Ha valaki Habermas legújabb könyvének, a Faktizität und Geltungnak (Frankfurt am Main Suhrkamp 1992) a címére hagyatkozva azt remélné, hogy a mû alapján közelebb juthat az érvényesség (illetve a tényszerûség) - egyébként igencsak sokértelmû - fogalmának meghatározásához, avagy akár a jogtudományi, filozófiai, tudományelméleti aspektusainak pontosabb körülhatárolásához, nem csupán alaposan csalódna, hanem egyúttal tökéletesen el is vétené a terjedelmes munka alapvetõ problematikáját. A következõ rövid gondolatmenetben ennek - a Habermasnál egyébként korántsem megszokott - körülménynek az okait és összefüggéseit néhány ponton felvillantva a mellett a tézis mellett szeretnék néhány érvet felsorakoztatni, hogy e Habermasnál különösnek tekinthetõ fogalmi határozatlanság egy jelentõs, a Theorie des kommunikativen Handelns megjelenése óta lezajlott elméleti változással függ össze. E változás jellegére nézve pedig azt az álláspontot szeretném alátámasztani, hogy nem a kommunikatív cselekvés elméletének kidolgozásával összemérhetõ horderejû paradigmaváltásról van ezúttal szó. Ehelyett - ugyancsak jelentõsnek tekinthetõ - teóriakonstrukciós fordulatról beszélhetünk. Úgy gondolom, hogy e fordulat a jog procedurális felfogásával, illetve általában a procedurális racionalitás tematizálásával kapcsolódik össze. A procedurális racionalitás viszont sajátos problémákat vet fel az érvényesség fogalmi körén belül. Ezért a jelzett teóriakonstrukciós fordulat vázlatos jellemzése több kapcsolódó lépést tesz szükségessé. Elõször röviden fel kell idéznem Habermas argumentációelméleti kitekintését a Theorie des kommunikativen Handelsben, továbbá ehhez kapcsolódóan néhány utalást szeretnék tenni a jog helyére az eredeti elméleti konstrukcióban (1). Szeretném igazolni, hogy a legitimitás és az érvényesség egymástól differenciálódó újrafogalmazása a procedurális racionalitás keretei között befolyást gyakorol a kommunikatív racionalitás habermasi fogalma megalapozhatóságának különbözõ alternatíváira (2). Ezt követõen körvonalaznom kell Bernard Petersnek a procedurális racionalitásra vonatkozó fejtegetéseit és Habermasnak ezekhez fûzött, a jog teóriakonstrukciós helyének újrafogalmazása irányába mutató megjegyzéseit a Faktizität und Geltungban (3). Megkísérlem a civiltársadalom fogalmának jellemzését a habermasi elméleti konstrukcióban a jog procedurális felfogása figyelembevételével (4). Végül kritikai szándék nélkül megkísérlem jelezni a végrehajtott teóriakonstrukciós fordulat néhány következményét magára a kiinduló paradigmára, vagy - másként fogalmazva - igyekszem körvonalazni az újabb feszültségek keletkezésének lehetõségeit a habermasi elméleti kereteken belül.
1. Mielõtt belemerülnénk az egyes témakörök taglalásába, célszerû lesz az érvényesség kategóriáját Habermas helyett nem meghatározni, hanem a különbözõ szövegösszefüggések alapján elõzetesen körülírni. Diskurzuselméleti összefüggésben az érvényesség Habermas szerint úgy jelenik meg, hogy "A diskurzus ... lehetõvé teszi az érvényességi kérdés elválasztását a eredetkérdéstõl. A diskurzust ugyanis oly módon "hordozzák" az interakció empirikus összefüggései, hogy ezek az empirikus feltételek nem interferálnak az argumentáció sajátos összefüggéseivel" (Habermas 1990: 200). Cselekvéselméleti szempontból: "Érvényesek azok a cselekvési formák (Handlungsformen), melyeknek valamennyi lehetséges érintettje, mint résztvevõ, a racionális diskurzust illetõen egyet tud érteni" (Habermas 1992: 138). Röviden azt mondhatjuk tehát, hogy Habermas felfogásában az érvényesség valamely cselekvés résztvevõje által tett kijelentésnek, követett normának vagy szabálynak keletkezési körülményeitõl független fenntarthatóságát jelenti, azzal a végsõ, azaz már nem megkérdõjelezhetõ háttérrel (érvényesség-alappal) együtt, amelyre hivatkozással a cselekvõk igényt támaszthatnak a kijelentés, norma vagy szabály tartós fennmaradására (érvényesség-igény).1
A kommunikációs cselekvés elméletében a proceduralitás problematikája argumentációelméleti keretekben merül fel, mégpedig a diskurzus és az érvényesség közötti feszültségmezõben. Ez a megközelítés indokolttá teszi, hogy ebbõl a szempontból röviden felidézzük Habermas ide kapcsolódó elméleti konstrukcióját a Theorie des kommunikativen Handelsben. A könyv bevezetõ fejezetében Habermas felteszi a kérdést: a kommunikatív racionalitás esetében, amikor is "a kijelentések érvényessége sem empirikusan, sem pedig abszolút módon nem alapozható meg..., miképpen lehetséges a problematikussá vált érvényességi igény megalapozása? és hogyan lehetséges ezt a megalapozást ismét csak kritika alá vonni?" (Habermas 1988a: 47). Szerinte a kijelentések a diskurzus különbözõ formáiban különbözõ módokon válhatnak problematikussá. Következésképpen az érvényességi igény is egymástól típusosan eltérõ módokon jelentkezik. Habermas öt diskurzusformát különböztet meg, az elméleti, a gyakorlati és az explikatív diskurzust, valamint az esztétikai és a terapeutikai kritikát, melyekhez az alábbi problematikus kijelentés-típusokat kapcsolja: