Andor Mihály-Kuczi Tibor-Nigel J. Swain
KÖZÉP-EURÓPAI FALVAK 1990 UTÁN^*




A volt szocialista országokban zajló átalakulás egyik nagy kérdése, hogy a mezõgazdasági termelés milyen új rendje alakul ki a közép-európai falvakban. Kik lesznek az átalakulás nyertesei, és kik a vesztesei? Az átalakulás hasonló módon zajlik-e a közép-európai falvakban, vagy pedig az egyes országokban már a szocializmus évtizedei alatt olyan különbségek alakultak ki a mezõgazdaságban, amelyek egészen eltérõ fejlõdést alapozhatnak meg? Választ keresve ezekre a kérdésekre, vizsgálatunk a munkát, a megélhetési forrásokat, és ezen belül különös részletességgel a földhöz, illetõleg a mezõgazdasági tevékenységhez való viszonyt állította a fókuszba.

Lengyelországban a mezõgazdaság mindvégig megmaradt a kis- és középparaszti magántermelés keretei között, Csehszlovákiában és Magyarországon viszont a kollektivizálás utáni évtizedekben felszámolódott a hagyományos értelemben vett parasztság. A szociológusok a hetvenes években e két (ma három) ország falvaiban zajló eseményeket az elparasztiatlanodás kifejezéssel jelölték. Ezekben az országokban tipikusnak számítottak az úgynevezett kettõs háztartások, amelyekben a városi és a falusi életforma, a mezõgazdaságból és más forrásból származó jövedelmek sajátos kombinációi valósultak meg. Kérdés, hogy az egész gazdaság és benne a mezõgazdaság napjainkban zajló átformálódásában melyik ország van elõnyösebb helyzetben. Lengyelország-e, ahol máig töretlenül létezik egyfajta paraszti hagyomány, vagy inkább Csehszlovákia utódállamai, ahonnan ezek a hagyományok mára szinte teljesen eltûntek, és a mezõgazdaságban foglalkoztatottak egyszerû bérmunkássá váltak, vagy inkább Magyarország, ahol részben feléledtek? Mi elõnyösebb a mezõgazdaság kapitalizálódásához? A nemzedékek során felhalmozódott gazdálkodási tapasztalat, a föld és a jószágok szeretete, a gazdaság nagyságához mért piaci ismeret, vagy inkább olyan emberek, akik gazdasági erejüket vagy politikai hatalmukat, ha éppen ezt tartják kifizetõdõnek, a mezõgazdaságban hasznosítják? Miként valósulhat meg a mezõgazdaság kelet- és közép-európai átalakulása: parasztokkal vagy parasztok nélkül?

Jelentõs különbségek azonban nemcsak Lengyelország és a többi közép-európai ország között vannak. A valóság sokkal árnyaltabb, mert még azokban az országokban sem volt mindenütt egyforma a szövetkezetek mûködése, amelyekben ez volt a gazdálkodás domináns formája. Magyarországon a hetvenes évek végétõl, nyolcvanas évek elejétõl a szövetkezetek a mezõgazdasági magánvállalkozások egész sorát hozták létre: egyes termelési tevékenységeket "kihelyeztek" a kistermelés keretei közé. Ebben az idõszakban jött létre egy sor csirkehizlalda, libatelep, tojatóház, fóliás zöldségkertészet. Az ekkor indult magánvállalkozások a mezõgazdaság mai átalakulását komoly mértékben képesek befolyásolni. Csehországban és Szlovákiában viszont teljes mértékben hiányzik ez az elmúlt étizedben gazdaságilag megerõsödött, és így a privatizációba is beleszólni képes csoport. Ott bürokratikusabb, merevebb gazdálkodási rend volt érvényben.

Végül megemlíthetõ, hogy még Csehország és Szlovákia között is jelentõsek lehetnek a különbségek, noha a szövetkezetek és állami gazdaságok létrehozása, mûködtetése azonos elvek szerint történt. Szlovákiában az agrárnépesség belüli aránya közelebb áll a lengyelországihoz, mint a csehországihoz, így az átalakulásnak is eltérõek lehetnek az útjai.

A fent említett, országonkénti eltérések arra hívják fel figyelmünket, hogy ha meg akarjuk érteni a közép-európai falvak átalakulását, nem alkalmazhatunk egyetlen, a térség egészére érvényes elméletet. Mint látni fogjuk, Lengyelország és Magyarország 1994-es helyzete számos ponton hasonlít egymásra, ugyanakkor sok lényeges szempontból azok az országok mutatnak hasonlóságot, amelyekre korábban a termelõszövetkezetek dominanciája volt jellemzõ. Nincsenek tehát elméletig világosan megkülönböztethetõ útjai, típusai a térség mezõgazdasági átalakulásának, és még a kétségtelenül meglévõ különbségekbõl sem szabad messzemenõ következtetéseket levonni. Így például óvakodnánk attól, hogy elõtérbe helyezzük az egyik országot a másik rovására. Meggyõzõdésünk, hogy nincs egyetlen jó megoldás, egyetlen követendõ út. Elsõsorban azt tekintjük tehát a feladatunknak, hogy számba vegyük a birtokunkban lévõ legfontosabb adatokat, s majd csak dolgozatunk végén utalunk néhány megjegyzés erejéig az átalakulás országonkénti jellegzetes különbségeire.


A foglalkoztatottság és változásai

A nyolcvanas években a falusi népesség 50 százaléknál kisebb hányada dolgozott a mezõgazdaságban, bár a négy ország között e tekintetben szignifikáns¹ különbségek voltak. A mezõgazdaságban dolgozók aránya² Magyarországon volt a legkisebb (24%) és Lengyelországban a legnagyobb (48%). A Cseh és a Szlovák Köztársaság e két szélsõ érték között foglal helyet 31, illetõleg 37 százalékkal (lásd az 1. táblázatot). Figyelemreméltó, hogy a cseh és a szlovák mezõgazdaságban a nyolcvanas években magasabb volt a diplomások, illetve a vezetõk aránya, mint a magyarban. Ez arra utal, hogy az átalakulás elõtt a csehszlovák szövetkezetek és állami gazdaságok bürokratikusabbak voltak, ez a tény pedig megszabhatja a változások további irányát is.

Némi magyarázatot igényel az a mindennapi tapasztalatnak ellentmondó adat, amely szerint 1994-ben Csehországban és Szlovákiában több volt a magángazda, mint Magyarországon. A "titok" nyitja a mezõgazdaság eltérõ támogatási politikája. Magyarországon - korábban 750 000, késõbb 1 millió forintos bevételig - azok élveztek elõnyt, akik kistermelõnek vallották magukat. Mezõgazdasági vállalkozónak csak az jelentkezett be, aki rögtön nagyban kezdett gazdálkodásba, vagy aki a kárpótlási folyamatban nemcsak volt földje valamilyen hányadát, hanem egészét vissza akarta szerezni. Emiatt sok gazda még akkor is kistermelõként tartatta magát nyilván, ha valójában teljes idejû gazdálkodó volt. Ezzel szemben Csehszlovákia utódállamaiban a mezõgazdasági vállalkozók két évig adómentességet élveznek, ezért olyanok is ezt a státuszt választják, akiknek gazdasága kicsi, és önmagában nem biztosítja a család megélhetését.³

1. táblázat
Falusi aktív keresõk foglalkozása az 1980-as években és 1994-ben (százalékban)

Foglalkozás	1980-as évek				1994
	Cseh Közt. N=672	Magyar- ország N=712	Lengyel- ország N=669	Szlovák Közt. N=865	Cseh Közt. N=690	Magyar- ország N=396	Lengyel- ország N=583	Szlovák Közt. N=631
diplomás szakember a mezõgazdaságban	5,4	0,8	0,3	5,5	3,0	0,3	0,2	5,5
diplomás szakember a mezõgazdaságon kívül	12,1	4,8	1,3	10,6	11,3	8,8	2,2	11,6
vezetõ a mezõgazdaságban	2,5	1,0	0,7	1,7	0,9	0,8	0,2	1,4
vezetõ a mezõgazdaságon kívül	3,1	1,3	1,2	3,4	6,1	1,5	1,4	3,6
adminisztrátor	16,2	11,2	3,3	12,8	17,4	15,2	1,9	12,4
szakmunkás a mezõgazdaságban	9,4	9,7	4,2	10,6	5,4	4,5	3,8	10,0
szakmunkás a mezõgazdaságon kívül	31,8	30,3	22,7	22,0	24,2	32,6	27,8	21,4
betanított/segédmunkás a mezõgazdaságban	4,5	11,9	7,3	15,5	2,9	4,0	3,6	9,4
betanított/segédmunkás a mezõgazdaságon kívül	12,1	27,4	22,1	17,1	11,7	23,5	21,3	11,9
magángazda	0,7	0,1	35,9	0,1	2,6	0,3	34,5	3,6
vállalkozó	2,2	1,4	0,9	0,6	14,5	8,6	3,3	9,2
Összesen	100,0	100,0	100,0	100,0	100,0	100,0	100,0	100,0

A szocializmus évtizedeiben sok tekintetben az állandóság jellemezte ezeket az országokat. Minden fluktuáció ellenére általános volt, hogy sokan szinte egész aktív korukat egy vagy két munkahelyen töltötték el. Ebben a tekintetben 1989 után nagy változás történt. Az 1980-as évekre jellemzõ azonos vagy hasonló szintû munkahelyet Magyarországon tudták a legkevésbé megõrizni (38%), a másik három országban ez az aktív keresõk 51-54 százalékának sikerült (a 2. táblázat elsõ két sorának összege).

