Pál Eszter
HERBERT SPENCER ÉS A TÁRSADALOMTUDOMÁNYI EVOLUCIONIZMUS
I.
Spencer nevéhez mindenekelõtt az evolúció gondolatát szokás társítani. Valóban ez elméletének központi eleme, amely szinte minden írásában jelen van. Mielõtt azonban ennek legfõbb jellegzetességeit ismertetném, lényegesnek tartom a 19. század második felében virágkorát élõ evolucionista elmélet más képviselõihez való viszonyának tisztázását, amit az tesz különösen szükségessé, hogy ezzel kapcsolatban számos téves elképzelés terjedt el.
Az evolúció gondolatának társadalomtudományi gyökerei az ókorig nyúlnak vissza1, az elmélet természettudományos kifejtésével azonban a kérdés a 19. századi, a vallási és tudományos világmagyarázatok képviselõi között zajló vita középpontjába került. Darwinnak (1973) a fajok eredetérõl szóló, 1859-ben megjelent mûve nem a vita kezdetét, hanem inkább annak kiélezõdését jelezte, hiszen részben hasonló gondolatokat már korábban Lamarck, Lyell és Chambers is megfogalmazott.2 Mégis Darwin jelentette és jelenti ma is az evolucionalista elméletek számára a fõ viszonyítási pontot. A Darwin elméletével való rokonság kérdése tehát minden evolucionista koncepcióval kapcsolatban fölmerülhet, de különösen fontos Spencer esetében, aki a szociáldarwinizmusnak nevezett elmélet elsõ képviselõje volt.
Általánosnak mondható az a - megalapozatlan - feltételezés, amit a "szociáldarwinizmus" kifejezés is sugall, amely szerint Spencer nem tett mást, mint hogy Darwinnak a biológia területén kifejtett állításait egyszerûen átültette a társadalomtudományra. Maga Spencer tagadta az átvétel tényét, sõt hangsúlyozta, hogy a ténylegesen hasonló gondolatokat õ fejtette ki korábban. E tekintetben valóban Spenceré az elsõbbség, hiszen már Darwin mûvének megjelenése elõtt publikálta több olyan tanulmányát, amelyben a késõbb részleteiben kifejtett evolucionista koncepció néhány alapelvét fogalmazza meg (Spencer 1852; 1911). Sõt, amennyiben hihetünk visszaemlékezésének (Spencer 1904), amelyben pontról pontra ismerteti a koncepció kidolgozásához vezetõ lépéseket, 1858-ra már teljes egészében megfogalmazódott benne az evolúció elmélete, késõbb ezt csak kifejtette, új elemmel azonban már nem bõvítette. Itt kell megemlíteni azt a nézetet is, amely részben eltér az általános felfogástól - hiszen tagadja, hogy Spencer bármit is átvett volna Darwintól -, mely szerint mégis Darwin volt az, aki elõbb fogalmazta meg elméletét, hiszen mire Spencerben elõször felmerült az evolúció gondolata (1852), Darwin koncepciója már régen elkészült, ha nem is publikált formában (Mayr 1982: 493).
Anélkül, hogy e tudománytörténeti vitát el akarnánk dönteni, teljes bizonyossággal megállapíthatjuk, hogy Spencer Darwinnál korábban publikálta nézeteit. Az idõrendi sorrend tehát e tekintetben egyértelmû, noha ez nem jelenti azt, hogy Darwin kölcsönzött volna Spencertõl. Ismerték és elismerték egymás elméletét, de nyugodtan mondhatjuk, hogy egymástól függetlenül fejtették ki nézeteiket.3
Lényeges kérdés marad azonban kettejük elméletének hasonlósága és eltérése. Közismert elméletében Darwin a fajok evolúcióját a természetes kiválasztódással magyarázza. Minthogy az állat- és növényvilágban nagyobb a szaporulat annál, semhogy a rendelkezésre álló tápanyagforrások minden egyedet el tudnának tartani, szükségképpen kipusztul az egyedek jelentõs része, és azok maradnak életben, amelyek az adott környezeti feltételek között a túlélésre leginkább alkalmas tulajdonságokkal rendelkeznek.
E gondolatmenetben nem nehéz felismerni Malthus hatását: a populáció Malthus által leírt gyors növekedése adta Darwin kezébe a kulcsot, amellyel az evolúció folyamatát magyarázhatta. Spencer ugyancsak Malthust olvasva jutott az evolúció és a szaporulat közötti összefüggés felismerésére. "Kezdettõl fogva a populációs nyomás volt a haladás közvetlen oka. (...) Ez kényszerítette az embert a társadalmi állapotba, tette a társadalmi szervezetet elkerülhetetlenné, és fejlesztette ki a társadalmi érzéseket" (1852: 35). "A népességnek ez az állandó, a létfenntartás eszközeit túlhaladó növekedése következtében az ügyesség, az intelligencia, az önkontroll soha nem szûnõ követelmény marad, és ennélfogva ezek állandó gyakorlása és fokozatos fejlõdése elkerülhetetlen. (...) Legyenek a létezést fenyegetõ veszélyek a túl nagy szaporulat vagy bármi más következményei, világosan látható, hogy a készségek szüntelen gyakorlása szükségeltetik az ellenük folytatott küzdelemhez, és mindazok halála, akik nem tudnak sikeresen küzdeni, egyúttal az ügyesség, az intelligencia és az önszabályozás, a cselekvések jobb összehangolása, vagyis egy tökéletesebb élet irányába való állandó haladást biztosítja" (Spencer 1895: §373). A kiindulási pont tehát ugyanaz: ha nem maradhat minden egyed életben, a körülmények adta feladatokra alkalmasabbak lesznek a túlélõk. Azon a nyilvánvaló különbségen túl azonban, hogy Spencerrel szemben Darwin szigorúan a növény- és állatvilágra korlátozta elméletét, további lényeges eltérések is mutatkoznak a két koncepcióban.4
A természetes kiválasztódás jelensége, amelyet Spencer "a legalkalmasabb fennmaradása" (survival of the fittest) kifejezéssel írt le, a látszólagos hasonlóság ellenére a két elméletben alapvetõen különbözõ értelmezést kap. Az eltérés kulcsa az alkalmazkodás folyamatának felfogásában rejlik. Darwin elméletében a környezethez való alkalmazkodás voltaképpen véletlenszerûen lezajló folyamat: az egyedek és végsõ soron a fajok tulajdonságai változékonyak, és a változások véletlenszerûen mennek végbe. A spontán változások révén kialakuló variánsok közül választódnak ki azok, amelyek az éppen adott környezetben való túlélésre a legalkalmasabbak. Végsõ soron tehát nem arról van szó, hogy az egyedek alkalmazkodnának a környezeti feltételekhez, az alkalmazkodás valójában csak hosszú távon következik be, amikor a faj kevésbé elõnyös tulajdonságokkal rendelkezõ egyedeinek kihalása és a többiek tulajdonságainak az utódokra történõ átörökítése révén a faji jellegzetességek megváltoznak, vagyis a faj "alkalmazkodik" a környezethez.
Spencernél is megfogalmazódik a folyamatnak e passzív oldala: a környezeti feltételek megváltozása azt eredményezi, hogy az új körülményeket tekintve elõnytelen vonásokkal rendelkezõ egyedek, fajok vagy társadalmak kipusztulnak. A folyamat nála mégis hangsúlyozottan rendelkezik aktív oldallal is, vagyis Spencernél valóban alkalmazkodásról van szó: az egyedek vagy a társadalmak egy adott környezetbe kerülve tulajdonságaikat annak megfelelõen tökéletesítik, vagy pedig elpusztulnak. Spencer evolúció-fogalma - Darwinéval ellentétben - erõteljesen értéktelített: a folyamat állandó tökéletesedésbõl áll, és ily módon a tökéletes állapot felé halad.
