Nemes Gusztáv-Heilig Balázs
ÖNELLÁTÁS ÉS ÁRUTERMELÉS
Mezõgazdasági kistermelõk egy észak-magyarországi faluban^*


Bevezetés¹

Az alábbi tanulmány alapjául szolgáló kutatást a "Közösen a jövõ munkahelyeiért" Alapítvány és a SOROS Alapítvány támogatásával "Válság és kivezetõ utak" címmel indítottuk el 1994 nyarán. A célunk az volt, hogy megpróbáljuk megérteni - és a vidéki Magyarország egy darabkájának leírásán keresztül bemutatni - a falvaink lakosságának életében jelenleg is zajló mélyreható változásokat. Kutatási terepül három észak-borsodi települést2 választottunk ki úgy, hogy az ipar és a mezõgazdaság sok évtizedes együttélése során kialakult falutípusok közül mintánkban lehetõleg a legjellemzõbbek legyenek képviselve.

A vizsgálat során a fellelhetõ statisztikai adatok összegyûjtése mellett elsõsorban a hagyományos falukutatás eszközeit alkalmaztuk: az eltelt két év alatt több száz interjút készítettünk, megkerestük a társadalmi, gazdasági szervezeteket és a falvak számunkra valamilyen szempontból fontos lakosait. Már eddig is óriási anyag gyûlt össze, a munkát azonban még korántsem fejeztük be. Versenyt futunk az idõvel, egyre újabb és újabb kérdések válnak fontossá, rég ismertnek gondolt tények kapnak más jelentést az újabb események fényében. Az eddigi kvalitatív vizsgálat alapján feltett hipotéziseink empirikus ellenõrzése érdekében - amennyiben sikerül a szükséges anyagi eszközöket elõteremtenünk - a közeljövõben szeretnénk reprezentatív, kérdõíves adatfelvételt végezni.

Ebben a tanulmányban azt próbáljuk meg leírni, hogy a mezõgazdasági kistermelés - mint a falusi lakosság számára látszólag kézenfekvõen adódó költségmegtakarítási, pénzkereseti lehetõség - mit jelentett a rendszerváltás elõtti "békeidõkben", és mit jelent ma, az egyre szorítóbb piaci viszonyok között; hogy milyen tendenciák vannak kibontakozóban, és hogy kutatásunk során milyen gazdálkodói típusokkal találkoztunk. Kvalitatív vizsgálatról lévén szó eredményeink érvényességi köre meglehetõsen korlátozott. Ebben a dolgozatban csupán egyetlen faluról, Szuhogyról lesz szó, az ott összegyûjtött adatok alapján írjuk le a változásokat, mégis azt reméljük, hogy talán sikerül napjaink eseményeinek néhány fontos mozzanatát megragadnunk.²


A faluról³

Szuhogy jelenleg 1250 fõt számláló község, BAZ megye északi részén, az ország egyik legelmaradottabb, városhiányos övezetében fekszik. Ezen a hegyes-völgyes, jórészt erdõvel borított tájon a természeti környezet soha nem kedvezett a földmûvelésnek⁴, a gazdálkodás hagyományosan fõleg számosállatok tartására (szarvasmarha, ló, sertrés, juh) és az ehhez szükséges takarmánynövények elõállítására korlátozódott. Ez a tevékenység azonban már a múlt században sem tartotta el a környék teljes lakosságát, sokan kényszerültek arra, hogy a mezõgazdaságon kívül keressenek maguknak megélhetést vagy kiegészítõ jövedelmet. A terület földrajzi adottságainak következtében jelentõs volt a Felvidék bányavárosaiba irányuló fuvarozás és kereskedelem, sok embernek adott munkát az erdõ, de sokan jártak el dolgozni az ország más vidékeire, és a századforduló Amerikát megjárt, tengeren túli munkavállalóinak jelentõs része is innen került ki (Borbándi 1983).

A környék foglalkoztatási szerkezetében a századfordulón megjelenõ nehézipar hozott lényeges változást. A Bódva és a Sajó völgyében megnyitott szénbányák, valamint a rudabányai vasércbánya felszívták közvetlen környezetük munkaerejét. E munkások számára azonban a bányászat eleinte csak kiegészítõ, szezonális (téli) tevékenység volt, mellette a földek mûvelésérõl sem mondtak le (Viga 1990: 24). Ugyanakkor a bányatelepek növekvõ lakossága új piacot jelentett a térség mezõgazdasági termelõi számára, hetipiacok hálózata alakult ki.

Szuhogy a térbeli közelség miatt (Rudabánya alig 6 km-re van ide) nagyon hamar bekapcsolódott az iparosodás folyamatába. A fuvarozást, a téli favágást és az egyéb addig szokásos kiegészítõ pénzkereseti lehetõségeket fokozatosan felváltotta a biztosabb jövedelmet jelentõ bányászkodás. A harmincas évek elején már az aktív férfilakosság fele eljárt dolgozni valamelyik közeli bányába. Ez az arány a második világháború végére a mezõgazdaságot sújtó nehézségek és a bányászok katonai szolgálat alól való felmentése miatt 80 százalék fölé emelkedett. Számuk csak 1946-ban, a háború és a "málenykij robot" veszélyeinek elmúlásával esett vissza⁵, hogy azután a beszolgáltatások és a tsz-szervezés idején újból csaknem elérje a régi arányt.

Az 1950-es éveket megelõzõen a bányászat a helybeli lakosok túlnyomó többsége számára nem volt igazi foglalkozás. Az interjúk tanúsága szerint legtöbbjük nem földmûveléssel is foglalkozó bányász volt, hanem olyan paraszt, aki a szorító körülmények hatására pénzkeresés céljából járt el a bányába dolgozni. Merthogy a föld pénzt nagyon keveset hozott, a napszámosokat, részes aratókat leginkább terményben fizették, eladni való gabonája, disznaja pedig csak a nagyobb gazdáknak volt. Akinek nem volt elegendõ földje, az kihasználta a lehetõséget, ámde nem szívesen, inkább kényszerûségbõl ment a "föld alá dolgozni".

A bányászkodásnak csak a harmincas évek végén lett némi becsülete, amikor a mezõgazdaságot sújtó recesszió következtében a helybeli "jó gazdák" jelentõs része tönkrement. Ekkor a gazdag parasztok fiai is a bányába kerültek, amivel végül is lassan polgárjogot nyert a bányászat a falu közvéleménye elõtt. Még a következõ generációnak is meg kellett öregednie azonban, amíg az ötvenes években a gazdasági, politikai nyomás hatására a földmûvelés annyira leértékelõdött, hogy a bányászat a foglalkozások helyi "presztízsrangsorában" fölébe tudott kerülni. Egészen addig az igazán elismert ember a sok földet mûvelõ gazdálkodó volt, sokszor a bányában keresett pénzen is földet, állatokat vettek, a gazdaságot fejlesztették. A "foglalkoztatási versenyben" végül mégis az ipar kerekedett felül, bár soha nem sikerült teljesen "bekebeleznie" az egykori parasztok leszármazottait. Az a kétlaki, bányász-paraszt életforma, amely a harmincas években általánosan elterjedtté vált, egészen a környék nehéziparának összeomlásáig tartotta magát.

A hatvanas évek közepétõl kezdve a felnövõ, magasabb képzettségû fiatal generáció tagjai közül sokan már nem a bányákba, hanem a környék más ipari üzemeibe mentek el dolgozni. Ez elsõsorban a BVK-t⁶ és a Sajóbábonyi Vegyi Mûveket jelentette, de a hetvenes években már sokan jártak Edelénybe, sõt Miskolcra is. Ez a tendencia a késõbbiekben tovább erõsödött, aminek oka a közlekedés fejlõdése mellett egyrészt a fiatalok magasabb képzettsége volt, másrészt pedig az, hogy a hatvanas években még igen magasnak számító bányászfizetések a nyolcvanas évekre elveszítették az értéküket. Emellett, míg régebben csak a férfiak jártak el dolgozni, a nõk pedig az otthoni munkák mellett többnyire az állami gazdaságban, a tsz-ben, vagy melléküzemágában helyben dolgoztak, addig a nyolcvanas évek végén az ingázóknak már a 30 százaléka nõ volt (KSH 1990). Ezek a folyamatok azt eredményezték, hogy a falu lassanként ismét több lábra állt, kezdett némileg függetlenedni a bányáktól.

A nehézipar térnyerésével a mezõgazdaság a faluban lakó családok többségének számára elsõ számú megélhetési lehetõségbõl kiadáscsökkentõ, jövedelemkiegészítõ tevékenységgé változott. Az ötvenes évek gazdasági, politikai intézkedései lehetetlen helyzetbe hozták a fõállású kistermelõket, és a tsz 1960-as megszervezése után már csak elvétve találunk egy-egy kitartó magángazdálkodót. Az asszonyok többnyire beléptek a szövetkezetbe a földdel, a férfiak pedig eljártak dolgozni, és pénzt kerestek, a kertet és a háztájit pedig közösen mûvelték.

A tsz mindazonáltal mint a legnagyobb helyi munkáltató (az 1975-ös összevonás után a bánya mellett az egész környék második legnagyobb munkáltatója), igen fontos szerepet töltött be a község életében. Egyrészt munkahelyet jelentett, ami, ha nem is sok, legalább némi fizetést biztosított az ott dolgozók számára, másrészt azzal, hogy az infrastruktúráját, a jogi kereteit, a felhalmozott piaci kapcsolatokat és szakértelmet az itt élõk rendelkezésére bocsátotta, lehetõvé tette számukra, hogy a háztáji mezõgazdálkodásból jelentõs haszonra tegyenek szert.

A szövetkezet az 1960-as évektõl kezdve, a tenyésztésre alkalmatlan növendék állatokat (borjakat, malacokat és bárányokat) helybeli gazdáknak adta ki hizlalásra. Szerzõdést kötöttek, a szövetkezet szállította a jószágokat és meghitelezte a takarmányt, a gazdák elvégezték a munkát, amikor aztán az állat elérte a vágósúlyt, a tsz átvette tõlük. A vételárból levonták a növendék állatok és a kiszállított takarmány értékét, a fennmaradó összeget pedig készpénzben kifizették.

Ez a rendszer mind a tsz, mind a "vállalkozó" gazdák számára elõnyös konstrukció volt. A lakosok tõkebefektetés nélkül és viszonylag biztonságosan juthattak komolyabb jövedelemhez, bekapcsolódhattak a második gazdaságba és leköthették a fölös munkaerejüket, amire egyébként nem sok esélyük lett volna.⁷ A szövetkezet számára a háztáji termeltetés elsõsorban likviditási gondjaik enyhítésében játszott szerepet. Nem igényelt nagyobb befektetést, ugyanakkor folyamatos árbevételt jelentett, ami viszont elengedhetetlen feltétele volt a növénytermesztési ágazat biztonságos mûködésének. A tsz gyakorlatilag felár nélkül adta tovább a jószágot, a likviditás megõrzése mellett a haszon abból az állami támogatásból adódott, amit a nagyüzemek kaptak az eladott állatok után. Gyakran elõfordult, hogy a helybeli gazdák a saját jószágaikat is a szövetkezeten keresztül adták el, a felárból származó hasznon pedig megosztoztak a tsz-szel.⁸

A falu lakosságának egészére nem volt jellemzõ az ilyesfajta árutermelés. Az a törekvés viszont, hogy a ház körüli kertben, esetleg a zártkertben vagy a háztájiban elõállítható mezõgazdasági termékekbõl önellátóak legyenek - s így élelmiszerre minél kevesebb pénzt kelljen kiadniuk - a háztartások többségénél megfigyelhetõ.


Kistermelõi típusok a rendszerváltás elõtt

A hetvenes-nyolcvanas években a magyar társadalom rétegzõdése és a mobilitási lehetõségeket befolyásoló tényezõk kerültek a hazai társadalomtudomány homlokterébe. A vidéki társadalom fejlõdésében a kutatók és az elméleti szakemberek egy része különös jelentõséget tulajdonított a családi háztartásokban folyó mezõgazdasági termelésnek. A témával kapcsolatban több különbözõ elmélet, tipológia született, melyek közül talán a legjelentõsebbek: az úgynevezett proletarizálódási elmélet (Szelényi, 1992); a Márkus István (1993) nevével fémjelzett paraszt-munkás elmélet; Juhász Pál (1976) félbeszakadt polgárosodásról szóló elmélete (Juhász 1976; 1982); az ezek kritikájaként Szelényi Iván (1992) által megalkotott "harmadik út" elmélet és Kovách Imre mûve (1988), amelyben a szerzõ hosszú empirikus kutatás eredményeképpen írta le a mezõgazdasági kistermelés különféle típusait és a vidéki társadalom rétegzõdésében betöltött szerepét. Ezen elméleti elõzmények közül a leggyakorlatiasabbnak - s így saját empirikus kutatásunk során a leghasználhatóbbnak - Kovách Imre tipológiája bizonyult. Elsõsorban az õ munkájára támaszkodva próbáljuk bemutatni azt, hogy a kétlaki ingázó életmód során a kistermelésnek milyen jellegzetes típusai jöttek létre a vizsgált településen.

Kovách Imre a termelés és a háztartásgazdaság különbözõ mutatói alapján a következõ hat csoportba sorolta be a mezõgazdasági termelõket: tradicionális önellátó üzemek, szabadidõs önellátó üzemek, középparaszti mintára szervezett paraszti típusú üzemek, integrált félüzemek, integrált vállalkozások, szabadpiaci vállalkozások. (A típusok részletes ismertetését lásd Kovách 1988.) Ez a tipológia a KSH országos reprezentatív mintája alapján, statisztikai eszközök felhasználásával készült és az volt a célja, hogy valamiféle átfogó képet adjon az ország lakosságának a mezõgazdaságban végzett magántermelõi tevékenységérõl. Így természetesen nem várható tõle, hogy pontosan írja le egy konkrét, ráadásul meglehetõsen speciális helyzetben lévõ falu kistermelõinek üzemtípusait. Alkalmas lehet viszont arra, hogy segítsen megtalálni a vizsgált terület specifikus vonásait, azokat a fõbb jellemzõket, amelyek Szuhogyot elválasztják a mezõgazdasági viszonylatban az átlagot talán leginkább képviselõ alföldi falvaktól és mezõvárosoktól.

