A közelmúltban megjelent Habermas-monográfiájának elõszavában Felkai Gábor a következõket írja: "Megkockáztatható az az állítás, hogy Habermas a hetvenes-nyolcvanas években viszonylag széles kutatói-oktatói körben egyfajta szerény, ha nem is mindig tudatosuló, közös orientációs alapot is betöltött."¹ Ez a megállapítás elsõ olvasásra talán hihetetlen, de megfelelõ alapnak tekinthetõ Habermas magyarországi recepciójának vizsgálatához.² E recepció összefüggésrendszerében próbálok rámutatni a most megjelent Habermas-kötetek jelentõségére.

Habermas fontos szerepet játszott a Lukács-iskola fölbomlásában. Az Ontológiáról készült Feljegyzések elõszavában a tanítványok beszámolnak egy katartikus hatású beszélgetésrõl, melyet Heller Ágnes 1966 májusában Habermasszal folytatott: "Habermas szenvedélyesen érdeklõdött Lukács vállalkozásának jellege, állása felõl... Amikor Heller Ágnes ismertette az elkészült részek vázlatos tartalmát és a további terveket, Habermas magával a tervvel szemben a limine elutasítónak mutatkozott. Számára az effajta törekvés a marxizmus historikus szemléletével elvileg szembeálló kísérletnek tûnt..., s mint ilyen a filozófiai "múlt idõhöz" tartozott."³ Habermas heves elutasító ítéletében ott rezonálnak a Heideggerrel és az ontológiával szembeni általános ellenérzések. Az ontológiát Habermas a filozófiatörténet kezdeti korszakával azonosította; az a tény, hogy Lukács egy ontológiai koncepción dolgozik, Habermas számára azért volt megdöbbentõ, mert hiszen éppen maga Lukács mutatta ki A regény elmélete címû mûvében, hogy a letûnt korok kulturális kincsei nem aktualizálhatóak. Habermas kritikai megjegyzéseibõl Lukács tanítványai azt a következtetést vonták le, hogy " a nagy vállalkozás módszertani alapelvei nincsenek végiggondolva."⁴ A végiggondolatlanság a Feljegyzések szerzõi szerint az "ontológia" kettõs fogalmában jelenik meg: az ontológia egyrészt a társadalom és a történelem összefüggéseit a "Seinsnotwendigkeit" közegében értelmezi, másrészt viszont az emberré válás által megteremtett lehetõségeket hangsúlyozza. Ez a kettõsség - ezt sugallta Habermas - szemben áll egy alapvetõnek tekinthetõ marxi premisszával, mégpedig azzal, hogy "minden kategória csakis konkrét történeti megjelenési formájában vizsgálható".⁵ Ez a követelmény meg kérdõjelezi az Ontológia egész programját. E program kudarcát követõen-ezt javasolja Vajda Mihály - vissza kell térni a marxi koncepció praxis-filozófiai magvához.⁶ Ez a kísérlet természetszerûleg a húszas évek marxizmusának általános felértékeléséhez vezet. "Ha a marxizmust, a marxizmus filozófiáját a maga egészében akarjuk jellemezni, Gramscival kell szólnunk: a marxizmus a gyakorlat filozófiája."⁷ Ezt a meggyõzõdést Vajda a Feuerbach-tézisek interpretációjával támasztja alá. Vajda praxisfilozófiai fejtegetéseinek hátterében Habermas egyik korai tanulmánya áll. Az 50-es évek végén született és a marxista filozófiában megjelent "legújabb" mûveket elemzõ írásában Habermas a marxi koncepciót a forradalmat elõkészítõ praxisfilozófia elõkészítéseként mutatja be.⁸ A praxisfilozófiára épülõ kísérletek azonban - Bence György, Kis János és Márkus György szerint - nem lehetnek többé modellértékûek.⁹ A húszas évek marxizmusa ugyanis súlyos fogyatékosságokkal terhes: a forradalmi intenciók leárnyékolták és háttérbe szorították a tartalmi elemzéseket. Az ontológiai program kudarcát követõen azért Márkusék szerint nem a praxisfilozófia, hanem a marxi politikai gazdaságtan rekonstrukciója a cél. E rekonstrukció kiindulópontja pedig az a szempont, amely korábban az Ontológia ellen irányult: eleget tesz-e Marx a kategóriák immanens társadalmi elemzését megfogalmazó követelménynek? A használati érték esetén: nem; és ebbõl a kritikus pontból kiindulva szép lassan összeomlik az egész marxi elméleti építmény. Úgy tûnik, ennek a kísérletnek legfeljebb csak a kiindulópontja vezethetõ vissza Habermasra. Márkusék szerint a Frankfurti iskola egész koncepciója a húszas évek marxizmusának bûvkörében áll.¹⁰ A frankfurtiak szerettek volna megszabadulni ettõl a bûvölettõl, de ez igazából nem sikerült. Ezért utasítják el (Adorno) vagy tabusítják (Horkheimer) a húszas évek szellemi légkörét. S ebbe a képbe Habermas is belecsúszik. A gondolat igazolható, ha a Vajda elemzésein átszûrõdõ Habermas-képet tartjuk szem elõtt. És megfordítva, ez a Habermas-kép határozza meg a Frankfurti iskola egészének értékelését. A Lukács-iskola ezoterikus Habermas-recepciója a következõ évtizedekre kijelölte Habermas magyarországi értelmezésének és befogadásának pályáit. Létrejött két recepciós vonulat: egy szociológiai-elméleti értelmezés és egy politikafilozófiai kísérlet.

