Csite András
Leo Granberg és Jouko Nikkula (eds.):
The Peasant State. The State and Rural Questions in 20th Century Finland. University of Lapland: Rovaniemi, 1995.


“A finnek parasztok!” – mondta volt egyik kollégám, amikor a finnek, a finnség “mibenlétérõl” faggattam. “Na jó, de honnan tudod?” “Látszik. Az evésükön, ahogy a villát fogják, ahogy a poharat a szájukhoz emelik, ahogy leülnek, felállnak, egyszóval ahogy élnek.”

Ez a könyv arról szól, hogy a finnek nem parasztok. Már nem, vagy csak nyomokban. A tanulmányok arra a gondolati vonalra épülnek, mely szerint a 20. század elején a finn társadalom három nagy problémája, a munkáskérdés, a nemzeti kérdés és az agrárkérdés közül ez utóbbi miként oldódott meg, miként sikerült/sikerülhetett a századelõ nyomorúságos vidéki, föld- és erdõmûvelõ állapotából mára – sokaktól irigyelten – prosperáló, “skandináv” jellegû társadalmat létrehozni.

Mielõtt rátérnénk a tanulmánykötet fõbb megállapításaira, s egyben ismertetném a “siker titkát” – legalábbis a szerzõk olvasatában –, fontosnak tartom bemutatni azt a kontextust, melynek ismerete nélkül a kötet témáinak kijelölésében, az írások stílusában kifejezésre jutó szándékok nehezebben értelmezhetõk. Meglátásom szerint itt három fõbb tényezõre kell kitérnünk: a nemzeti identitásra, a társadalomkutatói szerepre és a nemzetközi társadalomkutatói hálózatokhoz való kapcsolódásra.

A finnek nemzeti önképének egyik legfõbb eleme a periférikusság, illetve a parvenüség. Periférikusság a tekintetben, hogy az ország az európai fejlõdési centrumoktól meglehetõsen távol helyezkedik/helyezkedett el, a centrum–periféria kölcsönhatásban inkább mintaátvevõ, mintsem mintaadó szerepet játszott. A “parvenüség” tárgyalása nem szakítható el a periférikusság gondolatától, azonban annyiban más irányultságú, hogy tartalmazza a “felzárkózás” momentumát. Egyrészt gazdasági értelemben (ti. a gazdaság teljesítménye eléri a finnek gondolkodásában centrumként számon tartott országokét), másrészt a civilizáltság értelmében, azaz a finnek mindennapi életvitele alapjaiban azonos a referenciaországokéval. A sikeres felzárkózásból eredõ önbecsülés ugyanakkor együtt van jelen a gyors és ezért talán “alap nélküli” egyenrangúvá válás miatt érzett “újonnan jöttséggel”.

A kutató, a tudós társadalmi szerepére Finnországban rányomta bélyegét az értelmiségnek a finn nemzet létrehozásában, a nemzetállam intézményeinek kialakításában játszott aktív, kezdeményezõ szerepe. Olybá tûnik, hogy Finnországban közmegegyezés uralkodik a tekintetben, hogy az iskola és különösen az egyetem az önálló nemzeti lét egyik alappillére, a nemzet boldogulásának záloga. E közmegegyezésre számot tartó vélekedés a társadalomkutató legfõbb szerepét abban látja, hogy a nemzet, a társadalom problémáira válaszokat keressen – és persze találjon –, s így a társadalomalakítás folyamatába aktívan kapcsolódjék be.

A nemzetközi társadalomkutatói hálózatokhoz való finn kapcsolódás nem tekinthetõ ugyan új keletû jelenségnek, ám az utóbbi években tapasztalható egyfajta fellendülés a finn kutatók nemzetközi s különösen európai szerepvállalásában. E kezdeményezõ részvétel érezhetõ egyrészt a nemzetközi tudományos társaságok munkájához kapcsolódásban, másrészt a felsõfokú oktatás terén az egyetemisták peregrinációjának növekedésében. Az okok között nagy jelentõséget kell tulajdonítanunk az Európai Unió képzési és tudományos együttmûködési programjainak mint lehetõségeknek, a finnországi kutatásfinanszírozás megváltozott preferenciáinak (ti. a nagyobb volumenû, több, nemzetközi kutatói együttmûködést felmutató pályázatok részesülnek elõnyben), és a szovjet tömb összeomlását követõ orientációváltásnak, annak, hogy a baltikumi és az észak-orosz területek “megnyíltak” a finn kutatók elõtt (persze itt fontos arra is utalni, hogy az Európai Unió északkeleti határvidékén uralkodó állapotok folyamatos figyelemmel kísérését a finn politika a csatlakozást követõen fontos feladatának tartotta).