Ha Darwin elmélete nem is, Lamarcké igen erõsen hatott Spencerre, ami részben megmagyarázza a Darwin és Spencer közötti imént jelzett különbséget. Lamarck ugyanis azt - az azóta tévesnek bizonyult - nézetet fejtette ki, amely szerint a szerzett tulajdonságok öröklõdnek.5 Amíg Darwinnál a jellegzetességek és a környezet változása között nincsen közvetlen oksági kapcsolat, Lamarck a környezet speciális feltételeire való reakció képességét tételezi fel. Ennek tudható be az állandó tökéletesedés, hiszen ha a szerzett pozitív tulajdonságok öröklõdnek, és azok az egyedek, amelyek ezeknek híján vannak, kipusztulnak, akkor a folyamat eredménye szükségképpen a minõség javulása lesz. Ahogy arra Rom Harré (1981) rámutat, ez a koncepció, noha a biológiában nem igazolódott be, hiszen a genetika felfedezései cáfolták, a társadalmi változásokkal kapcsolatban kamatoztatható: egy társadalomban újonnan kialakult szabályrendszer gyakran hagyományozódik át a következõ generációkra, és ezáltal maradandó átalakulást eredményez. Vagyis az analógia itt érdekes módon egy téves koncepció átvételét jelenti, amely az azt felhasználó tudomány területén mégis fenntartható.
Spencer tehát nem tekinthetõ darwinistának, sõt a biológus nézõpontjából elméletének finalista és lamarckiánus jellege Darwin örökségével teljes egészében összeegyeztethetetlen, és a biológiai gondolkodás történetére nem volt hatása. (Mayr 1982: 493).
Spencer külön tanulmányban foglalkozik a természetes kiválasztódás kérdésével, részben bírálva, részben kiegészítve a koncepciót. Ebben kifejti, hogy a természetes kiválasztódás folyamata bizonyos jelenségeket önmagában nem magyaráz. Példaképp a testfelület különbözõ részeinek eltérõ mértékû érzékenységét hozza fel. Az ugyanis, hogy a mutatóujj a legérzékenyebb, magyarázható az elmélettel, hiszen a szerszámkészítéshez ez mindenképpen elõnyös tulajdonság. Az azonban - írja - már nem érthetõ e hipotézis alapján, hogy például az orrhegy érzékenyebb a homloknál, vagy - más példát hozva - hogy a hangképzés egyénenként eltérõ, hiszen a tökéletes beszéd nem feltétele a túlélésnek. Ezek a finom különbségek - véleménye szerint - kizárólag a szerzett tulajdonságok öröklõdésével magyarázhatók, mert csakis az teszi érthetõvé az egyáltalán nem életbevágó tulajdonságok elterjedését, hogy a valaha egy egyén által gyakorlás útján kifejlesztett vonás átöröklõdött. A legalkalmasabbak fennmaradása - azaz a természetes kiválasztódás - csak a kiemelkedõen jelentõs tulajdonságok elterjedését eredményezi, hiszen ahhoz, hogy egy elõnyös tulajdonság általánossá váljon, az kell, hogy az illetõ egyednek több vagy életképesebb utódja legyen, mint a többieknek. A létfenntartáshoz nem elengedhetetlenül szükséges tulajdonságok megjelenését és elterjedését tehát kizárólag a szerzett tulajdonságok öröklõdése magyarázhatja.
Spencer a folyamatnak döntõ jelentõséget tulajdonít: "A tények alapos vizsgálata megerõsített abbéli meggyõzõdésemben, hogy pusztán két lehetõség van: vagy öröklõdnek a szerzett tulajdonságok, vagy pedig nincs evolúció" (Spencer 1893: 30). Azt pedig teljes bizonyossággal állapíthajuk meg, hogy Spencernek az evolúciós folyamat létezésébe vetett hite egyetlen pillanatra sem rendült meg.
II.
Spencer legfõbb törekvése az volt, hogy az evolúció folyamatát részletesen leírja, a fejlõdés tényét bebizonyítsa és okait feltárja. A koncepció kidolgozása, ahogyan Spencer (1904: 165-169) megfogalmazza, maga is szellemi fejlõdés eredménye volt. 1857-es, "Progress: Its Law and Cause" (A haladás. 1911) címû tanulmányában a késõbb kifejtett elméletnek még csak néhány eleme szerepel. E tanulmányban jól látszik a német embriológus, von Baer hatása. Az úgynevezett von Baer-formula ugyanis azt fogalmazza meg, hogy a szerves testek fejlõdése során a szervezet a homogén állapotból a heterogén állapotba kerül, vagyis fokozatos differenciálódás megy végbe benne. Spencer ezt a gondolatot átveszi, és beépíti evolúciós elméletébe. Ebben a tanulmányában fogalmazza meg azt az állítást, hogy a homogenitás állapotából a fokozott heterogenitás felé tartó folyamat nemcsak a szerves világra érvényes, hanem univerzálisan megy végbe, vagyis a jelenségek bármely csoportján megfigyelhetõ változást feltételez. A naprendszer, a földfelszín, a növények, az állatok, sõt maga az emberi társadalom is differenciálódás folyamatán megy keresztül. Az evolúció tehát nem egyszerûen az élõvilágban vagy a társadalomban zajlik le, hanem az univerzum egyetemes jelensége. És ha belátjuk a folyamat univerzális jellegét, állítja Spencer, akkor nyilvánvaló, hogy annak kizárólag olyan okát fogadhatjuk el érvényes magyarázatként, amely a világmindenség összes jelenségére hat. Spencer tehát a legtöbb evolucionistával ellentétben olyan gondolatmenetbe kényszerül, amely az egész univerzumra vonatkoztatva több helyütt óhatatlanul homályos, spekulatív és elfogadhatatlan állítások megfogalmazására vezet.
A hivatkozott tanulmányban Spencer a differenciálódás magyarázataként a hatás sokszorozódásának gondolatát fogalmazza meg: minden erõ több változást eredményez, vagyis a hatás mindig összetettebb, mint az ok. Véleménye szerint annak tudható be a fokozatos differenciálódás, hogy valamely anyag (e fogalomba beleérti az organizmusokat és az organizmusok összességét, vagyis a társadalmat is) erõk hatásának van kitéve, és minden erõ okozta változás az anyagban újabb és újabb változásokhoz vezet. Spencer tisztában van azzal, hogy ez az állítása nem ad mindenre kiterjedõ, átfogó magyarázatot, hiszen az az alapvetõ kérdés, hogy az anyag és az erõ hogyan keletkezett, nyitva marad. A jelenség végsõ oka azonban megismerhetetlen, mondja, épp ezért a vizsgálódás kénytelen beérni a közvetlen okok feltárásával. E gondolatok a "Szintetikus filozófiá"-ban6 is megmaradnak, ott azonban Spencer már sokkal összetettebb, részleteiben kifejtett és illusztrált folyamatot ír le.
Az Alapvetõ elvekben - a címnek megfelelõen - az evolúció definícióját adja meg, és általános törvényeit fekteti le. A meghatározáshoz felhasznált központi fogalmai fizikaiak: anyag, mozgás, erõ. Spencer a jelenségeket vizsgálva arra a megállapításra jut, hogy az akár fizikai, akár biológiai, akár társadalmi folyamatok közös vonása, hogy azokban az anyag és az erõ állandóan átalakuló "szétoszlása" figyelhetõ meg, vagyis a keresett definíciónak a folyamat mindkét oldalát fel kell ölelnie, minthogy az integrációt a dezintegráció kíséri, illetve követi, vagyis ciklikus változásról van szó. Így az evolúció nem más, mint az anyag integrációja, a felbomlás pedig az anyag dezintegrációja (Spencer 1909: 97§).
Spencer minden munkájában aggodalmasan ügyel arra, hogy állításait, mint mondja, "induktív módon" is bebizonyítsa. Gondolatait olyképp fejti ki, hogy elõször általános törvény rangjára emelt állítást szögez le, azt kibontja, végül pedig a naprendszer, a földfelszín, a szerves testek, majd a társadalom jelenségei körébõl vett példákkal illusztrálja. Ez utóbbi lépés jelenti Spencer számára az indukciót. Bármennyire igyekszik is azonban elhitetni az olvasóval, hogy állításai ily módon induktív bizonyítást is nyertek, számunkra világos, hogy eljárása a legkevésbé sem induktív - valójában nem több és nem is kevesebb, mint pontosan megfogalmazott hipotézisek illusztrálása példák hosszú során át.