A szociológiai-elméleti értelmezések kidolgozása elsõsorban Papp Zsolt érdeme. Fiatal szociológusként õ írt (írhatott) utószót A társadalmi nyilvánosság szerkezetváltozásának 1971-es magyar kiadásához. Az utószó feladata a bemutatás. "Jürgen Habermas neve s a közel másfél évtizedes munkássága elválaszthatatlan a kortárs polgári szociológiai gondolkodás ama vonulatától, amelyet - publicisztikai nagyvonalúsággal szólva - képviselõinek Marx iránti rokonszenve és társadalomkritikai elkötelezettsége hoz közös nevezõre."¹¹ Papp Zsolt szerint Habermas bemutatásakor nem lehet eltekinteni a Frankfurti iskola és a kritikai elmélet ismertetésétõl. Ezért esik szó az iskola szellemi profiljáról stb. Ez a vonatkoztatási rendszer azonban háttérbe szorul, mégpedig azért, hogy helyet teremtsen egy ellenvetés számára, amely a kritika társadalmi lokalizálatlanságát kéri számon. "Habermas kritikája liberális, sõt aufklérista társadalomkritika. Nincs szociális dimenziója."¹² (A megfogalmazás félrevezetõ, Habermas elemzéseinek csak szociális dimenziója van; a kritika társadalmi lokalizálhatósága és a szocialitás nem azonosíthatóak.) E félreértés talaja a korai Frankfurti iskola tradíciójának kikapcsolása: Horkheimer már a harmincas években túljutott ezen a problémán. Így válik meghatározóvá egy másik vonatkoztatási rendszer: a "filozófiai megalapozottságú történeti szociológia" "Az uralkodó elit"-tõl "A magányos tömeg"-ig. De mit jelent a "filozófiai megalapozású történeti szociológia" kifejezése? - ez a probléma nyitva marad. Ezeket a feszültségeket Papp Zsolt a következõ munkájában (A válság filozófiájától a konszenzus szociológiájáig¹³ címû könyvében) megpróbálta elsimítani. A könyv arra a meggyõzõdésre épül, hogy a kulturális termékek a társadalmi valóság feldolgozásainak tekinthetõk. A társadalmi valóság fejlõdésében bekövetkezõ töréspontok kulturális mûfajváltozásokat indukálhatnak. Németországban a század elsõ felében a válság feldolgozását a filozófia végezte el; a század második felét jellemzõ konszenzus viszont a szociológia elõrenyomulásához vezetett. (A gondolati minta egyértelmûen Lukács György A regény elmélete címû mûvének nyomdokain halad.) Ez a koncepció kitüntetett helyet biztosít a habermasi társadalomelmélet számára: Habermas az a gondolkodó, aki megfogalmazta a konszenzus elméletét. Ebben a koncepcióban egyértelmûen feloldódnak a Nyilvánosság... könyvhöz írott utószó feszültségei: Habermas mûveinek kontextusát nem a Frankfurti iskola kritikai elmélete jelöli ki, hanem a válság nagy alakjainak (Martin Heidegger és Max Scheler) filozófiája. A Frankfurti iskola mint vonatkoztatási rendszer elveszti jelentõségét. A könyvben rejlõ koncepcionális kontraszt eltünteti a korábban hangsúlyozott "filozófiai megalapozást" is. Habermas így alapvetõen szociológussá válik. Ez a könyv széles oktatói-kutatói körökben óriási hatást gyakorolt; s a benne megfogalmazott Habermas-kép általánosan elfogadottá vált. Ez a kép - bizonyos mûvek alapján - relevanciára tarthat igényt: ha a hatvanas évek elején született Nyilvánosság... könyvet és az évtized végén és a hetvenes évek elsõ felében született írásokat tekinthetjük paradigmatikus alkotásoknak, akkor valóban a szociológia dominanciájáról beszélhetünk, és a Frankfurti iskola sem tûnik meghatározó vonatkoztatási rendszernek. Ebbõl a képbõl kiszorul az 1968-ban megjelent korai fõmû, a Megismerés és érdek, de zavarokat okoz A kommunikatív cselekvés elméletének¹⁴ értelmezése is. Az utóbbi mûben ugyanis meghatározó szerepet játszik a Frankfurti iskola tradíciójának kritikai feldolgozása és az ész filozófiai problematikájának racionalitás-elméletként való kidolgozása.