A Leo Granberg és Jouko Nikkula szerkesztette tanulmánykötet leginkább a “gyors felzárkózást” elõidézõ tényezõk számbavételével kapcsolódik a nemzeti önkép kérdésköréhez. Nem véletlen, hogy a kötet második mondata szerint a 20. század elején “…az élet szegényes volt, a mi perspektívánkból gyakran primitívnek tûnõ…”. Ugyanakkor a könyvet záró mondatok egyike már a jelenkor nagy becsû ideájáról, a telematikáról íródott: “…a vidéki telematikai projektek a parasztpolitikák valódi unokáinak tekinthetõk”.

De a nemzeti önképrõl oly sokat eláruló (s egyben újraerõsítõ) “paraszt nagyapa és komputermániás unoka” metaforája mellett a finn társadalomkutató szerepe is újrafogalmazódik a könyvben. A tanulmányok ugyanis azt veszik számba, hogy miként oldódott meg a század elsõ felében oly feszítõ “agrárkérdés” Finnországban, ebben milyen szerepet játszottak a különbözõ eszmei irányzatok, s a mai vidéki társadalmi problémákra milyen megoldások lehetségesek – a társadalomkutató szerint.

A nemzetközi ismertségre és elismertségre törekvés megnyilvánul egyrészt abban, hogy a mû nemcsak finn nyelven, de angolul is megjelent. E kétnyelvûség azért érdemes említésre, mert a nagyobb transznacionális kiadók – üzleti megfontolások alapján – kevésbé vállalják egy-egy, nem angol nyelvû ország társadalmát elemzõ kötet publikálását, s így – amennyiben külhoni érdeklõdésre is számot tartó mûrõl van szó – a helyi kiadókra, egyetemekre hárul az idegen nyelvû kiadvány elkészítésének feladata. Ugyanakkor a “nemzeti tudomány” mûvelése és a külhoni vitákhoz kapcsolódás igényei közötti konfliktusra utal a kötet nemzetközi fogadtatása. Ray Abrahams a Sociologia Ruralisban közölt könyvismertetésében felrója a szerzõknek, hogy nem utalnak a finn vidéki társadalom átalakulását tematizáló, külföldi szerzõk tollából született írásokra. A kötet szerzõinek elmondása alapján ez a tartózkodás szándékos volt: a nemzeti tudományos diskurzusban részt vevõ kutatók nézeteire akartak reflektálni.

A tanulmánykötet három, nagyjából azonos terjedelmû részre tagolódik: az elsõ a paraszti állam kérdéskörét tárgyalja, a második a vidéki problémák jóléti állambeli jellegzetességeire összpontosít, a harmadik a jelenkorban, a “jóléti állam” idõszakát követõen felmerülõ kérdéseket elemzi.

A kötet szerintem legfontosabb mondanivalója a címben is megjelenõ “paraszti államhoz” kapcsolódik. Leo Granberg és Jouko Nikkula bevezetõ tanulmányukban azt a kérdést teszik fel, hogy mi volt annak a rendszernek a legfõbb jellegzetessége, amely idõben a jóléti államot megelõzte, illetve a jóléti modell kialakítását elõkészítette. A “paraszti állam” mint a jóléti modellt megelõzõ hegemón társadalmi projekt több elembõl tevõdik össze. Meglátásaik szerint a “paraszti állam” létrejöttének alapfeltétele az agrárkérdésnek (a vidéki agrárnépesség nagy száma, életkörülményeik nyomorúságos volta, a vidéki munkalehetõségek korlátozottsága, stb.) mint a legfõbb megoldandó társadalmi problémának a tartós jelenléte. Ugyanakkor az agrárkérdés kapcsán folyó politikai csatározásokból és a megoldásra javaslatot tevõ elképzelésekbõl csak akkor születik meg a paraszti állam projektje, amikor a törvénykezésben testet öltenek e megoldási javaslatok, és az állami adminisztráció végrehajtja a törvényekben elõírtakat. Hogy a paraszti állam tartósan, az 1930-as évektõl az 1960-as évekig hegemón társadalmi projektnek számított Finnországban, abban közrejátszott az agrárnépesség magas aránya, illetve a politikai érdekképviseletét zászlajára tûzõ erõk meghatározó politikai jelenléte.

