Oláh Sándor
LÁTHATATLAN ELSZEGÉNYEDÉS


Írásunk esettanulmány egy székelyföldi falusi háztartás alkalmazkodási stratégiáiról a kilencvenes évek közepének romániai gazdasági recessziója idején. Elõször röviden vázoljuk a falusi háztartásgazdaságokra a jelzett idõszakban hatással lévõ nagytársadalmi változások trendjeit, majd egy eset bemutatása után a makrogazdasági átalakulások nyomására a rurális környezetben megindult mikroszintû folyamatok egy részét tekintjük át. A témaválasztásunk mögötti problémakört Alekszandr Sz. Ahiezer orosz társadalomkutató a következõképpen fogalmazta meg: "Mindenesetre látnunk kell, hogy a nép vagy ország konkrét történelmi fejlõdése kedvezõtlen eredményekhez vezettek. Ez mindenekelõtt abban fejezõdik ki, hogy a tömegek nem képesek kellõképpen megfelelni a történelem kihívásainak. A mai problémák megkövetelik, hogy fokozzák az összes tevékenységi forma, a reprodukció hatékonyságát, az önátalakításra irányuló reflektív képességet" (Ahiezer 1995:137). A rurális övezetek kutatói a kelet-európai rendszerváltás után a falusi lakosságra jellemzõnek tartják, hogy képtelen "a mindennapi életben való eligazodásra", "az életsors alakítására", "az elhatározások véghezvitelére", "a gondok enyhítésére és a problémák megoldására", úgy ítélik meg, hogy "a jövõt illetõ pesszimizmus, sõt még a magányosság érzése tekintetében is - falun a legválságosabb a helyzet" (Andorka 1994:16).

A romániai átmeneti idõszak gazdasági nehézségei talán egyetlen társadalmi csoportot sem terhelnek annyira, mint a vidéki - fõleg a hátrányos helyzetû térségekben élõ - lakosságot. Az általános gazdasági visszaesés közepette a szocializmus korszakában vidékre telepített ipar mély válsága, a mezõgazdasági termelés hanyatlása, a reálbérek csökkenése, a munkanélküliség fokozott mértékben sújtja az ország lakosságának 45,6 százalékát kitevõ falusi népességet. Általános az intézményes ellátottság alacsony színvonala, az intézmények szegénysége, az infrastruktúra rendkívül elmaradott állapota. Miközben Európa nyugati felében a mezõgazdaságban túltermelési válság van, és a kormányok keresik az ágazat támogatásának hatékonyabb módjait és a rurális területek számára a túlélés lehetetõségeit (Kovách 1995:78), Romániában, több más volt szocialista ország helyzetéhez hasonlóan, alacsony a termelékenység, mindmáig nem sikerült kidolgozni átfogó agrárstratégiát. Az ország mezõgazdasági összterületének csaknem 44 százalékán egyéni parasztgazdaságok, 38 százalékán társult magángazdaságok mûködnek, 18 százalék körüli az állami tulajdonban maradt föld (Vince 1995:38). A kormányzat idõnként meghirdetett gazdasági programjai (1993, 1995) a családi vállalkozói gazdaságok, a társult gazdaságok és az állami nagybirtok támogatását tartják fontosnak, elvileg sem vállalják a 2,6 millió önellátó kisparaszti gazdaság támogatását. A zömében kisbirtokos családok saját munkaerõre, önellátásra - esetleg csekély piaci részvételre is - alapozott termelése a mai gazdasági konjunktúrában csak a létfenntartás korlátozott újratermelését teszi lehetõvé. A falusi családok százezrei kényszerülnek a szocializmus évtizedeiben kialakult igények visszafogására, szükségletek kielégítésének elnapolására. Az ellátottsági szint stagnál, a tartós fogyasztási cikkek állománya nem fejlõdik. A hûtõ mellé nem kerül fagyasztógép, a fehér-fekete televíziót már nem lehet színesre cserélni, korlátozni kell a kiöregedett autó használatát. A letûnt rendszerrõl kritikus elemzõi gyakran megállapítják, hogy alacsony volt az életszínvonal, és az embereknek a krónikus hiány okozott nap mint nap súlyos gondokat. Az addig is szegény falusi lakosság tapasztalata e korszakról azonban - a mai helyzetébõl visszapillantva - ellentmond ennek. A letûnt korszak társadalmi valóságából ma az a fontos az emlékezõknek, hogy az akkori "helyzet teljes foglalkoztatottsággal párosult és szerény mértékû társadalmi, gazdasági biztonsággal. Bizonyos fokú egyenlõség nyomta rá bélyegét a társadalomra" (Kornai 1993:222). Ezzel szemben a mai helyzetben a növekvõ társadalmi egyenlõtlenségek, a lemaradás, az elszegényedés érzékelése nagy társadalmi csoportok nehezen elviselhetõ mindennapi tapasztalata. "Különösen kritikus a helyzete a félreesõ, rossz természeti adottságokkal rendelkezõ, elöregedõ falvak lakóinak, akik a kezdeti nekilendülés után ma már csak a jobb és közelebbi parcellák megmûvelésére szorítkoznak, a legszükségesebb élelem elõteremtése céljából" (Vincze 1995:39). A hátrányos gazdasági helyzet az elszegényedésnek csak az egyik oldala, a falusi társadalmakban élõknek nemcsak a fizikai, hanem a társadalmi életesélyek csökkenésével, kapcsolathiánnyal, a társadalmi kirekesztõdéssel is számolni kell.

