Róbert Péter
FOGLALKOZÁSI OSZTÁLYSZERKEZET: ELMÉLETI ÉS MÓDSZERTANI PROBLÉMÁK^*


Bevezetés: a kutatás célja

A címbeli témamegjelölés - foglalkozási osztályszerkezet - az embereknek a társadalomban elfoglalt helyzetére vonatkozik, e helyzet értelmezésének, illetve empirikus mérésének egyik lehetséges megközelítésére utal. A tanulmányban jelezni fogjuk, hogy a társadalmi helyzet értelmezhetõ, illetve mérhetõ más módon is, de érvelni fogunk amellett, hogy miért javasoljuk e kutatás irányaként a foglalkozási osztályszerkezetet.

A társadalmi helyzet, a társadalom tagjai, illetve egyes csoportjai között tapasztalható különbségek, egyenlõtlenségek, újratermelõdésük, avagy az elõnyök elvesztése, illetve a hátrányoktól való megszabadulás lehetõsége olyan kérdések, amelyek a szociológusok érdeklõdésének középpontjában állnak. Legyen a vizsgálat tárgya a munkaerõpiaci pozíció, a képzettség szintje, a jövedelmi helyzet, az életmód, a lakáskörülmények alakulása, az anyagi és kulturális fogyasztás színvonala, a lakóhelyi környezet - mindezeken a területeken társadalmi egyenlõtlenségekkel állunk szemben, amelyek feltárása, leírása, értelmezése szociológiai feladat. Emellett pedig mindezen kérdések kapcsán felmerül, hogy az egyes személyek (családok) vagy csoportjaik hogyan, milyen úton, minek következtében kerültek abba a foglalkozási, képzettségi, jövedelmi, életmódbeli, fogyasztási helyzetbe, szintre, ahol a társadalomban találjuk õket. Ez azt jelenti, hogy a kutatások jelentõs része visszavezethetõ a társadalmi rétegzõdés és mobilitás problémájára.

A jelzett kutatási témák kiegyensúlyozott, stabil, megrázkódtatásoktól mentes, egyenletesen mérsékelt fejlõdést mutató országokban is folyamatos elemzések tárgyát képezik. Különös súlyt kapnak azonban ezek a kérdések akkor - mint a kilencvenes években Magyarországon -, amikor politikai és gazdasági átalakulás játszódik le. Ugyanakkor ez az az idõszak, amikor a társadalomtudományi kutatások hasznossága, érvényessége, megbízhatósága is különösképpen mérlegelés tárgya. Ezzel a kihívással nemcsak tudományos szempontból kell szembenézni. A mai Magyarországon, a lecsökkent gazdasági növekedés, a felhalmozódott államadósság, az állandósult költségvetési hiány körülményei között, a tudományos kutatás anyagi és tárgyi feltételei (is) romló tendenciát mutatnak.

A magyar társadalom struktúrájára vonatkozóan a hazai statisztikai, illetve szociológiai osztályozások esetében a legutolsó lényegi változás a hatvanas évek második felében következett be. Ez volt az az idõszak, amikor az 1949 után használatos ún. két osztály, egy réteg modellt felváltotta az a rétegzõdésmodell, amelyet azután munkajelleg-csoport néven használtak évtizedeken keresztül. Ez a váltás a statisztikai, illetve szociológiai kutatásokban a társadalmi helyzetre vonatkozó legfontosabb változó terén összefüggésbe hozható azzal a politikai és gazdasági átalakulással, amely Magyarországon a hatvanas években indult meg, s amely azután a hetvenes és nyolcvanas évekre az államszocializmus sajátos, csak erre az országra jellemzõ változatát eredményezte, olyan vonásokkal, mint a piaci elemek térnyerése a tervgazdaság mellett, a második gazdaság elterjedése, a politikai egypártrendszer életszínvonal-politikával történõ legitimációja, a politikai élet demokratizálásának és az egyéni szabadságjogoknak a fokozatos feltámasztása.

Szociológiai és politikatudományi elemzések szerint a gazdasági és társadalmi liberalizálódás bõ húsz esztendõs - bár visszaeséseket is mutató - folyamata vezetett el a békés rendszerváltozáshoz 1989-1990-ben. A politikai átalakulás (többpártrendszer bevezetése, szabad parlamenti választások) után megkezdõdött a gazdaságszerkezet átalakulása (elsõsorban a privatizáció folyamatára lehet hivatkozni), amely természetesen a társadalmi struktúrában is felgyorsuló változásokat eredményezett. Ismert jelenségekrõl lévén szó, elegendõ címszavakban utalni az önállóak (magánvállakozók, önfoglalkoztatók) arányának megnövekedésére az aktív keresõk között a gazdaság minden szektorában (ipar, mezõgazdaság, szolgáltató szféra); a gazdálkodó egységek számának növekedése következtében a vezetõ foglalkozásúak arányának strukturális növekedésére az aktív keresõk között; a munkanélküliség kiterjedésére a keresõ korúak között; az aktív keresõk, nyugdíjasok és eltartottak arányának megváltozására a társadalomban.

Ezek a folyamatok szükségessé teszik, hogy a statisztikai adatközlésekben és elemzésekben, illetve a szociológiai kutatásokban több mint két évtizede használatos rétegzõdési sémát, a munkajelleg-csoportokat felülvizsgáljuk. A megfogalmazódó kérdések a következõk:

1. Mennyiben tekinthetõk érvényesnek a megváltozott gazdasági és társadalmi feltételek között a munkajelleg-csoportokat alkotó kategóriák?

2. Mennyire megbízható a megváltozott gazdasági és társadalmi feltételek között e kategóriák mérése?

3. Mennyire felelnek meg a nemzetközi összehasonlítás, az egységes formába rendezõdõ európai statisztikai rendszerek kívánalmainak ezek a kategóriák?

Tekintettel arra, hogy a statisztikai elemzések és más társadalomtudományi kutatások egyaránt alapvetõ feladatuknak tekintik a rendszerváltozás következtében végbemenõ változások nyomon követését, nem iktathatjuk ki a korábbi foglalkozási kategorizálást a gyakolatból, hiszen az idõsoros elemzések számára a régi csoportosítás nékülözhetetlen. Emellett viszont az itt javasolt kutatás nagyon könnyen zárulhat majd azzal a végkövetkeztetéssel, hogy szükség van új, alternatív osztályozás párhuzamos alkalmazására, amely a fenti három szempont szerint megfelelõbb a statisztikai nyilvántartás, illetve a társadalomtudományi kutatás számára.

A tanulmány olyan vizsgálat megalapozását szolgálja, amely a jelenleg használatos munkajelleg-csoportokat veti össze egyfelõl néhány más osztály- vagy rétegzõdési sémával - amelyeket más országokban, tõkés piacgazdaságok társadalmi jellemzõinek megfigyelésére és vizsgálatára dolgoztak ki szociológiai kutatócsoportok, statisztikai intézetek - másfelõl egy hazai adatbázison kialakított alternatív kategorizálással, amelyet itt foglalkozási osztályszerkezetnek nevezünk. A témára vonatkozó külföldi kutatások pontosan jelzik, hogy a társadalmi helyzet meghatározása egyfelõl empirikus kutatási feladat, másfelõl viszont elméleti állásfoglalás a szociológia történetén végigvonuló olyan vitakérdésekben, mint a választás a társadalmi helyzet marxista vagy weberiánus értelmezése, vagy az ezeken a kereteken túlmutató újabb irányzatok között; illetve e helyzet mérésére vonatkozóan egy nominális, legfeljebb ordinális (kategoriális: osztály, réteg, státuscsoport, munkajelleg-csoport) vagy graduális (pontozásos: presztízs, társadalmi-gazdasági index) megközelítés között.

A tanulmány ennek megfelelõen elméleti és metodológiai kérdésekkel foglalkozik több fejezetben. Az elsõ fejezetben röviden áttekintjük a társadalmi szerkezetre, illetve az abban elfoglalt helyzetre vonatkozó neomarxista, neoweberiánus és poszt-indusztriális megközelítéseket. Ezután bemutatjuk a társadalmi státus operacionalizálásának és mérésének az osztály-, illetve rétegzõdési sémákra, valamint a graduális, pontozásos eljárásra vonatkozó megközelítését és a mögöttük húzódó megfontolásokat. A második fejezetben összefoglaljuk a társadalmi helyzetre vonatkozó hazai osztályozások és mérések töréneti fejlõdésének fõbb állomásait. A harmadik fejezetben sorra vesszük az alkalmazandó foglalkozási osztályszerkezettel kapcsolatos kívánalmakat, a fentebb megfogalmazott kutatási kérdések tükrében. A tanulmány végén összefoglaljuk álláspontunkat és javaslatainkat egy új foglalkozási osztályszerkezet kidolgozásával kapcsolatban.


Elméleti és módszertani megközelítések

A társadalmi szerkezetrõl, a társadalom strukturális egyenlõtlenségeirõl, újratermelõdésükrõl, illetve a hátrányos helyzetbõl való kiemelkedés esélyérõl való gondolkodás történetét végigkísérik azok az elméleti viták, illetve empirikus mérési próbálkozások, amelyek a társadalmi helyzet komplex fogalmát kísérlik meg szociológiailag, statisztikailag értelmezni. A szakirodalomban alkalmazott fogalmak között megtaláljuk az osztályszerkezet, a rétegzõdésmodell, a társadalmi-gazdasági státus-, illetve egyszerûen csak a foglalkozási csoport kifejezéseket. Használatuk mögött némely esetben eltérõ elméleti állásfoglalás áll, máskor csak praktikus és empirikus mérési megfontolások. A következõkben röviden bemutatjuk a társadalmi osztályokra, illetve rétegzõdésre vonatkozó nagy elméleti irányzatok (neo-/post-) modern alternatíváit, illetve az operacionalizálási és mérési módok paradigmatikusan különbözõ útjait.


Neomarxista, neoweberiánus és posztindusztriális megközelítések

Az osztályelméletek két fõ kérdése, hogy hány osztály van a társadalomban, illetve, hogy ezek az osztályok milyen elméleti nézõpont szerint különülnek el egymástól. A két kérdés tulajdonképpen egy: az osztályok számának kérdése az egyik probléma, az osztályokat kijelölõ ismérvek jellege és száma pedig a másik probléma, amivel szembe kell néznünk. E két kérdésre adott válasz szorosan összefügg. Amint Runciman (1990) megállapítja: az osztályok száma a társadalomban a választóvonalak számán múlik, amelyek a társadalmi térben meghúzhatók a hasonló pozicionális szerepegyüttesek közti érdemi különbségek kijelölésére. Ezek a választóvonalak kialakíthatók a jövedelem és gazdagság mentén, a hatalomgyakorlás foka szerint, a képzettség szintje szerint, a rendelkezési jogok kiterjedtsége alapján, a munka maghatározóan fizikai vagy nem fizikai jellege alapján. Fõ funkciójuk, hogy elkülönítsék a felsõ osztályt a középosztálytól, a középosztályt a munkásosztálytól, illetve hogy differenciáljanak a közép- és a munkásosztályon belül.