kognitív-instrumentális, morális-praktikus, evaluatív és expresszív kijelentések. Az érvényességi igények formái ennek megfelelõen a következõk: a kijelentések igazsága, a cselekvési normák helyessége, az értékstandardok alkalmassága, a kifejezések hitelessége, a szimbolikus konstrukciók érthetõsége. Mármost ebben az elméleti alapkonstrukcióban az argumentáció megfelelõ formáira hárul mind az érvényességi igények procedurális megalapozása, mind pedig a megalapozás ismételt kritikai felülvizsgálata. Az argumentáció tehát olyan eljárás, amely hozzákapcsolja a mindenkori diskurzusban részt vevõk megnyilvánulásait a beszéd és cselekvõképes szubjektumok összességének diszpozíciójához és magatartásmódjához. Innen van, hogy a különbözõ diskurzusformáknak azonos "mélystruktúrája" - Habermas szerint: aspektusa -ismerhetõ fel. Eszerint az argumentáció mint folyamat (Prozess) ideális feltételek kielégítéséhez folytonosan közeledõ kommunikációformaként jellemezhetõ. "Ebbõl az aspektusból az argumentáció mint a megértésre irányuló cselekvésnek reflexivitásba átforduló folytatása..." fogható fel (Habermas 1988a: 48). Mint eljárás (Prozedur) az argumentáció nem egyéb, mint az interakció speciális módon szabályozott formája: a résztvevõk (proponensek és opponensek) a) tematizálnak valamely problematikussá vált érvényességi igényt, illetve b) a megalapozásra tekintettel megvizsgálják, hogy jogos-e a proponens által védelmezett érvényességi igény. Ebben az értelemben c) olyan argumentumokat állítanak elõ (produzieren), amelyek érvényességi igényeket igazolnak vagy tesznek elutasíthatóvá (Habermas 1988a: 48-49). A folyamat, az eljárás és a produktum univerzális hallgatóságot feltételez (folyamat-aspektus), továbbá azt, hogy a hipotetikus érvényességi igényrõl folyó vita a résztvevõk racionálisan motivált egyetértésére fog vezetni (eljárás-aspektus), végül feltételezi annak belátását, hogy az érvényességi igény érvek révén teljesíthetõ (produktum-aspektus).
A proceduralitás argumentációelméleti tárgyalása Habermasnál azzal a következménnyel jár, hogy az eljáráselemek a kommunikatív cselekvési szituációba beágyazottan, mint a megértésre orientált racionalitás elérésének, illetve érvényesülésének folyamatát biztosító mechanizmusok vagy tényezõk jelennek meg.2 Mindez azt a további következményt vonja maga után, hogy a proceduralitás intézményesítése csupán mint a kommunikatív racionalitás vagy általánosságban a kommunikációs folyamat intézményesülése jöhet számításba. Ami mármost ebben a teóriakonstrukcióban a jog helyét illeti, mindenekelõtt azt kell megállapítanunk, hogy a proceduralitás argumentációelméleti bezártsága folytán nem marad hely a procedurális jogértelmezés számára. A proceduralitás problémájáról ily módon leválasztott jog problémái viszont a kommunikatív racionalitás "keletkezési" és kikristályosodási helyétõl távol, makrostrukturális összefüggésekben merülhetnek csak fel. Vagyis Habermas a Theorie des kommunikativen Handelnsben az életvilág "jogmentes" racionalizálódását tételezve, a jogot az életvilággal szemben a rendszervilágban horgonyozza le, és úgy fogja fel, mint azt a médiumot, amely a pénz és a hatalom mellett döntõen felelõs az életvilágnak a rendszer általi kolonializációjáért (Gephart 1993: 127-178). Megelõlegezve a jog késõbbi, a Faktizität und Geltungban adott jellemzését, felfigyelhetünk arra, hogy a Theorie des kommunikativen Handelns érvényesség- és argumtációelméleti álláspontja korántsem zárja ki, hogy a jogot mint a tényszerûség és az érvényesség közötti intézményesített feszültségmezõt fogjuk fel. Döntõ különbség van azonban a jog helyének meghatározását illetõen az elméleti konstrukcióban. Ugyanis, mint korábban utaltunk rá, a Theorie des kommunikativen Handelnsben a kommunikatív érvényesség-probléma a beszéd- és cselekvésképes egyének interszubjektív szférájába van lehorgonyozva. A konstrukcióban az ellentétes oldal - vagyis a rendszer - a tényszerûségek világa. A rendszervilágba lehorgonyozott jog érvényességének magalapozásához tehát Habermasnak más, a rendszerhez kapcsolódó támpontot, a hatalom terrénumát kell kiválasztania. Ehhez kapcsolódóan azután "új dualizmus lép fel a jog és a morál között, amikor is a jog mint rendszerjellegû médium, a morál pedig mint a kommunikációs cselekvésben bennerejlõ értékvilág jelenik meg" (Gephart 1993: 164). Ebben a felfogásban viszont elkerülhetetlenné válik a modern jogállamiság meghatározó tendenciáival ellentétes irányú erõs hangsúlyeltolódás a jognak és a hatalomnak, továbbá a jogérvényességnek, a jogérvényesítésnek és az erõszaknak az összekapcsolása irányában. Ez viszont nagymértékben akadályozza egy modern hatalomfelfogás kidolgozását. Ennek a körülménynek, vagyis a Theorie des kommunikativen Handelns - javarészt implicit - jogfelfogása és a modern jog változástendenciái közötti ellentmondás felismerésének is szerepet tulajdoníthatunk abban, hogy Habermas úgy vélte: egyrészt fel kell elevenítenie a nyilvánosságról írott valamikori tanulmányának alapgondolatát3, másrészt újra kell gondolnia a jog helyét az elméleti konstrukcióban.
