyakorlati érvényesítése révén valósul meg. Ezek az alapjogok a magánszféra jogai, a társadalmi jogok és a nyilvánosság jogai. E jogok megléte, illetve valamilyen kombinációjuk szükséges ahhoz, hogy létrejöhessen az államhatalomtól független szervezett társadalom (Arató 1987). Miszlivetz (1993: 45) szerint a civil társadalom-állam fogalompór, akár a politikai retorikát, akár a társadalomtudományi irodalmat tekintjük, ott bír magyarázó erõvel és válik paradigmává, ahol megroppant, de még túlsúlyos államhatalom és egy gyenge, magát megvédeni és kifejezni akaró, de még gyenge, az önvédelem és önszervezés módozatait és intézményeit még bizonytalanul vagy sehogy sem birtokló társadalom kerül szembe egymással.

Arató 1990-ben, a demokratikus átmenet "pillanatában" hangsúlyozza, hogy a civil társadalom elmélete nemcsak arra jó, hogy segítségével leírhatóak a szovjet típusú társadalomból való átmenet bizonyos formái, de lehetõvé teszi, sõt meg is követeli az immanens kritikát, szemben az elitdemokráciával (amely az átmenet körülményei közepette szorosan kötõdik a gazdasági liberalizmushoz) a civil társadalom általi demokratizálódás lehetõségének hangsúlyozását. Arató 1992-ben megjelent tanulmányában a civil társadalom újjáépítésének stratégiáját, sikereit és kudarcait elemzi a lengyel és a magyar közelmúlt alapján. A cikk arra a kritikára válaszol, miszerint a civil társadalom mint a bírálat és az ellenzékiség szellemébõl született kategória az 1989-ben bekövetkezett rendszerváltások nyomán a társadalomépítés és a napi politika megértésére és orientálására immár nem alkalmazható terminus. Arató álláspontja szerint a politikai átmenet után is alkalmazható elemzési keret a civil társadalom fogalma. Álláspontját két indokkal támasztja alá. Egyrészt a kommunista uralom felszámolása nem vezet el automatikusan a demokratikus társadalmi-politikai berendezkedés kialakításához, mint ahogyan a máshol létrejött intézményrendszerek egyszerû utánzása sem. A civil társadalom a demokratikus megújulás, a demokratikus forradalom hosszú távú beteljesítésében, intézményépítési szakaszában jut szerephez. Másodsorban azt hangsúlyozza, hogy a civil társadalom fogalmának differenciáltsága a kategóriának csak a polemikus, a társadalmat az állammal szembeállító változatára igaz. Tágabb értelemben azonban a társadalom jóval összetettebb topográfiáját feltételezi, s ez kiindulópontot ad a kategória belsõ differenciálásához is.

A civil társadalom fogalma, amint azt a témával foglalkozó több szerzõ is hangsúlyozza, meglehetõsen általános, sok értelmezési lehetõséget kínál. Gyûjtõfogalomként olyan elemeket foglal magában, mint alkotmányosság, állampolgárság vagy demokrácia (Bozóki 1992: 26). A civil társadalom tágabb értelmezésére példa Diamond (1990: 84), aki szerint a civil társadalom kialakulásának folyamata az államgépezettõl független intermedier csoportok és önkéntes szervezetek kiépülése, illetve sûrû hálózatuk kifejlõdése az autoriter, illetve totalitárius berendezkedésbõl való átmenet során. Ebben a felfogásban kereskedelmi és termelõi csoportosulások, szakszervezetek, parasztligák, szövetkezetek, elméleti és gyakorlati szakemberek szakmai egyesületei, nõszövetségek, önsegélyezõ egyletek, egyházi intézmények, nemzetiségi és törzsi szövetségek, a szabad sajtó orgánumai - mind elemei a civil társadalomnak. E szervezetek maguk elé tûzhetnek gazdasági, társadalmi, kulturális vagy akár nyíltan politikai célokat is, mint például a polgárjogok védelme, õrködés a választások tisztasága felett, korteskedés és tagtoborzás.

A civil társadalom szûkebb, a társadalmi önszervezõdésre korlátozott értelmezése szervezetek és egyesületek egy meghatározott csoportját sorolja csak a civil társadalmi szervezetek közé. Hankiss Elemér (1989: 185-187) a társadalmi mozgalmak és a civil társadalmi szervezetek között a különbséget abban határozza meg, hogy az utóbbiak sajátos hangsúlyt helyeznek a mikrohálózatok lassú és informális regenerálódására, a civil társadalom sejtjeinek fokozatos kiépülésére, az emberi méltóság és autonómia lassú megerõsödésére. A civil társadalom stratégiáját, fõ célját Hankiss abban jelölte meg, hogy fokozatosan létrehozza az autonóm társadalmi lét, a, "párhuzamos", az "alternatív", a "második" társadalom, a "párhuzamos politika", az "alternatív" vagy "ellenkultúra", egy lehetséges ellenrendszer szféráit, amelyek függetlenek lesznek a pártállamtól, amelyeket a pártállam nem tud átszõni és korrumpálni a maga bürokratikus hatalmi struktúrájával, oligarchikus és kliensi hálóival és destruktív ideológiájával. E folyamat lassan és fokozatosan kiszélesítheti a hiteles és autonóm emberi lét tartományait, s felépíthet egy második társadalmat. Az 1981-es szétverése után hamarosan újraéledt Szolidaritás még nagyobb hangsúlyt helyezett az erkölcsi és spirituális megújulásra, arra, hogy mindenkinek lehetõleg õrizkednie kell attól, hogy belekeveredjen a hatalom hamis és korrupt világába, és ki kell építeni az "antipolitika" stratégiáját.

Arató és Cohen (1992: IX-XI) civil társadalmon a gazdaság és politika közötti közvetítõ szférát érti, ezt elsõsorban az intim szférák (család), önkéntes társulások, egyesületek, társadalmi mozgalmak alkotják. A szerzõk ugyanakkor hangsúlyozzák, hogy megtévesztõ lenne azonosítani a civil társadalmat a társadalmi létnek mindazokkal a formáival, amelyek kívül esnek az állami adminisztráción és a gazdaságon. Egyrészt meg kell különböztetni a civil társadalmat a politikai társadalomtól ide tartoznak a pártok, a politikai szervezetek, a politikai intézmények (pl. parlament) - és a gazdasági társadalomtól, amely a termelés szervezeteit - cégeket, vállalatokat, szövetkezeteket, gazdasági társulásokat - fogja át. A politikai és a gazdasági társadalom szintén a civil társadalomból nõtt ki, és jogok (politikai és tulajdonjog) révén intézményesedik, de aktorai közvetlenül betagozódnak az állami hatalomba vagy a termelés folyamatába, amely fölött kontrollt kívánnak gyakorolni, illetve irányítani akarják. Ezért ezek a szervezetek nem engedhetik meg maguknak a civil társadalmi szervezetekre jellemzõ nyitott, demokratikus kommunikációt, a normatív integrációt. Ezzel szemben a civil társadalom politikai szerepe nem kapcsolódik közvetlenül a hatalom meghódításához, hanem azáltal befolyásolja a politikai döntéshozatalt, hogy szabad vitákban formálja a közvéleményt. A civil társadalom politikai szerepe diffúz és nem hatékony. Hasonló megfontolások miatt választhatóak el a civil társadalmi szervezetek a gazdasági szervezetektõl. S habár a gazdasági szervezetek sikeresebben elzárták magukat a civil társadalomtól, a szakszervezetek, kollektív tárgyalások és különbözõ participációs intézmények révén mégis van a civil társadalomnak bizonyos közvetítõ szerepe ez irányban is. Másrészt a civil társadalom megkülönböztetése a politikai és gazdasági társadalomtól nem jelenti azt, hogy minden jelensége az életvilágnak, ami nem tartozik az utóbbi kettõbe, a civil társadalom része. Aratóék szerint a civil társadalom a társadalmi önszervezõdés különbözõ formáit, önkéntes egyesületeket, társulásokat és a kommunikáció szervezett formáit foglalja magában. Civil társadalom és gazdaság, illetve a politika világa egymást kiegészítõ fogalmak. A civil társadalom csak akkor válik a politika vagy a gazdaság antagonisztikus ellenpárjává, ha nincs lehetõség közvetítésre, s a politikai vagy gazdasági társadalom elzárja magát a civil társadalmi szervezetektõl.

Molnár Miklós (1993: 89) szerint a civil társadalom fogalma tudományos használatra túlságosan tág, szinte a végletekig tágítható kategória. Felfogható mint szociológiai jelenség, mint célként kitûzött rendszer, mint módszertani koncepció. Megjelenik mint társadalmi mozgalom, mint a civilizált életforma mikéntje, mint bensõ értékrend és érzésvilág. Ugyanakkor Molnár szerint éppen azért alkalmas közép-európai használatra, mert a magát keresõ emberi szabadság, s az azt biztosító jogállam és társadalmi berendezkedés terméke. Ezért és ennyiben a "másik Európa" identitáskeresésére is alkalmazható.

Az államhatalommal szemben álló, illetve az állam és a társadalmi önszervezõdés kapcsolatát kutató civiltársadalom-felfogásokkal szemben Szelényi Iván (1993) szélesebb, társadalomszervezõdési keretbe helyezi a civil társadalom meghatározását. Molnár Miklós nagydoktori értekezése kapcsán fejti ki opponensi véleményében, hogy eszmetörténetileg a civil társadalom mindig a rendiség alternatívájaként, a rendies hatalmi szerkezet kritikájaként jelenik meg elsõsorban. A rendies államokban a jog forrása a társadalom felett álló uralkodó, a civil társadalom ezzel szemben a népszuverenitás elvére épül, s azt tételezi, hogy egymással legalábbis jogi szempontból szimmetrikus viszonyban álló emberek szabad szerzõdésben, állampolgárokként szabályozzák a társadalmi rend feltételeit. A civil társadalom fogalmának modern tartalmát, illetve azt, hogy az a hetvenes évek közepétõl Közép- és Kelet-Európában reneszánszát éli, annak tulajdonítja Szelényi, hogy ezúttal az államszocializmus rendies hatalmi szerkezetének bírálataként fogalmazódik meg.
 

Civil társadalmi mozgalmak-e a szakszervezetek?

A magyar irodalomban eddig Gyáni Gábor és Szalai Erzsébet illesztette bele az alulról szervezõdõ szakszervezetek és munkavállalói érdekképviseleti szervezetek problémakörét a civil társadalom kategóriájába.

Gyáni Gábor (1991) a Századvég által rendezett vitában elhangzott elõadásában a civil társadalom és a 19. századi liberális állam kapcsolatát elemezte. Kiindulásként elfogadja Arató álláspontját, s a civil társadalom szervezõdését a reformkortól kezdõdõen mint a fennálló uralommal szembeni önszervezõdést írja le. A civil társadalom mint fogalom és mint társadalomszervezõdési forma -írja Gyáni - a reformkor évtizedeiben vert hazánkban mélyebb gyökeret. Az 1848-49-es forradalom és szabadságharc bukását követõen megtört a civil társadalom fejlõdésének lendülete, és a politikai diskurzus visszaszorult a magánélet keretei közé. Az 1867-es kiegyezés nyitotta meg az utat a polgári jogegyenlõségre és az alkotmányos parlamentarizmusra alapozott társadalmi átalakulás elõtt. Egyúttal felgyorsította a gazdaság kapitalista fejlõdését, felszámolta az urbanizálódás és a radikális társadalmi átrétegzõdés útjában álló akadályokat. A civil társadalom fogalmának megfelelõ önszervezõdések is ez idõtõl bontakozhattak ki újra. Maga a fogalom szerinte azokat a társulásokat fogja át, amelyek nem az államhoz tartoztak, helyesebben szemben álltak vele. Mint írja, a dualista Magyarországon két kiterjedt népességcsoport szinte teljes egészében kívül rekedt a széles politikai konszenzus keretein, s nem rendelkezett közvetlen képviselettel a parlamenti politikában: a tágan értelmezett, a városi-ipari és a falusi agrárproletáriátust magában foglaló munkásság és a nem magyar anyanyelvû kisebbségek. A dualizmuskori egyletek döntõ hányada e két nagy blokk társadalmi aktivitása révén jött létre. Ezeknek a rétegeknek a tagjai nagy számban hoztak létre olyan legális egyesületeket, amelyek mintegy érdekvédelmi szervezetként mûködve politikai jelentõségre és jelentésre tettek vagy tehettek szert. Az alapszabályokban nem tükrözõdõ valós szándékok¹ és a tényleges közösségi akarat látható burkául kínálkozó társadalmi egyesületek látens politikai tartalmát az állam és helyi szervei gyanakvással figyelték, úgy értékelték, mint a legerõsebb társadalmi csoportok politikai konszenzusán nyugvó status quóra veszélyt jelentõ szervezõdéseket. Ugyanakkor Gyáni kiemeli annak jelentõségét is, hogy az egyletek belsõ életükben - szöges ellentétben a külsõ makrovilággal, amelyre jellemzõ volt a társas élet megannyi antidemokratikus megnyilvánulása - egalitariánusok és demokratikusak voltak, s így menedéket nyújtottak a szabadság gyakorlatának, amelyet az egymás között egyenlõ tagok teljesítettek ki ebben a szûk körben.

