Az ökológia-perspektívától a posztmodern szubkultúra-elméletekig

A lakóhelyi környezet, a kortárs kapcsolatok és a normasértõ magatartások összefüggéseit számos kutatásban vizsgálták, lényegében a devianciákkal kapcsolatos elsõ vizsgálódások óta (részletesebben lásd: Rácz 1989). Ezek közül a kutatások közül csak néhányat emelek ki, melyek jelen vizsgálatunk számára relevánsak voltak.

A chicagói egyetem munkatársai a klasszikus "társadalmi dezorganizáció" kifejezést (Shaw-McKay 1942; 1969) - többek között - a városi élet széttöredezett, folyékony, anonim jellegére alkalmazták.

A dezorganizáció fogalmával kapcsolatos nehézségeket már a chicagóiak is észrevették. Éppen a fiatalokkal foglalkozó Whyte (1943; 1955), aki az úgynevezett utcasarki társadalom tanulmányozását végezte, használja e fogalom helyett az eltérõ társadalmi szervezõdés kifejezést. Tapasztalatai szerint ugyanis a fiatalok utcasarkokon találkozó csoportjaiban nem az erkölcs és a szervezettség hiányával találkozunk, hanem egy másfajta, de szintén alaposan kidolgozott és szankcionált normarendszer figyelhetõ meg körükben.

Thrasher (1927) a bûnözést és a fiatalkori normaszegést a különbözõ természetes városi areák izolációjára vezette vissza, és a deprivációra adott funkcionális válasznak tekintette. Az utcának a fiatalok életében kitüntetett szerepe volt: izgalmas és veszélyes hely volt, ahol nap mint nap illegális akciók történtek.

Thrasher szerint ezek a csoportok tagjaik számára közös identitást és megbecsülést adtak. Amikor ezeket a fiatalokat törvényszegõként azonosították, akkor a csoport új imázst talált és megindult a bûnözõ galerivé válás útján.

A klasszikus szubkultúra-elméletek "klasszikusa", Albert K. Cohen (1955) szerint a hasonló problémákkal találkozó, hasonlóképpen ezektõl szabadulni igyekvõ és egymással kölcsönös interakcióban álló fiatalok közös megoldást dolgoznak ki, mely egyéni szándékaiktól, motivációiktól és törekvéseiktõl elválik. A csoportszintû megoldás az egyének viselkedésével önmagában nem magyarázható.

Matza (1964) kiindulópontja az elõzõekkel ellentétben az, hogy a deviáns személy morálisan kötõdik (!) a konvencionális társadalmi rendhez. A deviáns csoportban a tagok folyamatosan helytelenül ítélik meg egymás deviancia iránti elkötelezõdését: mindenki azt hiszi, hogy a másik sokkal "deviánsabb", mint õ. Matza szerint unatkozással járó idõszakok alatt, frusztráció érzésétõl kísérve a serdülõk belesodródnak a normasértésbe, majd ki is sodródnak belõle. E folyamat révén a személy olyan viselkedésre állt át, mely számára új, de a társai számára már megtapasztalt.

Miller (1958) szerint a törvénysértõ galeri a környezõ alsóbb osztályok kultúrájának megtestesítõje. A galerik életében néhány úgynevezett kristályosodási pont (focal concern) van. Ezek a következõk: a "zûrösség", a "keménység", az "izgalom", a "sorsszerûség", az "autonómia" és a "furfangosság". Ezek a kristályosodási pontok azonban az alsóbb osztálybeli különbséget is jellemzik.

Egy másik irányzatot jelentenek a társadalmi kontroll elméletek. A kutatók (pl. Hrischi 1969) a szubkultúra-elméletekkel szemben azt találták, hogy fiatalkori normasértõk egymással való kapcsolata is felszínes, rossz (a galeri meleg, elfogadó légkõre illúzió!). A deviáns tett elkövetése és a kapcsolat létrejötte a deviáns társakkal egyazon folyamat eredménye, és általában egyidõben következik be.

Az 1970-1980-as években Angliában kibontakozó úgynevezett új hullám szubkultúra-kutatások a "morális karriert" helyezték vizsgálódásuk középpontjába. Az egyik vizsgálat (Marsh-Rosser-Harré 1978) szerint például a futballpályák õrjöngõ szurkolói esetében az ifjúsági kultúrán belül a morális karrier az egyetlen hozzáférhetõ struktúra a fiatalok számára, amely lehetõvé teszi az én (self) kialakulását. Az egyes lelátó-csoportokon belül és azok között meghatározott szerepek - többnyire normasértõ tevékenységet is feltételezõ szerepkövetelményekkel - és meghatározott presztízsfokok követik egymást. A "valakivé válás", a méltóság és tisztelet elérése megköveteli e fokozatok végigjárását. Az "õrjöngéssel" kapcsolatban pedig megfigyelték, hogy az nagymértékben ritualizált. A ritualizált agresszió magyarázata a férfiasság bizonyítási kísérletében keresendõ.

