Feleky Gábor
A FEHÉRGALLÉR SZÍNEVÁLTOZÁSAI
Egy foglalkozási aggregátum a "Marx-Weber erõtérben" és azon túl¹


A hatvanas és hetvenes évek fehérgalléros szociológiáját egyértelmûen az egymásra reflektáló neoweberiánus és neomarxista törekvések, ennek következtében az osztályproblematika² határozták meg. A domináns teoretikus mezõ koordinátatengelyeit a marxi és weberi szemléleti pozíciók (a "Marx-Weber erõtér") alkották. A látszattal ellentétben itt nemcsak korábbi paradigmák ismételt megfogalmazásáról volt szó, hanem újak megjelenítésérõl is. Új paradigma azonban nemcsak úgy keletkezhet, hogy radikálisan új szemléleti pozíciót foglalunk el, hanem úgy is, hogy létezõ paradigmákat eredeti módon újrastruktúrálunk avagy szintézisbe hozunk. Átstruktúrálás és szintézis: a fehérgallérosok helymeghatározása szempontjából a jelzett idõszakban ez jellemezte a szellemi "atyákhoz" való viszonyt.


A "koordinátatengelyek"

Ha elfogadjuk azt, hogy strukturális csoportok (osztályok) vannak, akkor a korrekciós paradigma alapja vagy egy differenciáltabb osztályfogalom, vagy pedig az osztályhelyzet más szempontú definiálása lehet. A neomarxisták az elsõ megoldást választva kísérletet tettek az osztályelemzés kitágítására és a hagyományos marxi dichotómia átértelmezésére. Az igazi feladat számukra éppen az új középosztály konceptualizálása³ volt. A neoweberiánusok viszont új alapokra kívánták helyezni az osztályproblematikát, s ezeket az alapokat Weber munkásságában (Webernek Marxtól eltérõ nézeteiben, sok tekintetben viszont kettõjük szintézisében) vélték megtalálni. A weberi szemléletmód és fogalomrendszer alkalmasabbnak látszott a differenciált társadalomszerkezet értelmezésére, s így a középosztály helymeghatározására is. Általa vélték meghaladni Marx "tisztán gazdasági" osztályfogalmát, a konfliktusoknak és a közösségi identitás érzésének végsõ fokon anyagi érdekekre való visszavezetését.

Marx az anyagi reprodukció viszonyaira (a termelési folyamatra, a benne elfoglalt strukturális pozíciókra) alapozta osztályelméletét, hangsúlyozva, hogy az osztályok meghatározhatóságukat és identitásukat egy viszonylatrendszerben (más osztályokhoz való viszonyaikban) nyerik el: az osztály nem értelmezhetõ csupán immanens jellemzõi alapján, azaz önmagában nem létezik. A modell konfliktus-elvû volt: a strukturális csoportok közötti - az aszimmetrikus viszonyokban elfoglalt egyenlõtlen helyzeteket tükrözõ - ellentéteket magyarázó erõvel ruházta fel, a társadalom mikénti újratermelõdésének és változásainak értelmezõ eszközét látta benne. Az analízis adott korszak adott (a klasszikus kapitalizmus) viszonyainak elemzésén nyugodott, s társadalomszerkezeti dichotómiája szükségképpeni elvonatkoztatást jelentett a "sokkal összetettebb empirikus realitástól". Teoretikusan például - a konstrukció logikájából fakadóan - "nem, vagy csak érintõlegesen foglalkozhatott a »középosztály« fogalmával" (Hyman 1983: 47).

A nyugati társadalmakban azóta bekövetkezett változások egyrészt cáfolták a marxi extrapolációk (fõként a polarizációs tézis) helytállóságát, másrészt pedig kihívást jelentettek a szemléleti pozíció érvényességét illetõen is. Az újabb jelenségek (az állami szerepvállalás új minõsége, az ipari termelés magyarázó erejének csökkenése, a társadalmi csoportszerkezet átrendezõdése, a társadalmi egyenlõtlenségek növekvõ gradualitása stb.) újabb kérdéseket vetettek fel. Úgy tûnt, hogy az empíria divergenciája három alapvetõ ponton feszíti szét a marxi osztálykereteket: a strukturális csoportok képzõdését meghatározó társadalmi viszonylatokat (a termelés viszonyait) illetõen, a dichotóm társadalomkép tekintetében, valamint a társadalmi csoportok objektív helyzete és gondolkodási-cselekvési gyakorlatai közti összefüggés vonatkozásában.

Weber felfogásában (Weber 1967: 242-253; 1987: 303-308) az osztály: piaci feltételek mellett birtokolt rendelkezési hatalomból fakadó életlehetõség. Alapja: javak és képességek fölötti ellenõrzés és ezek jövedelemképzõ felhasználása. Az "osztályhelyzet" a javakkal való ellátottságra, a külsõ életkörülményekre és a megélt életsorsra vonatkozó esélyekben jelenik meg. Mivel az egyének sorsának közös feltételét a piaci lehetõségek határozzák meg, így az "osztályhelyzet" végsõ fokon "piaci helyzet".

A "birtoklás" (tulajdonlás, vagyonosság) és a "birtoknélküliség" (tulajdonnélküliség, vagyontalanság) Weber szerint minden osztályhelyzet alapkategóriája, ám az így létrejövõ két osztály nem egységes, hanem erõsen differenciált. Az életlehetõség ugyanis attól függ, hogy milyen típusú javai vannak a tulajdonosnak egyfelõl, illetve milyen típusú szolgáltatásokat tud felajánlani a munkaerõpiacon a vagyontalan másfelõl. Nincs tehát tiszta osztályhelyzet, s ezt példázza a köz- és magánhivatalnokok középosztálya is, melynek vagyona nincs ("negatív privilégium"), ám van munkaerõpiacon jól eladható képessége ("pozitív privilégiumi"), s így életlehetõségei kedvezõbbek, mint a munkásság (csak negatív privilégiumokkal sújtott) döntõ többségének. Az osztálystruktúra tehát Weber felfogásában nem egyszerû dichotómia, hanem nagyfokú differenciáltság.

Marxtól eltérõen Weber nem az osztályt tekintette a kollektív cselekvés elsõdleges⁴ hordozójának. Az osztályhelyzet ugyanis nem vezet szükségképpen egységes cselekvéshez: a közös érdekek felismerése és az e szerinti "közösségi cselekvés" általános - fõleg intellektuális jellegû - kulturális feltételektõl függ. A tudatos közös identitás forrása a rend (az angolszász terminológiában szisztematikusan a státuszcsoport kifejezéssel jelölik), amely rendszerint közösség. A rendi helyzet alapja a társadalmi megbecsültségre vonatkozó negatív vagy pozitív társadalmi megítélés, összekapcsolódva egy jellegzetes életvitellel, s a más társadalmi csoportokkal való érintkezés - nagy valószínûséggel elzáródáshoz vezetõ - korlátozottságával.

Weber teóriája a modern társadalmak komplex csoportszerkezeteinek magyarázata szempontjából Marxénál adekvátabb értelmezési kereteket kínált. A "követnikészségben" természetesen szerepet játszottak az elmélet tartalmán kívül álló tényezõk is, mint például a weberi passzusok - eltérõ értelmezésekre is alapot nyújtó - tömörsége és rövidsége, továbbá a politikai-ideológiai klíma is (ami hatással van a tudományos respektusra) inkább neki kedvezett, mint Marxnak (Hyman 1983: 19).

Habár két, egymástól jellegzetesen különbözõ konstrukcióról van szó, ezek nem minden tekintetben zárják ki egymást. Közös bennük az osztály gazdasági alapokon történõ megformulázása, a konfliktus-elv megjelenítése, az objektív helyzet és a kollektív identitás/cselekvés közötti összefüggés tételezése. Talán leegyszerûsítõ a megfogalmazás, de úgy vélem, hogy a köztük lévõ paradigmatikus különbség a konstrukciós elemek mikénti elrendezettségében (az elemek átsúlyozásában és az ok-okozati összefüggések átstrukturálásában) rejlik.

Ami a különbségeket illeti: Marx az új értékek megteremtésére és az ebbõl eredõ és ezt fenntartó társadalmi viszonyokra összpontosít, Weber viszont azt hangsúlyozza, hogy mi módon szerezzük meg a társadalom nyújtotta javakat és elismeréseket, s hogy ezt miképpen határozza meg a piac (Crompton-Gubbay 1977: 16). Megjeleníti tehát a fogyasztást, az elosztást és a nem anyagi javakat is. Marxnál az alapvetõ érdekellentétek a termelés során, Webernél viszont a munkaerõpiacon (a felajánlott szolgáltatások piaci értékelése mentén) alakulnak ki. A léthelyzetek, a kollektív gondolkodási és cselekvési minták empirikus sokféleségét Marx az osztályhelyzet felõl rendezi, Weber azonban megformulázza a társadalom másfajta (a rendi helyzetet tükrözõ) tagoltságát is. Marxnál az objektív struktúrákon, Webernél a cselekvés általi objektiválódáson van a hangsúly.

A modern társadalmak csoportszerkezetét értelmezni kívánó neoweberiánus törekvések a weberi konstrukció Marxétól eltérõ elemeire támaszkodva kezdték meg a fogalmi építkezést. Pontosabban: a hatvanas és hetvenes években csak folytatták azt, amit az ötvenes években Mills (1951), Dahrendorf (1959) és Lockwood (1958) már megkezdett.


Proletarizálódás vagy polgárosodás?

David Lockwood és John Goldthorpe közös munkálkodása a társadalmi csoportok közti mozgás értelmezése szempontjából vált jelentõssé. Több publikációt is szenteltek az angol munkásosztály helyzetének bemutatására (Goldthorpe-Lockwood 1968a; 1968b) s ezekben cáfolták az osztály egy részének - a jómódú munkásoknak (affluent workers) - polgárosodását hirdetõ nézetet. Ez utóbbi elképzelés lényegében a proletarizációs tézis ellenében, tehát afféle "fordított marxizmusként" fogalmazódott meg, s így ideológiai funkciója is volt.

Lockwoodék nem fogadták el egyik tézist sem. A polgárosodási formula kapcsán kifejtett álláspontjuk⁶ szerint a jómódú fizikai dolgozók nem kerültek be a középosztályba, hanem életforma-csoportként különültek el a munkásság többi részétõl. Elismerték azt, hogy a polgárosodási tézis alapjául szolgáló folyamatok, illetve jelenségek léteznek és hatnak. Egyfelõl igaz az, hogy a munkásság nagyfokú szakmai differenciáltságának az anyagi viszonyokban, a státuszrendszerben és a magatartási reakciókban is jelentkezõ hatása ellene szól a homogenizációs értelmezésmódnak. Másfelõl az is igaz, hogy az életszínvonal emelkedése és a felerõsödõ (upward) mobilitás módosítja a munkásságnak a középosztályhoz viszonyított helyzetét. Azt jelentik-e ezek a változások, hogy az anyagi helyzetében, kultúrájában és életstílusában⁷ is elkülönülõ jómódú munkásság beolvad a középosztályba?

Nem, mert gazdasági aspektusból nézve a középosztály továbbra is elõnyöket élvez a gazdasági biztonság, a járulékos juttatások (fringe benefits) és az elõmeneteli lehetõségek terén. Relációs aspektusból nézve inkább a középosztály "lefelé" való relatív zártságáról, mint nyitottságáról van szó; az osztályközi formális és informális társadalmi érintkezés során a középosztály kevéssé fogadja el vele egyenrangúnak a munkásokat. A normatív aspektus - azaz többek között politikai attitûdökben, illetve magatartásokban megjelenõ szemléletmód és magatartási normák - tekintetében Lockwoodék úgy találták, hogy a két osztály közötti távolság még mindig számottevõ.⁸

Goldthorpe és Lockwood analízise az elosztás és a fogyasztás területén vizsgálta az osztályközi viszonyokat, tehát a "ki mit kap" kérdésén keresztül jelenítette meg a weberi szemléletet, és a középosztály-problematikát is. Elméleti megfontolások csak annyiban játszottak szerepet, amennyiben az empirikus rendezést szolgálták. Anthony Giddens és Frank Parkin munkássága viszont éppen a társadalomszerkezeti teória eredeti módon való megújítása miatt érdemel figyelmet.