Ha a hetvenes-nyolcvanas évek szuhogyi magántermelõit Kovách Imre tipológiája szerint próbáljuk osztályozni, akkor az elsõ és legfontosabb észrevételünk az lesz, hogy természeti és gazdaságtörténeti okokból a fenti típusok közül kettõ biztosan hiányzik errõl a területrõl. Független, integráción kívüli "szabadpiaci vállalkozások" (Kovách elsõsorban azokat a specializált zöldségtermesztõket, fóliakertészeket értette ezen, akik nem a felvásárló hálózatokon keresztül, hanem a nagybani piacokon értékesítették terményeiket) a mostoha természeti adottságok miatt nem alakulhattak ki. Itt a földmûvelés csak állattenyésztéssel ötvözve lehetett volna jövedelmezõ, ehhez azonban kevés volt a magánkézben lévõ föld mennyisége. "Szabadidõs önellátó üzemekrõl" (ezek eredetileg leginkább az üdülõkörzetek telkeit és a városok környékén kiparcellázott zártkerteket, hobbikerteket jelentették) szintén nemigen beszélhetünk. Szinte mindenkinek volt és van ma is szõleje vagy gyümölcsöse, amit "szabad idejében" mûvel, de nem találkoztunk egyetlen olyan gazdával sem, aki számára ez a tevékenység gazdasági szempontból különösebb jelentõséggel bírt volna.

A "tradicionális önellátó kisüzem" az elsõ olyan kategória, amire szép számmal találunk példát Szuhogyon a nyolcvanas években. Ezek az üzemek itt is kizárólag önellátásra termeltek, a háztartás teljesen összefonódott a gazdasággal, semmiféle racionális kalkulációról nem beszélhetünk az esetükben, és ha netán el adtak is némi felesleget, ez nem változtatott gazdálkodásuk módján. Két lényeges ponton azonban az általunk tapasztaltak különböznek az eredetileg leírt típustól. Az egyik Kovách Imrének az a kitétele, hogy e gazdaságok legfontosabb célja "nem kiadásmegtakarítás, hanem a hiányzó élelmiszerek elõállítása" volt (Kovách 1988: 79). Szuhogyon, éppen a bányavidék közelsége miatt, már évtizedek óta kielégítõ az ellátás az alapvetõ élelmiszerekbõl, ráadásul az ingázók minden nap megfordultak a környék nehézipari központjaiban, ahol az ötvenes évektõl kezdve politikai okokból az országos átlagnál is jobb ellátást biztosítottak a munkások részére. Senki sem kényszerült volna tehát pusztán az áruhiány miatt magántermelésre, a gazdálkodás fõ motiváló ereje minden bizonnyal a kiadásmegtakarítás volt. A másik jelentõs különbség a háztartások számarányában van. Országos viszonylatban az eredeti tipológia szerint csupán a megkérdezett háztartások 15 százaléka tartozott ebbe a kategóriába, ezzel szemben - bár vizsgálati módszerünkbõl adódóan pontos arányokkal sajnos nem szolgálhatunk - biztosra vehetjük, hogy Szuhogyon a gazdálkodók többsége nem végzett árutermelésnek nevezhetõ tevékenységet, vagyis nem lépett túl a "tradicionális önellátás" színvonalán. Ennek oka valószínûleg a magas ipari keresetekben rejlik. A lakosság nagyobbik része megelégedett azzal, hogy a gazdálkodás révén az élelmiszerekre fordítandó kiadásainak jelentõs részét megtakaríthatja. Ahhoz, hogy jelentõsebb pénzbevételre is szert tegyenek, munkát, idõt, pénzt kellett volna befektetniük, infrastruktúrára, szakmai ismeretekre és személyes kapcsolatokra lett volna szükségük. Az ipari ingázók nagy része valószínûleg nem volt rászorulva erre a mellékkeresetre, vagy a várható haszonhoz képest túlságosan nagynak ítélte a szükséges befektetéseket.

"Középparaszti vegyesgazdaságok mintájára szervezõdõ paraszti típusú kisüzemeket", amelyek egyébként a tipológia szerint a magyar gazdaságoknak csaknem a 40 százalékát tették ki, Szuhogyon a nyolcvanas évekre - az ismertetett gazdaságtörténeti elõzmények következtében - már csak elvétve lehetett találni. Mûködtetõik leginkább azok közül a "nyakas" gazdák közül kerültek ki, akik nem voltak hajlandók belépni a tsz-be és folytatták a magángazdálkodást. Kovách Imre tipológiájában az e kategóriába tartozók fõ ismérvei: tevékenységük alapvetõen árutermelésre irányul, ugyanakkor az önellátásról sem mondanak le; nem, vagy csak gyengén integrálódnak a nagyüzemekhez; nem specializálódnak, hanem sokfajta termékük közül mindig a legjobban eladhatóból igyekeznek a legtöbbet termelni. Ezek a jellemzõk Szuhogyon még kiegészülnek azzal, hogy az ilyen típusú gazdaságok itt nem tudtak megélni csupán a mezõgazdaságból, valamelyik családtagnak mindenképpen ipari állást, fuvarozást, vagy valami hasonló "rendes pénzjövedelemmel" járó munkát kellett vállalnia.

Az "integrált félüzemek" tipikus példája a tsz vagy az állami gazdaság által kihelyezett állatokat fõként a nagyüzem által szállított takarmánnyal hizlaló kisgazdaság, nem igazi vállalkozás, nem igényel nagyobb befektetést vagy kockázatvállalást, a gazda gyakorlatilag csak a munkaerejét adja el, az igazi vállalkozó a mezõgazdasági nagyüzem. Szuhogyon elsõsorban a tsz marhahizlaló háztájizói tartoztak ebbe a kategóriába. Pontos adataink sajnos csak 1966-ból vannak (KSH Mezõgazdasági összeírás), ekkor a falu gazdái összesen 159 szarvasmarhát tartottak, ennek több mint 80 százaléka volt tsz-háztáji. Az interjúk tanúsága szerint nyolcvanas évek elejére a háztájiba adott marhák száma jóval 200 fölé emelkedett, egy-egy gazda nemritkán 20-30 darabot is vállalt. Ennyi állat felnevelése már meglehetõsen nagy befektetést és rengeteg munkát igényelt, ugyanakkor komoly hasznot is jelentett. A disznóhizlalás kevésbé volt jelentõs a faluban. 1966-ban összesen 518 db sertést tartottak a magángazdák, ebbõl 216 volt saját tulajdonú, vagyis kevesebb mint 60 százalék volt a tsz-háztáji. A sertések esetében a számok nehezebben értelmezhetõek, mint a szarvasmarhánál. Ez esetben ugyanis - mivel disznót saját részre is vágtak - nem tudhatjuk pontosan, hogy a saját tulajdonú sertések közül mennyit ettek meg és mennyit adtak el a tulajdonosaik, illetve hogy a háztájiban nevelt valamennyi disznót leadták-e a tsz-nek.

Így, ami a marhatartók körében szinte teljesen kizárható, a disznóhizlalók között elõfordulhattak olyan "integrált vállalkozók", akik csak a növendékeket, vagy a kezdõ tõkét kapták a szövetkezettõl, a gazdaság beindításához és üzemeltetéséhez feltétlenül szükségük volt saját befektetésre is. Õk a termelési folyamat legfontosabb részeit saját maguk irányították, így az elõzõ kategóriába tartozóknál sokkal függetlenebbül tudtak gazdálkodni. Ilyen integrált vállalkozások voltak a falu specialitásának tekinthetõ nyúltartó gazdaságok. Régen is tartottak nyulakat errefelé, de nem eladásra, csak saját fogyasztásra néhány darabot. Az egyik helybeli lakos szervezte meg 1970-ben a nyulász szakcsoportot, amely azóta is mûködik. A nyolcvanas évek elején, amikor a virágkorát élte, évi 7500 db nyulat is leadtak az ÁFÉSZ-nek.⁹ Ez a tevékenység azért nevezhetõ vállalkozásnak, mert a szakcsoport sokkal lazább kötõdést jelentett bármiféle nagyüzemi integrációnál. A tagok információkat, szakmai és anyagi segítséget, törzsállományt kaptak, kötelezettségük pedig csupán annyi volt, hogy a felhizlalt szaporulat szerzõdésben megszabott részét a szakcsoporton keresztül kellett értékesíteniük. A nyúltartás, bár viszonylag sokan foglalkoztak vele, az egész falu szempontjából nézve nem volt túlságosan nagy jelentõségû, a legtöbben nem csinálták elég nagyban ahhoz, hogy komolyabb pénzt hozhasson a konyhára. Egy-két gazdának azonban (fõleg azoknak, akik - bár ez törvényszegésnek számított - nem csak a saját nyulaikat adták le, hanem a Cserehát északi részén felvásárolt állatokat is) komoly, több ezer forintos havi bevételt hozott a nyolcvanas évek elején.

A felsorolt négy típus, az általunk tett kiegészítésekkel együtt valószínûleg jó közelítéssel írja le a rendszerváltás elõtti idõk kistermelõi üzemeinek rendszerét. Nem esett még azonban szó a falunak azokról a lakosairól, akik egyáltalán nem foglalkoztak mezõgazdasági tevékenységgel. Valószínûleg nem voltak túlságosan sokan, de mint mindenhol, itt is akadt néhány "gazdaság" és kert nélküli háztartás. Ezek egy része a falu felsõ vezetõ rétegéhez, az értelmiségi elithez tartozott, de többségük a minden szempontból a legrosszabb helyzetben lévõ cigány származású lakosság körébõl került ki.


A "békeidõk" vége

A nyolcvanas évek közepétõl kezdve a környék nehézipara leszálló ágba került. A bányászkeresetek reálértékben az egykori fizetések töredékére csökkentek, és a környék más üzemeiben is rendre elmaradtak a béremelések, jutalomosztások. Ezzel párhuzamosan tovább nyílt az agrárolló, csökkent a tsz-ek állami támogatása, és rohamosan kezdtek beszûkülni az egykori KGST piacai. A kialakuló válságot a gazdasági-politikai rendszerváltás tetõzte be. Az elavult, gazdaságtalan struktúrát nem lehetett többé fenntartani, elkerülhetetlenné vált a bányák, üzemek többségének bezárása. (Egyedül a környék vegyipari üzemei tartják magukat úgy, ahogy.) A nehézipar, amely évtizedek óta a szuhogyiak megélhetésének alapját, illetve a két lábon álló szuhogyi gazdaság "egyik lábát" jelentette, ebben a minõségében megszûnt létezni, és vajmi kevés remény van arra, hogy a közeljövõben újra lehetne éleszteni. A leépítések nyomán az ingázók létszáma kevesebb mint egyötödére esett vissza, és a mezõgazdaság válsága, valamint a tsz-melléküzemágak felszámolása miatt a helyi munkavállalás esélye is csökkent. A munkavállalási lehetõségek szinte egyik pillanatról a másikra beszûkültek.

A változások következményekképpen a foglalkoztatási helyzet igen nagy mértékben átalakult. A hivatalos statisztika szerint Szuhogyon 69 fõ van munka nélkül¹⁰, a valóságos helyzet azonban sokkal rosszabb ennél. A körzeti munkaügyi központ vezetõje szerint jóval 200 felett van azoknak a száma, akik a közelmúltban elvesztették a munkahelyüket, és azóta sem sikerült elhelyezkedniük. Hivatalosan nem mindegyiküket hívják munkanélkülinek, de attól még az élethelyzetük, a kitörési lehetõségeik, vagy éppen ezek teljes hiánya, nagyon hasonlóak egymáshoz. Az aktív korúak 11 százaléka munkanélküli, de kb. a 36 százalékuknak nincsen munkahelye. A maradék 25 százalék (165 fõ) valamilyen okból inaktív, tehát háztartásbeli, rokkantnyugdíjas, vagy éppen gyesen van. A számokból egyértelmûen látszik, és az interjúkból is rendre az derül ki, hogy a szuhogyi munkanélküliek közül a legtöbben az inaktívvá válást választották a munkanélküliségbõl való menekülési lehetõségként.¹¹

Az elmúlt évek alatt nemcsak a munkavállalási lehetõségek, hanem a mezõgazdasági kistermelés körülményei, jövedelmezõségi viszonyai is alapvetõen megváltoztak. Ma, e változások kellõs közepén még lehetetlen megmondani, hogy melyik eseménynek, melyik törvénynek pontosan milyen hatása volt erre a folyamatra. Erre mi sem vállalkoztunk, csak vázlatszerûen próbáljuk meg kiemelni a közelmúlt néhány olyan történését, amelyek egész biztosan fontos szerepet játszottak a mezõgazdasági kistermelés helyzetének alakulásában.

A nyolcvanas évek eleje, közepe óta a politikai, gazdasági, foglalkoztatási helyzet, a törvények, a családi mezõgazdasági üzemek lehetõségei, az egész vidéki élet nagymértékben átalakultak. A termõföld privatizációjával megszûnt a szabadpiaci farmgazdaságok kialakulásának útjában álló egyik legnagyobb akadály, az ésszerû keretek között gyakorlatilag bármekkora birtokhoz hozzá lehetett jutni. Ugyanakkor tovább nyílt az agrárolló, megváltoztak a minõségi követelmények és az értékesítési lehetõségek. A felvásárlás egységes rendszere erõsen fellazult, új cégek kapcsolódtak be a közvetítõ kereskedelembe, az árak a helyi piacokon és a világpiacon is nagyon szeszélyesen változtak. A mezõgazdasági kistermelésben a hetvenes-nyolcvanas évek során felhalmozódott tõke tulajdonosainak egy része a zavaros, kiszámíthatatlan viszonyok miatt kivonta a pénzét ebbõl az ágazatból és más, jobban jövedelmezõ területeken fektette be (fõleg a kereskedelembe), egy másik részük pedig a piacvesztés következtében tönkrement.

