Csite András
VIDÉKFEJLESZTÉSI MEGKÖZELÍTÉSEK MAGYARORSZÁGON 1970-1996:
AZ ÚJ REGIONÁLIS POLITIKA*
"A területfejlesztésrõl és -rendezésrõl szóló törvény tulajdonképpen a magyar regionalizmus elsõ törvénye... A területi válságkezelés nemzetközi tapasztalatai azt mutatják, hogy a központi akciók önmagukban nem lehetnek sikeresek. ...A válsághelyzetek megoldása csak a különbözõ problémákat komplex módon kezelõ, a helyi sajátosságokat messzemenõen figyelembe vevõ, a pozitív kezdeményezéseket felkaroló helyi, térségi stratégia kidolgozásán és megvalósításán alapulhat" (részlet Baja Ferenc környezetvédelmi és területfejlesztési miniszternek az 1996. XXI. törvény általános vitájában elhangzott hozzászólásából. Országgyûlési Jegyzõkönyv, 1995. 130. sz. 14550. oldal).
"Tizenöt-húsz évvel ezelõtt a területfejlesztés csak egy szûk csoportot, néhány tucat embert érdekelt. Mára - ha kicsit szarkasztikusan akarnék fogalmazni - mindenki területfejlesztõ lett" (idézet egy kutatási interjúból).
Bevezetés: a problematika
A második világháborút követõ idõszakban a vidék elmaradottságát - a nyugati országokban zajló változásokhoz hasonlóan - Magyarországon is két ágazati politika keretében próbálta csökkenteni a kormányzat: egyrészt a területi politikában a vidéki ipartelepítést ösztönözte, feltételezve, hogy a gazdasági fejlõdés húzóágazata az ipar, másrészt az agrárszektorban tevékenykedõ népesség számára különbözõ beavatkozási eszközök alkalmazásával az iparihoz hasonló jövedelmi szintet és életkörülményeket igyekezett teremteni.
A hetvenes, nyolcvanas évek gazdasági válsága és a kormányzati kiadási szint tarthatatlanná válása következtében az elmaradottság enyhítésére korábban kialakított politikák rendszere a nyugat-európai országokban komoly átalakuláson ment keresztül (Thorns 1992; Mardsen et al. 1993; Oksa-Ranikko 1996; Bonnano-Bradley 1994; Fujita-Hill 1995; McMichell 1996). A fejlesztés korábbi paradigmájába vetett hit csökkenésével párhuzamosan új, a vidékiként definiált térségek gazdaságfejlesztésére irányuló politikák jelentek meg a fejlett gazdaságú országokban. A kérdéssel foglalkozó szakirodalomban nem alakult még ki egységes terminológia a vidékfejlesztési politikákban végbemenõ változás leírására. McMichell (1996) szerint a fejlesztési paradigma helyébe a globalizációs paradigma lép, Bonnano és Bradley (1994) a fordista megközelítést felváltó posztfordista fejlesztési paradigmáról értekezik, Oksa és Ranikko új vidékpolitikáról (new rural policy) beszél az új fejlesztési megközelítés tárgyalásakor.
A vidékfejlesztési politikákban tapasztalható átalakulás jellegzetességeinek megítélésében - a terminológiai különbségek ellenére - meglehetõsen egységes a szakirodalom. A legtöbb szerzõ a változás fõbb elemeiként az agrártámogatások csökkentését és a közvetlen agrártermelési támogatások leépítését, a fenntartható, környezetbarát gazdasági fejlõdés feltételeinek megteremtését, a közvetlen termelési támogatásokkal szemben az adó- és piacra jutási kedvezmények szélesebb körû alkalmazását jelöli meg.
Meglátásom szerint - és tanulmányomban ezt kívánom részletesebben kifejteni - a jelenkori Magyarországon is fellelhetõk a vidékfejlesztési politikák rendszerének változására utaló jelek. Kialakulni látszik a regionális fejlesztés intézményrendszere, a területfejlesztésrõl és a regionális különbségekrõl több szó esik a sajtóban és a politikusok beszédeiben.
Az alábbiakban arra teszek kísérletet, hogy felvázoljam, melyek voltak a vidék problematikáról mint alapvetõen elmaradottsági kérdésrõl az utóbbi évtizedekben kialakult álláspontok fõbb jellemzõi, és a vidék fejlesztésére irányuló politikákban mi volt az uralkodó felfogás magáról a fejlesztésrõl, preferált területeirõl, illetve mit tekinthetünk az adott idõszakban domináns vidékfejlesztési megközelítésnek.
Magyarországon az utóbbi évtizedekben egységes vidékpolitikáról nem beszélhetünk, a problematika kezelése, a vidék szabályozása miniszteriális szinten sem különült el, egységes program nem készült. Ugyanakkor maga a problematika létezett, a vidék elmaradottságának csökkentése politikai célként fogalmazódott meg.
A vidék fejlesztésére az utóbbi három évtizedben kidolgozott három nézetrendszer jellegzetességeit vizsgálom. A szocialista-iparosító, az átmeneti-kompenzáló és a regionális megközelítés elkülönítésével azt kívánom megvilágítani, hogy
- a vidék fejlesztése mint kormányzati feladat a jelzett idõszakban folyamatosan jelent volt Magyarországon;
- a fejlesztési iránya, intézményrendszere és a döntéshozásban részt vevõ szereplõk köre eltérõ volt a három megközelítésben;
- a vidékfejlesztési megközelítések eltérést mutatnak a résztvevõk által felhasznált fogalomkészlet, a kiemelt összefüggések, a hangsúlyok tekintetében egyaránt;
- mára többé-kevésbé kialakult a regionális-területfejlesztési megközelítés (Új Regionális Politika - ÚRP), noha az intézményrendszer létrejötte után sem tekinthetõ még a hegemón vidékfejlesztési megközelítésnek.
Tanulmányom elsõ részében a kérdés vizsgálata során alkalmazott társadalmi konstruktivista megközelítés alapvetõ belátásait vázolom fel, majd áttekintem a szocialista-iparosító, az átmeneti-kompenzáló és a regionális vagy új területfejlesztési megközelítések jellegzetességeit. A fõ hangsúly ez utóbbin van, és részletesebben is kitérek majd a regionális megközelítés nyelvezetének kiformálódására, a területfejlesztés határainak kijelölése körüli vitákra, az ÚRP intézményrendszerének kialakításában és mûködtetésében részt vevõk körére.
Elméleti keretek
A társadalmi konstruktivista (social constructivism) megközelítést alkalmazó kutatók (Berger-Luckmann 1966; Douglas 1987; Giddens 1984) az egyes társadalmi problémák, intézmények jellegének, feladatainak, szereplõi körének definiálását és folyamatos újraértelmezését állították a vizsgálatok középpontjába. Az egyes részterületekre vonatkozóan vizsgálatok sokasága született az elmúlt évtizedben, amelyekben például a természettel (Bush 1989), a térrel (Shields 1992), a fejlesztéssel (McMichell 1996), a tájjal (Greider-Garkovich 1994), a környezettel és a környezeti problémákkal, illetve a megoldásukat célzó intézményekkel (Hajer 1995; Hannigan 1995; Tovey 1993) összefüggõ kérdésekre koncentráltak.