A posztmodern megközelítések a világ széttöredezettségét emelik ki az érintett fiatalokkal kapcsolatban is. Benneth és Ferrell (1978) pop videoklipeket elemzett. Szerintük ezek a klipek "értelmetlenek", specifikus "jelentéstõl" mentesek, és nincs kihámozható sztorijuk sem. Szocializációs hatásuk az, hogy nézõikben kiiktatják a racionális, oksági, lineáris gondolkodást. A klipek felépítése és képváltása teljesen esetleges és racionálisan követhetetlen, így a nézõnek olyannak kell elfogadni a klipet - és azon keresztül a világot -, hogy bármikor bármi megtörténhet, egyik dolog sem következik a másikból, a dolgoknak nincs hagyományos módon vett értelmük és fejlõdéstörténetük.

Más írások szerint pedig a posztmodern korszak ifjúsági szubkultúrái részben a posztmodern világ sivárságával szemben csak egyszerûen a "jót" jelentik, részben pedig a meg nem érthetõ világban az értelem kis szigeteit alkotják. Lázadásról, a másság hagyományos értelemben vett kifejezésérõl nincs szó. Valójában szukbultúrák sincsenek, hanem csak egyének és csoportok laza szövedékei, melyekbe az életúttöredékek ágyazódnak (Lachmann 1988; Brewer-Miller 1990).

A rövid irodalmi bevezetés összegzéseként megállapíthatjuk, hogy a klasszikus szubkultúra-irodalom determinisztikus felfogásával szemben az újabb elméletek árnyaltabb viszonyt feltételeznek a "domináns társadalom" és a szubkultúrák között. Elõtérbe került annak kutatása, hogy a szubkultúratagok milyen jelentést állítanak elõ, illetve milyen jelentést adnak mindennapi életünknek. A "lázadás" szerepét a "másság" vette át, a korábbi modellek "problémamegoldó funkcióját" pedig a jelentéskialakítás folyamatának, a másság kifejezésének tanulmányozása. Mindezek a módszerre is hatással voltak: a külsõ, leíró kutató szerepét átveszi a résztvevõ, interpretáló kutató szerepe.

Mindezek mellett a szubkultúrakutatások pragmatikusabb vonulata is meg jelent. Ezek elsõsorban nem szociológiai ihletettségûek voltak, hanem a kutatókat gyakorlati problémák és helyi, professzionális megoldásuk vezette (szemben a hatvanas-hetvenes évek politikai integrációs kísérleteivel). Ezzel a megközelítéssel a következõ tanulmányomban foglalkozom (Rácz 1996).
 

A lakótelepi kutatás

Ismertetésre kerülõ vizsgálatunk során Budapest egyik külsõ kerületében, a Jereván-lakótelepen (fantázianév) végeztünk etnográfiai kutatást. A kutatás módszere fél éven keresztül tartó, napi rendszerességgel végzett megfigyelés volt.

A vizsgálat 1993 szeptemberétõl 1994 márciusáig tartott egy nyolc fõs munkacsoport részvételével, melynek tagjai nagyobbrészt fõiskolások voltak. Õk a kutatásban részt vevõ megfigyelõként tevékenykedtek.² A kutatást Hoyer Máriával közösen vezettük.*

A résztvevõ megfigyelõk saját érzéseiket is tartalmazó jegyzõkönyvei, továbbá a hetenkénti, pszichodinamikai szemléletû csoportos megbeszélések lehetõvé tették, hogy a lakótelep egyfajta "pszichés miliõjét" is elemzés tárgyává tegyük.

A kutatásról több helyen beszámoltunk (Rácz-Hoyer 1995a, b, c, d; Rácz 1995). Következõ tanulmányunkban a droghasználat és a kortárs kapcsolatok viszonyát vizsgáljuk meg részletesebben (Rácz 1996). Jelenlegi tanulmányunk témája a fiatalok csoportos tevékenységeinek jellemzése, továbbá a lakótelepi szegénynegyed-mentalitásra vonatkozó tapasztalatainak összegzése.
 