Fejtegetéseit folytatva Spencer megállapítja, hogy az evolúció fenti meghatározása hiányos, ugyanis nem tartalmazza a differenciálódás korábban már kifejtett jelenségét, amely együtt jár az integráció folyamatával. Azt is szükséges hozzátenni, mondja, hogy a kezdeti szétszórt, homogén állapot egyszersmind kaotikus is, a létrejövõ integrált heterogenitás ezzel szemben rendezett, vagyis a fejlõdés a határozatlan állapotból a határozott irányába tart. Az evolúció tehát az a folyamat, amelynek során "az anyag határozatlan, össze nem függõ és egynemû állapotból határozott, összefüggõ és különnemû állapotba megy át" (Spencer 1909: 145 §). A fejlõdés ezek szerint a homogén és szétszórt anyagból, vagyis az õsködbõl indul ki,7 és differenciált, integrált és egymással határozott kapcsolatban lévõ részekbõl álló szervetlen, szerves és társadalmi testeket hoz létre. A folyamat okait ismertetve Spencer itt már nem elégszik meg a komplex hatás törvényével. A fejlõdés megindulását azzal magyarázza, hogy a kiindulási pontot képezõ homogén állapot rendkívül labilis, a rá ható erõk gyorsan felbontják, hiszen az erõközpontok a végtelen térben nem egyenlõ módon oszlanak el, ráadásul az anyag részecskéi is hatnak egymásra.
Az integráció oka végül az, mondja, hogy az anyagra ható erõ átalakul a részek mozgásává, és - ahogyan a folyó is lerakja hordalékát - a hasonló részekben hasonló, a különbözõkben pedig különbözõ mozgást idéz elõ. A társadalmak fejlõdése esetében ez azt jelenti például, hogy a létfeltételek elkülönítik az egymástól eltérõ tulajdonságokkal rendelkezõ népcsoportokat, vagy hogy a nevelés mint erõ hatására a társadalmi osztályok különválnak. A felbomlás voltaképpen nem más - mondja Spencer -, mint hogy az egész mozgása csökken, a részeké pedig nõ, a kívülrõl felvett mozgástöbblet okán. Ez a társadalmak esetében például a külsõ támadás formájában nyilvánul meg, amely a dezintegráció állapotához vezethet.
E fejlõdés általános leírása után a "Szintetikus filozófia" további köteteiben Spencer a fejlõdés konkrét megnyilvánulási formáinak, a biológiai, a pszichológiai, a társadalmi és az etikai evolúció kifejtésébe kezd. A megfogalmazott fizikai törvényeket tehát ezeken a területeken is érvényesnek tartja, a némileg absztrakt formulák a kézzelfogható jelenségek értelmezése során mindazonáltal háttérbe szorulnak, és kevésbé elvont magyarázatok formájában jelennek meg. Az alábbiakban röviden ismertetem Spencernek a biológiai és a pszichológiai evolúcióra vonatkozó nézeteit, és csak ezek után tárgyalom társadalomelméletét.
Spencer ugyan a fenti fizikai törvények segítségével alátámasztotta azt a nézetét, amely szerint az evolúció egyetemesen végbemenõ folyamat, mégis szükségét érzi annak, hogy az evolúció univerzális jellegének másik - még kevésbé meggyõzõ - igazolását adja: "az a felfedezés, hogy az evolúció a természet oly sok területén ment és megy végbe, okot ad arra a feltételezésre, hogy a természetnek nincs olyan területe, amelyben ne menne végbe" (Spencer 1895: I, §117).
A környezethez való alkalmazkodás Spencer evolúciós elméletének egyik alapvetõ eleme, amely a vizsgált területek mindegyikén kitüntetett szerepet játszik. Fentebb láthattuk, hogy az adaptáció fogalma nála milyen értelmezést kap, a jelenségnek azonban van egy eddig nem kifejtett oldala is. Bár a környezeti változások - mondja Spencer (1895: I, §67) - ténylegesen elõidéznek szervezeti változásokat, a szervezet alkalmazkodóképességének a vele született struktúra határokat szab. Az adaptáció ily módon, noha az evolúció mozgatórugója, nem jelent abszolút rugalmasságot; a folyamat lezajlását tehát a körülmények változásának üteme mellett a struktúra merevségének foka is meghatározza.
Lényeges hangsúlyoznunk, hogy - és ez a társadalmi evolúció tárgyalása során is világossá válik - jóllehet Spencernél az evolúció egyetemes folyamatként jelenik meg, ez távolról sem jelenti azt, hogy elméletében szem elõl tévesztené a visszafejlõdés vagy stagnáció lehetõségét. Egyértelmûen látszik ez az adaptáció vizsgálata során: "organizmusok és organizmusokból álló fajok, amelyek új feltételek mellett adaptív változásokon mentek keresztül, hamar az eredeti struktúrához hasonló felépítésûvé válnak ismét, ha eredeti feltételeik közé kerülnek vissza" (Spencer 1895: I, §70). "Ha a változást eredményezõ ok csak rövid ideig fejti ki hatását, az elõidézett változás eltûnik (...), és még ha a változást elõidézõ ok generációk során át fejti is ki hatását, nem eredményezi a faj szerves egyensúlyának állandó jellegû megváltozását: (...) egy ilyen ok megszûnésével hatásai néhány generációval késõbb eltûnnek" (Spencer 1895: I, §71).
A környezethez való alkalmazkodás ezzel együtt az evolúció közvetlen oka: "a funkció adaptív változása az elsõdleges és örökké ható oka a változatokat létrehozó strukturális átalakulásnak, és az a változás, amely » spontánnak« tûnik, másodlagos és következmény jellegû" (Spencer 1895: I, §91).8 A fentebb elmondottak fényében az utalás világos: a folyamat lényege a lamarcki szerzett tulajdonságok öröklõdése, a változatok Darwin által leírt véletlenszerû kialakulása és a környezeti hatások következtében végbemenõ szelekciója ezzel szemben másodrendû tényezõ.
Az alkalmazkodás persze elsõdleges, közvetlen oka a folyamatnak, de Spencer - nem meglepõ módon - az e mögött mûködõ hatásokat is igyekszik feltárni. A környezeti változás okai - az úgynevezett külsõ tényezõk - pedig a korábban ismertetett jelenségek: a homogén állapot instabilitása, a hatások többszörözõdése és az erõ részek közti differenciáló hatása.9
Spencer pszichológiai vizsgálódásai nem nyújtanak e tanulmány szempontjából lényeges új adalékokat; az idegrendszer, az érzékelés és gondolkodás fejlõdésének elemzése a már ismerõs következtetésekhez vezet. "Az itteni általános érvelésbõl levonható következtetés az, hogy az emberi agy nem más, mint az evolúció során tapasztalt végtelen sok élmény szervezett regisztere, pontosabban azon egymás után megjelenõ organizmusok evolúciója során tapasztaltaké, amelyeken keresztül az emberi szervezet kialakult". Ennek következtében "minden mentális esemény a tudat állapotának folytonos integrálódásaként és differenciálódásaként határozható meg" (Spencer 1895: §208; 1890: 382).
Az együttéléshez szükséges érzések kialakulása természetesen ugyancsak azoknak a tényezõknek tudható be, amelyek az evolúció egyéb jelenségeit is konstituálják. "Azok az élõlények, amelyek (...) létfeltételei fennmaradásuk szempontjából elõnyössé teszik számukra egymás állandó és közeli jelenlétét, a szokás áthagyományozódása és a legalkalmasabb túlélése révén egyfajta társiasságot (sociality) öltenek magukra, amely mindaddig erõsödik, amíg ellenkezõ hatást kifejtõ hátráltató erõk meg nem akasztják" (Spencer 1890: §512).
III.
"Egyének puszta csoportosulása nem alkot társadalmat. A társadalom szociológiai értelemben csak akkor alakul ki, ha az egyszerû egymásmellettiségen túl együttmûködés is létrejön. Addig, amíg egy csoport tagjai nem egyesítik energiájukat egy közös cél vagy célok elérése érdekében, aligha tartja õket valami is össze. A szétválástól csak az óvja meg õket, ha az egyének igényei egyesült erõvel jobban kielégíthetõk, mint ahogyan magányos cselekvés által lennének. Az együttmûködés nemcsak hogy nem létezhet társadalom nélkül, de maga az együttmûködés az, amiért a társadalom létezik" (Spencer 1882: §440). Az együttmûködés azonban szervezést igényel, a szervezetek kialakulása tehát végeredményben a társadalom legfõbb jellegzetessége, és fejlõdésük folyamata az, amit az evolúciós elméletnek le kell írnia.