A Nyilvánosság... könyvnek azonban egy másik recepciója is elképzelhetõ. A benne megfogalmazott kritikai potenciál ugyanis - a társadalmi lokalizáció nélkül is - rendszer-instabilizáló erõvel rendelkezik. Erre építettek a közép-kelet-európai ellenzéki mozgalmak; és erre utalt Habermas a mû 1990-es kiadásához írott elõszavában. "A könyv központi kérdését ma a "civil társadalom újrafelfedezése" címen vetik föl"¹⁵ A civil társadalom egyértelmûen a nyilvánosság fogalmának örököse. Az államszocialista berendezkedést talán éppen a civil társadalom ellen irányított elementáris támadásként értelmezhetjük. Az ellenzéki gondolkodók legfontosabb célkitûzése egy olyan program kidolgozása volt, amely utat mutat a civil társadalom megélénkítése felé. "A civil társadalom fogalmának konjunktúrája - írja Habermas annak a kritikának köszönhetõ, amellyel fõként az államszocialista társadalmak ellenzéki gondolkodói illették a politikai nyilvánosság totalitárius megsemmisítését."¹⁶ Magyarországon ebben a szellemben született Kis János, Kõszeg Ferenc és Solt Ottilia Társadalmi szerzõdés¹⁷ címû mûve. A dolgozat a nyolcvanas évek második felének általános válságából indult ki. (Romló életkörülmények, a hatalom hazugságai stb.) De még ez az általános válság sem tudta megkérdõjelezni a rendszer alapjait. A civil társadalom hiánya ugyanis azt eredményezte, hogy az általános válság nem tud nyílt elégedetlenségként manifesztálódni. A cél ezért a válság manifesztációs csatornáinak megteremtése; ezek a civil társadalom szervezetei. "A rendszer - írják a szerzõk - az alulról kiinduló követelések elszigetelésére, leszerelésére és megtorlására van megalkotva."¹⁸ A fokozódó válság hatására azonban a hatalom egyre kevésbé nyúlhat az elfojtás és a megtorlás eszközeihez: "javultak az összefogás esélyei".¹⁹ A civil társadalom hiányában a társadalmi berendezkedésben a legitimáció helyét a közmegegyezés vette át. Ezt a közmegegyezést a válság félresöpörte. A civil társadalomban artikulálódó érdekek azonban alkura kényszeríthetik a hatalmat. Az alku eredményeként jöhet létre a társadalmi szerzõdés. A szerzõdés helyett azonban a rendszer összeomlására került sor. "A forradalom élenjárói azok a templomokban, emberjogi csoportokban, környezetvédõ és feminista ellenzéki körökben létrejött önkéntes társulások voltak, amelyeknek a látens befolyással szemben mindig is erõszakkal kellett stabilizálni a totalitárius nyilvánosságot."²⁰

A most magyarul megjelent két mû közös vonatkoztatási pontja A kommunikatív cselekvés elmélete. "A társadalomtudományok logikája" metodológiai jellegû kísérlet, a Válogatott tanulmányok címû kötet pedig olyan dolgozatokat (is) tartalmaz, amelyek A kommunikatív cselekvés elméletét övezõ viták kontextusába illeszkednek.²¹