Cselekvés és strukturálódás

Giddens (1973) részben Lockwood (1958) nyomdokain haladva kísérelte meg a tulajdonnal nem rendelkezõ fehérgalléros dolgozók helymeghatározását. Bár egyértelmûen rájuk alkalmazta az "új középosztály" megnevezést, ám Lockwoodhoz hasonlóan õ is hangsúlyozta a fehérgallérosokra vonatkozó általános érvényû elmélet nehézségeit. Tisztában volt annak a szemléletmódnak a veszélyével, amely eltekint a nem fizikai munkaerõ alkotta társadalmi kategória nagyfokú differenciáltságától (Giddens 1973: 179). Különösen szembetûnõ volt számára az a növekvõ távolság, amely a kedvezõbb helyzetû diplomásokat, mûszakiakat és az irányításban dolgozókat választotta el az erõsen feminizálódott egyszerû irodai és kereskedelmi dolgozóktól. Ez utóbbi "fehérblúzos" (white-bloused) alkalmazottakat egyenesen a fehérgalléros szektor "alsó osztályának" (underclass) nevezte (Giddens 1973: 181, 288).⁹

Az alkalmazotti jelenség empirikus valóságával számot vetni kívánó elemzések módszere adott szemszögbõl nézve meglehetõsen egysíkú. Elõbb kijelentik, hogy a csoport heterogén, és a helyzet bonyolult. Aztán hozzálátnak az "ujjgyakorlatok" bemutatásához, azaz a fehérgallérosok helyzetének összetevõit egybevetik a munkásokéval, majd pedig elkészítik a "távolság-leltárt", tehát a közeledésre vagy éppen a távolodásra vonatkozó érvek következnek. Lockwood sémája (1958) szakította meg elõször ezt a monotóniát azzal, hogy a releváns léthelyzeteket fogalmilag széttagolta (dimenzionálta), s az elemzést e dimenziókon belül hajtotta végre. Ugyanakkor a módszer - a fogalmi rendezés nagyszerûsége ellenére is - teoretikus értelemben statikusnak bizonyult. Lockwood adottnak vette a léthelyzetek (munkaszituáció, piaci és státuszhelyzet) mikéntiségét, viszonyrendszereit és intézményesültségét, nem vizsgálta az e helyzeteket kialakító folyamatokat és viszonyokat. Giddens a fehérgallérosok helyzetének összetevõit vizsgálva mindezt egy dinamikus értelmezési keretbe helyezte.

Weberre épülõ elméleti törekvése¹⁰ az volt, hogy a struktúrák világát, az abban megjelenõ osztályszerkezetet a cselekvés felõl vezesse le. Felfogásában a társadalmi struktúra a cselekvésen keresztül termelõdik újra, s részben általa is módosul. Az osztályelmélet alapproblémájának az osztályviszonyok "strukturálódását" (structuration) tartja, tehát azt a folyamatot, melynek során a cselekvõk mindennapi életüknek generációkon át történõ reprodukciója révén újratermelik vagy módosítják társadalmi viszonylataikat. "Az osztálystruktúra jellegzetességeit a cselekvõ ember teremti meg, az osztályviszonyoknak mint interakcióknak a kialakításával, s amikor a struktúra jellegzetességeit a cselekvõk interakciók módozataként jelenítik meg, egyúttal reprodukálják a struktúrát magát is" (Giddens 1976: 123; idézi Prandy et al. 1982: 184).

A strukturálódás lényeges aspektusa, hogy általa újratermelõdik az életesélyek aszimmetriája, amit Giddens minden társadalmi formációhoz hozzátartozó kizsákmányolási/megfosztottsági viszonyként értelmezett (Giddens 1973: 108, 130-131). Az aszimmetria egyik "fõkomponense" az eltérõ "piacképesség", azaz mindazon releváns attribútumok, melyeket az egyének az alkufolyamatokba visznek be (Giddens 1973: 103).

Az osztályviszonyok strukturálódása szempontjából két alapvetõ formát különböztetett meg egymástól. A közvetlen (proximate) strukturálódás tényezõi azok, melyek az osztályelrendezõdés feltételeit alkotják. Ide sorolta a munkamegosztást (a piacképesség eltéréseire épülõ foglalkozási különbségeket és az adott termelési technikához kapcsolódó paratechnikai viszonyokat), a hatalmi viszonyokat, valamint a disztributív csoportosítás¹¹ hatásait. A közvetett (mediate) struktúráló tényezõk azok, melyek a mobilitási esélyek adott megoszlása által irányítottak, azaz a piacképességet (a termelési eszközök tulajdona, a képzettségi vagy technikai kvalifikáció és a fizikai erõ birtoklása) az osztályelrendezõdéssel összekötik. A kétfajta strukturálódás alapján egy háromosztályos (felsõ, közép, alsó) modellt állított fel.

Ebben a strukturálódási mezõben vizsgálta Giddens az új középosztály növekedését. Szemben azokkal, akik a közvetett strukturálódás (fõként a piacképesség) felõl magyarázták a fizikai és a nem-fizikai dolgozók közti osztálykülönbséget, õ a két strukturálódási mód együttes szerepét emelte ki (Giddens 1973: 82). A munkafolyamatban elfoglalt hely értelmezése céljából korrigálta Lockwood "munkaszituáció" fogalmát, elkülönítve egymástól a paratechnikai és az autoritási viszonyok hatását, ezeket ugyanis szerinte Lockwood összemosta. Az új középosztályon belüli differenciálódást egyfelõl a piacképesség, másfelõl pedig a munkamegosztás felõl magyarázta. Úgy látta, hogy még az azonos munkaerõpiaci pozíciójú fehérgalléros dolgozók között is jelentõs különbségek vannak (Giddens 1973: 187-188), s ezért igen nehéz feladatot jelent osztályhelyzetük meghatározása. Giddens emiatt elutasította a részérõl leegyszerûsítõnek tartott "szolgálati osztály" teóriát (ez ugyanis valójában a paratechnikai viszonyokat is autoritási viszonyként kezeli), s ambivalensen viseltetett az "új munkásosztály" formulával szemben is.¹²

A fehérgalléros jelenség és vele a középosztály problematika szinte kínálja magát a giddensi típusú teória számára. Struktúra és cselekvés ígért szintézise azonban csak részben, elsõsorban a definíciók (strukturálódás, piacképesség) szintjén valósult meg. A strukturáló tényezõket Giddens alapvetõen a struktúra (az objektiváció) oldaláról, nem pedig a cselekvési reprodukció felõl vezeti le, így valójában keveset tudunk meg a struktúrát fenntartó és módosító egyéni és kollektív cselekvésekrõl.¹³


Az osztály mint cselekvési stratégia

A cselekvés és struktúra közti viszony aszimmetriáját és ennek a fehérgallérosok helymeghatározásában való megjelenítését illetõen Frank Parkin más megoldást választott neoweberiánus kísérleteiben (1971; 1974; 1979). A fõ probléma számára az volt, hogyan lehet a piaci helyzetre épülõ weberi osztályfogalom problémáit megoldani. Az ugyanis nyilvánvaló volt, hogy a piacképességben meglévõ eltérések, továbbá a piaci viszonyok közepette keletkezõ érdekek és elérhetõ elõnyök bázisán jószerével végtelen számú osztály állítható fel, s egységes osztályhelyzetek újabb rendezõ szempontok nélkül nem analizálhatók.

Parkin (1971) elfogadta kiindulópontként a piacot. Az osztálystruktúra gerincének a foglalkoztatási rendet tartotta, mely egyben a juttatási rendszer (reward system) alapja is. Az osztályhatárok felállításának nehézségét az okozta számára, hogy a juttatási hierarchia nem megszakításos jellegû.¹⁴ Mindazonáltal elkülöníthetõnek vélt néhány "törésvonalat", melyek közül meghatározónak látta a fizikai és a nem-fizikai foglalkozási kategóriák közti elkülönülést. Az osztályvonal a domináns osztályban jelöli ki a fehérgalléros foglalkozásúak helyét, hiszen - a jövedelem nagysága és biztonsága, az elõrejutási lehetõségek, az állás biztonsága, a munkakörülmények és a nagyobb szabadságfok tekintetében - jól felismerhetõ juttatási elõnyökkel rendelkeznek (Parkin 1971: 25-26).

Valójában ezen elõnyök igen differenciált módon oszlanak meg a fehérgallérosok között, s bizonyos nagy létszámú csoportjaikat (egyszerû irodai munkákat végzõk, eladók) nem választják el érvényesen a fizikai dolgozóktól. Nagyobb problémát jelent azonban a juttatási rendszert közvetlenül a piacból levezetni (Carter 1985: 46), azaz piac-függõségét genetikusan és kauzálisan is bizonyítani. Talán ez motiválta Parkint abban, hogy az osztályproblematikát - s ezzel a fehérgallérosok helymeghatározását is - más alapokra helyezte (1974, 1979).

Kiindulópontja most is Weber volt, ám nem a piac, hanem a cselekvéselméleti nézõpont, közelebbrõl a társadalmi "zárlat" fogalma. Ez Webernél (1976: 128-134; 1987: 68-71) olyan folyamatot jelöl, melynek során adott társadalmi csoportok mások számára kizárják, korlátozzák vagy feltételekhez kötik a részvételt. A "versengõ cselekvõk" nyelvén kifejezve: úgy próbálják maximalizálni saját elõnyeiket, hogy másokat korlátoznak a javakhoz való hozzájutásban. A cél mindig a kívülállókkal szembeni elzárkózás: az, hogy a kívülállókat valamilyen mértékben kizárják a szóban forgó (társadalmi vagy gazdasági) esélyekbõl.1 A kizárás kritériuma és ereje az adott csoportnak az elosztási rendszerben elfoglalt helyétõl függ. Parkin abban lépett túl Weberen (Carter 1985: 46) hogy egyenértékû jelentõséget tulajdonított a kizárt csoportok cselekvési stratégiájának is, ami szintén létrehoz elzáródást.

Parkin a társadalmi zárlat két alapvetõ típusát különböztette meg. Az elsõ a kirekesztõ zárlat (social closure by exclusion): alapja a kirekesztésre (nyerésre) irányuló hatalom, mely rendszerint a társadalmi hierarchia alacsonyabb szintjén elhelyezkedõkkel szemben érvényesül. A másik zárlat-típus alapja a kizsákmányolástól/megfosztástól való félelem, s ez szolidarisztikus alapú elbitorlási zárlatot (social closure by usurpation) eredményez, s rendre a domináns csoport felé irányul.

A zárlat kategóriáját Parkin úgy építette be a társadalmi tagozódás fogalmi készletébe, hogy az osztályt az általa alkalmazott zárlat-stratégia talaján definiálta. A zárlat alkalmazott típusa (kirekesztõ vagy szolidarisztikus/elbitorlási) alapján határolta el egymástól az alapvetõ osztályokat, s így ismét dichotóm modellhez jutott: az anyagi és társadalmi javakat birtokló uralkodó osztályhoz, és a birtoklásból kizárt alávetett osztályhoz. Az osztályok közti határvonal az a "töréspont", ahol az egyik zárlat-stratégiát egy teljesen más zárlat-stratégia váltja fel (Parkin 1974: 5). Ebben a modellben az okozza az elrendezés legfõbb problémáját (a "besorolási anomáliákat"), hogy bizonyos csoportok egyszerre alkalmazhatják - és alkalmazzák is - mindkét stratégiát: a kizárást is és a szolidaritást is. Ez a helyzet Parkin szerint a fehérgallérosok alsó csoportjainál (a fehérgalléros "proletariátusnál"). Õket ez a kettõs stratégia jellemzi: elõnyeiket kizárással védelmezik "lefelé", hátrányaikat szolidaritással minimalizálják "felfelé". A kettõs stratégiát alkalmazó csoportok besorolását Parkin a dominancia-elv (az elsõdleges stratégia) alapján vélte megoldhatónak.