Tapasztalatok
Semmittevés

A külföldi szubkultúra-irodalomból ismert (Corrigan 1976), hogy a különféle szubkulturális csoportosulások fõ tevékenysége a "semmittevés". Egy korábbi, marginális fiatalokkal foglalkozó kutatásunkban (Rácz 1989) a "semmittevést" több tevékenységre bontottuk. Üdvözlõ ceremóniák, közös ismerõsök és történések számbavétele, "sztorizás", a téren csoportosuló fiatalok mellett elhaladók véleményezése ("cikizés"), akciótervezés (amelyet nem szükségképpen követ "akció"). E tevékenységek funkcióját a csoport valóság-definíciójának fenntartásában láttuk: a csoporthatárok állandó kijelölésében és a körülvevõ szociális közeggel való folytonos konfrontációban (lásd a "sztorizás" és a "cikizés" témáit).

Ezeket a jelenségeket itt ismetelelt kutatásunk alkalmával is megfigyelhettük. A csoportosulások tagjai összejönnek, találkoznak egymással, anélkül azonban, hogy valamilyen konkrét, tervezett céljuk lenne. A hétköznapok nagy része ilyen "semmittevéssel" telik. Ilyenkor beszélgetnek, tréfálkoznak, átmennek egy másik játszótérre vagy lépcsõházba, lõdörögnek, megvárják egy társukat (közben közülük is elmennek, úgyhogy õket is meg kell várni), egyáltalán, várnak arra, hogy valami történjen. Ez a "semmittevés" alapvetõ jelentése: valami történjen, ugyanakkor bármi megtörténhet.

A "semmittevés" nem teljesen passzív állapot, hanem a csoportosulás alap tevékenysége, alapjárata. A különféle akciók mintegy ezt egészítik ki, ehhez járulnak hozzá.

A "semmittevés" során a fiatalok nem tervezik meg, hogy például verekedni fognak vagy ablakokat betörni. Ha mégis megtörténik ilyesmi, azt "spontán" módon, unalomûzésbõl teszik. Ha semmi nem történik, és alkohol sincs, akkor a "punnyadás", a kedvetlen unatkozás a tipikus állapot.

A "punnyadás" mintegy ellenpólusa a "pörgésnek", ami fokozott tevékenységet, jó hangulatot jelent, általában - de nem feltétlenül - alkohol vagy ragasztó jelenlétében.
 

Csoportos erõszak és rongálás

A játszóteres csoportosulás életében az erõszaknak kiemelkedõ szerepe van. Erre a tényre ama vizsgálatunk során figyeltünk fel, amely elsõsorban a fiatalok alkohol- és droghasználatával és annak társas beágyazottságával foglalkozott.

A 122 érvényes jegyzõkönyv közül 17 esetben (17 napon, 14%) fordul elõ valamilyen, személyek elleni csoportos erõszak, és további 21 esetben (17%) mint beszédtéma szerepel a személyek elleni erõszak (korábbi verekedés emlegetése vagy pedig egy újabbra készülõdés). Dominál a csoportok közötti erõszak említése (a csoportosuláson belüli erõszak említése ritkább).

A következõ interjúrészlet a verekedések gyakoriságára hívja fel a figyelmet. Nemcsak arra utal, hogy a verekedések gyakoriak, hanem arra is, hogy a fiatalok életének és tevékenységének szokásos részét képezik.

"Ri: Az elmúlt egy évben hányszor verekedtél?
- Nem tudom. Kb. 20-25. Amiben csak segédkeztem, azt nem tartom számon.
Ri: Az utóbbi egy hónapban volt-e verekedésed?
- Hogyne lett volna. Kétszer verekedtem. Egyik az X.-lakótelepen, a másik meg a metrón történt, amikor a Toába belekötött egy gyerek. Az oka az egyiknek az volt, hogy mert ismerõst ütöttek, a másik meg megint csak az volt, hogy tök nyilvános helyen leszállt egy régi ismerõsöm a buszról és beszarik, úgy menekül."

A verekedések célcsoportjait nehéz meghatározni, szerepelnek köztük csövesek, szkinhedek, cigányok. Lényegében minden olyan fiatalkorú csoport érintett, amely nem a Jereván-lakótelephez tartozik. A lakótelepen belüli csoportos erõszak ritkább, és azt nem is tartják "igazi" verekedésnek, csak amolyan "nézeteltérésnek".

A verekedések során készülnek az eseményre, felfegyverkeznek, illetve olyan helyszíneket keresnek fel, ahol egyes "célcsoportok" felbukkanása valószínû (metróállomás, rockkoncertek helyszínei).

A verekedésre általában akad valamilyen ürügy, ami a fiatalok szerint is csupán ürügy.