A táblázat "inaktívvá lett" rovatába azok kerültek, akik öregségi nyugdíjasok, rokkantnyugdíjasok vagy háztartásbeliek lettek. Abban nincs lényeges különbség az országok között, hogy milyen arányban lettek (fõleg nõk) háztartásbeliek: Csehországban 2, Magyarországon 1, Lengyelországban 2, Szlovákiában 1 százalék. A nagy különbségek a nyugdíjba vonulásból származnak. Az öregségi nyugdíjba vonulók aránya 29 százalékkal Magyarországon a legmagasabb (a Cseh Köztársaságban 6, Lengyelországban 12, a Szlovák Köztársaságban 10%). Ez nemcsak a korösszetételbõl fakad, hanem abból is, hogy a munkahelyek megszûnése a cseh és a szlovák folyamatnál gyorsabb és nagyobb arányú volt. A munkahelyek 1990-tõl kezdõdõ nagyarányú megszüntetése idején sok vállalat a korkedvezményes nyugdíj igénybevételét tartotta a leghumánusabb módszernek.

Jellegzetes eltérés van a Csehszlovákiából lett két ország, valamint Magyarország és Lengyelország között abban is, hogy mennyien mentek rokkantnyugdíjba: a Cseh és a Szlovák Köztársaságban 2-2 százalék, Lengyelországban 12, Magyarországon 10 százalék. Bár a rokkantosítás nem független az egészségi állapottól, a magas arányban szerepe van a társadalmi-gazdasági változásoknak is, amelyek Lengyelországban és Magyarországon gyorsabbak és radikálisabbak voltak, mint a másik két országban. Egyrészt sokan a szó szoros értelmében "belebetegedtek" a stabilitás megszûnésébe, az új rendszerrel együtt támadt bizonytalanságba. Másrészt a korábbi években sokan nem tökéletes egészségi állapotban is dolgoztak, együtt élve bizonyos betegség-tünetekkel. Amikor 1990-tõl kezdõdõen megindult a munkahelyek nagyarányú megszûnése, sok ember a munkanélküliségtõl való félelmében orvoshoz ment azokkal a panaszokkal, amelyekkel régebben nem törõdött. A nem túl nagy összegû, de legalább biztos rokkantnyugdíjat jobbnak tartották a munkanélküliségnél vagy a bizonytalanságnál.

2. táblázat
Az 1980-as években aktív falusi lakosság foglalkozásának változása az 1980-as évek és 1994 között (százalékban)

A foglalkozás változása	Cseh Közt. N=672	Magyar- ország N=712	Lengyel- ország N=669	Szlovák Közt. N=864
ugyanabban az ágazatban és szinten van állása	49,9	35,4	51,0	45,3
ugyanazon a szinten, más ágazatban van állása	4,9	2,9	1,5	5,9
lefelé mozdult	10,1	14,2	10,5	21,3
felfelé mozdult	7,0	1,8	4,0	3,6
inaktívvá lett	9,7	40,9	25,7	14,2
vállalkozóvá lett	11,2	3,1	3,4	7,4
értékelhetetlen változás	7,3	1,6	3,7	2,3
Összesen	100,0	100,0	100,0	100,0

Globális áttekintésben tehát Csehországban, Lengyelországban és Szlovákiában a falusi lakosság nagyjából azonos és a magyarországinál jóval magasabb arányban õrizte meg nyolcvanas évekbeli helyzetét, ha azonban az 1980-as éveket foglalkozásonként hasonlítjuk össze 1994-gyel, akkor fény derül a különbségek finomabb szerkezetére (lásd 3. táblázat).

Magyarországon a munkahely megõrzése leginkább a mezõgazdaságon kívüli diplomás szakembereknek (64,7%), az adminisztrátoroknak (54,9%) és a mezõgazdaságon kívüli szakmunkásoknak (45,8%) sikerült. A változások legnagyobb vesztesei a mezõgazdasági munkások: 17,4, illetõleg 20 százalékuknak sikerült megõriznie nyolcvanas évekbeli munkahelyét vagy státuszát. Õket követik a mezõgazdaságon kívüli szakképzetlenek 29,7 százalékkal. A mezõgazdaság természetesen nem csak munkásait "vetette ki" magából, hanem vezetõit is, csakhogy ezeknek a vezetõknek és diplomás szakembereknek sikerült tudásukat és kapcsolataikat átmenteni: a 66,7 százaléknyi diplomás szakember mindegyike mezõgazdaságon kívüli azonos szintû állásra konvertálta tudását, a státuszát megõrzõ 71,4 százaléknyi vezetõ közül 14,3 százalék a mezõgazdaságban maradt vezetõ, 57,1 százalék pedig másutt lett az. A munkások elõtt más út állt, legnagyobb részük inaktívvá lett: a bárhol dolgozó szakmunkások 52 százaléka, a segéd- és betanított munkások 65 százaléka.

Lengyelországban a falusi aktív népesség 36 százaléka magángazda volt, és ez a státusz természetesen alig változott, 63,3 százalékuk továbbra is magángazda maradt. És mivel Lengyelországban ez a falusi lakosság legnépesebb foglalkozási csoportja, meg is határozza a státuszok megõrzésének magas átlagát.

3. táblázat
Az 1980-as évekbeli állást vagy státuszt 1994-re megõrzõk az aktív keresõk százalékában

A foglalkozás és/vagy státusz 1994-ben	Aktív keresõk foglalkozása az 1980-as években
	diplo- más szak- ember a mg- ban	diplo- más szak- ember a mg- on kívül	veze- tõ a mg- ban	veze- tõ a mg- on kívül	ad- mi- nisz- trá- tor	szak- munkás a mg- ban	szak- munkás a mg- on kívül	beta- nított/ segéd- munkás a mg- ban	beta- nított/ segéd- munkás a mg- on kívül	ma- gán- gazda
Cseh Köztársaság állás ugyanott vagy máshol azonos szinten	52,8	65,5	53,0	47,6	66,0	41,3	49,1	50,1	50,7
Magyarország állás ugyanott vagy máshol azonos szinten	66,7	64,7	71,4	44,4	54,9	17,4	45,8	20,0	29,7
Lengyelország állás ugyanott vagy máshol azonos szinten	50,0	77,8	20,0	37,5	22,8	42,8	59,2	36,7	39,9	63,7
SZLOVÁK KÖZTÁRSASÁG állás ugyanott vagy máshol azonos szinten	45,8	72,8	46,7	44,8	54,5	61,9	55,8	35,9	38,5

A Cseh és a Szlovák Köztársaság sok tekintetben hasonló vonásokat mutat. Az eddigi változásoknak nincsenek olyan vesztesei, mint a magyar mezõgazdasági munkások vagy akár a mezõgazdaságon kívüli szakképzetlenek. A Cseh Köztársaságban mindegyik foglalkozási csoportban - függetlenül attól, hogy a mezõgazdaságban dolgozott-e vagy másutt - 40 százalék fölött van az aránya azoknak, akik megõrizték korábbi státuszukat. Ettõl a képtõl Szlovákia kissé eltér a szakképzetlen munkások esetében, de azért még õk is 30 százalék fölötti arányban õrizték meg státuszukat.

A cseh és a szlovák stabilitásnak azonban egészen más oka van, mint a lengyelnek. Sem Csehországban, sem Szlovákiában nem volt az állami vagy szövetkezeti szférán kívül olyan domináns csoport, amely éppen függetlensége révén tudta volna megõrizni korábbi pozícióját. Itt a viszonylagos stabilitást az okozza, hogy még nem történt meg a szocializmusból örökölt struktúrák lebontása. A Csehszlovákiában elindult kuponos privatizáció nem érintette olyan radikálisan a gazdaság szerkezetét, mint például a magyar privatizáció, így a magyar mezõgazdaságban nagyobb arányban szûntek meg téeszek és állami gazdaságok, mint Csehszlovákia két utódállamában⁴.

