Némedi Dénes
Johan Heilbron: The Rise of Social Theory, Cambridge:
Polity Press, 1995 (elsõ, holland nyelvû kiadása: 1990)


Heilbron fiatal, a Bourdieu-iskolához közel álló szociológiatörténész. Több figyelemre méltó cikke után publikált elsõ könyve az évtized legjelentõsebb szociológiatörténeti könyvei közé tartozik - de e ponton rögtön meg kell állnunk. Heilbron a könyv bevezetõjében leszögezi, hogy az eszmetörténet, a tudományelmélet, a tudománytörténet és a tudományszociológia közti mesterséges határ ma már eltûnõben van. Könyve értékét épp az adja, hogy nem zavartatja magát e mesterséges és irreleváns diszciplináris szempontok által, tehát nem szociológiatörténész a szó konvencionális értelmében. Azért képes a többoldalú megközelítésre, mert kutatási gyakorlatában is felül tud emelkedni az internalista/externalista dichotómián, azon a dilemmán, hogy a tudomány fejlõdését/változását belsõ tényezõk vagy a külsõ, társadalmi feltételek határozzák-e meg. Ezt a dichotómiát ugyan már régen meghaladottnak deklarálták, de nem sok olyan munka van, amely érdemben meg tudott szabadulni tõle. Heilbron Bourdieu fogalmi apparátusát hívja segítségül, de szuverén kutató lévén el tudja kerülni a nem mindig egyértelmû és pontos bourdieu-i fogalmak csapdáit.

Az externalista/internalista dilemmától nehéz mindaddig megszabadulni, amíg valaki magától értetõdõnek veszi a diszciplináris kereteket, amíg a történetben nem lát mást, mint a tudás "természetes" diszciplináris tagozódásának a kibontakozását. Ez a megközelítés spontán módon internalista, amit csak egy durva externalizmus, az "érdekek" és "materiális" tényezõk kiemelése ellensúlyozhat. Heilbron a szociológiának mint szaktudománynak a megjelenését nem tartja a tudománytörténet immanens céljának. Enyhén evolucionista sémája szerint a tudománytörténetben három szakaszt lehet elkülöníteni: nagyjából a 19. század elejéig tartott a prediszciplináris szakasz, az az idõszak, amikor nem diszciplínákkal, szaktudományokkal van dolgunk, hanem "mûnemekkel" (intellectual genres); a 19-20. század a diszciplínák korszaka, s napjainkban kezdõdik (az inter-, multi- és transzdiszciplináris kutatások szaporodásával) a posztdiszciplináris korszak. A prediszciplináris szakasz tudományát nem szaktudósok, hanem írók (men of letters) mûvelik, akadémiákban és tudós társaságokban szervezõdik, a diszciplináris korszak szereplõi a szaktudósok és mûhelyei az egyetemi intézmények. A posztdiszciplináris szakaszról Heilbron történész létére érdemben nem beszél. Ebben a megközelítésben az internális és externális elemek, a tudományos kijelentések és az intézményi formák elválaszthatatlanok. Heilbron az elméleteket az intellektuális mezõ vagy forma (intellectual field or intellectual regime) részeként elemzi, magukat a mezõket pedig autonómiájuk, differenciáltságuk foka szerint különíti el egymástól.

Alig jutott túl az olvasó a bevezetésen, s már tudja, hogy a könyv címe félrevezetõ: Heilbron igazán alaposan csak a francia társadalomelméletet elemzi, néha kitekintve a brit fejleményekre. Mentsége az, hogy a változás sehol sem volt olyan folyamatos, mint Franciaországban. Ez ugyan ellenérv is lehetne a könyv koncepciójával szemben (Heilbron a szó értékelõ értelmében tipikusnak tartja a francia fejlõdést, amelyet ugyanolyan joggal lehetne kivételesnek tartani), de az elemzés minõsége feledteti a fenntartásokat.