2. Az érvényesség-igény és az eljárás-, illetve argumentáció-logikának a Theorie des kommunkativen Handelnsben kidolgozott összekapcsolását legalább két ponton érte kritika. Az egyik az érvényesség-problematikát állítja elõtérbe és a körül a kérdés körül forog, hogy mennyiben tekinthetõ kielégítõnek az érvényesség-igény megalapozása szempontjából a megértésre orientált interszubjektív kommunikáció (a). A kritikák másik iránya az eljárás-problematika habermasi felfogását veszi célba és a procedurális racionalitás problémáit érintve e racionalitás-forma további kidolgozását segíti elõ (b).
a) Az érvényesség-igénynek, valamint magának az érvényességnek a ráterhelése az interszubjektív kommunikációra azzal a következménnyel jár, hogy Habermas kénytelen kettõs "feladatot" hárítani a beszéd- és cselekvésképes szubjektumok közötti kommunikáció elemi szerkezetére. Egyrészt - mint utaltunk rá - e szerkezetnek relativizáló teljesítményt kell produkálnia az érvényesség abszolút felfogásával szemben, másfelõl azonban a relativizáló tendenciák érvényesülését korlátoznia is kell ahhoz, hogy az érvényesség egyáltalán megalapozható legyen. Ennek a problémának a megoldására Habermas a kommunikatív cselekvés elemi szerkezetét kiindulásként az érdek jellegû (instrumentális) "cselekvéstõl megtisztított diskurzus mintájára építi fel", majd az illokúciós beszédaktus felhasználásával generalizálja.4 Másképpen fogalmazva: a kettõs teljesítmény-követelmény megvalósulását Habermas az interszubjektív kommunikatív szituáció alapszerkezetének normatív-univerzális (azaz nem transzcendentális és nem ideális-normatív) jellegében véli felfedezni. Azon túl, hogy a problémamegoldásnak ez a stratégiája a diskurzusnak eleve meghatározott irányt szab - nevezetesen a konszenzus kialakításának szükségességével kapcsolja össze -, további problémák tisztázását teszi szükségessé. A tisztázásra váró kérdés pedig az, hogy kidolgozható-e az univerzális beszédszituáció, illetve az elemi-kommunikatív szerkezet fogalma olyan elméleti alternatívák nyitvahagyása nélkül, amelyek egyfelõl a transzcendentális megalapozás, másfelõl egy ideális közösség normatív elõfeltételezése irányába vezetnek. Az elmélet továbbépítése szempontjából Habermas számára megfontolandó és újragondolásra indító kritikák fogalmazódtak meg mindkét irányból a Theorie des kommunikativen Handelns megoldását illetõen.5 Ezekre reagálva Habermas a tanszcendentálpragmatika irányába mutató kritikát és javaslatokat az eljárási racionalitás problémájának újrafelvételével, míg az ideális-normatív közösség elõfeltételezésére vonatkozó kritikai észrevételeket a Zivilgesellschaft koncepciójának kidolgozásával látja kivédhetõnek.
