Szirmai Viktória
KÖZÉP-EURÓPAI ÚJ VÁROSOK AZ ÁTMENETBEN


Bevezetés

A kilencvenes évek elején egyértelmûnek látszott, hogy a közép-európai új városokban történeti okok miatt is lassabban zajlanak majd le az átalakulás folyamatai, mint a hagyományos módon fejlõdött városokban. A volt európai szocialista országokban az állam irányította a település- és városfejlesztést, a gazdálkodást, a lakosság területi elhelyezkedését is, s ebbe a helyi szereplõk nem vagy csak korlátozottan szólhattak bele. Az állam súlya, a helyi függések az új városokban más településekhez képest is erõteljesebben érvényesültek. A rendszerváltást követõen az állam kivonulásával bizonytalannak látszott a helyi városfejlesztés, az autonóm önkormányzat megvalósulása. Az erõs központi függések következtében az új városokban kialakulatlanabb volt a városi társadalom, a polgárság. A mozgalmak, egyesületek szervezõdése is lassúbbnak tûnt. A társadalmi egyenlõtlenségek élezõdése, komoly munkanélküliség, komplex gazdasági, társadalmi, politikai és ökológiai válság volt várható. A városok életében döntõ fontosságú ipari cégek képtelennek tûntek az átalakulásra. Bizonytalannak látszott az újvárosok megújulása, a városhálózatba új szerepekkel történõ integrációja is az újvárosi gazdaság alapvetõen ipari szerkezete, a környékre kiterjedõ szolgáltatói funkciók szûkös volta miatt.

Az azóta eltelt néhány év alatt azonban számos új városban enyhültek a társadalmi, gazdasági feszültségek, s látszólag túljutottak a krízisen is. Noha új városok sokasága mind a mai napig nem képes a komplex krízist kezelni. Mi történt a sikeresnek tûnõ városokban? Valóban lezajlott az átalakulás, és a piaci társadalmaknak megfelelõen kibontakozott az önállóságon nyugvó polgári városfejlõdés és -gazdálkodás, városi társadalmi struktúra, vagy éppen ellenkezõleg, a krízis enyhülése mögött az elmaradt átalakulás, a régi struktúráknak a részben átalakult feltételek szerinti mûködése, a válság elhúzódása figyelhetõ meg?

A választ az államszocialista, centralizált, redisztributív település- és városfejlesztési modell változásai, az állami szerepek visszaszorulása, az önkormányzati autonómia és a városi társadalom kialakulásának a folyamatai, az állami jelenlét és a helyi részvétel új arányainak a szervezõdése adják meg. A tanulmányban a jelzett problémakört három szempontból elemezzük.

1. Megvizsgáljuk az új városok közép-európai városi rendszerben elfoglalt helyét, a meghatározó makrotársadalmi, politikai, gazdasági és ideológiai folyamatokat és urbanisztikai doktrínákat, a városi szerepköröket.

2. Az újváros-fejlesztés fõbb szereplõinek történeti elemzésén át bemutatjuk az állam, a gazdaság legfontosabb képviselõi, köztük a nagyvállalatok, az önkormányzat, a lakosság városfejlesztésbeli részvételét, a városfejlesztést ma meghatározó fõbb szereplõket.

3. Az újvárosi társadalmak sajátosságait is számba vesszük, köztük a helyi társadalmi szerkezet térbeli rendjét és az ezt meghatározó okokat, a civil társadalmat integráló mechanizmusokat.

A tanulmányban közölt eredményeket részben nemzetközi kutatási eredmények adják. 1993-ban francia, angol, lengyel és magyar kutatók "Európai új városok a 20. század végén" címmel nemzetközi összehasonlító vizsgálatot indítottunk a nyugat- és közép-európai új városok elemzésére. A kutatást Nicole Haumont koordinálja (Centre de Recherche sur l'Habitat, C.N.R.S.). Egyéb magyarországi újvárosi munkák adják a további háttér-információkat (Szirmai, 1988; 1995). A társadalomstatisztikai elemzéseket Balázsné Varga Margit készítette.^*

A nemzetközi szakirodalommal is összhangban a kutatócsoport szerint az új városok a kormányzati döntésekre, állami forrásokkal, illetve támogatással, a piacgazdaságokban kormányzati vállalkozásként alakított, központilag tervezett települések (településegyüttesek), amelyek a modern városépítészeti ideológiák hatására, meghatározott területfejlesztési, tervezési, valamint gazdasági, társadalmi és ideológiai törekvések megvalósítására jöttek létre. Az új városok a korábbi történeti korszakok építészeti hagyományaival szakítva, a modern városépítészet rendezõ elvei szerint, több funkciós településekként, a munka- és lakóhely biztosításának a céljával, többnyire újonnan vagy részben újonnan épültek. Az új városoknak számos típusa és generációja létezik. A francia kutatás a Párizs, az angol kutatás a London környékére telepített új bolygóvárosokat, a lengyel és a magyar vizsgálat az új ipari városokat, az úgynevezett új szocialista iparvárosokat elemezte.


Új városok a közép-európai rendszerben
A közép-európai újváros-fejlesztések kialakulását meghatározó ideológiai, társadalmi, politikai folyamatok

Az európai újváros-fejlesztések kialakulása nem választható el azoktól az urbanisztikai doktrínáktól, amelyek a l9. század végének és a 20. század elejének térbeli társadalmi problémáira, a városrobbanás kedvezõtlen jelenségeire, a nagyvárosi szegénységre, zsúfoltságra kerestek várostervezõi megoldást és amelyek azt az új városok kialakításában találták meg, A nagyvárosi társadalmi problémák megoldására a 19. század végén elsõként Ebenezer Howard angol épitész javasolta az új települési formák, az új kertvárosok kialakítását (Howard 1898). A városi és a vidéki életforma egybekapcsolására törekvõ howardi eszme nemcsak a kertvárosi formákra ihlette a tervezõket, az új városok legkülönbözõbb típusai mögött érzékelhetõek a howardi doktrína hatásai. Az új ipari város fogalmát elsõként Tony Garnier francia építész használta a 20. század elején, aki az ipari termeléshez kapcsolódó társadalmi problémák kezelésére modern új ipari kisvárost tervezett (Garnier 1914; Meggyesi 1985).

Le Corbusier és a modern építészettel elkötelezett munkatársai képviselik legkiérleltebb formában azt az elgondolást, hogy új városok kialakításával kell a társadalmi viszonyokba beleavatkozni. A régi városok helyébe nem kertvárosokat, és nem is kisvárosokat, hanem nagy laksûrûségû, magas beépítésû, a közösségi életre lehetõséget adó, élettel teli központokat, a városközpont köré elkülönülést is biztosító kertvárosokat, villanegyedeket terveztek (Le Corbusier 1966).

A szovjet konstruktivisták és a CIAM csoport (Comité Internationale pour la Resolution des Problemes de l'Architecture Contemporaine) vezetõ építészei között a húszas években kibontakozott párbeszédben nemcsak a korszak egyik legizgalmasabb - és hatásában máig is vitatott - eszmecseréje bontakozott ki, hanem kiformálódtak az egykori Szovjetunió, majd a közép- és kelet-európai országokon is végigáramló új városfejlesztési forma elméleti ideológiai alapjai is. Új lakóhelyek létesítéséhez kapcsolódtak olyan társadalomalakító törekvések, amelyek tervezési és építészeti eszközökkel akartak beavatkozni a társadalmi és életmódfolyamatokba, s amelyek az új szocialista élet és társadalom biztosítékát új városok (új városrészek megteremtésében látták. A korszak urbanisztikai gondolkodásának, fõként a CIAM-nak a hatására a szovjet építészek egy avantgárd csoportja, a konstruktivisták döntõ jelentõséget tulajdonítottak a várostervezésnek az új társadalmi rend megteremtésében, elsõsorban a korábbitól eltérõ, a racionalitáson, a hasznosság elvén, az elemek funkcionális rendjén nyugvó, a múltat tagadó, a jövõre irányuló architektúrának (Gan 1979; Guinzburg 1979).

1929 és 1931 között az avantgárd építészek között kétféle irányzat bontakozott ki, az urbanistáké és a dezurbanistáké (Sabsovitch 1979b). Mindkét elképzelés lényegében azokat a decentralizált ipar- és városfejlesztéseket alapozta meg, amelyek a késõbbiek során az iparvidékek, a hatalmas nagyberuházások mellé telepített városok fejlesztésében realizálódtak. A két csoport között lényeges különbség volt. Az urbanisták a központosított fejlesztést is felmutató, decentralizált regionális és településfejlesztést és 30-60 000 fõs népességû városokat tartottak kívánatosnak, addig a dezurbanisták teljes decentralizációt, a városok helyett az ország területén szétszórt homogén lakósejteket, egyedi lakóhelyeket javasoltak. Az urbanisták és a dezurbanisták egyaránt a város és a falu közötti különbségek megszüntetésére és arra törekedtek, hogy a kapitalista társadalmak városaitól eltérõ, szocialista tartalmat teremtõ és kifejezõ új településeket alapozzanak meg. A viták ellenére abban egyetértettek, hogy a szocialista társadalom létrejötte a közösségi életnek lehetõséget adó intézményrendszer kialakításától remélhetõ.