Jellegzetes francia sajátosságnak tûnik az, hogy a társadalomelmélet mint "mûnem" a morálfilozófián belül bontakozott ki, távol a politikaelmélettõl és politikai tudományoktól - olyan sajátosság ez, amely napjainkig befolyásolja Franciaországban a szociológia, a gazdaságtan és a politológia (rossz) viszonyát. Heilbron figyelmeztet arra, hogy a morálfilozófia vagy "morális tudományok" a diszciplínák kialakulása során eltûntek a színrõl, történetüket nincs aki számon tartsa. A diszciplináris szempontból írott történetek szükségképpen hiányos képet rajzolnak, ezért nem értjük világosan a 17-18. század történéseit.

A moráltudományok keretében kialakuló "mûnem", a társadalomelmélet az akadémiák és szalonok közegében kelt életre. Az akadémiák és szalonok történetét nem kell Heilbronnak felfedeznie, hiszen sokat írtak róluk. A társadalomelmélet franciaországi kibontakozása szempontjából két dolog fontos: egyrészt az, hogy a tudósokat az akadémiák, amelyek megszerezték maguknak a tudományos minõségrõl való ítéletmondás privilégiumát, megszabadították a középkori egyetemi pedantériától, és közelebb hozták õket a kézmûvességhez és az empirikus tapasztaláshoz, másrészt az, hogy részben az akadémiákkal szemben, az udvar és a szalonok világában kialakult a "szellem" (esprit) jellegzetes kultúrája, amely a specializált tudással szemben az ékesszólást és az eleganciát értékelte magasra. A társadalomelmélet és ezen belül a jellegzetesen franciának tartott pozitivista gondolkodás e mezõk erõterében kezdett kialakulni, nagyobbrészt mint az uralkodó "mûnemekkel" szembeni "ellen-hagyomány", a szellem kultuszával szemben a komoly kutatást preferáló törekvés.

Heilbront - a szokásos eszmetörténettel szemben - nem egyes, valami okból kiválónak vagy jelentõsnek tartott szerzõk gondolatainak rekonstrukciója érdekli, hanem a "mezõk" mûködése. Ebbõl a szempontból a "filozófus" és a vele rokon "irodalmár" (homme de lettres) figurája lesz fontos számára: õk hordozzák ugyanis azt a racionalista, elvilágiasodott, de nem szcientista kultúrát, amelyben a "morálfilozófia", a szokásokról, szenvedélyekrõl, érdekekrõl való okoskodás teret nyert. A tradicionális elmélettörténetek vagy eszmetörténetek hõsei, például Montesquieu vagy Rousseau ezen a ponton lépnek színre Heilbronnál. Montesquieu-t Heilbron szerint alapvetõen az foglalkoztatta, hogy mi a szerepe a "nemzeti szellemnek", "általános szellemnek" (esprit générale) az államok történetében. A "társadalom" és "társadalmi" (social) fogalmának kidolgozásában pedig Rousseau-nak jut kulcsszerep: nála a társadalom (s nem az emberi természet) a morálisan rossz forrása, ezért kell a társadalmat megváltoztatni, s ezért kell tanulmányozni. Heilbron szerint ezen a ponton jelent meg a társadalomelmélet.

1775 körül változás következett be: a "szellem" általános kultúrájával szemben egyre nagyobb presztízsre és végsõ soron befolyásra tett szert a tudós, a kutató. A forradalom és a napóleoni rendszer Heilbron szerint felgyorsította ezt a változást: szétrombolta a szalonok világias, de a specializálódással ellentétes kultúráját, felszámolta az akadémiák rendszerét. Jól ismert a forradalmi és napóleoni korszak tudomány- és oktatáspolitikája, az alakuló természettudományok favorizálása. (1800 körül Párizs volt a világ legjelentõsebb tudományos központja.) Heilbron kiemeli, hogy ennek következtében a világiasság, amely 1775 elõtt a szellemi élet fontos kérdése volt, már nem volt igazi probléma, a felvilágosult "filozófus" figurája eltûnt, irodalom és tudomány szövetsége megszûnt, új és politikailag is jelentõs kulturális hasadás jött létre a szépmûvészetek és a tudományok között. A szemantikai változások, a tudás egyes ágainak jelölésére kialakult új szavak is jelezték, hogy a 19. század elején megjelentek a diszciplínák.