A kizárási/megfosztottsági viszonyt Parkin általános társadalmi viszonynak tekintette (Parkin 1979: 94), amely nemcsak az osztályviszonyok konceptualizálására használható fel, hanem alkalmas az etnikai, a közösségi, a nemi és egyéb konfliktusok értelmezésére is. Sõt mi több, úgy vélte, hogy elmélete összhangot teremt az - egymástól igen gyakran eltérõ - osztályhelyzet és osztályidentitás/cselekvés között. "Ha a zárlat-modellt alkalmazva a kollektív cselekvésmódot tekintjük az osztályt meghatározó vonásnak, akkor ilyen problémák fel sem merülnek. Nincs ugyanis olyan, az osztálycselekvésre vonatkoztatott objektív pozíció-struktúra, amely az ellentmondást eredményezné" (Parkin 1979: 113).

Parkin egyszerre õrizte meg és hagyta el a weberi alapokat, amikor az osztálymeghatározottságot a piac (a juttatási rendszer, azaz a "ki mit kap") helyett a cselekvés felõl dolgozta ki. Korábbi mûvében (1971) nála az eltérõ piaci helyzetben gyökerezõ egyenlõtlenség hozta létre a fõ "törésvonalat" (tehát a zárlatot) a társadalomban, most fordítva: a zárlat formáiból következik az egyenlõtlenség.

Ha Giddensnél azt hiányoltuk, hogy a struktúra elnyomja a cselekvést, itt azt kell szóvá tennünk, hogy az "osztály = cselekvés" formula szinte kiiktatja a struktúrát (Prandy et al. 1982: 185). Parkin valójában nem vizsgálja, hogy miképpen jön létre a juttatási rendszer; mik a javak elosztásának kritériumai; mitõl függnek a juttatási rendszeren belül alkalmazott eljárások, azaz mi a zárlat alapja; a zárlat-stratégia alkalmazását milyen mértékben befolyásolja a viszonyok és pozíciók rendszerében elfoglalt hely;¹⁵ milyen egyéni cselekvési minták révén jön létre (kényszerítõdik ki?) a kollektív cselekvés stb. Tehát nincs szó a cselekvés - giddensi szóhasználattal élve - strukturálódásáról.

Giddens és Parkin weberi alapokról indulva definiálták újra az osztályfogalmat. Webert követték abban, hogy teóriájuk fogalmi készletébe felvették a piaci kategóriákat. Látták azonban azt a konstrukciós problémát, hogy a birtokolt dolgok, illetve képességek nagyfokú változatossága alapján csaknem tetszõleges számú osztály állítható fel. Tartózkodtak attól, hogy a piacot tartsák az osztályhelyzet domináns kategóriájának. Ezt Giddens esetében az jelzi leginkább, hogy a struktúráló faktorok közé felvette a "disztributív csoportosítás" hatásait. Késõbbi munkáiban Parkin (1974; 1979) is eltávolodott a kereslet-kínálat általános magyarázóelvétõl, hangsúlyozva, hogy a piaci elvek legitimitása valójában az uralmi viszonyokkal összefüggõ konvenció.¹⁶

Míg errõl a pontról Dahrendorf (1959) a hatalom, õk a cselekvés irányába indultak el. Különbséget tettek társadalmi struktúrák, valamint a struktúrákon belüli egyéni és kollektív cselekvés között, ám a súlypontot hol az elõbbire (Giddens), hol az utóbbira (Parkin) helyezték. Tisztázatlan maradt azonban az, hogy mi van egyéni és kollektív cselekvés, illetve cselekvés és struktúra között.


Egy piacelvû neomarxista változat

Ahogyan az "erõtér" weberi tengelye a marxizmussal való dialógus és vita jegyében épült, úgy a "marxista tengely" fokozatos kirajzolódását is tekinthetjük a weberiánus kihívásra adott válaszként. A marxisták egyrészt az osztályhelyzet objektív determinánsait hangsúlyozták, s a cselekvést is az anyagi reprodukció felõl értelmezték; másrészt pedig fõként azt kifogásolták, hogy a másik oldal "elsikkasztja" a marxisták által független változónak tekintett termelési viszonyokat, lényegében olyan függõ változókkal helyettesítve, mint például a piac avagy a magatartás. Nem kis mértékben gyengítette azonban a marxista érvelés átütõerejét, hogy nyilvánvaló divergencia mutatkozott a dichotóm modell és a társadalomszerkezet nagyfokú differenciáltsága, illetve az objektív helyzetek és a bennük elhelyezkedõk gondolkodási és cselekvési orientációi között.

Az egyik legismertebb marxista kísérlet (Westergaard-Resler 1975) úgy õrizte meg az ortodoxiát, hogy közben el is távolodott tõle, hiszen nem a termelés, hanem az elosztás egyenlõtlenségeibõl kiindulva vizsgálta az osztályokat. Westergaardék tehát a "ki mit csinál" helyett a "ki mit kap" kérdését helyezték a középpontba. Ez utóbbit legalább olyan magyarázó erejûnek tartották, mint a termelésben elfoglalt helyet. A "ki mit kap" nézõpont nemcsak az osztályhoz való tartozás alapkritériuma, hanem az osztálycselekvés bázisa is: a rendszer fenntartására vagy strukturális átalakítására irányuló cselekvésirányok értelmezési kerete.¹⁷

A mû alapproblémájára¹⁸ adott válaszaikban Westergaardék rendre az ortodoxiát ismétlik: a lényeg nem változott, a dichotómia fennmaradt, "akármennyire bonyolultak is századunk végén a (...) kapitalista társadalmak részleteikben, lényegüket tekintve roppant egyszerûek" (Westergaard-Resler 1985: 61). Ennélfogva utasították el a munkásosztály polgárosodásának tézisét, a "középosztály" fogalom használatát,¹⁹ a fehérgallérosoknak a munkásságtól való elkülönítését.

A piacfüggõség "törésvonalai" alapján három csoportba sorolták a fehérgallérosokat. A privilegizált helyzetûek (menedzserek, igazgatók, vezetõ tisztviselõk és befutott értelmiségiek) kis csoportja bizonyos mértékig függetleníteni tudja magát a piactól, amennyiben képes érvényesíteni a juttatásokra való igényét. A közbülsõ csoportot alkotók (ellenõrök, technikusok, tisztviselõk, értelmiségiek) némi piaci "felárat" élveznek keresetben és járulékos jutalmakban (autoritás, elõmenetel, biztonság stb.), ami módosítja munkaerõpiaci függésük természetét. Ez társadalmi és politikai értelemben ütközõcsoport, mivel olyan "felár-pozíciókat" aggregál, melyek az alattuk elhelyezkedõ egyének felemelkedési törekvéseinek célpontja. A harmadik csoport tagjai (egyszerû irodai munkát végzõk, kereskedelmi dolgozók) a közbülsõ csoport alsó zónájából a közönséges bérkeresõk kategóriájába csúsztak át, nem rendelkezvén "felár-képes" ritkasági attributumokkal. Bizonyos konvencionális elõnyök még elválasztják õket a munkásságtól, ám a keresetek alapján már a közönséges munkások széles tömegeihez tartoznak. A fehérgalléros foglalkozások expanziója mögött valójában a "fehérblúzos" rutinmunkák elterjedése áll, s nem kis mértékben ezzel is magyarázható a jövedelmi elõnyök eltûnése (Westergaard-Resler 1985: 130-136).

Mindazonáltal a piacelvû megközelítés nem könnyítette meg Westergaardék számára a dichotóm szerkezet melletti érvelést: a változatos piaci elhelyezkedés ugyanis elvi nehézségeket jelent az egyértelmû csoporthatárok kijelölésében. A bérkeresõ népesség erõs gazdasági rétegzettségét (piacfüggõségük eltéréseit) elismerték ugyan, ám "munkás" megnevezéssel illették mindazokat, akik arra kényszerülnek, hogy a piacon adják el munkaerejüket. Itt tehát a piacfüggõség ténye a konstituáló mozzanat, tekintet nélkül a fragmentáltságra. A munkásság és a "felsõbb" osztály között - de nem egy harmadik strukturális pozíció megjelenítõiként - "nehezen körülhatárolható, közbülsõ" csoportokat diagnosztizáltak.

A fehérgallérosokat ebben a háromosztatú térben helyezték el. A privilegizált helyzetû kisebbségnek a "felsõbb osztályhoz" kötõdését valószínûsítették; a piaci elõnyöket (felárakat) élvezõ csoportot "durván középosztálybeli" pozícióval jellemezték, azaz inkább státuszcsoportként különítették el; a kedvezõtlenebb helyzetû többséget pedig a munkássághoz sorolták: "Életük tényei egyre határozottabban helyezi õket a bérmunkásokkal egy sorba. (...) A hivatali vagy más, hasonlóan alacsony szintû irodai szabványmunkát végzõk részben bekerültek a »munkásosztályba«, részben annak határán, de semmi esetre sem azon kívül állnak" (Westergaard-Resler 1985: 407). Westergaardék tehát felelevenítették a proletarizációs tézist, miközben zavarbaejtõ módon ismételgették a "proletaroid helyzet egyfelõl; csökkenõ, de még azért létezõ elõnyök másfelõl" formulát. Az empíria felõl a különbségeket, a teória felõl pedig a hasonlóságot hangsúlyozták.

Elismerték azonban, hogy a gondolkodási és cselekvési orientációk felõl nézve nincs szó proletarizálódásról. Nincs automatikus megfelelés vagyoni, hatalmi és más lehetõségek által teremtett objektív helyzet, illetve szervezet, gondolkodásmód és mindennapi kultúra között, azaz e párhuzamos tagolódások csak részben fedik egymást.²⁰ Van tehát egy osztálytudat nélküli, afféle "magában való" osztályrész, melynek bár önmagában véve nincs súlya ("a tõkés rendszer nem függhet az alacsony szintû »fehérgalléros« munkaerõ beleegyezésétõl vagy támogatásától" (Westergaard-Resler 1985: 437), ám középosztály orientációjú különállása mindenképpen gyengíti a munkásság kollektív cselekvésének erejét.

Bár Westergaardék alapkérdésként fogalmazták meg, miként válaszolnak helyzetükre az egyenlõtlenségek által érintettek, a cselekvési analízis mégis elmaradt. A disztributív struktúrák álltak elõtérben, s a cselekvésproblematika kimerült az osztályharc esélyeinek taglalásában. Az elemzés "féloldalasra" sikerült, s ráadásul a gyakori ideologikus argumentáció következtében veszített meggyõzõerejébõl: a differenciáltság és az ellentmondások megjelenítését rendre lerontotta a "lényegét tekintve a helyzet roppant egyszerû" típusú alapállás.

A piacelvû nézõpont új volt ugyan a marxizmuson belül, ám alapvetõen az ortodoxia talaján maradt. Az új középosztály konceptualizálását a proletarizálódási tézis dominanciája alapján oldotta meg, nem hagyva kétséget afelõl, hogy csökken a különbség a már proletarizálódott és a még státuszcsoportként elkülönített fehérgallérosok között. A neomarxisták többsége azonban megkísérelte új fogalmi rendszerbe - ez teljes egészében hiányzik Westergaardék elemzésébõl -, illetve új konceptuális sémába helyezni a fehérgallérosok helymeghatározását.


Az "új munkásosztály" koncepció

A neomarxisták törekvése arra irányult, hogy "visszahelyezzék jogaiba" az anyagi reprodukció, közelebbrõl a termelési folyamat viszonyait. Ezért elvi okokból szembehelyezkedtek minden olyan kísérlettel, mely a strukturális csoportok képzõdését ebbõl a viszonyrendszerbõl kiemelte. A képzettséget és a tudást például számos elmélet strukturáló faktorként kezelte, a marxisták azonban csak annyiban, amennyiben az a termelõ munkafolyamat elemét képezi. Ez fogalmazódott meg Serge Mallet "új munkásosztály" koncepciójában is (Mallet 1963; 1975; 1983).²¹ Mallet a munkafolyamatra, a folyamatban résztvevõk érdekeire és identitására, a mûszaki tudásnak a folyamatban betöltött szerepére koncentrált.