Ha megnézzük a falusi lakosság foglalkozását a kérdezés idõpontjában (1. táblázat), akkor azt látjuk, hogy 1994-re mindenütt csökkent a mezõgazdaságban dolgozók aránya. A változás számottevõ Magyarországon, ahol a mezõgazdaságban dolgozó falusi népesség aránya a nyolcvanas évektõl 1994-ig 24 százalékról 9,9 százalékra csökkent (2,4-szeres csökkenés), és a Cseh Köztársaságban, ahol 31 százalékról 14,8 százalékra (2-szeres). A szlovák 1,2-szeres és a lengyel 1,1-szeres csökkenés továbbra is magas arányú mezõgazdasági foglalkoztatottságot takar (30 és 42%), csak Lengyelországban a magánszférában, Szlovákiában pedig az állami és szövetkezeti gazdaságokban. A drasztikus magyar csökkenés hátterében az áll, amirõl egy Gyõr-Moson-Sopron megyei kft egyik tulajdonosa számolt be: a kft-t a felszámolt szövetkezet két ágazatvezetõje alapította, akik reorganizációs hitelbõl megvették a szövetkezet gépeinek és épületeinek egy részét, és harmadannyi alkalmazottal körülbelül akkora bérelt területen gazdálkodnak, mint korábban a téesz. (Hasonló esetet az ország más tájain készített interjúkból is idézhetnénk.)

"Ha a szövetkezetben kiment a traktoros szántani, és bejött két órakor, hogy rossz a gép, akkor az már elképzelhetetlen volt, hogy aznap még dolgozzon. Most bejön két órakor, akkor még délután kimegy öt óráig, és 20 hektár földet lesimít. A téeszben ez már maradt a másik napra, de a munkabért ugyanúgy felvette volna. Most itt olyan nincs. Ha bejön, másik munkát kell csinálnia. Önállóan meg kell neki oldani, hogy ha egy trágyaszórásnál mûszaki hiba elõadódik, akkor bejön, és automatikusan, ha nem vagyunk itt, a mûhelynek hozzá kell látni a trágyaszóró kijavításához. A téeszben megvárták, és ha csak másnap jött be a mûhelyfõnök, mert más elfoglaltsága volt, vagy vidéken volt, akkor nem volt kijavítva, mert nem volt, aki azt mondja, hogy most ne azt csináljátok, hanem ezt. Vagy másik példát mondok. Meg voltunk ijedve, hogyan fogjuk tudni a kombájnokkal 400 hektár gabona a leszedését elvégezni. Nekiálltunk szedni, és egy 50 hektáros táblát megkínált három kombájn, és kész lett. Mondja a kollégám, aki a téeszben is irányította ezt, hogy tavaly öt kombájnnal nem végeztek ugyanekkora területen."

Az interjúrészlet jól érzékelteti a változásokat. A magánszervezetekben nõtt a hatékonyság, mert az adminisztráció minimálisra csökkent, rugalmasabb lett a munkaerõ-felhasználás, hosszabb a munkaidõ. A hatékonyság növekedéséhez az is hozzájárul, hogy korábban a tagság nemcsak a szövetkezet földjeit mûvelte, hanem a sajátját is. A háztáji gazdaság megszûnésével a munkaerõ tetemes része felszabadult, ami lehetõvé tette a létszám radikális csökkentését, hiszen az alkalmazottként megmaradt tagok a társaság földjét teljes munkaidõben mûvelik. Szerepe van annak is, hogy a szövetkezetbõl átalakult magántársaságok a kevésbé élõmunka-igényes gabona- vagy aprómagtermelést tartották meg. Az új agrárvállalkozások további elõnye, hogy a volt szövetkezetbõl a legjobb felszerelést vásárolták ki, illetõleg új gépeket is vettek. A kevesebb leállást és kisebb szervízigényt részben ez magyarázza, részben pedig az, hogy a munkaerõben is válogathattak. A munkanélküliség miatt túlkínálat van a munkaerõpiacon, így az új társaságok megtehetik, hogy kis létszámmal, több szakmához értõ munkásokkal dolgozzanak, és a munkák egy részét idénymunkásokkal végeztessék el.

A mezõgazdasági foglalkoztatáson belüli arányok is hûen tükrözik a különbözõ országokban zajló folyamatokat. A mezõgazdasági nagyüzemek vezetõi és diplomás szakemberei Lengyelországban, ahol a magángazdaság dominál, a falusi aktív keresõknek mindössze 0,4 százalékát képviselik, Magyarországon, ahol a legtöbb téesz és állami gazdaság bomlott fel, 1,1 százalékát. Csehországban és Szlovákiában viszont, ahol a szocialista mezõgazdaság volt nagyüzemei nagyobb arányban maradtak meg, 3,9 és 6,9 százalék a vezetõk és diplomások aránya.

Az 1. táblázat egyik feltûnõ adata a vállalkozók magas aránya Csehországban (14,5%). Ez nehezen értelmezhetõ, mert sok ismert tény ellentmondani látszik e fejleménynek: a megmaradó nagyvállalati munkahelyek; a megmaradó szövetkezetek és állami gazdaságok; a magyarhoz vagy lengyelhez képest késõbb induló magánszektor; vagy akár az, hogy a szlovákiai adatokhoz hasonló értéket mutató összes szerkezeti változó mellett ez az egy egészen eltérõ értéket mutat. Valószínû magyarázatnak tûnik, hogy a fogalmat Csehországban másképp értelmezik, mint a többi országban, és hogy a vállalkozó szónak Csehországban pozitívabb konnotációi vannak, mint Szlovákiában. Ez utóbbira nézve maga a vizsgálat is szolgáltat adalékot. Arra a kérdésre, hogy "Mi a véleménye az újonnan felbukkanó vállalkozókról?", a két szélsõ értéket képviselõ válaszlehetõséget igen eltérõ arányban választották a két országban:

	Cseh Köztársaság	Szlovák Köztársaság
tehetséges és bátor emberek	34%	24%
gazemberek, akik mások becsapásával érvényesülnek	8%	20%

Csehországban tehát a vállalkozás "jó dolog", és vannak arra utaló jegyek, hogy némelyik kupon-tulajdonos - holott nem ebbõl a "tulajdonából" él vállalkozóként definiálta önmagát.


A megélhetés forrásai

A megélhetés forrásait csak a háztartás, és nem egy véletlenül kiválasztott személy szintjén érdemes vizsgálni. A négy ország 18 éven felüli falusi lakosságát reprezentáló mintába bekerült 4007 személy "hozott magával" 4007 háztartást, amelyeknek mindegyik 18 éven felüli tagjáról (öszesen 10 047 fõrõl) vannak demográfiai, foglalkozási, iskolázottsági és a jövedelemforrásra vonatkozó adataink. A jövedelem típusaira adott válaszok szerint a háztartások zömében (79%-ában) annyi a jövedelemforrás, ahány felnõtt van, azaz minden felnõttnek egy jövedelemforrása van. Mivel a keresõk többsége alkalmazott vagy nyugdíjas, megállapítható, hogy a legtöbb háztartásban a családtagok alkalmazottként fõállásban kapott fizetésébõl vagy a nyugdíjából élnek.

Elemezhetnénk részleteiben a jövedelemforrásokat, mert vannak adataink arról, hogy a különbözõ országok különbözõ foglalkozási csoportjainál hány és miféle plusz jövedelemforrás fordul elõ jellemzõ módon. Úgy véljük azonban, hogy nem érdemes, mert már az eddigi adatok is fenntartással kezelendõk. A válaszok megbízhatóságában azért kételkedünk, mert a több mint tízezer falusi felnõttnek mindössze 3,5 százalékánál szerepelt kiegészítõ jövedelemforrásként a mezõgazdasági tevékenység. Ez minden eddigi ismeretünknek és tapasztalatunknak ellentmond. De ellentmondanak ugyanennek a kérdõívnek más kérdéseire adott válaszok is. (A jövedelem nagyságára vonatkozó kérdést eleve nem tettünk a kérdõívbe, de úgy tûnik, hogy olyan kérdést sem érdemes feltenni, amelyben szerepel a jövedelem szó.)

Arra a kérdésre, hogy családja foglalkozik-e mezõgazdasági termeléssel, egészen más válaszokat kaptunk (4. táblázat).

4. táblázat
A család mezõgazdasági termelése

Foglalkozik-e a család mezõgazdasági termeléssel?	Cseh Közt. N=910	Magyar- ország N=1000	Lengyel- ország N=1017	Szlovák Közt. N=1037
nem	32,2	14,3	41,4	12,4
csak saját fogyasztásra	61,2	59,1	24,0	73,2
alkalmanként eladásra is	4,2	17,7	7,3	11,1
rendszeresen eladásra	1,1	6,7	7,0	2,8
a család jövedelmének legalább fele ebbõl ered	1,3	2,2	20,3	0,5
Összesen	100,0	100,0	100,0	100,0

Miközben általában a falusi háztartások többsége folytat mezõgazdasági tevékenységet, szignifikáns különbségek vannak az országok között. A lengyelországi különös megoszlás a többitõl eltérõ lengyel helyzetet tükrözi. Itt a legnagyobb azoknak a családoknak az aránya, amelyek egyáltalán nem termelnek, de itt a legnagyobb azoké is, amelyek jövedelmüknek legalább a felét mezõgazdasági termelésbõl szerzik. A lengyel esettanulmányokból tudjuk, hogy akárcsak Magyarországon vagy Szlovákiában majdnem mindegyik falusi háztartás termel valamit. Ugyanakkor a tradíciókból következõen a lengyel kutatók és a kérdezettek az egy hektár alatti földterületen végzett tevékenységet nem tekintették mezõgazdasági termelésnek. Magyarországon és Szlovákiában alig van olyan falusi család, amelyik ne folytatna mezõgazdasági termelést. De Szlovákiában túlnyomórészt csak saját fogyasztásra termelnek, és mindössze a családok 14,4 százaléka termel kisebb-nagyobb mértékben piacra, ezzel szemben Magyarországon ez az arány majdnem a kétszerese: 26,6 százalék. A csehországi falvakban élõ családok 32,2 százaléka nem folytat mezõgazdasági termelést, és mindössze 6,6 százalékuk termel eladásra.