b) A kritika másik lehetséges - lényegesen kevésbé kidolgozott - iránya Habermas argumentációelméleti álláspontját veszi, illetve vette célba. Mint utaltunk rá, a kommunikatív cselekvés elméletében Habermas egy tagolt diskurzuselméletet dolgoz ki, és nem kevesebb, mint öt diskurzus-formát különböztet meg egymástól. E diskurzuselméleti álláspont kimunkálásának eredményei azonban nem kis részben elvesznek az argumentációelméleti keretek közé illesztés következtében. Habermas konstrukciójában ugyanis a különbözõ diskurzusformákat és a hozzájuk kapcsolódó érvényességi igényeket egységesítõ argumentáció-szerkezet közvetíti az érvényesség megalapozásának problémáihoz. Mint korábban felidéztük, Habermas az argumentáció szerkezetét elemezve három oldalt különböztet meg egymástól, nevezetesen a folyamatot, az eljárást és az eredményt. Ez a fogalmi tagolás azonban nem megkönnyíti, hanem megnehezíti annak a Habermas által explikált problémának a megoldását, hogy a különbözõ érvényesség-, illetve racionalitás-aspektusok - objektív, gyakorlati, esztétikai - miképpen integrálhatók. Pontosabban: az a kérdés marad nyitva, hogy a különbözõ "aspektusokat" hordozó argumentáció mennyiben képes integratív teljesítményre, és saját "aspektusai" szerinti integráció esetén mennyiben képes a közvetítõ szerep ellátására. A kritikusok szerint erõs kétségek fogalmazhatók meg e kettõs követelmény teljesíthetõségét illetõen. Martin Seel szerint a Habermas által okozott dilemma argumentációelméleti következménye az, hogy "habár az érvényesség interszubjektív megalapozása bizonyíthatóan kommunikációs probléma, de ez semmiképpen sem jelenti azt, hogy ezáltal maga az érvényesség is kommunikatív érvényesség lenne. Ez azt jelenti, hogy noha a racionalitás strukturális és normatív megalapozása a kommunikatív-interaktív cselekvés tényére épül, ettõl még azonban önmaga nem értelmezhetõ a tulajdonképpeni kommunikatív ész megtestesülésének" (Seel 1986: 68). Ennek a különbségnek a tisztázatlansága oda vezet, hogy Habermasnál "az életvilág egyszer úgy jelenik meg, mint a szakértõi kultúrában tagolódó valóság háttere, máskor pedig mint a kommunikatív cselekvés által megmûvelt táptalaj..." (Seel 1986: 55). Másként fogalmazva, Seel úgy látja, hogy az argumentációelmélet nem képes teljesíteni a habermasi elméletben ráháruló kettõs feladatot. Azt tehát, hogy az alapvetõ érvényességi dimenziókat egyidejûleg integrálja és az életvilágban lehorgonyozza. Ennek oka az, hogy az argumentáció menete és az argumentáció logikája nem kapcsolható össze minden további nélkül a kommunikációs racionalitással.
E helyütt érdemes utalni arra, hogy Lyotard és Luhmann - egészen különbözõ álláspontból - ezen a ponton ugyancsak erõteljesen bírálják Habermas felfogását. Eltérõ szempontú kritikájuk közös vonása az, hogy határozott különbséget kell tenni valamely szabály vagy kijelentés hatása és a szabályok, illetve kijelentések közötti kapcsolatok, összefüggések között. E különbségtevés alapján tartják megkülönböztethetõnek egyfelõl a legitimációs, másfelõl pedig az érvényességi problémákat (Lyotard 1986: 188-190; Luhmann 1993: 99). Habermas - így a kritika - mindkét irányú elemzést a kommunikációs cselekvés alapstruktúrájába ágyazza. A következmény az, hogy vagy keresztülvihetetlenné válik a differenciálás, illetve az egységprobléma elemzése, vagy pedig amennyiben a legitimáció és érvényesség megkülönböztetése mégis felmerül, az csak magának a kommunikációs cselekvés alapstruktúrájának a megkettõzése árán lehetséges. Így azután Habermas diskurzuselmélete lehetõvé tenné ugyan az érvényesség és a legitimitás Lyotard és Luhmann által felvetett megkülönböztetésének akceptálását és továbbgondolását, de argumentációelméleti álláspontja következtében a Theorie des kommunikativen Handelns a legitimáció problémát feloldja az érvényességben. A szétválasztás immár a kritikusok említése nélkül - a Faktizität und Geltung elméleti eredménye lesz.
3. Az elõzõ két pontban éppen csak fõ vonalaiban érintett gondolatmenet konklúzióját abban összegezhetjük, hogy Habermas a Theorie des kommunikativen Handelnsben a proceduralitás kérdéseit argumentációelméleti témaként kezelve, az elméleti konstrukcióban kettõs funkciót hárít a kommunikáció elemi szerkezetére. Egyrészt mint a különbözõ típusú diszkussziókban elhangzó kijelentések érvényességi alapját fogja fel, másrészt mint a transzcendentálpragmatika irányába vezetõ elméleti alternatíva elzárását. Ezenközben az argumentáció, illetve a proceduralitás sajátos logikáját elismerve, nem tarja megkülönböztethetõnek, illetve elválasztandónak egymástól a procedurális és a kommunikatív racionalitást. Pontosabban fogalmazva: elvitatja vagy inkább fel sem veti a proceduralitás sajátos racionalitásának problémáját.
Habermasnak ezzel az elméleti építkezésével szemben Herbert Simon már jóval a Theorie des kommunikativen Handels megjelenése elõtt, még a hetvenes évek derekán határozottan megkülönböztetendõnek tartja a kétfajta (procedurális és a "szubsztantív") racionalitás-típust. Így ír: "A viselkedés szubsztanciálisan racionális akkor, ha alkalmas valamely, az adott feltételek és kényszerek által behatárolt cél elérésére... Procedurális értelemben racionális a viselkedés abban az esetben, ha megfelelõ mérlegelõ megfontolás (deliberation) eredménye. E viselkedés procedurális racionalitása attól a folyamattól függ, amelynek az eredménye" (Simon 1976: 131). Simon gondolatát azután Bernhard Peters építi tovább. Egyfelõl Lyotard és Luhmann felfogásához hasonlóan, de tõlük függetlenül, különbséget tesz valamely eljárás vagy procedúra racionalitása és a racionalitás biztosítására alkalmazott eljárások és procedúrák között. "Azok az eljárások, amelyek konstitutív szerepet töltenek be az általuk létrejövõ eredmények ésszerûségében, szükséges és elegendõ feltételei azon institucionális komplex racionalitásnak, amelynek a részét alkotják" (Peters 1991: 227-233). Peters definíciója szerint: "Valamely eljárás vagy procedúra nem egyéb, mint modus operandi - valamilyen módon szabályozott vagy sematizált lefolyása az aktivitásnak, amelynek valamely meghatározott eredményhez hozzá kell járulnia. Két alapvetõ különbséget kell a procedúra során tekintetbe vennünk: egyrészt a tevékenység sémája és tényleges lefolyása közötti, másrészt a folyamat és az eredmény közötti különbséget" (Peters 1991: 233-237). A procedúra részletesebb elemzése során Peters öt osztályt különböztet meg egymástól, a technikai eljárásokat, a szimbolikus mûveleteket (operációk), a diskurzust, a vizsgálatokat (Untersuchungen), a határozati és döntési eljárásokat (Peters 1991: 262-263).