Hargita megyében a lakosság 59,3 százaléka él falun, és a megye mûvelés alatti területeinek 93 százaléka van magánkézen, vagyis az önellátásra berendezkedett családi kisgazdaságok tulajdonában. Errõl a termelési szervezetrõl az agrárszakemberek megállapítják, hogy az alkalmazott technológiával és önkizsákmányoló munkával biztosítható létfenntartás menedéket jelent a családtagoknak a jelenlegi válságos helyzet átvészelésére, alacsony a termelékenységük, és többségük nem fejlõdõképes. A gazdasági hatékonyság növelésének fõ akadályai a föld-, a munkaerõ- és a tõkehiány, az alacsony gépesítettségi fok, a korszerû termelési tapasztalatok hiánya és az, hogy nem épültek ki a kapcsolatrendszerek, a termelési, együttmûködési és értékesítési rendszerek. Ezekbõl a hiányosságokból szakemberek azt a következtetést vonják le, hogy a családi kisgazdaságok mai termékszerkezetükkel nehezen integrálhatók a korszerû, versenyképes termelési formákba, és a mai gazdálkodási gyakorlat fennmaradása hosszú távon a falusi régiók elszegényedéséhez vezethet. Sürgetik a gazdálkodási magatartásmód megváltoztatását, a szemlélet- és szerkezetváltást a kistermelõk gazdaságaiban, a hatékonyság és versenyképesség érdekében elkerülhetetlennek tartják "a betokosodott mezõgazdasági hagyományok feladását" (Tóth 1995:153). A fentiek természetesen a gazdasági racionalitás szempontjai szerint ítélõ külsõ szemlélõk megállapításai (e helyen nem részletezhetjük, hogy a falusi régiók gazdasági szereplõi miért nem követik a szakemberek elvárásait). Az elszegényedésnél maradva, ha figyelembe vesszük azt a körülményt, hogy a kedvezõtlen társadalmi folyamatok hatásait minden esetben az egyének szubjektív megítélésének szûrõjén keresztül érzékeljük (Lengyel-Tóth 1990:31), akkor el kell fogadnunk, hogy az individuum szintjén "elméleti és módszertani szempontból egyaránt nehéz megmondani, hogy ki a szegény" (Andorka 1994:9).


Fogalmi kitérõ

A szegénységrõl szóló irodalom abszolút és relatív szegénységrõl beszél. Abszolút szegénységen a kutatók azt az állapotot értik, amikor az egyén szintjén a fizikai erõnlét fenntartása is veszélyeztetett. Más szóval az éhezés, az éhhalál fenyegeti.¹ Az "abszolút" mérce persze történelmileg viszonylagos, emellett számos gazdasági-társadalmi tényezõ függvénye az, hogy az egyes országokban az életszínvonal milyen minimumszintjét alakítják ki a mérhetõ jövedelmek, juttatások, és ellátottságok alapján. A létminimum legalsó szintjének megállapításában országonként markáns különbségek lehetnek.

A relatív szegénység fogalmának meghatározása Peter Townsend nevéhez fûzõdik. Szerinte az egyének akkor élnek szegénységben, ha nem áll rendelkezésükre elegendõ forrás ahhoz, hogy úgy táplálkozzanak, olyan tevékenységekben vegyenek részt, és olyan életfeltételekhez, javakhoz jussanak, amelyek társadalmukban szokásosak vagy legalább széles körben elfogadottak és helyeslésre találnak (idézi Zombori 1994:150). A fentiek értelmében a szegénység észlelése az egyén szintjén nemcsak az anyagi nélkülözéssel, hanem a társadalmi egyenlõtlenségek érzékelésével is összefügg. Következésképp az olyan fogalom, mint az életszínvonal, mélyen szubjektív, függ azoktól az emberektõl, akik átélik, nem lehet külsõ szempontok alapján kidolgozott, objektív mutatókkal meghatározni, mint például a jövedelmek, a fogyasztás vagy a kiadások mértéke. Ugyanígy a jólét fogalmában is benne rejlik a személyes kötöttség, a fogyasztás adott rendjét minden egyén másképpen fogja megítélni. "A legtöbb ember fogyasztási szokását jelentõsen befolyásolják a társadalmi normák, értékelését pedig nagymértékben meghatározza a többiek helyzetével való összehasonlítás" (Jacobs 1993:203). Ez a megállapítás hangsúlyozottan érvényes az olyan interaktív-kommunikatív társadalmi közegben, mint a székely falu, ahol az egyén számára belátható kiterjedésû lokális társadalmakban sûrû személyközi interakciók adnak keretet a mindennapos szociális érintkezéseknek.

Az individuális helyzetértékelésekhez a mikrokörnyezetben jelenlevõ vonatkoztatási csoportok szerepe mellett találhat az egyén saját korábbi életútján is referenciapontokat, amelyekhez viszonyítva érzékelheti rossznak, elviselhetetlennek az aktuális helyzetét vagy jövõbeni perspektíváit. Ennek a viszonyítási eljárásnak tapasztalataink szerint ma széles körû társadalmi relevanciája van.

A személyes vagy családi helyzetmeghatározások szorosan összefüggnek a már kialakult igényszerkezetekkel, aspirációkkal, szükségletekkel is. "Az emberek határozottan érzik, hogy mire van szükségük, s ezek az érzések kultúrák és korok szerint óriási mértékben változnak" (Doyle-Gough 1991:61). Minden korszakban, így a jelenben is, az aktuálisan érvényesülõ szükségletek, aspirációk társadalmi termékek és történetiségük van. Tapasztalataink szerint a mai székelyföldi falusi környezetben a szükségletek észlelésekor egy jelentõs társadalmi réteg esetében alapvetõen arról van szó, hogy a mindennapi életgyakorlatban létjogosultságot követelnek más, a maitól eltérõ (kedvezõbb) feltételrendszerben kialakult várakozások, igényszerkezetek. (Ezt a jelenséget az aláb0biakban egy háztartásgazdaságban érvényesülõ magatartásmódokon keresztül mutatjuk be.)

Összefoglalva: ha fogalmilag helyesnek tartjuk azt a meghatározást, hogy a szegénység valamitõl való megfosztottság állapota, azt is meg kell mondanunk, mi az a valami, amitõl a szegények megfosztottak. Ez az igazi tartalmi kérdés tehát a mai székelyföldi falusi környezetben.


Szempontok és relevanciák

A vizsgálatra kiválasztott nukleáris család kétgenerációs, négytagú, de alkalmi gazdasági kooperációban él mindkét házastárs idõs szüleivel is. A családfõ önálló gazdálkodó, csaknem két évtizedig állami alkalmazott volt, négy éve elbocsátották. A feleség helyi fogyasztási szövetkezetnél dolgozik, a gyermekek középiskolások.