Témám szempontjából nagy jelentõségû az a belátás, hogy az egyes társadalmi csoportok folyamatos interakciók során újraértelmezik és újrakonstruálják a "valóságot". A szimbólumokról, jelentésükrõl, egy-egy helyzet, probléma definiálásáról folyó viták során kibontakoznak azok az értelmezések és szimbólumok, melyek egy-egy csoport közös, magától értetõdõ tudásanyagát alkotják. Ugyanakkor a szimbólumoknak, jelentéseknek és magának a "helyzetnek" az értelmezése körül folyó viták újra meg újra problematizálják a közös tudáskészlet egyes elemeit.
A konstruktivista megközelítést követõ elemzõk a kutatási eszközök széles tárházát alkalmazták vizsgálataik során. Mindazonáltal a nyelvnek, az egyes szimbólumoknak és jelentésüknek, illetve a róluk folyó viták nyelvezetének vizsgálata általános sajátosságnak tekinthetõ e kutatási tradícióban.
A vidékfejlesztési politikák vizsgálatakor és különösen az új regionális politika létrejöttéhez vezetõ problémák felismerésének, tematizálásának, az ÚRP intézményesülésének elemzése során kiemelt figyelmet érdemelnek az olyan fejlemények, mint a "területfejlesztõk" csoportjának létrejötte, a résztvevõk által közösnek tekintett tudásanyag elõállítása, a csoportidentitás szempontjából fontos határok kijelölése körüli viták, és maga a regionális gazdasági és társadalmi különbségek hazai problematizálása, ami az ÚRP kialakulása szempontjából alighanem a legfontosabb.
Vidékfejlesztési megközelítések
Az elmúlt tíz év magyarországi eseményei azt mutatják, hogy a korábbi, szocialista modernizációs modellt a társadalom többsége meghaladottnak tekinti. Itt nincs helye annak, hogy a szocialista modell válságát elõidézõ tényezõket boncolgassam, inkább arra koncentrálok, hogy bemutassam: a korábbi, szocialista modell átértékelése együtt járt új modellek, fogalmak keresésével, kimunkálásával, némelyikük dominánssá válásával. Az újabb keletû kategóriák, felismert összefüggések többnyire arra vonatkoznak, hogy mit kellene a kormányzatnak tennie ahhoz, hogy a "gazdaság fejlõdési pályára álljon", s a társadalom tagjainak ahhoz, hogy boldoguljanak.
Témám szempontjából az egyik kulcskérdés, hogy mi lesz a vidékkel. Érvelésemben nem azt tartom fontosnak, hogy definiáljam, mi a vidék, ki a vidéki, hanem inkább azt, hogy a vidék számos társadalmi aktor számára szellemi csatatér: problémakör, melyet definiálni kell, s mivel sokan sokféleképpen definiálják, ezért egymással rivalizáló felfogások tere.
A vidékkel foglalkozó társadalomkutatók az Európai Unió tagállamaiban is regisztrálták a változást: az agrárszféra szereplõi érdekérvényesítési lehetõségeinek korlátozottabbá válása, a helyi fejlesztõk, tervezõk és a települési önkormányzatok növekvõ befolyása a helyi gazdasági és társadalmi folyamatok alakulásárára - ha világjelenségnek nem tekinthetõ is, nyugat-európainak mindenképpen (Bonnano-Bradley 1994; Cloke-Little 1990; Flynn-Lowe 1994; Fujita-Hill 1995; Mardsen et al. 1993; Miller 1996; Thorns 1992).
A kérdéscsoport az állami források elosztása, a redisztribúció körül szervezõdik. A különbözõ redisztribúciós megoldásokat érvrendszer támasztja alá; ezeket az érveket bizonyos aktorok állítják elõ; s az érvrendszereken keresztül az aktorcsoportok között vetélkedés folyik az újraosztásban; a vetélkedés közvetlen tárgya a releváns problémák autentikus megfogalmazása és legjobb megoldási módjuk; a problémák artikulációjában az érveknek meghatározott társadalmi csoportok érdekei.
Úgy vélem, hogy Magyarországon a vidék fejlesztésére szánt állami források elosztásában az utóbbi évtizedekben háromféle rendszert tudunk elkülöníteni: a szocialista-iparosító jellegût, az átmeneti-kompenzálót, és az utóbbi egy-két év termékét, a területfejlesztõt.
a) A vidék elmaradottságának csökkentésére irányuló szocialista politika, 1970-1985
A szocialista idõszakban az elmaradottságot alapvetõen a foglalkoztatás ágazati megoszlásával és az életkörülményekkel összefüggésben értelmezték (Juhász 1983; 1986-87; Szelényi 1979; 1990; Vági 1982; 1990). Az ipar-mezõgazdaság-tercier szektorok között az ipart tartották fontosnak, s egy-egy térség, település fejlettségének-elmaradottságának egyik legfontosabb mérõszáma az ipari foglalkoztatottak aránya volt. Mindez persze nem tekinthetõ sem magyar, sem pedig szocialista sajátosságnak, hiszen az elmúlt évtizedekben a világon szinte minden országban az ipari szektor minõsült a fejlõdés motorjának - e megközelítés ma is érvényes voltát jelzi például a new industrialising countries (NEC) besorolás is Fujita-Hill 1995). Az elmaradottság enyhítésére irányuló kormányzati politika így elsõsorban az ipart preferálta és ipartelepítéssel próbálkozott. E szemlélet gyakorlati jelentõsége különösen megnõtt a hetvenes évektõl kezdve, amikor az addig alacsonyabb iparosodottsági szintet mutató térségekben megindult a leányvállalatok és a téesz-melléküzemágak révén az ipartelepítés.
Az elmaradottság enyhítésére irányuló szocialista politika másik fõ területén, a településpolitikában a fõ cél az életkörülmények javítása volt. A településhierarchia kialakításával egyszersmind meghatározták az életkörülmények javításának indokolt mértékét is. E településfejlesztési politika mûködési sajátosságainak, az alkupozíciók és a redisztribúció egyenlõtlenségeinek a feltárása a magyar társadalomtudomány egyik komoly teljesítményének tekinthetõ.
Sajátos módon a szocialista-iparosító vidékfejlesztés egyik legnagyobb kedvezményezettje a termelõszövetkezeti szféra volt. Ez egyrészt abból adódott, hogy a hatvanas évektõl Magyarországon is gyakorlati jelentõségre tett szert az a megfontolás, hogy az agrárszféra szereplõinek jövedelmi szintjét közelíteni kell a más szektorokban dolgozókéhoz. Másrészt az ipartelepítés számos esetben a téesz-melléküzemágak létesítésével valósult meg. Harmadrészt a településhierarchiában lefelé haladva arányosan nõtt a mezõgazdasági termelõszövetkezetek súlya egy-egy település gazdasági életében.