Heilbron szerint a társadalomelméletben Condorcet volt a változások elindítója. Õ és utódai új szavakkal kísérleteztek: társadalmi matematikáról, társadalomtudományról, embertudományról (science de l’ homme) beszéltek, de nemcsak a szavakról volt szó. A társadalomelmélet szempontjából ennek a csoportnak (Condorcet, az "ideológusok", Say, de ide számítja Saint-Simont is) nagyobb a jelentõsége, mint az eszmetörténeti mûvekben bõvebben elemzett Montesquieu-nek és Rousseau-nak, ezért Heilbron is nagyobb figyelmet szentel nekik. Condorcet törekvése a társadalomtudomány matematizálására, Cabanis kísérlete, aki a fiziológiában látta az új humán tudomány alapjait, jelezte a szándékot a társadalomelmélet "tudományosítására" (scientization).

A társadalomelmélet kibontakozása szempontjából az igazán eredeti és centrális figura Comte volt. Heilbron az õ esetében mintha megfordítaná az intézménytörténeti és intellektuális elemzés viszonyát: itt (a könyv utolsó harmadában) a szellemi teljesítmény elemzése áll az elõtérben. A szociológiatörténetek általában nem kedvelik Comte-ot: erre elég alapot látszik adni spekulatív fejlõdéselmélete, pedantériája, önmaga jelentõségének a túlbecsülése, patologikus vonásokat mutató személyisége. Heilbron is kritikus Comte teljesítményeivel szemben. Pozitivizmusát nem tartja igazán eredetinek, szociológiáját, a három stádium törvényét nem igazán meggyõzõnek. A szociológia, amelynek nevet adott, egyetemi tudomány lett, a pozitivizmus a filozófián belül komoly jelentõségre tett szert, de Comte hatását mindkét esetben elhanyagolhatónak tartja. Comte azért jelentõs, mert õ dolgozta ki elõször a tudomány történeti és differenciális elméletét: vagyis Comte mûvébõl Heilbron épp azokat az aspektusokat emeli ki, amelyeket a szociológiatörténetek - Comte-ot dilettánsnak tartva - mellõzni szoktak. Comte volt az elsõ, aki - a biológiai felismerésekre támaszkodva - szakított azzal az illúzióval, hogy létezik egységes tudományos módszer (s ez fontos, még ha ahhoz vezetett is, hogy kategorikusan tagadta a matematikai módszerek használhatóságát a szociológiában). Felismerte a tudományok (tárgyuk bonyolultságától függõ) kognitív különbözõségét. A tudományos heterogenitás felismerése miatt tekinthetõ Comte tudományképe igazán történetinek. Ebbõl a tudományképbõl a tudományok önállósága következett - az a diszciplinarizálódás, amely épp Comte születése idején bontakozott ki, s amelynek õ volt a legszínvonalasabb elméleti elemzõje.

Heilbron könyvének utolsó, Comte-ot elemzõ része önmagában is megáll mint kismonográfia. Talán ezekben a fejezetekben mutatkoznak meg leginkább Heilbron történetírói kvalitásai: a kiterjedt anyagismeret, az értelmezett gondolatok világos és áttekinthetõ bemutatása, az átgondolt és következetesen érvényesített koncepció.

Heilbron más tudománytörténészekhez hasonlóan könyve zárómondataiban azzal igazolja létét és munkáját, hogy az a társadalomtudósok kollektív önértelmezését segítve új kérdések megfogalmazásához és elfelejtett problémák felismeréséhez vezethet. Ha igaz, hogy a tudományokban új, posztdiszciplináris korszak kezdetén vagyunk (és ezt nemcsak Heilbron állítja), akkor különös jelentõsége lehet a diszciplínák történeti vizsgálatának. Nemcsak elfelejtett problémákat tudunk újrafogalmazni, hanem felismerhetjük tudományos tevékenységünk eddig magától értetõdõ és ezért soha nem reflektált alapjait is. Ebbõl a szempontból különös jelentõsége van annak a ténynek, hogy a szociológia diszciplináris kezdetei olyan szerzõ munkásságában lelhetõk fel, akinek igazi nagy teljesítménye nem is szociológiai, hanem tudományelméleti. Az igazi elméleti szociológia nem jöhet létre a tudásra való elméleti reflexió nélkül - ahogy ezt a klasszikusoktól, Marxtól, Durkheimtõl és Webertõl is megtanulhattuk volna.