A CIAM és a konstruktivisták közösen készítik el az úgynevezett Kollektív Házat, az új típusú lakóhelyet, amelyek a egyéni és a kollektív élet összehangolására tesznek kísérletet, a munka világa mellett a szabadidõt is tervezték. Az urbanisták vezetõje, Sabsovitch a jövõ szocialista városát 15-20 hatalmas, két-három ezer fõt magába foglaló közösségi kombinát együtteseként képzelte el (Sabsovitch 1979b: 234).

A húszas, harmincas években a közép- és kelet-európai országok mindegyikében hatottak a modern építészeti koncepciók. A sztálini politika elõretörésével, a nyugati kapcsolatoktól való elzárkózás politikája miatt a harmincas évek végétõl a Szovjetunióban, a negyvenes évek derekától a közép-európai országokban fokozatosan félretették a modern építészet elképzeléseit. A szocialista gazdaságok nem tudták a modern építészeti modelleket megvalósítani, a politikai hatalmak pedig nem akarták a társadalmak lakásigényeit kielégíteni. Az új építészet racionális jellege sem volt elég látványos a hatalom számára (Preisich 1983). A Szovjetunióban ezért hirdetik meg a szocialista realista építészet klasszicizáló monumentalizmusra törekvõ kifejezésmódját, amely a politikai elképzelések szerint inkább képes az embereket lelkesíteni. Az ötvenes évek közép-európai új városai végül is ebben a lassú és költséges stílusban épültek.

Az urbanisztikai elméletek valószínûleg soha nem realizálódnak, ha a második világháborút követõen nem alakulnak ki az újváros-építést igénylõ központi hatalmi érdekek, a mögöttes társadalmi, gazdasági és politikai szükségletek. A második világháború után az európai országokban, Skandináviában, az Egyesült Államokban is létrejöttek újváros-fejlesztési stratégiák, az állami területfejlesztési politika és beavatkozás jellegzetes példái. Az új városok építésétõl a gazdaság területi fejlõdésének alakítását, egyes társadalmi feszültségek kezelését, a lakáshiány megoldását, az életmód alakítását is remélték. A nyugat-európai kormányzatok az újváros-építési programokkal alapvetõen az extenzív gazdaságfejlesztés követelményeinek megfelelõ gyors városfejlõdés folyamatainak az irányítására, a népesség térbeli elhelyezkedésének a befolyásolására, a lakáshiány csökkentésére, meghatározott társadalmi konfliktusok kezelésére, a nagyvárosi problémák elõl menekülni kívánó középosztálybeliek lakás- és munkahelyigényeinek a kielégítésére is törekedtek.

A kelet- és közép-európai országokban az újváros-tervezõi stratégiák a szocialista urbanizációs modell, a központosított, redisztributív jellegû gazdaság, infrastruktúra és lakásfejlesztés megvalósításának is eszközei voltak, alapvetõen gazdasági, iparfejlesztési célok, politikai hatalmi érdekek eredményezték. A kommunista hatalmak az ötvenes évek elején a szocialista típusú egyszerû tõkefelhalmozás megvalósítása érdekében erõltetett nehéziparfejlesztési programokat határoztak el. A feszített ütemû fejlesztéssel a fejlett nyugat-európai társadalmak gazdasági szintjét akarták utolérni. Fontos cél volt a polgári városok szétbomlasztása, az új, szocialista munkásosztály lakóhelyeinek a megteremtése is. Az újváros-programok ideológiai szerepeket is betöltöttek, az újonnan kialakított települések a szocialista társadalmi berendezkedés, életmód és közösségiség prototípusai akartak lenni. A település- és várospolitika ideológiai értelemben felhasználta a tervezés, az építészet társadalmi lehetõségeit hirdetõ urbanisztikai elméleteket. A pártállamok az ötvenes években éppen az újvárosfejlesztések révén hirdették meg politikai legitimációs céllal a társadalmi változás urbanisztikai megalapozásának a gondolatát. A konfliktusmentes települések megteremtésének az ideológiai célja esetenként minden más szempontnál fontosabbnak bizonyult.

A területfejlesztési folyamatokat a gyorsított iparosítás érdekeinek, a nehézipar, az energetika és a kohászat fejlesztésének rendelték alá. Az ötvenes években csak az ipari településeket, városokat fejlesztették, a hagyományos városok, falvak hanyatlásnak indultak (Enyedi 1988).

A központi hatalmak az erõltetett ipari fejlesztés feltételének tartották az energia- és nyersanyagellátást. Az új települések helyének kijelölésekor fontos szempont volt a nyersanyaglelõhelyekhez való közelség. Egyes országokban, például a volt Szovjetunió területén az alapanyagok jelentõs része városhiányos térségekben volt található, így az ázsiai részeken. S minthogy a népesség több mint háromnegyed része az európai térségen lakott, és az ipari beruházásokat Szibériában, és Közép-Ázsiában realizálták, a dolgozók részére új városokat létesítettek (Merlin 1991a: 92). Közép- és Kelet-Európában többnyire kisebb falvak, kisvárosok, hagyományosan kialakult ipari települések mellé, ipari agglomerációkba telepítették az új városokat a meglévõ út- és közlekedési hálózat, az ipari régiókkal való kapcsolat biztosítása, az országok területi adottságai miatt. Az új városok helyének kijelölését a szabad munkaerõ-kínálat, a katonai stratégiai megfontolások is meghatározták.

A volt Szovjetunió területén 1000-nél több új város létezik, több mint 40 millió lakossal, a városi népesség negyede újváros-lakó (Merlin 1991a: 89). Közép-Európában jóval kevesebb új város épült (Lengyelországban 24, Magyarországon 11 várost sorolunk az új városok közé), Magyarországon 1990-ben a városi népesség 3,7 százaléka újváros-lakó.


Az újvárosi szerepkörök

Sokan állítják, hogy az új települések nem nevezhetõk városnak. Az ötvenes évek elején az új városok többnyire valóban a gyárak lakótelepei, a város és a környék igényeit kiszolgálni képtelen, többnyire hiányos intézményekkel. A tervezés elsõ idõszakaiban fel sem merültek a környékre kiterjedõ funkciók, noha ez a város legfontosabb kritériuma. Az új városok csak a hatvanas évektõl kezdve váltak fokozatosan regionális központtá, ekkor épültek ki az oktatás, az egészségügy, a kereskedelem vonzáskörzeteket is kiszolgálni képes, a városi átlagoknak is megfelelõ feltételei.

Az ötvenes évek derekán a városrészek már általános rendezési terv szerint, átgondolt koncepció alapján, komplex városépítési szemlélettel épültek. Több új városban ezek ma a legjobb negyedek. A késõbbi periódusokban, a modern ipari építészeti technológia változó színvonala szerint elkészült városrészek és új városok rosszabb minõségûek a mennyiségi lakásépítés szemlélete, a laksûrûség növelésének célja, a közintézmények elspórolása, az intézmények túlzott centralizációja, az egyhangú építészeti megoldások miatt.

Az új városok elsõ generációja az erõltetett nehézipari fejlesztés kapcsán jött létre, ipari funkciók jegyében épült. (Például Lengyelországban Zory, Wodzislaw, Glogow, Lubin, Tichy a szén kitermelésére, feldolgozására létesült, Polkowice a rézbányászatra. Magyarországon Tatabánya, Komló adják a bányászvárosok példáit, Dunaújváros, Ózd, a lengyel Stalowa Wola kohászvárosok.)

A hatvanas évektõl kezdve a korszerûbb iparágak, a szénhidrogén kitermelése, a vegyipar válik fejlesztõerõvé. (Vegyipari központ a lengyel Kedzierzyn, Police, a magyar Kazincbarcika, Tiszaújváros.) Az atomenergiára is létesültek új városok (Paks Magyarországon, Obninsk a volt Szovjetunióban). A volt Szovjetunió területén tudományos kutatási központokként is épültek városok (Akademgorod, Szibériában Novoszibirszk) (Merlin 1991a: 92).