Hogy az agrárszféra nagymértékben befolyásolhatta az elmaradottság definiálását és a források elosztását, abban minden bizonnyal közrejátszott egyrészt az agrárlobby erõssége, másrészt az ezt alátámasztó gazdasági teljesítmény.
b) A vidék elmaradottságának átértelmezése:az átmeneti-kompenzáló megoldás, 1985-1995
A nyolcvanas évek közepétõl határozott erõfeszítések történtek a probléma újradefiniálására: mind a településhierarchia rendszere, mind pedig az agrárszféra viták kereszttüzébe került (Vági 1990; Illés 1993; Swain 1994; Csite 1994; Harcsa-Kovách-Szelényi 1995). Annak a felismerésnek a nyomán, hogy a kialakított településhierarchia alkalmatlan a vidék elmaradottságának csökkentésére, mert növeli a társadalmi egyenlõtlenségeket, az agrárszféra újra reflektorfénybe került, ám radikális intézményrendszerbeli változásokra csak 1990 után, a szabad parlamenti választásokat követõen került sor.
Elemzésünk szempontjából kiemelt jelentõségû, hogy a vidék fejlesztésének szocialista megoldásai miként jelentek meg a rendszerváltási diskurzusban. A településhierarchiát és a tanácsrendszert általában - szinte közmegegyezéses módon - mint a kisebb, falusi települések "elsorvasztását" célzó és elõidézõ megoldást értelmezték a diskurzus résztvevõi. A kiutat az önkormányzatiságban, illetve a korábbi idõszakban elszenvedett károkért való kompenzációban jelölték meg.
Az agrárszféra megítélése a rendszerváltási diskurzusban nem tekinthetõ oly mértékben egyszínûnek, mint a tanácsrendszeré. Itt nem kívánom részletesen tárgyalni sem a szövetkezeti átalakulást és a kárpótlást, sem pedig a "zöldbárózást" mint diszkurzív stratégiát, annyit mindenesetre indokolt megjegyezni, hogy az agrárszférában végbement szervezeti és tulajdonlási változások magának az agrárlobbynak a meggyengülését idézték elõ.
A kilencvenes évek elején mind az intézményrendszer átalakításában, mind a központi források vidékre juttatásában érvényesült egyfajta kompenzációs jelleg. A kistelepülések visszanyerték önállóságukat, a volt szövetkezeti tagok lehetõséget kaptak üzletrészük kivitelére, illetve az elvett vagyontárgyakért kárpótlásra. Mindemellett komoly infrastruktúra-fejlesztõ programok indultak el a tanácsrendszerben diszpreferált, elsõsorban kisebb településeken (gázprogram, csatornázás, telefonfejlesztés, tornaterem-építés stb.). 1992-tõl a hátrányos helyzetûként besorolt települések önkormányzatai kiegészítõ állami támogatásban részesülnek.
Érdemes itt megemlíteni, hogy az átmeneti-kompenzáló rendszer alátámasztására szolgáló érvrendszer szerint a vidék elmaradottságát a korábbi szocialista megoldás idézte elõ. Így a fejlesztési elgondolások is elsõsorban a településhierarchiához kapcsolódtak, azokat az egyenlõtlenségeket kívánták enyhíteni, melyeket a szocialista-iparosító megoldás idézett elõ, vagyis a település-szintûeket. Az agrárszféra átalakulása és a települési önkormányzati rendszer kialakítása a helyi erõviszonyokat is átrendezte: a települési fejlesztéseket addig jórészt meghatározó termelõszövetkezetekkel szemben az önkormányzatok kerültek elõnyösebb, a forrásellátás szempontjából kedvezõbb helyzetbe.1
c) Az Új Regionális Politika2
Ha a kilencvenes évek Magyarországán zajló eseményeket vizsgáljuk, látható, hogy küzdelem folyik a rászorulóknak, illetve a rászorulók legitim képviselõinek definiálása körül. Úgy tûnik, a mai diskurzusban a jövedelmi jellegû különbségeket tartják a legfontosabbnak. Noha nem kívánom e felfogás legitim voltát megkérdõjelezni, fel kell hívnom a figyelmet arra, hogy más jellegû (például a nemi, az etnikai stb.) különbségek is elfoglalhatnák a vezetõ helyet a társadalmi egyenlõtlenségekrõl folyó vitákban.
A térbeli gazdasági és társadalmi egyenlõtlenségek problémaköre - szorosan kapcsolódva a "vidék" problematikához - tartósan jelen volt az elmúlt évtizedekben Magyarországon. A rendszerváltást követõ idõszak sajátos fejleménye, hogy az egyes régiók gazdasági teljesítményében mutatkozó különbségeket - elõször a munkanélküliséggel összefüggésben - vetik fel a diskurzus résztvevõi, mint a kormányzat számára kezelendõ, megoldandó problémakört.
Az ÚRP létrejöttének folyamatát áttekintve Hajer (1995) elemzését vettem mintául, aki azt vizsgálta, milyen átalakuláson mentek át a hollandiai és az angliai környezetvédelmi politikák 1970-1990 között. Arra keresett választ, hogy a fenntartható fejlõdés eszméje miként vált a környezeti diskurzus és egyben a környezetvédelmi politika meghatározó elemévé a vizsgált országokban. Hajer kérdése sok tekintetben analóg az általam vizsgálni kívánt problémával, a regionális megközelítés és a regionális politika létrejöttének kérdéskörével. Szerinte teoretikusan a következõknek kellene teljesülniük ahhoz, hogy a regionális megközelítés a vidékrõl való közbeszéd uralkodó nyelvezetévé váljék:
- az országon belül az egyes térségek közötti gazdasági teljesítménykülönbségeknek az egyik fõ társadalmi problémává kell válniuk;
- a problémakör definiálása során azt is meg kell határozni, hogy melyek azok a társadalmi konfliktusok, amelyek elkerülése prioritást élvez;
- ki kell alakítani a probléma megoldásának módszereit is;
- a "regionális" megközelítés intézményesülése során a más, riválisnak tekinthetõ intézményrendszert fel kell számolni, illetve hatókörét és forrásait erõteljesen csökkenteni.
A fentiek alapján jelen dolgozatban
a) meg kell vizsgálnunk a problémává válás folyamatát;
b) fel kell tárni a potenciális konfliktusokat;
c) be kell mutatni az intézményesült megoldási módszereket; és
d) vizsgálni kell, hogy a "rivális" intézményrendszereket miként érintette a regionális politika kiépülése.
a) A probléma felfedezése
"K: Mikor érezte elõször úgy, hogy a regionális különbségek fontossá, problémává váltak?V: Amikor elõször hallottam Lengyel Lászlót arról beszélni, hogy az ország térbeli - Nyugat-Kelet - kettészakadása felgyorsult." (Részlet egy a törvényelõkészítésben részt vett kutatóval készült interjúból.)