A fejlõdés - mint láthattuk - Spencernél általános jelenség, és bizonyos értelemben szükségszerû, hiszen állandóan ható tényezõk hozzák létre, mindazonáltal társadalmi téren sem megy végbe minden esetben. "Az élõ aggregátumok által alkotott fajok esetében, ha a környezeti hatások állandóak, a faj (jellegzetességei) is állandóak maradnak. Ha a környezeti hatások változnak, a faj is változáson megy keresztül egészen addig, amíg újra egyensúlyba nem kerül a környezettel. Ez azonban semmi esetre sem jelenti azt, hogy a faj ezen változása az evolúció folyamatában megtett lépés lenne. Általában sem elõrelépést, sem pedig visszafejlõdést nem eredményez, és gyakran, bizonyos korábban kialakult struktúrák feleslegessé válásával, az eredmény egy egyszerûbb forma lesz" (Spencer 1876: §50). Vagyis a környezeti feltételek olyannyira döntõek, hogy az evolúció folyamatát nemcsak megfékezni tudják, de vissza is fordíthatják.
A társadalmak esetében a probléma tovább bonyolódik, hiszen a környezetbe itt már a természet mellett a többi társadalom is beletartozik, az egyik változása ezáltal a másikra is hatással van: "a fejlettebb társadalmak a kevésbé fejletteket kedvezõtlen feltételek közé kényszerítik, méretük csökkenését vagy struktúrájuk hanyatlását idézve ezáltal elõ" (Spencer 1876: §50).
Az evolúciót továbbá a struktúra rigiditása, az alkalmazkodásra való képtelenség is akadályozhatja: "ahol az egymásból leszármazó társadalmak sorra hasonló pályát futnak be, kialakul egy olyan típus, amely annyira beleragad a fejlõdés, érettség és hanyatlás ciklusába, hogy ellenáll az átalakulásnak" (Spencer 1876: §265). Ez annyit jelent, hogy a társadalmak az egyes típusoknak megfelelõ struktúrát olyannyira tökéletesíthetik, hogy az megakadályozhatja a további fejlõdést. A tökéletesedés ilyen értelemben nem a fejlettségi szintet jelenti, hanem viszonylagos, az adott állapothoz képest értelmezendõ fogalom.
Meg kell jegyeznünk, hogy Spencer még az említett és az elméletébe beleférõ lehetõségeken túl is talál és említ is bizonyos jelenségeket, amelyek az evolúció normális menetébe - ide értve most már a visszafejlõdést és stagnálást is - nem illeszkednek, és noha ez nem jellemzõ, egy helyütt elismeri, hogy léteznek a folyamat menetétõl divergáló tényezõk is, amelyek annak megállapítására vezetik, hogy nem lehet minden jelenséget az evolúciónak megfelelõ sorrendbe illeszteni (Spencer 1876: §121). Ez utóbbi lehetõség azonban szinte elhanyagolható Spencer elméletében, annál is inkább, mert mûveiben végig azt az eljárást követi, hogy állításait igazoló példákat sorakoztat fel - a kivételekre vonatkozó megállapítása éppen ezért meglepõ, de nyugodtan mondhatjuk, hogy különösebb jelentõséggel nem bír. Evolúciós elméletét mindazonáltal a korábban ismertetett fenntartásokat, illetve kiegészítéseket szem elõtt tartva kell értelmeznünk.
A társadalom evolúciója ugyanazoknak a hatásoknak van kitéve, amelyek a szerves és szervetlen testek fejlõdését is meghatározzák, azaz külsõ és belsõ tényezõk: a környezetnek, valamint a társadalmat alkotó egyéneknek és ezáltal magának a társadalomnak a tulajdonságai szabják meg a fejlõdés menetét.
A természeti hatások számba vehetetlenek, Spencer szerint a legnagyobb jelentõsége az éghajlatnak és a környezõ élõvilágnak van. Általánosan megállapítható azonban, hogy ezek a hatások a fejlõdés elõrehaladtával fokozatosan csökkennek, vagyis a korai, fejletlen társadalmak sokkal inkább ki vannak szolgáltatva ezeknek, mint a fejlett civilizációk. Végsõ soron tehát a környezeti tényezõk hatása (a többi társadalmakét leszámítva) csökken, a belsõké pedig ezzel párhuzamosan nõ az evolúció során. A belsõ tényezõk között a korai stádiumokban Spencer az egyének fizikai, emocionális és intellektuális tulajdonságait tartja számon, amelyek a késõbbi szakaszok során a társadalmi struktúrák jellegével egészülnek ki.
A fejlõdés kezdetén a természettõl való erõs függés együtt jár az ennek megfelelõ tulajdonságokkal. "Abban az idõben, amikor a környezete még teljes egészében meghódíthatatlan volt, (a primitív ember) a legkisebb mértékben volt képes és igyekezett azt leigázni. Amíg a haladással szembeni ellenállás a legnagyobb, az annak legyõzéséhez szükséges erõ és belsõ késztetés a legkisebb" (Spencer 1876: §30).
A természetfeletti primitív képzeteit vizsgálva Spencer megállapítja, hogy annak alakulása egyértelmûen mutatja az evolúciós jegyeket: a természetfeletti világa egyre nagyobbá válik, egyre koherensebb és heterogénebb elképzelések formájában ölt testet, és így érdekes módon az evolúciós hipotézis azáltal is megerõsödik, hogy felöleli és értelmezi az azt megelõzõ elméletek elemeit is.
A vallási képzetek fejlõdésének leírása során, ha teljesen másodrendû módszerként is, Spencer olyan eszközzel él, amely konceptualizált formájában Tylor nevéhez fûzõdik, és amely a késõbbi evolucionista antropológia számára alapvetõ módszertani fogás lesz. Az eljárás hátterét az úgynevezett maradvány (survival)hipotézis képezi, amely szerint a társadalmi fejlõdés érintetlenül hagyhat bizonyos jelenségeket, melyek a magasabb fejlettségi szintû társadalmakban letûnt korok maradványaiként azok jellegzetességeire vonatkozó következtetések alapját képezhetik. A módszertanilag amúgy sem szigorúan kidolgozott és alátámasztott spenceri elméletben az elgondolás mindazonáltal még csak egészen kezdetlegesen - a fejlett vallásokban továbbélõ primitív kultikus jegyekre való utalás formájában - van jelen, és a koncepció kifejtéséhez semmi esetre sem járul hozzá döntõen.
A társadalmi struktúra fejlõdése egyértelmûen a kis vándorló hordákkal indul meg. Végsõ soron ezekbõl alakultak ki a legnagyobb civilizált társadalmak is. A differenciálódás folyamata Spencer elméletében a társadalmi fejlõdés legfõbb jellegzetessége; társadalomtipológiájának10 is ez az alapja: a kezdeti egyszerû törzsek összetett, majd többszörösen összetett társadalmakká válnak. Méretük növekedésével tehát a struktúra komplexitásának növekedése jár együtt. "A társadalmi aggregátumnak, mely homogén, amikor kisméretû, heterogenitása a méretbeli növekedés minden lépésével fokozódik; ahhoz, hogy nagy méretet érhessen el, nagy komplexitásra is szüksége van" (Spencer 1876: §228). A struktúra komplexitásának e növekedését Spencer a háztartási, igazságszolgáltatási, egyházi és politikai intézmények alakulásán követi nyomon. Érvelési logikájának megértéséhez nem szükséges mindezek ismertetése, ezért a következõkben csak a legfontosabb gondolatokat emelem ki.
Spencer úgy véli, hogy a fejlõdés kiindulási pontja lokalizálható: a "társadalmi sejt", a család indul meg elsõként a differenciálódás útján. "Látható, hogy a társadalmi evolúció szempontjából az a legelõnyösebb, ha a folyamat a legkisebb csoportokban, a családokban kezdõdik: ezekbõl a (...) koherenssé és határozottá, majd egyre összetettebbé való csoportokból eredeztethetõek. Végsõ soron a legmagasabban fejlett társadalmak" (Spencer 1882: §319). Sõt, az, hogy a családokban végbemenjen ez a folyamat, elõfeltétele a politikai szervezet fejlõdésének. "Azok a törzsek, melyekben a család határozatlan és bizonytalan, politikailag is kezdetlegesek maradnak. A bizonyos mértékig határozott és koherens családi struktúrával rendelkezõ népcsoportok ennek megfelelõ társadalmi struktúrát alakítanak ki. A legmagasabban fejlett szervezetek pedig azokban a nemzetekben jöttek létre, amelyekben az azokat alkotó családi csoportok elõzõleg a szervezettség magas szintjét érték el" (Spencer 1882: §319).