Habermas A kommunikatív cselekvés elméletének elõszavában a Zur Logik der Sozialwissenschaften címû mûre utal vissza. "Valamivel több mint egy évtizeddel ezelõtt "A társadalomtudományok logikájáról" címû könyvem elõszavában kilátásba helyeztem a kommunikatív cselekvés elméletének kidolgozását."²² A kommunikatív cselekvés elméleti elõzményeit tehát a társadalomtudományok logikájáról szóló fejtegetésekben kell keresnünk. A mû magvát az a szakirodalmi áttekintés alkotja, amelyet Habermas 1966-ban fejezett be és 1967-ben jelentetett meg a Philosophischer Rundschau címû folyóirat különszámában. Habermas sokáig vonakodott a dolgozat könyvben (vagy könyvként) való megjelentetésétõl. Mégpedig azért, mert elvi kifogása volt az ellen, hogy elméleti útkereséseit teoretikus álláspontként bocsássa a nyilvánosság rendelkezésére. A jelentõs útkeresési kísérletek azonban általában rendkívüli izgalmakat tartogatnak. Belelesni egy koncepció születésébe sokszor érdekesebb, mint egy befejezett (és zárt) gondolati rendszer tanulmányozása. Valószínûleg ez állt a habermasi írás iránti érdeklõdés hátterében is: az értekezés kalózkiadásokban terjedt. Erre hivatkozva Habermas 1970-ben a könyvként való publikálás mellett döntött. Habermas útkeresései a hatvanas évek közepén egyértelmûen a pozitivizmus-vita kontextusába ágyazódnak. Pontosabban: ez a kontextus némileg kiszélesedve a természettudományok és a szellemtudományok dualizmusának koncepciójaként áll az elemzések kiindulópontján. "Ma már elfelejtették azt az élénk vitát - írja Habermas -, amit egykor az újkantianizmus nyitott a természet- és kultúrrudományos kutatás metodológiai különbségeirõl."²³ Ez a dualizmus a rnindennapi tudományos és kutatói gyakorlatban mégis magától értetõdõ adottságként szerepel. "Bármely egyetemi tantervbõl kiderül a tudományok e tényleges kettéosztottsága - csak pozitivista tankönyvek siklanak el fölötte."²⁴ A pozitivizmus kritikája ezért elsõ megközelítésben e dualizmushoz való ragaszkodást követeli meg. Habermas saját feladatának azt tekinti, hogy ezen a dualizmuson belül kidolgozza a társadalomtudományos megismerés sajátosságait. Max Weber - aki maga is a neokantianizmus premisszáit tartja szem elõtt - arra törekedett, hogy a társadalomtudományokban kiegyenlítse egymással a természet és a társadalom megismerésének eljárásmódjait, célkitûzéseit és elõfeltevéseit. Weber a társadalomtudományokat "nomologikus szellemtudományoknak" tekintette; ez a megjelölés azonban Habermas szerint ambivalenciát takar.²⁵ Egyrészt Weber empirikus-analitikus célkitûzéseket hangsúlyoz: a törvényhipotézisek kidolgozásának és a prognózisok felállításának jelentõségét; másrészt viszont Rickert tanítványaként nem elégedhetett meg ezekkel az eredményekkel és az empirikus törvényszerûségek feltárását puszta elõmunkálatnak tekinti. "Weber (ezt) a két, egymással harcban álló szándékot nem hozta kifejezetten kapcsolatba."²⁶ Habermas is elkülöníti a. társadalomtudományokat a természet- és szellemtudományoktól. Ez utóbbiak inkább közömbös, mint békés egymás mellett élése a társadalomtudományokon belül a különbözõ megközelítési módok feszültségének formáját ölti. Ezeknek a feszültségeknek a társadalomtudományokon belül fel kell oldódniuk. A szakirodalmi áttekintés vezérfonala az a kérdés, hogy hogyan lehet megragadni a társadalmi cselekvéseket. Ez a kérdés Habermasnál a hatvanas évek közepén a megismerést vezetõ érdekek elméletének alternatívájaként jelenik meg. A megismerést vezetõ érdekek koncepciójával Habermas a kritikai elmélet új alakzatát dolgozta ki: az elméleti konstrukciók mögött - szerinte - általános érdekek munkálnak: az elmélet így beleágyazódik a társadalom összefüggésrendszerébe.²⁷ A társadalomtudományok logikájáról szóló elemzések lemondanak az elmélet kritikai töltésének metodológiai önalapozásáról. A fejtegetések továbbra is metodológiai szempontokat követnek ugyan, de ezek már nem az elmélet egészére, hanem a társadalmi cselekvésre vonatkoznak. Egyelõre persze nem a cselekvések pozitív elemzésérõl van szó, hanem inkább az elemzés lehetõségeinek vizsgálatáról. Az elméletek egészére irányuló pillantásnak a cselekvések felé való elmozdulása - úgy tûnik - feláldozza a koncepció kritikai igényeit. Ez a következmény elkerülhetõ, ha magukban a cselekvésekben rejlõ értelem megragadásával (megragadhatóságának vizsgálatával) próbálja meghatározni. Ebbe az irányba különbözõ kísérletek már megtették az elsõ lépéseket: Habermas a fenomenológia, a lingvisztika és a hermeneutika megközelítéseit elemzi. E gondolati ív fényében érdemes visszakanyarodni A kommunikatív cselekvés elméletének elõszavához: Habermas azt írja, hogy A társadalomtudományok logikájának módszertani érdeklõdése egy szubsztanciális-tartalmi érdeklõdésnek adta át a maga helyét. Ez a megállapítás kétségtelenül helytálló, mégis A társadalomtudományok logikája már úton van egy tartalmi-szubsztanciális elemzés felé.