Szalai Erzsébet (1994: 147-150) könyvének zárófejezetében a munkástanácsmozgalom kudarcát értelmezve veti fel a munkavállalói érdekképviseletek és a civil társadalom problematikáját. Álláspontja szerint a munkástanács-mozgalom az uralommentes kommunikáció szférájában, a rendies szerkezetû államszocializmus tagadásaként született meg olyan idõszakban, amikor az országban politikai-hatalmi vákuum volt. Keletkezésének elsõ idõszakában civil társadalmi mozgalom volt, amely nem a politika meghódítását, hanem a gazdasági társadalom radikális átformálását tûzte ki célul. A civil társadalmi állapot azonban nem tartott sokáig. A munkástanács-mozgalom elindult az intézményesülés, majd a politikai társadalomba való betagozódás útján. Ezen az úton egyre inkább kénytelen volt alkalmazkodni a politikai világ játékszabályaihoz, és mozgalmi jellege fokozatosan elhalt. A munkástanács-mozgalom civil társadalmi állapotának elhalásában két tényezõt tart fontosnak: a civil társadalmi potenciál gyengeségét, az egyéni alkuk és stratégiák erejét a szolidaritásra épülõ stratégiákkal szemben, és a politikai társadalom húzóerejét. A politikai társadalom vonzerejének magyarázataként Szalai a munkástanácsokat az MDF-hez fûzõ kapcsolatok mellett az Érdekegyeztetõ Tanácsra is hivatkozik. Az állammal az Érdekegyeztetõ Tanácsban folyamatos érdekharcban álló szakszervezetek világát Arató meghatározása értelmében a politikai társadalom részének tekinti, hiszen itt - véleménye szerint - nem a társulások és a kulturális nyilvánosság szférájában zajló szabad viták közvetítésérõl, hanem a hatalommal való közvetlen és rendszeres alkukapcsolatról van szó.

Mint láttuk, Gyáni a szervezõdõ szakszervezeti mozgalom példáján hangsúlyozza a civil társadalmi szervezõdések, így a szakszervezetek "államellenes", politikai karakterét, illetve azt, hogy e szervezetek a demokrácia kis köreit alkották egy antidemokratikus világban. Szalai, mintegy folytatásképpen, amellett érvel, hogy a civil társadalmi szervezet jellegû munkástanács-mozgalom betagozódása a politikai társadalomba, a politikába egyet jelentett a a civiltársadalmi-mozgalmi-demokratikus kommunikatív struktúra elvesztésével, mondhatnánk a "bûnbeeséssel"².

A civil társadalom problémakörével foglalkozó szerzõk egyetértenek abban, hogy az államszocializmusból, illetve más diktatúrákból, autoriter rendszerekbõl való demokratikus átmenet elõtt és során szervezõdõ független szakszervezeti mozgalmak, érdekképviseleti csoportosulások, munkástanácsok a civil társadalom részét képezik (Arató 1992; Miszlivetz 1993; Diamond 1994). Azonban csak elvétve lehet utalást találni arra, hogy a korábbi autoriter rendszerbe beilleszkedõ szakszervezetek a demokratizálódás során civil társadalmi szervezetté válnak-e. Cohennel írt közös könyvében Arató (Arato-Cohen 1992) utal arra, hogy a volt állampárti szakszervezetek átalakult utódszervezetei esetében nagyon kérdéses, hogy részei-e a civil társadalomnak. Szalai nem tér ki arra, hogy az 1991-re a korábbi pártállami kapcsolataikat és monopóliumaikat elvesztõ, átalakuló és struktúrájukat decentralizáló-demokratizáló hagyományos szakszervezetek a civil társadalom részének tekinthetõk vagy sem.

Joggal merül fel a kérdés, civil társadalmi szervezetek-e a szakszervezetek? Ha igen, milyen feltételekkel? S ha azok, a munkástanács-mozgalom példáját látva, kérdéses, hogy az autoriter rezsimekkel szemben keletkezett munkavállalói érdekvédelmi mozgalmak esetében természetes fejlõdés-e, hogy a demokratikus átmenet után, a demokratikus berendezkedés stabilizálódása és intézményesedése során elvesztik civil társadalmi jellegüket? Saját intézményesedésük, politikai kapcsolataik kiépülése és a demokratikus berendezkedés intézményeibe való betagozódásuk egyet jelent-e mozgalmi jellegük feladásával? Vagy csak arról van szó, amit Molnár Miklós (1993: 76) is felvet, hogy a poszttotalitarizmus sajátos viszonyai közt a pártállammal való szembenállás elrejtette a civil társadalom differenciáltságát. A rendszerváltással a differenciálódás felszínre kerül és elõrehalad, a pluralizmus multiplikálja a politikai mérkõzés formáit és tartalmát, számos addig globálisan létezõ probléma politikai, kulturális, szociális vagy akár közigazgatási elemeire bomlik.

A civil társadalom irodalma nem ad választ ezekre a kérdésekre. A nyugat-európai civil társadalmi mozgalmakkal foglalkozó irodalom jelentõs mértékben éppen a keynesiánus modell válságának terméke. A keynesi modell a társadalmi konfliktusok bipoláris osztályellentétére épült. A modell válságának egyik jele, hogy olyan új konfliktusok keletkeznek, amelyeket nem lehetett leírni az osztálykonfliktus tradicionális fogalmával, és megoldani sem a hagyományos szakszervezeti eszközökkel, kollektív tárgyalásokkal, illetve a jóléti állam közbelépésével. Ugyanakkor e problémák nyomán új mozgalmak jöttek létre, amelyek nélkülözték a szervezettség hagyományos struktúráit (Rosanvallon 1988: 214-215). Így a civil társadalmak elméletei egyik megközelítésben kikerülik a szakszervezetek témakörét, mint az állammal korporatív kapcsolatokban álló, "régi" mozgalomét, amihez nincs sok köze az "új" társadalmi mozgalmaknak. Másoknál szoros összefüggést feltételeznek civil társadalom és szakszervezeti demokrácia között és felvetik annak kérdését, hogy a szakszervezeteken belül is szükséges-e a hatalom folyamatos megkérdõjelezése, a belsõ demokrácia és egyenrangú kommunikáció szerepének növelése (Keane 1988b).

A következõ fejezetben a munkaügyi kapcsolatok irodalmára támaszkodva leírjuk a szakszervezetek mint munkavállalói érdekképviseletek jellemzõit, és elemzésük alapján válaszolunk arra, hogy mennyiben tekinthetõk civil társadalmi mozgalmaknak a szakszervezetek.
 

II. A munkaügyi kapcsolatok rendszere és a szakszervezetek
A munkaügyi kapcsolatok rendszere

A szakszervezetek a munka világából nõttek ki. A munka világát a munkaügyi kapcsolatok rendszere írja le, amelynek fogalmát Dunlop (1958: 3-6) alakította ki, a szereplõk közötti kapcsolatok modellezésére és hogy magyarázatot találjon a munkaviszonyra vonatkozó szabályok keletkezésére és változására. A parsonsi rendszerelemzésbõl kiinduló Dunlop a munkaügyi kapcsolatok rendszerét a társadalom egyik alrendszerének tekinti. A munkaügyi kapcsolatok alrendszerét szélesebb gazdasági, társadalmi és politikai környezet veszi körül, amelynek elemei interaktív kapcsolatban állnak egymással és a munkaügyi kapcsolatok rendszerével. Dunlop szerint a munkaügyi kapcsolatok rendszere egymással alrendszerré összekapcsolódó négy elemre osztható, amelyek szabályok rendszerét alkotják a foglalkoztatási viszonyok szereplõi tevékenységének regulálására. E négy elem a következõ. 1. A munkaügyi kapcsolatok rendszere három szereplõt foglal magába, ezek a munkavállalók és érdekképviseleti szervezeteik, a munkaadók és érdekképviseleti szervezeteik, és a kormányzat. 2. A munkaügyi kapcsolatok rendszerében szabályok keletkeznek a munkahely és a munkahelyi közösség szabályozására. A szabályok különbözõ formákat ölthetnek, lehetnek megegyezések, szerzõdések, utasítások, ajánlások, politikák, tradíciók. A szabályok különbözõ folyamatok, eljárások eredményeképpen jönnek létre. 3. A szereplõk döntéseire és tevékenységére hatással van környezetük. Dunlop külön kiemelt három területet: a) a technológiát, b) a piaci versenyt, illetve a költségvetési korlátokat, és c) a szereplõk erejét és egymáshoz való viszonyát. 4. A rendszer stabilitásának feltétele, hogy a szereplõkben kifejlõdjön olyan ideológia vagy legalábbis kölcsönösen elfogadott értékek együttese, amely a másik fél rendszeren belüli szerepével együtt azt is meghatározza, hogy a felek hogyan értékelik egymást. A rendszer stabil, ha a felek hasonlóképpen ítélik meg egymás szerepét és lehetõségeit.

A munkaügyi kapcsolatok rendszerét alkotó szerepek, kapcsolatok, intézmények és eljárások átfedik a gazdasági aktivitás ágait munkahelytõl országos szintig, és mind horizontálisan, mind vertikálisan meghatározzák a szereplõk tevékenységét (Dunlop 1958: 6).

Dunlop szerint (1958: 13-15) a munkaügyi kapcsolatok alrendszerének az a funkciója, hogy szabályozza a munka rendjét és a munkahelyi foglalkoztatási viszonyokat. Kétfajta szabálycsoport alakul ki a foglalkoztatás szabályozására. A tartalmi szabályok rögzítik a bérezés feltételeit, a munkavégzés követelményeit és mulasztás esetére a fegyelmi büntetéseket, továbbá a munkavállalók jogait és kötelességeit a meghatározott munkakörökben. Az eljárási szabályok határozzák meg a tartalmi szabályok megállapításának, módosításának, valamint végrehajtásnak a rendjét. A szereplõk között a szabályok megállapítása során interakció áll fenn. A szabályok egy része inkább a technológiai és piaci körülményekre reflektál, más részük inkább a felek erõviszonyától és hatalmi pozíciójától függ.

A munkaügyi kapcsolatok szabályozásának tárgya a munkaszervezet, a munkaszervezet társadalmi viszonyai. Fox (1973) osztályozása szerint a munkaszervezeten belüli társadalmi viszonyok megítélésében három nagy véleménycsoport található: a) egyoldalú (unitarista), b) pluralista és c) radikális álláspont.

Az egyoldalú nézõpont azon a feltételezésen alapul, hogy a munkaszervezet olyan emberek integrált csoportja, akiknek vannak közös érdekeik, értékeik és céljaik. A munkáltatók (menedzsment) elõjogai legitimek, s minden ellenállás - legyen akár formális vagy informális - irracionális. A munkáltatók és munkavállalók nem érdekellentétben állnak egymással, hanem kiegészítik egymást a közös cél, a termelés, illetve a profit és a bér érdekében. Az egyoldalú nézõpont szerint a szervezeten belüli konfliktus irracionális, és a szakszervezetek kívülrõl behatoló ellenséges erõként a munkáltatóval versenyeznek a munkavállalók lojalitásért. Az esetleges sztrájkok kívülrõl behatoló agitátorok, harcias és agresszív szakszervezeti bizalmiak mûve, akik ellen az egyetlen hatásos eszköz a megrendszabályozás. Fox véleménye szerint ez az álláspont elsõsorban a menedzsment ideológiája.