A klasszikus marxi megközelítés két egymással (antagonisztikusan) szemben álló osztályt tételez (a tõkések és a munkásosztály), amelyeket a kizsákmányolás állít egymással szembe, illetve az ezt lehetõvé tevõ lényeges választóvonal, a termelõeszközökkel való rendelkezés, avagy az ettõl való megfosztottság különít el. Ennek megfelelõen a fõ osztályképzõ ismérv a társadalomban a tulajdonviszonyok, illetve a rendelkezési viszonyok. A két fõ osztály mellett a marxi logikán belül is tételezhetõ egy harmadik csoport, a kistermelõk, a kispolgárság (petty bourgeoisie), vagyis azok, akik termelõeszközöket ugyan birtokolnak, mások munkája felett viszont nem rendelkeznek, tehát nem kizsákmányolók. A marxi osztályelmélet megkülönbözteti a magában való osztályt (Klasse an sich) és a magáért való osztályt (Klasse für sich). Az elõbbi a termelési viszonyokon belül strukturálisan definiált helyzeteket jelent, az utóbbi még néhány további lényeges jellemzõt feltételez, amilyen az osztályérdek, az osztálytudat és az osztálycselekvés.

Marx "egydimenziós" osztályelméletével szemben, amelyben a tulajdonviszonyok jelentik az osztályképzõdés fõ mechanizmusát, a weberi megközelítés "többdimenziós", amennyiben a társadalmi szerkezetben az osztályok (Klasse) mellett léteznek a rendek (Stand, illetve a Weber-szövegek amerikai fordításában: status), valamint a pártok. Az osztályviszony Webernél is gazdasági jellegû, de az osztályokat nemcsak a tulajdonviszonyok válaszják el egymástól, hanem más, piaci jellegû gazdasági tényezõk is. A termelõeszközökkel rendelkezõ birtokos (tulajdoni) osztályon (Besitzklasse) kívül létezik a kereseti (jövedelemszerzési) osztály (Erwerbsklasse), ahol például a különbözõ iskolai végzettségek, a szaktudás eltérõ piacképessége teremt osztálykülönbségeket. E két osztályhoz képest kisebb súllyal, de Weber használja a társadalmi osztály (soziale Klasse) fogalmát is: ez esetben az osztályhelyzetet a mobilitással összefüggésben határozza meg. Eszerint azok alkotnak egy társadalmi osztályt, akik között a mobilitás gyakori, míg a ritka mobilitás a különbözõ osztályhoz tartozás jele. Mind az osztálykülönbségek, mind a rendi viszonyok a piacon realizálódnak, de az osztályok a termelésben, a munkamegosztásban, ezzel szemben a rendek (státuscsoportok) a fogyasztásban figyelhetõk meg. A rendi struktúra alapja a társadalmi megbecsültség (presztízs) és a tekintély. Presztízst és tekintélyt természetesen a tulajdonlás, a vagyon feletti rendelkezés is biztosíthat, de nem ez az egyetlen lehetséges választóvonal. Az osztályformálódás alapját gazdasági tényezõk adják, mint a tulajdon és a kereset, a rendeket ezzel szemben az egyes csoportok közös életvitele, életstílusa, fogyasztása köti össze, amiben az értékek, normák és preferenciák is fontos szerephez jutnak. A közös érdek, tudat és cselekvés Webernél a pártokban jelenik meg. A pártszervezõdés alapja lehet osztály- vagy rendi különbség, de más társadalmi jellemzõ is, amely egyének között érdekközösséget teremt, közös tudat alapjául szolgál, s együttes cselekvéshez vezet.

A neomarxista megközelítések irodalmából kiemelkedik Erik O. Wright munkássága, aki egyfelõl elméletileg alkalmazza Marx osztálykoncepcióját a modern tõkés társadalomra, másfelõl operacionalizálja az elméletet, s az eredeti kétosztatú modell helyett árnyaltabb, több osztályt is tartalmazó rendszert dolgoz ki (vö. Wright 1979; 1980; 1985). Wright elutasítja a stratifikációs rétegzõdési modelleket, s a graduális (hierarchikus) szintek szerinti megkülönböztetés helyett a társadalmi viszonyok szerinti meghatározottság alapján kívánja az osztályokat vizsgálni. Ezt a gondolatot tulajdonképpen Ossowskitól kölcsönzi, aki különbséget tesz a graduális és a relációs osztálysémák között. Az elõbbi szerinte leíró, az utóbbi pedig magyarázó jellegû. A graduális különbségek a relációs osztályviszonyok következményei (Ossowski 1963: 151-152; Wright 1979: 1. fejezet). A társadalmi viszonyok közül viszont nem a piaci, hanem a termelési viszonyokra helyezi a hangsúlyt. A termelési viszonyok három fajtáját különbözteti meg: munkamegosztási viszonyok (foglalkozási kategóriák); hatalmi, alárendeltségi viszonyok (a presztízs és kiváltság különbségei); kizsákmányoláson alapuló viszonyok (gazdasági, politikai és szociális dominancia). Ezek közül végül is a kizsákmányolási viszonyokat tekinti az osztályszerkezet lényegének. Eszerint megkülönbözteti a kapitalista termelési módot és a kisárutermelést. Az elõbbiben van kizsákmányolás, s a két egymással szemben álló osztály a tõkések és a munkásosztály; az utóbbiban viszont nincs kizsákmányolás, s itt találhatók a kistulajdonosok, akik alkalmazott nélkül dolgoznak. E három osztály mellett szerepel még a modellben további három osztály, amelyeket Wright ellentmondásos osztályhelyzetûként határoz meg. Ezek: a vezetõk (részletesebben: felsõ vezetõk, vezetõk, irányítók), akik a kapitalista termelési módon belül a tõkések és a munkások között helyezkednek el, mivel nem rendelkeznek termelõeszközökkel, viszont hatalmi pozícióban vannak; a kistõkések, akik a kapitalista termelési mód és a kisárutermelés között, a tõkések és a kistulajdonosok között találhatók; s az ún. félautonóm alkalmazottak, akik a kapitalista termelési mód és a kisárutermelés között, a munkások és a kistulajdonosok között állnak. Ez utóbbi kategóriába tartoznak például az értelmiségiek és szakalkalmazottak, akik nem rendelkeznek termelõeszközökkel, nincsenek hatalmi pozícióban sem, viszont bizonyos szabadsággal és önállósággal rendelkeznek saját munkájukat illetõen.

Wright késõbb már a kizsákmányolás három típusát különíti el: a tõkés és munkás közötti viszony a termelõeszközök birtoklásán; a menedzser és beosztott közötti viszony a szervezeti ellenõrzésen; a szakértõ és laikus közötti viszony pedig a tudásjavak birtoklásán alapul. Az e felosztás alapján módosított osztályséma már 12 kategóriát tartalmaz. A tulajdonosok csoportján belül - mint a séma elsõ változatában - különválnak a nagytõkések, a kistõkések és a kistulajdonosok. A nem tulajdonosok csoportján belül a szervezeti javak és a tudásjavak birtoklásának kombinációi alkotják a további 9 kategóriát. Az elõbbiek esetében a vezetõ, irányító és nem-vezetõ, az utóbbiak esetében a szakértõ, a félig képzett és a képzetlen szinteket különíti el. Néhány példát tekintve a tipológiából: a szakértõ vezetõk mind szervezeti, mind tudásjavakat birtokolnak, õk a diplomás menedzserek; a szakértõ nem-vezetõk csak tudásjavakat birtokolnak, ide kerülnek a beosztott értelmiségiek; a félig képzett nem-vezetõk már csak korlátozottan rendelkeznek tudásjavakkal, közöttük szellemi foglalkozású alkalmazottak éppúgy megtalálhatók, mint szakmunkások; a sem szervezeti, sem tudásjavakkal nem rendelkezõk pedig a proletárok.

A neoweberiánus felfogás kapcsán Anthony Giddens (1973) megközelítését idézzük. Szerinte az osztály nem olyan egység, amely cselekszik, s félrevezetõ az is, ha egy osztály tagjairól esik szó, mivel ez a kifejezés egy csoportban való részvételt sugall. Az osztályt meg kell különböztetni a rétegtõl, az osztályelméletet a stratifikációtól. Giddens bevezeti az osztályviszonyok struktúrálódásának fogalmát. Itt egyfelõl olyan tényezõkre gondol, amelyek a piacképesség és az osztályformálódás közé iktatódnak, összekötik a piacot és az osztályviszonyokat. Ez lényegében a mobilitási esélyekkel azonos, de éppen nem a nyitottság értelmében. Minél inkább bezárulnak ugyanis e mobilitási esélyek, annál inkább elõsegítik az osztályformálódást. Az osztályviszonyok struktúrálódása annál könnyebb, minél zártabb a mobilitás a piacképesség bármely formáját tekintve, hiszen a mobilitás tulajdonképpen felbontja, fellazítja a stabil osztályviszonyokat. A piacképességnek három fõ tényezõje van: a termelési javak tulajdonlása, a képzettség- és szaktudásbeli javak birtoklása, s a rendelkezés mások munkaereje felett. A valóságban viszont a mobilitás nem korlátozott, ami ellene hat az osztályviszonyok struktúrálódásának. Ezért jut lényeges szerep a osztályviszonyok struktúrálódásában más, nem a piacképességhez tartozó tényezõknek, mint a munkamegosztás, a hatalmi viszonyok és a közös fogyasztási módok, amelyek homogenizálják az osztályviszonyokat. Az osztályviszonyok struktúrálódási folyamata tehát egyfelõl a különféle piacképesség terén bekövetkezõ mobilitás mértékében, másfelõl az azonosságot, közeliséget erõsítõ tényezõk mûködésében nyilvánul meg.

Míg Giddens munkái döntõen elméleti jellegûek, az osztályszerkezet neo-weberiánus szemléletû operacionalizálása és mérése elsõsorban John Goldthorpe és munkatársai nevéhez fûzõdnek (vö. Goldthorpe 1980; 1987; Erikson-Goldthorpe-Portocarero 1979, Erikson-Goldthorpe 1992). Az általuk kialakított osztálysémát a szerzõk nevének kezdõbetûi után EGP osztályozásnak nevezik. A kategorizálás teljes változata 11 osztályt tartalmaz.

Az EGP osztályséma kialakításának fõ szempontja, hogy olyan pozíciókat különít el, amelyek különböznek a munkaerõpiaci helyzetet tekintve, a termelési egységekben elfoglalt hely alapján és az alkalmazási viszonyok szempontjából. Ennek a felfogásnak az eredete tulajdonképpen Lockwood (1958) megközelítésében rejlik, aki szerint az osztályhelyzet két összetevõje a munkamegosztási helyzet (work situation) és a munkaerõpiaci helyzet (market situation). Az elõbbi lefedi a végzett munkához szükséges szakképzettséget, a munkához kapcsolódó önállóság fokát s a vezetéshez való viszonyt. Az utóbbi viszont tartalmazza a jövedelem mértékét és jellegét, a foglalkozáson belüli felfelé mobilitás lehetõségét és a munka biztonságának fokát. A vezetéshez való viszonyt Lockwood külön kiemeli, mint olyan tényezõt, amely fizikai és szellemi foglalkozásúak között hoz létre jellegzetes különbséget. Ilyen lehet a vezetõ és beosztott kapcsolat személytelensége, együttmûködõ vagy irányító jellege.