A Felkai Gábor által szerkesztett kötet Habermas 1968 és 1988 között készült dolgozataiból ad válogatást. A könyv fele olyan tanulmányokból (könyvrészletekbõl) áll, amelyek a hatvanas évek végén és a hetvenes évek elején születtek. Ezekkel a tanulmányokkal textuális bázist kapott az a recepció, amely Papp Zsolt írásai nyomán bontakozott ki. A kötet második részében viszont olyan tanulmányok szerepelnek, amelyek új recepciós prespektívákra utalnak. E tanulmányok sorában az elsõ A kommunikatív cselekvés elméletének legfontosabb elõtanulmánya, A cselekvésracionalitás aspektusai. Ez a tanulmány folytatja A társadalomtudományok logikájában megkezdett kísérletet. A cselekvésben rejlõ értelem föltárása most a cselekvésracionalitás elemzésévé alakul át. "A cselekvések racionalitását általában az eszközkiválasztás alapján ítéljük meg, s egy teleológiai cselekvésmodellt feltételezünk."²⁸ Ez a megítélés nemcsak a mindennapi tudatot jellemzi, hanem a társadalomtudományos megismerésben is általánosan elfogadott. Habermas mindenekelõtt Weber koncepcióját elemzi, és ahhoz a meggyõzõdéshez jut, hogy Weber "a társadalmi racionalizálódást a célracionalitás intézményesülésére szûkíti le."²⁹ És ez a beállítottság vált meghatározóvá a Frankfurti iskola számára is, A felvilágosodás dialektikájától kezdõdõen. Habermas e pozíció gyengeségét abban látja, hogy a társadalmi racionalizálódás a cselekvés-összefüggések instrumentális racionalitásának növekedését jelenti, de ugyanakkor a szabad termelõk társulásának képzeteként egy átfogó racionalitás-fogalom jelenik meg a horizonton. Ebbõl a feszültségbõl Habermas arra következtet, hogy Weber beszûkítette a racionalitás-elmélet alapjául szolgáló cselekvéskoncepciót. Ebbe a kontextusba illeszkedik Habermasnál a kommunikatív racionalitás és kommunikatív cselekvés problémaköre. (Nem csak az "elõtanulmányban", hanem magában A kommunikatív cselekvés elméletében is.) A Válogatott tanulmányok címû kötetben ezt a dolgozatot olyan írások követik, amelyek A kommunikatív cselekvés elmélete körül kialakult vitához tartoznak. 1. A modern és a posztmodern vitája. Habermas a weberi racionalizálódás elméletét kiszélesítve A kommunikatív cselekvés elméletében a modernség általános koncepciójához jut el. A könyv megjelenésekor azonban már a posztmodern expanziójának korszakában vagyunk, legalábbis Nyugat-Európában és Amerikában. (Habermas ezért már 1983ban "Der philosophische Diskurs der Moderne" címmel tartott elõadásokat a frankfurti egyetemen.) A kötetben Habermasnak a témával foglalkozó két meghatározó jelentõségû írása szerepel.³⁰ Az alapvetõ tézist Habermas a következõképpen fogalmazta meg: "Úgy vélem, inkább tanulnunk kellene a modernség programját kísérõ tévelygésekbõl, a megszüntetés nagyra törõ programjainak hibáiból, ahelyett, hogy magát a modernséget nyilvánítanánk veszett ügynek."³¹ Habermas a modernség programjához való ragaszkodással a Frankfurti iskola - mindenekelõtt Adorno "Esztétikai elméleté"-nek - programjához kapcsolódik.³² Elsõ fontos feladatnak ezért a modernség esztétikai fogalmának társadalomelméleti kategóriává való átalakítását tekinti. E program vezérfonala a modernségnek az "utópikus energiákra" épülõ meghatározása. Ezek az energiák a hetvenes évek végére és a nyolcvanas évek elejére kimerültek. A posztmodern diskurzusa - mondhatnánk - erre a kimerülésre épült. Habermas ezt a diagnózist próbálja relativizálni: szerinte csak a termeléshez kötõdõ utópikus energiák kimerülésérõl beszélhetünk. A modernség programját a kommunikatív cselekvések bázisán lehet megújítani; ezekhez a cselekvésekhez ugyanis olyan utópikus energiák kötõdnek, melyeket a modernség eddig kiaknázatlanul hagyott. A habermasi javaslat struktúráia azonban meglehetõsen paradox; formálisan tekintve az elemzések a "posztmodern" olyan felfogásának közelébe sodródnak, mely a modernség új stádiumáról beszél. Ez a habermasi modernség-koncepció problémája, és nem az, amit a következõ ítélet sugall: "Habermas a nyolcvanas években is kívülállóként tekint a Posztmodernre: a neokonzervatív vs. anarchisztikus Posztmodern szembeállításán nem jut túl."³³ 2. Vita a metafizikáról. A kommunikatív cselekvés elméletének meghatározó gondolata az a paradigmaváltás, amely a szubjektivitás vonatkoztatási rendszerét az interszubjektív kommunikációval váltja föl. A modernség megújítása Habermas szerint csakis a "metafizika utáni gondolkodás"-ként lehetséges. Ez a meggyõzõdés egy éles vita kirobbanásához vezetett: Mindenekelõtt Dieter Henrich volt az, aki több tanulmányában hangsúlyozta, hogy az öntudat tematizálására épülõ metafizika a modernség átléphetetlen, paradigmatikus alakzata.³⁴ Henrich központi tézisét Habermas a következõképpen rekonstruálta: "Ha a megismerõ szubjektum önmagára vonatkozik, akkor kettõs pozícióban jelenik meg: mint a világban benne lévõ személy, és mint a világgal szemben álló szubjektum."³⁵ Ez a pozíció azonban a filozófia története során megkérdõjelezõdött. E szituáció kísértetiesen hasonlít arra a helyzetre, amellyel a Hegel-tanítványok szembekerültek: ettõl a kortól kedve nincs alternatívánk a metafizikai gondolkodással szemben. A metafizikai gondolkodás pillérei - így Habermas³⁶ - a 20. században sorra megkérdõjelezõdtek. Ezek a pillérek a következõk voltak: az azonosságfilozófia, az idealizmus, a prima philosophia mint tudatfilozófia, és egy erõs elmélet-fogalom. Az azonosságfilozófia az önmagában ésszerû totalitás megismerésére irányul; a megismerõ észnek az ésszerûen strukturált totalitásban kellene önmagára találnia. Ezt az elképzelést a modern tudományok eljárás-racionalitása megkérdõjelezte: a világ többé nem tekinthetõ ésszerû totalitásnak, a megismerést már csak az eljárásokban rejlõ ésszerûség garantálhatja. Az idealizmus a lét különbözõ attribútumait - az általánosságot, a szükségszerûséget, az idõfölöttiséget - ideális fogalmi természeteknek tekinti. Ezzel a beállítottsággal már a Hegel-tanítványok is szembeszálltak, amikor a mester mûveiben az általános, a szükségesszerû és az idõ fölötti rejtett túlsúlyát bírálták a különössel, a változékonnyal és a véletlennel szemben. Így jött létre az ész szituáfásának programja. A prima philosophia eszméje Descartes-tól kezdõdõen tudatfilozófiai impulzusokkal telítõdött; ezt a folyamatot szakította meg a "nyelvi fordulat", amely döntõen hozzájárult a metafizika utáni gondolkodás erõvonalainak kirajzolódásához. A metafizika "teória"-fogalma "megköveteli, hogy mûvelõje eltávolodjon a világgal szembeni természetes beállítódástól és kapcsolatot ígér a nem-mindennapival".³⁷ Ezzel szemben, ha a filozófia visszahúzódott a többi szaktudomány mellé, le kell mondania az elmélet üdvözítõ jelentõségérõl, arról, hogy privilegizált utat jelöljön ki az igazság felé. A metafizika utáni gondolkodás általános megalapozására támaszkodtak Habermasnak azok a filozófiatörténeti elõadásai, amelyeket az 1991/92-es téli szemeszterben tartott a frankfurti egyetemen. Az elõadások vezérfonala az ész szituálásának programja volt, melyet Habermas detranszcendentizáló fordulatként mutatott be. A legjelentõsebb 20. századi gondolkodók, akik ezt a fordulatot végrehajtották, Cassirer, Lukács, Heidegger és Wittgenstein voltak. A szóban forgó elõadások e szerzõk detranszcendentalizáló fordulatát rekonstruálták. Az elõadások alapján úgy tûnik, hogy a metafizika utáni gondolkodás döntõ motívuma az ész szituálása.