A munkafolyamat résztvevõi közül kulcsszereppel ruházta föl Mallet a mûszaki tudás hordozóit, függetlenül attól, hogy a konvencionális kategorizálás fizikai vagy szellemi dolgozóként határozza-e meg õket. Így a közfelfogás által a középosztályhoz tartozónak vélt mûszakiakat (mérnökök, technikusok, kutatási személyzet stb.) is besorolta a munkásosztályba, az automatizált termelési rendszerek folyamatirányítását és karbantartását végzõ szakképzett munkásokkal egyetemben. Ez azonban már nem azonos a hagyományos értelemben vett munkásosztállyal, annak szerepét Mallet szerint a modern ipari viszonyok megkérdõjelezték. Ez már új munkásosztály, melynek meghatározásához elégtelenek a szociológiai (az életmódban rejlõ), a technikai és a munkajogi kritériumok. Az alapvetõ ismérv a termelõ szerepe a munkafolyamatban (produktív funkció) egyfelõl, kirekesztettség a termelési folyamat tényleges irányításából másfelõl (Mallet 1983: 78).

Mallet szerint a technikai fejlõdést kísérõ új munkaszervezeti formák bázisán létrejövõ új munkáscsoportok (azaz a mûszaki tudás hordozói) a munkásság élcsapatát alkotják a "harmadik ipari forradalom" megvívásáért folyó harcban. Õk a marxi értelemben vett "összmunkás" funkció hordozóinak legképzettebb csoportja. Helyzetükbõl és tudásuk reflexivitásából fakadó forradalmiságuk nem a rendszer megdöntésére, hanem a társadalmi viszonyok alapvetõ átrendezésére irányul. Megkérdõjelezik a profit-maximalizálás logikáját és a vezetési hierarchia hatalmát (privilegizált helyzetét), kihívást intéznek a termelés ellenõrzésének adott rendje ellen. Céljuk a termelõk általi ellenõrzés, azaz a munkás-önigazgatás (Mallet 1983: 78, 80, 81-82).²²

Mallet a marxi ortodoxiát ismételte meg azzal, hogy a termelést tette meg az új osztály képzõdésének keretéül. Ugyanakkor azonban túl is lépett rajta, hiszen lényegében funkcionális tudásosztályként határozta meg ezt az új társadalmi kategóriát. Így vált bevonhatóvá a munkásosztályba a mûszaki alkalmazottak nagy tábora. Mallet koncepciójában a szociológiai analízis alárendelõdött a politikai-ideológiai szempontoknak: a valahol a "régi munkásosztály" és az "új középosztály" között elhelyezkedõ "új munkásosztályt" kvázi-homogén osztálytudattal és küldetéssel bíró történelmi szubjektumként értelmezte.

Némelyek elvi okokból rokonszenveztek a Mallet-féle osztálykonstrukcióval (Gorz 1964; Garaudy 1969); voltak, akik kutatások alapján cáfolták a hipotézis empirikus érvényességét (pl. Gallie 1978); mások elvi kifogásokat hangoztattak, többnyire hibásnak tartva azt a mozzanatot, ahogyan Mallet a fehérgallérosok jelentõs részét bevonta a munkásságba. Alain Touraine például (Touraine 1971a; 1977) egy párhuzamos elmélet új kontextusában jelenítette meg a középrétegek társadalmi szerepét. A posztindusztriális társadalomban - mely nem a tõkén, hanem a társadalom mûködtetéséhez szükséges tudás felhalmozódásán alapszik - az alapvetõ konfliktus a döntéshozó hatalom kulcspozícióit birtoklók és a döntések feletti ellenõrzésbõl kizártak között zajlik. A kizártak "új társadalmi mozgalmainak" fõszereplõi jórészt az új középrétegek tagjaiból (értelmiségi alkalmazottak, alsóbb szintû vezetõk, beosztott irodai és mûszaki szakemberek stb.) kerülnek ki, akik egy ellenerõ képzéséhez szükséges tudományos és szervezeti tudás birtokosai.

Mallet és Touraine párhuzamos konstrukcióiban a közös vonás az, hogy mindketten a progresszív társadalmi változás élcsapataként jelenítik meg az új középrétegek nagy részét. Más tekintetben viszont már teljes a divergencia: Touraine szerint a munkásosztály a maga eszméivel, szervezeteivel és politikai törekvéseivel elveszítette jelentõségét a posztindusztriális társadalomban (Ross 1987: 16).²³

Figyelemre méltó, hogy késõbbi írásában André Gorz is (1976) megkérdõjelezte a fehérgallérosok beolvasztását a munkásságba. A mûszaki alkalmazottak munkája ugyanis nem csupán autoritás és hierarchikus privilégium nélküli szakmai tevékenység, hanem a felügyelet, a szervezés, az ellenõrzés és a parancsadás elemeit is tartalmazza. Privilégiumaikhoz a képzettség révén szerezhetõ "jogosítvány", a képzés azonban maga is a hierarchikusan szervezett társadalom terméke. Mivel a munkássághoz viszonyított kedvezõbb helyzetükben saját befektetéseik kiérdemelt hozadékát látják, így elemi érdekük fûzõdik a távolság fenntartásához, s ezt szocializációs normáik és értékeik is megerõsítik. Az adott viszonyokkal szembeni kollektív fellépésüket mélységes ambiguitás jellemzi: "nem mint proletárok lázadnak, hanem az ellen lépnek föl, hogy proletárként bánjanak velük".²⁴

Gorz nem volt egyedül eme nézetével. Mások (pl. M. Mann 1973) is hangsúlyozták, hogy a francia baloldali szerzõk új munkásosztályt tételezõ és az 1968-as események által megerõsítettnek vélt nézetei téves helyzetértelmezésre épültek. A megmozdulásokban részt vevõ mûszakiak és "káderek" ("cadres")²⁵ radikális követeléseit ugyanis valójában nem a rendszerrel szembeni alternatíva, hanem a hierarchikus struktúra merevségei, közelebbrõl az elõrejutási lehetõségek hiánya motiválta.

Mindazonáltal Mallet "új munkásosztály" koncepciója még inkább hangsúlyossá tette ezeknek a csoportoknak a munkássághoz viszonyított pozícióit, egyfajta határozott vonatkoztatási pontot teremtve a fehérgalléros csoportok helymeghatározása tekintetében. Az 1970-es évektõl kezdve számos kísérlet történt újabb strukturális pozíciók kijelölésére. A megoldások két nagyobb típusa rajzolódott ki: a fehérgalléros aggregátum egészét, illetve egyes csoportjait új strukturális csoportként határozták meg, illetve ellentmondásos helyzetüket tekintették struktúráló tényezõnek. Az elsõ megoldást N. Poulantzas (1975) "új kispolgárság", valamint B. és J. Ehrenreich (1977) "professzionális-menedzseri osztály" koncepciója képviselte, E. O. Wright (1980) "ellentmondásos osztályhelyzet", R. Crompton és J. Gubbay (1977) "strukturális ambiguitás", G. Carchedi "kettõs funkció" koncepciójában fogalmazódott meg.


Neomarxista változatok az "új osztály"-ra

Nagy hatású hipotézisében Nicos Poulantzas (1975) a fehérgallérosokat "kivonta" a munkásosztályból és egy igen szélesre sikeredett "új kispolgárság" képviselõiként jelenítette meg õket. A középrétegek problémája a munkásmozgalom politikai stratégiája szempontjából volt érdekes számára. Az egyszerre összetett és leegyszerûsítõ konstrukció megújított marxista teoretikus bázisra épült.²⁶ Kiindulópontja az volt, hogy a termelés viszonyai nem pusztán gazdasági, hanem egyidõben politikai és ideológiai viszonyok is. Ez utóbbiak tehát nem a termelési viszonyok egyszerû következményei, hanem eleve jelen vannak a termelési folyamatban, s a gazdasági értelemben vett kizsákmányolás/megfosztottság viszonylatot termelõ folyamat egyúttal a politikai és ideológiai uralom/alávetettség viszonylatát is reprodukálja (Poulantzas 1978: 21). Ebbõl következik az is, hogy a strukturális csoportok (osztályok) helymeghatározásához nem elégségesek a gazdasági kritériumok, ki kell egészülnie politikai és ideológiai ismérvekkel is.

Az analitikusan elkülönített ismérvek mentén végrehajtott dichotóm osztályozások (produktív/improduktív munka, uralmi/alávetettségi helyzet, tudásprivilégium/kizártság) eredményeként egy extrém módon leszûkített munkásosztályt (ez csak értéktöbbletet termelõ és anyagi javakat elõállító munkásokból áll) konstruált. Ebbõl még a szolgáltató iparágak fizikai dolgozói is hiányoznak (nem termelõi az értéktöbbletnek, nem közvetlen résztvevõi az anyagi termelésnek), nem is szólva a fehérgallérosokról. Õk Poulantzas szerint nem elkülönült rétegeket alkotnak, hanem az általa "új kispolgárság"-nak nevezett valódi osztályt.²⁷

Az "új kispolgárság" nem tulajdonosa a termelési eszközöknek, nem végez produktív munkát (nem állít elõ anyagi javakat, nem termel többletértéket), a tõkének nyújtott szolgáltatásaiért cserében részesedik az értéktöbbletbõl. Identitását politikai és ideológiai tényezõk teremtik meg, azáltal, hogy résztvevõje a munkásság felett gyakorolt uralomnak és jelentõs szerepet játszik az aszimmetrikus tudásviszonyok fenntartásában (Poulantzas 1983: 110-112).

Az integratív elemek hangsúlyozása mellett Poulantzas nagy figyelmet szentelt az új osztály belsõ differenciálódásának is, külön kiemelve azokat a csoportokat (a szolgáltató szektorban és a hivatalokban rutinszerû munkát végzõ, alávetett helyzetû dolgozók, valamint a termelésben közvetlenül részt vevõ mûszakiak), melyek inkább a munkásosztályhoz állnak közelebb (Poulantzas 1983: 114-116). Itt próbálta "visszanyerni" azokat a veszteségeket, melyek - az empirikus valóságtól távolságot tartó - teoretikus szigorából származtak.

A belsõ szegmentáció azonban nem tette kérdésessé Poulantzas számára, hogy itt sajátos osztálypozíciót birtokló strukturális csoportról, egy harmadik osztályról van szó. Ez a pozíció ugyanakkor nem pusztán birtoklóinak társadalmi helyzetébõl, hanem jórészt a tõkés-munkás szembenállásból nyeri értelmét, ezért a jövõre nézve ennek az osztálynak az önállósága akár meg is kérdõjelezõdhet.

Poulantzas teljesítménye, mivel sajátos ellentmondások jellemzik, ellenáll az egydimenziós értékeléseknek. Egyszerre erõsíti és haladja meg a marxi ortodoxiát, alapállása egyszerre tanúskodik a szemléleti pozíció összetettségérõl és a tiszta helyzetekre való törekvés leegyszerûsítõ tendenciájáról, elemzése egyszerre elvont és aktualitásokba ágyazott. Magam az analízis legnagyobb értékének a fogalmi rendezést tartom, amely azonban alapvetõ ponton kelt hiányérzetet. A gazdasági, a politikai és az ideológiai faktorok interdependenciáját deklaráló tézise ragyogó lehetõséget villantott fel, hiszen általa a tagozódáselméletek kiemelhetõk lettek volna abból a gödörbõl, ahová a lineáris oksági szemlélet²⁸ juttatta õket. A szinkronitásban rejlõ lehetõséget azonban Poulantzas nem használta ki, diakrón megoldásai jobban megfeleltek az elmélet kívánalmainak; az interdependencia tényleges megjelenítése ugyanis kétségkívül gátolta volna a tiszta helyzetek felmutatását. Így viszont a teória szükségképpen megkerülte az új kispolgárságba besoroltak léthelyzetének strukturális ellentmondásait.

