Takács Tibor
KONFERENCIA AZ ELITRÕL
(Budapest, ELTE-Egyetemi Színpad, 1996. április 26-27.)


A konferenciát a KLT történész hallgatói, az ELTE ÁJK Bibó István Szakkollégiuma és Politológia Tudományos Diákköre szervezte. A témák megvitatása négy szekcióban történt. Az elsõ háromban a felkért elõadók referátumai hangzottak el, majd ezt követõen kerekasztal-beszélgetés keretében referáltak egymás elõadásaira, illetve válaszoltak a közönségtõl érkezõ kérdésekre. A negyedik szekcióban tudományos elõadásokra nem került sor, hanem csak kerekasztal-beszélgetésre a jelenlegi elit néhány meghívott képviselõjének részvételével.

A megnyitót követõen A magyar elit kialakulása és történeti tagolódása címû szekcióval kezdte meg munkáját a konferencia. Elsõként Veliky János történész tartott elõadást. A reformkortól kiindulva vizsgálta meg, mire volt képes elitje vezetésével a magyar társadalom, igazolandó azt a nyitó állítását, hogy elitre szükség van. A reformkori társadalom a maihoz hasonló válságban volt: a régi kapcsolatok bomlásnak indultak, a jogi pozíciók bizonytalanokká váltak, a gazdaság nehezen mûködött, a társadalom egyes csoportjai között nem létezett együttmûködés. Ennek ellenére a reformkor nagy teljesítményekre volt képes, és ezt nagyrészt elitjének köszönhette, amely a helyzetet jól mérte fel, és megfelelõ terápiát dolgozott ki. Ez a reformelit alapozta meg a 19. század második felének sikeres polgárosodását. Maga az elit azonban megváltozott, integratív szerepe csökkent, a kibontakozó konfrontációk rontották a társadalom összteljesítményét. Az elit integratív funkciójának gyengesége, szociális érzékenységének nagyfokú hiánya figyelhetõ meg a két világháború között is. Emellett ekkor olyan terméketlen viták támadtak az eliten belül, mint a népi-urbánus szembeállás, amelyet ugyancsak a társadalom szenvedett meg. A második világháborút követõen hatalomra került messianisztikus elit ismét csak hátrányosan befolyásolta a társadalom teljesítményét.

A legtöbb elmélet az elit szerepét az általános érdekhez képest jelöli ki, ezért tartotta fontosnak az elõadó felvázolni a közérdek magyarországi fejlõdéstörténetét. Szerinte Mohács után következett be olyan változás államiságunkban, amely lehetõvé tette, hogy a rendi, nemzeti érdekek és az állami, udvari érdekek szembekerüljenek egymással. Az ehhez hasonló konfrontációkat Nyugat-Európában a nemzeti abszolutizmusok oldották fel, Magyarország azonban úgy jutott el a polgári átalakulás küszöbére, hogy a rendi-partikuláris érdekek fennmaradtak. A közérdekké emelésükre tett kísérletek, a reformkori érdekegyeztetési politika is csak részben lehettek sikeresek. A dualizmus idején mind többen gondolták úgy, hogy a nemzeti az állami érdekben testesülhet meg leginkább, ami viszont kedvezõtlen helyzetet teremtett a szabadság elvének érvényesítéséhez. Trianont követõen a közérdek-értelmezések konfliktusai idézték elõ azt a jelenleg is érzékelhetõ szembeállást, amit a népi-urbánus vita jelentett. Ugyancsak máig ható problémát okozott az elit különbözõ történelmi csoportjainak megosztottsága 1945 után, amely jelenleg is nehezíti az elit egységbe kovácsolódását, a csoportérdekek nemzeti közérdekké integrálását.

Végül az elõadó az elitet illetõen fontosnak tartotta hangsúlyozni, hogy - Széchenyivel szólva - lelki függetlenek alkotják, akik mint ilyenek szükségképpen kevesen vannak. A többséggel való kapcsolatát azonban biztosítja lelki tehetsége és a "hihetõ élet", ami hitelessé teszi a társadalom elõtt. Emellett nagyon fontosak a viták, "eszmesúrlódások", mint az elitek kommunikációjának alapvetõ formái.