A két kötet³⁸ befogadása az eddiginél szélesebb alapokon nyugvó Habermas-recepcióra tart igényt. Ezt acélt csak A kommunikatív cselekvés elméletének differenciált recepciójával lehet megközelíteni.

Habermasnak is vannak elképzelései arra vonatkozóan, hogy a kommunizmus alól fölszabadult országokban saját életmûvébõl mely részek tarthatnak számot (különös) érdeklõdésre, Ha erre a kérdésre keresünk választ, mindenekelõtt a lipcsei Reclam Kiadó számára összeállított és elõszóval ellátott kötetére kell vetnünk egy pillantást.³⁹ A kötetet Habermas az utóbbi évtizedekben született filozófiai-politikai tanulmányaiból állította össze. Az elõszóban Habermas azt ígéri, hogy a kötet dolgozatai betekintést adnak olyan témákba és vitákba, amelyek a nyugatnémet közvéleményt foglalkoztatták. A cél mindenekelõtt egy információs szükséglet kielégítése: ezekre az információkra a keleten élõ lakosságnak azért van szüksége, hogy betekintést kapjon annak a társadalmi gépezetnek a mûködésébe és problémáiba, amely mellett elkötelezte magát.⁴⁰ Ez nem jelenti azt, hogy a keleti lakosságra rákényszerítjük a nyugati problémavilágot, az információszükségletnek ugyanis kölcsönösnek kell lennie. A könyv kicsengése mégis arra utal, hogy az információcsere és ennek igénye hogyan torzult el. A könyv elsõ részében a modernség kérdéskörével foglalkozó tanulmányok szerepelnek: a súlypontokat tekintve olyan dolgozatokról van szó, amelyek a Válogatott tanulmányok címû kötetben is szerepelnek. A kötet második része viszont olyan tanulmányokból áll, amelyek az 1989-es forradalommal és a posztkommunista átmenettel foglalkoznak. Az 1989-es forradalmakat Habermas "helyrehozó forradalomnak" (nachholende Revolution-nak) nevezte; és központi tézise a következõ: "Amennyiben a helyrehozó forradalomnak az a szerepe, hogy lehetõvé tegye a visszatérést a demokratikus jogállamhoz és a csatlakozást a fejlett kapitalista Nyugathoz, úgy olyan modellek felé tart, amelyek az ortodox olvasatnak megfelelõen már az 1917-es forradalom nyomán idejét múlttá váltak."⁴¹ Habermas sohasem osztotta ezt az ortodox felfogást, "A kommunikatív cselekvés elmélete" címû mû végén A kritikai elmélet feladatai⁴² címû részben a szervezett kapitalizmust és a bürokratikus szocializmust a modernség alternatív útjainak tekintette. Az elõzõ rendszer középpontjában immanens és intern gazdasági problémák állnak, az utóbbi az állami adminisztráció túldimenzionálásával próbálja megvalósítani a modernség programját. A bürokratikus szocializmus berendezkedése Habermas számára azért elfogadhatatlan, mert az adminisztratív igazgatás túldimenzionálásával a szabadságjogok leépítéséhez vezet. Az 1917-es forradalom a modernség eltorzult útját eredményezte, bár ez az út a szervezett kapitalizmus alternatívájának tekinthetõ. Az 1989-es forradalmak ezt a meggyõzõdést megingatták: az események és a cselekvõk intenciói alapján a célok egyértelmûen a nyugati társadalmak berendezkedése és eredményei voltak. A bürokratikus szocializmus így nem tekinthetõ többé a szervezett kapitalizmus alternatívájának, hanem egyértelmûen a fejlõdésben visszamaradt formáció. Ezért nevezhetõk az 1989-es forradalmak "helyrehozó" forradalomnak. Ez a meghatározás azt implikálja, hogy a szóban forgó forradalomnak nincs különösebb jelentõsége és tanulsága a nyugati világ számára. Ez az aszimmetria természetesen már alapot szolgáltat az információáramlás egyirányúsításához. Ezt az egyirányúsított kommunikációs rendszert elemezte Habermas az e kötet számára készült zárótanulmányában.