A nyolcvanas években a családi mezõgazdasági üzemek egyértelmûen mellékkeresetet, kiegészítõ jövedelmet jelentettek még akkor is, ha bizonyos esetekben igen jelentõs összegeket hoztak a konyhára. Ma a termelõk egy része számára ez a helyzet gyökeresen megváltozott, a munkanélküliség terjedésével egyesek számára a mezõgazdasági termelés lett a fõ, esetleg az egyetlen bevételi forrás.

Átértékelõdött a kapcsolati tõke, ma már nem annyira a tsz elnökével, mint inkább az OTP, esetleg az Agrobank helyi fiókvezetõjével, vagy éppen valamelyik nagy felvásárló cég területi képviselõjével "kell jóban lenni". Átmeneti javulás után sajnos talán még romlott is a helyzet a tõke- és az információhiány tekintetében. Ma sem jutnak el idõben a szükséges információk a termelõkhöz, hitelt pedig még magas kamatra is nagyon nehéz szerezni.¹²

A nagyüzemek átalakulásával nemcsak munkahelyek szûntek meg, nemcsak a kapcsolatokon, szívességi viszonyokon alapuló kedvezményes (olykor "ingyenes") beszerzési források apadtak el, hanem a háztáji termelés, illetve a mezõgazdasági vállalkozás hagyományos formáinak egy része is ellehetetlenült. Szuhogyon - a tsz és az állami gazdaság átalakulása után - gyakorlatilag megszûntek a régi, erõsen integrált állattartó gazdaságok, más nagy integrátori szervezetek pedig még nemigen léptek a nagyüzemek helyébe. A régi nagy háztájizó gazdák vagy felhagytak a mezõgazdasági árutermeléssel, vagy valamilyen más formában folytatják tovább.

A mezõgazdasági árutermelés lehetõségei tehát sok különbözõ gazdasági, társadalmi, történeti tényezõ összhatásaként változtak meg. Az alábbiakban mégis szeretnénk közülük kiemelni egyet, mégpedig a föld tulajdonviszonyainak átalakulását. Ennek a választásnak alapvetõen két oka van. Egyrészt a földnek, mint a mezõgazdasági termeléshez nélkülözhetetlen termelési eszköznek, megítélésünk szerint alapvetõ jelentõsége van a magángazdálkodás lehetõségeinek szempontjából. A választás másik oka technikai jellegû, ebben a kérdésben minden zûrzavar ellenére, a különbözõ hivatali nyilvántartások jóvoltából viszonylag pontos és megbízható adatokra sikerült szert tennünk. Az alábbiakban arra a kérdésre próbálunk meg választ adni, hogy: megteremtette-e a földprivatizáció a kigondolói és végrehajtói által elképzelt majdani mezõgazdasági kisüzemek alapjait?


Kárpótlás, vagyonnevesítés

A törvényi rendelkezések nyomán 1992-ben BAZ megyében is megkezdõdött a földtulajdon privatizációja. A végrehajtást a megyei kárrendezési hivatal és a tsz-ek koordinálták, együttmûködve az edelényi földhivatallal és az önkormányzatokkal.

A begyûjtött igényeket a kárrendezési hivatal eljuttatta a tsz-eknek, melyek ezután falvanként javaslatot tettek a kárpótlási földalap és a részarány-földalap táblakijelölésére. A tsz javaslatát jóvá kellett hagynia az úgynevezett földkijelölõ bizottságnak, amelyben a kárpótlási igényt benyújtók, a részarány-tulajdonosok választott képviselõi, valamint a tsz és az érintett önkormányzatok képviselõi voltak jelen. Ennek a fórumnak kellett volna ügyelnie arra, hogy mindkét földalapba hasonló minõségû, fekvésû, és mûvelési ágak szerint is azonos megoszlású területek kerüljenek.

Szuhogyon a földek kijelölése nagyobb konfliktusok nélkül lezajlott, az igényelt földcseréket vita nélkül oldották meg. A lakossági érdeklõdés viszonylag kicsi volt, így a leendõ gazdák viszonylag könnyen megegyeztek egymás között arról, hogy melyik földdarab kié lesz. A földalapok elhelyezését zavarta, hogy menet közben módosultak a törvények. Amikor a kárpótlási földek elhelyezése megkezdõdött, még szó sem volt a részarány-tulajdon nevesítésérõl, ezért eleinte kifejezetten arra törekedtek, hogy a kárpótlási földalapba kerüljenek a jobb földek. Ez késõbb hátrányosan érintette azokat, akik részarány-tulajdonuk alapján akartak földhöz jutni. A másik lehetséges konfliktusforrás az volt, hogy az elsõ árverések idején még nem mindenki kapta kézhez a kárpótlási jegyét (pl. a késõbb legtöbb földet vásárló gazda sem). Akik emiatt eleinte nem vásárolhattak, azok is ott ültek az árveréseken éberen ügyelve arra, hogy az elõzetes alkut mindenki betartsa.

A falu 1066 hektáros határából 986 ha-t jelöltek ki kárpótlásra és vagyonnevesítésre. A kárpótlási földalap 327 ha, a részarány-tulajdonosok számára kijelölt terület pedig 659 ha volt, az alábbi megoszlásban:

	kárpótlásra kijelölt		részarányra kijelölt
	nagyság	százalék	nagyság	százalék
szántó	96 ha	29	262 ha	40
gyep	161 ha	49	85 ha	13
erdõ	70 ha	22	312 ha	47
összesen	327 ha	100	659 ha	100

A fenti táblázatot figyelmesen szemügyre véve kiderül, hogy a földkijelöléskor nem tartották be a törvénynek azt az elõírását, miszerint a kárpótlási és a részarány földalapba minden tekintetben megközelítõleg egyforma földeket kellett kijelölni.


Kárpótlás

A kárpótlási árverésekre Szuhogyon 1992. december 1-je és 1994. október 11-e közt, 12 alkalommal került sor. Összesen 296 ha, az eladásra kijelölt födnek több mint 90 százaléka talált gazdára. Legkelendõbb az erdõ volt, amit csaknem teljes egészében sikerült eladni, a szántóknak 95 százalékát, a gyepnek viszont csak 84 százalékát vették meg. A kárpótlás során, nem számítva az erdõket, 21 szuhogyi család jutott földtulajdonhoz. (Az alábbiakban az erdõket a többi területtõl külön tárgyalom. Ezt az indokolja, hogy az erdõk hasznosítására külön törvények vonatkoznak, a közösen vásárolt erdõ nem kerül felosztásra, mûvelése csak az erdõtársaság megalakulása után, erdész alkalmazásával lehetséges.)

Az árveréseken szinte egyáltalán nem licitáltak, a földek túlnyomó többsége az 500 Ft/aranykorona kikiáltási áron kelt el. Ez azt a feltételezést erõsíti meg, hogy egyezségek születtek, és a gazdák tiszteletben tartották egymás földszerzési igényeit.

A legnagyobb területet megvásárló gazda (A. A.) csaknem 100 ha földet vett, azaz többet, mint a másik 20 kárpótolt együttesen. (39 ha szántót, 5 ha rétet és 54 ha legelõt vásároltak.) A birtokot A. A. a feleségével együtt mûveli, mindketten nyugdíjasok, helyi viszonylatban igen nagynak számító tejtermelõ gazdaságot üzemeltetnek.

A többi földvásárlás egész nagyságrenddel elmaradt A. A.-é mögött, a kárpótlás során még két 10 ha feletti gazdaság létesült, de egyik sem éri el még a 14 ha-t sem. (Az alábbi grafikonból a helyszûke és a jobb átláthatóság érdekében A. A. gazdaságát kihagytuk.)



Mindhárom 10 ha feletti gazdaságra jellemzõ a gyepterületek magas aránya, ami azt mutatja, hogy elsõdlegesen állattartásra szánták õket. Ugyanakkor az ennél kisebb kárpótlásból kialakított birtokokon már sehol sincs legelõ, az 5 ha alattiaknál pedig már a rét sem meghatározó, annak jeleként, hogy tulajdonosaik bizonyára nem számolnak nagyobb arányú marhatartással.

Három gazda vásárolt 5 és 10 ha közötti területet. D. D. 6,5 ha-ja teljes terjedelmében szántó, amit két fiával közösen mûvel. E. E. és F. F. testvérek. 5,5 ha illetve 5 ha birtokuk szántóból és rétbõl áll. Õk a tsz elõtti birtokuk visszaállítására törekedtek. A családi tulajdonból édesapjuk 1958-ban részeltette õket, mindkettõjüknek 6-7 katasztrális holdat juttatva. A kárpótláskor nem sikerült a régi földeket visszavásárolni, a megkérdezettek közül egyedül õk voltak elégedetlenek a földkijelöléssel. Mindketten öregek már a gazdálkodáshoz. Egyikük rokkantnyugdíjas fiával közösen próbál gazdálkodni, egyre kevesebb sikerrel. Másikuk egyáltalán nem gazdálkodik. Öregségére magára maradt, néhány éve állatait is mind eladta, bányásznyugdíjából él. A kárpótlásból vett földön unokaöccse gazdálkodik, neki adta gazdasági eszközeit is. A fiatalember szívességi alapon használja a földet, tehát bérleti díjat nem fizet.

Négyen szereztek 2 és 5 ha közötti birtokot. Rét csak az egyiken van, ott is mindössze 0,7 ha, az összes többi terület szántó. Hat kárpótolt rendelkezik egy és két ha közötti területtel, két kivétellel csak szántójuk van. Négyen vásároltak egy ha alatti birtokot.

Összesen öt erdõrész került kalapács alá. Egy 14,6 ha kiterjedésû részt a falu volt úrbéres erdejébõl jelöltek ki. Ez az erdõ csere útján került be a kárpótlásba, eredetileg részarányos erdõ lett volna, az egészet egy darabban E. E. vette meg. Mivel õ az egyedüli tulajdonos, erdészt fogadhatott, megkezdhette használatát. A 31,25 ha-os Kazinci-erdõt több gazda együttesen vásárolta meg. Mûvelése mind a mai napig nem kezdõdhetett meg, mert szerencsétlen hiba folytán a Bábolnai ÁG szedrõi telepének erdejébõl is belekerült egy darab az elárverezett területbe, a huzavona még mindig folyik a tulajdonviszony rendezése körül, így az erdõtársulás nem tudott megalakulni.


Részarány-tulajdon

A részarány-tulajdon nevesítése során Szuhogyon 24-en kérték önálló ingatlan kialakítását.

Közülük 11-en a Bilice-dûlõi erdõben és gyepben kérték ki a részüket. Ez egy rossz minõségû, elgazosodott erdõrész, kitermelhetõ fa csak a szélén volt. A nagy érdeklõdést nem is a faállomány keltette. Az erdõrész az önkormányzat kezdeményezésére került át a kárpótlásból a részarányos földalapba. A szuhogyi Bilice-dûlõn ugyanis az olasz De Bartolomeis cég a rudabányai hulladékégetõ építésével egyidejûleg salaklerakó kialakítását tervezi. A terület megszerzésében a polgármester közvetített, siker esetén az olasz cég 34 millió Ft-ot ajánlott fel az önkormányzat megsegítésére. Miután a kérdéses területet a polgármesternek sikerült áttetetnie a részarányos földalapba, megkeresett néhány részarány-tulajdonost azzal a kéréssel, hogy kérjék a területen önálló ingatlan kialakítását, s azt ígérte, hogy az ingatlanokra az önkormányzat vevõ lesz. A vétel meg is történt aranykoronánként 1500 Ft-ért, az önkormányzat pedig megkötötte a szerzõdést az olaszokkal, akik mára a pénz nagy részét kifizették.¹³ Az ügy azonban néhány helybeli szerint nem a kívánatos nyilvánossággal zajlott. Ennek következtében az egyik tulajdonos még dupla áron sem volt hajlandó eladni 61 aranykorona értékû részét, ami miatt kissé meg kellett változtatni a salaklerakó építési terveit is.

A további 13 önálló ingatlant igénylõ közül még ketten kértek erdõt (összesen 10 ha-t), hárman pedig kisebb belterületi szántót, illetve rétet. Az utóbbiak célja nem a mezõgazdasági hasznosítás volt, hanem afféle helyi "telekspekuláció".¹⁴

Egyetlen részarány-tulajdonos volt (Sz. Sz.), aki komolyabb mûvelhetõ területhez jutott, õ 30 aranykoronáját 9 ha gyepre váltotta be (a kárpótlásból szántóhoz is jutott). A többiek mind szántóban kérték a részüket, ketten egy és két ha között, négyen 0,5 és egy ha között, s egy igénylõ 0,5 ha alatt. Nem kérte önálló ingatlan kialakítását 75 részarány-tulajdonos, együttesen 2105,47 aranykorona értékû földdel rendelkeznek. Az õ földterületük nevesített, de osztatlan tulajdon. Mindenki tudja, hogy melyik táblában van a része, de a kimérését nem kérte. Ezeket a területeket vagy a tsz mûveli meg, vagy más bérlõ, vagy senki. Ma a faluban általánosan elfogadott bérlet szántóföldnél aranykoronánként 12 kg, gyep és legelõ esetében pedig 6 kg búza évente.


Földhasználat

Ha valaki földet vásárolt, vagy önálló ingatlan kialakítását kérte, az persze még nem jelenti, hogy használja is. Arról, hogy kik gazdálkodnak egyénileg, a benyújtott földtámogatási kérelmek alapján próbáltunk tájékozódni.