Gerõ András történész elõadásában úgy definiálta az elitet, mint amely "fölül és belül" helyezkedik el az adott társadalomszerkezetben. Az elit mércéjérõl szólva szembehelyezkedett az annak fontosságát tagadó nézetekkel csakúgy, mint azokkal a radikális elgondolásokkal, amelyek szerint az elit fõ kritériuma a cserélõdés és szociális mobilitás. Ebben a században az elit részleges vagy teljes lecserélésére, illetve felszámolására tudatos kísérletek is történtek. Ide sorolható a zsidóság közéletbõl való kiszorításának, majd fizikai megsemmisítésének kísérlete 1945 elõtt, illetve a jóval szélesebb kört érintõ radikális csere 1945 után, amely csak a hatvanas években ért véget. Az elõadó Bibóhoz hasonlóan úgy látta, hogy az elitet nem a származása, hanem a tényleges teljesítménye, reagálóképessége minõsíti: akkor sikeres, ha a kihívásoknak megfelelõ, mûködõ kereteket tud létrehozni. Bibóval szemben azonban a magyar elit reagálóképességének megtörését nem az 1849 utáni abszolutizmus idejére, hanem - Tisza István nevéhez kapcsolva - a századvégre-századelõre tette. Ez az elit ugyanis már nem gondolkodott racionálisan, azaz úgy állított valamit, hogy annak következményeit nem gondolta át. Nem tudott például választ adni a modernizáció olyan kihívásaira, mint az urbanizáció és a munkáskérdés.

Gerõ szerint a 20. század legsikeresebb elitkísérlete a Kádár-rendszerhez kötõdik. Levonva 1956-nak azt a szociológiai tanulságát, hogy az elitet nem lehet lecserélni, a rendszer elkezdte védeni saját elitjét, és elfogadta azt, hogy a szakmai érdekek jelszavával látens korporációkba szervezõdjön. Ezt az elitet az a felismerés motiválta, hogy a formális pozíció önmagában nehezen örökíthetõ, szemben a vagyonnal, azaz, "jobb gazdagnak lenni, mint párttitkárnak". Mindez stabil elitet eredményezett, amely nagy szerepet játszott a rendszerváltás békés lefolyásában. Már ezért sem mérlegelhetõ a kontinuitás-diszkontinuitás problémája, hiszen ezzel a régi-új elittel szemben is csak a tényleges teljesítményére, problémamegoldó-képességére vonatkozó követelmények állíthatók fel.

A vita során felmerült kérdések általában a múlt századi és a jelenkori polgárosodási folyamatokat állították párhuzamba. Veliky János a kétféle polgárosodás közötti minõségi különbségnek, a mai polgárság kulturálatlanságának okát a tõke keletkezésének eltérõ módjában látta. Ma kevésbé kell a vagyonért - ésszel is - megdolgozni, a tõkefelhalmozás rendje nem követeli meg a szociális együttmûködést. Ennek megfelelõen az elit zavaros társadalomképpel és szabadságfilozófiával rendelkezik, ami rontja a reagálóképességét. Gerõ András azt hangsúlyozta, hogy századunkban az információs tõke tett szert jelentõségre, s ez természetszerûleg más típusú tudást és gondolkodást követel a polgártól, mint a 19. században. Az elit és a társadalom közötti távolság egyik okát a megfelelõ nyelvi kultúra hiányában, az eluralkodott panaszkultúrában vélte megtalálni. Ez ugyanis megakadályozza, hogy reális kép alakuljon ki az elitben a társadalomról, és fordítva. Egyetértett a két elõadó abban, hogy Közép-Európában az értelmiség elitfunkcióját túlhangsúlyozták, ami messianisztikus, nagy léptékben, több évszázados próféciákban gondolkodó értelmiségi alkatot hozott létre. Az új, demokratikus körülmények között azonban az értelmiségre szerényebb, ugyanakkor nehezebb felelõsség hárul: szakértelmiségként kell mûködnie és helytállnia. Fejlõdési alternatívák kidolgozásával, a kritikai szellem fenntartásával viszont a jövõben is fontos szerepet fog játszani a kulturális sokszínûség megõrzésében.