"Megállunk a havas sétányon. Cagi egy kb. kétéves sérelmét akarja egy fiún megtorolni. Nem üt, de Krisztián, Csaba, Gyuri, Zsánmár és Szaba igen (aztán Cagi is). Tömegverekedés. Gábor óriásit kap. Csaba és Gyuri egymást védve "Bántottad a testvéremet?" kiáltásokkal ütnek. Szaba-Zsánmár, Csaba-Gyuri ütnek, rúgnak valakit. Krisztián az autóból próbál kiszedni valakit. Aztán vége.
Rövid futás egy rémhírre (hívták a rendõröket).
Néhány szkinhedbe akarnak belekötni (K.: "ott a cipõm és a dzsekim",), de ez nem válik tetté. A metrónál K. két szkinhed fiúba köt bele. Üti, köpködi õket. Alig lehet lefogni. Többen ugrálnak, szórakoznak. Jutkát piszkálják, köpdösik, lekurvázzák."
(11.13.)

Vannak kimondott szabályok, például az egy az egyhez arány a verekedésnél, azonban ezt sokszor nem tartják be, sõt inkább az ellenkezõje szerint szervezik az akciót: nagy fölényben támadják meg az "ellenfelet".

Az akció szervezése során a számbeli fölény a csoport erejének kifejezõdése is: egy-egy verekedéshez melyik csoport hány személyt tud kiállítani, mozgósítani. A csoporthatárok ilyenkor nem játszanak lényeges szerepet, illetve bizonyos fölérendelõ szempontok érvényesülnek, például nem egy konkrét játszóteres csoportból toboroznak, hanem más csoportokból is vagy a Jereván-lakóteleprõl, mert, úgymond, a lakótelep becsületét kell megvédeni.

A verekedéssel járó akciók örvényszerû lefolyást mutatnak, melybe egyre többen kapcsolódnak be, egyre intenzívebben.

A verekedéses akcióknak (azaz amikor megtervezett csoportos erõszakos cselekményrõl van szó) többnyire sajátos lefolyása van: fantáziálás-tervezés egy-két napon át, készülõdés (felfegyverkezés, a csoporttagok összeszedése), az akció, a visszatérés (vesztesen vagy gyõztesen), majd a verekedés sztorijának elõadása több napon keresztül. Ezeknek az akcióknak sokszor van vezetõje (a jegyzõkönyvben is emlegetett Krisztián), aki egyébként nem vezetõje a csoportnak (más helyzetekben nincs is ilyen), sõt még csak nem is magasabb presztízsû csoporttag.

Van olyan csoportos erõszak, ami hirtelen, elõkészület nélkül történik, például a csoport tagjait egy másik csoport megtámadja.

A csoportos erõszak törvénye szerint minden akciót a másik csoport részérõl bosszú követ. Akció és bosszú kibogozhatatlan láncolatot alkot. A fiatalok így állandóan az agresszor/áldozat szerep között billegnek. ha a másik csoport tagjai nem is ismerik fel õket, öltözködésük elég ürügy lehet a verekedés kiprovokálásához. De az általuk kezdeményezett verekedésnél sem lehet tudni a végeredményt, lehet, hogy "áldozatként" kerülnek ki belõle.

Az agresszor/áldozat szerepeket egészíti ki a rendõrséggel folytatott viaskodás, amikor a fiatalok az "üldözött" szerepbe kerülnek.

Az erõszak egy másik formája a rongálás, ami lehet egyéni vagy csoportos, de sokkal gyakoribb az utóbbi forma. Az alább következõ elsõ interjúrészlet az egyéni, a második a csoportos rongálásra hoz fel példákat.

"Cs: Mit rongáltál meg?
- Kirakatüveget. Mindent, amit akkor láttam. Autókat. Apróbb dolgokat. Nekem az autó és a kirakatüveg "apróbb dolgok". Meg még volt egy kuka, metrókocsi, busz, villamos. Ilyesmik.
Cs: Az utóbbi egy hónapban mik voltak ilyen rongálások?
- A lépcsõházunk. "Véletlenül" kiugrottam az ablaküvegen."

"Ri: Rongálás? Hányszor volt a tavalyi évben?
- Ha azt is beleszámolom, hogy berúgtunk egy telefonfülkét, összetörtünk egy üveget, akkor az rengeteg. Kb. l00...
Ri: Rongálás (az elõzõ hónapban)?
- Tízszer."

A "semmittevés" és az akciódús verekedések és rongálások egymást váltják. Erre a sajátos dinamikára a késõbbiekben visszatérünk.
 