Az 1995. évi kérelmekben a kárpótlásból földet vevõk három kivétellel mindannyian szerepelnek, az ha felett vásárlók közül pedig mindössze egyetlen név hiányzik, a kárpótoltak tehát vélhetõen használják is a földjüket. Az önálló ingatlan kialakítását kérõ részarány-tulajdonosokkal egészen más a helyzet. Közülük csak hárman kértek támogatást (õk is csak egészen kis földek után), a többiek nem.

A támogatást kérõk között feltûnik négy olyan új név is, amely nem szerepelt sem a kárpótlással, sem a vagyonnevesítéssel földbirtokhoz jutott szuhogyi lakosok listáján. Ezek a gazdák bérlik a mûvelt területeket.

Egyikük, X. X. az igénybe vett támogatás tanúsága szerint a falu legnagyobb magángazdája, aki juhokat tart, és csaknem 100 ha bérelt föld után kért támogatást (ebbõl 88 ha szántó). A harmadik legnagyobb igénylõ egy idõs alsótelekesi asszony, aki a szuhogyi határban kérte ki 59 ha-os legelõjét, amit nem õ maga mûvel, hanem elõzetes megállapodás után bérbe adott a tsz-nek, de a megegyezés szerint a mûvelési támogatást õ veszi fel érte. Rajtuk kívül még két új nevet találunk, mindketten kisebb, néhány hektáros gyepterületet mûvelnek.


Következtetések

A fenti adatok ugyan nem véglegesek, hiszen a földprivatizáció nem ért véget - talán még földárverés is lesz a faluban, újabb részarány-nevesítés pedig egészen biztosan -, néhány következtetés azonban így is levonható.

A legszembetûnõbb jelenség, hogy az elõzetes várakozások és a kárpótlás körüli "felhajtás" ellenére Szuhogyon milyen csekély lakossági érdeklõdés mellett zajlott a földprivatizáció. Ha a fent leírt "telekspekulációk" résztvevõit nem számoljuk, akkor a körülbelül 330 szuhogyi család közül csupán 29 szerzett földtulajdont. Ha figyelembe vesszük, hogy valamilyen jogcímen szinte a falu minden családja jogosult lett volna földtulajdon szerzésére, és hogy az országosan elterjedt "zsebszerzõdéses" módszerrel a jogosulatlanok közül is gyakorlatilag bárki vásárolhatott volna földet, akkor ez az alacsony részvételi arány arra enged következtetni, hogy a lakosokat nem sikerült érdekeltté tenni a földprivatizációban. Nem tudtak mit kezdeni ezzel a lehetõséggel, és többségük nem akart magának földet. Ez akár csak ötven évvel ezelõtt is elképzelhetetlen lett volna ezen a vidéken.

Azt mondhatjuk, hogy ennek következtében a birtokszerkezet nem alakult át alapvetõen az államszocialista viszonyokhoz képest. Bár a vagyonnevesítés és a kárpótlás során csaknem a falu teljes hasznosítható mezõgazdasági területe (986 ha) "kalapács alá került", csupán 33 százaléka talált új gazdára, a földterület túlnyomó része a régi mezõgazdasági nagyüzem kezelésében maradt.

A földprivatizáció során magánkézbe került földek abszolút nagyságban és az összesfelajánlott föld százalékában

	árverésen eladott		önálló ingatlanná alakították		összesen
	nagyság	százalék	nagyság	százalék	nagyság	százalék
szántó	91 ha	95	7 ha	2	98 ha	27
gyep	135 ha	84	9 ha	10,5	144 ha	58
erdõ	70 ha	100	10 ha	3	80 ha	21
összesen	296 ha	90	26 ha	4	322 ha	33

Összehasonlítva a földárveréseken és a vagyonnevesítés során privatizált területet, óriási különbségeket találunk. Bár eredetileg a részarányra kiírt földalap több mint kétszerese volt a kárpótlási területnek, a birtokszerkezet magánhasználatban lévõ részét mégis alapvetõen a kárpótlás határozta meg, mivel a használat szempontjából magánkézbe került földek 92 százaléka a kárpótlási árveréseken kelt el, és a jelentõsebb gazdaságokat is a kárpótoltak körében találjuk. Az egyetlen kivétel X. X, akinek csak néhány hektárnyi, pénzért vásárolt földje van, de csaknem 100 ha földet bérel (ebbõl 88 ha szántó), és ezzel a falu legnagyobb magángazdájává lépett elõ. A részarány-tulajdonosok túlnyomó része nem kérte önálló ingatlan kialakítását, és akik kikérték a földjüket, általában azok sem maguk mûvelik meg, inkább bérbe adják, ami az esetek többségében egyértelmûen azt jelenti, hogy nem akarnak túllépni az eddigi "konyhakerti" gazdálkodáson, nincsenek komolyabb terveik a mezõgazdasággal kapcsolatban.

Ha a kialakult birtokszerkezet alapján próbáljuk megítélni azt, hogy a földprivatizáció után a szuhogyiak számára milyen lehetõségek nyílnak a mezõgazdaságban, akkor az adatok tanúsága szerint csupán egyetlen olyan méretû, csaknem 100 ha-os magánbirtok, és még egy, bérelt földekbõl álló hasonló nagyságú gazdaság jött létre, amely képes lehet arra, hogy egy családot eltartson. Emellett még nyolc-tíz, a földbérletekkel együtt is legfeljebb csak tíz-tizenkét olyan birtokot találunk, melyek tulajdonosai jelentõsebb mellékkere<127>setre számíthatnak a mezõgazdaságból. A többi földtulajdon nem a mezõgazdasági árutermelés, hanem csupán az eddig is megszokott, és a lakosság többségére jellemzõ önellátás bõvülésére mutat.

Mindent összevetve, azt mondhatjuk, hogy a földprivatizáció nem váltotta be a rendszer kidolgozóinak hozzá fûzött reményeit, nem alakította át gyökeresen a földhasználatot, és nem sikerült általa széles körben megteremteni a majdani mezõgazdasági kisüzemek alapjait.


A családi mezõgazdasági kisüzemek típusai

Az alábbiakban azt mutatjuk be, hogy a családi gazdaságok körében milyen jellegzetes üzemtípusokkal találkoztunk Szuhogyon 1995-1996-ban. A felvázolt típusokat interjús, kvalitatív vizsgálat alapján alakítottuk ki, így természetesen nem állíthatjuk, hogy teljes a tipológiánk, és nem szolgálhatunk az egyes típusokba sorolható gazdaságok pontos számával vagy arányival sem. Ilyesfajta kérdésekre egy késõbbi kérdõíves felvétel adhat majd választ. Most csak azt reméljük, hogy sikerült megragadnunk azokat a legfontosabb csomópontokat, amelyek szerint a vizsgált település családi mezõgazdasági üzemei osztályozhatóak.

A besorolás fõ szempontjai a következõk voltak: a termelés elsõsorban önellátásra vagy inkább értékesítésre irányul, a gazda piaci bevétellel, vagy inkább a kiadások megtakarításával kalkulál; mekkora a termelés volumene; van-e specializáció, milyen termékeket állítanak elõ; a gazdaság mûködtetéséhez milyen termelési eszközök szükségesek (föld, gépek, szakmai jártasság stb.); az induláshoz milyen tõkékre (anyagi, szakmai, kapcsolati) volt szükség; ki végzi el a munka nagy részét, alkalmaznak-e bérmunkát, fõ- vagy mellékállású vállalkozásról van-e szó. E szempontok alapján a következõ öt típust különítettük el:- "kiskertesek";- önellátó konyhagazdaságok;- jövedelem-kiegészítõ önellátók;- árutermelõ parasztgazdaságok;- mezõgazdasági vállalkozók.

Részletesebben, rövid esettanulmányokkal illusztrálva azokat az üzemtípusokat mutatjuk be, amelyek valamilyen szintû árutermelést is folytatnak. Ez természetesen nem jelenti azt, hogy az önellátás kevésbé lényeges tevékenység lenne, hiszen a mi tapasztalataink is ennek az ellenkezõjét bizonyítják. E szempont kiválasztásnak az volt az oka, hogy elsõsorban az utóbbi évek változásait szerettük volna megragadni, és az önellátás jellegébõl adódóan nem alakult át nagymértékben, a mezõgazdasági árutermelésben ellenben az utóbbi évek nagyon lényeges változásokat hoztak.


A "kiskertesek"

Ebbe a kategóriába azokat a családi üzemeket soroltuk, amelyek nem az árutermelés, és - a termelés alacsony volumene miatt vélhetõen - nem is elsõsorban a kiadások megtakarítása céljából végeznek mezõgazdasági tevékenységet. Csak a ház melletti kertet, esetleg a falu határában lévõ szõlõt mûvelik, leginkább némi zöldséget, gyümölcsöt, paprikát paradicsomot termelnek a saját részükre. Állatokat nem tartanak, legfeljebb egy-két csirkét vagy tyúkot nevelnek. Nincsenek a kézi szerszámoknál komolyabb termelési eszközeik, gépeik, és nem szereztek földtulajdont a privatizáció során, vagy ha mégis, akkor azt nem mûvelik, hanem bérbe adják. A szükséges munkákat a család tagjai végzik el, de õk sem töltenek vele túlságosan sok idõt. Nem végeznek racionális kalkulációt, a mezõgazdasági tevékenységgel kapcsolatos kiadásaik minimálisnak mondhatóak, a kert mûvelése teljességgel a családi háztartás körébe tartozik.

Annak, hogy ezek a minigazdaságok mûködnek, egyaránt lehetnek társadalmi és személyes okai. Itt is, mint minden más faluban közösségi normának számít az, hogy a kertet rendben kell tartani, "nem verheti fel a gaz, és ha már amúgy is foglalkozni kell vele, hát akkor teremjen is benne valami". A kerti munka sokak számára megszokott, kellemes elfoglaltságnak, esetleg kikapcsolódásnak számít, és ha a háztartás esetleg nem is lenne anyagilag rászorulva, mégis csak jól jön, ha "csak ki kell lépni az ajtón a friss zöldségért, gyümölcsért".

Ebbe a kategóriába alapvetõen a következõ kétfajta háztartás tartozik: Olyan családok, melyek tagjai túlságosan elfoglaltak. Nagyobb volumenû mezõgazdasági tevékenységhez kevés az idejük, vagy éppenséggel kedvük nincs az ilyesmihez, de azért egy kis konyhakerttel, vagy némi szõlõvel szívesen foglalkoznak. Ilyen hobbikert jellegû gazdaságokkal leginkább a falu értelmiségének körében találkoztunk. A többi hasonló volumenû és termékszerkezetû gazdaságot olyan idõs, esetleg rokkant személyekbõl álló családok mûködtetik, amelyek tagjai már nem tudnak nehéz fizikai munkát végezni, de "egy kis kapálgatásra" még telik az erejükbõl. Az õ esetükben inkább a megszokás, a normáknak való megfelelés igénye és sokszor az anyagi szempontok motiválják a gazdálkodást.


Önellátó konyhagazdaságok

Ebben a típusban a gazdálkodás fõ célja a kiadások csökkentése. Arra törekszenek, hogy a családi gazdaság a lehetõség szerint minél többfajta élelmiszerbõl önellátó legyen, hogy minél kevesebb pénzt kelljen ilyesmire kiadniuk. Termelésük ennek megfelelõen nem specializált. Rendszeresen hizlalnak disznót, viszonylag sok baromfit tartanak, és esetleg tehenük is van, aminek a tejét többnyire maguk fogyasztják el. A ház melletti kerthez sokszor csatlakozik zártkert vagy háztáji föld, szõlõ, esetleg kisebb gyümölcsös. Elõfordul, hogy termékfeleslegüket piacra viszik, de semmit nem termelnek kifejezetten eladásra, a fõ cél a spórolás.

A növendék állatok, a takarmány, a vetõmagok megvásárlásához már szükség van némi pénz-befektetésre is, de még itt is az élõmunka jelenti a legnagyobb ráfordítást. A szükséges munkákat a családtagok látják el, nem alkalmaznak bérmunkást, és nincsenek komolyabb beruházást igénylõ gazdasági eszközeik sem (traktor, eke stb.). A konyhakertjük mellé nem szereztek nagyobb földtulajdont, vagy ha esetleg mégis, akkor azt nem maguk mûvelik, hanem bérbe adják. A gazdaság teljesen összefolyik a háztartással, sem a költségekkel, sem a befektetett munkával, sem a haszonnal kapcsolatban nem végeznek racionális kalkulációt.

Találkoztunk néhány olyan esettel, ahol az önellátás az utóbbi "nehéz évek" fejlõdésének az eredménye, és célja a munkanélküliségbõl adódó létbizonytalanság enyhítése, mégis azt mondhatjuk, hogy az ebbe a típusba tartozó háztartások nagy része ugyanabban a formában gazdálkodik, mint a rendszerváltás és a környék foglalkozási szerkezetének megváltozása elõtt. Többségük életében és gazdálkodásában az utóbbi idõk nem hoztak alapvetõ változásokat, nem kellett feltétlenül új megélhetési forrás után nézniük, de azért a háztartás nem, vagy csak nagyon nehezen tudná nélkülözni a megtermelt élelmiszert. Ezek a családok többnyire ugyanazok, melyeket a nyolcvanas évek tipológiája szerint mi is a "tradicionális önellátó gazdaságok" közé soroltunk. Bár a mai "konyhagazdaságok" kategóriába tartozó háztartások köre valamivel szûkebb - hiszen innen hiányoznak a "kiskertesek" és azok, akik idõközben árutermelésbe kezdtek -, mégis megállapítható, hogy Szuhogyon ebbe a kategóriába tartozik a mezõgazdasági tevékenységet folytató háztartások többsége.