A Folytonosság és megszakítottság, az elit a rendszerváltozásban címû szekció keretében elsõként Szalai Erzsébet elõadása hangzott el a rendszerváltó elitek metamorfózisáról. Kiinduló gondolata szerint az államszocializmus méhében a nyolcvanas évek elejétõl társadalmi ellenelit nõtt fel, amely három csoportból állt. E csoportok egyike sem hitt az adott keretek meghaladhatóságában. A késõ Kádár-kori technokrácia a hatalom szerkezetén belül végzett fellazító tevékenységével jelentõsen hozzájárult a rendszerváltozáshoz. A demokratikus ellenzék stratégiája arra irányult, hogy kívülrõl, állandó nyomással kényszerítsen ki gazdasági és - lehetõleg - politikai változásokat. A harmadik csoport, az új reformer értelmiség az egyes szakterületek szükségszerû megújítását kapcsolta össze az egész politikai intézményrendszer valamilyen szintû reformjával. A három csoport, a közöttük fennállt szoros informális kapcsolat eredményeként, a nyolcvanas évek közepétõl jelentõs befolyást gyakorolt a politikai és gazdasági döntésekre. E látens szövetség alapját az képezte, hogy az új technokrácia a másik két rétegben saját ideológusait vélte felfedezni, még ha számára a versenyképesség fokozása volt is az elsõdleges, és a demokrácia igénye nem terjedt túl az okos emberek szabadságának igenlésén.

Alapvetõen ez az elit indította el a rendszerváltást, hatalmi küzdelmük eredményeként azonban szövetségük megrendült, majd átmenetileg fel is bomlott. Differenciálódási folyamat indult meg az egyes csoportokon belül is. Az értelmiségbõl politikusok, bürokraták, üzletemberek váltak ki. A technokráciából kiemelkedett egy réteg, amely nemzetközileg is visszaigazolt szaktudását felhasználva elsõsorban a külföldi tulajdonú bankokba áramlott, szemben a másod-harmadvonallal, amely nem rendelkezett hasonlóan konvertálható tõkével. A demokratikus ellenzék tagjainak zöme megmaradt pártja holdudvarában. Az egész bomlási folyamat lényege az volt, hogy ezek a csoportok radikális rendszerátalakító szerepüket, politikai tõkéjüket gazdasági és kulturális tõkévé konvertálták. Az eliten belüli dezintegráció eredményezte a népi-urbánus vita mesterséges újraélesztését. A kilencvenes évek elején indult meg a rendszerváltó elitek kapcsolatának regenerálódása, amelybõl a népiek már kimaradtak. E folyamat csúcspontján, az 1994-es választások után a politikai hatalom a technokrácia másodvonalának, a gazdasági hatalom a technokrácia "krémjének", a kulturális hatalom pedig a demokratikus ellenzék utódainak a kezébe került. Ez a helyzet egy újabb generációváltásig stabilnak tûnik, az állam szerepének tisztázatlansága, a klientúra-építésben fellépõ feszültségek azonban jelzik, hogy a regenerálódás nem lehet tartós, újabb szétesési folyamat megindulása várható.