A munkaügyi kapcsolatok plurális felfogása szerint a munkaszervezeten belül számos részérdek jelenik meg, és a munkavállalóknak is eltérõ érdekeik, vágyaik, értékeik vannak. A munkaszervezet többszörösen strukturált, és állandóan belsõ konfliktusok támadnak a különbözõ részérdekeket képviselõ csoportok között. E konfliktusok megoldása azt igényli, hogy intézményeken, eljárásokon keresztül kezelhetõek legyenek. A pluralista álláspont elismeri a szervezeten belüli munkavállalók-munkaadók közötti konfliktusokat, és másképpen ítéli meg a szakszervezetek szerepét is. A munkavállalók és a munkáltatók közötti konfliktus nemcsak nyílt formában jelentkezik, mint sztrájk, hanem látens magatartások egész sorozatában (Kornhauser et al. 1954)³. A konfliktusok racionálisak és elkerülhetetlenek. Nemcsak egyéni személyiségvonásoktól függnek, hanem rajtuk túlmutató, szervezeti okai vannak. A konfliktusok egyik fõ forrása a munkahely, a munkavégzés feletti kontroll, a menedzsment vezetési jogai határának meghatározása. Ugyanakkor a pluralista álláspont szerint, ha vannak is konfliktusok, megoldhatók; illetve a felek képesek arra, hogy limitálják saját követeléseiket az "üzem" fenntartása érdekében. A konfliktusok rendezésére olyan belsõ érdekegyeztetési eljárást kell kialakítani, amely lehetõséget ad az eltérõ érdekek feltárására és megtárgyalására. A pluralista felfogás ennek megfelelõen nemcsak elismeri a munkavállalók jogát arra, hogy érdekvédelmi szervezetekbe tömörüljenek, hanem egyenesen pozitív szerepet tulajdonít a szakszervezeteknek. A szakszervezetek nem okai a szervezeten belüli konfliktusoknak, hanem megjelenési és tárgyalási keretet biztosítanak a különbözõ szekcionális érdekeknek, kanalizálják a konfliktusokat.

A radikális - tulajdonképpen a marxista - álláspont nem a munkaszervezetre, hanem a munkaszervezet tágabb társadalmi környezetére koncentrál. Richard Hyman, aki talán a legnevesebb képviselõje a munkaügyi kapcsolatok irodalmában a marxista felfogásnak, amellett érvel (Hyman 1975), hogy a munkaszervezetben a munkáltató és a munkavállalók közötti konfliktusok elsõsorban az osztályellentét megnyilvánulásai. Ennek megfelelõen a munkaszervezeten belüli konfliktus nem egyszerûen szervezeti konfliktus, hanem társadalmi konfliktusok megjelenési formája. A szakszervezetek nem egyszerûen a munkavállalók érdekvédelmi szervezetei, hanem egyben az osztályérdekek kifejezõi is.

Fox csoportosítását alapul véve a munkaügyi kapcsolatok dunlopi modellje alapvetõen a pluralista szemléletmád terméke. A modell középpontjában a szervezeten belüli látens konfliktusok jelenségének elfogadása áll, s azt vizsgálja, hogy a látens konfliktusok hogyan manifesztálódnak, illetve hogy a konfliktusok miként kezelhetõk; szabályozás és intézmények útján. A munkaügyi kapcsolatok elmélete a második világháborút követõen kiépülõ jóléti állam terméke. Abból a feltételezésbõl indult ki, hogy munkáltatók és munkavállalók között alapvetõ ellentétek vannak, amelyek nem oldhatók meg sem a felvilágosult munkáltatók jóindulatával, sem pedig oly módon, hogy a kapitalista termelési módot szocialista berendezkedés váltja fel. Ellenben megfelelõ szociális szabályozással elérhetõ, hogy az ellenérdekû felek között egyensúly alakuljon ki (Kochan-Katz-McKersie 1986). Ezért a munkaügyi kapcsolatok tudománya, Flanders (1965) kifejezésével élve, a munkaviszonyt szabályozó intézmények tudománya.

Habár Dunlop mûve az 1958 óta eltelt idõben sok kritikát kapott (vö.: Salamon 1987, Beaumont 1992), alapvetõen nem kérdõjelezték meg elméletét. Ennek egyik legfõbb oka Wood (1975) szerint az, hogy Dunlop elég nyitott meghatározásába kényelmesen belefér minden korábbi és késõbb született tanulmány. Kochan-Katz-McKersie (1986) álláspontja szerint Dunlop alapvetõen stabil viszonyokat feltételezõ elmélete megfelelõ elemzési keretet nyújtott a hatvanas-nyolcvanas évtizedekben, amikor általános stabilitás és nyugalom jellemezte a nyugat-európai és amerikai munkaügyi kapcsolatok rendszerét. Hyman egyik legújabb tanulmányában (1994b) amellett érvel, hogy a munkaügyi kapcsolatok tudománya elsõsorban empirikus tudományág, s mint ilyen más tudományterületek teóriáit, eszközeit használja, és ez magyarázza Dunlop meghatározásának idõtálló voltát. A munkaügyi kapcsolatok kategóriájának rugalmasságát-tágasságát mutatják az irodalom divattémáinak változásai: a hatvanas években a szakszervezet mint inflációs tényezõ; a hetvenes években szakszervezeti harciasság, vadsztrájkok, a tagság lázadása a bürokratikus központokkal szemben, a szakszervezetek hanyatlása; a nyolcvanas évtizedben a gazdasági válság hatása a munkaügyi kapcsolatokra. Nemcsak a fõ témák változtak, de a munkaügyi kapcsolatok nemzeti rendszereinek megítélése is: a 19. században Anglia, a századfordulón Németország, az ötvenes években az Egyesült Államok a mintaország, a hatvanas években Svédország, a hetvenes években Németország és napjainkban Japán (Beaumont 1992).

Dunlop modellje szerint a munkaügyi kapcsolatok elemzését a környezeti elemek - a munkaerõpiac állapota, piaci verseny, technológiai változások, politikai és jogi háttér - vizsgálatával kell kezdeni, amelyek meghatározzák a munkaadók és munkavállalók mozgásterét. Ezután kell figyelmet fordítanunk a szereplõkre - a kormányzat, a szakszervezet, a munkáltatók és kapcsolataik - annak érdekében, hogy meg tudjuk magyarázni, milyen szabályok határozzák meg a munkavégzést, a munkavégzési viszonyokat. A rendszer Dunlop szerint alapvetõen stabil jellegû, mivel a felek konszenzust alakítanak ki egymás szerepének elfogadása és legitimitása tekintetében. Ugyanakkor számos kritika érte a rendszert - éppen a stabilitást és a felek által egymás szerepérõl elfogadott konszenzus háttérfeltételeit illetõen, mondván, hogy a modell megfelelõ keretet nyújt az elemzésre stabil viszonyok között, de nem alkalmas a munkaügyi kapcsolatok változásának, dinamikus oldalának megragadására (Beaumont 1992).

A munkaügyi kapcsolatok marxista kritikája felõl nézve Hyman (1975: 13) szerint a munkaügyi kapcsolatok irodalma arra koncentrál, hogyan lehet a konfliktust szabályozni és kezelni, s nem arra, miért keletkezik konfliktus. Szûken a munkaviszonyra koncentrálva keresi a konfliktusok forrásait, egyéni és csoportkonfliktusokat kutat, s nem a mögöttük meghúzódó osztályellentéteket. Ennek megfelelõen a munkavállalói érdekek és a szakszervezeti célok szûk és korlátozott definícióját alkalmazza. De a radikális irodalom fõ problematikája a szakszervezetek természete és szerepe: a szakszervezetek szekcionális érdekeket képviselve nem a társadalom megváltoztatásáért küzdenek, hanem kifejezik alapvetõ ellentmondásait. Az osztályok közötti társadalmi konfliktust a szakszervezetek csupán munkahelyi, mikroszociális konfliktusra redukálják. A szakszervezetek korai forradalmi radikalizmusa átadta a helyét egy sokkal konzervatívabb politikának, amely a társadalom és politika reformjára helyezi a súlyt. Az osztálykonfliktus helyét a menedzsment és a munkavállalók egymáshoz való alkalmazkodása vette át (Vall 1970: 54). A munkáltatók és szakszervezetek közötti tárgyalások éppenséggel nem kérdõjelezik meg az adott társadalmi berendezkedést, hanem alátámasztják. Marginális eredményeket elérve erõsítik a rendszer legitimációját, kompromisszumuk révén stabilizálják a rendszert (Hyman 1972).

Ugyanakkor nem kis mértékben a hatvanas évek második felében kitört vadsztrájkok irányították rá a figyelmet arra, hogy a szakszervezetek szabályozó tevékenysége nem feltétlenül azonos a munkavállalók, a szakszervezeti tagok elvárásaival, s a hagyományos intézmény- és szabályozáscentrikus megközelítés szûk. Szükséges a kevésbé formalizált vagy éppen informális viselkedések, a személyközi viszonyok vizsgálata is. Clegg hat ország kollektív szerzõdési rendszerének összehasonlító vizsgálata alapján azt a következtetést vonta le, hogy a szakszervezeti magatartás, a belsõ demokrácia megértéséhez a legerõsebb magyarázó tényezõ a kollektív szerzõdéses gyakorlat (Clegg 1976), szerinte a munkaügyi kapcsolatok vizsgálatának ki kell terjednie a munkaviszony szabályozásának minden aspektussá, függetlenül attól, hogy az formális vagy informális, strukturált vagy nem strukturált (Bain-Clegg 1974).

Az ipari kapcsolatok rendszerének menedzsment szempontú kritikája szorosan összefonódik a hetvenes évek közepe óta alaposan megváltozott feltétetekkel. Mind nyilvánvalóbb, hogy a foglalkoztatási viszonyok szabályozása egyre növekvõ mértékben kikerül a szakszervezetekkel közös szabályozás szférájából. Ennek egyik jele a szakszervezetek szervezettségének és a kollektív szerzõdések hatókörének csökkenése. A menedzsment fokozatosan "felmondja" a háború utáni rendezés alapelveit, s a szorító piaci verseny körülményei között új stratégiát, az "emberi erõforrás-gazdálkodást" (human resource management) választotta (Kochan-KatzMcKersie 1986). Az emberi erõforrás-gazdálkodás szakítást jelent a hagyományos munkaügyi kapcsolat felfogással, azzal, hogy a munkaviszonnyal összefüggõ kérdések szabályozásának akceptálható módja az, ha a munkáltató és a szakszervezet közösen végzi (leginkább kollektív szerzõdés útján)⁴ (Beardwell-Holden 1994; Brewster-Hegewisch, 1994). Az emberi erõforrás irodalma által az emberi erõforrásgazdálkodás környezetének jellemzésére használt keretelnevezés a "munkavállalói kapcsolatok" (employee's relations) (Beardwell-Holden 1994). Kochanék az amerikai munkaügyi kapcsolatok átalakulásáról szóló könyvükben amellett érvelnek, hogy a hagyományos munkaügyi kapcsolatok kutatása elsõsorban a kollektív szerzõdés intézményére, létrejöttére, szabályozási erejére és a szakszervezetekre helyezte a hangsúlyt, s a vállalatvezetést elsõsorban mint reaktív félt kezelte, amely reagál a megújuló szakszervezeti követelésekre. Álláspontjuk szerint azonban a "lépésdiktáló" szerepét valójában nem a szakszervezetek, hanem a vállalatvezetés, a munkáltatók játsszák a munkaügyi kapcsolatok alakításában. Valójában - érvelnek - a piaci verseny körülményeinek változása elsõként a vállalatot érinti és üzleti és személyzeti stratégiájának átformálására kényszeríti. Elemzésük tárgya, az amerikai munkaügyi kapcsolatok átalakulása a hetvenes évektõl, azt mutatja, hogy az élesedõ piaci verseny következtében a menedzsment átformálta üzleti és belsõ szervezeti stratégiáját alacsonyabb munkaköltségek és flexibilis munkavégzés elérése érdekében, s ott, ahol megtehette, szakszervezetmentes irányítási rendszert preferált. Ez megmutatkozott a szakszervezeti szervezettség rohamos csökkenésében, különösen a magánszektorban, illetve abban, hogy a szakszervezetek képtelenek voltak az újonnan létesített munkahelyekre bejutni. A vállalatok pedig a "szakszervezeti vírussal" fertõzött északkeleti államokból egyre növekvõ mértékben áttették termelõ kapacitásaikat a déli és nyugati államokba, ahol a szakszervezetek hagyományosan nem épültek be a társadalom szöveteibe.⁵

Összefoglalva, a munkaügyi kapcsolatok a munka világának azt a speciális területét fedik le, amely a foglalkoztatás, a munkaviszony szabályozása és e szabályok keletkezése során kialakuló társadalmi viszonyokat fogja át. A munkaügyi kapcsolatok fókuszában a munkáltatóknak, a munkáltatói szövetségeknek és a munkavállalók érdekképviseleti szervezeteinek, a szakszervezeteknek a munkaviszony szabályozása érdekében folytatott tárgyalásai állnak. A munkaügyi kapcsolatok mint fogalom hagyományosan az iparban dolgozó, szervezett fizikai munkavállalóknak a szakszervezeteken keresztül folytatott tárgyalásaira utal. A fogalom azonban fokozatosan kiterjedt a kereskedelemben, a szolgáltató szektorban, az oktatásban és az államigazgatásban dolgozó kék- és fehérgalléros munkavállalókra egyaránt. A munkaügyi kapcsolatok rendszerében az eredetileg kétoldalú munkaadó-munkavállaló viszony több szereplõs erõtérré alakult át, s ebben folyik a foglalkoztatás világának szabályozása (Gladstone-Parker-Yemin 1989). A munkaügyi kapcsolatok rendszere négy fõ elemét az alábbiakban foglalhatjuk össze Clegg (1979) és Beaumont (1992) alapján:

- munkaadók és munkavállalók tárgyalásai, ezek sikertelensége esetén a nyomásgyakorlás, a munkaharc formái a munkaviszony szabályozása érdekében, továbbá a kormányzat beavatkozása a munkaadók és munkavállalók egymás közötti tárgyalásába és munkaharcába;

- maguk a munkaviszonyt meghatározó szabályok, megalkotásuk, megváltoztatásuk, értelmezésük és végrehajtásuk;

- a munkaviszonyra vonatkozó szabályok megalkotásában részt vevõ szervezetek: munkavállalói érdekvédelmi szervezetek (pl. szakszervezetek), munkavállalói érdekképviseleti szervezetek (pl. üzemi tanácsok), menedzsment, munkaadói szervezetek, kormányzati és állami szervezetek;

- a munkáltatók és a munkavállalók központi szervezetei, valamint e szervezetek és a kormány közötti országos konzultációk rendszere olyan gazdasági és szociális kérdésekben, amelyek jelentõs hatással vannak a munkáltatók és a munkavállalók érdekeire.