A marxista elemzések egyik meghatározó vonása, hogy a társadalmi folyamatokat és struktúrákat az anyagi reprodukció viszonyai felõl közelítik meg. E szemléleti pozíció intellektuális státuszát komoly mértékben rontotta képviselõinek a szûkebb értelemben vett termelés magyarázó erejébe vetett hite, az, hogy továbbra is a termelés viszonyait tekintették a társadalmi összefüggések független változójának. Barbara és John Ehrenreich egy új dimenzió (a termelésen kívüli viszonyok) megjelenítésével kiemelte az osztályképzõdést az ökonómiai meghatározottságból, s ezáltal a fehérgallérosok jelentõs hányadát kitevõ értelmiségieket és vezetõ beosztásúakat egy új osztály tagjaiként írta le.²⁹

Az osztályok definíciójához szükséges, ám nem elégséges feltételnek tartották a társadalom gazdasági viszonyaiban elfoglalt helyet. A rendszer fennmaradása nemcsak a többletérték akkumulációjának, hanem a kultúra és az osztályviszonyok mindennapi életben történõ újratermelõdésének is függvénye. Ezért az osztály társadalmi és kulturális koherenciáját hangsúlyozták, továbbá azt, hogy tagjaik hasonló életstílusban, képzettségi háttérben, fogyasztási mintákban, munkával szembeni habitusban, értékekben, sõt magánszférán belüli tapasztalatokban osztoznak (Ehrenrich-Ehrenrich 1983: 106-107).

Az új osztály (Professional-Managerial Class = PMC) olyan bérkeresõ szellemi foglalkozásúakból áll, akik nem tulajdonosai a termelési eszközöknek, s legfõbb funkciójuk a kultúra és az osztályviszonyok reprodukciójának biztosítása. Ez a funkció a társadalom irányításában illetve az ideológia termelésében és propagálásában szerepet játszók körében közvetlenül mutatkozik meg, mások esetében közvetettebb. Az Ehrenreich házaspár tisztában volt vele, hogy nem túl szigorú definíciójuk következtében az új osztály tagjai igen széles foglalkozási, képzettségi, jövedelmi, hatalmi és presztízs skálán helyezkednek el. Ezért maguk is hangsúlyozták az osztályhatárok "fuzzy" jellegét (felfelé és lefelé való elmosódottságát).

A "lefelé" történõ elhatárolást a munkássággal szembeni antagonizmusra építették, "felfelé" viszont ez az elv már csak azért sem mûködik, mert Ehrenreichék az adott rend fenntartásának feladatán keresztül határozták meg az új osztályt, tehát valójában a "szolgálati osztály" teóriáját melegítették fel.

A konstrukció ellentmondásossága csak részben származott abból, hogy következetlenül használták az osztály fogalmát: hol tényleges társadalmi entitásnak, hol pedig absztrakt rendezõfogalomnak tekintették. A probléma inkább abból ered, hogy 1. a lényegét tekintve makrofunkcionális definíció kijelöl-e egyáltalán önálló strukturális pozíciót, s ha esetleg igen, 2. az alapfunkciót miért csupán az értelmiségiek és a vezetõ beosztásúak birtokolják, illetve 3. egységesen mutatja-e fel ezt a funkciót a kulturális reprodukció minden szereplõje? A válaszok hiánya azt jelzi, hogy Ehrenreichék - habár újszerû alapokon próbálták elvégezni adott foglalkozási csoportok aggregálását - az integratív jegyek keresése közben akarva-akaratlanul is figyelmen kívül hagyták az ellentmondásos mozzanatokat. A neomarxisták egy csoportja éppen ez utóbbiakra építette koncepcióját.


Változatok a strukturális ellentmondásokra

Az elsõ lépést ezen az úton G. Carchedi konstrukciója (1975; 1977) képviselte. Az õ új középosztálya a tõkefunkció és az "összmunkás" ("kollektív munkás") funkció között egyensúlyoz, s helyzetét - Ehrenreichék álláspontjától eltérõen - nem a tõkefunkció szolgálata dominálja. Egyaránt elláthatja mind a globális tõkefunkciót, mind pedig a kollektív munkás funkciót, ám az elõbbit ellátva is megõrzi gazdasági elnyomottságát (hiszen nem tulajdonosa a termelési eszközöknek), az utóbbinak megfelelve sem veszíti el elnyomó jellegét. Az új középosztály tagjai félig a tõkések és félig a munkások oldalán állnak, de bármerre közelítse is õket helyzetük, az ellentmondást (a gazdasági értelemben vett elnyomó/elnyomott szerep egyidejûségét) viszik magukkal, ugyanis éppen ez helyzetük alapja. Ebben az értelmezési keretben például a proletarizálódási folyamat is igen differenciált értelmezést kap: az összmunkás funkció felerõsödésének felel meg, s ez nemcsak azt jelenti, hogy a korábban magasabbra értékelt képességek ára esik a munkaerõpiacon, hanem azt is, hogy a globális tõkefunkciónak való megfelelés eliminálódik, illetve más csoportoknál jelenik meg.

Azt nem állíthatjuk, hogy Carchedi empirikus tesztelésre alkalmas elképzeléssel állt elõ. Teoretikus absztraktságú funkcióival valójában felpuhította a strukturális csoportok közti határvonalakat, ezzel már önmagában is kérdésessé téve némileg leegyszerûsítõ dichotómiájának empirikus alkalmazhatóságát. Elemzése túlságosan is kötõdött az anyagi reprodukció világához,³⁰ innen származtak alapkategóriái, s az új középosztályt is gazdasági értelemben határozta meg. Egyébként õ maga tisztában volt az egydimenziós megoldás hiányosságaival, és késõbb - legalábbis a szemléleti pozíció szintjén - Poulantzas hármas kritériumrendszerét (gazdasági, politikai, ideológiai) tette magáévá.³¹

Bármennyire vitatható volt is Carchedi konstrukciójának néhány eleme, hozzájárulását a fehérgallérosok helymeghatározásához mindez nem kérdõjelezte meg. A hetvenes évek neomarxista hullámában elsõk között emelte be az összetett és ellentmondásos helyzetet a csoportképzõ strukturális faktorok közé. Az ellentmondásos vonások felmutatásában Carchedihez hasonló, ám végkövetkeztetéseiben tõle alapvetõen eltérõ teóriájában E. O. Wright (1976: 98; 1978) elutasított minden olyan megoldást, mely a fehérgalléros aggregátum egészét avagy egyes csoportjait valamiféle új osztályként definiálta. Nem fogadta el sem az "egyszerû polarizálódás", sem az "új kispolgárság" koncepcióját, s meglehetõsen ambivalensen viseltetett a kulturális termelés viszonyai alapján konstruált új tudásosztályokkal (Gouldner 1979; Konrád-Szelényi 1989; Ehrenreich-Ehrenreich 1977) szemben is (Wright 1985: 37-42). Míg ezek - s az egymásnak ellentmondó kettõs funkció bázisán Carchedi is - egy önálló osztályt tételeztek, addig Wright szerint az ellentmondásos helyzet/pozíció (contradictory location) lényegében csak osztályközi csoportok képzõdéséhez vezet.

Az osztályhelyzet alapját a tõke/munka viszony dimenzióit képezõ - a termelési és pénzeszközök, a munkaerõ, valamint a beruházások és az erõforrás-allokációk feletti - rendelkezési jogokban Wright (1978: 67-74, 46-47) jelölte meg. E weberi asszociációkat ébresztõ nézõpontból mindössze két tiszta osztályhelyzet létezik: az ellenõrzést kezükben tartók (tõkések) és az abból kizártak (munkások). Is-is pozíciók az egyik, sem-sem pozíciók a másik oldalon. Wright harmadik "tiszta" osztályként felvette a kisárutermelés bázisán képzõdõ, alkalmazottakat nem foglalkoztató kispolgárságot. A társadalomszerkezet azonban Wright szerint is jóval bonyolultabb ennél: az osztályviszonyokban számos olyan pozíció található, amely objektíve ellentmondásos helyzetbe ágyazódik be. Azaz: adott dimenzióbeli rendelkezési lehetõséghez más dimenzióbeli kizártság társul, s mindezek fokozatokban is megnyilvánulhatnak. Nem az a feladat tehát, hogy ezeket az ellentmondásokat egy mesterséges osztályozás segítségével eltüntessük, hanem hogy "saját jogukon" megjelenítsük õket.

A megjelenítés Wrightnál a fehérgalléros aggregátum feloszlatásához vezet. Nem egy, hanem három strukturális pozíciót is birtokolnak tagjai: a vezetési hierchiába nem tartozók és a munkafolyamatban adott típusú autonómiával (Wright 1978: 4-7) nem rendelkezõk a munkásosztály részét képezik; a vezetési hierarchia lépcsõin elhelyezkedõk a munkásság és a tõkések között foglalnak el ellentmondásos pozíciót; a munkavégzési autonómiát élvezõk pedig a munkásság és a kispolgárság közötti ellentmondásos pozíciót birtokolják. Az egyes csoportok természetesen eltérõ módon helyezkednek el az osztálytérben: a menedzserek és a magas rangú tisztviselõk egy része beékelõdik a domináns osztályba, az irodai dolgozók legnagyobb része pedig a munkásságba (Wright 1978: 11-12).

Wright teóriáját nyugodtan nevezhetjük a feloszlatott új középosztály koncepciónak is. A "tiszta" és az "ellentmondásos" helyzetek rendszerbe foglalásával igen differenciált sémát formált ugyan, ám a konstrukció egyes elemeiben (pl. az "objektivista" szemléletmód, a cselekvés-problematika hiánya, a "félig-autonóm" alkalmazottak kategóriája stb. miatt), továbbá operacionalizálhatóságában is vitatható.³² A fehérgallérosok helymeghatározását illetõen a probléma - véleményem szerint - jórészt abból adódik, hogy Wright "feloszlatási" kritériumai nem megszakításos jellegûek, s ezért a határvonalak meghúzása meglehetõsen esetlegesnek tûnik.

Amit Wright ellentmondásos elhelyezkedésnek nevezett, azt R. Crompton és J. Gubbay (1977) a "strukturális ambiguitás" fogalmával írta le. A már Crozier ötvenes évekbeli fogalmi készletében is szereplõ kifejezéssel némileg tágabb értelmezést adtak a jelenségnek. Az osztályhelyzet szempontjából fontosnak találták megkülönböztetni egymástól azt, hogy a birtokolt pozícióhoz az ellenõrzés, a koordinált végrehajtó munka avagy mindkettõ funkciója társul-e, a munkaszervezet állami vagy magán, profitelvû avagy sem (Crompton-Gubbay 1977: 167). Mindezen tényezõk az objektív érdekek szempontjából voltak fontosak. Ugyanakkor különbséget tettek objektív alapú cselekvésirány, valamint a cselekvõk szubjektív helyzetértelmezései és tényleges cselekvései között is. A fehérgallérosokra érvényes strukturális ambiguitást három ponton jelezték: a birtokolt pozíciók kettõs jellegében, a koherens érdekek hiányában, továbbá a cselekvési reakciók ellentmondásosságában. Úgy vélték, hogy ezt az ellentmondásosságot a fehérgallérosok szervezetei és kollektív cselekvései inkább erõsítik, mint oldják. Azt írták le õk is, mint Carchedi: hogyan pulzálnak a társadalomszerkezeti dichotómia pólusai között.

Ez az elemzés valamivel differenciáltabb módon jelenítette meg az ellentmondásos helyzetet, felvillantotta a cselekvési dimenziót is, ám újfajta helymeghatározást nem eredményezett. A kör mintha bezárult volna. A marxista osztályelemzések a vállalt szemléleti pozíció talaján foglyaivá váltak a Nagy Független Változónak, a termelési viszonyoknak. Ez magyarázza a társadalomban elfoglalt helyet, ez határozza meg a cselekvés problematika alárendelt szerepét, ez teszi általános értelmezési keretté a dichotóm társadalomképet, ez teszi egyirányúvá az érvelést és korlátozza a más irányú összefüggések figyelembe vételét. Ez a - Wright kifejezését kölcsönvéve - strukturális korlátozás (Wright 1978: 22) más csoportok társadalmi elhelyezése kapcsán kevésbé hangsúlyos talán, a fehérgallérosok helymeghatározása tekintetében azonban szembetûnõ.