Noha a paraszti szervezõdések a komoly kormányzati szerepet vállaló Agrárpárttól a kis helyi önképzõkörökig az élet legtöbb területén mûködtek és hatottak, a paraszti ideológia néhány fõbb elemre osztható. A helyesnek tartott életvitel, a jobb élet elérésének útja a munkán, az istenhiten, s a közügyekben részt vevõ aktív (állam)polgár eszményének való megfelelésen alapul. De fontos eleme a képzés, a folyamatos tanulás, az alkoholtól való tartózkodás és az egyenlõség eszménye.

A paraszti ideológia társadalomképét a szerzõk mezõgazdasági fundamentalizmusként értékelik. A paraszti gondolkodásban két fõbb tényezõ jellemzi a társadalmat: társadalmi osztályok nem léteznek a valóságban, csak gondolati konstrukciók, valós különbségek csak a város és a vidék között vannak. Míg az elõbbi nem rendelkezik fejlõdési dinamikávál, és a vidék eltartottjaként kiszolgáltatott helyzetben van, addig a falu és a mezõgazdaság elválaszthatatlanul összefonódva alkotja a nemzet gazdasági és társadalmi alapjait.

Granberg és Nikkula meglátásai egybecsengenek más, a skandináv országok társadalomfejlõdését vizsgáló kutatókéival: a paraszti értékek és a paraszti fundamentalizmus más régiókban (pl. Közép-Európában) is jelen volt a század elsõ felében, ellenben skandináv sajátosság a paraszti ideológia hegemóniája ezekben az országokban.

A finn történelem legfontosabb szereplõjének a telepes parasztot tartó agrár-fundamentalizmus mind a szovjet típusú kommunista, mind a kapitalista társadalomszervezõdést elutasítja. Feltételezi a “harmadik út” lehetõségét, s a paraszti állam projektje – s ez egybeesik a szerzõk meglátásaival – e harmadik út megvalósítását jelentette.

Matti Peltonen tanulmánya a 19. század végi finn paraszti gazdaságok mûködését elemzi. A mezõgazdaság üzemszerkezetére vonatkozó nézetekben, s különösen a családi gazdaságok (family farm) vizsgálatában egészen napjainkig uralkodónak tekinthetõ Harriet Friedmann felfogása, aki szerint a leginkább családi munkaerõt alkalmazó, a család tulajdonában levõ földterületet saját gépekkel mûvelõ specializált üzemek (legalábbis a gabonaszektorban) versenyképesebbek a kapitalista elven szervezõdõ, bérmunkát alkalmazó üzemeknél. Ez a vélekedés a Magyarországon az 1990-es évek elején végbemenõ kárpótlási és téesz-átalakulási folyamatok mögött is meghúzódott, s így különösen érdekes számunkra, hogy a finn példa miként támasztja alá a nézet helytállóságát.

Peltonen – kissé szarkasztikusan – utal arra, hogy a második világháborút megelõzõ idõszakra vonatkozóan a mezõgazdasági kisüzemeket szokásos paraszti gazdaságoknak nevezni, ha viszont a világháborút követõ kor mezõgazdaságát vizsgáljuk, akkor a kutatók elõszeretettel beszélnek családi gazdaságokról.

A “family farm” ideológiában a paraszti gazdálkodás a második világháborút és különösen a századelõt megelõzõ idõszakban úgy jelenik meg, mint alapvetõen önfoglalkoztatáson és önellátáson nyugvó, szoros rokoni-szomszédsági szálakon a helyi közösséghez kötõdõ termelési, fogyasztási és szocializációs intézmény.

Peltonen adatokkal alátámasztott érvelésében kétségbe vonja a fenti, ideologikusnak tartott meglátások helytállóságát, és azt bizonyítja, hogy a századelõn a finn paraszti gazdaságokban felhasznált munkaerõ mintegy 60 százaléka bérmunka jellegû volt, és helyi és kisebb körzetekre kiterjedõ munkaerõpiacok mûködtek. De az önellátás shanini és friedmanni elképzelése sem állja meg a helyét a századelõ Finnországában, hisz a paraszti gazdaságok (helyi, illetve távolabbi) piacra is termeltek, s például a századelõ gabonaválságához gyorsan alkalmazkodtak: átálltak a nagyobb hasznot ígérõ intenzívebb tejtermelésre. Peltonen szerint ugyanakkor a századelõtõl csökkenni kezdett a paraszti gazdaságokban a külsõ munkaerõ igenybevétele, és a nyolcvanas évekre – legalábbis ha a munkaerõinputot nézzük – valóban családi farmokká váltak a paraszti gazdaságok. Mindez viszont szoros kapcsolatban áll egyrészt a gépesítés révén a mezõgazdasági termelés munkaerõigényének csökkenésével, másrészt a földreformok és a városi munkahelyek számának növekedése eredményeként a helyi földnélküli, bérmunkás rétegek eltûnésével.