Clegg (1979) a szabályrendszer megalkotása módszereinek hat formáját határozza meg: 1. kollektív alku, 2. egyoldalú munkáltatói szabálymegállapítós, 3. egyoldalú szabálymegállapítás a szakszervezet részérõl, 4. jogi szabályozás, 5. szokásjog, 6. participáció-konzultáció. Az, hogy melyik mód milyen szerepet játszik a munkaügyi kapcsolatok rendszerében, idõben és országonként eltérõ lehet. Így az angolszász országokra jellemzõ, hogy a munkaviszonyokat a munkáltatók és munkavállalók (és szervezeteik) együttesen alakítják ki, kollektív tárgyalások útján szemben a jogi szabályozással. A skandináv államokban az országos szintû kollektív tárgyalásoknak van meghatározó szerepe Ezzel szemben Európa mediterrán, déli részére a gyenge és korlátozott hatókörû kollektív szerzõdéses szabályozás jellemzõ (Ferner-Hyman 1992).⁶
 

Szakszervezetek a munkaügyi kapcsolatok rendszerében

A szakszervezetek megalakulása és a munkaviszony feltételeinek szabályozására irányuló törekvéseik vezettek el a munkaügyi kapcsolatok rendszerének kialakulásához. Mint fentebb láttuk, munkaügyi kapcsolatokról csak addig beszél a szakirodalom, amíg a munkaviszonyok szabályozása tárgyában a szakszervezetek alkotják az egyik tárgyaló felet. Szakszervezetek hiányában már nem munkaügyi kapcsolatokról, hanem "munkavállalói kapcsolatokról" van szó. A munkaügyi kapcsolatok rendszerének elvileg csak egyik szereplõje, valójában sine qua nonja a szakszervezeti oldal. A szakszervezetek kulcsszerepe megmutatkozik a munkaügyi kapcsolatok irodalmában, melynek nagy részét a szakszervezetek, kollektív szerzõdések és szakszervezetek által szervezett ipari akciók, sztrájkok elemzése adja, és sokszor csak kiegészítõként vagy háttérként jelenik meg a munkáltatói oldal, illetve a kormány tevékenységének elemzése.

A munkaügyi kapcsolatok irodalmában a szakszervezetek legáltalánosabban elfogadott és legtágabb meghatározását a Webb házaspár fogalmazta meg a századfordulót megelõzõen, eszerint a szakszervezetek a "munkavállalók állandó egyesülése abból a célból, hogy megõrizzék vagy javítsák munkavállalói életük feltételeit" (Webb-Webb 1884). A szakszervezetek e klasszikus definíciója három olyan elemet tartalmaz, amely lényegében érvényes napjainkban is: a) a szakszervezetek a munkavállalók érdekképviseleti szervezetei, b) a szakszervezetek személyegyesülések, vagyis egyesületként mûködnek⁷, s mint ilyenek különböznek a választott üzemi képviselõktõl⁸, c) a szakszervezetek, mint ezt a különbséget Webbék is hangsúlyozzák Munkásdemokrácia (1909) címû mûvükben, nem alkalmi sztrájktársaságok, pillanatnyi koalíciók, hanem állandó jellegû személyegyesülések.

Jászai Samu (1906), a Szaktanács titkára is hasonlóképpen fogalmazta meg a szakszervezet fogalmát: "a szakszervezet fogalmán mindenütt a világon olyan testületet értenek-, melynek elsõ és fõ célja a munkafeltételek javítása. Már ez maga is kifejezi, hogy a szakszervezetek milyen keretek között mozognak". A Révai Lexikon szakszervezet szócikkében a munkaszerzõdés intézményéhez kapcsolja a szakszervezeteket. "A modern munkásmozgalomban a munkások iparágak szerinti szakegyletekbe tömörülnek, hogy érdekeiket a munkáltatókkal szemben érvényesíthessék. Tehát egyfelõl itt szakegyletekrõl, másrészt gazdasági érdekképviseletekrõl van szó, amelyek szövetkezés útján nagyobb befolyást akarnak szerezni a munkaszerzõdés alakulására." A munkaügyi kapcsolatok irodalmában a szakszervezetek modern meghatározásai azt a tényt tükrözik, hogy a kollektív szerzõdés vált a szakszervezetek fõ eszközévé a munkaviszony szabályozásában. Clegg (1976) definíciója szerint a szakszervezet a munkavállalók szervezete, amelynek célja, hogy a munkaadóval történõ tárgyalások útján meghatározza a béreket és a munkavállalás egyéb körülményeit és feltételeit. Farnham és Pimlott szerzõpáros (1979: 106), Webbék definícióját alapként elfogadva, két kritériumot határoz meg, amelyek alapján szakszervezetnek tekinthetõ egy szervezet: 1. a munkáltatótól független legyen, 2. fõ funkciójának a kollektív tárgyalások folytatását, illetve tagjainak mint munkavállalóknak az érdekképviseletét tekintse.⁹ E két kritérium alapján a szakszervezet definíciója: "munkavállalók szervezete, amelynek fõ célja, hogy tárgyaljon a munkáltatókkal annak érdekében, hogy szabályozza tagjai fizetését és munkavállalásuk egyéb feltételeit, ugyanakkor független azoktól a munkáltatóktól, akikkel tárgyal, illetve akikkel tárgyalni akar". A Roberts-féle Munkaügyi kapcsolatok szótára (1986) a szakszervezet szócikkében megismétli a Webb-féle definíciót, de hozzáfûzi, hogy modern értelmezés szerint a munkavállalói lét védelme és javítása magában foglalja azt, hogy a szakszervezetek tagjaik nevében megkötik a kollektív szerzõdést és tárgyalnak a bérek és munkafeltételek tárgyában tagjaik érdekében. Gladstone-Panker-Yemin (1989), az ILO álláspontját képviselve, azt tartják fontosnak, hogy a hagyományosan a munkáltató-szakszervezet közötti tárgyalásra alapozott szakszervezet fogalom új dimenziót nyert a jóléti állam kiépülésével, aminek nyomán mind nagyobb szerepet kaptak az országos szintû, a kormány részvételével a munkáltatók és munkavállalók érdekei szempontjából fontos gazdasági és szociális kérdésekrõl folytatott tárgyalások.

Az ismertetett definíciók közös jellemzõje, hogy kiindulópontjuk a Webb-féle meghatározás két eleme, miszerint a szakszervezetek a) a munkavállalók állandó személyegyesülései, b) fõ funkciójuk tagjaik, a munkavállalók munkaviszonnyal kapcsolatos érdekeinek védelme és munkavégzésük feltételeinek javítása. Jellemzõ módon a szakszervezetek jogi meghatározásai is általában e két alaptényt tartalmazzák. Az angol munkaügyi kapcsolatokról szóló 1974. évi törvény (Trade Unton and Labour Relations Act, 1974) szerint a szakszervezet valamilyen jegyek által meghatározható munkavállalói csoport vagy csoportok olyan állandó vagy idõleges szervezete, amelynek fõ céljai között megtalálható, hogy szabályozza a viszonyokat a munkavállalók szóban forgó csoportja vagy csoportjai és a munkáltatók vagy munkáltatói szövetségek között. Az ACAS 1980. évi évkönyve úgy határozza meg a szakszervezetet, mint munkavállalók olyan szervezetét, amelyet azért létesítettek, hogy javítsa tagjainak a státusát, béreit és munkafeltételeit. Az 1992-ben elfogadott Munka Törvénykönyve (1992. évi XXII. törvény) definíciója szerint "szakszervezeten a munkavállalók minden olyan szervezetét érteni kell, amelynek elsõdleges célja a munkavállalók munkaviszonnyal kapcsolatos érdekeinek elõmozdítása és megvédése".

Összefoglalva, a munkaügyi kapcsolatok irodalmából idézett meghatározások többnyire megegyeznek abban, hogy a szakszervezeteket a munkavállalók olyan szervezetének tekintik, amely elsõsorban a munkavállalás és munkavégzés feltételeinek tárgyában a munkáltatókkal és a kormányzattal tárgyal, s politikai irányultsága ennek függvényében értelmezendõ. A szakszervezet meghatározásának további elemei, pontosításai tükrözik születésük idõpontját és körülményeit, a tekintetbe vett szakszervezeti mozgalmak gyakorlatát, stratégiáját és egyben a szerzõk saját kiindulási pontjait is.

Az egyes fogalommeghatározások egyrészt alkalmasak arra, hogy egy-egy definíció tükrében normatív alapon "mérni" lehessen a szakszervezetek "szakszervezeti mivoltát", annak fokát, hogy egyes szervezetek mennyiben felelnek meg a definícióban meghatározott feltételeknek. Mint már korábban utaltunk rá, Blackburn és Prandy (1965) az általuk meghatározott hét feltétel teljesülésének vizsgálata alapján "rangsorolják" a különbözõ munkavállalói szervezeteket aszerint, hogy milyen mértékben felelnek meg e kritériumoknak egy adott idõszakban. A Farnham-Pimlott (1979) szerzõpáros is fontosnak tartja az ilyen szembesítést, mivel az egyes szakszervezetek különbözõ mértékben mutatnak elkötelezettséget a szakszervezeti alapelvek, a munkavállalói szolidaritás és az érdekképviselet vállalása dolgában, s e különbségek megállapítása hasznos eszköz a szakszervezetek elemzésénél.

Ugyanakkor a különbözõ meghatározások tükrözik azt is, hogy a szakszervezeti mozgalom története dinamikus, a szakszervezetek tagságának összetétele, a kitûzött célok és az elérésük érdekében alkalmazott eszközök idõrõl idõre változtak, csakúgy, mint a szakszervezeteknek és tagjaiknak belsõ és a környezetükhöz való viszonya. A definíciók, Richard Hyman (1994a) kifejezésével élve, a változó szakszervezeti identitást tükrözik. A változó szakszervezeti identitások megragadására, illetve az egyes szervezõdési típusok jellemzõinek leírására a munkaügyi kapcsolatok irodalma számos kategóriát dolgozott ki. Hyman (1994a) tanulmányában a szakszervezeti identitás négy faktorát az alábbiakban jelöli meg: érdekképviselet, belsõ demokrácia, célul kitûzött feladatok és rendelkezésre álló eszközök. A szakszervezeti identitás e tényezõk kombinációja. Mivel a szakszervezetek jelentõs mértékben a múlt letéteményesei, egy-egy szervezet aktuális identitását jelentõs mértékben meghatározza az, hogy melyek voltak születése pillanatában a domináns sajátosságai. Az identitás az örökölt tradíció, amely strukturálja a napi döntéseket.

A fejlett piacgazdaságokban Hyman (1994a) szerint történelmileg négy jellegzetes szakszervezeti identitástípus alakult ki: az üzleti szakszervezet (business unionism), a társadalmi jólétet képviselõ szakszervezet, a kommunista-szindikalista szakszervezet, valamint a neokorporatív szakszervezet.

Az üzleti szakszervezet kizárólagos munkaerõpiaci érdekképviseleti szervezet. A munkaerõpiac kontrollja, a munkafeltételek egyoldalú megállapítása, illetve a kollektív alku áll a szakszervezet tevékenységének középpontjában. Tagjai foglalkozásimunkahelyi, szekcionális érdekeit képviseli. A szekcionális érdekképviselet hátrányt szenved, ha az ilyen szakszervezet politikáját alárendeli szélesebb társadalompolitikai érdekeknek, s ezért általában az ilyen szervezetek elkerülik a szorosabb politikai kapcsolatokat. A társadalmi jólétet képviselõ szakszervezet a munkások státusának emelkedését és a szociális igazságosság fokozottabb érvényesítését szorgalmazza. Eszköz a munka világának fokozatos demokratizálására.