Vannak társadalmi jelenségek, amelyeket - alaposabb vizsgálat nélkül legalábbis úgy tûnik - inkább jellemez az egyszerûsödés, mint a növekvõ komplexitás folyamata; ezek közé tartozik a család intézményének alakulása is. Nem könnyû belátni, hogy a számos antropológiai és útleírásban szereplõ, a primitív törzseknél megfigyelhetõ bonyolult rokonsági, nemzetségi és családi hálózatokhoz képest a modern társadalmakat jellemzõ nukleáris családtípus összetettebb forma lenne. Nem véletlen, hogy Spencer elméletét e tekintetben is érte bírálat, mely rámutat arra, hogy a sok vonatkozásában kamatoztatható evolúciós koncepció a családi kapcsolatok esetében nem állja meg a helyét (Andreski 1969). Komolyabbnak tûnik a kritika, amennyiben tekintetbe vesszük azt a kijelentést is, mely szerint a családi struktúra képezi a politikai struktúra potenciális fejlõdésének gyökerét, hiszen így azt implikálja, hogy a társadalmi szervezet evolúciója a Spencer által leírt formában semmiképpen nem mehetett végbe. Spencer számára azonban nem létezik olyan jelensége a társadalomnak, amely megkérdõjelezhetné az evolúció egyetemes jellegét: a családi struktúra fejlõdésének igazolnia kell a lefektetett alapelveket, a leírás tehát a szerkezet növekvõ komplexitásáról számol be.
Másrészrõl pedig Spencernél - aki, úgy tûnik, igyekszik egyszerre több oldalról megtámogatni az elméleti alapokat - a politikai struktúra kialakulásának és fejlõdésének van egy másik, ettõl teljesen független mozgatórugója is: a háború. "A társadalmi organizmusok esetében éppúgy, mint az egyéni organizmusoknál, az életért folytatott küzdelem - elõször a másik növekedéséhez szükséges eszközeinek elsajátítása, majd elpusztítása - révén megy végbe azon nagy aggregátumok kialakulásának folyamata, amelyek lehetõvé teszik és egyszersmind meg is követelik a magasan fejlett szervezeteket" (Spencer 1882: §448). A környezõ társadalmakkal folytatott háborúk a tagok közül szükségképpen kiemelnek egy katonai vezetõt, aki - mondja Spencer -, minthogy a háború sikeres megvívása a társadalom legfontosabb célja, könnyen megerõsítheti pozícióját, és többnyire az általános vezetõ, döntéshozó szerepébe kerül. A háború kezdeti, fejlõdést generáló hatása annyira kizárólagos, hogy békés körülmények között az elsõdleges - nemi - differenciációt további már nem követi, a társadalom alacsony fejlettségi szinten reked meg.
Az egyszemélyi vezetõ szerepének kialakulása után rövid idõn belül bekövetkezik a vezetõ testületek létrehozása, amelyek eredendõen ugyancsak sikeres katonákból rekrutálódnak, és idõvel általános tanácsadó testületekké válnak. A differenciálódásnak ezek csak kezdeti lépései, melyeket a folyamat során újabb és újabb szervezeti egységek kialakulása követ. A háború pozitív megítélése Spencernél tehát nyilvánvaló, ugyanakkor csak a fejlõdés korai szakaszaira vonatkozik. Valójában Spencer - ahogyan az már az eddigiekbõl is kitûnhetett, a késõbb tárgyalt szempontok alapján azonban még inkább világossá fog válni - a háborút etikailag kifejezetten elítéli, teoretikusan pedig - a fejlõdés elõmozdítása szempontjából - annak csak egy bizonyos evolúciós szintig tulajdonít pozitív hatásokat. A háborúskodás elindítja és egy darabig továbblendíti a fejlõdést, a fejlett társadalmak esetében azonban annak kerékkötõjévé válik: "az evolúciónak azt a szintjét, amelyet egymás közti konfliktusaik révén kellett elérniük, a társadalmak már elérték", mondja korának fejlett civilizációiról, "további elõnyük abból már nem származhat" (Spencer 1882: §552).
A politikait megerõsíti, és egy darabig egybefonódik azzal, az egyházi szervezet. A természetfeletti képzetek kialakulása - melyek gyökerét Spencer a halottkultuszban találja meg - a társadalmi szabályozás egy bizonyos formáját teszi lehetõvé. A halottak világa valójában a politikai vezetést idõben megelõzõ kontroll forrása volt: "mielõtt a társadalmi ellenõrzés bármely határozott ágense kifejlõdne, az ellenõrzés olyan formájában létezik, amely részben az élõk, de sokkal inkább a holtak ítéletébõl (public opinion of the dead) ered" (Spencer 1882: §467). Az az egyén, aki a holtak világával kapcsolatot tud létesíteni - és aki sokszor, de nem mindig a politikai vezetõ is egy személyben -, szükségképpen hatalomra tesz szert - a többiek fölé emelkedése pedig ugyancsak a differenciáció kezdeti lépését jelenti. Az egyházi szervezet kiépülése kohéziót hoz létre és társadalmi folytonosságot teremt, hiszen nemcsak az egyidõben élõ egyéneket, de a generációkat is összekapcsolja. Konzerváló hatása az evolúcióval ellentétes irányú, hiszen "funkciója szerint az egyházi szervezetnek meg kell õriznie a korábbi tapasztalatok már kiépült (organized) termékeit az újabb tapasztalatok változtatást eredményezõ hatásaival szemben" (Spencer 1896: §627). Hatalma ugyanakkor a társadalom számára kifejezetten elõnyös, ha a környezeti feltételek változatlanok maradnak. "Ha tekintetbe vesszük, hogy a törzsfõ vagy vezetõ, akinek a szelleme köré épül a helyi kultusz, szokás szerint ilyen vagy olyan sikerek révén tett szert pozíciójára, akkor azt a következtetést kell levonnunk, hogy a tõle származó parancsoknak való engedelmesség és az általa bevezetett szokások fenntartása általában elõnyös a társadalom jóléte szempontjából mindaddig, amíg a feltételek változatlanok maradnak, és hogy nagyfokú konzervativizmusa ennélfogva bizonyos tekintetben igazolható" (Spencer 1896: §627). Az ilyen értelmû konzervativizmus, noha egyfelõl ténylegesen hátráltatja a fejlõdést, másfelõl elõ is segíti azt, hiszen, mondja Spencer, a társadalmi kohézió alapvetõ feltétele a haladásnak. Az egyház és az állam szétválása a magasabb evolúciós szinten természetes folyománya a differenciáló tényezõk hatásának; ezzel párhuzamosan az egyházi funkció elsõdleges, kultikus eleme fokozatosan eltûnik, és helyét etikai funkcióknak adja át.
Utaltam már arra, hogy Spencer evolúciós koncepciójában minden állítását nagyszámú példával támasztja alá. Ezek a szociológiai mû esetében a legkülönfélébb társadalmakra vonatkoznak, és a példák között semmiféle térbeli vagy idõbeli rend nincsen. Spencer ahelyett, hogy egy kiválasztott társadalom fejlõdését történetileg követné nyomon, példáival térben és idõben egyaránt távoli területeket jár be, ezzel mintegy az evolúció globális jellegét hangsúlyozza, de természetesen egyúttal a könnyebb megoldást is választja, hiszen egy univerzális elméletet ha igazolni nem is, illusztrálni mindenesetre nem nehéz a világegyetem tetszõlegesen kiválasztott jelenségeinek segítségével; ugyanez a feladat viszont már komolyabb problémákat jelentene, ha egy konkrét társadalom fejlõdése során konkrétan lezajlott folyamatokhoz nyúlna, azaz történeti elemzést kívánna illusztráció gyanánt felhasználni.