A procedurális racionalitás megalapozásának eddigi kísérleteibõl részletes elemzés hiányában mindössze két következtetést vonhatunk le meglehetõsen nagy biztonsággal. Az egyik az, hogy a nyolcvanas évek elején a procedurális racionalitás fogalma nem volt sem ismeretlen, sem elméleti novum. Ezért azután, amennyiben Habermas a Theorie des kommunikativen Handelnsben nem vette fel a megtárgyalandó racionalitás-formák közé, hanem ehelyett feloldotta argumentációelméletében, akkor ennek elsõsorban elméleti és elméletkonstrukciós magyarázatát kell megkeresnünk. A másik megállapítás az, hogy a procedurális racionalitás elméletének kidolgozására irányuló jelentõs kísérletek ellenére még ma sem mondható el, hogy jól formált, és részletesen kidolgozott elméletrõl lenne szó. Ez a körülmény lehetõséget kínál Habermasnak arra, hogy a késõbbiekben, így elsõsorban a Faktizität und Geltungban kétirányú argumentációs taktikát alkalmazzon: egyfelõl - mintegy a Theorie des kommunikativen Handelns elméleti álláspontjának fenntartásaként - elvitassa a procedurális racionalitás önállóságát, másfelõl azonban a proceduralitás gondolatát a jogértelmezésre is kiterjesztve az ideális kommunikatív közösség elvont-normatív koncepcióját kiegészítse egy empirikusan is értelmezhetõ közösségfogalommal. A jogra nézve ez az álláspont feltételezi, hogy Habermas érveket találjon egyfelõl a jog formális felfogásával és elkülönülõ, autopoietikus interpretációival szemben, másfelõl, hogy a procedurális racionalitást külsõ feltételekhez kapcsolja. Ami az elsõ témakört illeti, a Tenner Lecturesben Habermas négy, a formális jogot oldó tendenciát elemez részletesebben: az akaratképzésnek és a kompromisszum létrehozásának kvázipolitikai eljárásához kapcsolódó reflexív jogfejlõdést, a jog instrumentalizációját a politikai törvényhozó szempontjából, továbbá a büntetõjog "konszenzusorientációját", valamint a moralitás és a pozitivitás kölcsönhatását, melynek következtében "napjainkban a morális princípiumok a pozitív jog részévé válnak" (Habermas 1992: 554). E folyamat horderejét a nyilvánosság politikai súlyának és politikaformáló szerepének ezzel összefüggõ megváltozása jelzi: "A jog procedurális paradigmájában a politikai nyilvánosság többé nem a parlamentáris komplexum elõtereként jelenik , meg, hanem a politikai centrumba betüremkedõ impulzusleadó perifériaként mûködik" (Habermas 1992: 553). Ugyanakkor azonban - folytatja Habermas immár elvitatva a procedurális racionalitás megkülönböztetésének lehetõségét - "az ejárás(illetve procedurális) racionalitás nem teljes... annak folytán, hogy hiányoznak külsõ, illetve elõzetes kritériumai ... a procedúra nem garantálja a hibamentességet, sem az egyértelmûséget, sem pedig az eredménynek határidõre történõ létrejövetelét" (Habermas 1992: 565-566).
Mindenesetre: a procedurális jogértelmezés és ennek a szembeállítása a pozitív jogértelmezéssel két szférára tagolja a jogot. A procedurális racionalitás önállótlanságának tételezése pedig ráutalja az eljárás-problematikát a kommunikatív racionalitásra. Az érvelésnek ez a kettõs stratégiai vonala megnyitja az utat Habermas számára a jog és az életvilág újratematizálása elõtt.