A társadalmi jólétet képviselõ szakszervezet a munkásság, a munkavállalók társadalmi integrációjának eszköze. Az ilyen szakszervezetek célja a jóléti állam szolgáltatásainak fokozatos kiépülése és a jólét emelkedése. Magukat a társadalmi érdekek képviselõinek tekintik. Tipikusan ilyen szakszervezetek a szociáldemokrata és a keresztényszocialista szakszervezetek. Céljaik elérése érdekében lazább-szorosabb kapcsolatokat alakítanak ki a szociáldemokrata, illetve keresztényszociális pártokkal.

A kommunista-szindikalista szakszervezetek a tõke és munka harcában a forradalom iskolái. A munkásosztály felszabadításáért, nem pedig a tõkés társadalom javításáért küzdõ harci szervezetek.

A második világháborút követõen kiépült jóléti állam körülményei között új szakszervezeti identitástípus alakult ki, a neokorporatív szakszervezet. A szûk szekcionális érdekeket követõ üzleti szakszervezeti modell elvesztette létalapját - nem kis mértékben éppen azért, mert a jóléti állam átvette a funkcióit. A szociáldemokratakeresztényszociális szakszervezetek egyre inkább a kollektív tárgyalások intézménye felé fordultak, kialakult a neokorporativista szakszervezet e két korábbi identitástípus keverékébõl. A neokorporativista szakszervezet részt vesz a jóléti állam gazdasági makrofolyamatainak és jogi kereteinek alakításában, s ugyanakkor kollektív tárgyalásokat folytat a munkáltatói szervezetekkel. Tekintettel a kollektív szerzõdések által lefedett munkahelyek nagy számára, a kollektív alku során figyelembe kell vennie a makropolitikai folyamatokat is. Különösen ott, ahol vagy centralizált tárgyalások folynak (skandináv országok), vagy egy-egy szakszervezetnek meghatározó szerepe van az országos béremelkedés mértékében (mint például az IG Metall Németországban), a kollektív alku során be kell kalkulálni a megegyezés várható hatását a munkaerõ árának a növekedésére, és ennek következményeire, egyszóval az egész ország gazdasági egyensúlyának kérdését. A szakszervezetek mérsékletet tanúsítanak a munkavállaló-barát kormánypolitika, illetve a keynesiánus jóléti állam fenntartása érdekében. Neokorporatív keretekben politikai alkuk születnek gazdasági kérdésekrõl.

Hyman szerint a hetvenes évek fordulóján kibontakozó és elhúzódó válság nyomán a nyolcvanas évtizedre nyilvánvalóvá váltak a neokorporativista szakszervezeti modell válságjelenségei. Új, szakszervezetmentes menedzsment-ideológiák virágzása, neoliberális kormányzati politikák, szakszervezetellenes vagy legalábbis a munkaerõpiaci rigiditást csökkenteni kívánó törvényhozás jelzik a változó környezetet Nyugat-Európában és az Egyesült Államokban. Szakszervezeti nézõpontból a csökkenõ taglétszám, a csökkenõ szervezettség, a kollektív szerzõdések hatókörének leszûkülése a riasztó jelek. Számos országban megindult a kollektív tárgyalások decentralizációjának folyamata. Országos szinten egyre inkább csak legitimációs funkció jut a szakszervezeteknek, amelyek abban bíznak, hogy legalább lassítani lehet a jóléti állam leépülését, s némi kompenzációt lehet elérni szociális kérdésekben. A kollektív alkuk területén a korábbi a munkafeltételek javulását eredményezõ megállapodások helyett engedményekre kényszerülnek a szakszervezetek. A tagság részérõl növekvõ apátia és csalódottság érzékelhetõ. Hyman szerint a szakszervezeti mozgalom számára a kérdés az, hogy milyen új identitástípus formálódik.
 

III. Szakszervezetek és civil ipari viszonyok
Civil társadalmi mozgalmi jelleg és a szakszervezeti identitás belsõ ellentmondásai

A szakszervezeteket számos tulajdonságuk hasonítja a civil társadalmi mozgalmakhoz. Eredetüket tekintve, mint Gyáninál (1989) is láthattuk, a munkavállalók önszervezõdése hozta létre õket, az államtól független vagy kifejezetten az államhatalommal szemben álló szervezetként alakultak meg. Felépítésükben, belsõ életükben demokratikus berendezkedést alakítottak ki. Az a jellegzetességük azonban, hogy elsõsorban a munkáltatókkal szemben létrejött gazdasági érdekképviseletek, megkülönbözteti õket a civil társadalmi szervezetektõl.

A hatékony érdekképviselet szükséglete a belsõ demokrácia rovására a felülrõl való irányítás súlyát, a mozgalmi jelleg rovására az üzletiesség szerepét növelte a szakszervezetek életében - ami kifejezõdik a szakszervezeti demokrácia és irányítás ellentétében. Hyman (1994a) kifejezésével élve, a szakszervezet a relatíve gyengék érdekképviseleti szervezete. Fõ funkciója, hogy lehetõséget adjon a munkavállalóknak arra, hogy kontrollt gyakorolhassanak munkavállalásuk és munkavégzésük feltételei felett, amit egyéni, illetve informális úton kevéssé remélhetnek elérni. A szakszervezetek arra kényszerítik a munkáltatót, hogy olyan prioritásokat és érdekeket vegyen figyelembe, amelyek ellentétesek lehetnek az övéivel, illetve nyomást' gyakorolnak a kormánypolitikára és a törvényhozásra megfelelõ szociális törvények érdekében. Érdekképviseleti tevékenységük során tehát a szakszervezetek hatalom és erõ megtestesítõi (Ferenczi 1907; Hyman, 1975). Hyman szerint (1994a) a szakszervezetek erejének három tényezõje: a) képességek meghatározott célok elérésére, akár ellenállás dacára is, b) befolyásuk révén elérik a megfelelõ intézményi és jogszabályi környezet kialakítását, amely segíti õket feladataik ellátásában, c) képesek befolyásolni az általános közvéleményt, a kormányzatot, a politikai pártokat és a munkáltatókat a számukra kedvezõ politikai klíma kialakítása érdekében. A szakszervezetek erejének egyik kifejezõje taglétszámuk. Bain és Price (1980), akik nyolc országban vizsgálták a szakszervezeti tagság szintjét mint a szakszervezetek erejének indikátorát, megállapították, hogy a szakszervezetek három irányban lépnek fel kollektív erõként: a) a szakszervezeti mozgalmon belül, b) a kormányzat és c) a munkáltatók irányában. Ugyanakkor a szerzõk azt is hangsúlyozzák, hogy a tagság nagysága, aránya önmagában nem feltétlenül elégséges tényezõ a szakszervezet erejének mérésére. Fontos lehet a tagságot képezõ munkavállalói csoport szerepe az adott munkáltatónál, illetve országban, a tagság öntudatossága és készsége az ipari akciókra, arra, hogy szükség esetén sztrájkba lépjen, továbbá a vezetõség "minõsége", a kormányzat felfogása arról, hogy mennyire fontos számára a szakszervezeti támogatás, és ugyancsak lényeges a gazdasági helyzet alakulása, az általános légkör, az, hogy a jogi környezet milyen akciókra, eljárásokra ad lehetõséget stb. A szakszervezet ereje nem egyszerûen tagjai számának összege vagy tagjai alkupozíciójának milyensége, hanem azoknak minõségileg más transzformációja (Hyman 1994a). Perlmann (1972) szerint minél homogénabb az a munkavállalói csoport, amelynek érdekeit a szakszervezet képviseli, annál könnyebb a kollektív fellépés megszervezése, annál könnyebben alakul ki a spontán szolidaritás a tagok között. Nem véletlen, hogy Jászai Samu egyenesen a munkáltatókkal szembeni harci szervezetként fogalmazza meg a szakszervezet lényegét: "A munkafeltételek javítása soha nem, vagy csak a legritkább esetekben történik békés úton, és így a szakszervezetek a munkások harci szervezetévé váltak. Minden fillér béremelés vagy minden perc munkaidõ-rövidítés csak elkeseredett harcok seregével várható el. Ez utóbbit már tudták a magyarországi munkások, amikor szakszervezetek alapítását határozták el" (Jászai 1906). A szakszervezeti identitás másik belsõ ellentmondása, hogy a szakszervezetek a munkavállalók érdekeit a munkáltatóval szemben képviselve, részt vesznek a munkaviszony feltételeinek és szabályainak kialakításában és kontrolljában. Hyman (1975: 65) kifejezésével élve, a szakszervezetek kontrollálják tagjaikat saját érdekükben.¹⁰ Egy szakszervezet csak akkor tudja a munkafeltételeket kontrollálni, ha tagjait szervezett akcióra tudja mobilizálni, illetve a kialkudott munkafeltételek megtartására késztetni.¹¹ Más szóval, a kollektív akciók sikeressége attól függ, hogy a szervezet tagjai mennyire rendelik alá magukat a kollektív döntésnek. Ez a kontroll behatol a szakszervezet belsõ viszonyaiba, érinti a tagok, aktivisták és tisztségviselõk egymáshoz való viszonyát. A korai szakszervezetek arra való törekvésükben, hogy egységes munkafeltételeket érjenek el tagjaik számára, keményen felléptek azok ellen, akik a közös szabályokat megszegték. Bírságolásra, kizárásra vonatkozó szabályokat a legrégibb idõktõl kezdve találhatunk a munkásegyletek belsõ szabályzataiban, a kollektív szerzõdésekben (Webb 1909: 235; Novitzky é.n.).¹²

A szakszervezeteknek ez a jellegzetessége, hogy ti. elsõsorban erõt testesítenek meg, és e hatalom birtokában részt vesznek a munkaviszony feltételeinek kialakításában és azt követõen érvényesítésében, szemben állhat a demokrácia, a szervezeten belüli szabad diskurzus, az uralommentesség elvárásával. A hatékonyság iránti elvárás pedig az irányítás és a demokrácia közötti ellentmondást élezi ki.¹³ Identitástípustól, szervezet jellegétõl függõen változik az, hogy éppen melyik oldal az erõsebb. De akárhogy alakul is e két tényezõ egyensúlya, a hatalom megtestesítése következtében a szakszervezetek nem tekinthetõek véleményünk szerint civil társadalmi mozgalomnak abban a szûk értelemben, amely a habermasi uralommentes kpmmunikáció érvényesülését tekinti a civil társadalmi jelleg feltételének.¹⁴

A szakszervezetek és a politikai társadalom viszonyában sem olyan egyértelmû a különállás, mint az ideális civil társadalmi mozgalmak esetében. A munkaügyi kapcsolatok irodalmának szakszervezet-fogalma a munkaviszony szabályozására koncentrál. Flanders (1970: 31) a szakszervezetek lehetséges politikai céljait érdekvédelmi tevékenységükbõl kiindulva határozta meg, szerinte a szakszervezeteknek annak érdekében kell politikai tevékenységet folytatniuk, hogy olyan gazdasági és jogi környezetet biztosítsanak, amely teret enged érdekvédelmi tevékenységüknek. A szakszervezet csak addig folytathat politikai játszmákat, amíg az nem fenyegeti tagsági bázisát, annak egységességét. Ipari céljai elérésének ugyanis feltétele, hogy annak a csoportnak, amelynek a képviseletét vállalta, minél nagyobb részét meg tudja szervezni. Ha a szervezeten belül túl nagy a politikai megosztottság, akkor az paralizálhatja a szervezetet. Ezért még ha a szervezet vezetõsége egy politikai párt kontrollja alatt áll is, a párt politikáját nem lehet rákényszeríteni a tagságra. Ez nem jelenti azt, hogy ne lett volna a történelemben olyan eset, amikor egy szakszervezet politikai célok áldozatává vált, de a szakszervezetek nem politikai pártok, s a munkavállalók nem feltétlenül azért csatlakoznak egy szakszervezethez, mert hasonlóképpen gondolkoznak vagy azonos a politikai álláspontjuk, hanem munkafeltételeik azonnali javulása reményében, amit a közös akciótól várhatnak. Salamon (1987: 83) szerint az, hogy a második világháború után a nyugat-európai szakszervezetek számos kormánybizottságban és kormányzati intézményben helyet kaptak, s közvetlenül hatást gyakorolhatnak a különbözõ kormányok gazdasági és szociálpolitikájára, dilemma elé állította õket. A gazdasági tervezésben való akár csak közvetett részvétel is felelõsséget hárít a szakszervezetekre. A kialakított döntések, még ha vélhetõen az egész társadalom vagy éppen a bérbõl és fizetésbõl élõk érdekeit szolgálják is, ellentétbe kerülhetnek a szakszervezetek tagjainak konkrét szekcionális érdekeivel. Szalai (1994) értelmezése szerint már az országos tripartit érdekegyeztetõ fórumban, az Érdekegyeztetõ Tanácsba0 való részvétel is a politikai társadalomhoz való csatlakozás jele. Egyrészt igaza van, hiszen, mint Neumann (1992: 148) is hangsúlyozza, az Érdekegyeztetõ Tanács hatásköre tágabb is az eredeti nyugati jelentésénél, mindenekelõtt az érdekegyeztetés tárgya tekintetében. Az Érdekegyeztetõ Tanács napirendjén szereplõ ügyek jó része - bár húsbavágóan érinti a munkavállalók érdekeit - kevésbé oldható meg a munkavállaló-munkaadó dimenzióban, s inkább az átmenet társadalompolitikai kérdéseit feszegeti. Másrészt azonban éppen amiatt, hogy Magyarországon a munkafeltételek szabályozásában a jogi reguláció szerepe meghatározó, az ÉT-ben való részvétel kikerülhetetlen minden olyan szemezet számára, amely a jogi környezet formálásában részt kíván vállalni. Továbbá maga a munkástanács-mozgalom, amikor fõ feladataként a munkavállalói tulajdonszerzést, illetve az ezt elõsegítõ törvénykezés elõmozdítását tûzte ki célul, eleve a politikai megközelítés felé fordult.