Kifelé az erõtérbõl?

A hetvenes évek vége felé ismét kiújult a középrétegek helyérõl szóló vita Franciaországban.³³ Míg azonban a korábbi diszkussziókat a marxista terminológia és a marxizmussal való számvetés határozta meg, addig ebben az idõszakban mindez háttérbe szorult, s fokozatosan újfajta "beszédmódnak" adta át helyét. Természetesen nemcsak a nyelvezet volt új, hanem a látásmód is: elutasították a "redukcionista" struktúraelméleteket. Pierre Bourdieu (1986)³⁴ és Luc Boltanski (1981) ebbõl a szemléleti pozícióból kiindulva értelmezték újra az osztályoknak nevezett társadalmi aggregátumok fogalmát, s helyezték más összefüggések közé a fehérgallérosok helymeghatározásának kérdését.

Bourdieu konstrukciójában - korábbi kategóriáit részben szintetizálva, részben megújítva - a társadalmat olyan dimenzionált erõtérként ábrázolja, melynek alapdimenzióit a cselekvõk által birtokolt és társadalmi elõnyszerzésre alkalmas (tõkésíthetõ) javak nagysága, összetétele és ezek idõbeli (a múlt és a jövõbeli lehetõségek által befolyásolt) változásai alkotják (Bourdieu 1986: 114). Az osztályhelyzet tehát a tág értelemben felfogott (anyagi, kulturális, társadalmi és egyéb) javak erõforrásként való birtoklásához, a velük való rendelkezési lehetõséghez és az ezekre támaszkodó cselekvési stratégiához ("pályához") kötõdik.

A társadalmi kártyaasztal körül ülõ cselekvõk - másutt Bourdieu ezt a hasonlatot használja - a rendelkezésükre álló "kártyalapok" birtokában pozícióik javítására (veszteségeik elkerülésére, nyerési esélyeik növelésére, illetve a vesztesek idõnként a játékszabályok megváltoztatására) törekszenek. A versenyzõk objektív jellemzõk alapján is aggregálhatók, függõen tehát attól, hogy milyen színû és ütõerejû "kártyalapokkal" - azaz milyen típusú és nagyságú "tõkékkel" - rendelkeznek. Bourdieu több tekintetben is kitágította a hagyományos marxista elemzést. Az objektív osztályhelyzet alapjait nem szûkítette le pusztán az anyagi viszonyokra, igen sokféle egyéb "független változót" is figyelembe vett. Ezek között külön kiemelte a jobb pozíciókhoz ("kártyalapokhoz") való hozzájutást meghatározó, kinyilvánított vagy éppen rejtett kiválasztási/kizárási elvek együttesét (Bourdieu 1986: 102). A társadalmi osztályt azonban Bourdieu szerint nem lehet közvetlenül az objektív osztályhelyzetbõl levezetni, mert ez önmagában véve csak lehetõség. Az osztály sokkal inkább abból a struktúrált erõtérbõl eredeztethetõ, mely megszabja a birtokolt erõforrások ("kártyalapok") mindegyikének értékét és ez utóbbiaknak a cselekvõk által követett stratégiákra gyakorolt hatását (Bourdieu 1986: 106).

Ezeket a strukturális viszonylatokat - következésképpen magukat a strukturális csoportokat is - az a társadalmi gyakorlat alakítja ki, melyben az erõforrásaikra támaszkodó cselekvõk különbözõ egyéni és kollektív cselekvési stratégiák³⁵ során határozzák meg egymáshoz, illetve a játékszabályokhoz való viszonyukat.

A középrétegek ebben a térben sajátos hellyel (cselekvési pályákkal) jellemezhetõk. Õk az igen jó "kártyalapokkal" rendelkezõ burzsoázia és a rossz "lapleosztáson" érdemben változtatni nem tudó munkásság között helyezkednek el. Egyes csoportjai (pl. vezetõ tisztviselõk és bizonyos értelmiségi csoportok) inkább a jó "lapjárásúakhoz", mások (pl. az irodai dolgozók) inkább gyenge "lapokkal" rendelkezõkhöz állnak közelebb.³⁶ Számottevõ anyagi "tõkéjük" nem lévén, elsõsorban több-kevesebb kulturális "tõkéjükre" próbálnak támaszkodni. Cselekvési stratégiáikat nem pusztán pozícióik fenntartása, hanem javítása szándékával (azaz a megszerzendõ lapok reményében) játsszák. Tekintetük felfelé irányul, jobb "lapjárásra" várnak, amiben ha õk nem is, de gyermekeik részesülhetnek.

Ez a középrétegekrõl festett kép távolról sem új,³⁷ Bourdieu valójában csak megismételte Crozier másfél évtizeddel elõbbi megállapításait. Új volt azonban a felvázolt értelmezési keret, mindenekelõtt az osztályteória nyelvezete. Bourdieu-t követõ kísérletében Boltanski eloldozta a fehérgallérosokat az osztályproblematikától.

Az igazgatás és az irányítás különbözõ szintjein helyet foglaló "káderek" társadalmi helyének és szerepének bemutatását részérõl az is motiválta, hogy ez a foglalkozási-beosztási kör szinte csak Franciaországban jutott el kollektív identitásához. Ebben szakszervezeti mozgalmaik és a francia társadalomnak a foglalkozási-beosztási címkéket respektáló gyakorlata³⁸ is szerepet játszottak. Eredetileg - a harmincas években - az egyetemet végzett ipari mérnökök csoportjait nevezték így, akik szakmai szövetségekbe tömörülve jogi értelemben vett identitást és szociálpolitikai értelemben vett védettséget kívántak nyújtani tagjaiknak. A második világháborút követõ bürokratikus expanzió ugyanakkor felduzzasztotta és heterogénné tette ezt a csoportot, melybe beletartozott immár a magát alsó szintû irányítói posztra felküzdõ munkás, valamint a szolgáltatásban dolgozó igazgatási ügyintézõk sokasága is. Ez Boltanski szerint a "káder" titulus "szimbolikus inflációját" és a határvonalak elmosódását eredményezte.

A társadalmi csoportképzõdés természetes modelljét az jellemzi, hogy a csoport mintatípusát alkotó "magból" kifelé haladva egyre kevésbé egyértelmûek a csoporttagság kritériumai, egyre nehezebbé válik a világos határvonalak meghúzása. Ezért utasítja el Boltanski az osztályelemzések "taxonomikus rigiditását", hiszen az megszakításos és egymást kölcsönösen kizáró kategóriákkal dolgozik. A "káderek" helymeghatározásának öt alapesetét rekonstruálja (1. autonóm osztály a tulajdonosok és a munkásság között, 2. a tulajdonosok természetes szövetségesei a munkássággal szemben, 3. a munkásság természetes szövetségesei a tulajdonosokkal szemben, 4. a tulajdonosok helyébe lépõ új uralkodó osztály, 5. a munkásság helyébe lépõ új alárendelt osztály). Néha igen közel került ugyan a második szemléleti pozícióhoz,³⁹ ennek ellenére elutasította a "káderek" osztályként való definiálásának minden "szubsztancialista" kísérletét. Fõként a tisztán objektív alapon történõ osztálykonstrukciókat kifogásolta. Elismerte, hogy vannak olyan kényszerként ható struktúrált objektív faktorok, melyek módosítják és korlátozzák a társadalmi cselekvést. A kollektív identitást azonban maguk a társadalmi küzdelmek alakítják ki, azáltal, hogy csoportokat definiálnak, befogadnak vagy kirekesztenek embereket, megteremtik a jövõbeli cselekvés stabil kereteit, s mindezt társadalmanként változó formában (Ross 1987: 19). Bírálta ugyan a hagyományos osztályelemzéseket, ám nem dolgozott ki alternatív teóriát.⁴⁰ Szerinte a társadalmi osztályok nem természetes alapokon nyugszanak, hanem az õket létrehozó társadalmi csoportok történelmileg változó termékei. Boltanski interpretációjában a "káderek" nem osztályt, hanem sokkal inkább heterogén és nehezen meghatározható csoportot alkotnak, legfõképpen azért, mert más osztályokhoz való viszonyukat nem közös érdekek határozzák meg.


Kifelé a teóriából?

A fehérgallérosokról a "Marx-Weber erõtérben" folyó vita lényegében az angolszász társadalmi viszonyokhoz és társadalomtudományi terephez kötõdött. Már a francia kitekintés is jelezte, hogy a kérdés nem szakítható el társadalomtörténeti elõzményeitõl és kulturális közegétõl. Ezért az elmélettörténeti áttekintés végén rövid idõre érdemes újra visszatérni a fehérgallérosok szociológiáját útjára bocsátó német alkalmazotti szociológiához. Mi történt az ötvenes és hatvanas évek nagy teljesítményei (Croner 1962; Bahrdt 1958; Dahrendorf 1959) után?

A német szociológiának az alkalmazottak iránti érdeklõdése továbbra sem csökkent, sõt bizonyos területeken (pl. a munkaszituáció analízisében) talán még nõtt is. Mindez azonban a hangsúlyok megváltozását tükrözi. Az utóbbi egy-két évtizedben a történeti kutatásokra⁴¹ és a munkaszituáció empíriájára⁴² épülõ szakmai "gyûjtõmunka" vált uralkodóvá, s megritkultak az alkalmazottak helymeghatározására irányuló teoretikus törekvések. Ez jórészt azzal is magyarázható, hogy a német alkalmazotti szociológia a lehetséges strukturális pozíciókat már jó ideje felvázolta, s utóbb azt próbálta nyomon követni, hogyan mozognak az alkalmazotti csoportok e pozíciók között.

A hatvanas évek óta ismét központi problémaként fogalmazódott meg a csoporthelyzet és a csoportmagatartás diszkrepanciájának magyarázata (a munkásokéhoz közelítõ társadalmi-gazdasági helyzetük ellenére hevesen elutasítják, hogy munkásként határozzák meg önmagukat), továbbá a munkaszituáció szerkezeti változásainak (automatizálás, racionalizálás) az alkalmazottak társadalmi "távolságtudatára" gyakorolt hatása (Mangold 1981: 26). Megmaradt ugyan továbbra is társadalomelméleti és a politikai kontextus figyelembevételének hagyománya (Mangold 1981: 26), ám az alkalmazotti csoportok mozgását leíró jellegzetes kategóriákká a homogenizáció és a differenciálódás (lásd például Pappi 1988), a közeledés és a távolodás (Kocka 1981b: 193-205; Kudera et al. 1983), a mentalitás és a részvétel (Braun-Fuhrmann 1970; Littek-Heisig 1986; 1991) stb. váltak.

A külsõ megfigyelõ (Lane 1985) számára a német alkalmazottak társadalmi elkülönülése az angolszász terephez képest még mindig sokkal erõteljesebbnek tûnik ("elmondható, hogy a történelmileg kialakult társadalomszerkezeti és kulturális elrendezõdések megerõsítették a német fehérgallérosok különleges pozícióit"),⁴³ s ezt a német kutatók (pl. Kudera et al. 1983) is alátámasztani látszanak. Vannak azonban, akik ezt egészen másként látják. Jürgen Kocka egyenesen azt a hipotézist fogalmazta meg, hogy valójában vége a tradíciónak, s az alkalmazotti kérdésnek már csak történeti jelentõsége van. Szerinte az alkalmazotti lét már nem jelent objektíve elválasztó "gallérvonalat" és magatartási elkülönülést, s ezért megszûnik annak a tudományos létjogosultsága, hogy alkalmazottakról és munkásokról beszéljünk. Az új társadalomtudományi viták már nem az alkalmazottakról általában, hanem azon belüli kategóriákról szólnak. Azokban az országokban (pl. az Egyesült Államok), ahol a munkás-alkalmazott különbség nem volt olyan éles és társadalmilag jelentõs, mint Németországban, ott az alkalmazottakkal kapcsolatos társadalomtudományi kutatások és viták is kevésbé szisztematikusak voltak. "A német jelenre ugyanez érvényes. Az alkalmazottak olyan témává váltak, amely iránt nem a jelenkor analitikusai, hanem inkább a történészek érdeklõdnek" (Kocka 1981: 129).