4. A jog két rétegre (durva tagolásban: pozitív és deliberativ szférára) tagolása új dimenziót nyit a "tényszerûség és az érvényesség feszültségmezejében ide-oda mozgó" jog érvényességének és hatásirányának újrafogalmazása számára. Az elsõ jogszféra, a pozitív jog, nem érinti a habermasi elméleti konstrukció korábbi szerkezetét; vagyis változatlanul úgy fogható fel, mint az életvilág gyarmatosítását megvalósító intézmény. A politikai centrum számára nem mellõzhetõ impulzusokat adó második szféra azonban elvileg éppen ellenkezõ irányban mûködik: az életvilág nem rendszerszerû, a kommunikatív racionalitással összekapcsolt mûködési, reprodukciós elveit közvetíti a rendszerhez. Az életvilág ekképpen nem csupán ellenállást képes kifejteni a rendszer gyarmatosító tendenciáival szemben, miként a Theorie des kommunikativen Handelnsben, hanem elvileg visszaintegrálhatja magába a rendszer által már "meghódított" területeit is. Az életvilágnak ez a - procedurális jogértelmezéshez kapcsolódó - aktív, rendszerformáló mûködése döntõ jelentõségû Habermas számára a modern társadalom rendszerjellegû megváltoztatásában. Ahhoz azonban, hogy ezt a perspektívát elméletileg megalapozza, Habermasnak további két problémát kell megoldania. Egyrészt az életvilág struktúrájába be kell építenie (Habermas kedvenc kifejezését használva: az életvilágba kell lehorgonyoznia) a jognak e második (deliberatív) szféráját, másrészt nem csupán ideális-normatív megalapozottsággal, hanem empirikusan értelmezhetõ közösség-formaként is definiálnia kell a procedurális jog "tényszerûség és érvényesség közötti feszültségmezõjét". Az elsõ probléma megoldását Habermas az életvilág fogalmának átalakítása és újradefiniálása segítségével oldja meg (a). A második problémakör azonban egy új szférának, a civiltársadalom fogalmának a kidolgozására vezet (b).
a) Kevésbé a kommunikáció elemi szerkezetének elméleti "túlterhelését" ért kritikák hatására, mint inkább az említett elméletkonstrukciós logikától vezettetve Habermas a Faktizität und Geltungban felismeri a kommunikatív racionalitás integratív teljesítõképességének korlátozottságát. "A kommunikatív cselekvés révén a nyelv szabaddá vált a társadalmi integráció funkciói számára... A modern jog pedig benyomul a szociálintegrációs teljesítmény szempontjából túlterhelt szociális rend (Ordnung) hézagaiba. A jognak ezen érvényességi dimenziójában tovább intenzifikálódik a tényszerûség és az érvényesség közötti feszültség; amely a kommunikációs cselekvés ideális pragmatikus feltételei révén eleve bele van szövõdve a nem formalizált mindennapi praxisba."7 Azonban a jognak a benyomulása az életvilág reprodukciós folyamataiba további nem mellõzhetõ következményeket von maga után. Ezek egyik legjelentõsebbike, hogy az integrácós és reprodukciós folyamatok intézményes tagoltsága, strukturáltsága felszínre kerül, s problematikussá válik a tagolt szerkezet értelmezése. Élesen fogalmazva: relativizálódik az életvilág és a rendszer közötti kiinduló dichotómia. Habermas a rend (Ordnung) fogalmának (újra)felvételével és az életvilág struktúrájának ezzel összefüggõ elemzésével megkísérli áthidalni az itt támadt elméleti nehézségeket. A rend és a rendszer pontosabb fogalmi elhatárolásának problémáját összeköti egyrészt az életvilág és a rendszer dichotómiájával, másrészt a tényszerûség és érvényesség kettõsségében értelmezi. Eszerint meghatározó különbség állapítható meg egyfelõl a tényszerûség és az érvényesség dichotómiájának az életvilág (rend) általi feloldása és a rendszer általi polarizálása között (Habermas 1992: 399-400). Ebben az összefüggésben az életvilág visszakapja ugyan az elméleten belüli kitüntetett helyét, de kétségtelenül felerõsödik az az értetemezése, melyet korábban Martin See tanulmányából idéztünk, s amely szerint az életvilág megkérdõjelezetlen háttérként szolgál a cselekvés számára. Egyszersmind gyengülni látszik az életvilág konstitutív teljesítõképessége.
b) Az egyik oldalról az átértelmezett - Habermas szavaival: "nem falszifikálható háttértudást" biztosító - életvilág, a másik oldalról a procedurális jog tényszerûség és érvényesség közötti feszültségzónája meglehetõsen pontosan körülhatárolja a civiltársadalom fogalmának helyét a Habermas által átalakított elméleti konstrukcióban. Habermas meghatározása szerint a civiltársadalom az autónom nyilvánosságok szociális alapjaként elkülönbözõdik éppen úgy a gazdasági tevékenység rendszerétõl, miként a közigazgatástól (Habermas 1992: 363). Mármost a demokráciának ehhez kapcsolódó értelmezésébõl normatíve adódik a pénz, az adminisztrativ hatalom és a szolidaritás közötti viszonyban a hangsúlyeltolódás követelménye. A kommunikációs cselekvés - írja Habermas - nem csupán a szolidaritás forrásául szolgál, hanem a demokratikus vélemény- és akaratképzés nyilvánosságát és jogállami - intézményi - eljárását is fenn kell tartania (Habermas 1992: 363).8 Habermas hangsúlyozza: a civiltársadalom korántsem tekinthetõ azonosnak a polgári társadalom (bürgerliche Gesellschaft, civil society) ismert fogalmával. A polgári társadalommal ellentétben a civiltársadalom "intézményi magját azok a nem állami és nem gazdasági, önkéntes alapokon létrejövõ egyesülések és társulások képezik, amelyek a nyilvánosság kommunikációs struktúráját az életvilág társadalmi komponenseibe lehorgonyozzák" (Habermas 1992: 4.43). Vagyis azokról az egyesületekrõl, organizációkról és mozgalmakról van ezúttal szó, amelyek az emberek magánéletét közvetlenül érintõ ügyekkel vannak szoros összefüggésben, olyan problémákkal, amelyek közvetlenül magánügyek ugyan, de egyszersmind az emberek sokaságának létproblémái. Habermas reménye szerint az ilyen problémák megtárgyalására és megoldására megszervezõdõ civiltársadalom - közelebbrõl meg nem határozott "bizonyos körülmények között" - a törvényhozást és a politikai rendszert a "hatalom körforgásának", szokásossá vált menetének és rendjének az átalakítására kényszerítheti. A civiltársadalom tehát az a faktuális szféra, amelynek egyfelõl a procedurális jog a folyamatos és intézményes megerõsítését, fenntartását biztosítja, másfelõl pedig amely a pénz és a (nem kommunikatív) hatalom médiuma által mûködtetett gazdasági és politikai rendszer fokozatos átalakítását vagy legalábbis befolyásolását megvalósíthatja. Ekképpen a civiltársadalom habermasi koncepciója az életvilág és a rendszer dualisztikus felfogását felbontja, és a társadalom strukturális felépítését hármas tagolású modellben ábrázolja. Ez a hármas tagolású modell azonban semmiképpen sem jelenti azt, hogy Habermas a Theorie des kommunikativen Handelns dichotóm modelljébe egyszerûen beemelte volna egy másik, nevezetesen a civiltársadalom versus politikai állam ugyancsak duális modell egyik elemét.