De a szakszervezeteknek a munka világára koncentráló meghatározása, illetve a politikai szerepüknek a munkaügyi kapcsolatokra korlátozó értelmezése nincs tekintettel arra, hogy egyrészt a különbözõ országok szakszervezetei nemcsak a munkáltatókkal tárgyaló munkavállalói szervezetek voltak, hanem gyakran különbözõ politikai célokat is maguk elé tûztek.¹⁵ Az Encyclopaedia of Political Sciences (1989) szerint a szakszervezetek a munkavállalók kollektív szervezetei, amelyeket részben abból a célból hoztak létre, hogy javítsák munkavállalói létük feltételeit. A szakszervezetek - folytatja a szócikk - megtehetik, hogy csak tagjaik szûken vett érdekvédelmének feladatait látják el, de az érdekvédelem köre tágabb lehet és magába foglalhat olyan kérdéseket, mint munkaegészségügy, társadalombiztosítás, politikai jogok. Ahol a szakszervezeti feladatok tágabb körét jelölik ki, ott a szakszervezetek gazdasági szerepe nem okvetlenül kisebb, mint a politikai. Azok, akik elsõsorban a foglalkoztatási viszonyok terén értelmezik a szakszervezeteket, fõleg a kollektív szerzõdés intézményéhez kötik e szervezeteket, minimális politikai szerepvállalással. Ugyanakkor a csak foglalkoztatási kérdésekkel foglalkozó szakszervezetek is politikailag aktívvá válhatnak, ha nincs biztosítva megfelelõ jogi szabadság a kollektív alkuhoz, illetve ha az állam a legfõbb munkáltató. Már Szabó Ervin (1908) felhívta a figyelmet arra, hogy alapvetõ különbség húzódik az angol-amerikai szakszervezeti mozgalom és a kontinentális európai között, e két angolszász országban relatíve korán megvalósult a teljes egyesülési és politikai szabadság; parlamentáris-politikai munkásmozgalom csak átmenetileg vagy alig fejlõdött ki. Ellenben mindenütt, ahol a feudális nagybirtok és a hivatalnok-bürokrácia volt az uralkodó, többé kevésbé erõs szociáldemokrata mozgalom szervezõdött. Szabó szerint minél erõsebb valamely országban a politikai munkásmozgalom, a szociáldemokrácia, annál hátramaradottabb az illetõ ország a társadalmi és politikai demokrácia dolgában. A Révai Lexikon már idézett szakszervezeti szócikke a szakszervezetek leírása során fontosnak tartja azt is, hogy "a szakszervezetek elsõsorban gazdasági intézmények, de politikai tevékenységet is kifejtenek" - ami utal a magyar szakszervezetek részvételére a választójogi küzdelmekben, illetve a szociáldemokrata párttal történõ összefonódásukra. Az ír szakszervezeteket, amelyek az angol minta alapján szervezõdtek, átformálta a nemzeti függetlenségi harcban való részvételük, a nacionalizmus, ami a struktúrák és az érdekvédelmi stratégiák teljes azonossága ellenére hozzájárult ahhoz, hogy a munkaügyi kapcsolatok fejlõdése a nyolcvanas évektõl eltérõ irányt vett (Gunnigle et al. 1994).

Összefoglalásképpen, az a véleményünk, hogy a szakszervezetek számos vonatkozásban hasonlítanak a civil társadalmi mozgalmakhoz. Ugyanakkor nem tekinthetõk szûkebb értelemben vett civil társadalmi mozgalomnak. A civil társadalmi mozgalmak sok tekintetben más típusúak. A szakszervezeteket mindig is fenyegette az elbürokratizálódás, a vezetés "elszakadása" a tagságtól vagy legalábbis a tagsági kontroll gyengülése. Továbbá az, hogy a szakszervezet vezetése külsõ politikai erõk befolyása alá kerül, hogy legitimációját nem a tagságtól kapja - s ebbõl a szempontból mindig indokolt a szembesítés az önszervezõdést, a belsõ demokráciát számon kérõ normatív elvárásokkal. De félrevezetõ is lehet, ha csak a civil társadalmi mozgalom szempontjából ítéljük meg a munkavállalói érdekképviseleteket.
 

A szakszervezetek szerepe a civil társadalom kialakulásában

Diamond (1990: 84-85), Lipsettel és Juan Linzzel egybehangzóan, az államgépezettõl független intermedier csoportok és önkéntes szervezetek sûrû hálójaként határozza meg a civil társadalom fogalmát. Az önkéntes szervezetek több feladatot is betölthetnek. A politikai pártok mellett további, alternatív csatornát is jelenthetnek az érdekek és vélemények artikulálásában, a kormánnyal szemben támasztott követelések megfogalmazásában. Belsõ struktúrájukban, mûködésükben talán még a demokrácia gyakorlóteréül is szolgálhatnak, mert fokozzák az állampolgárok politikai érzékenységét, új politikai vezéregyéniségek számára jelenthetnek kiinduló pályát, részvételre ösztönöznek, s egyáltalán, növelik az egyén részvételét és ezzel hozzájárulását a demokráciához. Összességében korlátozzák a kormányzat központosítási hajlamát és fokozottan ellenõrzik a tevékenységét. A civil társadalom kialakulása ebben az értelemben egyet jelent a demokratizálódással, a polgári társadalom újjáélesztésével (O'Donnell-Schmitter 1986). A szakszervezetek számos vonatkozásban hozzájárulhatnak a civil társadalom kialakulásához, megerõsödéséhez. Diamond, Gyáni és Szalai szerint a különérdekek megjelenítése, az, hogy közösségek formálódásának terei, illetve a munkavállalói érdekképviseletek belsõ demokráciája, a politikai és gazdasági rendszer további demokratizálása irányába kifejtett tevékenységük - mind-mind erõsítheti a civil társadalmi szférát. Azonban a munkavállalói érdekképviseletek hozzájárulása a civil társadalmi szféra I';ialakulásához és erõsödéséhez nemcsak az állam-társadalmi önszervezõdés dichotómiában ismerhetõ fel. Úgy véljük, hogy a munkavállalói érdekképviseletek sajátos hozzájárulása a civil társadalom kialakulásához a munkaügyi kapcsolatok rendszere keretében ragadható meg.

A munkaügyi kapcsolatok kiépülésének és funkcionálásának egyik feltételrendszere a civil társadalom bizonyos fokú elismerése az állam részérõl. Az egyesülési jog, a szabad véleménynyilvánítás joga és a munkaügyi vita szabadsága azok a minimális peremfeltételek, amelyek hiányában nem beszélhetünk munkaügyi kapcsolatokról (Gladstone-Parker-Yemin 1989). A szabad szervezkedés jogi-politikai feltételei, a munkavállalói érdekképviseletek szabad szervezõdése, továbbá a már meglevõ, de államosított, illetve állami kontroll alatt álló szervezetek függetlenedése vagy felbomlása csak az egyik oldala a civil társadalom kialakulásának. A másik oldala a már meglevõ munkavállalói érdekképviseleti szervezetek függetlenedése a munkáltatóktól, illetve a munkáltatóktól független új szervezetek alakulása. Ebbõl a szempontból a szakszervezet alapjellemzõje, hogy a munkavállalók olyan érdekképviseleti szervezete, amelynek elsõdleges célja tagjai munkaviszonnyal kapcsolatos érdekeinek elõmozdítása és védelme, és ennek érdekében törekszik a munkaviszony és a munkavégzés feltételeinek, tágabb értelemben a foglalkozási viszonyoknak a szabályozására. A foglalkozási viszonyok szabályozására törekvés nemcsak és nem feltétlenül bérharcot jelent, hanem azt is eredményezi, hogy elszakadnak a munkavállalókat a munkáltatókhoz fûzõ paternalista kötelékek, s a politikai polgárjogok rendszerével párhuzamosan és azt kiegészítve megteremtõdik az ipari polgárjogok másodlagos rendszere - a civil ipari viszonyok. A civil ipari viszonyok jellemzõje, hogy munkáltató és munkavállaló viszonyában a szakszervezet intermedier szerepet tölt be, és az a funkciója, hogy függetlenítse a munkavállaló személyét a munkáltatótól, kiszabadítsa a munkavállalókat a személyes függés bilincsébõl. Úgy gondoljuk, hogy a kulcskérdés a szakszervezetek civil társadalmi szerepének megítélésében az, hogy 1. mennyire szakadnak el a munkáltatók, a menedzsment gyámkodásától, 2. milyen mértékben alapozzák tevékenységüket a tagság részvételére a döntéshozatalban, illetve a mobilizálására, 3. milyen mértékben törekednek a munkaviszony szabályozása során olyan munkahelyi viszonyok kialakítására, amely korlátozza a tagok egymás közötti versenyét és ezzel személyes függõségüket a menedzsmenttõl.
 

A termelõ társadalmak típusai és a civil ipari viszonyok

A civil ipari viszonyok megkülönböztetése a paternalista, személyes függésen alapuló munkáltató-munkavállaló viszonytól genezisét tekintve szorosan kapcsolódik a Dávid János (1988a, 1988b) által kidolgozott paternalista és polgári termelõ társadalom típusok közötti megkülönböztetéshez. Dávid gondolatmenetének középpontjába Hajnal, Bibó és Kemény nyomán - a modern racionális szaktudás szerepét állította. A szakismeret birtoklása teremti meg a biztonság feltételeit a munkavállalók számára, egyszersmind a polgári-polgárias lét alapja, a polgári társadalomba való integrálódásuk eszköze. Az iparfejlõdés során különbözõ technológia-típusok fejlõdtek ki, amelyeket különbözõ szaktudástípusok, illetve megszerezhetõségük eltérõ útjai és rájuk épülõ munkástársadalmak jellemeznek. Bár az egyes technológia-típusok különbözõ történeti korszakokhoz kötõdnek, egy-egy technológia sokszor fél évszázadig is életképes maradhat, magán viselve azon korszak társadalmi viszonyainak lenyomatát, amelyben keletkezett - a termelõtársadalom jellegzetességeit, az ehhez tapadó státus-biztonság és életformák jellemzõivel. A különbözõ korszakokban megjelenõ új technológiák új társadalmi struktúrát jelenítenek meg - más és más rétegek az újfajta szaktudás hordozói. Az egyes technológiák egy-egy termelõ társadalom típust alakítanak ki. Ahogy a társadalom egésze által elfogadott egzisztenciális biztonság-életszínvonal-életforma idõben változik, úgy változik az egyes technológia-típusokban dolgozó munkavállalók kedvezõ vagy kedvezõtlen megítélése. Dávid a munkaadó-alkalmazott viszonyát jellemezve különbözteti meg a paternalista vagy polgári jellegû termelõ társadalmakat (1988x: 523). A paternalista jellegû szervezõdés elemei (1988b 147) elsõsorban az iparba frissen bekerülõk adaptációját-integrációját támogatják: ilyen elemek a szakismeret elsajátítása a tanuló-tanító viszonyban a munkavégzés során, a lépcsõzetes elõrejutás a hierarchiában, a munkaszervezet rendje feletti vezetõi kontroll és viselkedésmegítélés, s mindezek alapján a munkahelyen kívüli egzisztencia megteremtéséhez való hozzájárulás vagy ennek megtagadása. A polgári jellegû viszonyokra jellemzõ az egységesült és univerzális, bárhol használható szaktudás, a racionális logika érvényesülése, a munkatevékenység és a munkakör pontos körülírtsága, a tényleges munkavégzés preferálása a fõnöki megítélésben a viselkedéssel szemben, az beosztott-fõnök viszony egyén-szervezet viszonnyá transzformálása, a szervezet mûködési elveinek átláthatósága és homogenitása, a magánélet és a termelõi lét éles szétválása, a munkavállalónak a munkaadó jóindulatától való egzisztenciális függetlensége.