Fricz Tamás a népi-urbánus vitát értékelõ elõadásában kritikailag elemzte az ezzel kapcsolatos nézeteket. Azokkal a véleményekkel, amelyek szerint elavult ellentétrõl, letûnt korok vitájáról van szó, csak annyiban értett egyet, hogy a vita mögött álló társadalmi rétegek valóban eltûntek, a társadalomban jelentkezõ szemléletek, értékrendek ellentétei azonban a szociális változások ellenére is fennmaradtak. Ezért csak a "népi" és "urbánus" kifejezéseket tekinthetjük korszerûtlennek, magát a vitát azonban semmiképpen sem. A szembeállást álvitaként értékelõ nézetek szerint kizárólag az elitet érintõ vitáról van szó, amely nem tükrözi a társadalomban meglévõ valóságos ellentéteket. Az elõadó ezt annyiban látta igazolhatónak, hogy a mai pártrendszert valóban az elit kulturális tagolódása hozta létre, ami természetes, hiszen a rendszerváltás alatt a társadalom politikai törésvonalai nem rajzolódtak ki világosan. A vitában kizárólag az antiszemitizmus megnyilvánulását hangsúlyozó véleményeket Fricz Tamás azzal utasította vissza, hogy a modernizációs koncepciók vitája csak idõközben terhelõdött meg zsidóellenességgel. Ugyancsak elutasította azokat az elképzeléseket, amelyek a szembeállást a tradicionalizmus és modernizmus ellentétével magyarázzák. Ezek ugyanis minõségi rangsort állítanak fel a két nézetrendszer között, és az egyik nézet végsõ és totális gyõzelmét hirdetik.

Fricz Tamás tehát úgy látta, hogy a népi-urbánus ellentét az elitet átható szociológiai realitás. A rendszerváltás vetette fel ezeket a dimenziókat, amelyek egyébként a nyugati világban is jelen vannak. A gond Magyarországon az, hogy ez az ellentét irracionális elemekkel telítõdött. Ilyen vonás az antiszemitizmus mellett az, hogy a pártelitek túlpörgették ezt a vitát, amire a pragmatikusabban gondolkodó társadalom már nem "vevõ". A vita ezért ebben a formában - amikor maga a nemzet fogalma is pártviták függvényévé válik - károsan hat a politikai élet egészére, és az eliten belüli szakadás veszélyét hordozza magában. Egészséges szembenállás csak akkor alakulhat ki belõle, ha megszabadul irracionális elemeitõl és meghúzódik egy konzervatív-liberális vita hátterében.

Gazsó Ferenc elõadásában azt vizsgálta, hogy a rendszerváltás alatt az eliten belül milyen folyamatok zajlottak. Ennek lényegét õ a változékony állandóságban látta. Az elsõ szakaszban, az államszocializmus bomlásának idõszakában, az értelmiség elitbe áramlása felgyorsult, és ez a réteg túlsúlyra jutott mind az állami-kormányzati, mind a gazdasági, mind pedig a pártelitben. A képzett réteg így jó esélyt szerzett arra, hogy a rendszerváltás alakító tényezõje legyen és pozícióját sikerrel konvertálja gazdasági tõkévé. A második szakaszban, az Antall-kormány alatt létrejövõ új gazdasági menedzser-elit fõ rekrutációs bázisa a korábbi hatalmi elitnek az a köre, amely a nyolcvanas években lett hatalmi aktor. Tehát a folytonosság ezen a területen sohasem tört meg, a politika szférájában azonban az elit nagymértékben kicserélõdött a választói akarat jóvoltából. A hatalomból kikerült rendszerváltó elitcsoportok így ellenzéki pozícióban készültek új kormány- és hatalomváltásra, a folytonosság helyreállítására a hatalmi szféra minden szintjén.

1994-ben a régi káderbürokrácia középsõ szintje vált fõ politikai-hatalmi aktorrá, és mivel a gazdasági pozíciókat ennek elsõ szintje már korábban megszállta, a nyolcvanas évek kádercsoportjai ekkor domináns elitté emelkedtek. A volt demokratikus ellenzék felismerte, hogy nincs más út a hatalom megszerzésére, mint az elõbbiekkel való szövetség. A koalíció megkötése alternatíva nélküli konszolidáció irányába mutat, ez pedig könnyen befelé forduló, partikularizálódott elit kialakulásához vezethet, aminek már vannak jelei. A fõ gond az, hogy a demokrácia lehetõvé tenné ugyan az elitek konkurenciaharcát, ez mégis kiesik a magyar politikai mozgásból, mivel a magyar szellemi élet nem tudott kitermelni több versenyképes elitgarnitúrát.