Bár a pénzbeli jövedelem nagyságát illetõen nem tettünk fel kérdéseket, szerettük volna megbecsülni, hogy mégis mit jelenthet a családok életében a mezõgazdasági tevékenység. Ezért a fontosabb növényi és állati termékekre vonatkozóan⁵ megkérdeztük, hogy mennyit termeltek az elmúlt esztendõben.⁶ Úgy tûnik, hogy alapvetõen mind a négy országra a termelés elaprózottsága jellemzõ, sokféle terméket állítanak elõ. Ez annak a hagyományos parasztgazdaságnak a képét vetíti elénk, amely csak mellékesen folytat árutermelést, fõleg saját sokrétû szükségletét akarja kielégíteni, és az esetlegesen keletkezõ többletterméket viszi piacra. A specializáció nem jelenik meg. Ha azonban összevonunk néhány típust (5. táblázat), akkor láthatunk különbségeket az országok között. "Kevés" számú termékfajtát állít elõ a magyar háztartások 21 és a csehországiak 19 százaléka. Lengyelországban és Szlovákiában azonban csak a családok 11, illetõleg 12 százaléka. Ha pedig megnézzük a másik végletet, a "nagy" számú termékféleséget, azt találjuk, hogy Lengyelországban a családok 26 százaléka esik ebbe a legkevésbé specializálódott termelésbe, Szlovákiában 17, Csehországban 14, Magyarországon pedig csak 4 százalék. Ebbõl azt a következtetést lehet levonni, hogy az általános hasonlóságokon belül Magyarországon a mezõgazdasággal foglalkozó háztartások némileg specializáltabb termelést folytatnak, mint a többi országban. Esettanulmányainkból és a szakirodalomból (Harcsa 1994) azt is tudjuk, hogy ez a specializáció fõként az állattenyésztésben honos.⁷ Lengyelországban a kisparaszti gazdálkodás érintetlensége egyben a régi termelési kultúra és mentalitás konzerválódását is jelentette.

5. táblázat
Mezõgazdasági terméktípusok száma országok szerint (a háztartások százalékában)

Egyidejûleg termelt termékfajták	Cseh Közt. N=252	Magyar- ország N=777	Lengyel- ország N=463	Szlovák Közt. N=498
"kis" számú termékféleség	19,0	21,0	11,0	12,0
"közepes" számú termékféleség	67,0	75,0	63,0	71,0
"nagy" számú termékféleség	14,0	4,0	26,0	17,0
Összesen	100,0	100,0	100,0	100,0

"kis" számú:		1-2 fajta állati termék
	vagy	1-2 fajta növény
	vagy	1-2 fajta növény + 1 fajta állat
"nagy" számú:		3-4 fajta növény + 6-9 fajta állat
	vagy	5-9 fajta növény + 5 fajta állat
	vagy	5-9 fajta növény + 6-11 fajta állat

A tradicionalizmust még egy adalék alátámasztja. Magyarországon nincs szignifikáns különbség a mezõgazdasági termelés specializáltsága és aszerint, hogy a háztartásfõ a mezõgazdaságban vagy azon kívül dolgozik, a másik három országban viszont van, ám az összefüggés paradoxnak tûnik: a mezõgazdaságban dolgozó háztartásfõk családjainál kevésbé specializált a termelés, mint a mezõgazdaságon kívül dolgozó esetében. Ezt azt jelenti, hogy ha mondjuk egy falun lakó ipari munkás rászánja magát mezõgazdasági termelésre, akkor nagyobb valószínûséggel fog például nagybani csirketenyésztésbe, mint egy paraszt.

Az egyes termékek ugyan sejtetni engedik, hogy önellátó vagy kereskedelmi célú termelés folyik-e, igazából azonban a becsült termelési értékkel⁸ együtt lehet ezt megítélni. A 6. táblázat adatai igazolni látszanak azt, hogy Lengyelországban él a legtöbb olyan falusi család, amelynek a mezõgazdaság az egyetlen vagy fõ megélhetési forrása. Az nyilvánvaló, hogy 100 000-es termelési érték alatt kizárt, hogy a család csak mezõgazdaságból él, legfeljebb kiegészítõ jövedelemrõl lehet szó. Természetesen a 100 000-es érték is kevés a megélhetéshez, de az biztos, hogy a csak mezõgazdaságból élõket ebben a kategóriában kell keresni. A legtöbb család Lengyelországban található a 100 000 fölötti kategóriában (34,9%), ezt követi Magyarország (14%), Szlovákia (12,2%) és Csehország (6,5%).

6. táblázat
A mezõgazdasági tevékenység termelési értéke (a háztartások százalékában)

Termelési érték	Cseh Közt. N=947	Magyar- ország N=1000	Lengyel- ország N=1019	Szlovák Közt. N=1041
0/év	73,5	22,3	54,6	52,2
X-10 000/év	5,6	13,0	3,3	5,5
10 001-20 000/év	4,6	13,7	1,4	6,2
20 001-50 000/év	6,4	24,7	2,3	11,1
50 001-100 000/év	3,3	12,3	3,5	12,8
100 001-X/év	6,5	14,0	34,9	12,2
Összesen	100,0	100,0	100,0	100,0

Következõ lépésként megnéztük, hogy hány olyan háztartás van, amelyben egyetlen termék termelési értéke az összes mezõgazdasági termelési érték legalább 75 százalékát teszi ki (ami megbízhatóan jó jel, hoggy az adott termékre szakosodtak). Az ilyen háztartások aránya a cseh mintában 4, a lengyelben 5, a szlovákban 7, a magyar mintában pedig 13 százalék. A szakosodott termelést folytató magyar falusi háztartások 63 százaléka három termék között oszlik meg: zöldség, csirke és disznóhús ami a magyar mezõgazdasági kistermelés ismeretében nem meglepõ. Hasonlóan kiugró érték csak Lengyelországban és Szlovákiában van, mindkét helyen a burgonya a domináns termék.

Mindebbõl az alábbi következtetések adódnak. Lengyelországban folytat a legtöbb falusi család fõfoglalkozásban mezõgazdasági termelést, megélhetésüket azonban nem specializált termelés biztosítja, hanem inkább volumenében nagyobb, hagyományosan elaprózódó termelési struktúra. A másik három országban a falusi családok túlnyomó többsége csak kiegészítésként végez mezõgazdasági tevékenységet, nem ez a fõ megélhetési forrása, viszont Magyarországon ebben a kiegészítõ tevékenységben nagyobb fokú a specializáció, mint a többi országban.


A föld

Akármilyen céllal és akármilyen volumenben végeznek a falusiak mezõgazdasági tevékenységet, földre mindenképpen szükségük van. Csehországban 183 családnak⁹ (a falusi családok 19%-a), Magyarországon 565 családnak (57%), Lengyelországban 452 családnak (44%), Szlovákiában 425 családnak (41%) van saját tulajdonú földje. A legmagasabb magyar arány mögött viszont az áll, hogy a falusi családoknak átlagosan kisebb birtokuk van, mint a többi országban (7. táblázat).

7. táblázat
A földdel rendelkezõ falusi családok birtoknagyság szerint (százalékban)

Hány hektár földdel rendelkezik a család 1994-ben	Cseh Közt. N=183	Magyar- ország N=565	Lengyel- ország N=452	Szlovák Közt. N=425
max 1 hektár	45,4	76,6	12,2	71,5
2-5 hektár	34,4	15,2	13,1	19,1
6-10 hektár	9,8	5,8	19,7	4,7
11-20 hektár	5,5	2,5	37,3	2,1
21 hektár és több	4,9	1,9	17,7	2,6
Összesen	100,0	100,0	100,0	100,0

A magyar falusi családok rendelkeznek a legnagyobb arányban egyhektáros vagy kisebb birtokkal (74,6 %), és legkisebb arányban 21 hektárossal vagy nagyobbal (1,9%). A magyarhoz hasonló a szlovák birtokmegoszlás, csak néhány százalékkal kevesebben vannak az egy hektárosok, és néhány tizedszázalékkal többen a 20 hektár fölöttiek. A lengyel megoszlás tükrözi a többi volt szocialista országétól eltérõ helyzetet, amennyiben a legnépesebb csoport a 11-20 hektárosoké, de számottevõ a 20 hektáron fölöttiek száma is (a földdel rendelkezõ falusi családok 17,7 %-a).