Az evolúció és a történelem viszonyának vitatott kérdése tehát Spencer elmélete esetében is fölmerül. Az ezzel kapcsolatos ellentét két álláspont formájában fogalmazódik meg: az egyik szerint az evolúció valóságos eseményekbõl, nem pedig absztrakciókból áll, a másik nézet ezzel szemben azt tartja, hogy a történelem idõhöz és helyhez kötött egyedi események sorozata, míg az evolúció nem vonatkozik specifikus helyre és idõre.11 Az ellentét feloldását jelenti a Sahlins által bevezetett fogalompár, az evolúciós elméletek specifikus és általános típusa, ahol a specifikus evolúció egy adott növény- vagy állatfaj, illetve társadalom fejlõdésének leírását adja, ide tartozik a történeti megközelítés, az általános evolúció pedig a folyamat térbeli és idõbeli megkötöttségektõl elvonatkoztatott értelmezését képezi (Sahlins 1970).
Ezt a fogalmi apparátust alkalmazva megállapíthatjuk, hogy Spencer elmélete az általános evolúciós elméletek közé sorolható, semmi okunk sincs ugyanakkor azt feltételezni, hogy Spencer ne hitt volna abban, hogy a leírt folyamat lokalizálható. Világosan kell látnunk azonban, hogy elmélete nem történeti folyamatokra vonatkozik, és hogy ezt - bármennyire jogos is az a megállapítás, hogy példáit meglehetõsen önkényesen használja - maga sem téveszti szem elõl: "nem szabad megfeledkeznünk arról, hogy következtetéseink nem valamely adott (particular) helyrõl vagy idõbõl összegyûjtött tények adott osztályára támaszkodnak".
IV.
Spencer társadalomtipológiájának egyik oldaláról már szó volt. Az összetettség foka szerinti osztályozás mellett azonban az elmélet részét képezi egy másik is: a militáns és indusztriális társadalmak jól ismert spenceri szembeállítása.12 Felvetõdik a kérdés, hogy e dichotómia miként illeszkedik az evolúciós koncepcióba, annak elemeként vagy esetleg attól függetlenül jelenik-e meg. A válasz távolról sem egyértelmû, amit már az is jelez, hogy a Spencerrel foglalkozó értelmezések megosztottak e téren.13 A probléma megoldása érdekében magához a szöveghez kell nyúlnunk: meg kell vizsgálnunk, milyen szempontrendszer alapján állítja szembe Spencer e két társadalomtípust.
Bár az itt felvetett kérdés megválaszolását nem viszi elõre, lényeges szem elõtt tartanunk, hogy a felsorolt attribútumok által jellemzett társadalomtípusok valójában nem léteznek tiszta formájukban, a fejlõdés során ezek keveréke jelenik csak meg, vagyis a militáns és az indusztriális társadalom leírása nem más - noha Spencer természetesen nem használja a weberi kifejezést -, mint ideáltípusok megalkotása, ami már önmagában megkülönbözteti e tipológiát a társadalmak összetettségi foka szerinti osztályozásától.
A militáns típusra jellemzõ vonások kialakulását a társadalmak közti háború eredményezi, mondja Spencer. Minthogy a társadalmak létét veszély fenyegeti, mindent a veszély elhárításának kell alárendelni. A katonai szervezet dominánssá válik, és az ennek megfelelõ centralizáció az egész társadalmat áthatja. Az egyéni érdekek alárendelõdnek a közös céloknak, az individualitás eltûnik, a szabadság megszûnik, az egyénnel teljes mértékig az állam rendelkezik, és a társadalom fennmaradásához képest tagjainak fennmaradása másodrendûvé válik: a részek léteznek az egészért, nem pedig az egész a részekért. Az egyéni érdekek elnyomása kizárólag kényszer révén érhetõ el, ezért a társadalom mechanizmusának alapját a kényszerû együttmûködés képezi. Az egyének kapcsolatát a státusforma határozza meg, vagyis egymással alárendeltségi viszonyba kerülnek.14 A társadalmi szabályozás pozitív formája is megjelenik, sõt elsõdleges szerepre tesz szert, vagyis az állam a tilalmak mellett határozottan megszabja a lehetséges cselekvési területeket is. A militáns társadalom egésze tehát a katonai szervezet mintájára épül fel, a polgári és a katonai struktúra egybefonódik, a vezetés egy kézbe kerül. Spencer leírásában a militáns társadalmat nem egyszerûen a háborúskodás ténye különbözteti meg az indusztriálistól; az éles szembenállás az annak folyományaiként kialakuló strukturális jegyek következménye.
Éppígy az indusztriális társadalomnak sem az a legfontosabb jellemzõje, hogy nem folytat katonai akciókat: a béke teszi lehetõvé, illetve szükségszerûvé a megkülönböztetõ jegyek megjelenését. Az indusztriális társadalom minden tekintetben ellentéte a militánsnak. Ha a társadalom létét semmi sem fenyegeti, a társadalom önfenntartása az egyének önfenntartása által valósítható meg, az individuum ezért itt már nincs alárendelve közösségi szempontoknak, és az egyéni szabadság kiteljesedhet. Minthogy az egyéni érdekek a legfontosabbak, a társadalom az önkéntes együttmûködés elvén épül föl, és az egyének viszonyát a szerzõdéses forma határozza meg. Az igazgatás decentralizált, a magánkezdeményezések tág lehetõséget kapnak, és az állami szabályozás kizárólag negatív formájában létezik.
A két társadalomtípus leírása során Spencer több helyütt utal az evolúciós kontextusra, amikor azt mondja, hogy a körülmények határozzák meg, hogy melyik az életképesebb: háború esetén az a társadalom marad fenn, amelyik a militáns struktúrát a legtökéletesebb fokra tudja fejleszteni, békés körülmények között azonban a társadalmak fennmaradási esélye annál nagyobb, minél jobban megközelítik az indusztriális társadalom ideáltípusát. Egy indusztriális társadalom újra militáns jegyeket vesz fel, ha konfliktusba keveredik, és az átalakulás fordítva is megtörténik, ha a háború hosszú idõre megszûnik.
Ez pusztán megerõsíti Spencer fentebb már kifejtett gondolatát, amely szerint a környezeti feltételeknek döntõ hatásuk van az evolúciós folyamatokban, arra azonban nem ad választ, hogy a fenti két társadalmi típus közül melyik fejlettebb. Nem állíthatjuk, hogy ezek szerint a fejlettségi szint megállapítása csak viszonylagosan, vagyis az adott környezeti feltételeket figyelembe véve lehetséges, tehát háború esetén a militáns, békében pedig az indusztriális típus a fejlettebb. Hiszen ez azt implikálná, hogy például az amõba és a majom fejlettségi sorrendjének eldöntésére sincsenek abszolút érvényû kritériumok, mivel létezik olyan környezet, amelyben az amõba életben marad, a majom pedig elpusztul. Mint láthattuk, Spencernél az evolúciós szintet nagyon is határozott kritériumok - az integráltság, a differenciáltság, a heterogenitás - döntik el. A környezeti tényezõk alapvetõek, amennyiben beindíthatják a fejlõdési folyamatot, de a fejlettségi szint mércéjéül semmiképp sem szolgálnak - ez ugyanis az evolúciós koncepciót alapjaiban tenné érvénytelenné.
Kézenfekvõnek látszik tehát, hogy a kérdés eldöntéséhez a fenti kritériumokat hívjuk segítségül. A militáns és az indusztriális társadalom strukturális jegyei azonban nem jelentenek egyértelmû különbséget a differenciáltság és integráltság tekintetében; valójában, ahogyan erre Spencer maga is rámutat, ezt a másik tipológia foglalja magába. "Két módon osztályozzuk tehát a társadalmakat, és mindkettõt észben kell tartanunk, amikor társadalmi jelenségeket értelmezünk. Elõször is, integráltságuk szerint rendezzük õket, mint egyszerû, összetett, kétszeresen összetett és háromszorosan összetett társadalmakat. Fel kell itt ismernünk az evolúció növekvõ szintjét, amelyet az összetettség ezen egymást követõ fázisaival párhuzamosan növekvõ - általános és helyi - heterogenitás is implikál. Sokkal kevésbé határozott az a felosztás, amelyet aszerint alakítottunk ki, hogy a társadalom melyik szervrendszere a legfontosabb. Eltekintve attól a legalacsonyabb típustól, amelyikben egyáltalán nincs differenciáció, alig találunk kivételt az alól a szabály alól, hogy minden társadalomnak éppúgy megvan a más társadalmakkal meglévõ konfliktusok kezelésére kialakított, mint a fenntartás feladatát ellátó struktúrája. Minthogy a kettõ között bármilyen arány elõfordulhat, e társadalmak relatív fejlettségén alapuló osztályozása nem lehetséges" (Spencer 1876: §263). Vagyis Spencer itt azt mondja, hogy egyszer kialakított egy az evolúciós szintnek megfelelõ tipológiát, és az utóbb bevezetett militáns-indusztriális kategóriapáros más dimenzió mentén nyer értelmezést, amit az a tény már önmagában is mutat, hogy bármely fejlettségi szinten álló társadalom tartozhat akár az egyik, akár a másik osztályba. "(...) minden társadalom, legyen az egyszerû vagy összetett, alkalmanként vagy állandó jelleggel összeütközésbe kerül más társadalmakkal, és (...) kifejleszti a védekezõ és támadó cselekményeket végrehajtó struktúráit" (Spencer 1876: §285. Az én kiemeléseim. - P. E.).