A központi hatalmak a gazdaság, a népesség területi decentralizációját, a városkörnyék urbanizációját is befolyásolni akarták. A nagyvárosok környékén is létrehoztak új településeket, például Moszkva és Szentpétervár környékén új ipari bolygóvárosokat (Merlin 1991a: 92). A magyar fõváros, Budapest decentralizációja kapcsán is felmerült az újvárosi bolygóvárosok kialakításának a gondolata a hatvanas években, és ezt a háttérben kialakult informális érdek- és forrásharcok a vidéki nagyvárosok ellenállása következtében elvetették.

A volt szocialista országok új városainak funkciói, az ipari szerkezet az ötvenes évek központi, hatalmi igényeit fejezték ki. A hetvenes évektõl kezdve az ipari szerepeket egyre kevésbé befolyásolták kizárólagos központi, állami szempontok, sokkal inkább a reformfolyamatokban idõközben átalakult hatalmi szerkezet új erõviszonyai, így a nagyvállalati lobbik - a munkásváros jelleget legitimációs módon kihasználó - politikai, ideológiai érvekkel alátámasztott, sokkal inkább hatalmi, mintsem gazdasági érdekei. Ezek érvényesítésének lehetõségét többek között az adta, hogy a helyi érdekek a központi hatalom politikai és hatalmi ideológiai érdekeivel is egybecsengtek. Az átmenet során sem szûnt meg egyes kormányzati és meghatározott helyi hatalmi csoportoknak a meglévõ iparvárosi funkciókhoz fûzõdõ érdekazonossága.

A rendszerváltást követõen az új települések önkormányzatai megpróbálták a városok gazdaságát többoldalúvá tenni, új kereskedelmi, banki, idegenforgalmi, szolgáltatói szerepeket kialakítani. A külföldi, de a helyi tõkét is, a tercier és a kvaterner funkciókat azonban jobban vonzzák általában a jobb nemzetközi kapcsolatrendszerekbe ágyazódott metropolisok, a nagyobb városok, a fejlett infrastruktúrával és magasan képzett munkaerõvel rendelkezõ régiók, Magyarország esetében a Bécs és Budapest közötti tengelyen található térségek. A városi funkciók kiszélesítéséhez nagyobb helyi gazdasági erõre, több vállalkozásra és fizetõképes keresletre lenne szükség. Az átmenet idején a válságos helyzetû ipari régiók új városainak környéken kialakult nagyobb mérvû munkanélküliség miatt például a centrumokban visszaesett a vásárlóerõ, a kereskedelmi, az egészségügyi, a kulturális és egyéb intézmények igénybevétele (Beluszky 1995: 76). Az ökológiai problémák is nehezítik az új gazdasági funkciók kialakítását, az új ipari beruházások meghonosítását. Dunaújváros például hiába szerette volna elérni, hogy a japán Suzuki autógyár itt hozza létre magyarországi vállalatát, az acélgyártásból eredõ légszennyezettség miatt a tulajdonosok egy régi várost, Esztergomot választották. A dunaújvárosiak szerint ebben az is közrejátszott, hogy az új városoknak ma rosszabb az érdekérvényesítõ pozíciója az állammal, de a nagyobb tõkebefektetõkkel szemben is. Valószínûleg inkább arról van szó, hogy a városi szerepek kibõvítésében érdekelt csoportok gyengébbek a régi szerepek kizárólagosságában érdekelt csoportokhoz képest az állami és egyéb alkufolyamatok során. Példa erre az az informális küzdelem, amely a dunaújvárosi önkormányzat és a helyi nagyvállalati vezetés között zajlik az állami beruházásként megvalósuló új Duna-híd - ma még csak terve - kapcsán. Az új híd révén a város jelentõs regionális kereskedelmi centrum lehetne, miközben csökkenne az ipari funkciók túlsúlya is. A híd és a kikötõ fejlesztéséért felelõs minisztérium ugyan a várost támogatja, de a terület tulajdonosaként a nagyvállalat támadja az elképzelést. Az új szerepek kialakítása is nagyobb regionális kooperációt - egységes állami lobbizást - is feltételezne a regionális központ és a környezõ települések esetében. A redisztributív struktúrában a települések közötti horizontális szintû kooperáció kevésbé alakult ki. Az új városok még ma is nehezebben alakítják ki környékükkel a kapcsolataikat, mint a régi városok, amelyek a redisztributív struktúrában hátrányos helyzetük miatt mindig is jobban egymásra voltak utalva.


Az újváros-fejlesztés fõbb szereplõi

A redisztributív településirányítási rendszerben a városfejlesztés kizárólagos szereplõje az állam - az állami tulajdon, a hatósági tervezés, a központosított finanszírozás alapján. Az önkormányzatok nem rendelkeztek a helyi tervezés-fejlesztés és a gazdálkodás sem jogi, sem pénzügyi feltételeivel. A lakosság részvétele csupán formális, az állami döntéseket legitimáló mechanizmusokon keresztül történt.

Az átmenet során lehetõség adódik a decentralizált városfejlesztésre, a helyi társadalmi és gazdasági erõkbõl szervezõdõ új szereplõk léphetnek színre. Az új városokban ezek az önkormányzat, a gazdaság reprezentánsai, a vállalatok, a vállalkozók (beruházók, befektetõk) és a lakosság.


A gazdasági aktorok szerepe

Az új városok esetében történetileg legfontosabb gazdasági szereplõk az állami nagyvállalatok, amelyek közvetlenül is generálták az új városok fejlõdését. A városok helykijelölése, a lakás- és egyéb infrastruktúra építésére elosztott állami erõforrások mértéke, a belsõ felhasználása a nagyvállatok mindenkori tervgazdasági erõpozíciója szerint alakult. A városépítés kezdeti idején a nagyvállalatok saját intézményhálózatot hoztak létre bölcsõdével, óvodával, orvosi rendelõvel. A hatvanas évek végétõl kezdve megnövekedett tanácsi önállóság következtében a nagyvállalatok direkt városfejlesztõ tevékenysége fokozatosan háttérbe szorult, informálissá vált, újabb formákat öltött. Az új városok mindegyikében építettek a nagyüzemek úgynevezett társadalmi munkában különbözõ sport- és egyéb létesítményeket, pénzügyileg is támogatták a városfejlesztést. Ezeket az építkezéseket presztízstényezõk, a vállalat hatalmát kifejezni törekvõ vezetõi ambíciók, más új városok cégeivel való rivalizálás is motiválták. A nagyvállalatok vállalati lakótelepeket is kialakítottak, a lakásokat vagy ingyen, vagy kedvezõ hitelkonstrukciókban osztották szét a dolgozóik között.

Az újvárosi nagyvállalatok a hatalmas adósságállomány, a keleti piacok elvesztése, a veszteséges termelés és a korszerûtlen termék- és árszerkezet miatt a rendszerváltást követõen válságos helyzetbe kerültek. A magyarországi tapasztalatok szerint az átmenet elsõ éveiben a nagyvállalatok állami segítséggel tudtak a válságból kilábalni. Például a dunaújvárosi kohászati nagyüzem, a Dunaferr Rt, a kazincbarcikai vegyipari vállalat, a Borsodchem alapvetõen az állami válságkezelõ programok, az állami adósság elengedése, kedvezõ hitelek, valamint a struktúraváltás, a veszteséges termelés felszámolása, az új piacok felkutatása, a nemzetközi piacokon bekövetkezett kedvezõ fordulatok eredményeképpen jutottak túl a krízisen. Magyarország északkeleti régiójában, Ózdon, a 15 000 embert foglalkoztató ózdi kohászati vállalat esetében, ahol az állam nem vállalta az újraindítás tetemes költségeit, s az azonnali privatizáció mellett döntött, a kialakult csõdhelyzetet követõen a céget felszámolták. Az egyéb felszámolt vállalatokkal, bányákkal együtt 20 000 munkahely szûnt meg ebben a térségben. Ózdon és környékén ma 6500 munkanélkülit tartanak nyilván.