Az új (magyar) regionális politika (ÚRP) nyelvi megalapozása során folytatott vitákból öt területet emelnék ki, melyek meglátásom szerint a probléma definiálásában kulcsszerepet töltöttek be:
- a szocialista terület- és településfejlesztési politika bírálata;
- az átmeneti-kompenzáló fejlesztési megoldások bírálata;
- az új regionális politika elméletének kimunkálása, aktorainak azonosítása és a feladatok tisztázása;
- az új regionális politika intézményrendszerének kiépítésében és mûködésében érdekelt aktorok meggyõzése;
- a probléma elfogadtatása a közvéleménnyel.
A szocialista terület- és településfejlesztés bírálata kiemelt jelentõségû volt az új regionális politika kialakítása során. Mind a szocialista fejlesztési intézményrendszer mûködését, mind pedig az ezt alátámasztó koncepciókat éles kritika érte. E bírálatok több elembõl tevõdtek össze, amelyek közül az alábbiakat tartom fontosnak:
- inadekvát célok (például iparosítás a posztindusztriális idõszakban);
- a politika legitim voltának megkérdõjelezése;
- a szocialista fejlesztési politika alacsony hatásfokának bemutatása;
- a Nyugat-Európában végbement fejlesztési "paradigmaváltás" tárgyalása (iparosító jellegûbõl komplex, innovációra építõ gazdaságfejlesztés);
- a terület-, illetve a településfejlesztési intézményrendszer és szakemberállomány szembenállása (például a területfejlesztésben magas képzettségû, akadémiai fokozattal rendelkezõ szakemberek, a településfejlesztésben a parancsokat végrehajtó bürokraták).
Az átmeneti-kompenzáló fejlesztési megoldásokat kevesebb bírálat érte, egyrészt a rendszerváltási viták jellegének megfelelõen (a szocialista rendszer teljes elvetése), másrészt az új intézményrendszer kialakulatlansága miatt. Az új regionális politika és az átmeneti-kompenzáló fejlesztési politika megkülönböztetésében fellelhetõ néhány markáns momentumok egy része az intézményrendszer mûködési problémáira vonatkozik, másik részük a fejlesztési koncepció hiányára. Az alábbi bírálatok fogalmazódtak meg:
- az átmeneti-kompenzáló megoldások inkonzisztens, rögtönzõ és lassú volta;
- a település- és területfejlesztési funkciókat több tárca látja el, a munkamegosztás tisztázatlan;
- a szocialista idõszak (elsõsorban ágazati) konfliktusainak újratermelõdésére utaló jelek;
- a területfejlesztésben kiváló teljesítményt nyújtó kutatók vesznek részt, a településfejlesztés viszont a BM bürokratáinak kezében van.
Az új regionális politika teoretikus megalapozása során nagy teret kapott a nyugat-európai területfejlesztési koncepciók bemutatása, illetve annak hangsúlyozása, hogy Magyarország európai integrációs folyamatában elemi szükséglet az új regionális politika kialakítása. A nyugati tapasztalatok alapján az új magyar regionális politika megalapozásában a következõ fogalmak játszottak kulcsszerepet:
- innováció;
- helyi források élénkítése, bevonása az átfogó innovációs folyamatba;
- rugalmas, sokoldalú és a helyi térségi adottságokra, feltételekre érzékeny módszerek;
- a területi egyenlõtlenségek mérséklésének kiemelt fontossága, társadalompolitikai, gazdaságpolitikai és általános politikai indokoltsága;
- a reindusztrializálás és a tercierizálódás mint új hajtóerõk;
- vállalkozásélénkítés, egy-egy térség fejlesztési programja, kistérségi innovációk, növekedési centrumok.
Az új regionális politika kialakításában alkalmazott fogalmi újítások sora még szaporítható lenne, de ehelyett idézem Horváth Gyulának, a kérdéskör egyik szakértõjének összefoglalását az új regionális politika mibenlétérõl:
"...Látható, hogy a regionális fejlesztési programokban új, korábban nem alkalmazott tényezõk jelennek meg, vagy régi komponensek minõségileg megváltozott tartalmat kapnak. Az utóbbi évtizedekkel ellentétben, amikor az infrastruktúra-fejlesztés elsõsorban a régióbeli életviszonyok javítását szolgálta, az új infrastruktúra-fejlesztési részprogramok inkább a gazdasági struktúraváltásnak rendelõdnek alá, s céljuk a gazdaság jövedelemtermelõ képességének fokozása, a külsõ mûködõ tõke számára vonzó feltételek teremtése" (Horváth 1992:6).
Az új regionális politika aktorainak kijelölése szintén fontos szerepet töltött be az intézményesülési folyamatban. De egymáshoz való kapcsolódásuk jellegének teoretikus tisztázása is lényegesnek bizonyult:
- miniszteriális szinten a Környezetvédelmi és Terrületfejlesztési Minisztérium felügyelete alá tartozik a rendszer, de a BM, az FM, valamint más, az egyes részterületeken kompetens minisztériumok együttmûködése is szükséges az új regionális politika megvalósításához;
- az ÚRP másik fontos - ám máig sem tisztázott - szereplõi maguk a régiók;
- a harmadik szereplõcsoportot a megyék képezik, ahol a fejlesztési döntések java része születik. A megyei döntéshozatalban a kistérségek képviselõi, a megyei gazdasági kamarák, az államigazgatási szervek és a különbözõ érdekképviseletek vesznek részt a partnerség jegyében;
- a fejlesztési döntések végrehajtása kistérségi és települési szinten történik, amely egységek a fejlesztés tulajdonképpeni alanyai. A kistérségi szervezõdések esetében is megfogalmazódott a partnerségnek mint a helyi önkormányzatok, a vállalkozói szféra, a társadalmi szervezetek együttmûködésének az elve.
Az ÚRP kialakítása során nagy hangsúlyt kapott a partnerség elve, az alá- és fölérendeltségi viszonyokat felváltó horizontális kapcsolódások szükségessége, a minél szélesebb körû részvétel a fejlesztési döntésekben és végrehajtásukban, valamint a fejlesztés komplex jellege.
Az ÚRP intézményesülésének vizsgálata során kiemelt jelentõségû a területfejlesztési törvény elõkészítése és meghozatala. Az 1990-es parlamenti választásokat követõen létrejött Környezetvédelmi és Területfejlesztési Minisztériumban már 1990-ben megindult a törvény elõkészítése. A törvény kimunkálása a területfejlesztési fõosztály feladata volt, amelynek - mint a szakmai lapokban megjelent anyagokból kivehetõ - nagy erõfeszítéseket kellett tennie létjogosultságának minisztériumon belüli elismertetéséért. A kis létszámra (22 fõ) tekintettel akadémiai és egyetemi kutatókat is (elsõsorban az RKK-ból és az egyetemi földrajz, illetve regionális tanszékekrõl) bevontak a törvény elõkészítésébe. Mindez bizonyára közrejátszott abban, hogy az ÚRP kialakítása széles körû publicitást kapott a szakmai folyóiratokban: a Tér és Társadalom, a Falu, város, régió, a Területfejlesztés, a Magyar Közigazgatás stb. folyamatosan jelentetett meg anyagokat, illetve a kérdéssel foglalkozó tematikus számokat.