A résztvevõ megfigyelõk és a fiatalok

Következõ tanulmányomban (Rácz 1996) foglalkozom a résztvevõ megfigyelõk és a fiatalok érzelmi kapcsolatának egy formájával, azzal, hogyan fogadták be a megfigyelõket a játszóteres fiatalok. Most ennek az érzelmi kapcsolatnak egy másik vonatkozásával foglalkozom.

"Érzelmi mátrixon" azt az érzelmi viszonyulást értjük, ami a résztvevõ megfigyelõkben a fiatalokkal kapcsolatban a kutatás során kialakult.

Részlet egy résztvevõ megfigyelõ jegyzõkönyvének a megfigyelõk aznapi érzelmeire, a fiatalokkal kialakított aktuális viszonyára (a jegyzõkönyv-séma megfogalmazása szerint: "saját szerep"-re) vonatkozó részébõl:

"Saját szerep: reggel és délelõtt bizonytalan voltam. Ennek okát abban láttam, hogy nem tudtam eldönteni: kimenjünk-e vagy sem. Moziba, színházba szerettem volna menni. Kikapcsolódni, lazítani, felejteni, törölni.
Aztán a Keleti pu-nál Toába ütközünk, aki megerõsíti M. tegnapi hívását. Akkor menjünk. Megbeszéljük Toával.
Közben arra gondolok, lehet-e ebben valami sorsszerû. Akár valamiféle íratlan szabályként: a lakótelep nem enged. Talán József Attilának van igaza az "így mindegyik determinált" keménységével? Mindegy. Veszünk Ferinek valamit, mégiscsak születésnap, aztán meglátjuk."
(11.05.)

A résztvevõ megfigyelõk érzései (a megszabadulás vágya és "a lakótelep nem enged" érzése) a játszóteres csoport érzelmi klímájára utalnak: a személyes kapcsolatok révén és az állandóan a társadalmi normasértések határán mozgó tevékenységgel valósággal szívó hatást gyakorolnak a megfigyelõkre (és ebbõl következõen feltehetõen a csoporttagokra is).

Ez különösen akkor feltûnõ, ha a megfigyelõknek azokra a szorongásaira és elszigeteltség-érzésére gondolunk, melyek a fiatalokkal való kapcsolatba lépés után, de még a személyesebb viszonyok kialakulása (az "áttörés") elõtt jelentkeztek.

A játszóteres csoport kompenzációs és pótlólagos szocializációs hatást fejt ki tagjaira. Erre a megfigyelõk érzéseibõl is következtetünk. Ez a zárt érzelmi miliõ szemben áll a sivárság, a reménytelenség és a magára hagyatottság érzésével, amit a lakótelep generál.
 

A deviancia felé sodródás

A deviáns cselekményeknek - mint láttuk - kitüntetett szerepe van a tanulmányozott fiatalok életében; a fokozott alkohol- és drogfogyasztásról, illetve az erõszakról lásd Rácz 1996.

A szubkultúra-elméletek között említett "sodródási elmélet" (Matza 1964) a többségi normáknak megfeleld és az azoktól eltérõ, törvénysértõ tevékenységek váltogatására vonatkozik: a fiatalok ide-oda sodródnak az egyikbõl a másik felé. A sodródás félúton helyezkedik el a "szabadság" és a "kontroll" között. A szubkultúra ebben az esetben - Matza szerint - bizonyos "élvezeti" értékeket testesít meg, például az izgalomkeresést, a keménységet, a férfiasságot. Ezek az úgynevezett domináns kultúrából sem hiányoznak, csak ott rejtettek, a háttérben maradnak. A szubkultúra ezeknek az értékeknek a karikatúraszerû megjelenítését szolgálja.

Az, hogy valaki mennyire "sodródik bele" a nem konvencionális tevékenységekbe, függ a családi és iskolázottsági hátterétõl, attól, hogy milyen remélt jövõbeli lehetõségei vannak az iskolázottság, a munkavállalás, a családalapítás tekintetében (a normasértõ tevékenységekkel szemben milyen "ellenerõk" mûködnek).

A Jereván-lakótelep fiataljai esetében ezek az "ellenerõk" meglehetõsen gyengék; a fiatalok életkorának elõrehaladásával nem a konvencionális tevékenységek kerülnek túlsúlyba (ahogy a sodródási elmélet állítja az "átlagos" serdülõkkel kapcsolatban), hanem a normasértõk.

A "sodródás" egyik látványos megnyilvánulása a hétköznap és a hétvége közötti mozgás: a hétvége általában a nem konvencionális tevékenységek túlsúlyra jutását jelenti, a "konvencionális" hétköznapokkal ("semmittevés") szemben. Ugyanez érvényes a "pörgés" és a "punnyadás" idõszakaira, ahol a "pörgés a nem konvencionális tevékenységek felé való elbillenést jelenti, általában fokozott alkohol- és droghasználat kíséretében (Rácz 1996).
 