Az ipari nagyvállalatok állami védelme, a privatizációs politikák mögött kormányzati és helyi hatalmi érdekeltségek rejtõznek. Az államnak katonai, stratégiai megfontolásokból egyfelõl potenciálisan szüksége lehet a nehéziparvidékekre (Pomázi 1992). A kormányzat politikai, választási érdekei miatt is támogat egyes új városokat, közben lassítja a magánosítást. (1996-ban még 50 000 ember dolgozik a magyar nagyipari vállalatoknál.) Az állami válságkezelõ program keretében 1993-ban kiemelt 13 (1996-ban 16) magyarországi nagyvállalat, köztük a dunaújvárosi Dunaferr privatizációja rendkívül lassúnak bizonyul. (A Dunaferr 1996-ban 70%-ban állami tulajdonban van.) Egyes szakértõi vélemények szerint a Dunaferrt stabil piaci pozíciója, az európai szintet közelítõ nyeresége miatt csak 2010 körül érdemes privatizálni, az akkor esedékes nagy forrásigényes beruházások, felújítások miatt. S noha a nehézipari ágazatokban a világon mindenhol lassabb az átalakulás, a lassú privatizációban számos helyi társadalmi csoport is érdekelt. A privatizációt megelõzõ és elõkészítõ szakaszban a vállalatvezetés egyéni egzisztenciális és hatalmi érdekei is közrejátszanak, informális befolyása kiterjed a városfejlesztési döntésekre, a várospolitikára is (Török 1994: 882). A privatizációt elõkészítõ szakasz, s ezzel az állami jelenlét az önkormányzatnak is érdeke, hiszen a privatizációt várhatóan követõ munkanélküliség szociális feszültségei, pénzügyi terhei az önkormányzatnak okoznak problémát. A lakosság, az érintett cégek munkavállalói és családtagjai is az állami jelenlét fenntartásában, illetve az azzal ma összefüggõ munkahelyi biztonságban érdekeltek. A kutatások hiányában csak feltételezhetõ, hogy a volt szocialista országokban, ahol már megindult a privatizáció, az újvárosi szereplõk ma mindenhol a lassú privatizációban érdekeltek. A nagyipari privatizáció keretében hatalmas állami vagyonok piacosításáról, kvázi újraelosztásáról lehet és van szó, ezért a privatizációs politikák átalakulása várható - újabb érdekszövetségek alapján.

Az átmenet során a piaci társadalom követelményeinek megfelelõen átalakult a városfejlesztésben való részvétel módja. A gazdálkodó szervezetek a helyi adófizetési kötelezettségeikkel vesznek részt a városfejlesztésben. A válság mélysége szerint a nagyvállalatok hosszabb, rövidebb ideig a helyi úgynevezett iparûzési adó fizetésére is képtelenek voltak. A helyi adófizetés elmulasztása esetenként az állami támogatás elnyerésének, de az önkormányzat és a nagyvállalati menedzsment között kialakult hatalmi és a befizetendõ adó nagyságrendjével kapcsolatos játszmáknak informális eszköze volt. (A helyi adó mértéke Magyarországon a vállalkozás saját tevékenységébõl adódó árbevétel 0,7 illetve 1,2 ezreléke közötti összeg.)

Az új városok gazdasági szerkezetében a közeljövõben is az ipari nagyvállalatok a legjelentõsebb tényezõk, noha a gazdasági szereplõk összetétele átalakul. Az állami vállalatok privatizációjával, a magánszektor fejlõdésével csökken azonban az állami jelenlét és érdekeltség, differenciált tulajdonosi struktúrák, új befolyásoló érdekcsoportok jönnek létre. (A kazincbarcikai Borsodchem részvényeinek a nagyobb részét például az Európai Újjáépítési és Fejlesztési Bank, kisebb részét magánbefektetõk vették meg. Az állami tulajdon alig közelíti meg a 10 milliárd forintot, miközben anyagi helyzetének stabilizálására a vállalat az államtól csaknem 6 milliárd forintot kapott. - Bán 1996.) Több állami nagyvállalat privatizációs koncepciója, így például a Dunaferré is a magántõke, a munkavállalói és a vállalati menedzsment egyenlõ arányú részvételére épül.

Magyarországon az új városokban az egyéb városokhoz, Budapesthez és az országos arányokhoz képest - történeti okok miatt is - mind a mai napig alacsonyabb az egyéni vállalkozók aránya (lásd a Függelékben az 1. táblázatot). Az újvárosi jelleg következtében késõbb és kisebb mértékben alakult ki vagy éledt újjá az államszocialista korlátok szerint szervezõdött vállalkozási kultúra és történeti hagyomány. Az új városokban kisebb arányban voltak jelen olyanok, akiknek a szülei, rokonai még a második világháború elõtt vállalkozók voltak. A hagyományos városok polgári származású családjai az államszocialista periódusban is megõrizték és - akárcsak szájhagyomány útján is - továbbadták a vállalkozói lét szabályait, amelyeket a mindenkori lehetõségek szerint alkalmaztak.

Az újvárosi aktív keresõk jelentõs része az állami nagyvállalatok átlagosnál jobban fizetett alkalmazottai voltak, akiknek a régi városok és falvak lakóihoz képest kevésbé volt lehetõségük és szükségük arra, hogy bekapcsolódjanak a második gazdaságba, ebben egyébként a kedvezõ lakáskörülményeik is közrejátszottak. A magyar társadalom jelentõs része lakásproblémái megoldása során kényszerült a második gazdaság keretében túlmunkákra, többletjövedelem szerzésére. Az újvárosi nagyvállalatok nehézipari szerkezete, a munka jellege is kevésbé adott módot a cég infrastruktúrájához kötõdõ kvázi magánvállalkozások, az úgynevezett vállalati gazdasági munkaközösségek létrejöttére.

Az átmenet idején természetesen nemcsak azért kevés az egyéni vállalkozások megalapozásához nélkülözhetetlen privát tõke, mert az államszocializmus idején az új városokban jóval kevesebb tõke akkumulálódott magánszemélyeknél, mint például a gazdagabb falusi társadalmak piacra termelõ parasztpolgárainál, a kialakult helyzetért a városok gazdasági struktúrája, a helyi privatizációs mechanizmusok is felelõsek.

Az egyéni vállalkozók perspektivikusan egyre inkább érdekeltek azonban a gazdaság dinamizálásához szükséges városfejlesztésben, a városi szerepkörök bõvítésében. Ezt bizonyítja, hogy Magyarországon a vállalkozók különbözõ szervezetei, érdekképviseleti szervei, az ipari, a kereskedelmi, az agrárkamarák a városfejlesztés fokozatosan erõsödõ szereplõi, az önkormányzatok partnerei. A magánszektor a városfejlesztést tõkével, tulajdonnal, a lakosságnak kínált munkaalkalmakkal is generálja. A lakosság csak akkor tud a lakásépítkezésekben, a lakásprivatizációban, az infrastrukturális fejlesztésekben forrásokkal részt venni, az önkormányzat partnere lenni, ha egzisztenciálisan biztonságban van. Az aktív keresõk perspektivikusan növekvõ részben a magánszektorban dolgoznak vállalkozóként, alkalmazottként. S ezek már kikerültek a még állami nagyipar érdekeltségébõl.


Az önkormányzatok szerepe

Az államszocialista helyi hatóságok, az újvárosi tanácsok a nagyvállalatokon keresztül is erõsen függtek az államtól. Fõ feladatuk az állami gazdaságpolitika megvalósítása, a nagyvállalatok kiszolgálása volt. A nagyvállalatok tervgazdasági jelentõsége miatt azonban igen sok fejlesztési forrást kaptak, ám ezek felhasználásáról nem õk határoztak.

A rendszerváltás óta a városok fejlesztésérõl, a várostervezés és rendezés kérdéseirõl az önkormányzatok választott testületei döntenek. A közép-európai országokban törvények garantálják az önállóság lehetõségeit és a pénzügyi garanciáikat is. A magyar települések az állami támogatásból, a személyi jövedelemadó helyben maradó részébõl és a helyben keletkezõ forrásaikból származó bevételeikbõl önállóan gazdálkodnak.

Magyarországon az újvárosi önkormányzatok felhasználható forrásaik jelentõs részét (Dunaújvárosban például 70%-át) továbbra is az államtól kapják különbözõ normatív és egyéb céltámogatások formájában. Jelentõs a személyi jövedelmadó helyben maradó összege, valamint az állami és a magánvállalkozások által befizetett helyi iparûzési adó. A közép-európai országokban a korábban állami tulajdonú lakások nagyrészt önkormányzati tulajdonba kerültek. Az állam ezzel is kilépett a városfejlesztési szerepeibõl. Az állami bérlakások eladásából az önkormányzatok bevételekhez jutnak. A magyarországi újvárosi önkormányzatok az állami tulajdonú bérlakásokat nagyobb mértékben privatizálták, mint például a lengyel új városok, ahol a tisztázatlan tulajdonviszonyok, az államosított lakásokat visszakövetelõ régi tulajdonosok közötti konfliktusok, de fõként a csökkent fizetõképes kereslet miatt erre kisebb lehetõség volt (Jalowiecki 1995: 14). Dunaújvárosban például 1985-ben 10 600 állami bérlakás volt, ebbõl 1995 szeptemberében már csak 1853 maradt önkormányzati tulajdonban. A lengyel Tychyben csak a lakások 10 százaléka került magántulajdonba (Jalowiecki et al. 1995: 28). Az újvárosi önkormányzati lakások privatizációja ma számos problémát is okoz. Az új tulajdonosok nem tudják önerõbõl megoldani a leromlott lakások rehabilitációját, többek között azért sem, mert még nem jöttek létre a felújításokat ösztönzõ kedvezõ önkormányzati, banki hitelkonstrukciók. A lakásprivatizáció következtében az önkormányzatok alig rendelkeznek olyan ingatlanokkal, amelyekkel képesek a mai korszerûbb minõségi lakás- és egyéb piaci igényeket kielégíteni. A privatizáció révén befolyt összeg új szociális lakások építésére sem elegendõ.