E megállapításokat szem elõtt tartva egyértelmûen megállapíthatjuk, hogy a militáns-indusztriális dichotómián alapuló társadalomtipológia nem illeszkedik az evolúciós koncepcióba, hanem attól független, illetve annak segítségével le nem írható jelenségek értelmezésére szolgál. Ez az interpretáció igen plauzibilis, különösen, ha tekintetben vesszük Spencer más mûveiben kifejtett politikai és etikai nézeteit (lásd Spencer 1994; 1892, 1893, 1868), amelyek összhangban vannak az indusztrializmus fenti leírásával, hiszen az azokban kívánatosként feltüntetett berendezkedés egyben az evolúció irányát is kijelölte, a folyamat késõbbi, alaposabb vizsgálata azonban azt mutatta, hogy az indusztrializmus nem az egyedüli fejlett forma, a folyamat jellege nem zárja ki egy másik, az indusztrializmus minden pozitív vonását nélkülözõ, ugyanakkor nem kevésbé fejlett forma kialakulását; Spencer utóbb bevezetett tipológiája ezért eszerint egyfajta pontosításként értelmezhetõ, mely arra szolgál, hogy a két magasan fejlett berendezkedést megkülönböztesse egymástól.
Ha azonban ez valóban ennyire egyértelmû, akkor meglehetõsen érthetetlennek tûnik, hogy miért fogalmazódik meg gyakran, sõt terjedt el általánosan az a nézet, mely szerint a militantizmus és az indusztrializmus spenceri fogalma az evolúció egy-egy lépcsõfokát jelöli. Valójában a probléma távolról sem ilyen egyszerû, és ez utóbbi értelmezés megfogalmazásának ugyancsak nagyon is érthetõ indokai vannak.
Terjedelmes életmûvében Spencer számos ellentmondásba keveredik, s ennek következtében hosszan lehetne azokat a szöveghelyeket is idézni, ahol a militáns alacsonyan, az indusztriális pedig magasan fejlett társadalomként jelenik meg.
Már a fenti leírásban is szerepel egy attribútum, amely a militantizmus fejletlenségére utalhatna. Mint láttuk, e társadalomtípus egyik jellegzetessége, hogy a katonai és a polgári vezetés - sõt az egyházi is - egy kézben összpontosul, ami a differenciáltság alacsonyabb mértékét jelenti. Spencer ugyanakkor egyértelmûen kijelenti, hogy e tekintetben nem lát különbséget a két társadalomtípus közt.
E társadalomtipológia végigvonul a szociológiai mûvön, és különbözõ jelenségek vizsgálata során játszik szerepet, ezért a kérdés megválaszolásához a közvetlenül nem ezzel foglalkozó szöveghelyeket is fel kell használnunk. A következõ idézet a háztartási intézmények és a társadalomtípus összefüggéseire vonatkozik, itt azonban eltekinthetünk ezen összefüggés kifejtésétõl, ehelyett elég, ha Spencer szóhasználatára figyelünk. "Az is lehetséges, hogy a militantizmus bizonyos területeken állandósul, és az ennek megfelelõ politikai viszonyokkal együtt az ilyen körülmények között természetes háztartási kapcsolatok is fennmaradnak. (...) Eltekintve az ilyen továbbélõ alsóbbrendû típusoktól, korlátozzuk figyelmünket azokra, amelyek az evolúciós folyamatban továbbhaladva arra a szintre jutottak, melyen a mai civilizált nemzetek állnak" (Spencer 1882: §339. Az én kiemelésem. - P. E.).
Ez az idézet csupán egy a sok közül, ahol Spencer a két társadalomtípus közti fejlettségi különbségre utal. Fejtegetéseit a következõkkel azonos értelmû kitételek kísérik végig: "a túlnyomó militantizmus által jellemzett alacsonyabb társadalomtípus" és "a magasabb indusztriális társadalom". Nem lehet eltekintenünk ettõl a kontextustól, amely a militáns és indusztriális típust olyképpen helyezi el az evolúció folyamatában, hogy annak során elõször az elõbbi, késõbb pedig az utóbbi alakul ki.
Ehhez azonban - az elméleti alapokat figyelembe véve - az szükséges, hogy az idõ elõrehaladtával a háborúk fokozatosan megszûnjenek, a béke állandósuljon; ezt Spencer általános tendenciának látja, noha saját korában a konfliktusok újraéledésérõl számol be, aminek megfelelõen - és e tekintetben konzisztens az elmélet - militáns strukturális vonások újbóli megjelenését írja le. A két társadalomtípus fejlettségi különbsége legegyértelmûbben ott fogalmazódik meg, ahol Spencer a jövõbeli fejlõdés esélyeit latolgatja: "a legnagyobb jelentõségû következtetés, amely felé az érvelés minden szála fut, az, hogy a magasrendû társadalmi állapot lehetõsége, politikailag éppúgy, mint általánosan, alapvetõen a háború megszûnésén múlik. Mindazok után, amiket elmondottunk, szükségtelen újfent hangsúlyoznunk azt az igazságot, hogy a tartós háborúskodás az ehhez adaptált intézményeket fenntartva elkerülhetetlenül megakadályozza vagy semlegesíti az igazságosabb intézmények és törvények irányába ható változásokat, míg a béke állandósulását szükségképpen társadalmi javulás követi minden téren" (Spencer 1882: §582).
Két, egymásnak ellentmondó és egymással összeegyeztethetetlen nézetet fogalmaz meg tehát Spencer. Az egyik szerint a militáns és az indusztriális társadalmak strukturális jegyeinek eltérései önmagukban nem implikálnak fejlettségi különbséget, és csak horizontális osztályozást tesznek lehetõvé. A másik ezzel szemben azt állítja, hogy a militantizmus, illetve az indusztrializmus mértéke és az evolúciós szint korrelátumok. Ez utóbbi álláspont Spencernél teoretikusan teljességgel megalapozatlan, hiszen, mint láttuk, a megadott fejlettségi kritériumokat figyelmen kívül hagyva jut kifejezésre.
E kétértelmûség oka minden bizonnyal Spencer politikai értékítéleteiben keresendõ. Kétségtelen ugyanis, hogy a militáns társadalomtípus formájában leírt rendszert élesen elítéli, és a más mûveiben bemutatott ideális berendezkedés, mely felé az ottani leírások alapján az evolúció tart, az indusztriális típusra emlékeztet. Spencer ilyen értelmû preferenciái sok helyen még a fent idézett szóhasználatot is értelmezhetik, vagyis ilyen értelemben az "alacsonyabb" és a "magasabb" jelzõk a tényleges fejlettségi szinttõl független puszta értékítéletet fejezhetnek ki. Ez az értelmezés azonban más helyeken nem állja meg a helyét, és ezzel együtt is világosan látható Spencer arra irányuló törekvése, hogy értékítéleteit elméletileg is megalapozza, vagyis az általa elítélt kényszerû együttmûködés elvén alapuló, centralizált rendszert fejletlennek minõsíthesse. E törekvését azonban nem korlátozza siker, a militantizmus-indusztrializmus dichotómia az elmélet integrálatlan része marad.