A szakértõi viták témája a fentiekben vázolt problémák, intézményi megoldások definiálása volt. A tudományos háttér leginkább a KTM-en belüli, illetve a minisztériumok közötti vitákban játszott nagyobb szerepet. Emellett a viták menetét érzékelhetõen befolyásolták az 1990. évi önkormányzati törvény révén hatókörükben meggyengült megyék, a kilencvenes évek elején létrejött kistérségi társulások, valamint a szintén a kilencvenes években kialakított pályázati rendszerek kedvezményezettjei, a különbözõ területfejlesztési magánvállalkozások, ügynökségek nyomásgyakorló csoporttá szervezõdése. E folyamatról ma nem rendelkezem részletes információkkal, így egyelõre nem vállalkozom a számos konferencia, tanácskozás, szakértõi anyag stb. elemzésére sem. Mindenesetre ezeknek az összejöveteleknek bizonyára nagy fontosságot kell tulajdonítanunk a "területfejlesztõk nyelvi közösségének" létrejöttében, hiszen ezeken formálódott ki a közös fogalmi készlet, és itt tisztázódtak azok az elõnyök, amelyeket az ÚRP az aktoroknak nyújthat. A folyamatban a PHARE tevékenysége is fontosnak ítélhetõ: egyrészt a regionális megközelítés formálódó nyelvezetének elsajátítását források juttatásával honorálta, másrészt a nyelvezet kiformálódásához is hozzájárult konferenciák szervezésével, kiadványok publikálásával és terjesztésével.
Az ÚRP által orvosolni kívánt problémák releváns voltának elismertetése, társadalmi elfogadottságuk biztosítása, a közvélemény minél szélesebb rétegeinek meggyõzése érdekében kifejtett erõfeszítések szervesen illeszkedtek a fentiekben vázolt folyamatokhoz. A törvény-elõkészítés során készített anyagok, a megrendezett konferenciák, csakúgy, mint azok az elsõsorban kistérségi programok, melyek az ÚRP elõkészületei során az ÚRP adekvát voltát bizonyították, több-kevesebb teret kaptak a sajtóban.
A társadalmi elfogadtatás során mégis az ország kettészakadásától való félelem, illetve a nyugati és keleti országrész fejlettségében mutatkozó különbség vált azzá az emblémává, mely mind nyelvileg, mind képileg megjelenítette az ÚRP által megcélzott problematikát.
A kérdéskör neves szakértõje így fogalmazott egyik tanulmányában: "Az utóbbi néhány év folyamatait vizsgálva elsõsorban újraéledt a fõváros és a vidék különbségének a problémaköre, annak a korábbiaktól eltérõ, nagyon határozott, mindent átszövõ érvényesülése, túlsúlya. A másik problémakör a nyugat-keleti innovációs lejtõ, amely napjainkra már szakadékká vált. Az ország nyugati térségei jóval aktívabbak az újdonságok fogadásában, azok adaptálásában, mint a keleti és északi régiók. ...A harmadik kérdéskört a településhierarchiában meglevõ és rendre újratermelõdõ különbségek jelentik" (Faluvégi 1994:204).
Amikor megállapítjuk, hogy az ÚRP mindhárom térbeli fejlõdési különbség csökkentését célul tûzte ki, meg kell jegyeznünk, hogy a fõváros-vidék és a településhierarchia szerinti fejlettségi különbségek enyhítése a korábbi fejlesztési politikákban is szerepelt. Az ÚRP-ben megfogalmazott problémák és kezelésük sajátossága az, hogy egyrészt a Nyugat-Kelet fejlettségi különbségek enyhítését is megcélozza, másrészt a három térbeli fejlettségi különbség csökkentésére együttes megoldást kínál.
A Dunántúl és a keleti országrész gazdasági fejlettségbeli különbségének tematizálása a rendszerváltás idõszakában kezdõdött. Az ilyen különbségekre utaló elsõ térképek a munkanélküliségi mutatószámokat jelenítették meg, majd a magánvállalkozásokra, a külföldi befektetésekre vonatkozó mutatószámok is megjelentek és nagy helyet kaptak a sajtóban. A térképek, területi statisztikák sajtóbeli szerepeltetésének növekedése persze nem tekinthetõ kizárólag a területfejlesztõk "nyomulásának". Sokkal inkább arról van szó, hogy a rendszerváltást követõen az új kormányzati szervek, avagy a régebb óta mûködõk saját pozícióik erõsítésére, illetve létezésük jelzésére statisztikák tömegét kezdték el produkálni (Thomas 1996).
A területi statisztikák közül témánk szempontjából kiemelt jelentõségû a bruttó hazai termék megyei bontásban való meghatározása. Erre ugyancsak az 1994-es adatok alapján került elõször sor, de maga az igény már korábban megfogalmazódott.
"A magyar regionális politika döntéshozói már évek óta ismételten artikulálták azt az igényt, hogy szeretnék a fejlesztési alapok elosztását a régiók gazdasági fejlettségét kifejezõ, a hivatalos statisztikai szolgálat által elõállított szintetikus mérõszámhoz kötni. Erre a célra vitathatatlanul az egy fõre jutó bruttó hazai termék regionális értéke a legjobb mutató, hiszen ez a területi megfelelõje a nemzetgazdaság fejlettségét összefoglalóan jellemzõ mérõszámnak. Az érdeklõdést nyilvánvalóan táplálta a nemzetközi integráció erõsödése is. Egyfelõl a hazai fejlesztési alapok elosztásakor hivatkozási alappá vált az Európai Unió regionális politikája, másfelõl a csatlakozás elõnyeinek és hátrányainak mérlegelése során az elnyerhetõ regionális támogatások számbavételéhez ismerni kell, hogyan viszonyul a magyar régiók fejlettsége az Európai Unió átlagához. A felhasználói igényeket nem elhanyagolható mértékben ösztönözte az a törekvés, hogy a területfejlesztési alapok elosztását a hivatalos statisztika rangjára emelt mutatóhoz kössék, és ily módon, az elosztási módszer objektivitását hangsúlyozva, lerövidíthetõ legyen az alapok elosztását kísérõ hosszas érdekegyeztetési folyamat" (Farkasházy-Hüttl 1996:681).