Elek István vitaindítónak szánt elõadásában úgy értékelte az elmúlt évek történéseit, hogy rendszerváltás történt hatalomváltás nélkül. Ma a korábbi hatalmi elit - leszámítva az alkalmazkodásra képtelen tagjait - szabadon érvényesítheti akaratát, amely annyiban nem meglepõ, hogy a kontinuitás a békés rendszerváltás feltétele volt. A közös ígéret, a teljesítményelvû kiválasztás, a szabad verseny azonban nem teljesült, új kontraszelekciós folyamatok indultak el. A versenyben szereplõk körének bõvítésére, a társadalmi átrétegzõdésére, a középrétegek megerõsítésére pedig szükség lett volna akár a gazdaságosság rovására is, abból a politikai megfontolásból, hogy a demokráciát minél többen érezzék saját ügyüknek. Az elõadó szerint a társadalom és az elit viszonya, a köztük lévõ távolság nem változott a késõi Kádár-korhoz képest. Az Antall-kori vezetõ réteg nemcsak szakmai, hanem morális tekintetben sem vált be. Úgy tûnik, hogy mindazokat, akik a nyolcvanas évek értelmiségi eszményeit képviselik, a rendszerváltás folyamata "leírja".

Ezután politikai felhangoktól sem mentes vita bontakozott ki. Gazsó Ferenc azt hangsúlyozta, hogy az értelmiség hibát követett el saját társadalomátalakító szerepének túlértékelésével. Nem tagadva az elit fontosságát, veszélyesnek tartotta, hogy túlságosan rátelepszik a többségre, pedig a hatalmi dimenzió a társadalomnak csak az egyik, de nem a legfontosabb alkotóeleme. A piacelvû modern demokrácia körülményei között az elitpozíciók szükségszerûen leértékelõdnek. A társadalmi aktivitás növekedését és egyfajta demokratikus étosz kialakulását, intézményesülését azonban erõsen gátolják a magyar társadalomban továbbélõ paternalisztikus hagyományok. Ugyanakkor - éppen mai felértékelt szerepénél fogva - az elitet is felelõssé lehet tenni azért, hogy keveset tett a társadalmi alrendszerek, érdekképviseletek autonómiájáért. Szalai Erzsébet egy kérdésre válaszolva elmondta, hogy nem közömbös az elit minõsége, mégis a magyar társadalomban bízik, hogy az elit minõségétõl függetlenül is képes lesz a megújulásra.

Gazsó és Szalai a társadalom önmozgásának szerepét hangsúlyozta, Elek István viszont az értelmiség fontosságát emelte ki. A változások ugyanis olyan alapvetõ kérdéseket hoznak felszínre, amelyek szükségessé és elkerülhetetlenné teszik az értékvitákat, az alapkérdésekben nem elég pusztán a szakszerûség nevében dönteni. Az alternatív elit hiányát õ nem kis mértékben az infrastrukturális, pénzügyi háttérben meglévõ különbségekkel magyarázta. Fricz Tamás úgy látta, hogy a polgárok és egyes politikai erõk között léteznek mélyebb, törzsi kötõdések, és ez például egy "társadalomellenes" gazdasági program elfogadtatását is lehetõvé tette. Zárógondolatában említette, hogy az elitek olyan mértékben behatolnak a társadalom minden szférájába, hogy a mai magyarországi helyzet az ausztriaihoz hasonló, szegmentált demokrácia kialakulása felé mutat.