Az EGP séma alapvetõen három nagy osztályhelyzetet jelöl ki: munkaadó (aki másokat alkalmaz), önfoglalkoztató (aki nem alkalmaz másokat, de nem is alkalmazott), és alkalmazott (aki más munkaadó számára dolgozik). A munkaadók lehetnek nagytõkések, illetve kistõkések, ami megintcsak nem egyéni, hanem szervezeti szempontból értendõ, amennyiben az alkalmazási viszonyok (a munkaadók és alkalmazottak kapcsolata) az alkalmazottak számának, a szervezetek méretének és bürokratizálódásának függvénye. Mind a munkaadók, mind az önfoglalkoztatók esetében tovább differenciál a szektor, a nem mezõgazdasági, illetve a mezõgazdasági jelleg. Lényeges kérdés ezzel kapcsolatban, hogy az osztályséma pozíciók közötti vagy betöltõiknek jellemzõi (vagyis személyek) közötti differenciálásra szolgál. Erikson és Goldthorpe az elõbbit hangsúlyozza. Noha az osztálysémában végül is személyeket (megkérdezetteket) helyeznek el, ez sem logikailag, sem szociológiailag nem jelent az egyéni foglalkozás szerinti besorolást.

A három osztályhelyzet közül a keresõk legnagyobb csoportját természetesen az alkalmazottak alkotják. Itt kerül elõtérbe az alkalmazási viszony, amely lehet szolgáltatói kapcsolat vagy munkaszerzõdés, illetve a kettõ közti viszony. Szolgáltatói kapcsolat, szolgáltató osztály, szolgáltató társadalom jellegzetes fogalmak a modern osztályelméletekben. Goldthorpe (1982) szerint akkor lehet szolgáltató kapcsolatról beszélni (szemben a munkaszerzõdéssel), ha a munkaadó nem egyszerûen a munkavállaló munkaerejét igényli, hanem inkább speciális tudását, szakértelmét, amelyek a munkavállalók piacképességének egyik formáját jelentik. A szolgáltatói kapcsolat olyan alkalmazási viszony, amelyben nagy szerepet kap az alkalmazott felelõsségérzete, illetve lojalitása a munkaadóval szemben. A munkaadó ennek érdekében hajlandó a szolgáltatói viszonyba olyan elemeket beépíteni, mint a nagyobb szabadság és önállóság a munkavégzés terén; rugalmas munkaidõ; a nagyobb munkavállalói biztonság (pl. felmondási idõ, végkielégítés); fizetésen kívüli járandóságok és juttatások rendszere; a szakmai elõrejutás, a karrier lehetõsége és ígérete; s más egyéb promóciós elõnyök. A munkaszerzõdés ezzel szemben nem kínál döntési lehetõséget, önállóságot, szabadságot, rugalmas munkavégzési körülményeket az alkalmazottnak. E szerzõdés pontosan meghatározott mennyiségû és fajtájú munkára vonatkozik, amelynek elvégzése pontosan ellenõrizhetõ, s amelyért kizárólag a pontosan meghatározott munkabér az ellentételezés. A munkaszerzõdés a szolgáltatói viszonynál tehát jóval "elidegenedettebb" kapcsolat munkaadó és munkavállaló között. A munka tartalma persze itt sem függetleníthetõ az alkalmazási viszonytól, amennyiben a szolgáltatási viszony teremti a fizetésbõl élõk osztályát (salariat), ahová vezetõk, értelmiségiek és felsõszintû szakalkalmazottak tartoznak, miközben a munkaszerzõdés esetében viszont a bérbõl élõk osztályáról van szó, a munkásokról, akik között lehetséges még különbséget tenni szakképzettség szerint, illetve a nem mezõgazdasági vagy mezõgazdasági szektorhoz való tartozás szerint. E kétfajta alkalmazási viszony közti köztes kapcsolatról pedig az egyéb szellemi és irodai dolgozók, valamint a szolgáltatási szektor (nem termelõ ágazatok) alkalmazottai esetében lehet beszélni. Erikson és Goldthorpe azonban ismét hangsúlyozza, hogy az osztályba sorolás alapja nem az egyéni foglalkozás, hanem az alkalmazási viszony jellege.

Napjainkban az EGP kategorizálás a struktúra-, rétegzõdés- és mobilitáskutatók vitáinak középpontjában áll. Pahl (1993) például arra hívja fel a figyelmet, hogy az osztályszerkezet nem lehet azonos pusztán foglalkozási kategóriák és alkalmazási minõségek kombinációjával, az empirikus megfontolások mellett egyszersmind elméleti alapokon kell nyugodnia. Ennek megfelelõen az osztályszerkezetet vizsgálva nehéz elkerülni, hogy valaki állást foglaljon az osztályokról szóló elméleti vitákban. Ezt tulajdonképpen Goldthorpe meg is teszi Marshallal közösen írt tanulmányában. Ebben négy vonatkozásban határolják el az általuk javasolt osztályelemzést a marxi verziótól. 1. Nem vizsgálják az osztályellentéteket olyan történeti nézõpontból, amelynek alapján társadalmi változásokhoz vezetnének. Nem beszélnek valamelyik kitüntetett osztály forradalmi "missziójáról" . 2. Vizsgálatuk nem alapul a kizsákmányolás elméletén, ami antagonisztikus osztályellentéteket teremtene. Nem állítják, hogy ami az egyik osztály számára kedvezõ, az szükségszerûen kedvezõtlen egy másik számára. A funkcionalista megközelítést, miszerint az osztályhoz kötõdõ egyenlõtlenségek különféle mechanizmusokon keresztül elõsegítik a társadalom kedvezõ mûködését, nem utasítják el ideológiai alapon, de az empirikus vizsgálat tárgyának tekintik. 3. Nem állítják, hogy az osztályszerkezeten belüli hasonló helyzetek automatikusan vezetnének hasonló osztálytudathoz, illetve osztályhoz kötõdõ közös cselekvéshez. 4. A - kollektív, illetve egyéni - politikai akciókról nem feltételezik, hogy strukturálisan szervezõdõ osztályviszonyok, illetve osztályérdekek kifejezõdései lennének. Az osztályérdek tudata nem következik közvetlen módon az osztályhelyzetbõl, az osztályhelyzetek csak lehetséges érdekeket teremtenek, különféle strukturális helyzetekbõl is következhetnek ugyanolyan érdekek, illetve az érdekek sokkal inkább a társadalmi identitáson alapulnak (Goldthorpe-Marshall 1992).

Az osztály fogalmának definiálásához kínál további támpontot Breen és Rottman (1995a) megközelítése is: az osztály strukturális pozíciók együttese, társadalmi kapcsolatok a piacon belül. Lényeges, hogy az osztálypozíciók "üres helyek" , amelyek léteznek függetlenül az egyénektõl, akik azokat elfoglalják. Az osztályhelyzet szociológiai tartalmát e pozíciók következményei adják meg. E következmények három fajtája különíthetõ el egymástól: 1. A nem tudatos és nem szándékolt következmények közé tartoznak olyan társadalmi jelenségek, mint a mortalitás, de ide sorolhatók bizonyos fokig az ízlés és a preferenciák is. 2. Olyan tudatos és szándékolt következmények, amelyek kívül esnek az osztálytudat fogalmán, vagyis olyan jellemzõk és viselkedési módok, amelyek ugyan közösek, de nem szükségszerûen alapulnak a közös osztályhelyzet következtében kialakuló közös tudaton. A hasonló magatartás ebben az esetben lehet egyszerûen hasonló helyzetre való hasonló reakció. 3. Tudatos és szándékolt következmények, amelyeknek alapja a közös osztálytudat. Itt jellemzõ magatartásról van szó, a cselekvõk tudatában vannak annak a kapcsolatnak, amely osztályhelyzetük, illetve ennek következményei között fennáll. (A 2. és 3. típusú következmény elkülönítése maga is alapvetõ kutatási feladat.) Breen és Rottman éppen abban látják az elmélet szerepét az osztályelemzésben, hogy tisztázni kell, miért az osztályok a "felelõsek" elsõsorban azokért a következményekért, amelyeket az osztályhelyzet folyományainak tulajdonítanak. Az egyik kérdés, hogyan vezetnek a különbözõ osztályhelyzetek a jutalmak (reward) különbözõ fokaihoz; a másik kérdés pedig, hogy a különbözõ jutalmak hogyan eredményezik az osztályhelyzetek társadalmi következményeit.

Túl a neomarxista, illetve a neoweberiánus irányzatokon Esping-Anderson (1993) más szempontokat javasol az osztályviszonyok vizsgálatára a poszt-indusztriális - vagy ahogy többször nevezi, "Ford utáni" (post-fordist) - társadalmi feltételek között. Wright, illetve Goldthorpe osztálysémáit nagyon hasonlónak találja, s az osztályképzõdés folyamatában az általuk használt tényezõk helyett az intézmények szerepét hangsúlyozza. Ezek közül a legfontosabbak a tömeges iskolázás, a jóléti állam, a modern korporativizmus, a kollektív alkuk és megállapodások (bargaining) intézményei, amelyek mind a marxi, mind a weberi osztályképzõdés elmélete számára még ismeretlenek voltak. Az osztályviszonyok alakulását a posztindusztriális viszonyok között már kevésbé az iparosodás, a mûszaki fejlõdés, a gazdasági növekedés határozzák meg, hanem az, ahogy ezek intézményileg átszûrõdnek. Ez azért lényeges, mert a korábbi elméletek erõteljes konvergens hatásokat tételeztek fel azon az alapon, hogy az iparosodás, a technológiai átalakulás azonos struktúrákat (munkamegosztási helyzeteket és munkaerõpiaci viszonyokat) hoz létre a különbözõ társadalmakban, Esping-Anderson viszont inkább divergens hatásokra számít, mivel az említett szabályozó intézmények a különbözõ társadalmakban erõsen különböznek. További új elem szerinte az, hogy a korábbi, a tulajdonra, a hatalomra, a piacképességre építõ osztályelméletek a férfi munkaerõ eloszlásának leírására születtek, a posztindusztriális társadalomban viszont, ahol a szolgáltató ágazatok egyre dominánsabbak, a nõi munkaerõ szerepe felértékelõdik, a posztindusztriális munkaerõpiac jelentõs mértékben nõi munkaerõpiaccá válik. A nõk munkába állása és szakmai karrierje alapvetõen kapcsolódik a társadalom szolgáltató jellegéhez, és a hagyományos, férfiak által dominált munkamegosztás annak mértékében módosul, ahogy a jóléti állam intézményei szolgáltatásszerûen mûködnek.