A Dávid-féle polgári típusú termelõtársadalom és a civil ipari viszonyok közös jellemzõje, hogy munkáltató és munkavállaló viszonya tárgyiasul, egymáshoz csak a munkavégzés során kapcsolódnak, s ez egyfajta objektív biztonságot nyújt a munkavállalóknak. A különbség a két kategória között, hogy Dávidnál a polgári viszony alapja a technológia-típus, illetve G technológia mûködtetéséhez szükséges szakismeret-szaktudás jellege. Nálunk a fõ hangsúly azon van, hogy a munkavállalói érdekképviseleti szervezet milyen mértékben képes vagy akarja elõmozdítani civil ipari viszonyok kialakítását, illetve, hogy a munkavállalók milyen mértékben tudják érdekvédelmi szervezeteiket autonómiaigényeik szolgálatába állítani. S bár - mint a dunlopi modell is jelzi - szoros összefüggés van a szakszervezetek sikere és a munkavállalók szaktudása, a technológiai körülmények, a munkaerõpiac állapota között, de szakszervezet-kutatásaink azt mutatják, hogy a szakszervezeteknek, a szakszervezetek által kitûzött céloknak és alkalmazott eszközöknek is megvan a maguk saját élete. Szakszervezeti érdekvédelmi stratégiák gyakran keresztülmetszik a technológiai meghatározottságokat, s a múltból megragadt tradíciók, cselekvésminták megváltozott körülmények között is hatnak.

Civil ipari viszonyok elérésére akkor törekednek a munkavállalók, amikor foglalkoztatási feltételeik javítása és munkahelyi autonómiájuk biztosítása érdekében kollektív cselekvésmódot választanak, s állandó érdekképviseleti szervezetet hoznak létre. Az így létrejött munkavállalói érdekképviseleti szervezet célja, hogy a munkafeltételek és a munkavégzés szabályozásában részt vegyen annak érdekében, hogy csökkentse tagjai kiszolgáltatottságát, személyes függését a munkáltatótól. Civil ipari viszonyokon azt értjük, hogy a munkavállalói érdekképviseleti szervezet sikeresen tudja egyoldalúan vagy a munkáltatóval (munkáltatókkal) közösen szabályozni a munkafeltételeket és alakítani a munkavégzés szabályait, s ennek eredményeképpen olyan eljárási és tartalmi elõírásokat magába foglaló szabályrendszer alakul ki, amely korlátozza a munkáltató diszkrecionális döntési jogosultságait.
 

Jegyzetek

* A tanulmány az OTKA 513 "Szaktudás és polgárosodás" kutatási program támogatásával készült.

1. A korabeli egyesülési jog tiltotta, hogy az alapszabályok politikai célokat tartalmazzanak.

2. Ezt a fordulatot Bruszt Lászlótól vettem át.

3. Hyman (1978) három formáját különbözteti meg a munkavállalók és a munkáltatók közötti konfliktusoknak. 1. Látens: a munkaerõ-vándorlás nagy aránya, sok hiányzás, a munkahelyi balesetek magas száma, magas megbetegedési arány. Az ACAS 1980. évkönyvében felhívja a munkáltatók figyelmét, ha a fenti mutatók magasak a munkahelyen, akkor megfontolandó az ACAS tanácsadó-szolgálatához fordulni, mivel feltehetõleg e felszíni jelenségek mögött súlyosabb, elfojtott konfliktus húzódhat meg. 2. Nyílt, alkotmányos: szakszervezet megszervezõdése, behatolása a munkahelyre, maga a kollektív alku folyamata, a sérelmi eljárások magas száma. 3. Nyílt ipari akció: sztrájkok, munkabeszüntetések.

4. A munkaügyi kapcsolatok felfogásának változását mi sem mutatja jobban, mint az, hogy 1993-ban a parlament törölte az ACAS-t (Békéltetõ-Közvetítõ és Döntõbírói Szolgáltató Szervezet) létrehozó, 1975-ös Employment Act azon szakaszát, amely arra kötelezte az ACAS-t, hogy tevékenysége során mozdítsa elõ kollektív szerzõdéses kapcsolat kialakulását, illetve fenntartását a felek között (Beardwell-Holden 1994).

5. Sajátos intézménye az angolszász munkaügyi kapcsolatoknak az ún. zárt munkahelyek (closed shop). Zárt munkahely esetén a szakszervezetek a kollektív alku során elérték, hogy a kollektív szerzõdés tartalmaz egy ún. biztonsági záradékot (union security clause). A biztonsági záradék értelmében ha egy munkavállaló nem tagja a szakszervezetnek, akkor a munkáltató nem alkalmazhatja, illetve ha kilép a szakszervezetbõl, akkor a munkáltató köteles elbocsátani záros határidõn belül. Témánkhoz kapcsolódik, hogy az Egyesült Államokon belül 13 déli és nyugati állam tartozik az ún. "munkához való jog (right to work)" övezetbe, ahol a helyi alkotmányok tiltják annak kimondását a kollektív szerzõdésekben, hogy az adott munkahelyen csak szervezett munkavállalók dolgozhatnak. Angliában a nyolcvanas években, Teacher alatt léptek életbe olyan törvények, amelyek tiltják zárt munkahely kikötését a kollektív szerzõdésekben. A második világháború elõtti magyar szakszervezeti mozgalom törekvése is az volt, hogy a munkáltatók csak szervezett munkavállalókat alkalmazzanak. A hatályos magyar Munka Törvénykönyve tiltja a szakszervezeti tagság alapján való pozitív vagy negatív diszkriminációt, s jogellenesnek számít minden olyan típusú megállapodás munkáltató és szakszervezet között, amely zárt munkahely létrehozására irányulna.

6. A nyugat-európai munkaügyi kapcsolatok megosztottsága három nagy földrajzi régióra már a munkásmozgalom kialakulásának kezdeteitõl megfigyelhetõ. Werner Sombart (1908: 158) az európai szociális mozgalmakat áttekintve megkülönbözteti az angol, a francia és a német típust. Az angol típus - írja - a politikai vagy szocialisztikus munkásmozgalom visszavonulása és kizárólag a szakszervezetek útján fejlõdött ki. A francia típusban a régi stílû forradalmi gondolat igyekszik kifejezésre jutni. Végül a német típus marxista szellemmel áthatott, törvényes-parlamentáris munkásmozgalomban domborodik ki.

7. Mint ilyenek, jogukban áll alapszabályaik és szabályaik kidolgozása, képviselõik szabad megválasztása, ügyintézésük és tevékenységük megszervezése, valamint programjaik megszövegezése (vö.: ILO 87. sz. egyezménye az egyesülési szabadság és a szervezkedési jog védelmében).

8. A választott üzemi képviselõk a jog vagy kollektív szerzõdés rendelkezéseinek megfelelõen szabadon választott képviselõk, akiket az adott üzem dolgozói függetlenül szakszervezeti tagságuktól választanak meg (vö.: ILO 135. sz. egyezménye a dolgozók üzemi képviselõinek védelmérõl és kedvezményeirõl).

9. A két kritériumot Blackburn és Prandy (1965) hét kritériumának szelektálása alapján állították fel. Blackburn és Prandy fehérgalléros szakszervezetekrõl szóló cikkében az alábbi hét kritériumot határozta meg: 1. szakszervezetnek deklarálja önmagát; 2. regisztrálásra kerüljön mint szakszervezet; 3. a TUC tagja legyen; 4. a Munkáspárt tagja legyen; 5. független legyen a munkáltatótól; 6. fõ céljának a kollektív tárgyalást, illetve tagjainak, mint munkavállalóknak az érdekképviseletét tekintse; 7. legyen felkészülve arra, hogy célja elérése érdekében szükség szerint sztrájkot alkalmaz, vagy az ipari akció bármilyen más hatékony formáját.

10. Novitzky N. László, aki 1891-tõl a nyomdászszakszervezet tisztviselõje volt, ezt írja: "A tarifaegyezségek legfõbb elõnye a létezõ kedvezmények stabilizálásában van, ilyet pedig csak két egyenlõ garanciákra képes fél köthet" (Novitzky é.n.: 438). Méhely (1916: 90), a magyar Vasmûvek és Gépgyárak Országos Egyesületének ügyvezetõ igazgatója így ír ugyanerrõl a kérdésrõl: "Még az annyira rettegett kollektív szerzõdés sem más, mint olyan gyári munkarend, mely elavult törvényes rendelkezések helyett a gyári munkát ily szempontból a munkásra és munkaadóra legelõnyösebb hatásokat kiváltó módon szabályozza. Annak az átérzése, hogy nem zsarnoki önkény, hanem közös megbeszélés és megvitatás alapján készültek e szabályozások, betartatásuk tekintetében a gyárvezetõség számára a munkások legjobbjainak és a szakszervezet vezetõségének támogatását biztosítja. A vidéken fekvõ vasmûvek teljesen homogén, alacsonyabb kulturális fokon álló munkássága katonai módon adminisztrálható. De elõfordulhatnak nagy városokban oly tömeggyártású nagyobb vállalatok, melyeknek munkásanyaga magasabb szellemi fejlettségû nyugtalan agglomeráció; az ilyeneknél esetleg ajánlatos lehet a gyárrendészetbe a szakszervezet aktív közremûködését és támogatását kollektív szerzõdés útján biztosítani."

11. 1904-ben a magyar szakszervezetek harmadik kongresszusán az egyik napirendi pont a munkaközvetítés kérdése volt. A kongresszus határozati javaslatában követelte, hogy az állami és városi munkaközvetítõ intézményekben paritásos irányítás legyen, továbbá hogy sztrájk vagy kizárás esetén a közvetítés az adott szakmában szüneteljen, továbbá a kollektív szerzõdésekben megállapított bérminimumok alatt ne közvetítsenek (Buchinger é. n.: 87). A magyar szakszervezetek ebben az esetben nemhogy saját tagjaikat, de a munkavállalókat kívánták kontrollálni, s megakadályozni, hogy a szakszervezetek által kialkudott feltételek szintje alatt tudjanak munkához jutni, illetve hogy sztrájktörõként aláássák a szakszervezet bérharcát.

12. "Azt, hogy a kényszerítés némi mértéke benne foglaltatik a közös alkuvás rendszerében, egyik munkásegyleti tag sem fogja tagadni. A munkásegyletek, amint elmondottuk, épp azért becsülik a közös alkuvást, mert az kizárja az egyes munkások vagy mûhelyek különös igényeit. Természetesen ezen igények kizárása magával hozza a személyes hajlamok bizonyos megszorítását..." (Webb 1909: 234).

13. kettõs jelleg megnyilvánulását véljük felfedezni Hirschler Rezsõ Tönniessel szembeni érvelésében. Hirschler (1928) definíciója szerint a szakszervesetek a munkások önkéntes elhatározásuk alapján hozott egyesületei kollektív érdekeit; érvényesítésére. A szakszervezetek keretében a tagok erkölcsi, szellemi és gazdasági érsekközössége testesül meg, vagyis magukban foglalják a társadalmat alkotó szolidaritás nélkülözhetetlen alapelveit. Éppen ezért, csak az a szakszervezeti mozgalom mutathat fel jelentõs és tartós eredményeket, amely e három alapelemet érvényesíteni tudja. Hirschler az erkölcsi és a szellemi szolidaritás kiemelésével különbözteti meg saját álláspontját Tönniesétõl: a szakszervezetben olyan emberek tömörülését látja, akik valamely közös foglalkozás vagy valamely gazdasági üzemhez való közös tartozás révén, már elõzõleg objektív viszonyban álltak egymással. A szakszervezetek célja a harci erõk összefogása és rendezése, a szembenálló érdekek elleni küzdelemben. Tönnies ebben a harcban elsõsorban árharcot Iát. A harcnak ez az irányzata a szakszervezetet kereskedelmi társasághoz teszi hasonlóvá, helyesebben az ugyanazon árut termelõk olyan szövetségéhez, amely nagy jelentõségû kartellnek is tekinthetõ.

14. Mindez persze nem jelenti azt, hogy - mint arra John Keane (1988b: 16), s számos a szakszervezetekkel foglalkozó kutató, Hyman, Flanders is utal - a szakszervezetek számára ne lenne fontos kérdés a belsõ demokrácia állapota, illetve, hogy a civil társadalmi mozgalmi jelleg ne jelentene kihívást a szakszervezetek számára tagságuk megújítását, demokratikus szervezeti felépítésüket illetõen.