5. A civiltársadalom fogalmának kidolgozásával és az elméleti konstrukcióba illesztésével Habermas többféle - elméleti zsákutcának vélt - megoldással szemben kíván alternatívát kínálni. Ezek közül most hármat emelek ki. Elõször: A civiltársadalom rendszeridegen jellegének hangsúlyozásával (másként fogalmazva: az életvilághoz kapcsolásával) Habermas igyekszik elkerülni a rendszerelméleti csapdát, melyet szerinte a legkövetkezetesebben Luhmann állított fel. Luhmann-nál ugyanis a rendszert megfigyelõ alrendszer végül is nem képes arra a teljesítményre, hogy meghaladja magának a rendszernek a mûködési elveit: gyakorlati rendszerkritika vagy nem, vagy csak igen korlátozott mértékben lehetséges. Az eredmény Luhmannnál minden esetben magának a rendszernek a továbbépítése, továbbstrukturálódása. Másodszor: a politikai centrum periféria tézissel a Parsonsnál (1978), majd késõbb részletesebben kifejtett formában Ulrich Beck (1986) rizikótársadalom koncepciójában meghatározó szerepet játszó intézményes kontroll kiépülését prognosztizáló elmélettel szemben dolgoz ki Habermas a civiltársadalom fogalmának felhasználásával alternatív megoldást. A rizikótársadalom elméletében ugyanis á rendszer fölé helyezett kontroll-intézmény és/vagy -mechanizmus kívül áll ugyan a rendszeren, azonban hatalmi, politikai értelemben ismétcsak egy új erõ- és tudáskoncentráló centrumot alkot. Ennélfogva megkérdõjelezhetõ az is, hogy a kontrollnak a rendszeren kívüli kiépülése mennyiben jelentheti a rendszer tökéletesebb mûködésének biztosításán túl, attól eltérõ új típusú mûködési elvek bevezetését a rendszerbe. Habermas szerint a politikai centrumra hatékony nyomást kifejtõ periféria viszont egészen másfajta hatásmechanizmus révén érvényesíti befolyását a fõ folyamatra, mint bármifajta kontrollmechanizmus vagy intézmény. A különbség éppen abban áll, hogy a civiltársadalom a periféria felõl új mûködési elveket, normákat, értékeket képes folyamatosan fenntartani és közvetíteni a rendszerbe. Végül harmadszor: Habermas a jogközösség és a civiltársadalom összekapcsolásával további biztosítékokat kíván teremteni a Karl-Otto Apel-féle és általában mindenfajta transzcendentálpragmatika lehetõségeivel szemben. Egyúttal pedig további szûkítõ korlátokat kíván felállítani a Theorie des kommunkativen Handelns implicit emancipatorikus tendenciáival szemben is.
Más kérdés immár, hogy a kommunikatív
racionalitás teljesítménykorlátainak felismerése
a szociálintegráció megvalósításában
és e teljesítménydeficit pótlása a procedurális
jog intézményének segítségével
mennyiben teszi lehetõvé az életvilág eredeti
koncepciójának a fenntartását. És ami
ezzel szorosan összefügg: mennyiben teszi védhetõvé
az életvilág és a rendszer poláris szembeállítására
felépített eredeti elméleti konstrukciót.
Jegyzetek
1. Az érvényesség habermasi definíciójának speciális jogszociológiai kritikáját és alternatíváját fejti ki Niklas Luhmann. Definíciója szerint az érvényesség nem más - nem több és nem kevesebb -, mint a jogrendszer egységének szimbóluma (v.ö. Luhmann, N. 1993: 98-100.)