Szegénynegyed-mentalitás és kiúttalanság

A Jereván-lakótelepen a fiatalok és családjaik életét sajátos érzelmi hangulat szövi át, amelyet szegénynegyed-mentalitásnak neveztünk el. Ez az agresszió rejtett és nyílt formáit, az önpusztítást, az önsorsrontást, az elkeseredést, a lemondást, a reménytelenséget, a kiúttalanságot és a jövõnélküliséget jelenti. Ezek között az érzések között néha a csodára várás, a "felsõbb hatalmaktól" (önkormányzattól, minisztériumtól) remélt mindent megoldó közbeavatkozás vágya is megjelenik.

Hasonló érzések - mint ahogy ezt bemutattuk - a résztvevõ megfigyelõknél is megjelentek.

Az elkeseredés, a lemondás, a kiúttalanságérzés, a fásultság a lakótelepi fiatalokkal kapcsolatba kerülõ humán szakembereken is erõt vesz. Ilyen érzéseket akkor tapasztaltunk, amikor a lakóteleppel kapcsolatban álló humán szakembereket kerestünk meg (körzeti orvosokat, családgondozókat, pszichológusokat, tanárokat), illetve amikor a körzeti orvosokkal kapcsolatban az ÁNTSZ-hez beérkezett panaszleveleket néztük át.

Az említett érzések alól a segítõk sem tudják magukat kivonni, legfeljebb elhárítják azokat maguktól. A következmény a kiégettség, közöny, amikor a segítõ lemond a segítés lehetõségérõl.

Esetünkben a lakótelepi környezetbál - is - fakadó kiúttalanságérzést a kortárs mezé változatos, izgalmon alapuló aktivitásai ellensúlyozták.
 

Szegénynegyed-mentalitás és viktimizáeió

Ezt a szegénynegyed-mentalitást egészíti ki a viktimizáció érzése. A lakótelepet és a fiatalok beszélgetéseit át- meg átszövik olyan történetek, hogy hol kit ütöttek le, kit raboltak ki, melyik lakásba vagy boltba törtek be, hol lehet kábítószert venni. Ez nemcsak az állandó áldozattá válástól való félelmet és "veszélyben vagyok" érzést okoz, hanem megszünteti a lakótelepi közösségi szolidaritást (vagy annak nyomait) is: védtelenné, kiszolgáltatottá, tehetetlenné tesz.

Külföldi tapasztalatokból tudjuk (pl. Wilson-Killing 1982; - hivatkozik rá Rutter és Smith 1995; Fatela 1992), hogy az áldozattá válás felfokozott átélése a szolidaritás további gyengülése révén valóban növeli a bûncselekmények számát. A bûncselekmények számának növekedése hozzájárul ahhoz, hogy a tehetõsebb lakók elköltöznek, egyre rosszabb helyzetû, szociodemográfiai és iskolázottsági szempontból egyre inkább homogénebb' és rosszabb helyzetû rétegekbõl érkezik az utánpótlás (Schuerman és Kobrin 1986).

A Jereván~akótelepen ez a folyamat már elõrehaladt: a lakásárak és bérleti díjak itt a legalacsonyabbak a fõvárosban, folyamatos az elköltözés is. Külföldi tapasztalatok arra is figyelmeztetnek, hogy a második lépésben a vállalkozók távoznak a negyedbõl: egyrészt mert nincs fizetõképes kereslet, másrészt pedig veszélyben vannak az üzleteik, mert bármikor kirabolhatják õket.

A szegénynegyed-spirál végeredménye olyan nyomornegyed, ahol gyakorlatilag nincsenek közösségi szolgáltatások, a lakók munkanélküliek vagy segélyezettek. A fiatalok számára az egyetlen közösségi organizációs forma a drogterjesztõ vagy esetleg más kriminális hálózatba történõ bekapcsolódás (Fatela 1992).

A Jereván-lakótelep még nem tart itt. Megfigyelhetõ azonban, hogy mind a kriminalitás területén (lásd "szürke" üzletelés: maguk barkácsolta mûszaki cikkek eladásától kezdve törvénytelenül szerzett holmik adásvételéig), mind a drogterjesztés vonatkozásában az illegális szervezetek kezdeményei már létrejöttek.

A helyzetet tovább rontja, hogy a vizsgálatunkban szereplõ fiatalok jó részének nincs esélye a szakmunkásképzõ intézet befejeztével a munkavállalásra; sokan nem is törekednek erre. A lakóteleprõl való elköltözésnek, máshol történõ családalapításnak nincs sok esélye.