A 19. századi finn nemzeti ébredés, a fennomán mozgalom ideológiáját veszi górcsõ alá Ilkka Alanen. Meglátása szerint a parasztság a fennomán diskurzusban mint szabad, független, keményen dolgozó, gazdaságilag racionális, törvénytisztelõ, makacs és patrióta parasztság jelenik meg, és mindezen tulajdonságok megléte az egyéni földtulajdonon alapul. A fennománia, az önálló finn nemzeti állam létrehozását elõkészítõ, a nemzetet mint közösséget kialakító társadalmi mozgalom kiemelt, vezetõ helyet adott a parasztságnak. A 20. század földreformjai során a függetlenné vált finn állam, építve a fennománia, s egyben a finn nemzet igényeire, a fenti tulajdonságokkal rendelkezõ parasztok számát igyekezett szaporítani. Ugyanakkor – érvel Alanen – a földreformok és a harmincas évektõl eszközeiben kibõvülõ agrárpolitika igyekezett a befolyásos ipari proletariátus és a gazdák érdekeit egyezetetni. Az érdekegyesítés, kibõvülve a fafeldolgozó ipar nemzetközi versenyképességének biztosítását szolgáló intézkedésekkel, lehetõvé tette az agrárpárt tartós politikai szereplését, és egyben hatást gyakorolt a jóléti társadalom késõbbi kialakítására.

Leo Granberg a finn agrárpolitika változásait követi nyomon a kötet következõ tanulmányában. A paraszti állam és a jóléti állam koncepcióját tovább pontosítva azt a kérdést teszi fel, hogy ha a paraszti állam kialakításában a mezõgazdasági problémák megoldása (földkérdés, jövedelmi különbségek, vidéki munkanélküliség) kapott prioritást, a jóléti állam kialakításában pedig a szociálpolitika, akkor a jóléti állam idõszakában mi jellemezte a finn agrárpolitikát. Az egyes agrárpolitikai megoldásokat (jövedelemkiegészítés, nyugdíj, belsõ piac védelme stb.) elemezve bemutatja, hogy a hatvanas évektõl kezdve az agrárpolitikában is érvényesült a “jóléti racionalitás”. Jóléti racionalitáson Granberg a gazdasági és társadalmi életet szabályozó normák körében végbement mély, minõségi változás eredményét, a polgárok társadalmi jogainak biztosítását megcélzó politikai magatartást érti. Meglátása szerint a jóléti racionalitás – és az ennek “bázisán” kiépülõ jóléti állam – megváltoztatja a társadalom mûködését, átstrukturálja azt. Fontos kiemelni, hogy Granberg a jóléti racionalitás uralkodóvá válását és “mûködését” csak akkor látja biztosítottnak, ha a politikai döntéshozók ez irányú törekvése legitim, a társadalom többségének egyetértésével találkozik. Egy ilyen társadalmi konszenzus esetén viszont érdemes azokat az értékeket, normákat, kulturális ethoszokat is megvizsgálni, amelyek kijelölik a releváns társadalmi problémákat, s egyben a megoldási javaslatok milyenségét is meghatározzák.

A meghatározó értékeket, az ezeket képviselõ politikai csoportosulásokat és az egyes alkalmazott politikákat egységben vizsgáló “politika projekt” elemzése alapján Granberg arra a megállapításra jut, hogy a 90-es években a jóléti állam projektje válságba jutott. Nem csupán azért, mert finanszírozhatatlan, hanem azért is, mert a jóléti állam alapját képzõ társadalmi érték-konszenzus felbomlott. Egyrészt a piaci verseny felsõbbrendûségét hirdetõ, másrészt pedig a környezeti értékek érvényesítését zászlajukra tûzõ törekvések megjelenése kikezdte a jóléti állam projektje mögött meghúzódó társadalmi konszenzust. Hogy e két rivális “projekt-kezdeményezés” közül melyik válik hegemónná a kilencvenes évek átmenetiségét követõen – az Granberg vélekedése szerint is kérdéses.