Jövedelemkiegészítõ, önellátók

Ez a típus sok mindenben hasonlít az elõzõhöz. A fõ cél itt is a kiadások csökkentése, a megtermelt élelmiszerek többségét itt is elfogyasztják, de ezeknek a gazdaságoknak van már valamilyen kifejezetten eladásra elõállított mezõgazdasági termékük is. Maguk termelik meg az állattartáshoz szükséges takarmányt, a szokásos házi szárnyasokon és a saját fogyasztásra nevelt hízón kívül néhány tehenet, anyakocát, esetleg juhokat vagy nyulakat tartanak. A hasznot ezekben az esetekben leginkább a tej, illetve a szaporulat eladása helyi piacon jelenti. Ez általában nem hoz túl sok pénzt, de a nagyfokú önellátás mellett viszonylag stabil kiegészítõ jövedelemnek tekinthetõ.

A részleges specializáció miatt itt általában nagyobb a termelés volumene, mint az elõzõ kategóriában, ami természetszerûleg nagyobb befektetést, több termelési eszközt, jobb infrastruktúrát is szükségessé tesz. Többnyire ezek azok a gazdák, akik a kárpótlási-, vagyonnevesítési eljárás során néhány hektáros földtulajdont szereztek, azt használják is, és akik már általában rendelkeznek a földjük nagyságához mérten szükséges gépekkel (traktor, munkagépek, utánfutó stb.) és gazdasági épületekkel. Találkoztunk néhány olyan gazdával is, akik a termelés volumenét és jellegét tekintve ebbe a típusba tartoznak, de nincs saját gépük, vagy saját földjük. Õk a hiányzó "kellékeket" családi, baráti kapcsolathálózatuk és fokozott munkabefektetés révén pótolják, kölcsönkérnek és kapnak termõföldet és gépeket, kaszálni járnak a falu környékének használaton kívüli rétjeire, mások segítségét pedig többnyire munkacserével, esetleg némi terménnyel viszonozzák. Az egész típusra jellemzõ, hogy a munka oroszlánrészét a család végzi el, de a nagyobb csúcsmunkák idején - leginkább betakarításkor, kazalrakáskor -, többnyire a reciprocitás keretein belül maradva, gyakran kérnek segítséget valakitõl, esetleg napszámost vagy gépi bérmunkát fizetnek.

A gazdaság pénzügyei nem válnak el teljesen a háztartástól, a befektetett munkamennyiséggel csak ritkán számolnak. A kalkulációban olykor már felfedezhetõk a piaci racionalitás nyomai, de a pénzügyeket alapjában véve még inkább a háztartás igényei szabályozzák. Ez nem zárja ki azt a lehetõséget, hogy idõnként megfordul a fontossági sorrend és egy-egy halaszthatatlan munka vagy valamilyen beruházás alkalmával a gazdaság kiadásai prioritást kapnak a háztartás igényeivel szemben. Jellemzõ az az eset, amikor a mezõgazdasági üzem és a háztartás pénzügyei általában nem válnak szét, a kifejezetten eladásra szánt termékekkel és az elõállításukhoz szükséges befektetésekkel és munkával kapcsolatban viszont racionális a kalkuláció.

V. V. (szül.: 1952) szakmunkás, egyike annak a néhány bányásznak, akik nem kerültek az utcára. Felesége betanított varrónõként dolgozott a tsz melléküzemágában, majd munkanélküli lett. Idén márciustól kapott újra munkát a hajdani melléküzemág helyén megnyitott bútorgyárban. A feleség szülei nagygazdák voltak, V. V. édesapja 1956-ban disszidált, édesanyja a bányánál takarított, de az anyai nagyszülõk, akiknél gyermekkorában a legtöbb idõt töltötte, nagyban gazdálkodtak.

V. V. 18 éve foglalkozik állatokkal. Nyúltartással kezdte, az 1970-es évek végén 150-200 db tenyészállata volt. Egy nagy nyúlpestis után, amelyben csaknem az összes állat elhullott, anyajuhokat vásárolt, azokat szaporította. 1982-ben nõsült, ekkor eladták a juhokat és a kapott pénzen elõször egy, majd OTP kölcsönbõl még két üszõborjat vettek. A tehenek beállítására kapott összesen 75 000 Ft-os állami támogatásból sikerült befejezni a házukat 1986-ban. Ettõl kezdve átlagosan négy szarvasmarha volt a háznál, emellett egy-két hízót, 50-80 db aprójószágot tartottak és fogyasztottak el évente. Mivel nem voltak tsz-tagok, nem járt nekik háztáji föld, de majdnem 10 éven keresztül béreltek a szövetkezettõl körülbelül két hektárnyi területet, ahol fõleg kapás növényeket, krumplit, babot, kukoricát termesztettek, saját fogyasztásra és az állatoknak. Gépeik nem voltak, mindent kézzel csináltak.

A földprivatizáció az õ számukra paradox módon a megmûvelt földjeik elvesztését jelentette. Sem részarányra, sem kárpótlásra nem voltak jogosultak, és mire észbe kaptak, addigra az általuk rendben tartott, trágyázott földeket megvették más falubeliek. Azóta nem bérelnek földet, van egy nagy kertjük, abban megterem a konyhára való, az anyósék egy hektáros földjén (a régi háztáji) termesztenek némi búzát, kukoricát, a takarmány nagy részét pedig olyan réteken kaszálják le, amelyeket újdonsült tulajdonosaik nem használnak semmire. Továbbra is tartanak teheneket (az idén 5 tehén, 1 üszõ és 3 bikaborjú volt a gazdaságban) és aprójószágot, de van emellett a gazdaságban kecske, birka, néhány nyúl és két tucatnyi galamb is. Gépet máig sem vásároltak, jó lenne ha lenne, de pénzük nincs, kölcsönt felvenni pedig nem akarnak. A szükséges munkákat néhány ismerõs végzi el a számukra, cserébe õk is segítenek valamilyen munkában, terményhordáskor pedig a tehenek trágyájával "fizetnek".

Pénzbevétel csak a tejbõl és a borjak eladásából van, a megtermelt élelmiszerek többségét megeszik. A tejet 40 Ft-ért adják, fõleg az utcabeli ismerõsök körében. A belõle származó havi 22 000-25 000 Ft bevételnek legalább a fele elmegy az állatokkal kapcsolatos napi kiadásokra (rezsi, orvos, fedeztetés stb.), igazi pénzbevételt a borjak eladása jelent (tavaly két borjúért összesen 70 000 Ft-ot kaptak). A gazdaság fejlesztéséhez nemcsak pénzük, idejük sincs, mindketten kötött munkaidõben dolgoznak, így képtelenek több állatot ellátni. Ha valamelyikük munkanélkülivé válna, akkor esetleg bérelnének egy kis földet, takarmánynövényeket termesztenének, vennének egy régi traktort meg egy fûkaszát, és több tehenet tartanának (maximum 20 db férne el a portán). A tejet sokkal nagyobb mennyiségben is el tudnák adni, és eddig a borjakat is mindig elvitték a kupecek a háztól.

Az ebbe a típusba tartozók egy részének felmenõi viszonylag nagy földterületekkel rendelkeztek, olyan is akadt köztük, akit kuláknak nyilvánítottak az 1950-es években. Bizonyára nem véletlen, hogy igen gyakran az õ gyermekeik közül kerültek ki azok, akik a 1980-as évek a háztáji állattenyésztésben is részt vettek, s így már régebben is volt pénzbevételük a gazdálkodásból, és szereztek némi termelési tapasztalatot is. Nekik megvoltak a szükséges épületeik, voltak kapcsolataik és talán éppen háztájizó múltjukból kifolyólag volt némi tõkéjük is ahhoz, hogy gépet, földet, gazdasági eszközöket vásároljanak, és a nagyüzemek megszûnése után némileg más formában, több önállósággal és több kockázattal, de folytassák a gazdálkodást.

A gazdálkodóknak ebben a csoportjában olyan esetekkel is találkoztunk, ahol az ingázás évtizedeiben a család részlegesen vagy teljesen felhagyott a mezõgazdasági árutermeléssel (vagyis az elõzõ két típus valamelyikébe tartozott), a gazdaság újraindítása csak a közelmúltban, a munkanélkülivé válás ellensúlyozásaképpen következett be. Közülük azok kerültek ebbe a kategóriába, akiknek nem volt elegendõ anyagi, szakmai, kapcsolati tõkéjük komolyabb árutermelõ gazdaság kiépítéséhez, de a költségmegtakarítás és a jövedelemkiegészítés elérhetõ volt számukra a gazdálkodás révén.

Erre példa az a 28 éves fiatalember (Y. Y.), aki másfél évig munkanélküli volt, miután 1990-ben elküldték a varrodából, ahol lakatosként dolgozott. Néhány hónapig sikertelenül próbálkozott az elhelyezkedéssel, majd letett arról, hogy a környéken valamiféle ipari munkahelyet találjon, és családi kapcsolatait kihasználva gazdálkodásba kezdett. Elõször nyulakkal foglalkozott, ez azonban nem hozott jelentõs jövedelmet, legnagyobb havi bevétele is csak 7000 Ft körüli volt (havi 20-40 kg eladott nyúl kilójáért 60-80 Ft-ot kapott.). 1993-ban sikerült munkába állnia az induló bútorgyárban. Innen kb. 13 000 Ft-ot hoz haza, ami kevés a megélhetéshez, ezért a gazdálkodást sem hagyta abba, hanem immár valamivel biztonságosabb anyagi bázissal a háta mögött annak fejlesztésébe kezdett.

Ugyanebben az évben jelképes összegért (30 000 Ft) megvette idõs, egyedül élõ nagybátyjának a tehenét, és kölcsön kapta a bácsi kárpótláson vásárolt 6 hektár szántóját. A tehenet most édesanyja feji, a tejet házaknál adják el (literenként 40 forintért). A szaporulat az elsõ évben egy bika volt, az elválasztás után 8000 Ft-ot fizetett érte a kereskedõ. Tavaly egy üszõ született, egyelõre megtartották, de azt is el fogják adni. Az állatok a csordára nem járnak. A takarmányt eleinte a tsz-tõl vették, mázsáját 900 Ft-ért, de most már saját maguk termelik meg a nagybácsitól használatra megkapott földön. A földért bérletet nem fizetnek, mûvelését a tsz-szel végeztetik bérmunkában. Idén Tiszavasváriból hozott 3 kocával tovább bõvült a gazdaság, eddig 9 malacot sikerült eladni, valamennyit a faluban, darabját 5500 Ft-ért.

Y. Y. családja azelõtt nem foglalkozott mezõgazdasági árutermeléssel, a munkanélküliség következtében támadt pénztelenség és a tétlenség miatt vágott bele, enélkül a fiatalembernek sem jutott volna eszébe ilyesmi. Mára azonban úgy tûnik, újra rátalált a régi kétlaki életforma elõnyeire. A gazdálkodással annak ellenére nem akar felhagyni, hogy sikerült elhelyezkednie, sõt az önellátás mellett elérhetõ pénzbevétel növelése érdekében bõvíteni szeretné a gazdaságot.

Az ebbe a típusba tartozó üzemek jelentõs része esetében igaz az, hogy elsõsorban a tõkehiány miatt ragadtak meg az árutermelésnek ezen az alacsony szintjén. A földmûvelés ezen a vidéken csak az állattartással ötvözve lehet jövedelmezõ tevékenység, a nagybani állattartás viszont a gazdák szinte egybehangzó állítása szerint csak a takarmány megtermelése esetén gazdaságos. Ez egyrészrõl a több lábon állás biztonságát jelenti, másrészrõl azonban azt, hogy mûködõképes gazdasághoz többirányú szaktudásra, valamint többfajta eszközre, tehát nagyobb befektetésre, több pénzre van szükség. Igazi árutermelõ gazdaság létrehozására tehát csak keveseknek van lehetõsége. Mivel azonban a föld, a munkaerõ, némi hozzáértés és mûszaki infrastruktúra sokak számára elérhetõ, az "önellátó-jövedelemkiegészítõ" gazdaság típusa kézenfekvõ menekülési lehetõségként adódik a munkanélküliség és az általános létbizonytalanság elõl az ezektõl fenyegetett családok számára.


Árutermelõ parasztgazdaságok

Ezek a gazdaságok hagyományos középparaszti mintára szervezõdnek. Fõ céljuk az árutermelés, de ennek érdekében nem specializálódnak egyetlen termékre, hanem sok mindennel foglalkoznak, és mindig abból termelik a legtöbbet, aminek éppen a legjobb ára van a piacon. Saját maguk termelik meg az állatok számára szükséges takarmányt, és az élelmiszerek túlnyomó többségébõl önellátóak. Gyakran tartanak teheneket, anyakocát, juhokat. Fõ bevételi forrásuk - az elõzõ típusba tartozókhoz hasonlóan - a tej és a növendék jószágok eladása, de náluk már az is elõfordul, hogy nem "választási korban", hanem felhizlalva adják el az állatokat, esetleg másoktól is vásárolnak növendék állatot hizlalásra. Az eladás céljából elõállított termékeket illetõen erõteljesebb a specializáció, az egész gazdálkodás sokkal nagyobb volumenben zajlik, és a belõle származó pénzbevétel is jóval nagyobb, mint az eddigi típusok esetében. Ezeknél a háztartásoknál a gazdálkodás ha nem is az egyetlen, de mindenesetre az egyik fõ bevételi forrást jelenti, amihez biztos piaci kapcsolatokra van szükség. Termékeiket vagy a faluban adják el - a tej esetében napról napra, illetve a növendék állatok esetében évrõl évre - ugyanannak az ismerõsi, rokoni körnek, vagy valamilyen stabil felvásárló hálózaton keresztül értékesítik.

Az ilyen gazdaság mûködtetéséhez már nagyobb mennyiségû földre, nagy értékû gazdasági eszközökre, szaktudásra és jelentõs forgótõkére van szükség. Az e típusba sorolt gazdák viszonylag nagy - legalábbis helyi viszonylatban annak számító - földtulajdonhoz jutottak a kárpótlási, vagyonnevesítési eljárás során. Már az 1980-as évek végére beszerezték az alapvetõ gépeket, és gépparkjukat többnyire a nagyüzemi privatizáció, vagy a kedvezményes, államilag támogatott vásárlási akciók során fejlesztették fel a mai szintre (Nemes 1996).