Esping-Anderson végül is két fõ szempontot javasol az osztályséma kidolgozásához: 1. Hogyan illeszkedik egy adott foglalkozás a munkamegosztási rendszer egészébe? 2. Mi a valószínûsége az osztályok bezáródásának az életesélyek, illetve a karrierminták tükrében? Az elsõ kérdést illetõen a menedzseri és értelmiségi foglalkozások, az irodai és szolgáltatói foglalkozások, valamint a szakképzett és szakképzetlen fizikai foglalkozások esetében adódó kategórián belüli különbségeket, illetve kategóriák közötti hasonlóságokat említi. A második kérdés kapcsán az életesélyek és karrierminták osztályon belüli és osztályok közötti hasonlóságait és különbségeit kívánja vizsgálni. A fõ kérdés itt az, hogy a korábbi mobilitási vizsgálatokhoz képest mutatkoznak-e különbségek a posztindusztriális viszonyok közepette. Fõleg a hagyományos ipari ("fordi" ) foglalkozások és a szolgáltatói foglalkozások közötti különbségekre számít.

Esping-Anderson megközelítése rokonítható a (neo)marxi vagy (neo)weberi felfogással, amennyiben elfogadja, hogy a társadalom szerkezete osztály- és rétegjellemzõkön alapul. Elutasítja viszont az általuk lényegesnek tartott tényezõk többségét. Érvei között szerepel az is, hogy a posztindusztriális társadalomban a munka és a kereset közti hagyományosan stabil kapcsolat megbomlik, a befektetések megtérülésében megnõ a szektor (magán vagy közszolgálati szféra) szerepe. A jóléti állam léte megváltoztatja a munkaerõpiac hagyományos mûködését, a közszolgálati szférában az alkalmazási viszonyok kevésbé a termelékenységen, illetve nyereségességen múlnak, inkább a kormányok pénzügyi lehetõségein és kollektív politikai döntéseken. A munkaerõpiaci helyzettel foglalkozva nem hagyható figyelmen kívül, hogy a posztindusztriális szolgáltató társadalomban a munkaerõ tetemes hányadának a jóléti állam a munkaadója, és ezek a munkavállalók olyan tevékenységet végeznek, amelyet nem a termelékenység határoz meg. A posztindusztriális szolgáltató társadalomban megtalálható a "fordi" tömegtermelés és -fogyasztás (bányászat, ipar, kereskedelem, szállítás), de a gazdasági tevékenységek jelentõs része a társadalmi újratermeléssel és szabadidõs aktivitásokkal kapcsolatos. Ezek egyik típusa az üzleti (anyagi, termelõ) szolgáltatások (pl. tanácsadó tevékenységek, számítógépes szolgáltatások, pénzügyi szolgáltatások); másik típusa a társadalmi szolgáltatások (pl. egészségügy, oktatás); harmadik típusa a fogyasztói szolgáltatások, amelyek a szabadidõs aktivitásokhoz kapcsolódnak. A gazdaság ilyen szerkezete nagymértékben módosítja a társadalmi rétegzõdés és osztályformálódás körülményeit (vö. Breen-Rottman 1995b: 89-91).

A "Ford utáni" társadalom foglalkozási (pontosabban: alkalmazási) viszonyainak vizsgálatában a hagyományos rétegzõdési szempontok mellett nagy hangsúlyt kapnak a munkaerõpiaci és munkaadói szervezeti elemek. Az egyik legfrissebb kötetben Crompton, Gallie és Purcell (1996) az ellenõrzés, az osztályba sorolódás és a szabályozás új problémáiról írnak. Lényeges szerepet tulajdonítanak a mûszaki fejlõdésnek, különösen a számítógépek elterjedésének, ami "szakképzetlenítette" az egyszerû szellemi (irodai) munkát, és "felértékelte" a fizikai munkát, elhomályosítva a korábban annyira jellemzõ különbséget a "fehérgalléros" és a "kékgalléros" foglalkozások között. E folyamatok a munkaerõpiaci szabályozottság csökkenése (deregulation) közepette mennek végbe. A munkavállaló mukaerõpiaci pozícióját és ebben az értelemben társadalmi helyzetét befolyásolja, hogy nemzeti vagy multinacionális munkaadó alkalmazásában áll. Napjainkban a gazdasági, munkaerõpiaci, társadalmi rétegzõdési folyamatok nemzeti jellemzõit szerintük jelentõsen befolyásolja a globalizáció és a munkamegosztási rendszer nemzetközivé válása.

Az osztályszerkezetben végbemenõ változások szempontjából a munkás-nem munkás, fizikai-szellemi különbségtétel kiemelt kérdés Gallie (1996) egyik újabb tanulmányában is. Empirikus vizsgálata szerint, a modern technológia következtében a két kategória (szellemi dolgozókon alsó szellemi, irodai foglalkozásúakat értve) közeledett egymáshoz. A fizikai munkások ellenõrzési lehetõsége saját munkájuk felett több és szabadabb, miközben ugyanez a lehetõség a szellemi dolgozók esetében kötöttebbé vált. A vállalatvezetés a korábbinál nagyobb mértékben bevonja a döntésekbe a fizikai dolgozókat, akik ebbõl a szempontból már kevésbé különböznek az alsó szellemi dolgozóktól. Az alkalmazás biztonsága csökkenõ tendenciát mutat a szellemi dolgozók esetében, ezen a téren elvesztették korábbi elõnyüket a munkásokhoz képest. A szakmunkások és az alsó szellemi dolgozók között a jövedelmi különbségek is csekélyek. Bizonyos különbségek azonban változatlanul fennállnak a két kategória között. Egyrészt a szellemi dolgozók esetében magasabbak a képzettségre vonatkozó kívánalmak, mint a fizikai munkások esetében. Fontos megjegyezni, hogy Gallie amikor képzettségrõl beszél, ennek három tényezõjét különíti el: formális iskolai végzettség (qualification), a munka ellátáshoz szükséges speciális tudás (training), a jó munkavégzéshez szükséges tapasztalat (experience). A szellemi dolgozók elõnye elsõsorban a formális végzettségben mutatkozik meg. Másrészt a szellemi munka hosszú távon változatlanul több elõrejutási lehetõséget kínál, mint a fizikai munka.

A fenti gondolatmenetek elõzményei persze sok szempontból fellelhetõk az ún. új osztály elméletek és viták terén is, ahol a különbözõ szerzõk szintén megkérdõjelezik az osztályhelyzet hagyományos ismérveit, például Bell (1976) a tudományos ismeretek és az információs eszközök, Gouldner (1979) a kulturális források feletti ellenõrzést hangsúlyozza. Ezekre az elméletekre azonban itt nem térünk ki részletesen, Szelényi (1990) kötetének több tanulmánya is eligazít ebben a kérdésben.

Ennél lényegesebb azonban, hogy az angol nyelvû szakirodalom mellett a téma német nyelvû irodalmával is foglalkozzunk. Mintegy másfél évtizede Pappi (1979) az általunk vizsgálthoz kifejezetten hasonló problémát vetett fel, amikor a népszámlálásban, az állami statisztikákban, illetve a közvélemény-kutatásokban használatos kategorizálások különbségeirõl beszélt. E különbségek egyik okát a mintanagyságban látta, a statisztikai adatfelvételek 50 ezres, a közvéleménykutatások kétezres mintái közötti különbségben, ami eltérésekhez vezetett az operacionalizálásban. A hetvenes évek német struktúrakutatásainak központi fogalma a társadalomszerkezet és nem az osztályszerkezet. Ebben az idõszakban kapnak nagy hangsúlyt a mobilitásvizsgálatok (Kleining, Mayer, Müller), és ezek az elemzések, legalábbis részben, az ún. második generációs módszertant követik, útmodellekkel dolgoznak, sztratifikációs szemléletet képviselnek. A cél, amelyet Pappi mindennek tükrében megfogalmaz, nagyon hasonló az ittenihez: "nem a társadalmi szerkezet elméletérõl, hanem egy kutatási eszköz elõállításáról van szó" (Pappi 1979: 11). A kiindulópontot a ZUMA (Zentrum für Umfragen, Methoden und Analysen = Kérdezési, Elemzési és Módszertani Központ) által alkalmazott "sztenderd demográfia" (Standarddemographie) jelenti. Ez a kutatóintézet nagy súlyt fektetett arra, hogy az alkalmazott háttérváltozók összhangban legyenek az állami statisztika által használt mérésekkel. A foglalkozást például részletesen kérdezték, és a statisztikai hivatal többjegyû kódja alapján kódolták. Ebbõl aztán többféle kategorizáláshoz is el lehetett jutni.

A hagyományos német foglalkozási osztályozások sajátossága, hogy a szellemi foglalkozásúak esetében figyelembe veszik az alkalmazási viszonyt, megkülönböztetik a Beamte, valamint az Angestellte kategóriákat. Az elõbbi állami alkalmazott, hivatalnok, köztisztviselõ pozíciót jelent, az utóbbi lehet állami és magánalkalmazott is. A másik fontos különbségtétel az önállóak és a nem önállóak szerinti metszet. Az osztályozás három nem önálló kategóriáját a munkás, a tisztviselõ és az alkalmazott, a három önálló kategóriáját a (szellemi) szabadfoglalkozású, az önálló foglalkozású és a mezõgazdasági önálló alkotják. A munkás kategórián belül különbséget tesznek segéd-, betanított és szakmunkás, valamit elõmunkás (Vorarbeiter) és mûvezetõ (Meister) között. Ezek a foglalkozások többnyire órabéres, fizikai jellegû alkalmazást jelentenek. Ehhez közelálló kategória az irányító (Werkmeister), ami viszont havi fizetéssel járó alkalmazotti státus. A nem-termelõ ágazatok olyan dolgozói, mint a postás vagy a bolti eladó, szintén a köztisztviselõi, alkalmazotti körbe tartoznak. A szellemi szférában a köztisztviselõ (Beamte) mellett a két további alkalmazotti kategória az állami, illetve költségvetési közalkalmazott (Angestellte in öffentlichen Dienst), és a magánszektor alkalmazottja (Angestellte in Privatwirtschaft). Mind a köztisztviselõi, mind az alkalmazotti körben létezik alsó (einfache), közép (mittlere), magas (gehobene) és felsõ (höhere) szint. A köztisztviselõk esetében ezek a szintek jobbára az iskolai végzettség szerint különülnek el, a többi alkalmazott esetében az iskolai végzettségen kívül a tevékenység is számít. Összességében a vezetõk, értelmiségiek, közép- és alsószintû szellemiek szerinti differenciálódásról van szó. Az önálló foglalkozásúakat az alkalmazottak száma, illetve a mûvelt földterület nagysága szerint bontják tovább. Mindez igen részletes, több mint 30 kategóriát tartalmazó foglalkozási helyzethez (berufliche Stellung) vezet (vö. pl. Handl-Mayer-Müller 1977: 111, 207; Mayer 1979: 106-107). A sémának természetesen léteznek összevontabb változatai is, de a lényeg talán az, hogy a mögötte meghúzódó, a társadalmi helyzetre vonatkozó szemlélet, a költségvetési és magán (public vs. private) szektor határozott megkülönböztetése, a szolgáltató ágazatok "munkásainak" a szellemi dolgozók közé sorolása rokonítható Goldthorpe vagy Esping-Anderson felfogásával.