Úgy véljük, a szóban forgó család megélhetési módja, életvezetési szokásai, kialakított életkeretei, társadalmi kapcsolatai a mai falusi középnemzedékhez tartozó családok egyik típusát képviselik. Azért döntöttünk eleve középkorú felnõttek családjának vizsgálata mellett, mert tapasztalataink szerint a középnemzedék életgyakorlatában, értékorientációjában, életvitelének alakulásában a romániai fordulat utáni nagytársadalmi folyamatok hatásai és a korábbi években kialakult aspirációk konfliktusa több vonatkozásban nyomon követhetõk, mint egy fiatal vagy egy idõsebb család esetében. Ez a családtípus a szocializmus évtizedeiben alakította ki életkereteit, az ebben a korszakban rendelkezésre álló anyagi és társadalmi erõforrásokból építkezett, más szóval ennek a korszaknak a produktuma. Az utóbbi évek makrotársadalmi változásai több vonatkozásban érintették, mint például a szocializmus modernizációs kísérletét megelõzõ idõkben a premodern értékek és normák rögzülésével kialakult igényszerkezetû idõsebb családokat. Ez a véleményünk nem azt jelenti, hogy az igényeket, aspirációkat merev, változatlan alakzatokként értelmezzük, de nem feledkezhetünk meg a kvázi-archaikus falusi társadalmakra jellemzõ konzervativizmusról.

A környezet jellege, állapota a szociális helyzet egyik fontos mutatója, nagymértékben meghatározza az egyén vagy a család társadalmi, fizikai életesélyeit. Így például jelzésértékû, hogy a települési hierarchia melyik szintjén található a vizsgált család lakóhelye. Romániában, mint más kelet-európai országokban is, társadalomtörténeti örökség a központi erõforráselosztó centrumok és a félreesõ peremvidékek infrastrukturális ellátottságának nagyfokú különbsége. A városoktól, ipari övezetektõl, közigazgatási központoktól, közlekedési csomópontoktól való távolságok növekedésével általában arányosan romlik a települések munkaerõpiaci helyzete, az innen elérhetõ szolgáltatások minõsége és mennyisége.

Az alább bemutatásra kerülõ háztartást egy székelyföldi viszonylatban közepesen hátrányos helyzetû településrõl választottuk. A másfélezres lélekszámú falu önálló közigazgatási egység a szokásos helyi intézményekkel (nyolc osztályos iskola, orvosi rendelõ, szövetkezeti egységek, posta), napi egy autóbuszjárattal a 45 kilométerre lévõ megyeszékhelyre, rossz utazási feltételekkel. A szakképzett munkaerõ csak részben talál alkalmazást a napi ingázással elérhetõ, többnyire csak idõszakosan mûködõ egy-két ipari vállalatnál. A helyi szolgáltató intézményekben idõnként megüresedõ állásokért versengés folyik. Ezek az állások azért magas presztízsûek, mert nem kell ingázni, a havi kis fizetések mellett nagy vonzereje van a nyugdíjjogosultság reményének, emellett lehetõség marad a részmunkaidõs gazdálkodásra is. Ez a gyakorlat kísérlet a falvakban a szocializmus évtizedeiben kialakult - akkor sikeresnek tartott - életvezetési modell folytatására.


Az eset: "A mi jó idõnk lejárt..."

Az itt következõ történetet egy negyvenhárom éves nõ mondta el. Beszélgetésünket többéves ismeretség elõzte meg, partnerünk kérése az volt, hogy személye maradjon névtelenségben, ezért kutatásetikai okokból nem neveztük meg lakóhelyét sem.

"1975-ben házasodtunk össze a férjemmel. Mindketten itt a faluban nõttünk fel, úgyhogy azt mondhatom, majdnem gyermekkorunktól ismertük egymást, egymás családját. Én középiskolát végeztem, már házasságunk elõtt itt dolgoztam a szövetkezetnél az irodán, de akkor még nem voltam könyvelõ, csak késõbb vettem részt egy továbbképzõ tanfolyamon. Amikor összeházasodtunk, a férjem a városba ingázott, az utasszállító vállalatnál dolgozott, forgalmista volt.

Elõször az volt a tervünk, hogy beköltözünk a városba, és én fogok majd ingázni egy ideig, amíg sikerül nekem is valahol munkahelyet találni. Akkor még ilyen végzettséggel ez nem lett volna akkora gond, mint ma. Ki is utaltak a férjemnek a vállalattól egy garzonlakást, néhány hónapra rá, hogy egybekeltünk. Kitakarítottuk, kimeszeltük, de nekem egyáltalán nem tetszett a lakás sem, a környezete sem, sok jöttment ember lakott ott, veszekedéseket, cirkuszokat lehetett hallani az alatt a rövid idõ alatt is, amíg odajártunk takarítani, úgyhogy nekem nagyon elment a kedvem az odaköltözéstõl. A férjem látta, hogy mennyire idegenkedem, ezért aztán nem is nagyon akart õ se meggyõzni a beköltözésrõl, így a dolog akkor annyiban maradt. Itthon maradtunk, a szüleim udvarán, de építettünk, jobban mondva bõvítettük a házat. A férjem szülei is a faluban élnek, neki még van egy testvére, az én szüleim ragaszkodtak ahhoz, hogy itthon maradjak férjhezmenetelem után, nincs testvérem, nem akartak magukra maradni öregségükre, így aztán a férjem költözött hozzánk, ahogy nálunk mondani szokták, férjhez jött.

Ha most végiggondolom a házasságunkat és még hozzáképzelem azt, ami ezután jöhet a mi életünkbe, azt kell mondanom, hogy ha valami véletlen szerencse nem ér, a mi jó idõnk lejárt. Mindamellett, hogy nem vagyok könnyen elkeseredõ természetû, nem látok semmiféle reményt arra, hogy a mi családunk ki tudná önerejébõl húzni magát a mostani nehéz helyzetbõl. Ne gondolja, hogy mostanában valami váratlan nagy szerencsétlenség ért minket, nem errõl van szó. Fokozatosan, majdnem azt mondtam, hogy észrevétlenül kerültünk a mostani kilátástalan helyzetbe az elmúlt néhány év alatt. Alig vagyok még negyvenhárom éves, az uram is még az ötvenen innen, de sokszor az az érzésem, hogy megvénültünk. Nincs meg már bennünk az a törekvõ tenniakarás, az a lendület, ami házasságunk elsõ tíz-tizenöt évében megvolt. Különösen a férjemen látom ezt a céltalanságot, tehetetlenséget, és ez sokszor elkeserít... Õ már négy éve munkanélküli, és ez az állapot kihatott nemcsak az anyagi helyzetünkre, azt kell mondjam, hogy a házasságunk is megromlott azóta.