Az önkormányzat fejlesztési lehetõségeit nagymértékben módosítják a földtulajdonnal kapcsolatos változások. A korábban állami vagy szövetkezeti tulajdonú földek többsége, az erdõk kisebb része ma magántulajdonban van. S míg az államszocializmusban az állam és a helyi képviselõi szabadon dönthettek a városfejlõdés irányairól, a földtulajdon mai viszonyai beszûkítik az önkormányzatok városfejlesztési stratégiáit. Dunaújvárosban igen sok konfliktus adódik ebbõl. A városi középosztály telkes családi házas övezetek fejlesztését várja el a várostól, miközben kevés az erre a célra hasznosítható szabad, egyszersmind önkormányzati tulajdonú terület. Az önkormányzat a tulajdonában lévõ belvárosi területen a közcélú, intenzív beépítést támogatja. Egyes várospolitikusok szerint ezért költöznek sokan el a városból.

Az autonóm városgazdálkodás megalapozását számos dolog nehezíti. Az állam anyagi nehézségei miatt 1992-ben Magyarországon pénzügyi centralizáció kezdõdött. 1990-ben a települések a területükön élõ polgárok által befizetett személyi jövedelemadót még teljes egészében felhasználhatták, 1992-ben már csak az 50 százalékát, 1993-ban pedig csak a 30 százalékát jutatta vissza az állam az önkormányzatoknak. A pénzügyi centralizáció miatt kiesett forrásokat helyi szinten nem könnyû pótolni. Az átmenettel összefüggõ gazdasági nehézségek, a polgárokat túlzottan megterhelõ állami adókivetések miatt az új városok közül fõként a komplex krízissel küszködõ újvárosi önkormányzatok gyakran politikai megfontolások miatt sem vetnek ki a lakosságra helyi adókat, például az ingatlanadót, a helyi vállalkozások élénkítésére törekvõ elképzelések miatt pedig elhagyják vagy jelentõsen csökkentik a vállalkozásokra kivethetõ iparûzési adót, hacsak nem jön létre egy az új helyzetnek megfelelõ új alku.

A polgári átalakulás válságos folyamatai alapján a remélt önálló városgazdálkodás és városirányítás helyett új típusú függések jöttek létre, részben az államtól, de fõként a nagyvállalatoktól. Ez a függõség a nagyvállalati adóknak, legfõképpen pedig a vállalatok jövõjének, kríziskezelési stratégiáinak való kiszolgáltatottságot jelent. A függõség sajátos példája a kazincbarcikai eset, ahol a területi önállósodási lehetõségekkel élve az új városról 1996-ban közigazgatásilag levált a háború elõtt önálló falu, amely mellé épült az új város. Kazincbarcika jövõbeli életlehetõségeit kérdõjelezi meg, hogy a nagyüzem a régi falu területére épült, így a jövõben a nagy cég a helyi iparûzési adót a falunak és nem az újvárosi önkormányzatnak fizeti.

A függõség a városok most átszervezõdõ hatalmi struktúrájában is érzékelhetõ. Az államszocialista periódusban az új városok hatalmi szerkezetében a nagyüzemi vezetõk rendelkeztek a legnagyobb hatalommal, a helyi politikai vezetés befolyása valamivel kisebb volt, a helyi tanács volt a legkevésbé hatalmi helyzetben. A mai közép-európai politikai hatalmi szerkezetben a gazdasági és pénzügyi elit, a nagyvállalati felsõ menedzsment nagyobb befolyással rendelkezik, mint a tulajdonosi rétegek vagy mint a politikai, közte az önkormányzati elit (Szelényi 1995). Az elmozdulás lehetõségét az új gazdasági szereplõkkel, a vállalkozókkal és a civil társadalmi erõkkel szervezõdõ önkormányzati kapcsolatok ígérik (Pickvance 1975).


A városlakók lehetõségei

Az újvárosi népességnek nem volt módja részt venni a lakás- és városfejlesztési döntésekben, az ide települõk készen kapták lakásaikat, a lakóhely egészét. A régi városlakókhoz, az egyéb települések népességéhez képest az újvárosiak jóval késõbb és kisebb mértékben kapcsolódtak be az államilag ellenõrzött lakáspiac mechanizmusaiba is. Az állami lakásépítés elsõ krízisét követõen a hatvanas évektõl az újváros-lakók is rendkívül olcsón, részletre megvásárolhatták az addig ingyenes állami lakásokat; a magántulajdonban lévõ lakások azonban jóval kisebb arányban jellemzik az új településeket, mint a régieket. A hetvenes, fõként a nyolcvanas évektõl egyre több magántulajdonú lakás épült társasági vagy egyéb közösségi szervezésben, az egyéni és családi igényeket jobban kifejezõ sorházak, családi házak formájában.

A városfejlesztés mai törvényei kötelezõen elõírják a lakossággal való egyeztetést. A lakossági részvételt erõsítik a megváltozott tuladonviszonyok is. A lakosság mint ingatlan-, lakás- és mint földtulajdonos is érdekelt lehet a városfejlesztésben.

A valóságos folyamatokat tekintve azonban kiderül, hogy a városlakók a helyi hatalmi szerkezetben elfoglalt helyzetük, jövedelmi és anyagi viszonyaik, tulajdonuk szerinti mértékben vesznek részt a város- és lakásfejlõdés folyamataiban. A befolyásos csoportok, a felsõ középosztály tagjai az önkormányzati testületek bizottságain keresztül, egyéni informális kapcsolatok révén érvényesítik a várostervezéssel, fejlesztéssel kapcsolatos érdekeiket. A társadalmi csoportok többsége azonban kívûl reked a várospolitikai döntéseken, a civil társadalom szervezetlensége, a városi mozgalmak erõtlensége miatt is.

A lakáspiac kínálatával a magasabb jövedelemmel rendelkezõ csoportok képesek élni. A nyolcvanas évek során az állami lakásépítés csökkenését, majd megszûnését követõen erõteljes kiáramlás indult meg az új városokból. (1980 óta Dunaújvárosból például csaknem 13 000 ember költözött el.) A régi városokban már korábban lejátszódott szuburbanizáció a belsõ részek válságával, az igényeknek megfelelõ lakáskínálat szûkös voltával, a lakáshiánnyal, a környezeti ártalmakkal, a lakótelepi problémákkal, az itt koncentrálódó társadalmi feszültségekkel, a szegénységgel, új társadalmi és életmódigényekkel függött össze. A kiköltözõk többségét a családi házas és vidéki életformára vágyó városi középrétegek alkotják, amelyek a nagymértékben leértékelõdött lakótelepekrõl a városkörnyéki falvak felé törekszenek, ott vesznek házat, építkeznek. Nem kevesen, a kisebb pénzûek a városi lét számukra elviselhetetlen anyagi terhei miatt vesznek meg régi falusi házakat a távolabbi agglomerációs területeken.

A magyar új városokban is érzékelhetõ dzsentrifikációs tendenciák azt mutatják, hogy a jobb módúak számára a belvárosi részek is vonzóak. A történelem sajátos fintora, hogy a szocialista realista építészet jegyében felépült centrumok minden új városban felértékelõdnek, ma már építészetileg védettek, részben mert itt van a történelmi városmag, a város ma már élõ központja, részben mert a téglatechnológiával épült lakások jól felszereltek, az átlagnál nagyobbak, a növényzet attraktív.

A lakosság nagyobb része azonban nem képes változtatni lakás- és lakóhelyi helyzetén. A lengyel adatok szerint is az újvárosi középosztály alsóbb rétegei, a szegényebb, a minimálbér körüli jövedelemmel rendelkezõ társadalmi csoportok, a munkanélküliek a lakótelepeken találhatók (Kántorné-Klementz 1992; Jalowiecki 1995).