⁴³ Habermas azt próbálja bemutatni, hogy hogyan és miért sérült meg a "második múlt" feldolgozása, pontosabban azt sugallja, hogy a bürokratikus szocializmus valóságos legyõzése csak a "második múlt" feldolgozásával lehetséges. Úgy tûnik, hogy a kötet mondanivalójának nincs sok köze a magyar szituációhoz: Magyarországon jelentek meg Habermas-mûvek⁴⁴ és már a hatvanas évektõl beszélhetünk Habermas recepciójáról. Ezeket a különbségeket azonban Habermas - úgy tûnik - elhanyagolhatónak tartja. Ezt a következõ körülmények támasztják alá: 1, A Válogatott tanulmányok számára írott bevezetését Habermas a következõ mondattal kezdi: "Ez ideig mindössze egy könyvem jelent meg magyarul, az 1962-ben befejezett A társadalmi nyilvánosság szerkezetváltozása."⁴⁵ Igaz, Habermas tudatában van annak, hogy ez a mû milyen fontos szerepet játszott az államszocialista országok ellenzéki mozgalmában, de ahol csak egy mû jelent meg, ott a recepció szükségképpen korlátolt. 2. 1992 márciusában budapesti látogatása alkalmával a lipcsei Reclam Kiadónak készült kötet zárótanulmánya volt Habermas központi elõadása.⁴⁶ Talán nem alaptalan a gyanú, hogy a háttérben a keletnémet és a magyar szituáció rokonítása áll. 3. Ezt látszanak alátámasztani továbbá a Válogatott tanulmányok bevezetésének fejcsóválást sugalló sorai: "Az elmúlt öt esztendõbõl nem szerepelnek tanulmányok a kötetben. Nem mond tehát semmit a korhatag államszocializmus átalakulásának sürgetõ problémáiról, melyekkel az egykori "keleti tömb" országainak kell ma szembenézniük."⁴⁷ Habermas, úgy tûnik, fontosabbnak tartaná politikai-filozófiai írásainak megjelentetését, mint elméleti mûvek publikálását. Ez a meggyõzõdés a bemutatott recepciótörténet alapján vitatható. De talán másképp is érthetõk Habermas gondolatai: talán csak arra utalnak, hogy a Nyilvánosság... könyv politikafilozófiai recepciójának ellenhatásaként megkezdõdhet az akadémikus Habermas-kép kiépítése; s ez félreértené intencióit. Az "igazi" út-valószfnûleg - a magyarországi Habermas-recepció két vonulata között helyezkedik el.
 

Jegyzetek

1. Felkai Gábor: Jürgen Habermas. Áron Kiadó 1993.10. old. (Errõl a monográfiáról külön is írtam egy recenziót, s ezért nem vontam be a recepciótörténeti áttekintésbe.)

2. Az elmúlt idõben különösen Fehér M. István hangsúlyozta a közelmúltbeli magyar filozófia történeti feldolgozásának szükségességét. Lásd "A filozófia a nyolcvanas években" címû tanulmányt. Literatúra 1995/1. Lásd továbbá Tamás Gáspár Miklós "A filozófia és az új Magyarország" címû írását. In: Másvilág. Politikai esszék. Új Mandátum Könyvkiadó 1994. 211. skk. old.

3. Fehér Ferenc-Heller Ágnes-Márkus György-Vajda Mihály: Feljegyzések Lukács elvtársnak az Ontológiáról. Magyar Filozófiai Szemle, 1978. 97. old.

4. Ugyanott.

5. Ugyanott.

6. Vajda Mihály: Objektív természetkép és társadalmi praxis. Magyar Filozófiai Szemle, 1967/2.

7. Ugyanott, 371. old.

8. Jürgen Habermas: Literaturbericht zur philosophischen Diskussion um Marx und den Marxizmus (1957). In: Theorie und Praxis. Suhrkamp Verlag 1971.

9. Bence György-Kis János-Márkus György: Hogyan lehetséges kritikai gazdaságtan? T-Twins Kiadó-Lukács Archívum 1992.

10. Ugyanott, 48. skk. old.

11. Papp Zsolt: Jürgen Habermas és a "kritikai nyilvánosság" esélyei. In: Jürgen Habermas: A társadalmi nyilvánosság szerkezetváltozása. Gondolat Kiadó 1971. 379. old.

12. Ugyanott.

13. Kossuth Könyvkiadó 1980.

14. 1985-ben a Filozófiai Figyelõ és a szociológiai Figyelõ különkiadványaként megjelentek részletek (kézirat gyanánt) A kommunikatív cselekvés elméletébõl; a hiányzó részeket pedig rövid tartalmi összefoglalások pótolták.