Ez "kétdimenziós" hipotézis, amely egyszerre tart igényt empirikus és metodológiai érvényességre. Ami az elsõt illeti: nyilván tudatosan kiélezett megfogalmazásról van szó, s ezért megfelelõ adatok birtokában pro és kontra sorakoztathatók fel érvek mellette és ellene is. Számomra azonban inkább a metodológiai dimenziónak van mondanivalója.

Az alkalmazotti/fehérgalléros kutatások alapdilemmája, hogy errõl a fölöttébb erõsen heterogén társadalmi kategóriáról megfogalmazhatók-e a csoport egésze szintjén érvényes kijelentések. Az ilyen kísérletek kognitív értéke ugyanis eddig még többnyire megkérdõjelezõdött. Kocka most valójában a "Crozier-formulát" elevenítette fel, azt javasolván, hogy a bizonytalanul körvonalazható aggregátum helyett az azt alkotó (és jobban "paraméterezhetõ") egyes csoportokat tegyük kutatásunk tárgyává.

Errõl a pontról megítélésem szerint - elismervén, hogy Kocka szándéka más volt - elindítható egy induktív építkezés. A feladat a továbbiak során nem az, hogy egy eleve tételezett társadalmi aggregátum strukturális viszonyait rávetítsük az azt alkotó csoportokra, hanem hogy empirikusan megragadható alkalmazotti csoportokból kiindulva - Pappi szavaival szólva (1988) - hidaljunk át egy szociológiai szakadékot. Magyarázzuk meg, miként alkothatnak különbözõ gazdasági és foglalkozási kategóriák átfogóbb társadalmi csoportokat.


Jegyzetek

1. A tanulmány egy nagyobb terjedelmû írás részben átdolgozott fejezete.

2. Valójában nemcsak a két teória fogalmi apparátusa miatt jelenik meg az osztályproblematika a fehérgalléros alkalmazottak helymeghatározásában. "A közgondolkodásban a »kétkezi« munka a munkásosztály, a »nem kétkezi« a középosztály fogalmához kapcsolódik. Így ha meg akarjuk vizsgálni a »fehérgalléros« fogalom koherenciáját, és azt, hogy vajon a hagyományos dichotómia lényegi vagy csupán felszíni különbségekre épül-e, akkor értelemszerûen szembe kell néznünk az osztálystruktúra kérdésével" (Hyman (1981: 15).

3. "Az osztályelemzéseknek két dologgal kell megküzdeniük, két kérdésben próbálták újradefiniálni a marxi osztályelemzést. Az egyik: megpróbálják kitágítani az osztályelemzést, és valamiképpen bevonni ebbe a faji és nemi megkülönböztetést. (...) A másik probléma: a hagyományos marxi dichotómiával, a tõke-bérmunka ellentéttel kapcsolatos elégedetlenség. Az igazi feladat, hogy miképpen lehet az új középosztállyal boldogulni? Kialakult egy olyan értelmiségi és tisztviselõ réteg az utóbbi évtizedekben, amelyik létszámát tekintve a hagyományos értelemben vett munkásosztályhoz képest is nagy, nagy a hatalmi súlya is, és nem lehet tudni, hogy ezek a tõke-munka ütközésében milyen szerepet fognak elfoglalni. Ennek az új középosztálynak vagy középrétegnek a konceptualizálása egy nagyon érdekes feladat az újmarxista szociológiában" (Szelényi 1983: 309).

4. Marx természetesen használta a "középosztály" kifejezést, de lényegében csak olyan konvencionális címkeként, melynek komolyabb teoretikus tartalma nem volt. A háromféle kontextusra (úgy mint 1. a felemelkedõ polgárság, szemben az arisztokráciával, 2. a megelõzõ termelési rendszert képviselõ "kispolgárság", 3. a termelés szféráján kívüli csoportok) vonatkozóan lásd Hyman 1981: 47.

5. Weber nem zárja ki az osztályhelyzetre épülõ kollektív cselekvést, de azt többnyire reaktív, illetve amorf közösségi cselekvésként tipizálja, avagy nagyon is specifikus feltételekhez köti (Weber 1967: 244-245; 1987: 306-307).

6. Összefoglalóan lásd Goldthorpe et al. 1968b.

7. Külön is hangsúlyozzák a családi életen belüli változásokat (Goldthorpe et al. 1968a: 174-178).

8. Kifejtik például, hogy az általuk vizsgált jómódú munkások, középosztálybelinek nevezhetõ anyagi és települési viszonyaik ellenére sem adták fel a Munkáspárt iránti politikai lojalitásukat (Goldthorpe et al. 1971: 73).

9. Egy másik munkájában ismét foglalkozott e jelenséggel. "Ezek olyan (nõi) foglalkozások, melyek a leginkább rutinizálódtak, melyekben a foglalkoztatási biztonság alacsony és a karrierkilátások igen-igen szerények. Az ilyen munkát végzõ nõk nem egy kialakulóban lévõ jómódú új középosztály tagjai, ellenkezõleg, õk egy általam korábban a fehérgalléros szektor »alsóosztályának« nevezett kategóriába tartoznak. A nõk kettõs kizsákmányolás tárgyai: diszkriminációt szenvednek el a foglalkoztatási rendszerben, és rendszerint rájuk hárulnak az otthoni munka és a gyereknevelés terhei" (Giddens 1982a: 73).

10. Összefoglalását lásd 1982b: 29. Giddens struktúraelméletérõl lásd még Horváth 1988: 50-59.

11. Anyagi javak felhasználásának olyan közös mintái, melyek függetlenek attól, hogy az egyének hogyan értékelik másokhoz fûzõdõ presztízsviszonyaikat. A disztributív csoportosítás fõként a szomszédos csoportoktól való elkülönülést teszi hangsúlyossá (Giddens 1973: 109).

12. A fehérgallérosok - fõleg férfiakból álló - menedzseri, értelmiségi és igazgatási "felsõ osztályában" jelentõs politikai erõ lehetõségét látta, ám e meglátásnak a marxi formulától való eltérése ellenére is lehetségesnek tartotta, hogy közvetlenül Marxra támaszkodó új középosztály-analízis szülessen. Itt E. O. Wright Class, Crizis and the State címû munkájára célzott (Giddens 1982: 73-74).

13. A cselekvés problémája (pl. az osztálytudat, a szolidaritás, az érdekvédelmi mozgalom, a politikai alapállás stb. formájában) természetesen megjelent az egyes osztályok strukturálódásának bemutatása során, ám mégsem vált hangsúlyossá. A giddensi teória értékelésére vonatkozóan lásd még Prandy et al. 1982: 184-185; Horváth 1988; Pokol 1991: 83-84. Pokol a "kettõs-kötésû struktúra" (duality of structure) giddensi koncepcióját éppen a cselekvõ megjelenítése szempontjából tartja továbbgondolhatónak saját elméleti rendszerében.

14. "A juttatási rendszer képét (...) széles foglalkozási kategóriák hierarchiája alkotja; minden egyes kategória különbözõ helyet képvisel az anyagi és nem anyagi természetû juttatások skáláján. Bár nagyjából el lehet határolni egymástól ezeket a kategóriákat, gyakorlatilag nem határoznak meg egy-egy külön társadalmi osztályt. Ennek oka részben az, hogy a juttatási hierarchia nem mutat éles szakadásokat vagy határozott választóvonalat a fõ foglalkozási csoportok között. Általában a juttatások áramlása fokozatos kontinuitás formájában jelenik meg, s nem élesen elkülönülõ lépcsõfokok alakjában (Parkin 1972: 24).

15. "Ami ebbõl hiányzik, s ami kétértelmûséghez vezet (...) az az, hogy nem gondolja végig, miként vezet kirekesztõ elzáródáshoz a munkamegosztási pozíciók hierarchiája, továbbá azok a mechanizmusok, melyeken keresztül az egyén bekerül ebbe a hierarchiába, és mozog szintjei között" (Prandy et al. 1982: 185).

16. "Az a tény, hogy a piac mûködési elvei - és nem más kritériumok - nyertek polgárjogot a juttatások legfõbb meghatározóiként, természetesen nem független attól, hogy az uralkodó osztály foglalkozásait jól jegyzik a piacon" (idézi Prandy et al. 1982: 187).

17. Lásd Westergaardnak a magyar kiadáshoz 1984-ben írt szerzõi elõszavát (Westergaard-Resler 1985: 15-16).

18. "...a hatalom, a vagyon, a biztonság és a lehetõségek objektív különbözõsége létrehoz-e és miként olyan csoportokat, amelynek tagjai tudatában vannak közös helyzetüknek. És ha igen, akkor kialakítja-e az azonos helyzet felismerése a másokéval szemben álló közös érdeknek ... a tudatát, vagy ellenkezõleg: szétforgácsolja-e õket különálló csoportokra, amelyekben minden politikai felhajtóerõ nélkül az egyén társadalmi státusz iránti sóvárgása válik uralkodóvá" (Westergaard-Resler 1985: 25).

19. "...mert a »közép« kifejezés az egyenlõtlenség olyan struktúrájára utal, amelyben a megkülönböztetések legfontosabb alapja a státusz" (Westergaard-Resler 1985: 60).

20. "Az alacsony szintû »fehérgallérosok« körülményei számos tekintetben a fizikai munkásokéival azonosak, éspedig ma sokkal inkább, mint korábban. Társadalmi szemléletüket és elkötelezettségüket tekintve azonban félig-meddig még ma is távol állnak a fizikai munkásoktól" (Westergaard-Resler 1985: 437).

21. A koncepció értékelésére vonatkozóan lásd Hyman 1983: 26-28; Goldthorpe 1982: 162-163; Ross 1987: 7-38.

22. Ross az önigazgatási koncepciót tartja Mallet teóriája központi elemének (Ross 1987: 14).

23. Ross figyelemre méltó megjegyzése szerint, még a kifejezetten antimarxista társadalomelméleti ambíciójú Touraine is kénytelen volt marxizmus ellenes érvelését jórészt a marxizmuson keresztül kifejteni.

24. "Lázadnak a hierarchikus szervezet ellen, lázadnak munkájuk fragmentációja és tartalmatlansága miatt, továbbá lázadnak társadalmi privilégiumaik teljes vagy részleges elvesztése ellen. (...) A hierarchiával és az autoritással szembeni fellépésük szerves része - az értelmiségi »középosztály« tagjaiként élvezett - korábbi privilégiumaik visszaállítására irányuló követeléseiknek. Magukra (és csak magukra) nézve nem tartják érvényesnek a proletarizálódást, és feltételezik, hogy képesek azt elkerülni, hiszen saját maguknak köszönhetik a munkásokhoz viszonyított jobb helyzetüket is. Ennélfogva kollektív küzdelmeik ambiguitását nem annyira anti-kapitalista, hanem sokkal inkább anti-monopolista jelleg uralja" (Gorz 1983: 87).

25. Alacsonyabb beosztású alkalmazottak, tisztviselõk.

26. Az Althusser által képviselt ismeretelméleti felfogással való rokonságára vonatkozóan lásd Hyman 1983: 33.

27. A tézis értékelésére vonatkozó irodalom tekintetében lásd Ross 1987: 34.

28. Ennek kritikájára és a "determináció módjaira" (strukturális korlátozás, kiválasztás, közvetítés és átalakítás) vonatkozóan lásd Wright 1980. A "lineáris gondolkodás" bírálatára vonatkozóan lásd még Bourdieu 1986: 107.

29. Barbara és John Ehrenreich 1977; lásd még Hyman-Price 1983: 106-110. A tanulmány - a fõként más baloldali szerzõktõl származó kritikákra adott válaszokkal - kibõvített változatát lásd Walker 1979.