Az elit funkcionális és szakmai tagolódása címû szekció keretében elsõként Szelényi Iván tartott elõadást a posztkommunista hatalmi elitrõl, amelyet õ három frakcióra osztott. Az elsõ domináns csoport a menedzseri-technokrata elit, amely a gazdasági élet vezetõ ereje. Fõ rekrutációs bázisa a Kádár-korszak fiatal, képzett, pragmatikus gondolkodású középvezetõi rétege, amely 1989 tavaszára aratott gyõzelmet a régi nómenklatúrával szemben. Ugyanakkor elfogadta a hatalom megosztásának új formáját, amelyben gazdasági vezetõ szerepét megõrizte. A politikai hatalom így új, különálló politokrácia mint második domináns elitcsoport kezébe került. Az elsõ idõszakban ez a réteg az ellenzéki, félellenzéki (többségében humán) értelmiségbõl szervezõdött. A politika professzionalizálódása után azonban a politokráciából kivált az ideologisztikus véleményformáló értelmiség, kiszorult a közvetlen hatalomból, és az elit harmadik, kiegészítõ frakciójává vált. A differenciálódási folyamat az 1994-es választásokat követõen felgyorsult, és a politikai hatalomba visszakerült egy nyolcvanas évekbeli mozgalmi karrier-csoport.

Az elit sok tekintetben 19. századi elõképéhez hasonló feladatot vállalt magára: polgári demokráciát és kapitalizmust teremteni egy olyan társadalomban, ahol nincsenek polgárok és kapitalisták. Ennek ideológiai eszköze a menedzserizmus, amelynek lényege az, hogy a társadalmat nem lehet magára hagyni, szükséges a társadalmi és gazdasági folyamatok "hands-on-micromanagement"-je. Ez sok szempontból ellentétes a neoklasszikus közgazdaságtannal, a monetarizmussal és a civil társadalom eszméjével, tehát azokkal az ideológiai premisszákkal, amelyeket a technokrácia és az értelmiség eredetileg vallott. Az egyik fõ feladat, a piaci intézményrendszer kiépítése ugyanis tisztán monetáris eszközökkel lehetetlen, ezért a technokrácia a költségvetési restrikció módszeréhez kénytelen nyúlni, vagyis az antietatizálás jelszavával gyakorol erõs állami beavatkozást a gazdaságra. Az értelmiség azt ismerte fel, hogy a civil társadalom megteremtésének fõ akadályát nem a hatalom képezi, hanem a civil emberek hiánya. Ezért civilizátori szerepet öltött magára, hogy a polgárokat "autentikus" lényekké tegye. Mindezek bizonyos posztkommunista rituálék kialaku- lásával járnak együtt.

A bûnvallás, a megtisztulás és az áldozatvállalás által szabadulhatnak meg az emberek az államszocialista-paternalista "fertõzéstõl", és válhatnak sorsuk felelõs irányítóivá. Ez az átmenet azonban tõlük is áldozatokat követel, ám a társadalom nem igazán érti, hogy miféle kollektív bûntõl is kellene megtisztulnia.

Huszár Tibor elõadásában azokról a veszteségekrõl szólt, amelyek a 20. században az elit lefejezésével, nagy kommunikatív tõkével rendelkezõ tagjainak eltávolításával érték a magyar társadalmat. A folyamat a két világháború között kezdõdött, az elit zsidó származású részének kiszorításával és megsemmisítésével. A második világháborút követõen, majd még inkább 1949 után az elit minden szegmensét érintõ radikális változásokkal folytatódott, amelyek összekapcsolódtak a társadalmi autonómiák felszámolásával is. Ez nem hagyta érintetlenül az új uralkodó elitet sem, elsõsorban a volt illegális kommunisták és szociáldemokraták, 1956 után pedig a kommunistaként induló, majd mind függetlenebbé váló fiatal értelmiségiek szorultak háttérbe.