A területi fejlettségbeli különbségek megbízható mérésére, legalábbis a megyék vonatkozásában, a KSH mint a kérdésben leginkább kompetens hivatal nyújt garanciát. A fejlesztési források elosztásakor persze tekintetbe kell venni a település és a kistérség szintû kiegyenlítés igényét is. A települési és a kistérségi szintû fejlettségbeli különbségek mérésére többféle módszert kidolgoztak, a ma kormányzatilag elfogadott településszintû egyenlõtlenségmutatót a KSH-ban (Faluvégi 1994), a kistérség szintût az RKK-ban dolgozták ki (Csatári 1996). E komplex statisztikai mutatószámok kialakításában meghatározó szerepet töltött be a területi egyenlõtlenségek mérésére az Európai Unióban alkalmazott mutatószámok hazai adaptálása. Noha nem célom e statisztikák megbízhatóságát megkérdõjelezni, mindenképpen utalni kell egyrészt a feketegazdaság problematikájára, másrészt az adatfelvételek megbízhatóságának kérdéskörére. Úgy tûnik, az elsõ kérdéskör egyáltalán nem jelenik meg a területi statisztikák megbízhatóságáról folytatott vitákban, a másodikból adódó problémák elkerülésére pedig sokváltozós, komplex elemzéseket alkalmaznak (Farkasházy-Hüttl 1996; Faluvégi 1994; Csatári 1994).
b) Potenciális konfliktusok - pesszimista jövõkép
Az ÚRP nyelvezetének kialakítását szolgáló diskurzusban mindenekelõtt a korábbi fejlesztési megközelítések alkalmatlan voltát, illetve az európai megoldások átvételének szükségességét hangsúlyozták. Ez utóbbi hangsúlyozása minden bizonnyal kapcsolódik az európai integrációs folyamathoz mint elsõdleges politikai prioritáshoz, illetve a rendszerváltási diskurzusban újraformálódó Európa-képhez és a centrum-periféria dualitáshoz. Ezekre a momentumokra itt nincs módom kitérni, annyit azonban megjegyzek, hogy a fent említett szempontok háttérbe szorították azt a kérdést, hogy mi várható, ha nem születik meg az ÚRP.
Az ÚRP-rõl folyó vitákra általában nem jellemzõ a negatív érvelés, noha a nem kívánatos - ám az ÚRP alkalmazásával elkerülhetõ jövõ képének - három eleme megjelent a vitákban: egyrészt a regionális fejlõdésbeli különbségek növekedése folytán az elmaradó területeken eluralkodó kilátástalanság és a demográfiai erózió rémképe, másrészt a fejlesztési politika visszatérése a bírált szocialista intézményi megoldásokhoz, harmadrészt pedig az átmeneti-kompenzáló megközelítés nyomán kialakult koordinálatlanság, pazarlás gyakorlatának továbbélése. Íme néhány példa a fenti veszélyekrõl a kérdéskör irodalmából.
Depresszió
"A gazdasági növekedés ütemének csökkenése, vagy a visszaesés kilátástalan pszichológiai légkört teremt, szakembervándorlást idéz elõ, demográfiai eróziót vált ki" (Horváth 1992:6).
"A regionális politika ... állami szerepvállalás nélkül fából vaskarika, amit nem pótolhat semmifajta ¯posztmodern® decentralizáció (ami magyarul annyit jelent, mint felelõsségelhárítás). Akkor már sokkal tisztességesebb, ha azt mondjuk: Kedves (nem létezõ) régiók! Nincs más teendõ, mint bevárni az általános fellendülést, addig tartsatok ki!" (Nemes Nagy 1992:73)
Visszatérés a szocialista rendszerhez
"Nyilvánvaló az is, ha az alaprelációkban nem következik be lényeges változás, akkor a korszerûsített területi irányítási rendszer alig jár több haszonnal, mint hogy nem keveseknek továbbra is hivatali széket és íróasztalt biztosít. Ebben a szisztémában - s itt visszakanyarodunk szûkebb témánkhoz - a területfejlesztési politikában érintettek (irányítók) kifejezetten a területi különbségek, egyenlõtlenségek fennmaradásában, illetve folyamatos újratermelõdésében érdekeltek: az elmaradottság, a depresszió, a munkanélküliség lokális koncentrációja, a környezeti krízishelyzetek ¯legitimálják® õket" (Nemes Nagy 1990:28).
"Megismétlõdni látszik az a szituáció is, hogy a KTM-ben a területfejlesztés irányításában egyénileg kiváló teljesítményt nyújtó szakemberek gyülekeznek, de államigazgatási gyakorlat és valós hatáskör nélkül, míg a településfejlesztés irányítását és a velejáró jogi és pénzügyi hatásköröket a BM-ben - ismét bizonyos kivételekkel - derék bürokraták veszik kézbe" (Illés 1992:64).
Koordinálatlanság
"A területi politika önmeghatározásának szükségessége mellett nem kevés cinizmus kap elegáns öltözéket a területi problémákat kutató, fejlesztési lehetõségeket feltáró, a területi programokat menedzselõ, ugyanakkor fenntartása és ¯tapasztalatcseréi® költségeivel a forrásokat alaposan megkurtító intézmények képében. A foglalkoztatással és területfejlesztéssel foglalkozó alapok, alapítványok elképesztõ sokasága épült ki nálunk is, az összehangolt mûködés minimumát sem mutatva. A nyugat-európai tanácsadó segélyek is ilyen cégekhez érkeznek a segélyt felélõ tanácsadók hozzácsomagolásával..." (Kõszeghy 1994: 70).
c) Az ÚRP intézményrendszere
A területi egyenlõtlenségek csökkentésére létrehozott intézményrendszer (1996. évi XXI. tv. a területfejlesztésrõl és területrendezésrõl) alapvetõen a fejlesztési tanácsokra épül. Mind országos, mind pedig megyei szinten létrejöttek a fejlesztési tanácsok, amelyek egyrészt kijelölik a források elosztásának irányait, másrészt pályázati rendszer keretében el is osztják a pénzeket.
A fejlesztési tanácsok létrehozásának legfõbb elve a partnerség, amelynek jegyében a települési és megyei önkormányzatok mellett helyet kaptak e tanácsokban, a kistérségek képviselõi, a gazdasági kamarák és a különbözõ állami intézmények (KSH, Munkaügyi Központok) képviselõi.
A területfejlesztés intézményrendszerének létrehozásával eltolódtak az erõviszonyok a központi fejlesztési források megszerzéséért rivalizáló intézmények között. Egyrészt 1990-et követõen elsõsorban a települési önkormányzatok társulásos kezdeményezéseire épülõ kistérségi szervezõdésekkel szemben a jelenlegi rendszerben - a KSH térségi besorolása alapján - adminisztratív körzeteket, kistérségeket alakítottak ki, a területfejlesztési rendszer egyik alapegységeként. Másrészt megemlítendõ, hogy a települési önkormányzati rendszer kiépítése nyomán hatókörükben meggyengített megyék a területfejlesztés jelenlegi szisztémájában komoly elosztó szerepet kaptak. Harmadrészt a területfejlesztési rendszerben döntési jogkörrel rendelkezõk zöme települési és megyei önkormányzati szereplõ, azaz a mostani fejlesztési rendszerben az önkormányzatok meghatározó szerephez jutottak.