A bemutatott foglalkozási csoportosításhoz képest makrojellegûbb osztályszempontú megközelítést képvisel Berger (1987). Az osztályképzõdés általa kidolgozott heurisztikus modellje meghatározott keretfeltételekbõl indul ki, az uralom (intézményi hatalmi viszonyok); a gazdaság (modernizáció, technikai fejlõdés, népesedési változások) és a kultúra (értékek, normák) szféráiban. Ezek keretében zajlik a gazdasági és a társadalmi osztályképzõdés. Az elõbbit a hatalom terén a jóléti állami szabályozás, a gazdaság terén a munkaerõpiaci folyamatok, a kultúra terén a szocio-kulturális szerepek befolyásolják; az utóbbit a hatalom terén a szervezeti uralmi viszonyok, a gazdaság terén a munkamegosztás, a kultúra terén a közösségképzõdés alakítja (Berger 1987: 65).

A német szakirodalomban a társadalmi rétegzõdésre, illetve az osztályszerkezetre vonatkozó megközelítések rendre túllépnek a puszta foglalkozási helyzet figyelembevételén. A társadalmi egyenlõtlenségek egyre inkább mint az élet különféle területein megnyilvánuló különbségek jelennek meg (Disparität der Lebensbereiche), amelyek a "késõkapitalista társadalom" jellemzõi. A "túl a renden és osztályon" gondolata egyfelõl a társadalmi egyenlõtlenségek individualizálódására vonatkozó elméletben érhetõ tetten. Eszerint a modern ipari társadalmakban az individualizmust fokozzák az olyan jellemzõk, mint az erõs társadalmi és földrajzi mobilitás; a jóléti társadalom nyújtotta egészségbiztosítás, nyugdíj, munkanélküli segély; az iskolai képzés meghosszabbodása; a munkaerõpiac dinamizmusa; a csökkenõ munkaidõ; az ismeretségi és szomszédsági kapcsolatok átalakulása az urbanizáltabb városokban stb. (Beck 1983). Egy másik központi gondolat, hogy a társadalmi rétegzõdés hierarchikus-vertikális szerkezetét horizontális differenciálódás váltja fel. Bolte és Hradil monográfiájukban arra a következtetésre jutnak, hogy a német társadalomban nincsenek már osztályok, rendek, anyagilag meghatározott élethelyzetek, életesélyek, hanem ezek helyét átveszik a miliõ-specifikus életstílusok, individualizált karrierutak (Bolte-Hradil 1984: 359). Ez a szemlélet a legerõteljesebben Hradil további munkásságában figyelhetõ meg, a társadalmi egyenlõtlenségek új formáiról, újfajta differenciáló tényezõk figyelembevételérõl kifejtett nézeteiben (Hradil 1983; 1987; 1995).

Hradil gondolatmenetének középpontjában a társadalmi helyzet és a miliõk (soziale Lagen und Milieus) állnak, amelyek felváltják az osztály- és rétegviszonyokat a társadalmi egyenlõtlenségek vizsgálatában. Kezdetben többdimenziós rétegzõdésmodellben gondolkodik, ahol hagyományos státusismérvek (presztízs, képzettség, jövedelem, hatalom) mellett jelennek meg a miliõben megnyilvánuló különbségek. A társadalmi helyzet három szintjét tárgyalja: 1. strukturális életfeltételek: az elõnyök és hátrányok csoportszintû kapcsolódása; 2. miliõfüggõ életvilág: strukturális egyenlõtlenségektõl való konkrét egyéni érintettség; 3. egyéni élethelyzetek: a társadalmi egyenlõtlenségektõl való konkrét érintettség (Hradil 1983: 112-116). Késõbb kiindulópontja markánsabbá válik, még inkább elfordul a hagyományos modellektõl, azt állítja, hogy "sem az osztálymodell a magyarázó funkcióját, sem a rétegmodell a leíró feladatát nem tudja ma kielégítõen teljesíteni" (Hradil 1987: 7). A társadalmi egyenlõtlenségeknek gazdasági, jóléti állami és szociális dimenzióit különbözteti meg. Az elsõben a kívánalmak a jólét, a siker, a hatalom; a másodikban a biztonság, az egészség, a részvétel; a harmadikban az integráció, az önmegvalósítás, az emancipáció. Az egyenlõtlen életfeltételek a gazdasági dimenzióban a pénz, a képzettség, a presztízs, a hatalom; a jóléti állami dimenzióban a munkanélküliség, a szegénnyé válás, a munkafeltételek, a szabadidõ, a lakás- és környezeti feltételek; a szociális dimenzióban a társadalmi kapcsolatok és szerepek terén nyilvánulnak meg (Hradil 1987: 147). Hradil modellje végül hét miliõt különböztet meg: a konzervatív, a kispolgári, a hagyományos, a felemelkedés-orientált, a technokrata-liberális, a hedonisztikus, az alternatív-baloldali miliõt - ezek az uralkodó célok és az egyenlõtlen életfeltételek mentén válnak el (Hradil 1987: 169). Látható, hogy Hradil modellje lényegesen eltér bármelyik korábban tárgyalt felfogástól. Mivel azt is vitatja, hogy a foglalkozás, illetve a munka alapvetõ jelentõségû-e a társadalmi helyzet szempontjából, megközelítése a foglalkozási osztályszerkezet vizsgálatakor, olyan program keretében tehát, amelyet fentebb Pappi megfogalmazásában határoztunk meg, nem követhetõ.

A nyolcvanas évek német irodalma a társadalmi rétegzõdés kapcsán egyfelõl az osztály- és rétegelméletek "elfoglalkozásodásáról" (Verberuflichung) beszél, ahol döntõen foglalkozási csoportok elkülönítésérõl van szó, másrészt ezzel szembeállítja az "új" társadalmi egyenlõtlenségeket, amelyek a három "élet-fogalom": az élethelyzet, az életút és az életstílus szerinti különbségekre épülnek (Berger-Hradil 1990: 4-18). Az itt idézett tanulmánykötet írásai, amelyek a három jelzett kérdéskört tárgyalják, nem minden esetben tudnak azonban megszabadulni a foglalkozás figyelembevételétõl - különösen akkor nem, ha makrostatisztikai jellegû empirikus adatokkal dolgoznak. Noll és Habich az EGP osztályozás egyik fajtája mentén vizsgálják az egyéni jólét különféle dimenzióit (lakás, környezet, jövedelem, vagyon, szabadidõ, egészség, elégedettség). Igaz, többváltozós elemzések segítségével arra a megállapításra jutnak, hogy az osztályhelyzettõl függetlenül kimutatható más tényezõk (nem, életkor, nemzetiség) hatása is (Noll-Habich 1990: 185-186). Mayer és Blossfeld pedig nemcsak foglalkozási státusmegszerzési modelleket mutatnak be, hanem explicit módon is bírálják Beck és Hradil tételeit az individualizációról és a társadalmi miliõkrõl, amelyeket nem tartanak sem elméletileg kellõen kidolgozottnak, sem történetileg megalapozottnak, sem empirikusan statisztikailag bizonyítottnak (Mayer-Blossfeld 1990: 312-314).

Míg az angol nyelvû irodalom áttekintésekor nagyon is élõ diskurzusra tudtunk hivatkozni a kilencvenes évekbõl, a német nyelvû szakirodalomban az osztály-, illetve rétegzõdés szoros értelemben vett kérdései, a különbözõ osztályozási sémák témája, úgy tûnik, kevésbé állnak az érdeklõdés középpontjában. Schäfer (1995) frissnek számító, a társadalmi szerkezet és a társadalomtörténet tanulmányozásához ajánlott, a német társadalmi változásokról - immár 6., átdolgozott kiadásban -megjelent munkája szintén döntõen Beck és Hradil munkásságát tárgyalja neomarxista osztályelemzés címszó alatt (Schäfer 1995: 240-243). A társadalmi egyenlõtlenségek aktuális kérdéseiként pedig a nemek szerinti különbségek, jövedelmi és vagyoni egyenlõtlenségek, illetve a szegénység problémája jelennek meg (Schäfer 1995: 243-252). Külön fejezetet kapnak az elitek és a marginális csoportok is.

A német társadalomszerkezetrõl készült másik újabb keletû monográfia, ha áttételesen is, nagyobb hangsúllyal veszi figyelembe a foglalkozáshoz köthetõ társadalmi viszonyokat (Geißler 1992). Hagyományos módon az osztályok és rétegek kérdéseivel, különbözõ rétegzõdésmodellekkel ugyancsak egy rövidebb fejezet foglalkozik, de a legterjedelmesebb rész - az anyagi életkörülmények, az egyéni, illetve a háztartási jövedelmek alapján képezhetõ osztályok, az iskolarendszer és az iskolai expanzió, a társadalmi mobilitás, a családi és a férfiak és nõk közötti egyenlõtlenségek bemutatása mellett - az átrétegzõdés (Umschichtung) címet viseli, és a foglalkozási osztályok mentén írja le a német társadalmat. Szó esik itt külön alfejezetekben az elitrõl - politikai és társadalmi értelemben -, rekrutációjáról, képzettségérõl, társadalmi helyzetérõl és politikai beállítottságáról, külön a volt NSZK-ban és NDK-ban; az önálló foglalkozásúakról mint a "régi középosztály" tagjairól, társadalmi helyzetükrõl, mentalitásukról, a réteg kialakulásáról a volt NDK-ban; a szolgáltató osztályról, szektoriális tagozódásáról, külön az állami és közalkalmazottakról, valamint a magánszféra alkalmazottairól, felsõ, közép és alsó szinten; valamint a munkásságról szakképzettség szerinti differenciálódása szerint. E foglalkozási rétegzõdés áttekintése mellett helyet kapott a kötetben még két - a foglalkozási szemponton túlmutató - alfejezet a külföldiek társadalmi helyzetérõl, életkörülményeirõl, belsõ tagozódásáról, valamint az olyan szociális "rizikócsoportokról", mint a szegények, hajléktalanok, tartós munkanélküliek, idõsek (Geißler 1992: 79-196). Ennek a monográfiának a tükrében a foglalkozási osztályozás nagyon hangsúlyosnak tûnik, de kiegészül olyan csoportokkal, amelyek nem a foglalkozásuk alapján különülnek el a társadalomban. Az egyik közölt sémában a foglalkozási csoport mellett külön kategóriát képeznek a nem foglalkoztatottak, valamint a nyugdíjasok is, utóbbiak aszerint, hogy mi volt az utolsó foglalkozásuk (Geißler 1992: 70).

A társadalmi szerkezetrõl szóló német nyelvû irodalom jellemzésére azt mondhatnánk, hogy ha azelõtt az osztály- és rétegelméletek "elfoglalkozásodása" volt tapasztalható, ezt újabban a struktúrakutatás "kulturalizálása" (Kulturalisierung) váltotta fel. A kulturális struktúraelemzések a társadalmi miliõk jellemzõ konfigurációit eredményezték, stílus-típusokat, amelyek életkor és képzettség alapján különböznek. A kulturális alapú, a horizontális differenciálódásokat hangsúlyozó rétegzõdésmodell megközelítés mellett, az empirikus gyakorlat mind a szociológia, mind a statisztika terén újra meg újra a foglalkozási csoportosításokhoz tér vissza. Berger újabb könyvében a foglalkozási helyzeteket tárgyalva a fentebb bemutatott ZUMA sémát veszi alapul, s annak egy 15, illetve 8 kategóriás összevont változatát közli (Berger 1996: 173). Ugyanakkor ennek tükrében bírálja Wright osztálymodelljét, vagy az EGP sémát (ami itt Goldthorpe-Müller-osztályok címen jelenik meg), mivel ezek magyarázó ereje sem az osztálytudat, sem a jövedelem tekintetében nem nagyobb, mint a német foglalkozási csoportosításé.