Hogy ennyi veszteség ellenére az ország és a társadalom mégis meg tudta õrizni mûködõképességét - Huszár Tibor véleménye szerint -, egyrészt annak volt köszönhetõ, hogy egyes területeken, mint például a gazdaságírányításban, ahol a szaktudás kiemelkedõbb szerepet kapott, az 1949 elõtti szakemberek nagyobb arányban maradtak meg. Másrészt a "hosszú ötvenes évek" homogénnek tekinthetõ vezetõrétegével szemben a hatvanas-hetvenes évektõl a mûködési szükségletek olyan változásokat kényszerítettek ki, amelyek differenciáltabb elitet eredményeztek. A kulturális és kommunikatív tõke, a szaktudás általános felértékelõdése nyomán központilag nem irányított, másodlagos szelekciós mechanizmusok alakultak ki. A politikai tõke jelentõségének csökkenését mutatta, hogy a magas presztízsû szakmai pozíciókba döntõen többgenerációs, nem pedig az ideológiailag preferált munkás- és parasztszármazású értelmiségiek kerültek. Mindez a nyolcvanas években elérte a pártelitet, a fiatal, képzett elemek súlya ezen a területen is jelentõsen megnövekedett. A mozgalmi, majd kormányzati apparátusban, vezetõ gazdasági pozíciókban ez a csoport a késõbbiekben jól hasznosítható tapasztalatokra és nemzetközi kapcsolatokra tett szert.

Lengyel György kiinduló gondolata szerint az elitváltás történelmi elõfeltétele a békés rendszerváltásnak, és a békés jelleg csak úgy tartható fenn, ha konszenzuális egység van az elitcsoportok között. A magyarországi rendszerváltozás békés lefolyását többek között az biztosította, hogy már a nyolcvanas években megindult a gazdasági vezetõréteg cserélõdése, ami jelezte készségét és képességét a megújulásra, ezáltal mérsékelte a társadalmi feszültségeket. A tervgazdálkodás kései idõszakának gazdasági elitjére már jellemzõ volt, hogy döntõ többségében egy vagy több diplomával rendelkezõkbõl állt, és az ötvenes évektõl stabilan magas volt soraiban a párttagok aránya. Döntõ többségük férfi, ami nem szándékos diszkriminációval, hanem rejtett társadalmi mechanizmusokkal magyarázható. Megfigyelhetõ ezenkívül e réteg némi elöregedése is. Jellemzõ volt a folyamatosan emelkedõ karrier, a nagy ugrások atipikusak.

Az átmenet során a gazdasági elit személyi összetétele tulajdonképpen átalakult, társadalmi összetételét tekintve azonban csak kevéssé változott. Nagyfokú fiatalodás ment végbe, túlsúlyba kerültek a negyven éven aluliak, és természetesen vesztett jelentõségébõl a párttagság. Nagyon kis mértékben emelkedett a nõk aránya, elsõsorban a bankszférában és a gazdaságirányítás egyes területein. Továbbra is fontos a képzettség, a diploma jelenleg is belépési kritérium. Ma is uralkodó a folyamatosan emelkedõ karrierminta. A jelenlegi gazdasági elitben az elõadó nem látott jelentõs attitûdbeli, értékrendbeli megosztottságot. A kétségtelenül meglévõ véleménykülönbségek különbözõ metszetekben jelentkeznek, ezért ezekbõl konzisztens csoportvélemény nem kristályosodik ki. Az elitet - Szelényivel ellentétben - mégsem tartja világnézetileg egységesnek.

A vitában is központi helyre került az elit egységének kérdésköre. Lengyel György szerint a nyolcvanas években az elit és a társadalom a reformokkal kapcsolatban egységesebbnek mutatkozott, ami azzal magyarázható, hogy a célképzetek ideológiai távolságra voltak a jelentõl. A kilencvenes években, amikor konkrét feladatokkal kellett szembenézni, ez az egység szükségképpen felbomlott. A demokratikus kereteket azonban továbbra is mindannyian fontosnak tartják. Huszár Tibor egy, a demokrácia jövõjére vonatkozó kérdéssel kapcsolatban azt hangsúlyozta, hogy a totális gazdasági válság és az erõs paternalista, etatista hagyományok nehezítik a demokrácia megszilárdulását. Veszélyt jelent a középrétegek gyengesége is. Mégsem szabad alábecsülni a társadalomban végbement strukturális változások jelentõségét, amelynek következtében csökkent a hatalmi koncentráció, társadalmi autonómiák épültek ki és demokratikus garanciák is létrejöttek. Szelényi Iván úgy vélte, hogy a posztkommunista rituálékat az elit nem tudatosan hozta létre. Annyiban mégis hibáztatható, hogy a kiindulási eszmerendszerébõl hiányzott a kritikai önreflexió: a civil társadalom eszményét vallotta, de nem nézett szembe a racionalizáció árával. 1989 realitása így nagy megdöbbenést keltett, és a valósághoz való adaptálódás nehéz és fájdalmas folyamatát követelte meg.