A területfejlesztési törvény elõírásainak megfelelõen két támogatási keretet hoztak létre, a területfejlesztési célelõirányzatot és a területi különbségek enyhítését szolgáló fejlesztési célú támogatást. Az elõbbi felét központi mérlegelés alapján osztják szét, a másik felét decentralizálták. A területi kiegyenlítési támogatás felhasználásáról teljes egészében megyei szinten döntenek. A területfejlesztési támogatás elsõsorban a nagytáji, regionális fejlesztési elképzelések megvalósítására szolgál, a területi kiegyenlítést célzó támogatás pedig a hátrányos helyzetû kistérségek felzárkóztatására. A kistérségek hátrányos helyzetét négy szempont szerint minõsítik (Csatári 1996):
- társadalmi-gazdasági szempontból elmaradott térségek;
- az ipari hanyatlással érintett térségek;
- rurális térségek;
- tartósan magas arányú munkanélküliséggel sújtott térségek.
A területfejlesztési célirányzatból mind a négy kistérség részesülhet, a területi kiegyenlítési célirányzatból csak az elsõ és a negyedik kategóriába soroltak.
d) Rivális intézményrendszerek
Az új regionális politika intézményrendszerének kialakítása a minisztériumok közötti erõviszonyokat is átrendezi, hiszen a KTM felügyelete alá tartozó területfejlesztési rendszer az e minisztérium által újraosztható forrásokat növeli. Arról azonban, hogy hegemón pozícióba jutott volna az ÚRP a vidék fejlesztésében, nem beszélhetünk.
Az elmúlt évi költségvetési adatok szerint az új regionális politika keretében mintegy 10 milliárd forint került újraosztásra (igényként - nyugati minták alapján - a GDP 1-2 százalékának ilyetén célú elosztása fogalmazódott meg, ami 50-100 milliárd forintot jelentene). Ezzel szemben az agrártámogatások mintegy 80 milliárd forintot tettek ki. Az önkormányzatokhoz visszajuttatott források volumene mintegy 300 milliárd forint volt, éss a BM az önhibájukon kívül hátrányos helyzetbe jutott önkormányzatoknak 1,675 milliárd forintot juttatott.
A regionális, az agrár- és az önkormányzati politikák szervezetrendszere továbbra is elkülönül, ám a helyzet bonyolultságát jól jellemzi, hogy a költségvetés legkülönbözõbb fejezeteiben találkozunk fejlesztési, önkormányzati kiadásokkal, a különbözõ decentralizált alapokról, közalapítványokról, hivatalokról nem is beszélve.
A törvény meghozatala után egy évvel az új regionális politika intézményrendszere nem tekinthetõ teljesen kialakultnak. Egyrészt a területfejlesztési törvényben elõírt, a területi egyenlõtlenségek körének definiálásához, illetve csökkentésük intézményes megoldásaihoz szükséges országos területfejlesztési koncepciót még nem fogadta el az országgyûlés. Másrészt a régiók létrehozása csak az elmúlt hónapokban kezdõdött meg, s a különbözõ minisztériumok közötti feladatmegosztás tisztázása sem jutott nyugvópontra.
Összefoglalás és további kutatási feladatok
A területfejlesztõkkel folytatott interjúk és a témához kapcsolódó szövegek elemzése révén kibontakozni látszik az ÚRP létrejöttének folyamata: a "regionális" nyelvet beszélõk körének bõvülése, a területfejlesztés és a területfejlesztõk szakmai körülhatárolásáról folyó viták, az ÚRP intézményesülése.
Összefoglalásképpen érdemes áttekintenünk azokat a tényezõket, melyek az ÚRP létrejöttében kiemelt jelentõségûek lehetnek.
A "sikerrecept" egyik fontos eleme minden bizonnyal a területfejlesztõk csoportjának stratégiája, az, hogy a regionális politika érvényességi és szereplõi körének definiálása során a határok tágítására törekedett. A "Minden területfejlesztés!" - legalábbis csaknem minden kormányzati politikának vannak regionális vonatkozásai - mint elv nagyban megkönnyítette, hogy olyan eltérõ szakmai csoportok, mint például a várostervezõ építészek, a közösségfejlesztõk, a vidékkutatásokkal foglalkozó szociológusok, csatlakozzanak a korábban a földrajzosok érdeklõdési körébe és kompetenciájába sorolt területi problematikák megjelenítéséhez, a "szakmához". Mindazonáltal a megkérdezettek szerint a szakmai határok tágítására irányuló erõfeszítések megnehezítik a közös tudásanyag, nyelvezet kialakítását és egynemûsítését.
A területfejlesztés határainak definiálása körül folyó vitákban a területfejlesztés, a területrendezés és a településfejlesztés elhatárolása is nagy teret kapott. Ebben, úgy vélem, egyrészt az eltérõ szakmai hátterû és intézményi beágyazottságú szereplõcsoportok (például építészek, földrajzosok, szociológusok) közötti, másrészt a minisztériumok közötti rivalizálást kell látnunk.
A "sikerreceptben" fellelhetõ másik elem a területfejlesztés európai uniós jellegének kiemelésére alkalmazott érvelési stratégia. A rendszerváltást követõen pozitív értelmezést kapott "európaiság", "európai megoldások" gyakran elõforduló elemei a területfejlesztõk érvelésének, az általuk szorgalmazott politikai megoldások alátámasztásának. Ugyanakkor van egy másik üzenete is ennek az érvelésnek: az EU fejlesztési forrásainak zöme a regionális jellegû fejlesztési programokat finanszírozó alapokban összpontosul.
A "sikerrecept" harmadik, a politika intézményesülésében kiemelt jelentõségû eleme a területfejlesztést, a regionális politika szükségességét képviselõ vezetõ politikus személye. Baja Ferenc mint a politikai élet egyik "erõs embere" a regionális fejlesztõk rövid szakmai történetének egyik - olykor heroizált - szereplõje. Az interjúk során a megkérdezettek külön is kitértek a személyére, mint aki a törvény meghozatalával és az intézményrendszer kialakításával "megsejtette" az ÚRP-ben rejlõ politikai lehetõségeket, és ezzel nagyban hozzájárult a megközelítés társadalmi elfogadottságához.
Dolgozatomban elsõsorban a regionális megközelítés nyelvezetének vizsgálatára összpontosítottam. A kutatás jelenlegi fázisában nem volt elég információm arra vonatkozóan, hogy folyamatában miként formálódik a területfejlesztés mint szakma közös tudásanyaga; hogy mennyiben járultak hozzá a szûkebb "szakmán" kívüli közéleti szereplõk a területi problematika relevánssá válásához; hogy miként közvetítik, illetve adaptálják e tudásanyagot a területfejlesztésben érintett, ám a problémák és megoldások nyelvi konstruálásában csak korlátozott beleszólással rendelkezõ szereplõk (például polgármesterek); hogy miként folyik a rivalizálás a vidék fejlesztésében eltérõ megközelítést, más preferenciákat alkalmazó csoportok között.
E problémák további alaposabb vizsgálatát tartalom- és diskurzus-elemzési eljárások segítségével, kibõvített forrásanyagon kívánom elvégezni.