A következõkben a szegénynegyed-mentalitás és a viktimizáció pszichológiai, szociálpszichológiai hatásaival foglalkozunk.

A lakótelepen tapasztalt érzéseket, mint amilyen a reménytelenség, kiszolgáltatottság, tehetetlenség, minden hatalomtól és erõtõl való megfosztottság érzése, már többször említettük. Lényegében a viktimizáció fogalma is ezeket adja vissza, leegyszerûsített - konkrét, egy adott bûncselekménnyel összefüggõ - formában, az áldozattá válástól való félelem alakjában. Mindez a személyes érzéseknek elsõsorban külsõ, interperszonális formáját jelenti. Ide tartoznak még a kontrollálhatatlan érzések, elsõsorban az agresszióval kapcsolatban. Ugyanennek az érzéskomplexumnak egy belsõ, intrapszichés része az üresség, a kiürültség és az unalom. Utalunk a "punnyadás" jelenségére, amikor ez a "semmi", ez a "dögunalom" plasztikus formában megjelenik.

(Persze, az érzéseknek ilyen külsõ-belsõ csoportosítása meglehetõsen mechanikus; pusztán a szemléletesebb leírás kedvéért használjuk ezt a megkülönböztetést.)

Ezekkel az érzésekkel szemben áll a "pörgés" állapota, ami - elsõsorban, de nem kizárólagosan - az alkohol/drogfogyasztáshoz kötõdik, de a csoportos verekedések idején is megfigyelhetõ.

Ebben az állapotban a fiatalok megszabadulnak az elõbbiekben említett rossz érzésektõl, mégpedig ezek külsõ (interperszonális) és belsõ (intrapszichés) vonatkozásaitól. A "pörgés" a hatalom, az erõ, a bármire való képesség érzését adja, illetve megszünteti az unatkozás ürességét és kialakítja az érzelmek kontrollálhatóságát.

E két állapot dinamikus egymásba alakulásánál figyelembe kell venni a külvilággal való kapcsolatot is. A fiatalok életében folyamatosan fontos szerepet kap a többi csoport léte, amelyeket maguktól megkülönböztetnek és negatívan értékelnek, és mint láttuk, ez a negatív megkülönböztetés nagyon sokszor a fizikai agresszióig terjed. Állandóan szükség van ilyen összehasonlítási csoportra és tapasztalataink szerint erre a célra szinte bármilyen lakótelepen kívüli csoport megfelelhet.
 

Összegzés

A lakótelep közösségi kultúrája nagymértékben befolyásolja a normasértések és az erõszakos cselekmények számát. Ez a közösség lényegében a közösség gyengeségével, a szociális kötések (social bonds) gyengülésével jellemezhetõ. A normasértések ezeket a szociális kötõerõket (másképpen: az informális kontrollt) tovább gyengítik, melyek fokozzák a kriminalitás növekedésének valószínûségét (Hope-Hough 1988; Sampson-Laub 1993).

A fiatalok a lakótelep sivárságával mintegy szembeállítják kortárs csoportjaikat és ezek hangulati ingadozását ("pörgés" és "punnyadás"). Ugyanezt az izgalomkeresést szolgálja a konvencionális tevékenységek, a normasértõ aktivitások (elsõsorban erõszakos cselekmények, fokozott alkohol/drogfogyasztás) között sodródó életvitel.

E sodródó életvitel mindennapjainak jellemzésére használtuk a "semmittevést", mint sajátos csoportos tevékenységformát, mely könnyen akciódús tevékenységekbe csaphat át.

A lakótelep bizonyos értelemben mint "posztmodern" terep is felfogható, ahol a szociális, kulturális és személyes lét töredezettségével szemben a fiatalok a kortárs mezõvel és annak tevékenységeivel próbálnak "értelmes", "jelenségbeli", "átlátható" alternatívát kialakítani.

A vizsgálat arra is felhívja a figyelmet, hogy a nem megfelelõen megtervezett társadalmi intervenció (pl. a rendõrségi represszió) inkább szervezettebbé teszi a kortárs csoportokat, és a kriminalitás fokozódásának kedvez. Ugyanakkor maguk a fiatalok is megfogalmazták "értelmes szabadidõ-eltöltés" iránti vágyukat, ami elsõsorban a helyi klubok, koncerthelyiségek kialakítását jelentette volna.
 