Az elsõ idõkben a családunk szépen gyarapodott. Sosem volt magas a fizetésünk, inkább jó közepesnek mondanám, de a pénzt mindig meg tudtuk becsülni, ebben nagyon egyetértettünk. Az is igaz, hogy mindketten a családunkban már gyermekkorunktól láttuk, hogy a pénzt a szülõk sok munkával keresték, és kétszer is meggondolták, hogy mire költik el. Aztán ezt a szokásukat mi is elörököltük, eltanultuk.

Az elmúlt esztendõkben, amíg még a férjem a városban dolgozott, munkaidõ után itthon mindig került olyan elfoglaltságunk, amivel a fizetésünket tudtuk pótolni. A szülõk kollektívtõl kapott háztáji földjein dolgoztunk édesanyámékkal közösen, innen a háztartásom szükségleteire sok minden kikerült, a terményeket közösen használtuk, disznót, majorságot tarthattunk.

Két gyermekünk született, két lány nagyon hamar egymás után, csak egy év a korkülönbség közöttük, nevelésükben nagy segítségünkre volt édesanyám. Amikor letelt a szülési szabadságom, mindkét alkalommal gond nélkül mehettem vissza dolgozni, édesanyám itthon rendezte a gyermekeket. Az elsõ években, amikor láttuk, hogy a félretett tartalék pénzünk szépen gyarapodik, elterveztük, hogy kibõvítjük a lakást, hozzáépítünk még egy szobát és korszerûsítjük. Akkoriban vezették be a faluba a vizet, mindenki fürdõszobát épített, hát mi is nekifogtunk annak is. Építõanyagokat vásároltunk, téglát, cserepet, cementet, a fürdõhöz kazánt, kádat, mindent, ami kellett. A férjem nem volt szakembere semmiféle szerelõ-, építõmunkának, de a fizetéseinkbõl az anyagbeszerzés mellett mindig meg tudtuk fizetni a kõmûvesek munkadíját is.

Amikor a lakás rendben volt, még egy nyárikonyhát is melléje ragasztottunk, és akkor azt mondtuk, most már az építésbõl nekünk elég, be is kell rendezni, ami megvan. Bútort vásároltunk, szõnyegeket szépeket, én mindig szerettem a jót és a szépet, ezt ne vegye dicsekvésnek, de most is megnézheti a szobáimat. A leányaimat is úgy neveltem, hogy becsüljék a jót és a szépet szeressék. Nálam bármikor rendben találja a házat. Na, aztán a bútorok mellé, vagy talán még azelõtt, mosógépet, centrifugát, hûtõt vásároltunk, volt úgy, hogy részletünk is volt, de hát azt akkor nem nagyon éreztük meg, és jó volt, mert már itt volt a házamban s használhattam addig is, amíg lejárt a részlet.

Hát ment az élet szépen, elkezdtünk autóra is gyûjteni, pedig én nem is gondoltam sokáig arra, hogy még autónk is lehet, de amikor láttuk, hogy mások részletre is bele mernek vágni, mi is megpróbáltuk és nyolcvanhatban sikerült is megvásárolni. Tudtunk úgy gazdálkodni a jövedelmekkel, hogy ez is meglett. Az autóval aztán már egy kicsit szabadabban mozoghattunk, igaz, azelõtt szabad idõnk sem sok volt - fõleg az utazgatásra - az építések miatt. De az autóval szabadságunk alatt elmehettünk nyaralni is a gyerekekkel, voltunk a tengerparton, Félixfürdõn, Szovátán. Meglátogattuk a Temesváron élõ rokonokat, szóval egy-egy kicsit kimozdultunk a faluból, néhány napra minden esztendõben. Megengedhettük magunknak az akkori fizetésekbõl és abból, amit még hozzá tudtunk pótolni a munkaidõ után. Költöttünk ruházatra is, mert ha az ember elment egy társaságba, ott legalább úgy kellett öltözzön, mint más, másképp hogy érezheti magát az ember? Társaságba pedig jártunk, nem is ritkán, igaz, legtöbbet csak itt a faluban, de hát az öltözködésre itt is adtak az emberek abban az idõben, és most is adnának, ha lenne rá módjuk, úgy, mint akkor. Az itthoni falusi értelmiségrõl beszélek, akiket ismer, mert hát hozzájuk mérem magunkat is a munkaköröm után, meg a férjem barátai után is valahogy ebbe a társaságba sorolódtunk be, és hát a látókörünk is inkább hozzájuk talált, én azt gondolom. Nem is volt baj soha a társaságban miattunk, vita vagy kellemetlenség nem volt, legalábbis én nem vettem észre ilyesmit. Nagy névnapokat rendeztünk, elõfordult, hogy húsz-huszonöt személyre terítettünk. Máskor közösen összetársultunk és elmentünk színházba a városba, igaz, ez évente csak egy-két alkalommal ha elõfordult.

Szóval azt kell mondjam, ha a mostani helyzetünket nézem, hogy nem voltak anyagi gondjaink egyáltalán, amit kitûztünk magunk elé, azt el is tudtuk érni. Az igaz viszont, hogy mindig elég reálisan mértük fel a lehetõségeinket, azt hiszem, nem tûztünk magunk elé elérhetetlen célokat. Még olyanokat is visszahallottam akkoriban, hogy irigykedtek ránk a faluban, amiért olyan szépen haladtunk. Építettünk, autót vettünk, ezt akkor sem tudta mindenki megtenni, ha egy kicsit könnyelmû volt, akkor már nem, akkor már nem lehetett, akármilyen jó világ is volt... Az uram egyszer egy karácsonyra a szokásosnál gazdagabban megajándékozott, vásárolt egy szép bundát, ekkor is, ezt is visszahallottam a faluból, sokan nem tudták szó nélkül hagyni, hogy ¯bezzeg milyen jól van dolgunk®... Hát jól is volt akkor, nem is panaszkodtam. De hát mindig ilyen volt, azt hiszem, ez a falusi élet, az emberek odafigyeltek mindenre, számon tartják azt is, hogy a másik mit eszik, s ha valaki kicsit jobban halad, mint a többi, azt sokan visszahúznák, nehogy véletlenül igen elõrehaladjon.