Az újvárosi társadalmak sajátosságai
A térbeli társadalmi szerkezet

A második világháborút követõen kialakult város- és településpolitika hatalmas népvándorlással járt, a mezõgazdaságból, a falvakból, a kisebb városokból az emberek tömegesen indultak az új ipari városok felé munkát és lakást keresni. A kelet-közép európai új városokat összehasonlító táblázatból látszik, hogy az 1950 és 1990 közötti idõszakban többszörösére nõtt az újvárosi lakosság (lásd 2. táblázatot).

A második világháború után a magyar városok népességfejlõdése hasonló módon alakult; a lakosság száma dinamikusan nõtt 1980-ig, ezután a növekedés megállt, és a kilencvenes évektõl csökkenés kezdõdött. Eltérést az új és a régi városok fejlõdése között a lakosságszám változásának mértéke mutat. A régi városok fejlõdése egyenletesebb.

Az elsõ periódusban a közép-európai új városokba többnyire fiatal és szakképzetlen, iskolázatlan, korábban mezõgazdasági munkát végzõ népesség áramlott. A késõbbi idõszakokban már kedvezõbb a lakosság szakképzettsége és iskolázottsága.

A közép-európai új városokban a fiatalabb korcsoportok magasabb reprezentációja jellemzõ, a gyermekkorú lakosság aránya is magasabb. A lakosság nagyobbik része nem õslakos, több a válás, több a gyermekét egyedül nevelõ szülõ. A gyermekes családok hányada nagyobb, mint a régi városokban, ami abból következik, hogy az új városok lakásállományának döntõ része lakótelepi lakás. (Ezekhez a lakásokhoz a nyolcvanas évek végéig a magyar családok kedvezményesen csak állami kiutalással juthattak. A kedvezmények elnyeréséhez a gyermekes családok nagyobb preferenciát élveztek.)

A demográfiai összetétel miatt az inaktívak csoportja, amelyet döntõen a nyugdíjasok alkotnak, alacsonyabb. Kisebb a 60 éven felüli lakosok és a 15 évesnél idõsebb népességen belül az özvegy családi állapotúak hányada is.

Az aktív keresõkön belül a fizikai foglalkozásúak nagyobb súlyt képviselnek, és a fizikai foglalkozásúak között a szakmunkások aránya magasabb, ami az újvárosok ipari jellegébõl és munkaerõigényébõl következik.

A lakosság nagy része 8 általános iskolai végzettséggel és valamilyen szakképzettséggel rendelkezik. Ebbõl adódik, hogy az érettségizettek és a felsõfokú végzettségûek aránya alacsonyabb, mint a régi városokban.

Az újvárosi sajátosságok megléte mellett a statisztikai elemzések szerint 1980 és 1990 között a közép-európai új és régi városok demográfiai és társadalmi összetétele sok szempontból közeledett egymáshoz. Az új és a régi városokat egyaránt jellemzi az öregedés folyamata, csökken a házas családi állapotúak, erõteljesen nõ az elváltak száma, az iskolázottsági szint emelkedik. Az aktív keresõk aránya is kisebb lett, miközben az inaktívaké nõtt. A fizikaiak aránya is mindenhol csökkent a szellemiek javára (Balázsné 1995; Jalowiecki et al. 1995).

A közép- és kelet-európai újváros-tervezési ideológiák várostervezési eszközökkel képzelték a történeti, társadalmi-strukturális eredetû szegregációs folyamatokat kiküszöbölni. A hetvenes, nyolcvanas évek magyar újvárosi szociológiai elemzéseibõl kiderült, hogy az újvárosi népesség is szegregáltan helyezkedik el a térben (Szirmai 1988). A közép-európai új városokra vonatkozó társadalomstatisztikai adatokból az is kiderült, hogy az új és a régi városok szegregációs tendenciái között nincs lényeges különbség. A magasabb iskolai végzettségû, szellemi foglalkozású társadalmi csoportok nagyobb hányada lakik a kedvezõbb városszerkezeti elhelyezkedésû, jobb épület- és lakásállománnyal rendelkezõ városrészekben - az új városokban csakúgy, mint a régiekben.

A négy magyar város különbözõ részeiben a demográfiai társadalmi csoportok a városrész városon belüli helyzete, társadalmi megítélése, az épület- és lakásállomány állapota, nagysága, felszereltsége, az építés idõszaka és a tulajdonviszonyok szerint elkülönülten élnek. A demográfiai társadalmi csoportok elhelyezkedését a lakásjellemzõk a különbözõ városokban hasonló módon befolyásolják.

A gyerekkorú lakosság mindegyik város esetében az utóbbi 10 évben beépült városrészekben magas. Az idõs lakosság aránya az új városokban a legkorábban épült lakótelepeken, a régi városok esetében a belvárosban magas. A szellemi foglalkozásúak, a közép- és felsõfokú végzettségûek megoszlásában magas értéket az új és a régi városokban egyaránt a kedvezõbb összetételû lakásállományú városrészekben találni. A fizikai foglalkozásúak a korábban önálló falvakban találhatóak magas arányban (Balázsné 1995).

A négy magyar városra érvényes szegregációs mutatók alacsony és hasonló értékei is a közeledés jelenségét igazolják. A szegregációs folyamatok alakulásának oka egyrészt az, hogy a társadalmi szerkezet hatásmechanizmusai nagyobb mértékben befolyásolják a térbeli társadalmi viszonyok alakulását, mint a várostervezési eljárások, másrészt pedig az, hogy a közép-európai újvárosfejlesztések valójában nem is biztosították a társadalmi egyenlõtlenségek feloldását célzó urbanisztikai kereteket.


A civil társadalmi szervezettség

A nyolcvanas évek végén egész Közép-Európában gyorsan szaporodtak a civil kezdeményezésû társadalmi, környezetvédelmi mozgalmak. A növekedés eredményeként az egyesületi szervezettség Magyarországon például visszatért ahhoz a trendhez, amit az államszocializmus szakított meg. 1992-ben 30 000 civil szervezet, ezen belül 388 környezetvédelmi egyesület és 195 alapítvány volt (Alapítványok 1994: 60). Az új és a régi városok civil szervezetei között nem számszerû a különbség. Az új városi alapítványok és egyesületek, társadalmi mozgalmak inkább állami, hatósági háttérrel, vállalati segítséggel, vállalati keretek és kontroll között alakultak meg, és az átalakulást követõen is kötõdnek az állami szférához. A régi városokban jellemzõbbek az államtól független civil mozgalmak, az NGO-ok (Csanády 1992).

A társadalmi, környezetvédelmi mozgalmak tagjai, aktivistái a legmagasabban képzett, városi, nagyvárosi mûvelt elitbõl, illetve városi középosztályból jönnek (Alapítványok 1994: 44; 47). Az újvárosi mozgalmak tagjai között alacsonyabb a fõiskolai és egyetemi végzettségûek aránya.

A környezeti problémákkal sújtott új iparvárosokban a környezeti károk egészségügyi konzekvenciái ellenére sem jellemzõek a városi társadalom egészére kiterjedõ környezetvédelmi konfliktusok. A helyi zöld mozgalmak gyengék, a politikai élet perifériájára szorultak, az országos mozgalmaktól való elszigeteltség és a forráshiány miatt is. (A magyar állami költségvetés például csak országos mozgalmakat támogat.) A lakosság megosztott a környezeti károk megítélésében. A munkáját, a munkahelyét féltõ dolgozók többsége nem akar, helyhez kötöttsége miatt nem tud szembenézni a lakóhelyi ökológiai ártalmak egészségügyi veszélyeivel.


Összegzés
Az újváros-fejlesztések értékelése

Az újváros-fejlesztések értékelésekor a siker vagy a kudarc kritériumai alapvetõen nem az urbanisztikai, a gazdaság- vagy városfejlesztési, a társadalmi, az ideológiai célok és a valóság viszonyának elemzése alapján, hanem egyéb politikai-hatalmi szempontok szerint formálódtak ki.

A hatvanas években Angliában, a hetvenes évek második felében Franciaországban is egyre több szó esik az újváros-fejlesztési programok sikertelenségérõl. A korabeli értékelések szerint az újvárosi tervezés nem volt képes hatékonyan befolyásolni a népesség területi elhelyezkedését, a városfejlõdés alakulását, a térbeli társadalmi folyamatokat. A kelet- és közép-európai városok deheroizálására a hetvenes években került sor. Ekkor fogalmazódott meg elõször, hogy az új városok nem váltották be a hozzájuk fûzött reményeket, a társadalmi élet itt sem konfliktusmentesebb, mint máshol, a régi városokhoz képest a tervezett új városok nem nyújtanak kedvezõbb életkereteket.