A munkák nagy részét a szükséges eszközök birtokában itt is a családtagok végzik el, de gyakran igénybe vesznek külsõ segítséget is, amiért csereszolgáltatással, terménnyel vagy pénzzel fizetnek. Elõfordul, hogy õk maguk vállalnak gépi bérmunkát mások földjén (szántás, fuvarozás stb.), bár ez nem túl gyakori.

A gazdaság beindításához szükséges befektetések és az árutermelés következtében itt már mind a kiadási, mind a bevételi oldalon nagyobb összegek forognak kockán. Legalább a befektetett pénzzel kapcsolatban tehát feltétlenül szükség van valamiféle racionális kalkulációra. A munkaráfordítással azonban már nem mindig számolnak, és az önellátásra elõállított termékek kalkulusa is lehet irracionális. Nem feltétlenül azért termelnek valamit, mert jövedelmezõ, a fõ célok közé tartozik a több lábon állás biztonsága, ami csökkenti ugyan a kockázatot, de korlátozza az elérhetõ haszon mértékét.

Ebben a típusban találjuk az 1980-as évek legnagyobb háztáji gazdálkodói közül azokat, akik megérezték a változások szelét és idejében észbe kaptak. Nekik a rendszerváltáskor már volt mûködõ gazdaságuk, némi tõkéjük, voltak kapcsolataik és elképzelésük arról, hogy mit akarnak kezdeni mindezzel. Így õk lehettek azok, akik ki tudták használni a nagyüzemek privatizációjából, a kárpótlásból és a kilencvenes évek elején átmenetileg megszaporodó állami támogatásokból adódó lehetõségeket.

A. A. és a felesége is nyugdíjasok. Mindketten nagygazdacsaládból származnak. A nagyszülõknek mindkét részrõl 100 hold körüli földje, az egyik szülõnek cséplõgépe, mindenféle gazdasági eszköze volt, ezeket a tsz-esítés idején elvették. A. A. ezután a bányában, a feleség pedig a szövetkezetben dolgozott. A háztáji mezõgazdálkodással azonban soha nem hagytak fel, mindig volt tehenük, hízójuk is. Már az 1980-as évek elejétõl kezdve tekintélyes mennyiségû földet béreltek a községi tanácstól és a tsz-tõl (1985-tõl 39 ha szántót). A család az egyik fõ haszonélvezõje volt a tsz és a háztáji gazdaságok együttmûködése által kínált lehetõségeknek. Õk voltak talán a legnagyobb háztájisok. Esetenként 20-25 bikát is hizlaltak, emellett teheneket, anyakocát, sok baromfit tartottak és nagy kertet mûveltek. A feleség vállalkozóként a falu tejbegyûjtõje is volt. A mezõgazdasági tevékenységbõl az 1980-as évek végére jelentõs tõkét halmoztak fel, a szántóföldi mûveléshez és a marhatartáshoz szükséges eszközök többségét addigra sikerült beszerezniük. (Az elsõ traktort még 1968-ban vették a tsz-tõl.)

A kárpótláskor feltett szándékuk volt, hogy visszaszerezzék a hajdan a család birtokában volt földeket. Ez nagyjából sikerült is. A rokonságtól és a régi bányász-kollégáktól felvásárolták a kárpótlási jegyeket, és 98 ha földet vettek az árveréseken. Elsõsorban rétet és a takarmány termesztéséhez szántót vásároltak, 39,1 ha szántót egy darabban, közvetlenül háztelek folytatásában vettek ki. A föld kiválasztásánál a minõség háttérbe szorult (ez a falu egyik legrosszabb szántója, mindössze 5 aranykorona értékû), fontosabb volt, hogy közel legyen, és lehetõleg egy darabban. A. A. már a kijelölés során jól érvényesíthette az érdekeit, hiszen beválasztották a földrendezõ bizottságba.

1995-ben 13 tehén, 3 elõhasi üszõ, 3 üszõ, 5 bikaborjú, 2 anyakoca, malacok, hízók és több mint 100 db házi szárnyas volt a gazdaságban. A 39 ha szántón termett gabonából az idén semmit nem tudtak eladni, mindenre szükség van az állatok kiteleltetéséhez. Nem adnak el hízókat sem, legfeljebb néha egy-két malacot. Évente 8-10 disznót is levágnak, egy részét saját maguk, más részét a különféle munkákra felfogadott munkások eszik meg. Jelentõs bevétel származik viszont a tejbõl és a szaporulat eladásából. A tejet saját hûtõben tárolják, és a többi tehéntartó gazdától eltérõen nem a faluban értékesítik, hanem a múcsonyi tejüzemnek adják el, ami állandó biztos piacot jelent a számukra.

A gazdaság gépekkel igen jól felszerelt. Az ekétõl a kombájnig mindenféle eszközt beszereztek az elmúlt évek során, de majdnem minden nagyon régi és kopott, sok idõ és energia elmegy a különféle javításokra. A munkák többségét A. A. és a felesége végzik el. Állandó munkaerõnek számít még az a falubeli, volt állami gondozott fiatalember, akit odavettek magukhoz, és szállás, ellátás valamint havi 6000-7000 Ft készpénz fejében dolgozik nekik. Emellett besegít még néha (fõleg a szerelésekbe) A. A. 40 év körüli fia, és két-három (kazalrakáskor négy-öt) fõleg idõsebb falubeli.

A. A.-ék mezõgazdasági vállalkozásának jövõje igencsak kétségesnek látszik. Fiuk, akinek a segítségében a leginkább bíztak, nem akarja tovább vinni a gazdaságot, fuvarvállalatot alapított, és tavaly még a faluból is elköltözött. Fejlesztéshez sem befektethetõ tõkéjük, sem erejük nincs, hiszen mindketten elég idõsek és fáradtak már. Ezt õk maguk is érzik, de mindketten a magyar parasztoknak abból a fajtájából valók, akik ha igazából már nem is bírják, ha nincs is rajta valódi haszon, akkor is, elkeseredésbõl is addig dolgoznak a földdel és az állatokkal, amíg teljesen le nem dönti õket a lábukról a kor és a betegség.

D. D.-ék gazdasága, bár szintén ebbe a típusba tartozik, sok mindenben különbözik az elõzõtõl. Itt az elõnyugdíjas bányász apa két huszonéves fiával együtt mûködtet - A. A.-ékéhoz képest egészen modernnek ható - mezõgazdasági üzemet. Az egyik fiú autószerelõ, a másik a tsz-bõl alakult kft marhatelepének vezetõje.

Nem kulákok, csak néhány holdas gazdák voltak a nagyszülõk. D. D. a bányászkodás mellett lagzis zenekar tagjaként járta hétvégenként a vidéket, ami szép pénzt hozott a konyhára. Felesége csak néhány évet dolgozott, inkább a háztartás, az idõs szülõk és a gyerekek gondját viselte. A "klasszikus tsz-idõk" háztájizásába nem nagyon kapcsolódtak be, a kert mûvelése mellett legfeljebb néhány tucat baromfit, pár disznót tartottak, eladásra - sok más falubeli háztartáshoz hasonlóan - csak nyulakat tenyésztettek egy ideig.

A mai gazdaság alapjait az idõsebb (állattenyésztõ technikus végzettségû) fiú kezdeményezésére rakták le 1987-ben. Birkákat vettek, és néhány kecskét¹⁵, a szaporulatot megtartották és vásároltak még néhány bárányt¹⁶, 1988-tól kezdve anyadisznót is tartanak. D. D. fia 1987-tõl kezdve dolgozott a szövetkezet marhatelepén. Akkoriban ugyan még "csak" mûszakvezetõ volt, de ez is elégnek bizonyult ahhoz, hogy kiválaszthassa a várhatóan legjobb hízóállatokat, hogy kedvezményesen, nemritkán ingyen jusson takarmányhoz, tejporhoz és más alapanyagokhoz, s így számára a háztájiba hazavitt marhák felnevelése igen jövedelmezõ legyen. Bár "az idõk" nagyot változtak, a privatizáció óta az ellenõrzés megszigorodott, a telepvezetõnek mind a mai napig lehetõsége van a háztáji hizlalásra, és ez meg is éri neki. Tavaly 17 db bikaborjút hizlaltak fel a marhatelep számára, az egy borjún vett haszon 20 000 Ft körül volt. 1992-ben a társadalombiztosítás a szövetkezet tartozása fejében helyben elárverezett néhány tehenet, ekkor sikerült nevetségesen olcsón megvenni az egész tejgazdaság legjobban tejelõ tehenét. Ennek a tehénnek szeretnék az idén beállítani az egyik üszõborját.

A kárpótláson 6,5 ha szántót vásároltak, és mûvelik is, sikerült beszerezniük az ehhez szükséges legalapvetõbb munkagépeket. A hiányzó eszközöket D. D. fia a kft-bõl kölcsön tudja kérni. Az állatok számára a szálastakarmány nagy részét a határban lévõ használaton kívüli réteken kaszálják le. A gépek karbantartását az autószerelõ testvér végzi, a földeken és az állatok körül szükséges munkákat a másik fiú és az apa. Többnyire "elbírnak a földjükkel", napszámost legfeljebb aratáskor, terményhordáskor alkalmaznak.

Jelenleg egy tehén, egy üszõ, hét db hizlalni való bikaborjú, két anyakoca, 10 süldõ (ebbõl három saját fogyasztásra, a többi eladó) 24 birka és két kecske képezi az állatállomány gerincét, de ezeken kívül is rengeteg, összesen 32-féle állat van a gazdaságban. Közöttük sok egzotikus, nem annyira a húsa vagy a tojása, inkább a szépsége miatt tartott házi szárnyas. Ezeket nem elsõsorban üzleti céllal, hanem inkább kedvtelésbõl nevelik, de azért - mivel ha olykor eladnak belõlük, akkor ritkaságuk miatt sok pénzt kapnak értük - legalábbis a ráfordított költség mindig visszatérül.

D. D.-ék gazdálkodása közelebb áll a piaci racionalitáshoz, mint a fentebb bemutatott paraszti típusú gazdaság. Önellátóak, de termékeik túlnyomó részét fõleg eladásra állítják elõ, kisebb munka- és pénzráfordítással valószínûleg legalább akkora hasznot hajt számukra a gazdaság. A haszon egy részét (legalább az 50%-át) minden évben visszaforgatják a gazdaságba, másik részén pedig a két fiú egyenlõ részben osztozik. Ezt a pénzt - a klasszikus háztáji bevételhez hasonlóan - többnyire tartós fogyasztási cikkekre költik. (Kölcsön nélkül fejezték be az idõsebb fiú házát, autót, motort vásároltak.)

Ez a gazdaság a személyes kapcsolatok révén sokat megõrzött a régi állattartó "integrált félüzemek" jellemzõibõl, termékszerkezete, piaci kapcsolatai és munkamegosztásának jellemzõi miatt soroltuk mégis az árutermelõ parasztgazdaságok közé.


Mezõgazdasági vállalkozók

Az õ számukra a mezõgazdasági termelés, az összes eddigi kategóriától eltérõen minden esetben a fõfoglalkozást, a háztartás számára pedig az elsõdleges bevételi forrást jelenti. Termékeik túlnyomó többségét eladás céljából állítják elõ, önellátásra egyáltalán nem, vagy legfeljebb "kiskertes szinten" termelnek. Gazdálkodásuk erõsen specializált valamilyen állat (juh, sertés, szarvasmarha) szaporítására, bár az állatok takarmányának túlnyomó részét saját maguk állítják elõ. Fõ bevételük a szaporulat eladásából származik, de esetenként a takarmánytöbbletet is értékesítik.

A vállalkozás beindításához, a volumenétõl függõen mindenképpen számottevõ befektetésre volt szükség, bár a pénz egy részét (részletfizetési kedvezmény, kölcsön, bizalmas információk révén) esetleg kiválthatták a személyes kapcsolatok. A termelés nélkülözhetetlen feltételei a gépek, a viszonylag nagy mennyiségû saját tulajdonú vagy bérelt földterület, a jelentõs forgó tõke és a biztos piaci kapcsolatok. A gazdának nem elég a mezõgazdasághoz érteni, rendelkeznie kell az alapvetõ jogi, közgazdasági, vállalkozási ismeretekkel is.

A fizikai munka zömét még itt is a tulajdonos és családja végzi el (ebben különbözik a klasszikus értelemben vett vállalkozástól), de már rendszeresen igénybe vesz bérmunkát is. A gazdaság pénzügyeit könyvelik, megtervezik a várható kiadásokat és bevételeket, a kalkuláció racionálisnak mondható.

Az általunk leírt kategória néhány jelentõs ponton különbözik az 1980-as évek mezõgazdaságának "szabadpiaci vállalkozójától" (Kovách 1988: 83). Itt a vállalkozás a természeti adottságok következtében nem fóliázást vagy zöldségtermesztést, hanem minden esetben állattenyésztést jelent. Ráadásul ezek a gazdaságok több száz kilométer távolságra vannak a fõvárostól, így nem értékesíthetik termékeiket "saját kezûleg" a nagybani piacokon, mint mondjuk a Jászság paprikatermesztõi. A biztos, fizetõképes piac érdekében valamely integrátori vagy felvásárlói lánchoz kell kapcsolódniuk, ami a teljesen szabad piachoz képest csökkenti a kockázatot, de az elérhetõ haszon is jóval kisebb lesz. A legnagyobb különbség mégis e gazdák szemléletében van. Egész gazdálkodásuk, a befektetésekhez és a haszonhoz való viszonyuk más némileg, mint az igazi, vérbeli vállalkozóé. Hiányzik belõlük az a kizárólag a profitszerzésre orientált gazdasági magatartás, amit Kovách Imre "vállalkozói ethoszként" írt le (Kovách 1988: 96). A gazdálkodás az õ szemükbennem csupán a jövedelemszerzés eszköze, amit, ha jobb üzlet adódik, bármikor felválthatnak valami mással. Magatartásukban megõrizték a hagyományos értelemben vett paraszti lét bizonyos elemeit, bár gazdálkodásuk racionálisnak és a helyi viszonyokhoz képest meglehetõsen jövedelmezõnek is mondható, nem individualizálódtak, társadalmi értelemben véve nem váltak vállalkozóvá.