Na, de elteltek a jó esztendõk, azt hiszem. A baj akkor kezdõdött, amikor emlegetni kezdték a munkanélküliséget. Hát ez olyan valami volt akkor, amihez elég nehezen szoktunk hozzá. Addig mindenkinek volt munkahelye, aki dolgozni akart. A férjem nagyon nehezen viselte el, hogy máról holnapra azt mondják az embernek a munkahelyén, hogy tovább nincs szükség rád. Ez nem volt ilyen drasztikus változás az õ esetében, mert elõször elküldték rövid idõre, aztán újra visszahívták, de a végeredmény csak az lett, hogy véglegesen elküldték. Hogy milyen szempontok alapján éppen õt és még néhány munkatársát, az most mellékes, emlékszem, hogy hetekig nem lehetett hozzá szólni, annyira kiborította az akkori helyzete. Aztán kapta a munkanélküli segélyt, utána a törvényes szociális támogatást, s most már nem kap sehonnan semmit. Kezdetben még reménykedett, hogy el tud helyezkedni valahol, kilincselt is egy darabig, de hát a szakmája nem olyan, hogy nagyon keresnék, nincs sok munkalehetõség. Szerencsénkre az én munkahelyem stabilnak mutatkozik még mindig, csak az a baj, hogy az én fizetésem csak olyan gyenge-közepes a mai világban. Ha elmegyek egy-két havonta a városba, hát elkeseredve jövök vissza, olyan árak vannak, de hát ezt mindenki tudja, nem kell mondjam...

Szóval a férjem már lassan négy éve munkanélküli. Közben nálunk a faluban is felszámolták a közös gazdaságot, mi is visszakaptunk, mármint a szülõk, két tehenet, szántóföldeket, a faluban lévõ kerteket. Ezeken a földeken gazdálkodunk most, nagy részükön mi, a szüleink már nagyon megöregedtek. Nem volt és nincs más megélhetési lehetõség, bele kell kapaszkodjunk abba, ami van. De nagyon nehéz így a gazdálkodás, ahogy mi csináljuk. Föld lenne elég, nyolc hektár fölött van minden együtt véve, de nincs hozzá semmiféle gazdasági felszerelésünk a kéziszerszámokon kívül. S ebbõl kifolyólag mindenért sok pénzt kell kiadni. Meg kell fizessük a trágyázást, szántást, tárcsázást, a cséplést. Sokba kerül a takarmány hazaszállítása, mert nincs fogatunk. Pedig lehetne is, de hát a férjemet arra, hogy õ ló- vagy tehénfogattal gazdálkodjon, azt hiszem, nem is lehetne rábeszélni. Nem is tudom, miért? Lehet, hogy az az oka, hogy õ nem egy átlagos falusi családban nõtt fel. A szülei nem földmûvelésbõl élõ emberek voltak, hanem szabók, õ gyermekkorában mezei munkával nagyon keveset dolgozott s fõleg állatokkal egyáltalán nem, nem szokott hozzá. Ez a falusi élet pedig olyan, hogy aki kicsi gyermekkortól nem szokott bele, annak aztán késõbb nagyon nehéz.

Így most a földeket megmûveljük, ahogy tudjuk, takarmányt készítünk a két tehénnek, de haszon az nagyon kevés, nem annyi, amennyi lehetne a sok pénzkiadás miatt. Abból, amit megtermelünk, pénzt csak a tejért kapunk, egyebet semmit nem adunk el, nem termelünk semmi másból eladható felesleget. Mindent próbálunk elõállítani, amire a háztartásban szükség van, zöldséget, gabonát, krumplit, gyümölcs van a kertekben, ezekbõl aztán befõzök, télire elraktározok mindenbõl, amennyit csak lehet. Most nem vásárolok az üzletbõl például semmi befõtt- vagy lekvárfélét, azt mind házilag elõállítom, tavaly még egy korsó almaecetet is sajtoltunk, hogy azt se kelljen a boltban megvenni. Sokszor eszembe jut az egyik nagyanyám, õ egy igen tehetséges, okos asszony volt falu-viszonylatban, és nagyon beosztó, takarékos háztartást vezetett. Sok hasznos dolgot tanultam tõle, hogy miképpen kell úgy beosztani az élelmiszert, a fõzésnél az adagolást, hogy ami szükséges, az meglegyen, de pazarlás nélkül. Mert õ mindig azt mondta, hogy ha egy háztartásban az asszony pazarló, az sokkal rosszabb, mint ha a férfi lenne az... Úgyhogy az élelmiszerellátásunk így megoldott, a baj a pénzzel van. Az most már az utóbbi idõben soha nem elég, egyik fizetés nem éri utol a másikat. Pénztartalékunk, ami volt még a kilencvenes évek elején, teljesen elfogyott, most már rendszeresen elõfordul a hónap végi pénzzavar, amit a mi háztartásunkban nem ismertem, amíg ránk nem köszöntött ez a demokrácia. Ilyenkor aztán kölcsönkéréssel oldom meg a helyzetet, igaz a legszükségesebbekre még mindig kaptam az én szüleimtõl, vagy apósoméktól, a családban valahogy megoldottuk mostanáig, szerencsére nem kellett idegenhez menni. Igaz, nagy összegekrõl soha nem volt szó, és nem is lehet, mert most már nagy költekezésekbe nem fogunk, nincs hozzá alapunk. Azt ne is mondjam, hogy vége a nyaralásoknak, az utazgatásoknak, az én szabadságom az elsõ naptól az utolsóig a háztartási és a mezei munkákkal telik el, sokszor érzem, hogy nagyon belefásultam ebbe a szünet nélküli robotolásba. De nincs megállás, nem lehet, mindennap végezni kell a munkaidõ után az itthoni bajokat is, igaz, a leányaim is sokat segítenek, szükségem is van rájuk, mert most már a szüleim háztartása is lassan ránk nehezedik.

Társaságba szinte sohova nem járunk, csak ha valamelyik közeli rokonhoz kell menni valamilyen családi eseményre. De nem csak mi élünk ilyen visszahúzódó életet, vége a nagy társasági életnek nem csak részünkrõl, más családok is, akikkel régebb összejártunk, nehezebben élnek, úgy látom. Nem tartunk már névnapokat két tucat meghívottal, erre most már nemcsak nekünk, másnak sem nagyon jut, legalábbis itt a faluban.