Mind a négy országra jellemzõ, hogy legnagyobb arányban azoknak van most is földtulajdona, akiknek a családjában 1948 elõtt is volt, a mérték azonban különbözik. Lengyelországban a jelenlegi földtulajdonosok 86 százalékánál volt a család birtokában korábban is föld. Bármennyire nyomorgatták is a földjüket megtartó parasztokat, a folytonosság nem szûnt meg sem de facto, sem de jure. Csehországban és Szlovákiában majdnem egyforma a most is, korábban is földdel rendelkezõ családok aránya (79 és 78%), Magyarországon viszont a régen földbirtokkal rendelkezõ családok leszármazottainak csak 68 százaléka birtokos ma is. A föld birtoklásának tényén kívül folyamatosságot találunk a földbirtokok méretében is. Legnagyobb arányban azoknak van 21 hektáron fölüli birtokuk, akiknek a szülei vagy nagyszülei is ekkora birtokkal rendelkeztek. E szabályosság alól csak Magyarország kivétel.

A magyarországi esettanulmányokból, amelyek helyszíne Borsod-Abaúj-Zemplén, Gyõr-Moson-Sopron, Pest, Szabolcs-Szatmár-Bereg és Zala megye tíz községe, jellegzetes kép bontakozik ki, egyszersmind magyarázatot ad a földbirtoklás családi folytonosságának megszakadására. A vizsgált falvak mindegyikében létrejött két-három 120-300 hektáros nagybirtok, és ezek tulajdonosai zömmel a téeszek volt elnökei illetõleg agrárszakember középvezetõi. Ezek az "új földbirtokosok" az esetek többségében nem közép- vagy nagygazda családból származnak, sõt némelyikük városi lakosként végezte el az agráregyetemet, és már munkavállalóként került elõször falura. Van köztük olyan, aki - megvásárolva a felbomlott téesz szolgálati lakását - csak most lett a faluban háztulajdonos.

E kezdeti földkoncentráció két eleme érdemel figyelmet: egy technikai és egy mentalitásbeli. A technikai az egyszerûbb. Az új birtokosok a részaránytulajdonok és kárpótlási jegyek összevásárlásával tettek szert hivatalosan még nem ismert, de a személyes beszélgetésekben bevallott nagyságú birtokaikra. E vásárlások viszont olyan eladókat is feltételeztek, akikben nem volt meg sem a hajlandóság, sem az elszántság (sok esetben a pénz sem) a magángazdálkodásra. A vizsgált falvakban a részarány-tulajdonosok 90 százaléka vagy bérbe adta, vagy rögtön eladta 2-3 hektárját. Hasonló történt nem hivatalosan, hanem "zsebszerzõdések" útján a kárpótlási jegyekkel. Az elsõ kárpótlási liciteknél csak azokat érdekelte a föld, akik nagyon tudatosan készültek a magángazdálkodásra. A kárpótoltak zöme még nem vette komolyan, hogy a földnek értéke, a földtulajdonnak szerepe lesz. Késõbb, amikor kezdtek megszûnni a téeszbeli munkahelyek, és ez felértékelte a földtulajdont, már késõ volt, és megszerezhetõ föld is kevés maradt.

A mentalitás szerepe a birtokok kialkulásában összetettebb. Azt lehet mondani, hogy mind a földet vásárlók, mind az eladók realitásérzékrõl tettek tanubizonyságot. A részaránytulajdonát vagy kárpótlási jegyét eladó többség egyben ahhoz a többséghez tartozik, amely aktív életének nagyobb részét a téeszben már csak részmunkák végzésével töltötte. Ennek két következménye érhetõ tetten. Az egyik, hogy egyfajta bérmunkás tudatot alakított ki, ami közeláll a régi cselédmentalitáshoz.

"Amikor a növénytermesztési ágazatból megcsináltuk a bt-t, azt mondtuk az embereknek, hogy ha befizetnek 50 000 forintot a törzstõkébe, egyenrangú beltagok lehetnek. A beltag jogosult arra, hogy irányítsa a szervezetet, de persze teljes vagyonával, nemcsak amit bevitt, hanem házával, feleségével, mindenével felel az egészért. A kültag a bevitt vagyonával felel. Ha bevitt 2000 forintot, és bukik a bt, akkor elveszti a 2000 forintot, na meg a fizetését és az állását. Nem akartak beltagok lenni. Nem mintha nem lett volna 50 000 forintjuk, de azt mondták, hogy õk nem kockáztatnak, és különben sem akarnak itt irányítani. Mondjuk meg nekik reggel, hogy ma mit csináljanak, és azt megcsinálják" (volt növényvédelmi vezetõ).

A részmunkával eltöltött élet másik következménye a szakismeret hiánya. Azokkal a komplex agrotechnikai, növényvédelmi, állategészségügyi, gépészeti, pénzügyi és marketing ismerettekkel, amelyekre a 20. század második felében Európában egy gazdaság viteléhez szükség van, nem rendelkeznek a téeszek volt munkásai, rendelkeznek viszont a téeszek diplomás felsõ- és középvezetõi.

"A Józsi, akinek évek óta minden reggel megmondják, hogy ma ide menjél, és ezt csináld meg, csak a következõket nem tudja: mit vessen a földbe, azt honnan szerezze, mikor és hogyan készítse elõ a talajt, mikor mivel és mennyivel permetezzen, és hol adja el, amit megtermelt. Az agrárértelmiségen kívül itt már senki nem ért a mezõgazdasághoz. Az idõsebb korosztály, aki csinálta valamikor, azon a szinten, ahogy akkor csinálta, azon a szinten ért hozzá. De azon a szinten, hogy növényvédelem, mûtrágyázás meg egyéb dolgok, már nem értenek" (volt növénytermesztési ágazatvezetõ).

A tudás-tõkén kívül a volt vezetõknek egyéb elõnyük is van: a kapcsolati tõke. Az alapanyag-kereskedésnél, a felvásárlásnál, az élelmiszeriparnál és a bankoknál mûködõ személyes kapcsolataikat a folyamatosság megszakítása nélkül vitték át magángazdaságukba.

"Nem probléma eladni, mert elég nagy ismeretségi kapcsolatom van. Ha én nem tudom eladni, akkor senki. És viszonylag jó áron adtam el, 1900 Ft-ért. A vetõmagot meg még drágábban. A köles vetõmag különleges bánásmódot igényel, azt 40 fokon szárítóban kétszer-háromszor átforgattuk, és 2500 Ft mázsánkénti szerzõdésem van rá. De most még egyezkedünk, valószínûleg én fogom kirostálni, zsákolni, és úgy néz ki, hogy 3000 Ft is lesz.- Szárítója is van?- Nincs. L-ben a Gabonaforgalminál csináltatom. A jó kapcsolataim sokat segítenek rajtam. Egyébként nehéz helyzetben lennék" (volt téeszelnök).

"Nagyon sokat számít az, hogy 22 éve ismernek, és megbíznak bennem. Nincs problémám az értékesítéssel, ezek bejáratott csatornák. Sõt, nekem a Hûtõipar vagy a Paksi Konzervgyár még elõleget is adott, hogy a felvásárlásnál készpénzzel tudjak fizetni. Akkor, amikor a konzervgyáraknak nem volt pénzük, váltókkal fizettek... Nagyon érdekes volt, hogy idén az igazgató nem akarta alárni a hitelt, mert elétették a papírt, és azon egy új név volt, mert ugye kft-t csináltunk. Amikor a kereskedelmi igazgató mondta, hogy ez tulajdonképpen a B. Gyuri, vagyis hogy én vagyok, akkor rögtön aláírta" (volt felvásárlási és értékesítési ágazatvezetõ).

A tudás és a kapcsolatrendszer természetesen a volt vezetõknél is kialakítja a rájuk jellemzõ mentalitást. Nem véletlen, hogy többségük a megszerzett birtokhoz többmilliós reorganizációs hitellel biztosította a szükséges épületeket és gépeket.

"...Mi, akik az elmúlt rendszerben is az agrárágazatban és vezetõ poszton dolgoztunk, megszoktuk, hogy milliókban gondolkozzunk, hogy hitelt veszünk föl, és most a magánéletbe is átvisszük ezt, és könnyebben tudjuk átvészelni a dolgokat, mint egy egyszerû ember, aki azt mondja, hogy nem veszek föl hitelt, mert az anyám így tanított" (volt téesz-elnök).