A nyugat-európai újváros-programok sikertelenségét megfogalmazó nézetek az új települések tényleges tervezési, ökológiai és társadalmi problémái mellett kifejezésre jut az állam és a civil társadalom, a központi és a helyi hatalom új viszonya. A hetvenes évek derekán megváltoztak a társadalmi folyamatok és az állami beavatkozást igénylõ területi érdekviszonyok, az állam és a helyi hatalmak közötti korábbi érdekalkuk érvényüket vesztették. A nyugat-európai jóléti államok a felerõsödõ gazdasági krízisek miatt már nem tudták tovább tartani a korábbi szerepvállalásaikat, köztük az új városok építését, amely az idõközben kibontakozó demográfiai hullám, a betelepedni szándékozók számának csökkenése miatt sem volt már mindig indokolt. A helyi hatalmak önállósodási igényei, a jóléti politikákban is megerõsödött civil társadalom beleszólási törekvései a területfejlesztési döntésekbe, a lakóhelyi politika alakításában jelentõs mértékben megnyirbálták az állam területpolitikai lehetõségeit.

A hagyományos módon fejlõdött nagyvárosok belsõ negyedeiben kiélezõdött mûszaki és társadalmi feszültségek sürgetõen vetették fel a rehabilitáció, az ehhez szükséges pénzforrások igényeit. A városi krízis megoldását követelõ polgári rétegek és a városi mozgalmak támogatása révén megerõsödött nagyvárosi hatalmak kikövetelték az állami támogatási politika új szempontjait, részint a nagyvárosok korábbinál elõnyösebb helyzetét, részint a település-fejlesztés közigazgatási és pénzügyi decentralizációját.

A nyugat-európai tudományos közéletben a kilencvenes évek eleje óta értékelik újra az újváros-fejlesztéseket. A Nemzetközi Újváros Szövetség (INTA) 1991-es angliai szemináriuma szerint például az újváros-fejlesztések a szuburbanizáció, a városkörnyék szabályozásának kiváló hatósági eszközei (Merlin-Sudarskis 1991). Francia kutatások arra is rámutattak, hogy a tervezett városokban enyhébb formában jelennek meg a városokat általában sújtó gazdasági és társadalmi krízisek, a munkanélküliség, a szegénység, a társadalmi deviancia, mint a hagyományos településeken. Mégpedig azért, mert az állami beavatkozást nélkülözõ helyi településpolitika is társadalmi problémákkal jár (Haumont 1994).

Az államszocializmus kezdeti periódusában is már érzékelni lehetett az ötvenes, hatvanas években fejlesztett új települések tervezési, de fõként társadalmi, gazdasági problémáit. A felépült városoknak nem sok közük volt az urbanisztikai doktrínákhoz, hiszen a társadalmi és életmód-kísérletekkel összefüggõ urbanisztikai célokat az ideológiai szempontok és egyéb hatalmi érdekek oltárán igen hamar feláldozták. Az újváros-gondolat csõdjét mégsem a társadalmi és egyéb típusú feszültségek okozták Kelet- és Közép-Európában, hanem a hatalmi erõvonalak átstruktúrálódása, a központi hatalom és a megyeszékhelyek, nagyvárosok között kialakult új hatalmi viszony. Az ötvenes évek során az új városok minden más várostípushoz képest kiemelt elõnyöket élveztek a központi pénzforrások elosztásakor. A hatvanas, hetvenes években a Magyarországon kibontakozott reformfolyamatokban a megyeszékhely nagyvárosoknak megerõsödtek a gazdasági, majd a politikai pozíciói is. Az állami területfejlesztési politika preferáltjainak a köre is módosult ezzel, a megyeszékhelyek helyzete javult, az új városok elõnye csökkent.

A kialakult helyzetben egyre nagyobb hangsúlyt kaptak az újvárosi tervezési és társadalmi problémák, dramatizálásuk a megváltozott állami területfejlesztési politikát és elosztási viszonyokat, és fõként a munkásvárosok immár hátrányos helyzetét volt hivatott legitimálni. Az általános makroproblémákkal is összekapcsolódó új iparvárosi gondok lokalizálása, helyi feszültségekként való értelmezése alkalmas volt az államszocializmus hetvenes években már érzékelhetõ válságának elfedésére is.

A közép- és kelet-európai újvárosi átmenet értékelése sem mentes a politikai elõítéletektõl és érdekektõl. A tervezett városokat hosszú ideig szocialista városoknak nevezték, építésük és fejlesztésük története sokáig összekapcsolódott az államszocializmus rendszerével. Az államszocializmus bukásával az új városokra alapozott koncepciók gazdaságilag, politikailag, társadalmilag és urbanisztikailag is megbuktak.

Elemzéseink szerint azonban a közép-európai új városok részben átvészelték az átalakulás elsõ nehéz éveit, sõt a várthoz képest piacképesebbnek is bizonyultak. Az újvárosi gazdasági, társadalmi, politikai krízisek mélysége országonként, az egyes országok regionális adottságai, az állami érdekek, a helyi várospolitikai konfliktuskezelési módok szerint is eltérõ. Az átalakulás nehézségei jobban érintik az állami területi politika figyelmébõl mindig is kimaradt elmaradott térségek kisebb városait, falvait. A polgári városfejlõdés és struktúra kiépülése természetszerûleg gyorsabb a nagyvárosokban, a fõvárosokban.

A várakozáshoz képest kedvezõbb helyzet részben valóban a régi struktúrák továbbmûködésének köszönhetõ, a mai viszonyok szerint szervezõdõ állami jelenlétnek és azoknak az érdekeltségeknek, amelyek az állam és helyi hatalmi elit, a nagyvállalati menedzsment között jöttek létre, valamint azoknak a mechanizmusoknak, amelyek révén az adott struktúrák továbbmûködésében számos egyéb társadalmi csoport is érdekelt, noha igen differenciált elõnyökkel. A siker mögött azonban már az új erõk, a piaci folyamatok, a régi és az új struktúrák erõvonalai is megtalálhatóak.

A tanulmányban vizsgáltak szerint az újvárosokban részben lezajlott az átalakulás.

1. A történeti elemzések alapján is megállapítható: a Közép-Európában kialakított új települések az európai városrendszer részei. A túlnyomóan ipari funkciók ellenére új városoknak nevezhetõek. Az európai új városok mindegyikének alapvetõ funkciója volt a kormányzati akarat érvényesítése - az állami és a helyi érdekstruktúrák és alkuk, a társadalom- és településirányítás redisztributív, illetve piaci modelljei szerint. Az európai új városokban hasonlóak a fejlesztést meghatározó makrotársadalmi, politikai, gazdasági érdekek, az urbanisztikai doktrínák, a beavatkozás formái, a mögöttes gazdasági, politikai és ideológiai érdekek viszonya, az egyes érdekek súlya eltérõ. A nyugat-európai új városok esetében történetileg meghatározóbb a gazdasági (a hatékonysági, a profit) és a társadalmi megfontolás, a kelet- és közép-európai térségben a politikai, az ideológiai jelleg. Az európai városrendszerhez kapcsolódás új szereplehetõségeivel ezek a különbségek enyhülhetnek.

2. Az újváros-fejlesztés az átmenetet általában is kondicionáló közép-európai folyamatok és fõbb társadalmi aktorok részvétele szerint alakul, az újvárosi sajátosságokat is tükrözõ eltérések, az informális módon ható történeti struktúrák és a mai lehetõségek által meghatározott alakuló erõviszonyok és fejlesztési érdekek alapján. A piaci társadalmaknak megfelelõ önálló polgári városfejlõdés és -gazdálkodás már létrejött intézményes alapjainak megfelelõen a városfejlesztés perspektivikus lehetõségét az autonóm önkormányzat és a gazdaság, a lakosság, valamint a civil mozgalmak horizontális kapcsolatai alakítják.

3. Az újvárosi társadalmi struktúra már ma is számos szempontból hasonlít a régi városokéhoz, a civil szervezõdések is fejlõdésnek indultak. Az újvárosi társadalmak történetileg formálódott - a polgárság ma még alacsonyabb arányával, a civil szervezettség alacsonyabb szintjével összefüggõ - sajátosságai perspektivikusan feltehetõleg csökkennek.

Az új városok jövõjérõl csak hipotéziseket mondhatunk. Egyrészt azért, mert az új város fogalom sokféle települést, a siker vagy a kudarc sokféle útját takarja. Másrészt azért is, mert a közép-európai új városok jövõjének az alakulása alapvetõen függ a térségnek, illetve egyes országainak gazdasági, társadalmi, településhálózati fejlõdésétõl is. Az állami akaratból létrehozott ipari városok életlehetõségeit természetszerûleg nagymértékben befolyásolja az állami függések megszûnése, a gazdaság átalakulása, az ipari szerkezet differenciálódása, a városi szerepkörök bõvülése. A jövõ szempontjából fontos a versenyképesség, ehhez pedig a helyi társadalmi szereplõk, az önkormányzat és a vállalatok, vállalkozók egyenrangú kooperációja, a hatóságok és a civil társadalom kölcsönös bizalomra épülõ együttmûködése.