A legnagyobb baj a mi családunkban még mindig nem az, amit elmondtam, ezek még valahogy mind elviselhetõk lennének, de ott vannak a gyermekek, az õ jövõjükrõl van szó elsõsorban. Látom s tapasztalom, hogy már az elindulásuk sem olyan, amilyen kellene legyen, amilyennek én szeretném. Mert nem tudom, nem tudjuk úgy elindítani, ahogy szerintem kellene. A városi iskola, ahova naponta ingáznak, nagyon gyenge, olyan évjáratok végeznek, hogy egyetlen diák sem jut tovább fõiskolákra. Ha volna annyi pénzünk, amennyi nincs, az én gyermekeim is lehetnének egy nagyobb város jobb iskolájában, de ez elérhetetlen, nem tudjuk megfizetni a bentlakás költségeit a kettõnek. S akkor melyiket küldjem? Egyiket sem küldhetem külön-külön, mit fog majd szólni késõbb az, amelyik marad? Én ezt tudom személyes tapasztalatból - mert annak idején én se kaptam megfelelõ anyagi támogatást, hogy a gimnázium után tovább próbálkozzak -, tudom, hogy milyen érzés, amikor a társaid mennek tovább egyetemre és te maradsz, pedig egyáltalán nem vagy tehetségtelenebb, mint õk. Szóval nagyon nehéz lesz, attól félek már most, hogyan fogok én majd akkor megállni a gyermekeim számonkérései elõtt. Mert maholnap végeznek a középiskolával, hogy utána mihez fognak kezdeni, nem tudom. De kiutat nem látok. És ez nagyjából egyedül az én gondom a családban, ez keserít el, a férjem mintha beletörõdött volna ebbe a helyzetbe, már igazán talán nem is akar semmit. Elvégzi a napi dolgát, de nincs terve, hiányzik belõle valami, ami régebben hajtotta. Nem érdekli, hogy mikor mire kell, van-e elég pénz, meg sem kérdezi, tudtam-e adni a leányoknak, amire szükséges? Minden rajtam kell megforduljon, nekem kell mindent beosztanom, mindenre gondom legyen, s emiatt bizony veszekedés is elõfordul mostanában közöttünk elég gyakran. Tudom, hogy neki nagyon nehéz volt ezt a helyzetet elfogadni, a sehová se tartozással nehéz neki kibékülni. Sajnálom, de én sem tudok mindig elég türelmes és elnézõ lenni, elég gyakran összeszólalkozunk, nem akarok belenyugodni, hogy lassan mindenrõl levette a gondját. Azt látom, hogy neki is lennének igényei, és ezekrõl le kell, muszáj lemondania. Õ is szeretné az autóját kifogástalan állapotban karbantartani, de hát erre sem jut, legalábbis nem akkor, és nem annyi, amennyire szükség volna. Azt is meg kell gondoljuk, hogy mikor, hova autózunk, drága a benzin.

Mindenképpen visszaestünk, lassan visszacsúsztunk, pedig most egy olyan idõszakban van a családunk, hogy sokkal több pénzjövedelemre lenne szükségünk. A lányok iskoláztatása, a mindennapos utazás, a szórakozás kiadásai már most nagyon megterhelõek, s még mi lesz ezután, mert még nehéz évek következnek akkor is, ha minden normálisan alakul. Mert, ha majd férjhez készülnek, mibõl fogom én kistafírungozni, mikor most évek telnek úgy el, hogy nem tudok semmi nagyobb dolgot vásárolni nekik, amit félretehetnék. Ha nem jõnek jobb napok, más megoldás nem lesz, az én bútoraimat, kelengyéimet kell felosszam közöttük.

Vannak most is, akiknek nagyon kedvez ez a mostani rendszer. Igaz, itt falun nem sokan, inkább városon a rokonaimon látom, hogy nagyon haladnak. Hát igen, ha van a családban egy olyan szakma vagy munkakör, amit keresnek s jól megfizetnek. Vagy ha valami mellékálláshoz hozzájut az ember, ahol második mûszakban dolgozhat. De itt falun ilyesmire nincs lehetõség, itt csak a föld van, csak az jut a legtöbb családnak, de az nagyon gyenge jövedelmet hoz nekünk.

Az én háztartásombam is elkelne egy-két korszerûbb berendezés. Nincs fagyasztógépem, jó lenne egy automata mosógép, sok munkától megkímélne, több idõm lehetne egyébre, de egyre távolodik annak a lehetõsége, hogy megvásárolhassuk. Pedig lett volna rá egy jó esély kilencvenegyben, de akkor a színes tévé mellett döntöttünk, és ezt én sokat bántam azután.

Azt nem is mondom, hogy az öltözködésünkre most már majdnem semmit nem tudunk költeni, legalábbis a mienkre nem. A leányoknak még egy-két jó holmit megveszünk, de csak a legszükségesebbeket. Azt mondja a múltkor a nagyobbik, hogy mikor lesz nálunk úgy, hogy valamit, például egy táskát azért vásárolunk meg, mert tetszik, nem azért, mert feltétlenül szükségünk van rá. Hát nem tudom, nem tudom, hogy az az idõ nálunk mikor jön el... mindenesetre ami nagyon kell, ami másnak is van, azt valahogy még mindig meg tudtuk venni nekik, igaz, például a ruhanemût legtöbbször elõször a turkálókban keressük. De muszáj, mert látják, hogy másoknak is van, és akkor nekik is kell, ezt én megértem, s az apjuk tudta nélkül el is rendezem. Ami nekünk a férjemmel kell, azt megkötöm, megvarrom, amit csak tudok, hogy azért legalább pénzt ne kelljen kiadni. Az irodai munkám mellett a sok otthoni tennivalót, úgy érzem, egyre nehezebben tudom végezni.

Ez a szegénység olyan szegénység nálunk, ami nem látható, az tudja csak, aki benne él, mert bárki bejöhet a házamba, nem mondhatja, hogy szegénységet lát, ez falusi viszonylatban egy jól szituált család, azt mondja, mert azt látja. De azt már csak mi tudjuk, hogy vannak lemondások, hónap végi pénzzavarok, csak mi tudjuk, hogy mire nem jut a keresetünkbõl. Az az érzésem sokszor, hogy azért küzdünk, hogy a látszatot magunkról fenntartsuk mások elõtt."