A téeszek volt szakmai vezetõin kívül még egy - bár számban jóval kisebb - típus található az új birtokosok között. Azok a speciális szakértelemmel rendelkezõ kétkezi dolgozók (inszeminátor, szerelõ, erõgépkezelõ stb.), akik a téesz-beli munka mellett már korábban vállakozásba kezdtek: baromfitermelés 5000-10 000 darabos turnusokban; disznó hizlalása évente kétszer 50-100 darab; fóliás zöldségtermesztés stb. Ezek az emberek az elsõ adandó alkalmat megragadták kiselejtezett vagy árverésre bocsátott gépek megszerzésére, a téeszbõl való kiválásra és földszerzésre.

Az új birtokosokkal szemben a régiek eltûntek. Az esettanulmányok falvaiban "leltárba vettük" a falu 1945 elõtti nagyobb birtokosait (falvanként hét-nyolc nagyobb gazdára emlékeztek), és egyetlen kivétellel azt találtuk, hogy leszármazottaik vagy városi értelmiségiek lettek, vagy külföldre távoztak, sok család pedig kihalt. Az egyetlen kivétel esetében viszont nem tudtuk eldönteni, hogy az ifjú agronómust a korábbi családi hagyomány folytatójának tekintsük-e, avagy volt téeszbeli pozíciója és szakértelme hasznonélvezõjének.

Mindebbõl úgy tûnik, hogy a többi országhoz képest Magyarországon szakadt meg leginkább a folyamatosság. Ez magyarázható egyrészt a kárpótlási politika országonként különbözõ technikájával, másrészt a magyar mezõgazdaság fentikben már leírt magasabb fokú specializációjával. A hetvenes évek folyamán lassan elveszítették a jelentõségüket az olyan háztáji gazdaságok, amelyek termelésüket, értékesítésüket a volt kis- vagy középparaszti gazdaságok mintájára szervezték meg. Szerepüket átvették a paraszti hagyománnyal szakító specializált kisüzemek: csirkehizlaldák, tojatóházak, fóliás zöldségtermelés stb. Olyan átrendezõdés történt, amely a képzettebbek és fiatalabbak számára lehetõvé tette, hogy valamilyen specializált, munkaintenzív, ugyanakkor a hagyományos mezõgazdasági termelésnél lényegesen jövedelmezõbb tevékenységet végezzenek. A hetvenes évektõl kezdve nem csak korábbi gazdagparasztok vagy leszármazottaik fogtak ilyen specializált termelésbe, ahogy ezt Szelényi Iván is írja.¹⁰ A magyar közvetett kárpótlás azután azoknak, akik úgy döntöttek, hogy nem akarnak mezõgazdasággal foglalkozni, lehetõvé tette kárpótlási jegyeik alternatív felhasználását, a volt téesz-vezetõknek és a korábbi specializált kistermelésben intellektuálisan és anyagilag megerõsödõ csoportnak pedig azt, hogy több földet szerezzen. A cseh és szlovák közvetlen kárpótlás ezzel szemben rákényszerítette az emberekre a földtulajdonlás folyamatosságát, és nem feltétlenül olyanoknak juttatta a földet, akik gazdálkodni is akartak.

Megvizsgáltuk azt is, hogy ki hogyan jutott földbirtokához. A megkérdezettek több lehetõség közül választhattak egyidejûleg, hiszen egy birtok több forrásból is létrejöhetett. Legjellemzõbbnek azonban az bizonyult, hogy a birtok egy forrásból származott; egynél több forrásból a családok 12 százaléka szerezte földjét.

8. táblázat
A földhöz jutás módja (a földtulajdonosok százalékában)

Hogyan jutottak földhöz?	Cseh Közt.	Magyar- ország	Lengyel- ország	Szlovák Közt.
mindig a családé volt	90,0	38,0	96,0	67,0
vették	18,0	11,0	9,0	3,0
kárpótlás révén	26,0	9,0		35,0
örökölték	23,0	31,0	3,0	n.a.*
egyéb módon	14,0	19,0	4,0	18,0

*A szlovák kérdõívbõl kihagyták az öröklésre vonatkozó opciót.

A volt Csehszlovákiában jogilag a kuláknak minõsítettek kivételével mindvégig a szövetkezeti tagok tulajdonában maradt a föld. A "mindig a családé volt" opció cseh és szlovák értékének eltérése abból fakad, hogy a szocializmus ideje alatt az új és nagy ipari beruházások többsége a szlovákiai részre esett, és itt a háború elõtti idõszakhoz képest nagyobb mértékben változott a foglalkoztatás szerkezete, mint a hagyományosan iparodosodottabb cseh részen. Ennek következtében Szlovákiában a szocializmus évtizedei alatt több család hagyott fel a földmûveléssel, mint Csehországban. Ugyanennek az opciónak majdnem 100 százalékos értéke Lengyelországban nem meglepõ, hiszen itt mindvégig megmaradt a kisparaszti termelés. A magyar adat itt is jelzi, amit már korábban észleltünk: Magyarországon szakadt meg leginkább a folyamatosság. Meglepõnek legfeljebb a kárpótlás 9 százalékos értéke tekinthetõ, különösen az 1994-et megelõzõ évek politikai színjátékainak fényében. Ha igazak a statisztikák, amelyek szerint 1994 végéig 600 000 kárpótolt jutott földhöz, akkor átlagosan minden második falusi háztartást érinthetett volna a kárpótlás.¹¹ Az a tény, hogy 50 százalék helyett 9 százalék szerepel ennél az opciónál, némi fényt vet arra, hogy mekkora súlya lehet a kárpótlással szerezhetõ falusi földtulajdon arányát csökkentõ tényezõknek: a földárverésbe bekerült városi lakosok számának; a kárpótlás elsõ évében a jegyeken televíziót és egyéb fogyasztási cikket vásároló falusiak számának; a zsebszerzõdésekkel eladott kárpótlási jegyeknek.

Bár saját földjét a többség maga mûveli, mégsem mindenki, és országonként szignifikás különbség van ezen a téren. Lengyelországban szinte teljes egészében a tulajdonosok maguk mûvelik földjüket (95%). A másik három országban nagyjából egyforma arányban vannak azok, akik maguk mûvelik földjüket (Csehországban 74%, Magyarországon 80 %, Szlovákiában 78%), de jellemzõ az is, hogy vagy teljes egészében, vagy részben bérbe adják fõleg szövetkezeteknek. A részben vagy egészben szövetkezetek által bérelt birtokok aránya Csehországban és Szlovákiában 15, Magyarországon 10 százalék. A magánszemélynek történõ bérbeadás is elõfordul, de az arány jelentéktelen, mindenütt 1 százalék körüli. (Szövetkezetnek történõ bérbeadás Lengyelországban nem fordul elõ.)

A földhasználat és a birtok nagysága Csehországban és Szlovákiában semmiféle szabályosságot nem mutat, Magyarországon viszont az látható, hogy a kisméretû birtokokat nagyobb arányban mûvelik az emberek maguk, és inkább a nagyobb méretût adják bérbe. A saját mûvelés aránya szabályosan csökken az egy hektár alatti 86,5 százalékról a 20 hektár fölötti 27,3 százalékig. Olybá tûnik, hogy az egy hektár alatti földekkel a meglévõ kevés eszközzel is megbirkóznak, de a nagyobb birtokokhoz nincs eszközük.


A termelés feltételei és körülményei

A szövetkezeteknek történõ bérbeadás jelzi a reálfolyamatokat. Lengyelország kivételével a falusiak az utóbbi három-négy évben lettek valóságos birtokosok, és sokan nem rendelkeznek a föld megmûveléséhez szükséges termelõeszközökkel. Ezért adják bérbe a szövetkezeteknek, amelyek ráadásul - miután földjeik egy részét elveszítették - fölösleges gépi kapacitással rendelkeznek. A bérbeadás jellegzetessége azonban nem feledtetheti, hogy a többség mégiscsak maga mûveli földjét. Ehhez képest a gépekkel való ellátottság abszurdnak tûnik (lásd a 9. táblázatot).

9. táblázat
A magángazdaságok géppel való ellátottsága (százalékban) - 1.

Vannak-e gazdaságában gépek?	Cseh Közt. N=245	Magyar- ország N=758	Lengyel- ország N=463	Szlovák Közt. N=709
vannak	32,7	17,4	72,6	19,7
nincsenek	67,3	82,6	27,4	80,3
Összesen	100,0	100,0	100,0	100,0

A helyzet azonban még ennél is rosszabb, ugyanis a termeléshez szükséges összes géppel a magángazdaságoknak csak a kisebb hányada rendelkezik (lásd a 10. táblázatot).

10. táblázat
A magángazdaságok géppel való ellátottsága (százalékban) - 2.