15. Ebbõl a szempontból a szakszervezet mai angol felfogása korlátozottabb értelmû, mint Webbéké. Amikor a szakszervezetek által céljaik elérésére alkalmazott eszközöket tárgyalják, Webbék három fõ eszközt határoznak meg: a kölcsönös biztosítást, a kollektív alkut és a parlamenti lobbizást. Ezzel szemben az angol munkaügyi kapcsolatokkal foglalkozó alighanem legfrissebb szótár a szakszervezetek címszónál megismételve a webbi meghatározást, csak a kölcsönös biztosítást és a kollektív alkut említi meg mint eszközöket, a politikai eszközt nem (vö.: Terry-Dickens 1991).
 

Hivatkozások

1992. XXII. törvény a Munka Törvénykönyvérõl.

ACAS Report 1980.

Arato, Andrew 1987 Civil társadalom, társadalomelmélet és államszocializmus. Századvég, 3.

Arató András 1990. Forradalom, civil társadalom és demokrácia Kelet-Európában. Mozgó Világ, 8.

- 1992. Civil társadalom Lengyelországban és Magyarországon. Politikatudományi Szemle, 2. Arato, Andrew~ean, Cohen 1992. Civil Society and Political Theory. Cambridge, Mass: MIT Press London

Bain, G. S.-Hugh Clegg 1974. Strategie for Industrial Relations Research in Great Britain. British Journal of Industrial Relations, Vol. XII.

Bain, G. S.-R. Price 1980. Profiles of Union Growth: A Comparative Statistical Portrait of Eight Countries. Blackwell

Beardwell, I.-S. Holden 1994. Human Resource Management. A Contemporary Perspective. London: Pitman Publishing

Beaumont, Philip 1992. The Changing Industrial Relations. London-New York: Routledge

Blackburn, R. M.-K. Prandy 1965. White Collar Unionisation: a Conceptual Framework. British Journal of Sociology, June

Bozóki András 1992. Civil társadalom és polgárosodás. In: Polgárosodás, civil társadalom és demokrácia. MTA Politikai Tudományok Intézete

Böhm Vilmos 1909. A szakszervezetek tevékenysége 1908-ban. Szocializmus 1908/1909.

Brewster, Chris-Ariane Hegewisch 1994. Policy and Practice in European Human Resource Management. London: Routledge

Buchinger Manó É.n. Küzdelmem a szocializmusért. Budapest: Népszava

Clegg, Hugh A. 1954. General Unions. Oxford: Blackwell

- 1976. Trade Unionism under Collecíive Bargaining: a Theory Based on Comparisons of Six Countries. Oxford: Blackwell

- 1979. The Changing System of lndustrial Relations in Great Britain. Oxford: Blackwell

Cohen, Jean 1985. Strategy and Identity: New Theoretical Paradigms and Contemporary Social Movements. Social Research (52) 4.

Dahrendorf, Ralf 1968. Üzemi és ipari konfliktusok. In: Ádám György (szerk.) Munkaszociológia. Budapest: KJK

Dávid János 1988a. Technikai fejlõdés és munkássá válás. In: Lovas Tünde (szerk.) Életmód, mûvelõdés, gazdaság. Összeállítás az 1987-es salgótarjáni nemzetközi tudományos konferencia elõadásaiból és korreferátumaiból. III. köt.

- 1988b. A gyári társadalom társadalmi integráció? (Néhány szempont a kérdés átgondolásához). In: Szalai Júlia, Lányi András, Miszlivetz Ferenc, Radnóti Sándor, Vajda Ágnes (szerk.) Arat a magyar. Budapest: MTA Szociológiai Kutató Intézete. (Angolul: Is Industrial Society a Community? In: Tóth András-Gábor László (eds.) Hungary Under Reform. Research Review, 1989. no. 3. OKKTK TS 3-1, Budapest)

Diamond, Larry 1990. Túl autoritarizmuson, totalitarizmuson: a demokratizálás stratégiái. Mozgó Világ, 8.

- 1994. Toward Democratic Consolidation. Journal of Democracy, (Vol. 5) 3 (July)

Dunlop, John T 1958. Industrial Relations System. New York: Holt

Encyclopedia of Political Sciences. 1989. Bogdanor (ed.) Oxford-Cambridge, Mass.: Blackwell

Farnham, David-John Pimlott 1979. Understandings Industrial Relations. London: Cassel

Ferenczi Imre 1907. Sztrájk és szociálpolitika. Budapest: Atheneum

Ferner, Anthony-Richard Hyman 1992. Industrial Relations in the New Europe: Seventeen Types of Ambiguity. In: Ferner-Hyman (eds.) Industrial Relations in the New Europe. Oxford-Cambridge, Mass.: Blackwell

Flanders, Allen 1952. Trade Unions. Hutchinsons's University Library. Oxford.

- 1965. Industrial Relations - Whats Wrong With the System? Faber

- 1968. Collective Bargaining: a Theoretical Analysis. British Journal of Industrial Relations, Vol. VI.

- 1970. Management and Unions, The Theory and Reform of Industrial Relations. London: Faber and Faber

Fox, A. 1973. Industrial Relations: A Social Critique of Pluralist Ideology. In: J. Child (ed.) Man and Organization. Allen and Unwin

Gladstone-Parker-Yemin 1989. A munkaügyi kapcsolatok rendszere az iparilag fejlett piacgazdaságokban. In: Héthy Lajos (fõszerk.) A munkavállaló, a munkáltató és az állam. Budapest: Munkaügyi Kutató Intézet

Gorz, André 1982) Farewell to íhe Working Class. Pluto Press

Gray, John 1991. A poszttotalitarizmus fogalma, válfajai, korlátai és a civil társadalom újjászületése. Századvég, 1.

Gunnigle, Patrick-Patrick Flood-Michael Morley-Thomas Turner 1994. Continuity and Change in Irish Employment Relations. Oak Tree Press

Gyáni Gábor 1991. Civil társadalom kontra liberális állam... Századvég, 1.

Habermas, Jürgen É.n. A kommunikatív cselekvés elmélete. A Filozófiai Figyelõ és a Szociológiai Figyelõ különszáma. ELTE

Hankiss Elemér 1989. Kelet-európai alternatívák. Budapest: KJK Hawkins 1981. Trade Unions. Hutchinson

Hirschler Rezsõ 1928. Bevezetés a szociálpolitikába. Budapest: MEKDSZ

Hughes 1968. Trade Unions Structure and Government Research Paper. Donovan Comission

Hyman, Richard 1972. Strike. London: MacMillan

- 1975. lndustrial Relations, a Mancist lntroduction. MacMillan

- 1994a. Changing Trade Union Identity. Paper for the XIII. ISA World Congress, Bielefeld, 1994. június 23-28.

- 1994b. Industrial Relations as a Theory. British Journal ot Industrial Relations, 2. ILO World Report. 1993. Geneve

Jackson, M. P 1982. lndustrial Relations. Croom Helm

Jászai Samu 1906. A szakszervezetei mozgalom. Szocializmus (1906-1907) I.

Keane, John 1988a. Introduction. In: John Keane (ed.) Civil Society and the State. London-New York: Verso

- 1988b. Democracy and Civil Society. London-New York: Verso

Kerr, C. 1955. Peace and the Bargaining Enviroment. In: C. S. Golden-V D. Parker (eds.) Causes of Industrial Peace under Collective Bargaining. New York: Harper and Row

Kerr, C.-Siegel A. 1954). Interindustry Propensity to Strike. in: A Kornhauser-R. Dubin-A. Ross (eds.) Industrial Conflict. New York: McGraw-Hill

Kochnan, Thomas A.-Harry C. Katz-Robert B. McKersie 1986. The Transformation ofAmerican Industrial Relations. New York: Basic Book Inc.

Kornbaum, William 1974. Blue Collar Community. Chichago-London: University of Chichago Press

Kornhauser, William-Robert Dubin-Edward Ross 1954. Industrial Conflict. McGraw Hill

Kovrig Béla 1944. A munka védelme a dunai államokban. Kolozsvár: Universitas Francisco-Josephina

Linz, Juan 1974. Una teoria de regimen autoritario. EI caso de Espana. En.: La Espana en los anos sesenta. Tomo III. Madrid: Editorial Moneda y Credito

Lipset, S. M. -M. Trow~J. Coleman 1956. Union Democracy. New York

Lumley, Roger 1972. White Collar Unionism in Britain. London: Metheuen and Co. Ltd.

Melucci, R. 1988. Social Movements and the Democratization of the Everyday Ufe. In: Keane (ed.) 1988a.

Miszlivetz Ferenc 1993 (1988). Látlelet: Kelet-Közép-Európa sérülései. In: A lehetséges határainak újrafogalmazása. Szombathely: Savaria University Press

Molnár Miklós 1993. A demokrácia hajnalodik keleten. Civil társadalom és kommunizmus Kelet-Európában: Lengyelország és Magyarország. (Tézisek) Politikatudományi Szemle, 2.

Neumann László 1992. A munkaügyi kapcsolatok vajúdása a munkahelyeken. In: Munkácsy Ferencné (szerk.) A jövõ munkahelyeiért. Munkatudományi Tanulmányok. Struktúra. Munkaügyi Kiadó 1994.

Novotzky N. László É. n. Egyesült erõvel. A magyar könyvnyomdászok ötven évi szakszervezeti tevékenységének története. Budapest

O'Donnell, G.-P. Schmitter 1986. Transitions from Authorian Rule: Tentative Conclusions about Uncertain Democracies. Baltimore: John Hopkins University Press

Olson, Mancur 1982. A nemzetek felemelkedése és hanyatlása. Budapest: KJK

Ost, David 1982. Solidarity and the Politics of Anti-Politics. Opposition and Reform in Poland since 1968. Philadelphia: Temple University Press

Pakulski, Jan 1993. Mass Social Movements and Social Class. International Sociology, (Vol. 8) 2 (June)

Perlman, S. 1972. Labour's "Home Grown" Philosophy. In: W. E. J. McCarthy (ed). Trade Unions. Penguin

Perneczky Béla 1929. A kollektív szerzõdés. Budapest

Plattner, Marc F-Larry Diamond 1994. Rethinking Civil Society. Journal of Democracy, (Vol. 5) 3 (July)

Preusz Mór 1909. A nyomdaipari kollektív szerzõdés. Budapest: Népszava

Roberts, Harold S. 1986. Dictionary of Industrial Relations, Washington: BNA

Roche, William K. 1994. The Trend of Unionisation. In: Thomas V. Murphy-William K. Roche (eds.) Irish Industrial Relations in Practice. Dublin: Oak Tree Press

Rosanvallon, Pierre 1988. The Decline of Social Visibility. In: Keane (ed.) 1988a.

Ross, A. M. 1948. Trade Union Wage Policy. University of California Press

- 1969 (1959). Changing Patterns of Conflicts. In: A. Flanders (ed.) CoNective Bargaining. London: Penguin

Salamon, Micheal 1987. Industrial Relations Theory and Practice. New York-LondonToronto-Sydney-Tokyo: Prentice Hall

Schneider, Michael 1991. A Brief History of the German Trade Unions. Bonn: Verlag J. H. W. Dietz Nachf

Sombart, Werner 1908. A szocializmus és a szociális mozgalom. Budapest: Grill Károly Könyvkiadó Vállalata

Szabó Ervin 1958 (1908). Szindikalizmus és szociáldemokrácia. In: Szabó Ervin válogatott írásai Budapest: Kossuth

Szalai Erzsébet 1994. A civil társadalomtól a politikai társadalom felé. Munkástanácsok 1989-1993. Budapest: T-Twins

Szelényi Iván 1988. Socialist Enterpreneurs. New York: University of Wisconsin

- 1993. Opponensi vélemény Molnár Miklós "A demokrácia hajnalodik keleten. Civil társadalom és kommunizmus Kelet-Európában: Lengyelország és Magyarország" címû nagydoktori disszertációjáról. Politikatudományi Szemle, 2.

Terry, Michael-Linda Dickens (eds.) 1991. European Employment and Industrial Relations Glossary: United Kingdom. London-Luxemburg: European Foundation for the Improvement of Living and Working Conditions

Turner, H. A. 1962. Trade Union Growih, Structure and Unity. Allen and Unwin

Undy, R.-V Ellis-W. E. J. MacCarthy-A. M. Halmos 1981. Change in Trade Unions. Hutchinson

Vall, M. van de 1970. Labor Organizations. Cambridge University Press

Webb, Sydney-Beatrice Webb 1894. The History of Trade Unionism

- 1909. Munkásdemokrácia. Budapest: Grill Károly Könyvkiadóvállalata

Wood, S. 1975. The industrial Relations System Concept as a Basis for Theory in Industrial Relations. British Journal of ldustrial Relations, Vol XIII.