Jegyzetek
1. Illés Iván (1993:524) szerint a hetvenes és a nyolcvanas évek falvait a gazdag téesz, gazdag falusiak és a szegény tanácsok jellemezték, ezzel szemben a kilencvenes években ennek épp az ellenkezõje tapasztalható: szegény szövetkezet (ha létezik még egyáltalán), szegény falusiak és gazdag önkormányzat.
2. Az ÚRP nyelvezetének eddigi vizsgálata a Magyar Közigazgatás, a Gazdasági Fórum, a Belügyi Szemle, a Tér és Társadalom, a Falu, város, régió, a Településfejlesztés, a Közgazdasági Szemle és a Statisztikai Szemle 1990-1996. évfolyamaiban a település- és területfejlesztés témakörében megjelent írások elemzésén és a törvény elõkészítésében részt vett szakértõkkel készített interjúk anyagán alapul. Emellett a hozzáférhetõ szakértõi anyagokat is bevontam a vizsgálatba. (A bibliográfiában csak azokat az anyagokat sorolom fel, amelyekre a dolgozatban hivatkozom.)
Hivatkozások
Berger, P.-T. Luckmann 1966. The social construction of reality: A Treatise in the Sociology of Knowledge. New York: Doubleday
Bonnano, A.-K. Bradley 1994. Spatial Relations in the Global Socio-Economic System and the Implications for Development Planning. In: A. Jansen-D. Symes (eds.) Agricultural Restructuring and Rural Change in Europe. Wageningen: Agricultural University, 49-64.
Bush, L. 1989. Irony, Tragedy, and Temporality in Agricultural Systems, or How Systems and Values Are Related. Agriculture and Human Values, (Vol. 6) 1, 4-11.
Cloke, P.-J. Little 1990. The Rural State? Limits to Planning in Rural Society. Oxford: Clanderon
Csatári B. 1996. A magyarországi kistérségek néhány jellegzetessége. Kecskemét: MTA RKK PHARE
Csite A. 1994. Decentralized Redistribution: Local Governments in Hungary 1990-1994. Paper presented at the 6th Summer School of the European Society for Rural Sociology. Chania, Greece
Douglas, M. 1987. How Institutions Think. London and New York: Routledge
Faluvégi A. 1994. Az elmaradott térségek szociológiai jellemzõi. Agrártörténeti Szemle, (XXXVI.) 1-4, 204-243.
Faragó L. 1992. Mi lesz veled területfejlesztés? Tér és Társadalom, 1-2, 77-86.
- 1994. Adalékok a területfejlesztéssel kapcsolatos fogalmak vitájához. Tér és Társadalom, 3-4, 23-39.
Farkasházy L.-Hüttl A. 1996. Regionális számlák Magyarországon. Statisztikai Szemle, 680-693.
Flynn, A.-P. Lowe 1994. Local Politics and Rural Restructuring: The Case of Contested Countryside. In: A. Jansen-D. Symes (eds.) Agricultural Restructuring and Rural Change in Europe. Wageningen: Agricultural University, 247-259.
Fujita, K.-R. C. Hill 1995. Global Toyotaism and Local Development. International Journal of Urban and Regional Research, (Vol. 19) 1 (March), 7-22.
Giddens, A. 1984. The Constitution of Society. Cambridge: Polity Press
Greider, Th.-L. Garkovich 1994. Landscapes: The Social Construction of Nature and the Environment. Rural Sociology, (Vol. 59) 1, 1-24.
Hajer, M. A. 1995. The Politics of Environmental Discourse: Ecological Modernisation and the Policy Process. Oxford: Clanderon Press
Hannigan, J. A. 1995. Environmental Sociology. London and New York: Routledge
Harcsa I.-Kovách I.-Szelényi I. 1995. The Price of Privatisation. Review of Sociology of the Hungarian Sociological Association, 47-64.
Horváth Gy. 1992. A magyar regionális politika súlypontjai. Tér és Társadalom, 1-2, 1-15.
Illés I. 1992. A területfejlesztés irányításának kérdései. Tér és Társadalom, 1-2, 57-68.
- 1993. Az önkormányzatok finanszírozásának aktuális problémái. Magyar Közigazgatás, (Vol. XLII) 9, 522-525.
Juhász P. 1983. Az agrárértelmiség szerepe és a mezõgazdasági szövetkezetek. Medvetánc, I.
- 1986-87. Mai képeink a parasztságról és a falusi társadalom néhány jellegzetességérõl. Medvetánc, (IV) I.
Kõszeghy A. 1994. Fogalmak és jelentések a területi politika hatókörében. Tér és Társadalom, 3-4, 63-78.
Mardsen, T.-J. Murdoch-P. Lowe-R. Munton-A. Flynn 1993. Constructing the Countryside. London: UCL Press
McMichell, Ph. 1996. Globalization: Myths and Realities. Rural Sociology, (Vol. 61) 1, 25-55.
Miller, S. 1996. Class, Power and Social Construction: Issues of Theory and Application in Thirty Years of Rural Studies. Sociologia Ruralis (Vol. 36) 1 (April), 93-116.
Nemes Nagy J. 1990. Területi egyenlõtlenségek dimenziói. Tér és Társadalom, 2, 15-30.
- 1992. Margójegyzetek a regionális politikához. Tér és Társadalom, 1-2, 69-76.
Oksa, J.-P. Ranikko 1996. The Changing Meanings of Rurality Challenge Rural Policies. New Rural Policy English Supplement (Vol. 3) 3-14.
Shields, R. 1992. Places on the Margin. Alternative Geographies of Modernity. London: Routledge
Swain, N. 1993. The Smallholders versus the Green Barons: Class Relations in the Restructuring of Hungarian Agriculture. Working Papers Rural Transition Series No. 8, CCEES: Liverpool
Szelényi I. 1979. Social Inequalities in State Socialist Redistributive Societies. International Journal of Comparative Sociology, (Vol. XIX) 1-2, 63-87.
- 1990. Városi társadalmi egyenlõtlenségek. Budapest: Akadémiai Kiadó
Thomas, R. 1996. Statistics as Organisational Products. Sociological Research Online, (Vol. 1) 3.
Thorns, D. C. 1992. Fragmenting Societies? A Comparative Analysis of Regional and Urban Development. London and New York: Routledge
Tovey, H. 1993. Environmentalism in Ireland: Two Versions of Development and Modernity. International Sociology, (Vol. 8) 4 (December), 413-430.
Vági G. 1982. Versengés a fejlesztési forrásokért. Budapest: KJK
Vági G. 1991. Magunk, uraim! Budapest: Gondolat
*A tanulmány egy korábbi változatát felolvastam a Magyar Szociológiai Társaság "A magyar szociológia helyzete és jövõje" címû konferenciáján Székesfehérvárott, 1997. január 6-án. A dolgozat a "Mikrokörzetek szervezõdése és átalakulása" címû OTKA-kutatás keretében készült. A munkában Borboly István és Sasfi Csaba voltak segítségemre. A dolgozat elkészítéséhez fûzött megjegyzéseikért köszönettel tartozom Némedi Dénesnek és Szabó Mártonnak.