Mint láthattuk, Spencer társadalomelméletét alapvetõen formálta a korszakban virágzó evolúciós gondolkodás. Koncepciójának sajátossága, hogy nem elégszik meg csupán egy-egy területre kiterjedõ hipotézisek megalkotásával, hanem átfogó, minden jelenséget felölelõ magyarázatokat keres. Az elméletben fellelhetõ ellentmondások egy része éppen ennek tudható be, annak tehát, hogy a természetükben teljességgel különbözõ jelenségeket azonos törvények alá igyekszik besorolni. Evolucionista társadalomelmélete is ezért torkollik helyenként antagonizmusokba, alapjául szolgálva így az életmûvet illetõ késõbbi bírálatoknak.
Jegyzetek
1. Ehhez lásd például Bock 1978.
2. Ehhez lásd Mayr 1982.
3. Érdekes, hogy Darwintól függetlenül és vele szinte teljesen egyidõben fejtett ki meglepõen hasonló gondolatokat - sokkal inkább hasonlóakat, mint Spencer - Wallace is. Ehhez lásd Gould 1990a.
4. Ehhez lásd Peel 1971; Offer 1994; Sanderson 1990; Blackwell 1990; Mayr 1982.
5. A szerzett tulajdonságok öröklõdésének koncepciója valóban nem Lamarcktól származik, és az õ elméletének sem központi gondolata. Ehhez lásd Gould 1990b. Az elméletet ennek ellenére általában neki tulajdonítják, és feltehetõen Spencer is tõle vette át.
6. Spencer a "Szintetikus filozófia" összefoglaló címet adta következõ alapvetõ mûveinek: Alapvetõ elvek, The Principles of Psychology, The Principles of Biology, The Principles of Ethics és The Principles of Sociology (Spencer 1876, 1882, 1892, 1893, 1895, 1896, 1909). Minthogy Spencer a "Szintetikus filozófia" minden kötetét paragrafusok szerint tagolta, az ezekbõl vett szöveghelyek esetében nem az oldal, hanem a paragrafus számát adtam meg.
7. Ehhez lásd még "The Nebular Hypothesis" (Spencer 1883).
8. A struktúra és a funkció összefüggéseinek kérdését alább tárgyalom.
9. E tanulmánynak nem célja Spencer fejtegetéseinek logikai ellentmondásait kimutatni. Bõven elég itt rámutatnunk arra, hogy a "külsõ" és "belsõ" tényezõk különválasztása nem teljesen indokolt, hiszen fentebb láttuk, hogy az itt belsõ tényezõkként felsorolt törvények mindenhol érvényesek, vagyis Spencer elméletében a környezeti változások is éppígy ezeknek tudhatók be. Valójában Spencer a külsõ és a belsõ tényezõket itt oly módon választja el egymástól, hogy ez utóbbiakat eggyel magasabb logikai szinten ismerteti.
10. Spencer társadalomtipológiájának valójában csak az egyik oldalát képezi az egyszerû, összetett és többszörösen összetett társadalomtípusok megkülönböztetése. Emellett - más attribútumok alapján - különbséget tesz militáns és indusztriális társadalmak között is. Ez utóbbi tipológiáról és annak evolúciós elméleti vonatkozásairól a késõbbiekben lesz szó.
11. Ehhez lásd Sahlins 1970.
12. Ehhez magyarul lásd Spencer 1993 (Huszár-Somlai 1993). A fogalompáros a katonai-ipari és a militáns-ipari változatban terjedt el. A magyar fordításnak ez esetben nincs különösebb elméleti jelentõsége, bármelyik variáns elfogadható. Én mégis inkább a spenceri terminológiához közelebb álló militáns-indusztriális változatot használom, mert az angol szövegben elõforduló "militant" kifejezés nem annyira "katonai"-t jelent, amelynek a "military" szó lenne a megfelelõje, hanem inkább agresszivitásra, harciasságra utal, és egyénekre szokás használni. Továbbá a két társadalomtípus szembeállítása, mint látni fogjuk, voltaképpen nem a katonai, még kevésbé pedig az ipari tevékenység meglétén, illetve hiányán alapul, ezért úgy éreztem, hogy az "indusztriális" kifejezés használata - noha kétségtelenül "ipari"-t jelent - kevesebb félreértésre adhat okot.
13. A Spencerrel foglalkozó hivatkozott szerzõk közül Peel, Sanderson és Burrow a militarizmus és az indusztrializmus evolúciós sorrendjét nem látja problematikusnak, vagyis szerintük az elõbbi egyértelmûen a fejlõdés korábbi fokát képviseli; Turner azonban annak a véleményének ad hangot, hogy a szembeállítás ezen értelmezése félreértésen alapul, hiszen az a fejlettségi szintektõl teljesen függetlenül fogalmazódik meg. Lásd Peel 1971; Sanderson 1990; Burrow 1968; Turner 1985.
14. A status fogalmát Spencer Maine-tõl veszi át, és - amint majd látni fogjuk - hozzá hasonlóan a szerzõdéses viszonyt állítja azzal szembe.
Irodalom
Andreski, Stanislaw 1969. Introduction. In: H. Spencer: The Principles of Sociology. Abridged (ed.) London: Macmillan
Bock, Kenneth 1978. Theories of Progress, Development, Evolution. In: T. Bottomore-R. Nisbet (eds.): A History of Sociological Analysis. London: Heinemann
Burrow, J. W. 1968. Evolution and Society. A Study in Victorian Social Theory. Cambridge: Cambridge University Press
Darwin, Charles 1973. A fajok eredete. Budapest: Magyar Helikon
Gould, Stephen Jay 1990a. A természetes kiválasztódás és az emberi agy: Darwin kontra Wallace. In: A panda hüvelykujja. Budapest: Európa Könyvkiadó
- 1990b. Lamarck árnyai. In: A panda hüvelykujja. Budapest: Európa Könyvkiadó
Harré, Rom 1981. The Evolutionary Analogy in Social Explanation. In: U. J. Jensen-R. Harré (eds.): The Philosophy of Evolution. Brighton: The Harvester Press
Huszár Tibor-Somlai Péter 1993. Szociológiatörténeti szöveggyûjtemény. Budapest: Nemzeti Tankönyvkiadó
Mayr, Ernst 1982. The Growth of Biological Thought. Cambridge (Mass), London: Harvard University Press
Offer, John 1994. Introduction. In: H. Spencer: Political Writings. Cambridge: Cambridge U. P.
Peel, J. D. Y. 1971. Herbert Spencer. The Evolution of a Sociologist. New York: Basic Books, Inc., Publishers
Sahlins, Marshall D. 1970. Evolution: Specific and General. In: M. D. Sahlins-E. R. Service (eds.): Evolution and Culture. Ann Arbor: The University of Michigan Press
Sanderson, Stephen K. 1990. Social Evolutionism. A Critical History. Cambridge (Mass), Oxford: Blackwell
Spencer, Herbert 1852. The Development Hypothesis. In: Essays. Vol. I., A Theory of Population, Deduced from the General Law of Animal Fertility.
- 1852. A Theory of Population, Deduced from the General Law of Animal Fertility. London: Williams and Norgate
- 1868. Social Statics; or the Conditions Essential to Human Happiness Specified, and the First of them Developed. London: Williams and Norgate
- 1876, 1882, 1896. The Principles of Sociology. Vol. I.-III. London: Williams and Norgate
- 1883, 1888, 1893a. Essays, Vol. I-III. London: Williams and Norgate
- 1893b. The Inadequacy of "Natural Selection". London: Williams and Norgate
- 1892, 1893. The Principles of Ethics, Vol. I. London: Williams and Norgate;
Vol. II. New York: D. Appleton and Co.
- 1890, 1895. The Principles of Psychology. Vol. I. New York: D. Appleton and Co., Vol. II. London: Williams ans Norgate
- 1895. The Principles of Biology. Vol. I-II. New York: D. Appleton and Co.
- 1904. An Autobiography. Vol. I-II. London: Williams and Norgate
- 1909. Alapvetõ elvek. Budapest: Grill Károly Könyvkiadóvállalata
- 1911. A haladás. Budapest: Révai
- 1993. A szociológia elvei. In: Huszár-Somlai (szerk.)
- 1994. Political Writings (Ed. by John Offer) Cambridge: Cambridge University Press
Turner, Jonathan H. 1985. Herbert Spencer. A Renewed Appreciation. Beverly Hills, London, New Delhi: Sage Publications