Következtetések

Óvakodunk attól, hogy a fenti esetbõl túlzottan általánosító következtetéseket vonjunk le a háztartások alkalmazkodási stratégiáira nézve. Nyilvánvaló, hogy a helyzetével elégedetlen ember nézõpontjáról van szó. De azt tereptapasztalataink alapján állítjuk, hogy a szóban forgó háztartás a megváltozott gazdasági feltételekre több olyan stratégiával, magatartásmóddal válaszol, amelyeknek a jelen körülményei között széles körû társadalmi relevanciájuk van, nemcsak a falusi, hanem az elsõgenerációs városi háztartásokban is.² Az új feltételekhez való alkalmazkodás fennebb elbeszélt módozatai mikroszinten a gazdasági és társadalmi szférában egyaránt megfigyelhetõk az elszegényedõ családokban. Azokban a háztartásokban, ahol a családtagok a saját helyzetüket úgy élik meg, hogy szükségletekként felmerülõ igényeik és kielégítésük megvalósítási lehetõségei egyre inkább szétválnak.

A gazdasági oldalon a jövedelmekkel való gazdálkodásban történnek változások. Ha csökkennek a bevételek - jövedelemkiesés munkanélküliség vagy a bérek reálértékének zuhanása miatt -, a családtagok többletmunkával próbálják helyreállítani a háztartásgazdaság megbillent egyensúlyát. Megnövekedik az önellátásra termelt javak aránya a jövedelemszerkezeten belül, a falusi család, olykor a használt technológiákban archaikusabb formákhoz is visszalépve, az önellátás fokozásával próbálja megakadályozni a visszacsúszást a már elért életszintrõl. A kisgazdaságok termékszerkezetének alakításában a vezérlõelv a lehetõ legteljesebb önellátásra törekvés, nincs piaci orientáció, racionális kalkuláció, a termelõtevékenység és a háztartásmûködés nem különül el. Egyes erõforrásokkal (föld, munkaerõ) pazarló gazdálkodás folyik. (Ennek a gazdálkodási stratégiának kulturális meghatározottságát és az érvényesülõ mentalitás korlátozó szerepét a piaci orientációban részletesen elemezte Biró-Gagyi-Oláh: Antropológiai Mûhely 1994. 1. sz. 7-39.)

A szegényedést érzékelõ háztartásvezetésben fontos szempont a nem kevés idõt és energiát igénylõ olcsóbb vásárlási lehetõségek keresése. Ugyanakkor a családtagok korlátozzák a kiadásokat, lemondanak egyes fogyasztási tételekrõl, elsõsorban a kedvezõbb idõszak életgyakorlatában kialakult kulturális, rekreációs tevékenységekrõl. Az anyagi nyomás erõsödõ érzetére a korábbi gyakorlathoz képest apró takarékossági eljárásokat vezetnek be. Mindeközben, ha a kiadások így is meghaladják a bevételeket, lassan elfogy a kedvezõbb idõszakban félretett pénztartalék. Ha a korábbi családi ciklus egyértelmûen a gazdasági növekedés és az aspirációk emelkedésének idõszaka volt, akkor a jelen kedvezõtlen feltételei között az igényszint csökkentésének, kényszerû visszafogásának keserves folyamata zajlik: "a családtagokra fokozottan nehezedõ nyomás, az életkeretek beszûkülése tendenciaszerûen az igényszintek adottságokhoz kötõdését erõsíti" (Tardos 1988:160). Elõfordulhat az is, hogy a család abszolút anyagi helyzete valójában nem romlott, de a családtagok a vonatkoztatási csoportjukhoz viszonyítva érezhetik úgy, hogy a már kiküzdött életszintet nem tudják tartani. Ez a lemaradásérzékelés már a kedvezõtlen gazdasági helyzet mikrotársadalmi következménye.

Olyan szociokulturális környezetben, ahol az anyagi gyarapodás bizonyult a társadalmi felemelkedés tömegesen járható útjának, a vagyoni, ellátottsági szint tartós stagnálása vagy visszaesése mentálisan nehezen vállalható helyzet. A szóban forgó társadalmi kisvilágokban az egyéni-családi szociális identitást a normatív elvárások szerint kötelezõ felmutatni. Ebben a kifele forduló életformában az életvezetés mentális szimbolikus oldala jelenti minden más számára a vonatkozási keretet. Ez a beállítódás a társadalmi szereplõknek folyamatos igazodási kényszert jelent a mindennapok rutincselekvéseiben éppúgy, mint az ünneplés kiemelt pillanataiban. Az elszegényedés, a lemaradás ebben a társadalmi közegben nehezen megélhetõ presztízsveszteség és identitásválság nélkül (Biró-Biró 1995: 190-192).

Ha az anyagi visszaesés egyik családtag munkanélküliségének következménye, a teljes foglalkoztatottság idõszakában szocializált nemzedéknek a "sehová se tartozás", a fentebb említett szociokulturális sajátosság következményeként is, súlyos lelki teher. A munkahely nem csak jövedelmet, védettséget is jelent: "az állás belépõjegy az ellátmányok világába. Meghatározza az emberek jövedelmét, ....társadalmi helyüket, önbecsülésüket és életük megszervezésének módját" (Dahrendorf 1994:228). Ezzel szemben a munkanélküliség rombolja az ember önbecsülését, felborítja életvitelét, a pszichikai erõforrások átlagosnál nagyobb kimerítésével jár. A munkanélküli nemcsak az anyagi jövedelmektõl megfosztott, de a pozitív személyes helyzetmeghatározáshoz fontos kapcsolatoktól is. Az egyedüllét, a kommunikáció hiánya elbizonytalanodó identitástudathoz, önértékelési zavarokhoz vezet. A munkanélküli egyéni valóságtapasztalatából "ha hiányzik a mindennapos, másokkal folytatott szociális érintkezés megerõsítõ visszacsatolása, az önmagába zárt egyén gyanakvó, nyomott hangulatú, ellenséges, szorongó, zavart emberré válhat" (Goffman 1981:197). Ezek a feszültségek végsõ soron a személyközi kapcsolatokban, a család belsõ viszonyaiban konfliktusforrások lehetnek.