A kulturális megközelítés kritikája egyébként is felerõsödött a kilencvenes évekre, amikor a - már korábban is "kétharmadosnak" nevezett - német társadalomban ismét "új" egyenlõtlenségek jelentek meg. Jellemzõ, hogy míg a nyolcvanas években Beck és Hradil rétegzõdés-elméletei posztindusztriális, jóléti, posztmondern címkékkel ellátott társadalmi környezetben születtek, a tíz évvel késõbbi német irodalomban a szegénység és a szociálpolitikai stratégiák kapnak nagy hangsúlyt. Ebbõl a szemszögbõl nézve a társadalom szerkezete persze megint másként fest, a kutatók olyan (nem foglalkozási) kategóriákat alkalmaznak, mint munkanélküliek, csonka családosok, hajléktalanok, fogyatékosok és krónikus betegségben szenvedõk, idõsek. Jóllehet az ilyen rétegek vizsgálata sajnálatos módon aktuális napjaink jóléti társadalmaiban, az irodalom áttekintését ebbe az irányba itt mégsem terjesztjük ki, sem német (Armut in Wohlfahrtstaat), sem angol (underclass) vonatkozásban.

Ugyanígy nincs itt mód arra, hogy részleteiben foglalkozzunk a társadalmistruktúra-kutatásoknak azzal a széles vonulatával, ami hálózatelemzés (network analysis vagy Netzwerkanalyse) címen ismert (pl. Breiger, Nan Lin vagy Pappi munkáival; ezekrõl magyar nyelven lásd Angelusz-Tardos 1991). Hasonlóképpen csak utalunk arra, hogy az osztályhelyzet különbözõ objektív - hagyományos, illetve újabb - tényezõinek vizsgálatán túl, meg kellene említeni azt a megközelítést is, amely szerint az osztály szoros kapcsolatban van az értékekkel és orientációkkal is. Ezek az értékek és beállítódások befolyásolják a magatartást, s így visszahatnak az osztályképzõdés folyamatára. Kohn (1977) empirikus kutatásai fõleg a szülõi értékek, az önálló vagy konform beállítódások és az osztályhelyzet között mutattak ki kapcsolatot, amelyeket a szerzõ erõsnek ítél, annak ellenére, hogy mérési problémák következtében a kapott eredményeit alulbecsültnek tartja. Még erõteljesebbek a (szociál)pszichológiai tényezõk Argyle (1994) könyvében, aki az osztály pszichológiai modelljét állítja fel. Kiindul a szervezeti hierarchiából, ahol hasonlóságok figyelhetõk meg az azonos szinten lévõk között különbözõ szervezetekben is. Ezek a hasonlóságok megnyilvánulnak az emberek külsõ megjelenésében, viselkedésében, beszédjében stb., ami együvé tartozásukat láthatóvá teszi más személyek számára. Az osztályhoz tartozás így önmagunk "tálalásából" (self-presentation), illetve önképünk, és a másokról alkotott kép alapján realizálódik. Ez a gondolat közel áll a különbözõ osztályokkal való azonosságtudat kérdéshez. Az empirikus kutatások azt jelzik, hogy a szubjektív osztálybesorolás szintén lehetséges útja annak, hogy a társadalom osztályviszonyait megközelítsük, és a kapott eredmények szoros kapcsolatot mutatnak olyan ismérvekkel, mint a foglalkozás presztízse, a képzettség, a jövedelem, a hatalmi helyzet. A társadalmi-gazdasági ismérvek mellett azonban olyan tényezõk is számítanak, mint a kulturális azonosság, az életstílus, az értékek és a normák. A szubjektív osztályok így egyfelõl közel állhatnak a weberi státuscsoportokhoz, másfelõl tudati és érzelmi azonosságot is jelentenek (Jackman-Jackman 1983).


A társadalmi helyzet operacionalizálása és mérése: kategoriális és graduális megközelítés

A társadalmi helyzetet befolyásoló tényezõk felosztása nominális, illetve graduális jellegûekre, különbségekre, illetve egyenlõtlenségekre Peter M. Blau nevéhez fûzõdik. Eszerint a társadalmi szerkezet paraméterei lehetnek nominálisak (pl. nem, vallás, etnikum, foglalkozás), illetve graduálisak (pl. képzettség, jövedelem, presztízs). A nominális tényezõk a népességet olyan csoportokra osztják, amelyek egyértelmûen elhatárolódnak egymástól, a graduális tényezõk viszont rangsort hoznak létre az emberek között, ahol nincsennek egyértelmûen elhatárolt rétegek. A társadalmi szerkezet kétféle paraméterei a társadalmi differenciálódás két formáját jelentik: a nominális paraméterek horizontálisan, a graduálisak pedig vertikálisan differenciálnak. Az elõbbi különbségeket teremt az emberek között, az utóbbi viszont egyenlõtlenséget (Blau 1976). Blau felosztása normatívnak tekinthetõ. A szociológiai kutatások nem kis részben azzal foglalkoznak, hogy nominális paramétereket vizsgálnak abból a szempontból, hogy miként teremtenek egyenlõtlenségeket például a nemi, faji, vallási vagy foglalkozási hovatartozás szerint. Az egyenlõtlenségek viszont ekkor is graduális paraméterek tükrében jelennek meg, a nominális paraméterekre vetítve: például milyen iskolai esélyegyenlõtlenségek mutatkoznak férfiak és nõk között? milyen egyenlõtlenség tapasztalható a presztízs vagy a jövedelmek szempontjából a különbözõ foglalkozási csoportok között? stb. A nominális paraméterek szerepe a társadalmi egyenlõtlenségi rendszerben társadalmanként és periódusonként változó. A nominális paraméterek ennek megfelelõen különbözõ módon és mértékben ölthetnek ordinális jelleget, de a nominális paraméterek ordinalitása, hierarchiába rendezõdése általában kevésbé egyértelmû, mint a graduális paramétereké.

Témánk szempontjából a Blau által említett paraméterek közül a foglalkozás különösen lényeges, amire vonatkozóan számos szakirodalmi hivatkozást hozhatunk. A társadalmi rétegzõdés, illetve mobilitás kutatói általában Glasst idézik, aki szerint "a foglalkozás a társadalmi státushoz kapcsolódó számos tényezõ kombinált hatását tükrözi" (Glass 1954: 6). Lényeges persze megjegyezni, hogy e számos tényezõ közül némelyek "elõzmények" (pl. képzettség), mások "következmények" (pl. jövedelem, életmód, fogyasztás). Runciman szerint is "az osztályok szerep-együttesek, amelyeknek helyzete a társadalmi térben közös... a legfontosabb ilyen szerepek foglalkozásiak, mivel a fizetett munka, amit az emberek végeznek, a legnyilvánvalóbb meghatározója életesélyeiknek" (Runciman 1990: 377).

A foglalkozási helyzet mint társadalmi helyzet nominális megközelítése (osztályok, rétegek, munkajelleg-csoportok) olyan sémák alkalmazását jelenti, ahol az egyes kategóriák általában feltételeznek valamilyen rangsort, de ez rendszerint nem teljesen egyértelmû (pl. a foglalkozási csoportok rangsora két olyan graduális paraméter tükrében, mint a képzettség, illetve a jövedelem, általában nem esik teljesen egybe). A foglalkozási helyzet graduális megközelítése, a foglalkozási presztízs vagy a társadalmi-gazdasági státus-index (SEI) viszont egyértelmû hierarchiát jelent. Bár talán elsõ pillantásra itt méréselméleti vagy operacionalizálási kérdésrõl van csupán szó, valójában a kétféle megközelítés mögött - amint arra Andorka Rudolf (1982: 29) is felhívja a figyelmet - élesen eltérõ társadalomkép húzódik meg. A következõkben kiindulunk a társadalmi helyzet graduális mérésébõl, majd azt próbáljuk meg bizonyítani, hogy miért felel meg a jelen célkitûzésnek mégis jobban a társadalmi helyzet nominális megközelítése.

Amikor a foglalkozást mint a társadalmi egyenlõtlenségi rendszerben elfoglalt helyzet empirikusan is jól közelíthetõ, összegzett megnyilvánulását tekintjük, funkcionális szelekciós mechanizmus mûködését feltételezzük, ami elsõsorban Davis és Moore (1945) nevéhez fûzõdik. Elméletük szerint a különféle foglalkozási pozíciókhoz kapcsolódnak különféle jutalmak, mert e foglalkozási pozíciók a társadalomban különböznek egyrészt fontosságukat tekintve, másrészt abban, hogy a társadalom tagjai közül kik képesek betölteni ezeket, a társadalomnak pedig érdeke, hogy a minél fontosabb pozíciókat a minél alkalmasabb személyek töltsék be. A mechanizmus lényege, hogy a különbözõ társadalmi pozíciók különbözõ kiváltságokat biztosítanak, amelyek döntõen három forráson alapulnak: tulajdonlás, hatalom (rendelkezés) és piacképesség. A tulajdonlás a termelõeszközök vagy pénztõke közvetlen vagy közvetett birtoklását jelenti a termelésben vagy az elosztásban; a hatalom más személyek, munkájuk, tevékenységük feletti rendelkezést jelent a termelésben vagy az elosztásban; a piacképesség pedig intézményes (vagy kevésbé intézményes), formális (vagy kevésbé formális) "hitelképességet" jelent a termelésben vagy az elosztásban. Napjaink meritokratikus társadalmában ez a hitelképesség általában tudáson, képzettségen alapul. Lenski (1966) szerint az elosztási rendszerek dinamikája a szükséglet és a hatalom kettõsségére épít. A javak elosztása a szükségletek szerint történik, de ez azt jelenti, hogy a javakból azok részesülnek, akikre szükség van. Az elosztást ezen túlmenõen a hatalom határozza meg: a hatalom alapulhat pozíción vagy tulajdonon, és lehet nyers kényszerítõ avagy manipulatív. Lenski oksági kapcsotot tételez, amely szerint a hatalom meghatározza a kiváltságot, a kiváltság pedig presztízst biztosít.