Jegyzetek

1. A tanulmány az OTKA (F 4634) támogatásával készült.

2. A kutatás résztvevõ megfigyelõi voltak: Bábics Anita, Nagy Mónika, Simon Csilla, Molnár Melinda, Szigetváry Richárd, Szigetváry Richárdné, a Bárczi Gusztáv Gyógypedagógiai Tanárképzõ Fõiskola hallgatói, valamint Keszthelyi Júlia Anna és Kovács Zsolt, az MTA Pszichológiai Intézet munkatársai.
Külön köszönetünket fejezzük ki a kerület tisztifõorvosának, dr. Szentpéteri Juditnak a kutatás támogatásáért.
 

Hivatkozások

Bennet, H. S.-J. Ferrel 1987. Music videos and epistemic socialization. Youth and Society, (18) 4, 344-362.

Brewer, D. D.-M. L. Miller 1990. Bombing and burning: The social organization and values of Hip Hop graffiti writers and imptications for policy. Deviant Behavior, 11, 345-369.

Cohen, A. K. 1955. Delinquent boys: The culture of the gang. Glencoe, Ill: Three Free Press

Corrigan, P 1976. Doing nothing. In: S. Halt S.-T. Jefferson (eds.) Resistance through rituals. London: Hutchinson, 103-105.

Fatela, M. J. 1992. The disintegration of social fabric in large conurbations in France. Paper presented for Working potty on the relationship between disintegration of the social fabric in large conurbations, the underground economy and the development of drog use. Strassbourg, 21-22. Sept.

Hirschi, T 1969. Causes of delinquency. Berkeley: University of California Press

Hope, T-M. Hough 1988. Area, crime and incivilities: A profile from the British Crime Survey. In: T Hope-M. Shaw (eds.) Communities and crime reduction. London: HMSO, 307.

Lachmann, R. 1988. Graffiti as a career and ideology. American Sociological Journal, (94) 2, 229-250.

Marsh, P-E. Rosser-R. Harré R. 1978. The rules of disorder. London: Routledge

Matza, D. 1964. Delinquency and drijt. New York: John Wiley and Sons, Inc.

Moore, D. 1993. Beyond Zinberg's "social setting": a processural view of illicit drog use. Drog and Alcohol Review, 12, 41321.

Rácz J. 1989. Ifjúsági szubkultúrák és fiatalkori "devianciák". Animula Könyvek, Budapest: Magyar Pszichiátriai Társaság

- 1995. Ifjúsági marginalizáció, ifjúsági szubkultúrák. In: Gazsó F-Stumpf I. (szerk.) Vesztesek. Ifjúság az ezredfordulón. Budapest: Ezredforduló Alapítvány, 469.

- 1996. Etnográfia és droghasználat. Vizsgálatok a Jereván-lakótelepen. (Megjelenés alatt.)

Rácz J.-M. Hoyer 1995a Fiatalkori devianciák és kortárs csoportok. Etnográfiai vizsgálat a Jereván-lakótelepen. Esély, 3, 44-55.

- - 1995b "Pörgés" és "punnyadás" I. Alkohol- és droghasználók szociálpszichológiai és etnográfiai vizsgálata a Jereván-lakótelepen. Szenvedélybetegségek (Addictológia Hungarica), (3) 4, 244-250.

- - 1995c "Pörgés" és "punnyadás" II. Alkohol- és droghasználók szociálpszichológiai és etnográfiai vizsgálata a Jereván-lakótelepen. Szenvedélybetegségek (Addictológia Hungarica), (3) 5, 324-330.

- - 1995d "Pörgés" és "punnyadás" III. Alkohol- és droghasználók szociálpszichológiai és etnográfiai vizsgálata a Jereván-lakótelepen. Szenvedélybetegségek (Addictológia Hungarica), (3) 5, 414-421.

Rutter, M.-D. J. Smith D. J. (eds.) 1995. Psychological dúorders in young people. Time trends and their causes. Chicester: John Wiley and Sons

Sampson, R. J.-J. H. Laub 1993. Crime in the making: Pathways and loming points through life. Cambridge, MAlLondon: Harvard University Press

Schuerman, L.-S. Kobrin 1986. Community careers in crime. In: Reiss Jr. AJ-M. Tonry (eds.) Comm:utities and crime: Crime and justice, an annual review of research. Chicago: University of Chicago Press, 67-100.

Shaw C. R.-H. D. McKay 1969 (1942). Juvenile delinquency and urban areas. (Rev ed.) Chicago: University of Chigaco Press

Trasher, F. 1963 (1927). The gang: A study of 1,313 gangs in Chicago. Chicago: University of Chicago Press 67-100.

Whyte, W. F. 1955 (1943). Street corner society: The social structure of an Italian slum. Chicago: University of Chicago Press