30. Az ezt kifogásoló kritikák közül lásd Johnson 1977.

31. "Elemzésem az új középosztállyal kapcsolatos kérdések közül csak a gazdaságiakkal foglalkozik (...) és csak érinti az ideológiáját és politikáját. Azonban egyetlen konkrét társadalomban létezõ osztályt sem lehet csupán gazdasági szempontból meghatározni: a gazdasági jellemzés szükséges, de nem elégséges (...) mivel egy osztályt gazdasági, politikai és ideológiai jellemzõik alapján kell meghatározni" (Carchedi 1977: 45, 49).

32. Az operacionalizálás nehézségeit õ és munkatársai is hangoztatták. Lásd Wright et al. 1982.

33. A középréteg problematikára vonatkozó áttekintésben nagymértékben támaszkodom G. Ross tanulmányára (1987).

34. A mûbõl vett idézeteket az 1986-os kiadásból fordítottam.

35. E cselekvési stratégiák közül Bourdieu külön is kiemeli a rekonverziós stratégiát, amely célja szerint lehet "fennmaradási" és "kompetitív" jellegû is (Bourdieu 1986: 125-168).

36. Lásd a társadalmi pozíciók terét ábrázoló diagrammot (Bourdieu 1986: 128-129).

37. "Bourdieu-nek a társadalmi osztályokkal kapcsolatos nézõpontja végül is hagyományos kispolgárság-leíráshoz vezetett" (Ross 1987: 19).

38. Erre és a káderekkel kapcsolatos francia irodalmakra lásd Ross 1987: 19, 36.

39. Erre vonatkozóan lásd Stephen J. McNamee-nek Boltanski könyvérõl írott recenzióját (American Journal of Sociology, vol. 94. Nr. 3. November 1988. 661-663).

40. Kritikusai ezen a ponton is elmarasztalják õt. Lásd Ross 1987: 19.

41. Ezt leginkább Jürgen Kocka (1981a; 1981b) kiemelkedõ munkássága fémjelzi.

42. Erre vonatkozóan igen jó összefoglalást ad Christel Lane (1985).

43. Lane szerint a következõ tényezõk játszanak szerepet e helyzet fenntartásában: 1. az alkalmazottak viszonylag magas iskolai végzettsége, továbbá az a jól õrzött hagyomány, mely ösztönzi a szakismeretek respektációját és a szakmai szintek hivatalos bizonyítvánnyal való elismertetését; 2. az alkalmazottak különleges közjogi és munkajogi státusza, védettsége; 3. történelmileg kialakult "középosztályszerû" arculata; 4. e foglalkozási kategóriák kisebb mértékû elnõiesedése Lane (1985: 319).


Hivatkozások

Bahrdt, Hans Paul 1958. Industriebürokratie. Stuttgart: Ferdinand Enke Verlag

Boltanski, Luc 1981. Le Cadres. Les Editions de Minuit. Paris. Az angol nyelvû kiadás: The Making of a Class: Cadres in French Society. New York: Cambridge University Press 1987.

Bourdieu, Pierre 1978. A társadalmi egyenlõtlenségek újratermelõdése. Gondolat

- 1986. Distinction. London/New York: Routledge & Kegan Paul. A francia eredeti: La Distinction. Paris: Les Editions de Minuit, 1979. Az elsõ angol nyelvû kiadás: Distinction. London: Routledge & Kegan Paul 1984.

Braun, S.-J. Fuhrmann 1970. Angestelltenmentalität. Neuwid/Berlin

Bulbeck, Chilla 1980. A New Approach to Occupational Power: Poulantzas and Class Power. In: D. Dunkerley-G. Salaman (eds.) Organization Studies. London/Boston/ Henley: Routledge & Kegan Paul, 186-215.

Carchedi, Gugliemo 1975. On the Economic Identification of the New Middle Class. Economy and Society, (Vol. 4), 1 (March)

- 1977. On the Economic Identification of Social Classes. London: Routledge & Kegan Paul

Carter, Robert 1985. Capitalism, Class Conflict and the New Middle Class. London/Boston/Melbourne/Henley: Routledge & Kegan Paul

Crompton, Rosemary-Jon Gubbay 1977. Economy and Class Structure. London: Macmillan

Croner, Fritz 1962. Soziologie der Angestellten. Köln/Berlin: Kiepenheuer & Witsch

Crozier, Michel 1971. The World of the Office Worker. Chicago/London: The University of Chicago Press

Dahrendorf, Ralph 1959 (1972). Class and Class Conflict in an Industrial Society. London: Routledge & Kegan Paul

- Konflikt und Freiheit. München: Piper & Co.

Ehrenreich, Barbara-John Ehrenreich 1977. The Professional-Managerial Class. Radical America, (Vol. 11), 2 (March-April)

Feleky Gábor 1988. A "fehérgallérosok" szociológiai kutatásának történetéhez. Szociológia, 4, 433-453.

- 1995. A "Marx-Weber erõtér" elõtörténetéhez. Társadalomkutatás, 1-4, 70-93.

Gallie, Duncan 1978. In Search of the New Working Class. New York: Cambridge University Press

Garaudy, Roger 1969. Le Grand tournant du socialisme. Paris: Gallimard

- 1970. Toute la verité. Paris: Grasset

Giddens Anthony 1973. The Class Structure of the Advanced Societies. London: Hutchinson

- 1976. New Rules of Sociological Methods. London: Hutchinson

- 1982a. Sociology. Macmillan

- 1982b. Power, the Dialectic of Control and Class Structuration. In: A. Giddens-G. Mackenzie (eds.) Social Class and the Division of Labour. Cambridge: Cambridge University Press

Goldthorpe, John 1982. On the Service Class, Its Formation and Future. In: Giddens-Mackenzie (eds.) 1982, 162-185.

Goldthorpe, John-David Lockwood-Frank Bechhofer-Jennifer Platt 1968a. The Affluent Worker: Industrial Attitudes and Behaviour. Cambridge

- - - - 1968b. The Affluent Worker: Political Attitudes and Behaviour. Cambridge

Gorz André 1964. Stratégie ouvricre et néocapitalisme. Paris: Seuil

- 1976. Technology, Technicians and Class Struggle. In: André Gorz (ed.) The Division of Labour: the Labour Process and Class-Struggle in Modern Capitalism. Brighton: Harvester. Az eredeti megjelenés éve: 1971. Technicians and the Class Struggle címen részletek Hyman-Price (eds.) 1983: 82-87.

- 1983. Technicians and the Class Struggle. In: Hyman-Price (eds.) 1983.

Gouldner, Alvin 1979. The Future of Intellectuals and the Rise of the New Class. The Seabury Press

Horváth Ágnes 1988. Életesélyek aszimmetriája. Társadalomkutatás, 4, 50-59.

Hyman, Richard 1983. White-Collar Workers and Theories of Class. In: Hyman-Price (eds.) 1983.

Hyman, Richard-Robert Price (eds.), The New Working Class? White-Collar Workers and their Organizations. London/Basingstoke: Macmillan

Johnson, Terry 1977. What is to be Known? The Structural Determination of Social Class. Economy and Society, (Vol. 6) 2 (May), 194-223.

Kocka, Jürgen 1981a. Die Angestellten in der deutschen Geschichte 1850-1980. Vandenhoeck & Ruprecht

- 1981b. Angestellte im europ„ischen Vergleich. Göttingen: Vandenhoeck & Ruprecht

Konrád György-Szelényi Iván 1989. Az értelmiség útja az osztályhatalomhoz. Gondolat

Kudera, Werner-Konrad Ruff-Rudi Schmidt 1983. Blue collar - white collar: grey collar? Zum sozialen Habitus von Arbeitern und Angestellten in der Industrie. Soziale Welt, 2, 201-227.

Lane, Christel 1985."White-Collar Workers in the Labour Process: the Case of the Federal Republic of Germany. The Sociological Review, (Vol. 33) 2, (May) 298-326.

Littek, W.-U. Heisig 1986. Rationalisierung von Arbeit als Aushandlungsprozess. Beteiligung bei Rationalisierungsverlaufen im Angestelltenbereich. Soziale Welt, (37) 2-3, 237-262.

- 1991. Competence, Control, and Work Redesign: Die Angestellten in the Federal Republic of Germany. Work and Occupations. (Vol. 18) 1 (February), 4-28.

Lockwood, David 1958 (1969). The Blackcoated Worker. A Study in Class Consciousness. London: Allen & Unwin

Makó Csaba 1985. A társadalmi viszonyok erõtere: a munkafolyamat. Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó

Mallet, Serge 1963. La nouvelle classe ouvricre. Paris: Éditions du Seuil

- 1975. The New Working Class. Nottingham: Spokesman Books

- The New Working Class. In: Hyman-Price (eds.) 1983.

Mangold, Werner 1981. Angestelltengeschichte und Angestelltensoziologie in Deutschland, England und Frankreich. In: J. Kocka (hrsg.) 1981.

Mann, Michael 1973. Consciousness and Action among the Western Working Class. London: Macmillan

Marx, Karl 1967. A tõke. I. könyv. MEM. 23. kötet. Budapest: Kossuth Könyvkiadó

- 1974. A.tõke, III. könyv MEM. 25. kötet. Budapest: Kossuth Könyvkiadó

- 1976. Értéktöbblet-elméletek. I. MEM. 26/I. Budapest: Kossuth Könyvkiadó

Mills, C. Wright 1951. White Collar. The American Middle Classes. New York: Oxford University Press (Magyar nyelvû részletek: C. W. Mills: Hatalom-politika-technokraták. Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó 1970.)

Pappi, Franz Urban 1988. A kispolgárság és az új középosztály. A középrétegek differenciálódása és homogenizációja a nyugatnémet társadalomban. Szociológiai figyelõ. 3, 21-32. ELTE

Parkin, Frank 1971. Class Inequality and Political Order. London: MacGibbon and Kee

- 1974. Strategies of Social Closure in Class Formation. In: F. Parkin (ed.) The Social Analysis of Class Structure. London

- 1979. Marxism and Class Theory. London: Tavistock

Pokol Béla 1991. A professzionális intézményrendszerek elmélete. FKI

Poulantzas, Nicos 1975 (1978). Classes in Contemporary Capitalism. London: New Left Books. Az eredeti francia kiadás éve: 1974.

- 1983. The New Petty Bourgeoisie. In: Hyman-Price (eds.) 110-112.

Prandy, Kenneth-Alexander Stewart-Robert Martin Blackburn 1982. White-Collar Work. London/Basingstoke

- - - 1983. White-Collar Unionism. London/Basingstoke

Ross, George 1987. Destroyed by the Dialectic. Politics, the Decline of Marxism, and the New Middle Strata in France. Theory and Society, (Vol. 16) 1, 7-38.

Stewart, Alexander-Kenneth Prandy-Robert Martin Blackburn 1980. Social Stratification and Occupations. London/Basingstoke: MacMillan

Szelényi Iván 1983. Az amerikai szociológiáról. Szociológia, 3.

Touraine, Alain 1971a. The Post-Industrial Society. New York: Random House

- 1971b. The May Movement. New York: Random House

- 1977. Self-Production of Society. Chicago: University of Chicago Press

Walker, Pet (ed.) 1979. Between Labour and Capital. Hassocks, Sussex

Weber, Max 1967. Gazdaság és társadalom. Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó

- 1987. Gazdaság és társadalom. A megértõ szociológia alapvonalai. 1. Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó

- 1992. Gazdaság és társadalom. 2/1. Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó

Westergaard John-Henrietta Resler 1975 (1985). Class in a Capitalist Society. A Study of Contemporary Britain. Harmondsworth: Penguin. Magyarul: Osztály egy kapitalista társadalomban. Gondolat 1985.

Wright, Erik Olin 1976. Class Boundaries in Advanced Capitalist Societies. New Left Review, 98.

- 1978. Class, Crisis and the State. London: New Left Books, 98.

- 1980. Class, Occupation and Organization. In: D. Dunkerley-G. Salaman (eds.) Organization Studies. London/Boston/Henley: Routledge & Kegan Paul, 1-30.

- 1985 (1987) Classes. London: Verso

Wright E. O.-C. Costello-D. Hachen-J. Prague 1982. The American Class Structure. American Sociological Review, (Vol. 47) December, 709-726.