X. X. juhokat tenyészt, õ a falu legtöbb földet mûvelõ gazdája, s egyben talán õ az, akit a leginkább mondhatunk vállalkozónak.

Többgenerációs juhász családból származik, végzettsége szerint is állattenyésztõ, egész életében juhokkal dolgozott. A hetvenes évektõl a tsz elsõ számú juhásza volt, emellett háztájiban is tartott 20-0 anyajuhot, melyeket együtt gondozott a szövetkezet állataival. A tsz-nek a nyolcvanas évek végétõl kezdtek rosszul menni a dolgai. A juhászatot, a többi gazdaságtalanul mûködõ ágazattal együtt leépítették. X. X. 1989-tõl már nem alkalmazottként, hanem bérlõként gondozta a juhokat, a tsz-tõl bérelte az aklot, az anyákat és a legelõt, évi 200 000 Ft-ért. A szövetkezet szállította neki a takarmányt, egyébként mindent a saját szakállára csinált. Ebben az idõszakban az elléstõl függõen évi 300 000-350 000 Ft bevétele volt ebbõl a tevékenységbõl.

1992-ben a tsz csõdöt jelentett, a hitelezõknek fizetni kellett valamibõl, ezért a tehenészetet és a juhászatot is eladták. Az elnök "rábeszélésére" X. X - aki egyébként a szövetkezet vezetõségi tagja - megvásárolt 400 db válogatott anyajuhot (3000 Ft/db) és két istállót (150 000 Ft). Ez nem volt túlságosan olcsó vétel, de mivel csak a legkiválóbb tenyészállatokat hozta el, remek befektetésnek ígérkezett. Ráadásul tsz-kapcsolatainak köszönhetõen X. X.-nek nem kellett azonnal fizetnie, a tartozást öt év alatt törleszti le egyenlõ részletekben, kamatmentesen. Ugyancsak a tsz-tõl - már kézpénzért - vett az induláskor néhány leselejtezett gépet (traktor, eke, borona stb.), ezt a gépparkot azóta sikerült újonnan vásárolt gépekkel kiegészítenie.

A gazdálkodáshoz ennyi állat mellett földre is szükség volt, X. X. azonban sem kárpótlásra sem részarány-tulajdonra nem lévén jogosult, saját földdel az istállókkal együtt megvásárolt néhány hektártól eltekintve, nem rendelkezett. A zavaros viszonyokra való tekintettel - bár a közismert "zsebszerzõdéses módszerrel" megtehette volna - nem vásárolt földet, inkább ötéves, stabil bérleti szerzõdéseket kötött a részarány-tulajdonból vagyonnevesítés útján földhöz jutott tsz-tagok némelyikével, ismét kihasználva szövetkezeti kapcsolatait. (30 ha szántót, ugyanennyi rétet és 60 ha legelõt bérel.)

A részletfizetés és a bérleti szerzõdések következtében viszonylag kevés tõkére (kb. 700 000-800 000 Ft) volt szükség a gazdaság beindításához. Ennyi pénz pedig, az elmúlt évek szorgos munkájának eredményeképpen volt a családi takarékbetétkönyvben, nem kellett kölcsönt felvenni. X. X. a szakmai tudásnak a szakképzettség és a családi hagyományok révén vitathatatlanul a birtokában volt. Az önállóságot már a háztájizás és a bérlõség idején megszokta, ugyanezen idõ alatt gyûjtötte össze a mai vállalkozás szerény indulótõkéjét is. Azonban mindez haszontalan lett volna a tsz-beli befolyás nélkül. Ennek hiányában sem az állatokhoz, sem az ingatlanhoz, de még a földhöz sem juthatott volna hozzá ilyen könnyedén. X. X. tehát kapcsolatainak segítségével tudta kompenzálni a pénzhiányt, ez tette lehetõvé számára a vállalkozás beindítását.

Még valami nélkülözhetetlen volt azonban az üzleti sikerhez: az a piaci, szakmai kapcsolatrendszer, amit X. X. az Észak-Magyarországi Tenyésztõk Egyesületének keretei közt talált meg. Ez a szervezet tagjai számára minden elképzelhetõ segítséget megpróbál biztosítani, a tenyészállatok kedvezményes árusításától az értékesítés megszervezéséig. Információkkal látja el a tenyésztõket a betegségekkel, az új fajtákkal kapcsolatban, és szükség esetén érdekképviseleti szervként is funkcionál, vagyis mindazokat a szervezeti feladatokat ellátja, melyek régen nélkülözhetetlenné tették a tsz-eket a kistermelõk számára.

A gazdaságban a feladatok alapvetõen két részre oszlanak, állattenyésztésre és növénytermesztésre. Az utóbbi alárendelt szerepet játszik, konkrét pénzbevételt alig hoz (éppen hogy fedezi a mûvelés költségeit), ugyanakkor a 60 ha föld megmûvelése rengeteg munkát és idõt követel a gazdától. A munka nagy részét a saját gépeivel õ maga végzi el. Sokat segít a nagyobbik fia, a mezõgazdasági csúcsmunkák idején pedig mindig ugyanazt a három-négy megbízható falubeli ismerõst hívják el segíteni. Saját kert mûvelésére már évek óta nincs idõ, még baromfit sem tartanak, minden élelmiszert meg kell vásárolniuk. A vállalkozás könyvelését rendszerint a gazda menye csinálja meg.

X. X. gazdaságának elsõdleges haszonvételi forrása az állattenyésztés, ez semmit nem változott a "juhász-nagyapák" kora óta. Mégis van egy jelentõs különbség. Régen az elsõdleges bevételi forrást a gyapjú jelentette, utána következett a tej, a bárány pedig már szinte semmit sem ért. Mára ez a sorrend a piaci viszonyok következtében megfordult. A gyapjúból származó haszon sokszor a nyírás költségeit sem fedezi. (A tavalyi 100 Ft/kg igen jó árnak számított.) A tejnek ugyan nagyon jó ára van (egy anyajuh évente összesen 40-50 l tejet ad, amit 2500-3000 Ft-ért lehet értékesíteni), a fejés azonban igen nehéz fizikai munka, amit a birkáknál nem lehet gépesíteni, így pedig egy ember csaknem teljes munkaerejét leköti. (A fejési idõszakban X. X. két ember munkáját végezte el, gyakran napi 16-18 órát dolgozott.) A tejpénz nagyjából fedezte X. X. éves tsz-tartozását, a tavalyi évtõl azonban segítség híján kénytelen volt felhagyni a fejéssel.

A juhászat legfõbb bevételi forrását a bárányok eladása jelenti. Olasz kereskedõk egyre nagyobb mennyiségû bárányt szállítanak Magyarországról, ennek hatására a juhtenyésztés mára teljesen átalakult. Azok számára, akik exportképes bárányokat tudnak elõállítani, igen jövedelmezõ vállalkozássá vált, akik viszont nem tudnak a nemzetközi piacon versenyezni, azoknak vajmi kevés esélyük van a fennmaradásra. A magas minõségi követelményeknek pedig nem könnyû megfelelni. Az állategészségügyi és a technológiai elõírások teljesítése költséges mulatság, de ha egy gazdának sikerül elérnie, hogy a gazdaságát karanténné (értsd exportképessé) nyilvánítsák, akkor elég nagy biztonsággal számíthat arra, hogy 25-27 kg-os bárányait kb. 7000 Ft-ért el tudja adni. Jó tenyészállomány esetén az anyák két évente adnak három bárányt, és kb. 100 százalékos az ellési arány. 300 db-os állomány esetén ez 3,2 millió Ft éves árbevételt jelent, ami még a költségek (kb. egymillió Ft) levonása után is szép keresetnek tûnik.

X. X. számára a vállalkozás sok munkát és biztonságosnak mondható megélhetést jelent. A rendelkezésre álló infrastruktúra és a megmûvelt föld mennyisége lehetõvé tenné a gazdaság továbbfejlesztését. Azt tervezik, hogy 400-500 anyára bõvítik a tenyészállományt. Ha ez sikerülne, akkor a nagyobbik fiú, aki most az állami gazdaság juhászatában dolgozik, otthagyhatná a munkahelyét, és hazajöhetne segíteni, az õ családját is eltartaná a vállalkozás.


Összegzés

Magyarországon az iparosodás és a modernizáció sajátos összefüggésrendszerén keresztül a paraszti lakosság jelentõs része úgy integrálódott az ipari társadalomba, hogy közben megtartotta falusi lakhelyét, és ezzel együtt a mezõgazdasági termelés lehetõségét is. Ennek következtében a falvak jó részének gazdasága két stabil lábon állt az utóbbi néhány évtizedben. Az ipari munkahelyek egyrészt biztos jövedelmet jelentettek, másrészt pedig biztosították a munkás-proletár státust, ami az államszocializmus viharosabb évtizedeiben viszonylagos védelmet nyújtott a politikai zaklatások ellen. A mezõgazdaság ugyanakkor az önellátás, és a fõként a tsz-ek által szervezett háztáji gazdálkodás révén lehetõvé tette az anyagi gyarapodást, az áru- és pénzviszonyok folyamatos fennmaradását a kétlaki falusi lakosság számára.

A politikai és gazdasági rendszerváltás, valamint az az évtizedes trendeken alapuló gazdasági átrendezõdés, ami már az 1980-as évek közepétõl kezdve éreztette a hatását, az 1990-es évekre alapjaiban változtatta meg az addig fennálló helyzetet. A változások elvágták az ingázó falvakat a külvilághoz fûzõ szálak többségét, a lakosság zöme számára gyakorlatilag megszûnt az ipari munkavállalás lehetõsége, amivel majdnem a nullára redukálódott az addig két lábon álló gazdaság egyik ága. Ugyanakkor a mezõgazdaságban is válsághelyzet alakult ki. A keleti piacok szinte egy csapásra történt elvesztése, az állami támogatás megkurtítása, a termelõszövetkezeti rendszert és a tsz-vezetõket ért támadások, valamint a kárpótlás és a földprivatizáció következtében fellépõ általános bizonytalanság elõbb a csõd szélére sodorta, majd szinte teljesen romba döntötte a magyar mezõgazdaság addig úgy-ahogy mûködõ intézményhálózatát. Ez természetesen azt jelentette, hogy az a beszállítói rendszer, amely a háztáji gazdaságok alapját képezte, s amely az ország mezõgazdasági termelésének igen jelentõs hányadát állította elõ (Rendek 102), a tsz-ek infrastrukturális, kereskedelmi, szakmai háttere nélkül nagyrészt szintén ellehetetlenült. Ezzel az ingázó falvak gazdaságának másik ága is nagymértékben meggyengült. Az önellátás mint kiadás-csökkentõ tényezõ továbbra is megmaradt, a pénzkereseti lehetõségek azonban minden vonalon drámai módon beszûkültek.

Szuhogyon a gazdaság "kétlábra állása" a bányavidék közelsége miatt viszonylag hamar, már a század harmincas éveinek az elején megtörtént. Itt a föld soha nem tartotta el a teljes népességet, mindig sokan voltak olyanok, akiknek a mezõgazdaságon kívül kellett megélhetést találniuk. Mindig is több bázisra épült a gazdaság, a két háború közt csak annyi történt, hogy az iparosság, az erdei munka, a kereskedelem vagy éppen a tengeren túli munkavállalás helyébe a bányászkodás lépett. A bányászatot sokáig nem is kezelték "rendes" foglalkozásként, idõszakos munkának, alkalmi pénzkereseti lehetõségnek tekintették csupán. A nehézipar csak egy emberöltõvel késõbb, a világháború és a totális politikai rendszer elnyomó gépezetének "segítségével" tudta gyökeresen megváltoztatni az itt lakók értékrendjét, ekkorra veszítették el paraszti identitásukat és ragaszkodásukat a földhöz.

A "jóléti szocializmus" idején, a 1970-es, 1980-as években az ipar és a háztáji mezõgazdálkodás remekül kiegészítette egymást. A lakosság és maga a falu is szépen gyarapodott, javult az ellátás és az infrastruktúra. Ugyanakkor a település kezdett függetlenedni a bányától. A fiatalok számára az ipari munkahely már nem kizárólag a bányászatot jelentette, sokan tanultak tovább, szereztek szakmát, technikusi minõsítést, esetleg felsõfokú oklevelet. Jó néhányan közülük az iskolák elvégzése után elköltöztek a faluból, akik pedig hazajöttek, azok már nem annyira Ormosra vagy Rudabányára, hanem inkább a környék valamelyik vegyipari vagy kohászati centrumába jártak el dolgozni.

A 1990-es évek elején a leépítések következtében a vegyiparban és a közalkalmazotti státuszokban dolgozók kivételével szinte mindenki elveszítette a munkahelyét. A munkanélkülivé válók csaknem fele, elsõsorban az idõsebb bányászok és a nõk egy része, az inaktivitást választotta megoldásképpen. Ez a gyakorlatban a rokkantnyugdíj vagy az elõnyugdíj kieszközlését jelentette, ami azonban az esetek egy részében csak az igényszint lényeges csökkentése mellett, vagy még úgy sem elegendõ a háztartás kiadásainak fedezésére. Emellett olyanok is sokan vannak, akik elõtt életkorukból adódóan el voltak zárva az inaktívvá válásnak ezek az útjai. Így tehát a lakosság tekintélyes részének új bevételi források után kellett néznie.