A társadalmi rétegzõdésre vonatkozó amerikai szociológiai irodalomban a presztízs az egyik központi kategória, a foglalkozások presztízsére vonatkozó vizsgálatok pedig az empirikus rétegzõdéskutatás megalapozását szolgálták. Elsõsorban a National Opinion Research Center (NORC) vizsgálataira lehet hivatkozni, de kiterjedt irodalma van a foglalkozási presztízs nemzetközi összehasonlításának is (vö. Léderer 1977). A foglalkozási presztízs vizsgálatok arra a koncepcióra épülnek, hogy a foglalkozási helyzet a hozzá kapcsolódó tudás, hatalom, jövedelem és társadalmi hasznosság miatt megbecsültséget kölcsönöz a foglalkozás betöltõjének. A vizsgálatok itt sem személyeket, hanem foglalkozási pozíciókat minõsítenek. Az amerikai kutatási eredmények szerint a foglalkozások presztízse idõben állandónak tûnt (Hodge-Siegel-Rossi 1964) és térben (nemzetközi összehasonlításban) is nagyon hasonlónak. Treiman (1977) szerint a modern ipari társadalmakban a funcionális szükségletek azonosak, az országok foglalkozásszerkezete közel áll egymáshoz, a funkciók specializálódása mögött ugyanazok a források (tulajdon, hatalom, tudás) vannak, a kiváltságok felhalmozódása azonos módon történik, a különbözõ foglalkozások a különbözõ társadalmakban hasonló módon eredményeznek különbözõ kiváltságokat, a hatalomnak és kiváltságnak minden társadalomban magas az értéke, így ezek megléte egyformán magas, hiánya egyformán alacsony presztízshez vezet.

A foglalkozási presztízs a foglalkozási helyzet legfontosabb graduális mérése, ami elsõsorban a társadalmi rétegzõdésre, illetve a mobilitásra vonatkozó többváltozós elemzésekben játszik lényeges szerepet. Már a témában klasszikusnak számító mûvükben Blau és Duncan (1967) sem egyszerûen a presztízzsel mérték azonban a foglalkozást, s napjainkra a társadalmi-gazdasági státus-index vált a foglalkozási helyzet általános graduális mérésévé. A társadalmi-gazdasági státusra (SES) vonatkozó graduális mérés kidolgozása Duncan (1961) nevéhez fûzõdik. Õ abból indult ki, hogy a presztízs mint mérési eredmény nem tökéletes, ezért korrekcióra szorul. A korrekció eszközei a képzettség és a jövedelem lehetnek, hiszen - elméletileg - a presztízs jutalom, ami kulturális (képzettség) és anyagi (jövedelem) forrásokon alapul. Ez lehetõvé teszi, hogy olyan oksági modellt szerkesszünk, amelyben a presztízs a függõ változó (okozat), a képzettség és a jövedelem a magyarázó változók (okok). Az empirikus mérést foglalkozásokra aggregált adatbázison végezte, ahol a megfigyelési egység nem a személy, hanem a foglalkozás volt, a változók pedig a foglalkozáshoz kapcsolódó presztízs, képzettség és jövedelem. A lineáris regresszió módszerével végezte el a becsléseket, és a kapott becsült értékeket tekintette a foglalkozásokhoz kapcsolódó (korrigált) társadalmi-gazdasági státusnak. Duncan eljárását némileg módosítva dolgozták ki nemzetközi adatbázison a nemzetközi társadalmi-gazdasági indexet (ISEI), amelyet jelenleg a foglalkozási helyzet nemzetközi graduális méréseként egyre gyakrabban alkalmaznak (Ganzeboom-Graaf-Treiman 1992).

A társadalmi helyzet graduális mérése az európai szociológiai irodalomban is elterjedt. Különbözõ szerzõk különféleképpen próbálták meg korrigálni a foglalkozási presztízst. Az egyik legkorábbi komplex graduális mérés, a Scheuch-index a foglalkozási presztízs mellett figyelembe vette az anyagi viszonyokat (személyes jövedelem, egy fõre jutó háztartási jövedelem, anyagi javak index, egy fõre jutó lakóterület), valamint a kulturális szintet (képzettség, olvasási index, koncert- és színházlátogatás) (Scheuch 1961). Az angol foglalkozási presztízs mérés viszont abból indult ki, hogy a foglalkozás széles társadalmi helyet (social standing) jelöl ki különbözõ dimenziókban, amelyek magukban foglalják a foglalkozás kínálta életkörülményeket, az ahhoz szükséges tudást, az azzal megkereshetõ jövedelemet, a foglalkozás társadalmi hasznosságát, s a foglalkozások megítélésében mindezek együttesen szerepet játszanak. Ahhoz tehát, hogy a foglalkozási presztízsrõl érvényes méréssel rendelkezzünk, a válaszolóknak mind a négy szempont szerint rangsorolni kell a foglalkozásokat, amelyek így a foglalkozások "kívánatosságát" mérik (Goldthorpe-Hope 1974). Az empirikus kutatások azt jelzik, hogy a különbözõ presztízsmérések egymással erõsen korreláló mutatókat eredményeznek, a korrelációs együtthatók .8 és .9 körül mozognak (Wegener 1992). A szocialista országokban végzett presztízsvizsgálatok (pl. Magyarországon Kulcsár 1985), ellentétben azzal a várakozással, miszerint ideológiai okokból a fizikai foglalkozások megbecsültsége magasabb lesz, a foglalkozásoknak szintén hasonló rangsorához vezettek, mint a nyugati vizsgálatok.

Jóllehet hosszú évtizedek kutató és elemzõ munkája áll a foglalkozási helyzet graduális megközelítése és mérése mögött, számos szociológus mégis inkább a társadalmi osztályok szerinti nominális (bizonyos mértékben ordinális) kategorizálás mellett érvel. Ebben a vonatkozásban a stratifikációs szemlélet elutasításában, sok azonosság fedezhetõ fel a társadalmi struktúráról neomarxista, illetve neoweberiánus módon gondolkodók felfogásában. Wright bírálja azt az általános nézetet, hogy "az osztályok lényegileg a foglalkozási kategóriák aggregátumai". Szerinte az osztály és a foglalkozás két különbözõ koncepció, amelyek a munka társadalmi szervezõdésének eltérõ dimenzióit jelentik. "A foglalkozás a munka technikai tartalmát jelöli ki, míg az osztály a hatalom és eltulajdonítás társadalmi viszonyait jelöli ki, amelyeken belül a technikai tevékenységek megtörténnek" (Wright et al. 1982: 718-719). Ugyanannak a foglalkozásnak a képviselõje (a foglalkozáshoz kapcsolódó azonos presztízs- vagy társadalmi-gazdasági státus pontszámmal) a Wright-féle osztálysémában elhelyezkedhet mint munkás (proletár), mint félig képzett (félautonóm) alkalmazott vagy mint kistulajdonos (önfoglalkoztató). De Wright a foglalkozási kategorizálásokat is bírálja, mondván, hogy ezek mögül hiányzik a koherens elmélet; esetleges, hogy milyen foglalkozások kerülnek közös kategóriába; vitatható az az érv, hogy a foglalkozások valóban kijelölik a munkamegosztásban elfoglalt helyet.

Erikson és Goldthorpe (1992) a foglalkozási helyzet graduális megközelítését jól használhatónak tartja a státusmegszerzési modellek vizsgálatánál, az olyan kérdésfeltevéseknél, hogy az elõrejutás mennyiben a származás vagy a teljesítmény függvénye. Egyidejûleg felhívják a figyelmet arra, hogy nagyon hasonló presztízs- vagy státus-pontszámmal rendelkezõ foglalkozások helye a társadalmi munkamegosztásban erõsen különbözhet, például szakmunkásoknak, kistulajdonosoknak vagy hivatalnokoknak könnyen azonos lehet a helye a társadalmi hierarchiában. Ennél is nagyobb probléma azonban szerintük, hogy a társadalmi hierarchia nem egydimenziós jelenség, s ha a foglalkozási helyzet nominális megközelítését választják és osztályhelyzeteket különítenek el egymástól, akkor ez a tény jobban kifejezésre juthat. Végül is Erikson és Goldthorpe szerint a hierarchikus, illetve az osztályszerkezeti megközelítés két alternatív paradigmát képvisel, amelyek között a kutatás céljának megfelelõen kell választani.


Osztályok, rétegek, státuscsoportok: a hazai kutatások és alkalmazások fejlõdése

E fejezet célja, hogy a társadalomtudományi kutatásokban, statisztikai nyilvántartásokban jelenleg használatos osztályozási rendszert, az ún. munkajelleg-csoportokat és a rendszer átalakítására irányuló kutatást történeti összefüggésbe helyezze.

A háború után, az ötvenes években Magyarországon, csakúgy, mint a többi akkori szocialista társadalomban, ideológiailag kialakított struktúrakép uralkodott, ami meghatározta a statisztikai nyilvántartás rendszerét. Ebben az idõben a mai értelemben vett szociológiai kutatásokról nem lehetett beszélni, ezért az ún. két osztály, egy réteg modell elsõsorban a korabeli statisztikákban szerepelt. Szociológiai értelemben ez a modell ortodox marxista megközelítést követett, a tulajdonviszonyok (az állami és a szövetkezeti tulajdon) közti különbségre épített. Az állami tulajdon a munkásosztályt jelentette, a szövetkezeti tulajdon pedig a parasztságot, még akkor is, ha az állami gazdaságokban paraszti munkát végzett valaki, vagy ha léteztek ipari szövetkezetek. A statisztikai nyilvántartások is ennek megfelelõen mutatták be az osztály-, illetve rétegkülönbségeket.

Ennek a struktúraképnek és osztályozási rendszernek az átalakítása a hatvanas években indult meg Hegedûs András és Ferge Zsuzsa munkássága nyomán, és több évtizedes folyamat volt. A hatvanas években Hegedûs (1971) elméleti oldalról bizonyította, hogy a munkamegosztásban elfoglalt hely a marxi elméletben hasonlóan meghatározó szerepet játszik, mint a tulajdonviszonyok. Ferge (1969) empirikus rétegzõdés kutatása pedig megalapozta a napjainkban is használatos munkajelleg szerinti csoportosítást. Ez a kutatás tulajdonképpen azt mutatta, hogy a munkamegosztásban elfoglalt hely a jövedelmek, a lakásszínvonal és a kulturális szint szórásából többet magyaráz, mint a tulajdonviszonyok szerinti osztályhelyzet. A munkajelleg-csoportok magyarázó ereje több vonatkozásban nagyobb volt továbbá az iskolai végzettségnél, a lakóhely jellegénél, a jövedelmi szintnél. Mai szemmel nézve ez a kutatási eredmény, és a megközelítés, amelybõl ered, lényegében összhangban van azzal a programmal, melyrõl Goldthorpe és Marshall (1992) az osztályelemzés kapcsán beszél, s amelynek egyik eleme, hogy olyan kategorizálást keresünk, ahol a függõ változók szórásából minél többet tudunk megmagyarázni.