2. "...az argumentációelméletre hárul... hogy meghatározza az érvényességi igények rendszerét... Valamely beszélõ érvényességi igénye legalább egy beszélõ jelenlétét feltételezi, akinél ezt az igényét bejelentheti. (...) Valamely érvényességi igény ekvivalens azzal a feltételezéssel, hogy egy kijelentés érvényességének feltételei teljesülnek" (Habermas 1988 64-65).
3. V. ö.: "A nyilvánosság szerkezetváltozása" legutóbbi német kiadása elé írt új elõszót (Habermas J. 1990b: 11-50).
4. Részletesebb elemzéshez v.ö. Dux 1986.
5. Jellemzõ példaként lásd Apel 1989; 1993; Rorty 1993; Nagl 1988.
6. Mindazonáltal kezdetben kritikai nézõpontból. "E racionalitásforma a procedúra ésszerû jellegétõl függ... A procedurális racionalitás esetében ésszerûnek már nem a dolgoknak a világban fellelhetõ vagy a szubjektum által teremtett, illetve a szellem kibontakozási folyamatából kiemelkedõ rendje számít, hanem a problémamegoldás, melyet a valóság procedurális kezelésével érhetünk el" (Habermas 1988b: 42-60).
7. Habermas elméleti konstrukciójában az integrációs és irányítási problémáknak a kolonializáció tézisen kívüli tematizálása automatikusan az életvilág integrációs potenciáljának a csökkentését jelenti. Vö. Habermas 1993: 45-78, 535-536.
8. Következésképpen a civiltársadalom
fogalma nem azonosítható a civil társadalom (civil
society) bármennyire is szélesen és kiterjesztetten
értelmezett fogalmával. A civiltársadalom ugyanis
egy trichotom szerkezetû társadalomstruktúrának
a meghatározó szervezõdési szintje. A magam
részérõl a fogalmi distinkció pontosabb megjelölésére
korábban a politikai társadalom fogalmát tartottam
megfelelõnek (v.ö. Balogh 1990: 115-142).
Hivatkozások
Apel, K.-O. 1989. Normative Begründung der "Kritischen Theorie" durch Rekurs auf lebensweltliche Sittlichkeit? Ein transzendelatalparagmatisch orientierter Versuch, mit Habermas gegen Habermas zu denken. In: A. Honneth-Th. McCarthy-C. Offe-A. Wellmer (Hrsg). Zwischenbetrachtungen. Im Prozess derAufklärung. Frankfurt/M.: Suhrkamp, 15-65.
- 1993. Diskursethik von der Problematik von Recht und Politik: Können die Rationalitátsdifferenzen zwischen Moralitát, Recht und Politik selbst noch Diskursethik normativ-rational gerechtigfertigt werden? In: K.-0 Apel-M. Kettner (Hrsg). Zur Anwendung der Diskursethik in Politik, Recht und Wissenschaft. Frankfurt/M. Suhrkamp 1993, 29-61.
Balogh I. 1990. A forradalmi ész kritikája. Budapest
Beck, U. 1986. Risikogesellschaft. Frankfurt/M.
Dux, G. 1986. Kommunikative Vernunft und lnteresse. In: Honneth, A.-H. Joas (Hrsg). Kommunikatives Handeln. Beiträge zu Jürgen Habermas' Theorie des kommuniakativen Handelns. Frankfurt/M.: Suhrkamp, 110-143.
Gephart, W. 1993. Gesellschaftstheorie und Recht. Das Recht im soziologischen Diskurs der Moderne. Frankfurt/M.: Suhrkamp
Habermas, J. 1988a (1981). Theorie des kommunikativen Handelns. Bd.I. Frankfurt/M.: Suhrkamp
- 1988b. Nachmetaphysisches Denken. Frankfurt/M.: Suhrkamp
- 1990a (1971). Theorie der Gesellschaft oder Sozialtechnologie? Eine Auseinandersetzung mit Niklas Luhmann. In: J. Habermas-N. Luhmann Theorie der Gesellschaft oder Sozialtechnologie - Was leistet die Systemforschung? Frankfurt/M.
- 1990b. Strukturwandel der Öffentlichkeit Frankfurt/M. - 1992. Faktizität und Geltung. Frankfurt/M.
Luhmann, N. 1993. Das Recht der GeseNschaft. Frankfurt/M.: Suhrkamp
Lyotard, J.-F 1986. Das postmoderne Wissen. Graz Wien
Nagl, L. 1988. Zeigt die Habermassche Kommunikationstheorie einen Ausweg aus der Subjektphilosophie? In: M. Frank-G. Raulet-W. v. Reijen (Hrsg). Die Frage nach dem Subjekt. Frankfurt/M. Suhrkamp, 346-372.
Parsons, T 1978. Action Theory and the Human Condition. New York: Free Press
Peters, B. 1991. Rationalität, Recht und Gesellschaft. Frankfurt/M.: Suhrkamp
Rorty, R. 1993. Habermas és Lyotard a postmodernitásról. In: Postmodern Állapot. Budapest, 224-250.
Seel, M. 1986. Die zwei Bedeutungen kommunikativer Rationalitát. In: A. Honneth-H. Joas (Hrsg). Kommunikatives Handeln. Frankfurt/M.: Suhrkamp
Simon, H. A. 1976. From Substantive to Procedural Rationality. In: S.
J. Latsis (ed.): Method and Appraisal in Economics. Cambridge, 129-148.