Ilkka Pyy és Pertti Rannikko a “vidéki jóléti állam” mûködésérõl és a kilencvenes években tapasztalható válságjelenségekrõl készítettek elemzést. A hatvanas évek második felétõl kezdõdõen a jóléti állam kiépítése a vidéki, falusi térségekben egyrészt a helyben is elérhetõ szolgáltatások körének bõvítését, másrészt a helyi, önkormányzati foglalkoztatás szerepének növekedését jelentette. A jóléti állam kiépítése – a célokról és a helyes politikai megoldásokról uralkodó közmegegyezés mellett – próba-hiba módszerrel ment végbe, azaz nem egyetlen, kétségbevonhatatlan “tervet” követett. A kilencvenes évek elejére számos elmaradottabb térségben a helyi önkormányzatok által fenntartott szervezetekben (iskolák, egészségügy, idõsek ellátása stb.) dolgozott a helyben foglalkoztatottak többsége, de más térségekben is jelentõs tömegeknek (elsõsorban nõknek) adott munkát a helyi, önkormányzati gazdaság. 1960-ban a “települési önkormányzati gazdaságban” 142 000 fõ dolgozott, 1989-re ez a szám meghaladta a 460 000-t (Finnország népessége ekkor érte el az 5 millió fõt). A kilencvenes évek elején viszont lényeges változás következett be az ország politikai és ideológiai “atmoszférájában”: hívószóvá a privatizáció, a liberalizáció és az európai integráció vált. A helyesnek tartott politikai irányok, az állam szerepének újradefiniálása körül folyó vitákban, illetve magában a települési önkormányzatok mûködésének törvényi szabályozásában fontos helyet kapott a nem kormányzati, nonprofit szervezeteknek és az eredmény-orientált magánvállalkozásoknak bevonása a helyi szociális ellátórendszerek mûködtetésébe. A szerzõk megállapítása szerint a változások hatása legalábbis kétségesnek tekinthetõ. Igaz ugyan például, hogy a Finn Posta részleges magánosítása az állami támogatás csökkenését hozta, ám a kilencvenes évek elején több ezer (!) településen szûnt meg a postahivatal, és ezzel az amúgy is válság sújtotta vidékeken tovább romlottak az életkörülmények. De számos más eset is azt bizonyítja, hogy az állami kiadáscsökkentési és magánosítási politika tovább növeli a területi különbségeket, ugyanakkor a kiadások lefaragása révén megtakarított összegek az állami kiadások csekély részét teszik csak ki. Hogy a “helyi állam” finanszírozásában, mûködésében bekövetkezõ változások eredményeként valóban hatékonyabbá válik-e a társadalmi ellátórendszerek mûködése, vagy csak egyszerûen a jóléti állam elõtti idõszak területi egyenlõtlenségeinek újratermelõdése megy végbe, azt a szerzõk még korainak tartották eldönteni.

A fentiekben részletesebben is bemutatottak mellett számos olvasásra érdemes tanulmányt foglal magába Leo Granberg és Jouko Nikkula válogatása. Olli Poropudas írása Yrjö Ruutu, a neves politikus és tudós – Urho Kekkonen mestere – nézeteit elemzi; Hilkka Vihinen a holland és a finn politikai pártok mezõgazdasági és vidékpolitikai programjait hasonlítja össze; Ari Aukusti Lehtinen és Pertti Ranikko tanulmányai az erdõnek a finnek életében betöltött szerepét, az erdõ gazdasági jelentõségét elemzi; míg Jukka Oksa a – hazánkban is megjelent – telecottag-ek, teleházak mûködését, a szolgáltatások fogyasztói körét vizsgálja.

Ez utóbbi tanulmányokban a szerzõk részletesen bemutatják, hogy a finn vidék az elmúlt ötven évben a föld- és erdõmûvelõk által dominált vidékbõl sokszereplõs gazdaságú és társadalmú vidékké vált. Ebben az átalakulásban a “parasztin” nyugvó jóléti állam játszotta a központi szerepet. A kilencvenes évek változásaiban épp a jóléti állam mûködése, szervezeti megoldásai a leginkább érintettek, s az új, “hatékonyságon” és “vállalkozásbarátságon” alapuló társadalmi konszenzus visszatérést jelent a “paraszti állam” idõszakában preferált egyenlõségfelfogáshoz: az esélyek egyenlõségéhez.

A magyar érdeklõdõ számára meglátásom szerint két vonatkozásban lehet hasznos olvasmány a kötet. A paraszti állam és a jóléti állam projektjeinek koncepciója a szocialista és a posztszocialista állam projektkénti elemzéséhez adhat segítséget. Ugyanakkor a kötet elkészítése mint “vállalkozás” – vagyis a nemzetközi szakirodalmat jól ismerõ finn kutatók együttmûködése és egy teoretikus koncepció közös kidolgozása – irányt mutathat a tekintetben is, hogy miként lehet a helyi kontextusba illeszkedõ, ám külföldön is figyelemre számot tartó meglátásokat produkálni.