A szükséges gépek mekkora hányadával rendelkezik?	Cseh Közt.	Magyar- ország	Lengyel- ország	Szlovák Közt.
a felénél kevesebbel	26,3	51,4	17,0	22,9
a felénél többel, de nem az összessel	37,5	25,7	66,6	42,2
minden szükségessel rendelkezik	36,2	22,9	16,4	34,8
Összesen	100,0	100,0	100,0	100,0

A gyenge eszközellátás láttán óhatatlanul felmerül a kérdés, hogyan oldják meg a gazdálkodók az ebbõl fakadó problémákat. Hogyan mûködik az a hálózat, amely például Magyarországon az elmúlt évtizedekben, fõleg munkacsere révén, jelentõs mértékben hozzájárult a falusi otthonok felépüléséhez. Ennek kiderítéséhez feltettünk egy kérdést, amely így szólt:

"Együttmûködik-e más gazdálkodókkal az alábbi ügyekben:

- a termékek értékesítésében,

- a termeléshez szükséges dolgok beszerzésében,

- közösen használnak gépet vagy segítik egymást munkával?"

A felsorolt témáknál egyenként lehetett igen-nel vagy nem-mel válaszolni. A válaszok összesítésekor kiderült, hogy a kérdezettek zöme semmiféle együttmûködésben nem vesz részt.

A néhány éve tartó posztszocialista korszakra talán a korábban kikényszerített kollektivizmus visszahatásaként mintha valamiféle elemi erejû individualizmus lenne jellemzõ. Leginkább Magyarországra, ahol a megkérdezettek 94 százaléka válaszolta, hogy senkivel nem mûködik együtt semmiben. (Csehországban ez az arány 72%, Lengyelországban 65%, Szlovákiában viszont a kérdésre válaszolók kis száma miatt az eredmény értékelhetetlen.) Az a mindegyik országra jellemzõ tény azonban említést érdemel, hogy a minimális kooperáción belül a közös géphasználat és/vagy munkacsere a leggyakoribb, és az értékesítésben vagy a beszerzésben elhanyagolható az együttmûködés.

Az esettanulmányokból tudjuk, hogy a magángazdaságok kialakulásának elsõ éveiben jellemzõ volt a bérmunka. Egyrészt a téeszek vállaltak bérmunkát fölöslegessé vált gépeikkel, másrészt olyan vállalkozók, akik az átalakulás során nem földet, hanem gépeket szereztek eleve azzal a céllal, hogy ilyen jellegû szolgáltatással teremtsék meg létalapjukat. A korábbi kölcsönös segítség helyébe az üzleti viszony lépett.

A megélhetéshez természetesen nem elegendõ a föld és a gép, a terméket - ha nem fogyasztják el - értékesíteni kell. Lengyelországban a kereskedelmi célú termelést folytatók 87 százaléka tudta eladni a megtermelt áru legalább háromnegyed részét, Magyarországon 81 százaléka. Szlovákiában már nem mûködött ilyen jól az értékesítés, a termés legalább háromnegyed részének értékesítése csak 65 százaléknak sikerült. (Az értékesítéssel kapcsolatos cseh adatok a válaszolók kis száma miatt értékelhetetlenek.)

A megtermelt áru nagy részét a helyi és a nagybani piacon adják el a gazdák (Magyarországon 65, Lengyelországban 60, Szlovákiában 63%). Magyarországon és Szlovákiában jelentõs szerepe van a szerzõdésnek is, a gazdák 20, illetve 16 százaléka kizárólag szerzõdéssel értékesítette termékeit, Lengyelországban viszont mindössze 4 százalékuk. Egyáltalán nem tudta termékeit eladni Magyarországon a gazdák 7 százaléka, Lengyelországban 3, Szlovákiában 11 százaléka.

Ha azt nézzük, hogy a különbözõ értékesítési stratégiák mennyire eredményesek, azt találjuk, hogy Magyarországon a szerzõdéssel termelõk 92 százaléka mindent el tudott adni. Õket követik a nagybani piacon értékesítõk 79, illetve a helyi piacokon értékesítõk 59 százalékkal.

Lengyelországban azok voltak a legsikeresebbek, akik a helyi és a nagybani piacot kombinálták (86%-uk mindent eladott), õket követik a szerzõdésesek (kizárólag vagy piaccal kombinálva), és azok voltak a legkevésbé sikeresek, akik csak a helyi vagy csak a nagybani piacon próbálkoztak.¹²


Összegzés

A vizsgált négy országban közös, hogy mindenhol csökkent a mezõgazdaságból élõ népesség aránya. A folyamat már a nyolcvanas években elkezdõdött, de a csökkenés üteme a rendszerváltás utáni átalakulásokkal felgyorsult. A legalacsonyabb létszám a cseh és a magyar mezõgazdaságot jellemzi, e két ország áll a legközelebb az európai arányokhoz. Ugyanakkor a két ország jellegzetes különbségeket mutat a mezõgazdaságon belüli foglalkozási struktúrában: a cseh mezõgazdaságban több a diplomás, a vezetõ és az adminisztratív dolgozó.

Az adatokból kiolvasható, hogy a vizsgált országokban eltérõ a mezõgazdasági átalakulás üteme és iránya. Lengyelországban maradt meg leginkább a mezõgazdaság hagyományos paraszti jellege. A vizsgált négy ország közül itt a legmagasabb a mezõgazdaságban foglalkoztatottak aránya, és az összetétele is kedvezõtlenebb a többi országénál: itt van a legkevesebb diplomás vagy szakmunkás a mezõgazdaságban. Itt a legkevésbé specializált a termelés is. A lengyel magángazdaság birtokstruktúrája a hagyományos kis- és középparaszti birtokszerkezetre utal.

Csehország és Szlovákia sok hasonlóságot mutat, bár döntõ különbség, hogy a cseh mezõgazdaságban lényegesen alacsonyabb a foglalkoztatottak aránya. A szlovákok e tekintetben a lengyelekhez állnak közelebb. A volt csehszlovák szövetkezeteknek, állami gazdaságoknak a magyarokénál bürokratizáltabb jellegére utal a diplomások, vezetõk és az adminisztratív dolgozók magasabb aránya. Ebbõl következõen itt nagyobb a késztetés a szövetkezetek egybentartására, erõsebb érdekek mûködnek a korábbi állapotok megõrzésére törekedve. A diplomások magas aránya magyarázza azt, hogy a mezõgazdaság átalakulásának iránya e két országban a nagybirtok és még nem dõlt el, hogy ez "szocialista" marad, avagy elõkerülnek majd a magántulajdonba átjátszás technikái. A terepmunka során szerzett tapasztalatok is azt mutatják, hogy kárpótlás révén azok jutottak nagyobb birtokhoz, akiknek a családja a két háború között politikai érdemeiért úgynevezett "maradványföldet" kapott, és e családok gazdálkodásba kezdõ tagjai szintén diplomások.

Magyarországon egyrészt kiformálódóban vannak jól felszerelt nagybirtokok, amelyeknek tulajdonosai az egykori szövetkezetek menedzserei. Ez - méretét tekintve - hasonló a cseh és szlovák fejleményekhez. Emellett a nyolcvanas években a háztáji gazdaság lehetõvé tette, hogy kialakuljon falun egy tehetõsebb réteg, amelynek tagjai az átalakulás idején rendelkeztek a szükséges tudással és mentalitással, tõkével, gépekkel, épületekkel, és ezek birtokában közepes nagyságú birtokokat hoztak létre. Magyarországon kialakulóban van a diplomás vagy legalább valamilyen speciális középfokú végzettséggel rendelkezõ fõállású árutermelõ paraszt típusa. Ezenkívül, a háztáji korábbi szerepébõl fakadóan, Csehországhoz és Szlovákiához viszonyítva több család kapcsolódik a mezõgazdasághoz, ahol kiegészítõ jövedelmet biztosító tevékenységet folytat.

Röviden összefoglalva elmondható, hogy a lengyel mezõgazdaságot a nagyszámú kis- és középparaszti birtok jellemzi, míg Szlovákiában és Csehországban a birtokok koncentrációja egyelõre túlnyomórészt szövetkezeti formában megmaradt. Magyarország köztes helyzetben van Lengyelország és a volt Csehszlovákia között; jellemzõ, hogy a nagybirtok a tulajdonosváltás után is megmaradt, de mellette nem hiányzik a kis- és közepes nagyságú birtok sem.


Jegyzetek

* Az alábbi írás a Commission of the European Communities által finanszírozott, Csehországra, Lengyelországra, Magyarországra és Szlovákiára kiterjedõ Rural Employment and Rural Regeneration in Post-Socialist Central Europe címû nemzetközi összehasonlító vizsgálatban született. 1994 második felében mind a négy országban sor került ugyanannak a közösen kidolgozott kérdõívnek a lekérdezésére egy-egy 1000 fõs falusi mintán. Tanulmányunk a kérdõíves vizsgálat fõbb eredményeit tartalmazza, helyenként kiegészítve a falvakról készült esettanulmányok anyagával.