Hivatkozások

Alapítványok és egyesületek. 1994. Budapest: KSH

Balázsné, V. M. 1995. Az újvárosi népesség Magyarországon. Kézirat.

Bán Zs. 1996. Mit érnek az állami nagyvállalatok? Magyar Hírlap, április 11.

Beluszky, P. 1995. Ipari telephelybõl valódi város. In: Kazincbarcika. Zsákutca vagy útelágazás? Budapest

Corbusier Le 1966. Vers une Architecture. Paris: Éditions Vincent, Fréal, Co.

Csanády A. 1992. A környezet- és természetvédelmi mozgalmak. ÖKO, (II. évf.) 3-4.

Enyedi Gy. 1988. A városnövekedés szakaszai. Budapest: Akadémia Kiadó

Gan, A. 1979. Qu est ce que le constructivisme? In: Kopp 1979.

Garnier 1914. Une cité industrielle. Paris: Ch. Massimet et Cie

Guinzburg, M. 1979. Les nouvelles méthodes de la presse architecturale. In: Kopp 1979.

Haumont, A. 1993. Quartiers et logements des villes nouvelles. Conférence Scientifique. Dunaújváros

Howard, E. 1898. Garden cities of tomorrow. London: Sonnenschein

Jalowiecki, B.-P. Kantor-J. Runge-M. Szczepa¤ski. 1995. Les villes nouvelles en Pologne

Kántor Károlyné.-A. M. Klementz 1992. A dunaújvárosiak szociális helyzete. Dunaújváros

Kopp A. 1979. Architecture et mode de vie, textes des années vingt en U.R.S.S. Presses Universitaires de Grenoble

Meggyesi T. 1985. A városépítés útjai és tévútjai. Budapest: Mûszaki Könyvkiadó

Merlin, P. 1991a. Les villes nouvelles d'URSS. In: Merlin-Sudarskis 1991.

- 1991b. Conclusion. In: Merlin-Sudarskis 1991.

Merlin, P.-M. Sudarskis 1991. New Town In Perspective. INTA Press

Pomázi I. 1992. Válságtérségek - térségi válságok Magyarországon. Elõadás a "Szociáldemokrácia a kelet-közép-európai gazdasági átmenetben" címû konferencián, március 12-13. Kézirat.

Pickvance, Ch. 1975. Concept, contexts and comparaison in the study of urban movements. A reply to M.Castells Environment and Planning. Society and Space, Vol. 4.

Preisich G. 1983. Erns May. Budapest: Akadémiai Kiadó

Preliminary results of the population and housing census Czech and Slovak Federal Republic. March 3 1991. Federal Statistical Office Prague 1991

Romanian Statistical Yearbook 1992. National Commission for Statistics

Sabsovitch L. 1979a. Les villes de'lavenir et l'organisation du mode de vie. In: Kopp 1979.

- 1979b. Quelles villes devons nous construire. In: Kopp 1979.

Szirmai V. 1988. "Csinált" városok. Budapest: Magvetõ Kiadó

- 1995a. Les villes nouvelles en Hongrie a la fin du 20 éme siécle.

- 1995b. Társadalmi érdekkonfliktusok és a polgári városfejlõdés Kazincbarcikán. In: Kazincbarcika. Zsákutca vagy útelágazás? Budapest

Szelényi I. 1995. "Posztkommunizmus - a menedzserek uralma". Magyar Hírlap, október 28.

Török Á. 1994. Stratégia-e a vállalati sodródás? Közgazdasági Szemle, XLI évf.

1990 évi népszámlálás 9. Fejér megye adatai. Budapest: Központi Statisztikai Hivatal 1992.


FÜGGELÉK

1. táblázat
Az 1000 lakosra jutó gazdálkodó szervezetek és egyéni vállalkozásokszáma településtípusonként 1993-ban


2. táblázat
A népesség számának változása az 1940-es és az 1980-as évek vége között

város	ország	1940-es évek vége	1990-es évek eleje	növekedés 1950-1990 között
Dunaújváros	magyar	3 9491	59 0286	14,95
Tychy	lengyel	12 9232	137 8937	10,67
Vranov	szlovák	5 4183	22 3318	4,12
Havirov	cseh	11 5374	86 2679	7,48
Most	cseh	nincs adat	70 6759	nincs adat
Ostrov	cseh	nincs adat	17 9949	nincs adat
Klasterec nad Ohri	cseh	nincs adat	16 1999	nincs adat
Campia Turzii	román	14 8445	30 15110	2,03

Az adatok:	1 1949. január 1-re,	6 1990. január 1-re,
	2 1950-re,	7 1988-ra,
	3 1948-ra,	8 1991-re,
	4 1955-re,	9 1991-re,
	5 1946-ra,	10 1990-re vonatkoznak.

3. táblázat
A népesség megoszlása fõbb korcsoportonként

város	fõbb korcsoportok (százalékban)				összesen
	0-14 éves	15-39 éves	40-59 éves	60-x éves	szám	%
Dunaújváros1	22,67	39,26	25,95	12,11	59 028	100,00
Tychy2	28,90	42,34	20,82	7,94	137 893	100,00
Vranov3	32,41	56,48		11,11	22 331	100,00
Havirov3	21,43	62,05		16,52	86 267	100,00
Most3	23,13	61,26		15,61	70 675	100,00
Ostrov3	22,52	60,01		17,47	17 994	100,00
Klasterec nad Ohri3	27,22	61,09		11,69	16 199	100,00

Az adatok:	1 1990. január 1-re,
	2 1988-ra,
	3 1991-re vonatkoznak.

4. táblázat
A népesség megoszlása gazdasági aktivitás és iskolai végzettség szerint

város	gazdasági aktivitás		összesen		aktívakból fizikai foglalkozású (%)	15 éven felüli népességbõl
	aktív keresõk (%)	inaktívak és eltartottak (%)	szám	%		középiskola	felsõfokú
Dunaújváros1	49,45	50,55	59 028	100,00	66,31	30,92	8,60
Tychy2	45,38	54,62	137 893	100,00	0,00	29,16	7,24
Vranov3	47,64	52,36	22 331	100,00	69,00	28,03	7,36
Havirov3	49,66	50,34	86 267	100,00	62,65	27,81	10,95
Most3	51,47	48,53	70 675	100,00	59,37	25,19	12,13
Ostrov3	54,78	45,22	17 994	100,00	59,97	24,40	12,34
Klasterec nad Ohri3	51,53	48,47	16 199	100,00	61,11	23,88	9,35

Az adatok:	1 1990. január 1-re,
	2 1988-ra,
	3 1991-re vonatkoznak.

5. táblázat
A lakásállomány megoszlása lakásnagyság és lakásfelszereltség szerint

város	a lakásállomány megoszlása (százalékban)					lakásállomány összesen
	1 szobás	2 szobás	3 és több szobás	fürdõ- szobás	utolsó 10 évben épült
Dunaújváros1	11,48	69,49	19,03	96,89	15,01	21,808
Tychy2	2,35	15,51	82,14	98,07	30,75	41,019
Vranov3	12,30	21,51	66,19	90,85	23,62	6,512
Havirov3	9,93	41,06	49,01	97,10	12,06	32,189
Most3	9,59	45,73	44,68	93,78	26,81	29,847
Ostrov3	8,30	60,59	31,11	95,96	2,32	6,555
Klasterec nad Ohri3	7,00	42,48	50,52	91,93	31,31	6,085

Az adatok:	1 1990. január 1-re,
	2 1988-ra,
	3 1991-re vonatkoznak.

* A nemzetközi kutatócsoport elképzelése szerint az újvárosi társadalmi sajátosságokat a régi városokkal való társadalomstatisztikai összehasonlítás adja, a tízévenkénti népszámlálások adatbázisai alapján. A magyar esettanulmány Dunaújvárost és Ajkát két régi várossal, Bajával és Pápával hasonlította össze. A közép-európai új városokra vonatkozó összehasonlítás adatait Dunaújváros, a lengyel Tychy, a cseh Most, Ostrov, Klasterec nad Ohri, a szlovák Vranov és a román Campia Turzu népszámlálási adatbázisa képezte. A magyar esettanulmány a strukturált mélyinterjúk módszerére épült. 1995-ben Dunaújvárosban 22, Kazincbarcikán 20 mélyinterjú készült a városfejlesztésben érdekelt fõbb szereplõkkel.