Ha nincs látványos lesüllyedés, csak anyagi, társadalmi stagnálás, "a helyhezkötöttség, a mozdulatlanság akkor is a lemaradás érzésével és az önbecsülés csökkenésével jár, ha ténylegesen nem jelent rosszabb helyzetet, mint az elmozdulás. A mobilitásnak önmagában is van értéke" (Losonczi 1989:116). Nem feltétlenül szükséges, hogy a vonatkoztatási csoportokat, referenciapontokat, amelyekhez viszonyítva a falusi család lemaradását érzékeli, a maguk konkrétságában a közvetlen környezetében megtalálja. A háztartások számára teljesíthetetlen kihívások jöhetnek a formális társadalmi intézmények felõl is.

Természetesen a mai falusi régiókban sokféle eltérõ társadalmi helyzet és státusz létezik. Hangsúlyoznunk kell, hogy a családok helyi szociális státuszából nem minden esetben vonható le helytálló következtetés a családtagok szegénység-tapasztalatáról. "A mai falusi elszegényedés nemcsak a lokális társadalmi hierarchiák alsó, hanem közép- és felsõ szintjein is mindennapi tapasztalat: nincs konzisztencia a vagyoni helyzet és a mindennapi megélhetés között: a jó lakás rossz megélhetéssel, a rossz lakás pedig sokszor jó megélhetéssel járhat együtt..." (Losonczi 1989:115).

A hátrányos helyzetû térségekben "a népesség átlagos ellátottsági szintjétõl leszakadt, a fejlõdés fõáramától lemaradt, kommunikációs szempontból izolált (s a korábbi elvándorlások következtében összetételében bizonyos fokig homogénebbé vált) településeken a legintenzívebb a környezeti nyomás" (Tardos 1988:75). A háztartásokat ettõl nem védik meg a lojalitásban kialakított és évtizedekig fenntartott társadalmi kapcsolatok se, ezért általános ezeknek szûkítése, összevonása, ily módon elérhetõ fenntartásuk költségeinek megtakarítása.

Tapasztalataink arról gyõztek meg, hogy a kedvezõtlen külsõ hatások kivédésére a mai falusi társadalmak a mentalitási és gazdálkodási magatartásmódok síkján egyaránt felkészületlenek. Az Ahiezer megfogalmazta "önátalakításra irányuló reflektív képesség" jelei falusi környezetben alig láthatók. A hiányzó kompetencia okait fejtegetni nem ennek az írásnak a feladata. Tényként fogadhatjuk el, hogy napjainkban a rurális régiókban a társadalmi hátrányok felhalmozódása, az esélyegyenlõtlenségek megszilárdulása és újratermelõdése meghatározó folyamat. A helyzet kezelése akár egy jól átgondolt szociálpolitika, akár a kívánatos régiófejlesztési programok kereteiben kétségtelenül össztársadalmi érdek lenne. Mert az elszegényedéssel a jólétben és méltóságban való, egyre mélyülõ egyenlõtlenség sokba kerülhet. Türelmetlenné teszi az embereket "a vagyon és a jövedelmek egyenlõtlenségével szemben. Amely pedig, úgy látszik, nem nélkülözhetõ a hatékony modernizációhoz. A hivalkodóan arrogáns pompa az új nyomort is hivalkodóan arrogánssá teszi, s kettejük újratámadó osztályharcában esetleg ismét nem születik meg a magyar modernizáció" (Garai 1995:101). Nyugodtan hozzátehetjük: nem születhet meg a román se.


Jegyzetek

1. Az éhhalál az erdélyi társadalom múltjában nem túl távoli történelmi tapasztalat, a XIX. század elején a sorozatos rossz termésû évek idején egyes vidékeken tömeges éhezésrõl beszélnek a történeti források. A falusi lakosság jelenkori gazdálkodásában megfigyelhetõ túlbiztosításra törekvés (pl. tartalékképzés alapélelmiszerekbõl) véleményünk szerint nem független az éhezés, a "hét szûk esztendõ" történeti tapasztalatától. (Vö. az éh, éhezés, éhenhalás, éhezõ stb. szócikkek adatait az Erdélyi Magyar Szótörténeti Tár II. kötet 708-711. oldalairól.)

2. Ez az állításunk mint egyszemélyes kutatói tapasztalat a szegényes erdélyi magyar társadalomkutatásban ma még nem támasztható alá szociológiai felmérések adatsorain alapuló értelmezésekkel. Ugyanakkor cáfolni is nehéz lenne.


Hivatkozások

Ahiezer, Szamojlovics Alekszandr 1995. Oroszország: megosztott civilizáció? Replika, 19-20, 123-138.

Andorka Rudolf 1994. A falusi társadalom változásai. Agrártörténeti Szemle, 1-4, 3-27.

Biró Albin-Biró A. Zoltán 1995. Elszegényedési jelenségek a Csíki-medencében. In: Változásban? Elemzések a romániai magyar társadalomról. Csíkszereda: Pro-Print Könyvkiadó

Dahrendorf, Ralph 1994. A modern társadalmi konfliktus. Budapest: Gondolat

Doyle, Len-Ian Gough 1991. Emberi szükségletek és szocialista jóléti politika. In: Ferge Zsuzsa-Lévai Katalin (szerk.) A jóléti állam. Budapest

Garai László 1995. Quo vadis, tovaris? Scientia Humana. I. kötet. Budapest

Goffman, Erving 1981. A hétköznapi élet szociálpszichológiája. Budapest: Gondolat

Jacobs, Michael 1993. Az életszínvonal és az élet minõsége. In: Kindler József-Zsolnai László (szerk.) Etika a gazdaságban. Budapest: Kereban Kiadó

Kornai János 1993. Útkeresés. Századvég Kiadó

Kovách Imre 1995.A mezõgazdasági privatizáció és a családi farmok jövõje Közép- és Kelet-Európában. Korunk, 5.

Lengyel György-Tóth István János 1990. Az életszínvonallal való elégedetlenség társadalmi tényezõi. Jelkép, 1, 31-46.

Losonczi Ágnes 1989. Ártó-védõ társadalom. Budapest: Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó

Tardos Róbert 1988. Meddig nyújtózkod(j)unk? Igényszintek, gazdasági magatartástípusok a mai magyar társadalomban. Budapest: Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó

Tóth Attila 1995. A közösségi gazdálkodás a Székelyföldön. Regio, 1-2, 145-154.

Vincze Mária 1995. A román agrárpolitika és a kisparaszti gazdaságok. Korunk, 5, 36-39.

Zombori Gyula 1994. A szociálpolitika alapfogalmai. Budapest