15. Jürgen Habermas: Elõszó az új kiadáshoz (1990). In: A társadalmi nyilvánosság szerkezetváltozása. Századvég - Gondolat Kiadó 1993. 41. old.

16. Ugyanott, 42. old.

17. Beszélõ, 1987/19-22. Szamizdat kiadás.

18 Ugyanott, 6. old.

19. Ugyanott.

20. Jürgen Habermas: Elõszó az új kiadáshoz (1990). In: Id. mû, 43. old.

21. Lásd Tallér Ferenc: A nyilvános okoskodástól a deliberatív politikáig. BUKSZ 1994 nyár. A Nyilvánosság... könyv kiterjedt recepciója ellenére a magyar kiadás néhány hiányossága észrevétlen maradt: 1. Értelmetlen és elvéti a habermasi intenciókat az 1993-as magyar kiadás 84. oldalán található táblázat. (Strukturwandel der Öffentlichkeit. Luchterhand Verlag 1987. 45. old.) 2. Erõsen vitathatónak tûnik Endreffy Zoltán fordításának az a pontja, amelyen a nyilvánosság a közintézményekkel azonosul. ""Offentlich" nennen wir Veranstaltungen..." (német kiadás 13. old.) ""Közintézményeknek" nevezzük azokat az intézményeket..." (magyar ford. 1993. 51. old.). (Ezt az azonosítást Papp Zsolt utószava is kihasználta.)

22. Jürgen Habermas: Theorie des kommunikativen Handelns. I. kötet. Suhrkamp Verlag 1988. 7. old. (magyar kiadás 7. old.)

23. Jürgen Habermas: A társadalomtudományok logikája. 9. old.

24. Ugyanott.

25. Ugyanott, 24. old.

26. Ugyanott. 26. old.

27. Jürgen Habermas: Erkenntnis und Interesse. Suhrkamp Verlag 1973.

28. Jürgen Habermas: Válogatott tanulmányok. 223. old.

29. Ugyanott, 238. old.

30. "A modernség: befejezetlen program" és "A jóléti állam válsága és az utópikus energiák kimerülése".

31. Habermas: Válogatott tanulmányok. 277. old.

32. Lásd ehhez Manfred Frank: Die Grenzen der Verständigung. Suhrkamp Verlag 1988.

33. Pethõ Bertalan írja az általa szerkesztett Posztmodern címû kötetben (Gondolat Kiadó 1992.) egy Habermas-szöveg bevezetésében; 237. old.

34. Lásd pl. Dieter Henrich: Was ist Metaphysik - was Moderne? Zwölf Thesen gegen Jürgen Habermas. In: Konzepte. Suhrkamp Verlag 1987.

35. Jürgen Habermas: Rückkehr zur Metaphysik? - Eine Sammelrezension. In: Nachmetaphysisches Denken. Suhrkamp Verlag 1988. 272. old.

36. Ugyanott.

37. Jürgen Habermas: A metafizika utáni gondolkodás motívumai. In: Válogatott tanulmányok. 362. old. (E tanulmány címe helyett a tartalomjegyzékben a tanulmány elsõ fejezetének címe szerepel.)

38. A fordításoknak az eredetivel való egybevetése egy másik dolgozat témája lehetne, de legalább a fordítók neveit szeretném fölsorolni. A társadalomtudományok logikájá-nak fordítói: Adamik Lajos, Bacsó Béla, Kiss Endre, Mesterházi Miklós, Némedi Dénes. Vajda Mihály. Szakmailag ellenõrizte: Wessely Anna. A Válogatott tanulmányok fordítói: Adamik Lajos (Elõszó), Bendl Júlia (Vissza a metafizikához) és Felkai Gábor. Szakmailag ellenõrizte: Tallér Ferenc.

39. Jürgen Habermas: Die Moderne - ein unvollendetes Projekt. Reclam Leipzig 1994.

40. Ugyanott.

41. Jürgen Habermas: Mit jelent a szocializmus ma? A "helyrehozó" forradalom és a baloldali gondolkodás megújulásának szükségessége. Világosság, 1991. 2. sz. 105. old.

42. Ez a rész a rövidített magyar kiadásban nem szerepel.

43. "Was bedeutet "Aufarbeitubg der Vergangenheit" heute? Bemerkungen zur "doppelten Vergangenheit" elmélete" mellett Habermasnak (fõleg a nyolcvanas években) számos kisebb írása jelent meg a különbözõ (magyar) folyóiratokban.

45. Elõszó a magyar kiadáshoz. In: Válogatott tanulmányok. 7. old.

46. Az elõadás a Goethe Intézetben hangzott el 1992. március 26-án és a Lettre Internationale c. folyóiratban jelent meg: 1992. õsz.

47. Elõszó a magyar kiadáshoz. In: Válogatott tanulmányok. 8. old. (Durva melléfogás, amit a kötet hátlapján olvashatunk: Habermas "korunk talán legismertebb filozófusa kötetünk számára válogatta reprezentatív írásait.")