Az elit jelenvalósága címû szekcióban a jelenlegi elit néhány meghívott képviselõjének részvételével kerekasztal-beszélgetésre került sor. Ebben Bárándy Péter ügyvéd, a Budapesti Ügyvédi Kamara elnöke, Gergely András történész, egyetemi docens, volt nagykövet és Jurányi György, a Budapest Bank vezérigazgató-helyettese vett részt.

A kerekasztal résztvevõi egyetértettek abban, hogy elitpozícióra nem társadalmi, társasági ismeretség alapján, hanem a saját szakterületen elért teljesítményekkel lehet szert tenni. A közvetlen szakmai mikrokörnyezet értékítélete ugyanis mentes a divattól. Az elithez tartozás kérdése így közvetlenül csak igen ritkán fogalmazódik meg, ugyanakkor az elit öntudatának a hiánya - Bárándy Péter szerint - a felelõsségtudatának a hiányát is jelenti. Többek között ezzel magyarázható a társadalom és az elit "goromba" viszonya. Utaltak arra is, hogy az elit fizikailag eltávolodik a többségtõl, miáltal elveszti szociális kötõdéseit, reális társadalomkép és megfelelõ kommunikációs készség hiányában pedig értékteremtõ, mintaadó szerepét nehezen tudja betölteni. A jövõre vonatkozóan Gergely András a szabadversenytõl várja az elitek morális megújulását. Bárándy Péter szerint a jogásztársadalom súlyos válságából a kiutat a hivatásrendi tudat újbóli megerõsödése jelentheti. Jurányi György a professzianizálódást tartotta a legfontosabb követelménynek, különösen a bankszférában, amelynek központi szerepe van a magyar gazdaságban.

Végezetül szeretnénk rámutatni a konferencia jelentõségére. Magyarországon régóta folynak elitkutatások, ám ez a konferencia volt az elsõ, amely kísérletet tett az elit történetiségével és jelenvalóságával kapcsolatos kérdéskörök áttekintésére. Nyilvánvalóvá vált, hogy csak a többoldalú megközelítések (történeti, szociológiai, statisztikai, pszichológiai) hoznak komoly eredményeket. Az elõadók elsõsorban statisztikai vizsgálatokra és mélyinterjúkra támaszkodva fogalmazták meg tételeiket. A tanácskozás egyik fontos tanulsága az volt, hogy Magyarországon az elit a történelmi múltban és ma is igen szûk körû. A társadalom több elitcsoport kitermelésére nem képes, így érthetõ, hogy a rendszerváltozás során az elit cseréje nagy nehézségekbe ütközött. Több elõadó is foglalkozott az elit tagolódásával, és azt hangsúlyozták, hogy megosztottsága évszázadok óta rontja a társadalom egészének teljesítményét is. Már a rendszerváltás elõtt megindult a vezetõréteg cseréje, amely alátámasztotta az átalakulás békés jellegét. Hatalmi küzdelem kezdõdött a rendszerváltó csoportok között, melynek tétje egyik részrõl a pozíciók megtartása, illetve konvertálása, másik részrõl a hatalomba való bekerülés volt. Ez a folyamat alakította ki az elit jelenlegi tagoltságát, ugyanakkor felerõsítette belsõ feszültségeit is.

Tekintettel a konferencia jelentõségére, a szervezõk az elõadások megírt változatából önálló kötetet szerkesztenek.