1. Itt és a továbbiakban a szignifikáns jelzõ azt jelenti, hogy a Chi-négyzet próba szerint p=0.0000.

2. A mezõgazdaságban dolgozók aránya az adminisztrátorokkal együtt értendõ, amit egy másik kereszttáblából számítottunk ki, és adtunk hozzá az 1. táblázatnak a mezõgazdaságban dolgozókat jelölõ értékeihez. Az arány különben meglepõen kicsi, Magyarországon az adminisztrátoroknak mindössze 5, a Cseh Köztársaságban 6 százaléka dolgozik a mezõgazdaságban, Szlovákiában 15 százalékuk. Magyarországon a központi meg a helyi közigazgatásban, illetõleg az egészségügyben, az oktatásban és a kultúra területén dolgozik az adminisztrátoroknak több mint a fele, a Cseh Köztársaságban és Szlovákiában pedig ugyanilyen arányban állami vállalatoknál dolgoznak. Ha tehát falusi adminisztrátorokról hallunk, nem kell automatikusan a tsz-irodákon dolgozó nõkre gondolni.

3. A tényleges birtokok (és nem az adózás szempontjából releváns besorolás) felmérésébõl látható, hogy a Cseh Köztársaságban valójában jóval kevesebb magángazdaság van, mint Magyarországon, ám ezek átlagosan nagyobbak. Miközben szám szerint Magyarországon huszonháromszor annyi birtok van, mint Csehországban, a 100 hold fölötti birtokok száma csaknem kétszerese a magyarnak. Ez a különbség azonban a kárpótlási technikák közötti eltérésbõl fakad.

Magángazdaságok 1994-ben
	Cseh Köztársaság		Magyarország		Cseh Köztársaság		Magyarország		A gazdaságok átlagos nagysága (hektár)
A birtok mérete (hektár)	A gazdaságok száma	(%)	A gazdaságok száma	(%)	A gazdaságok összterülete (hektár)	(%)	A gazdaságok összterülete (hektár)	(%)	Cseh Köztársaság	Magyarország
x - 1	27 858	53,6	978 101	81,4	27 858	3,5	231 665	16,7	1	0,2
1-10	14 831	28,5	201 905	16,8	88 986	11,1	577 215	41,7	6	3
10-50	7 034	13,5	18 922	1,6	175 850	21,9	359 588	26,0	25	19
50-100	1 222	2,3	1 500	0,1	89 206	11,1	101 201	7,3	73	67
100 - x	1 058	2,0	587	0,05	420 026	52,4	113 536	8,2	397	193
Összesen	52 003	100,0	1 201 015	100,0	801 926	100,0	1 383 205	100,0	15	1,2

Források: OECD 1995: 91; KSH 1995a: 47

4. Magyarországon 1990-ben még 1268 mezõgazdasági termelõszövetkezet és 67 mezõgazdasági szakszövetkezet volt. 1994-re számuk 436-ra, illetõleg 18-ra csökkent (KSH 1995a: 43). Ez azonban nem a hetvenes évekéhez hasonló összevonások, hanem valódi megszûnések eredménye, ami a termõterület csökkenésébõl is látszik. A nyolcvanas évek végi 5 millió hektárról 1994-re a felére csökkent a szövetkezetek termõterülete, ami egyben azt is jelentette, hogy a nyolcvanas években végig jellemzõ 75 százalékos arány helyett 1994-ben a szövetkezetek az ország termõterületének már csak 32 százalékát mûvelték (KSH 1990: 48, 54; és KSH 1995b: 119). Csehországban ezzel szemben 1989-ben 1024, 1994-ben 1427 szövetkezet volt. Igaz, hogy a számszerû növekedés korábban összevont szövetkezetek szétválását jelentette, és átlagos nagyságuk 2561 hektárról 1430 hektárra csökkent, de még így is a teljes mezõgazdasági terület 48 százalékát foglalták el. És maradtak állami gazdaságok is, bár részesedésük az összterületben radikálisan - 25-rõl 3 százalékra - csökkent (OECD 1995: 91). (Szlovákiáról nincs OECD-jelentés, és a Szlovák statisztikai évkönyv nem közöl ilyen adatokat.)

5. A termékek a következõk voltak: gabona, hüvelyesek, cukorrépa, dohány, olajos mag, rostnövény, burgonya, takarmánynövény, zöldségféle, bogyós gyümölcs, egyéb gyümölcs, szõlõ, bor, dísznövény, fûszer- és gyógynövény, vetõmag, tej, tojás, méz, gyapjú, választási malac, marhahús, disznóhús, vágóló, birkahús, pulyka, kacsa, liba, csirke, nyúl, szõrmeállat, erdõ, illetõleg faárú.

6. Érdemes leírni a válaszmegtagadás arányait: Csehországban 42, Magyarországon 8, Lengyelországban 14, Szlovákiában 40 százalék. Az a tény, hogy a négy ország élesen ketté válik, és az egyik csoportban a volt Csehszlovákia két utódállama található szinte azonos, nagyarányú válaszmegtagadással, a másikban Magyarország és Lengyelország jóval kisebb arányúval, mindenképpen figyelemre méltó. Az okok felderítésére azonban (amelyek lehetnek kérdezéstechnikaiak, politikaiak vagy mások) információ híján nem vállalkozhatunk.

7. Ez a tény igazolódott a kérdõíves vizsgálatban is. Az 5. táblázat átkódolatlan, részletesebb változatában szerepelõ "egy-két fajta állati termék" sorában a magyar adat 10,3 százalék, azaz a 21 százaléknyi specializált termelés felét adja. (Ugyanez Csehországban 7,5%, Lengyelországban 1,1%, Szlovákiában 1,2 %.)

8. A bruttó termelési értéket úgy képeztük, hogy az egyes termékek kérdõívben szereplõ mennyiségét beszoroztuk a KSH évkönyvben szereplõ 1993-as átlagárakkal. Azoknál a termékeknél, amelyek gyûjtõnéven szerepeltek a kérdõívben (olajos magvak, takarmánynövény, vetõmag stb.) ezek átlagát vettük. Természetesen tisztában vagyunk azzal, hogy az így képzett adat nem alkalmas sem a jövedelmek becslésére, sem az országok összehasonlítására. Kizárólag olyan viszonyszámként használható, amellyel néhány összehasonlítás tehetõ: hogyan viszonyulnak egymáshoz az egyes termékek abból a szempontból, hogy mekkora a kereskedelmi célú termelést feltételezõ hányaduk; az egyes országokban mekkora azoknak a háztartásoknak az aránya, amelyeknél egyáltalán szóba jöhet, hogy fõ jövedelemforrásuk a mezõgazdaság; milyen az egyes termékeknek az össztermeléshez viszonyított aránya. (Becslésünk megbízhatóságát alátámasztja az a tény, hogy amikor adatainkat átrendeztük azoknak a kritériumoknak az alapján, amelyekkel a KSH valakit kistermelõnek minõsít, akkor az így kapott értékkategóriák és a populáció megoszlása e kategóriák között egy-két százalékpontos eltéréssel megegyezett a KSH-ban készült tanulmány adataival (Laczka és mások 1994).

9. Mivel a vizsgálatban szereplõ háztartások összes tagjának mindössze 0,3 százaléka nincs rokoni kapcsolatban a háztartásfõvel, és mivel a földtulajdon inkább családhoz kötõdik, mint háztartáshoz (még akkor is, ha egy fedél alatt élõ családtagok éppenséggel több háztartást alkotnak), ezért a földrõl szóló részben nem a háztartás, hanem a család szót használjuk.

10. "Akik ezekben az évtizedekben valamelyes autonómiát nyújtó beosztást tudtak kiharcolni maguknak, a magángazdaságban is hasznosítható szakismereteket tudtak szerezni, azok ma inkább polgárosodnak (az angol eredetiben: inkább lesznek vállalkozóvá), még ha nem középparaszti származásúak is." (Szelényi 1992: 204)

11. A Népszabadság 1995. január 13-i száma "A földkárpótlás árai" címû cikkben FM forrásra hivatkozva 600 000 kárpótoltról ír. A népszámlálás adataiból kiszámítható, hogy a falusi család-háztartások száma (átlagosan 3,17 családtaggal számolva) körülbelül 1,2 milló.

12. Sajnos Csehország és Szlovákia esetében nem lehet ezt az összefüggést megvizsgálni, mert azoknak a száma, akik mind a két összevetendõ kérdésre válaszoltak, 40 fõ alatt van.


Hivatkozások

Harcsa István 1994. Paraszti gazdaságok, magántermelõk, vállalkozók. Budapest: KSH

KSH 1990. A föld tulajdoni és használati viszonyai Magyarországon (1949-1989). Budapest: KSH

KSH 1995a. Az élelmiszer-gazdaság 1994. évi fejlõdése. Budapest: KSH

KSH 1995b. Magyar statisztikai zsebkönyv 1994. Budapest: KSH

Laczka-SándorOros Iván-Schindele Miklós 1994. Magánvállalkozás alakulása a mezõgazdaságban. Budapest: KSH

OECD 1995. Review of Agricultural Policies: Czech Republic. Paris, 1995.

Szelényi Iván 1992. Harmadik Út? Polgárosodás a vidéki Magyarországon. Budapest: Akadémiai Kiadó