Faluról lévén szó, elsõ látásra kézenfekvõ megoldásnak tûnhet a mezõgazdasághoz való visszatérés lehetõsége, a helyzet azonban ennél jóval bonyolultabb. Ezeken a területeken már évtizedek óta nem folyik igazi magán-árutermelés. Azok ugyanis, akik gazdálkodni akartak, a rossz természeti, piaci adottságok és egy sor más tényezõ miatt leginkább a tsz-ekkel való együttmûködésben találták meg a számításukat. Ez a bedolgozói rendszer azonban nem jelentett igazi magánvállalkozást, hiszen nem volt szükség hozzá sem tõkére, sem piaci kapcsolatokra, még szaktudásra is csak korlátozott mértékben. S amikor a szocializmus "langyos állóvizét" hirtelen felváltották a rideg piaci viszonyok, ezek a gazdák hirtelen elvesztették a talajt a lábuk alól. Azok számára pedig, akik nem vették ki a részüket az 1980-as években a háztáji gazdálkodásból, a földön kívül - amihez bárki hozzájuthatott, ha akart - legtöbbször minden egyéb szükséges "kellék" (tõke, szaktudás, piaci kapcsolatok stb.) hiányzott egy mezõgazdasági vállalkozás beindításához. Valószínûleg ezen okok következménye lehet az, hogy bár a kárpótlás és a részarány-nevesítés során gyakorlatilag mindenki számára adott volt a földszerzés lehetõsége, elsõsorban a lakosság érdektelensége miatt nem alakult át alapvetõen a földprivatizáció során a birtokszerkezet, és végeredményben a földtulajdon-földhasználat területén sem teremtõdtek meg a majdani kisüzemi mezõgazdálkodás feltételei.

Akik mégis gazdálkodásra adják a fejüket, azoknak alapvetõen kétféle céljuk lehet a mezõgazdasági termeléssel: az önellátás és a pénzbevétel reményében folytatott árutermelés. A bemutatott típusok e két tevékenység különbözõ szintû kombinációiként állnak elõ, az egyszerû konyhakertektõl a specializált mezõgazdasági vállalkozásokig. A valamilyen formában "árutermelést" is végzõ gazdaságokat elsõsorban a termelés racionalitása és a piachoz fûzõdõ kapcsolatok mentén oszthatjuk további csoportokra.

A szuhogyi gazdálkodók túlnyomó része számára az árutermelés nem vállalkozás típusú tevékenység. Õk jobbára csak a feleslegüket adják el, termelésüket nem elsõsorban a piac igényei szerint alakítják, nem lépnek ki a hagyományos közösségbõl, ami egész gazdálkodásukat és értékesítési lehetõségeiket is meghatározza. Termékeik javarészt a helyi piacon találnak gazdára, ami a gyakorlatban azt jelenti, hogy, mondjuk, a malacokat a falun belüli ismerõsöknek, rokonoknak adják el, esetleg elviszik valamelyik környezõ településre vásárba. A gazdasági nehézségek, a foglalkoztatási gondok nyomán az utóbbi idõben egyre többen próbálják élelmiszer-szükségletük nagyobbik részét saját maguk megtermelni. Ehhez feltétlenül szükségük van bizonyos alapanyagokra (növendék állatok, takarmány), ugyanakkor azok a nagyüzemek, amelyek hagyományos beszerzési forrásul szolgáltak, ma már nem tudják ellátni a lakosságot. Az igazi minõségi áruk (például a törzskönyvezett borjak, hízók, vagy az EU-szabvány szerint kevert takarmány) pedig olyan drágák, hogy az önellátásra termelõ kisgazdaságok nem tudják megfizetni. Az így kialakult piaci ûrbe léphetnek be a nagyobbacska helyi gazdaságok, a maguk nem túl igényes, de meglehetõsen olcsó áruival. Eszerint az ilyen típusú "kvázi-árutermelõi" tevékenységre éppen az önellátás kiszélesedése nyomán nyílik lehetõség.

Azoknak a specializált, nagyobb volumenû gazdaságoknak a számára, melyeket olyan racionálisan kalkuláló gazdák mûködtetnek, akiket már vállalkozóknak nevezhetünk, ez a helyi piac szûknek bizonyult. A termelés és az értékesítés folyamatossága érdekében nekik mindenképpen csatlakozniuk kell valamilyen felvásárlási lánchoz vagy integrátori szervezethez, másképp nem lehetnek hosszú távon életképesek.

Kutatásunk talán egyik legfontosabb tanulsága az lehet, hogy bár az utóbbi években mind a termelõk száma, mind a termelés volumene tekintetében elõrelépés történt a magángazdálkodás területén, ez elsõsorban nem a mezõgazdasági árutermelés fejlõdését, hanem az önellátás kibõvülését jelenti. A termelés és a helyi áruforgalom megnövekedett, azonban a falu "exportja", vagyis az országos, esetleg a világpiacon értékesített, és így a településre külsõ erõforrásokat hozó áruk mennyisége még csökkent is az 1980-as évek színvonalához képest. Ez azt jelenti, hogy a mezõgazdasági magán árutermelés tekintetében minden fejlõdés ellenére is visszalépés történt. A mezõgazdaságtól tehát ezután sem igen várhatunk többet, mint annak a jövedelemkiegészítõ-spóroló szerepnek a megtartását, amelyet már évtizedek óta betölt. A problémák gyökeres és megnyugtató megoldásának lehetõségét másutt kell keresnünk.


Jegyzetek

* Az adatok felvétele és a feldolgozás során sok segítséget kaptunk tanárainktól, Laki Lászlótól, Simonyi Ágnestõl és Csákó Mihálytól, és persze rengeteg kedves helybelitõl, akikkel a falvakban találkoztunk az elmúlt másfél év során, amiért ez úton is szeretnénk köszönetet mondani.

1. A három falu: Szuhogy, Szõllõsardó, Abod

2. A tanulmány nagy része Nemes Gusztáv "Egy Borsod-Abaúj-Zemplén megyei falu a rendszerváltás után - avagy: Van-e esélye a mezõgazdasági kisvállalkozásnak" címû szakdolgozatára épül.

3. Szuhogy természeti, gazdasági környezetérõl, a falu gazdaság- és társadalomtörténetérõl itt helyszûke miatt csak nagyon vázlatos képet tudunk adni. Bõvebben lásd Nemes 1995.

4. A szántóföldek nagyon rossz minõségûek (5-12 aranykoronásak).

5. A gazdálkodásnak a bányászkodással szembeni elõretörésében bizonyára szerepet játszott a földosztás és a kisgazdapárt választási gyõzelme is, ami a mezõgazdaság számára a háború utáni elsõ években kedvezõ politikai légkört teremtett.

6. A BVK (Borsodi Vegyi Kombinát) az észak-magyarországi vegyipar egyik legnagyobb központja volt. 1993-ban a cég egy részét privatizálták, a maradék Borsod-Chem néven alakult át részvénytársasággá.

7. Akinek volt háztájiban termesztett saját takarmánya, azt is feletethette a jószágokkal, így a végén annak értékével kevesebbet vontak le a vételárból az elszámoláskor. Ez néhány rosszabb évtõl eltekintve gazdaságosabb hasznosítást jelentett, mintha ugyanazt a takarmányt eladták volna.

8. Ez a tevékenység annyira megérte a szövetkezetnek, hogy a nyolcvanas évek végén, amikor az ipari melléküzemágak már nagyon gazdaságtalanul mûködtek, nemcsak a saját növendék jószágaikat hizlaltatták háztájiban, hanem egész Borsodból, de még Nógrád megyébõl is vásároltak állatokat erre a célra.

9. A szakcsoport vezetõje szerint 30 anya egy év alatt kb. 600-at fialt, ami akkoriban az állatok tartására befektetett pénz 160 százalékos megtérülését, havi 1500-2000 Ft jövedelmet jelentett. (A bányászfizetés kb. ennek a duplája volt.) Ez napi 3-4 órás munkáért - ennyi idõbe tellettt az állomány gondozása - egészen szép pénznek számított.

10. Az Edelényi Munkaügyi Központ 1996. márciusi adata.

11. Ezeknek az embereknek a nagyobbik része bányász, akiket a több évtizedes földalatti szolgálat után nem munkanélküli segélyre, hanem korengedményes, vagy rokkantnyugdíjba küldtek. (A faluban 146 mozgáskorlátozott van, õk többségükben ilyen leszázalékolt bányászok.) Sok olyan asszonnyal is találkoztunk, aki még nem érte el a nyugdíjkorhatárt, de annak a rendeletnek az alapján, amely lehetõvé teszi, hogy azok, akik 50 százalékos munkaképesség-csökkenést igazolnak, és legalább ötéves munkaviszonnyal rendelkeznek, megkaphassák a rokkantnyugdíjat, mégis inaktívvá válhattak. (Ehhez jön további könnyítésül még az a rendelet, amelynek értelmében az 1968 elõtt született gyerekeket 1-1 évi munkaviszonyként számítják be.) Az egyik, a szövödébõl elküldött asszony azt állította, hogy õ és a volt munkatársai közül többen is egy edelényi orvosnál 10 000 Ft-ért vettek 50 százalékos rokkantsági igazolványt.) A fiatalabb nõk közül sokan átmeneti megoldásként az esetlegesen elõre hozott gyermekszülést választották, mint az inaktívvá válás kézenfekvõ lehetõségét.

A munkanélküliség problémájának másik lehetséges megoldási típusát jelentik a különféle vállalkozások. Ezekbõl itt nincsen túlságosan sok, ráadásul többségük igen rövid életû. Jelenleg 24 fõ rendelkezik vállalkozói igazolvánnyal, az idén október végéig összesen 10 darabot állított ki az önkormányzat, de hatan már visszaadták. (Körülbelül ez az arány jellemzõ a többi évre is.) Hosszabb életû, biztonságos vállalkozásnak egyrészt a vegyesboltok és a kocsmák, másrészt a különbözõ mesteremberek vállalkozásai számítanak.

12. 1985-1992 között még a gazdálkodók 26 százaléka vett fel valamilyen kölcsönt, 1993-1995 között ez az arány a felére csökkent (Harcsa-Kovách 1995).

13. Az önkormányzat ebbõl fedezte a 12 másik településsel indított gázprogram közös költségének nagy részét.

14. A közeljövõben ezeken a területeken valószínûleg házhelyeket fog kialakítani az önkormányzat. A vásárlók ezért a megvásárolt területek nagyarányú értéknövekedésére számítanak.

15. A kecskére azért van szükség, mert az ikerbárányokat az anyjuk rendszerint nem tudja felnevelni, a kecske viszont akár több bárányt is képes szoptatni. Így a kecskék birtokában nagyon olcsón (1000 Ft) lehet elválasztás elõtti újszülött bárányhoz jutni.

16. Jelenleg 23 anyajuhból és egy kosból áll a tenyészállomány. Az állatokat télen otthon tartják, nyárra pedig kiadják bérlegeltetésre a falu nagy juhtenyésztõ gazdájához. A malacokat hizlalják egy darabig és süldõként adják el.


Irodalom

Berényi István 1992. Az alkalmazott szociálgeográfia elméleti és módszertani kérdései. Földrajzi Tanulmányok 22, Budapest: Akadémiai Kiadó

Borbándi Gyula 1983. A magyar népi mozgalom. New York: Püski

Fekete Éva (szerk.) 1995. A térség, mely élni akar. Cserehát-Hernád-Bódva vidék Térségfejlesztési Program I. Helyzetelemzés és fejlesztési stratégia. Miskolc: MTA RKK

Gere Ilona (szerk.) 1993. Mozgástér és alternatívák. Budapest: Fraternite

Gunszt Péter 1987. A paraszti társadalom Magyarországon a két világháború között. Társadalom- és mûvelõdéstörténeti tanulmányok 1. Budapest

Harcsa István 1994. Paraszti gazdaságok, mezõgazdasági vállalkozók. KSH, Társadalomstatisztikai Füzetek 3, Budapest

- 1995. Paraszti gazdaságok, mezõgazdasági vállalkozók. KSH, Társadalomstatisztikai Füzetek 11. Budapest

Harcsa István-Kovách Imre 1995. Farmerek és mezõgazdasági vállalkozók a vidéki társadalomban. In.: Társadalmi riport

Juhász Pál 1976. Adalékok a háztáji és kisegítõ gazdaságok elméletéhez. Budapest: Szövetkezeti Kutató Intézet

- 1982. Agrárpiac, kisüzem, nagyüzem. Medvetánc, 1.

Kovách Imre 1988. Termelõk és vállalkozók - Rétegzõdés-modell vizsgálat IX. Budapest: Társadalomtudományi Intézet

KSH 1990.

Márkus István 1973. Az utóparasztság arcképéhez. Szociológia, 1.

Nemes Gusztáv 1995. Egy Borsod-Abaúj-Zemplén megyei falu a rendszerváltás után - avagy - Van-e esélye a mezõgazdasági kisvállalkozásnak? Szakdolgozat.Budapest: ELTE Szociológia Intézet

- 1996. Vadkeleti farmerek. Egy magángazdaság útja a háztájitól a vállalkozásig Társdalomkutatás

Rendek László 1993. A mezõgazdaság átalakulásának folyamata hazánkban. Kiút a válságból. II. falukonferencia. Kovács Teréz (szerk.) Pécs: MTA RKK

Szelényi Iván 1992. Harmadik út? - Polgárosodás a vidéki Magyarországon. Budapest: Akadémiai Kiadó

Szuhay Péter 1982. A Szendrõ környéki falvak paraszti gazdálkodása a kapitalizmus idõszakában. Miskolc: Herman Ottó Múzeum

Viga Gyula 1990. Árucsere és migráció Észak-Magyarországon. Debrecen-Miskolc: KLTE Néprajzi Tanszéke - Hermann Ottó Múzeum