A hatvanas években, illetve a hetvenes évek elején a két osztály, egy réteg modell alternatívája ideológiai viták keresztüzébe került (vö. pl. Búza 1966; Wirth 1966; a korabeli vitákról ismertetést ad Kolosi 1974 is). A hetvenes évektõl kezdõdõen azonban a ma is használatos munkajelleg szerinti csoportosítás fokozatosan általánossá vált a szociológiai kutatásokban és statisztikai adatközlésekben. Ebben igen nagy szerepe volt a KSH mobilitáskutatásainak és Andorka Rudolf mobilitási elemzéseinek, a munkajelleg-csoportok közti mobilitás vizsgálatának (elsõsorban Andorka 1982). Megjegyzendõ, hogy Ferge eredeti csoportosítása nem különítette el az önállóakat, ezzel szemben a társadalmi mobilitás vizsgálatára használt séma - amelyet Andorka és Kemény alakított ki - igen. Másrészt Ferge munkajelleg-csoportjai sok tekintetben részletesebbek voltak: az alcsoportoknál különváltak például a középszintû szellemiek és az irodai dolgozók, a szak- és betanított munkásoknál az anyagi termelésben és az egyéb ágazatokban dolgozók stb. (Ferge 1969: 124-125).

Jellegzetes módon a munkajelleg-csoportokkal párhuzamosan még egy-másfél évtizedig fennmaradt és a statisztikai kimutatásokban megtalálható volt a két osztály, egy réteg szerinti modell is. A statisztikusok megteremtették a két kategorizálás közti átjárhatóságot, ami ugyan azzal a sajnálatos következménnyel járt, hogy a mezõgazdasági fizikai munkajelleg-csoportban a hetvenes években ott szerepeltek a termelõszövetkezetek nem mezõgazdasági munkát végzõ tagjai, alkalmazottai is. A nyolcvanas évek közepére ez módosult, a KSH elnökének 9003/1986./SK 2./KSH számú közleménye szerint "a társadalom osztály- és rétegtagozódásának vizsgálata során az alábbi öt kategóriát kell alkalmazni: I. munkásosztály, II. nagyüzemi parasztság, III. értelmiség, IV. szellemi foglalkozású alkalmazott, V. kistermelõ". (KSH 1987: 7). Lényeges, hogy ez a szöveg már nem szövetkezeti, hanem nagyüzemi parasztságról beszélt, ami lehetõvé tette, hogy kevésbé a tulajdonviszony, inkább a végzett munka jellege határozza meg a besorolást. A kategóriák részletes leírása szerint a mezõgazdasági fizikai foglalkozásúak nem tartoznak a munkásosztályhoz, illetve a népgazdaság bármely ágában dolgozó mezõgazdasági jellegû fizikai foglalkozásúak a nagyüzemi parasztsághoz tartoznak. Ez a kiadvány egyébként útmutatást adott a személyek és családok besorolására a "hivatalos" öt osztályos modellnél sokkal részletesebb sémák szerint is, amit a KSH gyakorlatában alkalmazott 2 és 4 számjegyû jelzõszámok lehetõvé is tettek. Mindez alátámasztja a hazai struktúra- és rétegzõdés-kutatásban, illetve a társadalomtudományi elemzések gyakorlatában a munkajelleg-csoportok bevezetésének meghatározó jelentõségét.

A nyolcvanas években a Kolosi Tamás által vezetett rétegzõdés-modell vizsgálat a következõ, témánk szempontjából lényeges fejezet. Ez a kutatás nem a tulajdonviszonyokat, nem is a munkamegosztásban elfoglalt helyet tekintette a réteghelyzet alapjának, hanem a társadalmi státust egy többdimenziós egyenlõtlenségi rendszerben elfoglalt helyzetként értelmezte, amelynek emellett másik jellemzõje, hogy inkonzisztens. A rétegzõdés-modell vizsgálat során hét egyenlõtlenségi dimenzió mentén kialakított státuscsoportok, a rájuk épülõ munkamegosztási, illetve társadalmi rétegek kialakítása és elemzése (Kolosi 1987) fontos eredményeket hoztak a társadalmi rétegzõdés vizsgálatok terén, de ezek a csoportosítások mégsem válhattak a munkajelleg-csoportok alternatívájává abban az értelemben, ahogy a munkajelleg-csoportok tíz évvel korábban a két osztály, egy réteg modell helyére léptek. Ugyanez vonatkozik a nyolcvanas években kidolgozott, a szocialista társadalom kettõs szerkezetére vonatkozó modellekre is, az L modellre (Kolosi 1986), a két háromszög modellre (Szelényi 1990). Ezek a modellek az akkori magyar társadalom lényegi jellemzõjét ragadták meg, de szintén nem jutottak el (s nem is juthattak el, hiszen nem ez volt a tudományos céljuk, funkciójuk) az operacionalizáltság olyan szintjére, hogy a munkajelleg-csoportok helyett (mellett) ugyanolyan célra alkalmazhatók legyenek. Kolosi L modelljét alapul véve Böröcz (1989) olyan osztályszerkezeti modellt dolgozott ki, ahol a mások munkája feletti ellenõrzésnek, mint osztályképzõ ismérvnek, politikai és gazdasági módját különbözteti meg. További dimenziók: az anyagi jutalmazás módja (fiztés, bér, termény, profit); a jövedelmek költségvetési korlátja (Kornai nyomán); illetve a különbségek a jövedelmek és juttatások terén. E dimenziók eltérõ szerepet játszanak az osztályképzõdésben a szocializmus kezdeti szakaszában, a parancsuralmi tervgazdaság idõszakában, illetve késõbb, a második gazdaság elterjedése és a tervalkuk általánossá válása idején.

A jelenleg használatos munkajelleg-csoportok, ahogyan Ferge kidolgozta, majd Andorka alkalmazta õket, és ahogyan a KSH társadalomtudományi adatközléseiben általánossá váltak, mintegy húsz esztendõsek. A leggyakrabban használt 9 csoportos séma mellett azonban a nyolcvanas évektõl megjelent egy 18 csoportos séma is. Itt a vezetõk kategóriája felsõ/középszintû és alsószintû vezetõre bomlik, az egyéb szellemi kategóriában megjelenik a középfokú szakalkalmazott és az ügyviteli foglalkozású - hasonlóan az eredeti Ferge-féle csoportosításhoz. A legjelentõsebb differenciálás azonban a szakmunkások kategóriájában figyelhetõ meg, ahol különválnak az ún. divatos ipari foglalkozásúak, a kereskedelmi-szolgáltatási foglalkozásúak, a hagyományos vasas szakmák képviselõi, a jármûvezetõk, az építõipari foglalkozásúak, az egyéb nehéz fizikai foglakozásúak, a könnyûipari foglalkozásúak és az egyéb szakképzett munkások (KSH 1986: 101-117; KSH 1994: 133-135). Ez a részletezés több olyan munkaerõpiaci, illetve ágazati szempont figyelembevételére utal, amelyek összhangban állnak a fentebbi szakirodalmi áttekintés szempontjaival. Valójában a divatos szakmunkás-foglalkozások elkülönítésére vagy az ipari és a tercier munkás csoportok különválasztására már a hetvenes években is találunk példát (Surányi-Vita 1973). Az ehhez hasonló bontások mindenképpen lehetõséget adnak jellegzetes belsõ különbségek kimutatására akár a foglalkozási mobilitás szempontjából (pl. már korábban Kemény-Kozák 1971: 21-28), akár az életmód bizonyos vonatkozásai, mint a táplálkozási szokások tekintetében (Losonczi 1977: 380, skk).

Nemrégiben Andorka (1995) egyik tanulmányában a rétegzõdéselmélet, illetve a munkajelleg-csoportok használhatóságát vizsgálja a magyar társadalom kutatásában. Ez az írás eredetileg németül jelent meg hat évvel ezelõtt (Andorka 1990). A tanulmány középpontjában álló kérdések: hogyan függnek össze a strukturális változások a politikai hatalommal? mennyiben hasonló "altípusai" az ipari társadalomnak a tõkés és szocialista társadalmak? mik a társadalmi helyzet meghatározói (a termelõeszközökhöz való viszony, a foglalkozás, a képzettség, a hatalom, az elsõ, illetve a második gazdaságban betöltött pozíció, az életstílus)? használhatók-e az osztály, a réteg, a státus fogalmak a társadalmi szerkezet elemzésére? növekszenek vagy csökkennek a magyar társadalomban az egyenlõtlenségek? A tanulmány idõsorokat mutat be a társadalmi rétegek jövedelmi helyzetére vonatkozóan a hatvanas évek elejétõl a nyolcvanas évek végéig, jellemzi a - munkajelleg-csoportoknál részletesebb bontású - foglalkozási rétegeket a nyolcvanas évek közepérõl származó idõmérlegadatokkal, illetve különbözõ társadalmi indikátorokkal a nyolcvanas évek elejérõl. Andorka megvizsgálja a státuscsoport-elméletet, az osztályelméletet, s a rétegelméletet. Megállapítja, hogy a foglalkozás és a munkahely a társadalmi helyzetet és az életlehetõségeket nagymértében befolyásolja, még a növekvõ társadalmi differenciálódás körülményei között is. Ezért az a végkövetkeztetése, hogy a rétegelmélet alkalmas a magyar társadalom szerkezetének leírására és elemzésére.

Ez a tanulmány lényeges kiindulópont a jelen kutatás számára, az ott szereplõ külsõ változók jól alkalmazhatók további elemzésekre. Ezekben az elvégzendõ elemzésekben elõször is újabb, a kilencvenes évekbõl való adatokat kell használni. Másodszor, szükség van arra, hogy az adatokat ne csak leíró jelleggel mutassuk be, hanem statisztikailag is teszteljük. Harmadszor, szükség van arra, hogy ne csak egy, hanem több osztályozást is vizsgáljunk összehasonlító módon. Andorka a tanulmányban egymás mellé állítja az EGP sémát és a hazai munkajelleg-csoportokat, s az egyes kategóriákat megfelelteti egymásnak. Véleményünk szerint ez a megközelítés elnagyolt, a két osztályozás névlegesen azonos címkéi mögött eltérõek az elméleti megfontolások, és a kategóriák empirikus tartalma is különbözik. A munkajelleg-csoportok vezetõ kategóriája nem azonos a felsõ szolgáltató osztállyal, és ugyanígy az értelmiség kategória sem az alsó szolgáltató osztállyal; az EGP osztályozás szolgáltató osztályának mindkét szintjén szerepelnek vezetõk is, értelmiségiek is. A kereskedelemben, hírközlésben, szállításban, tehát a nem termelõ ágazatokban, számos foglalkozás kerül a munkajelleg-csoportok szak-, illetve betanított munkás kategóriájába, amelyeket az EGP a III. rutin szellemi dolgozók alsó szintjén helyez el.

A tervezett kutatás - szem elõtt tartva az Andorka (1995) által megfogalmazott kérdéseket - statisztikailag kívánja tesztelni a jelenleg használatos munkajelleg-csoportok, illetve alternatív osztályozások használhatóságát. Ez összhangban van a Goldthorpe és Marshall (1992) által kialakított osztályelemzési programmal, s annak az empirikus munkának is folytatása, amit Ferge (1969) végzett el, amikor a munkajelleg-csoportokról kimutatta, hogy a társadalmi helyzetet és az életlehetõségeket jobban meghatározzák, mint a termelõeszközökhöz való viszonyon alapuló osztályszerkezet. Azt feltételezzük, hogy a kilencvenes évek folyamán a magyar társadalomban olyan struktúrálódási folyamatok indultak meg, illetve már korábban megindult folyamatok gyorsultak fel, amelyek megváltoztatják a munkamegosztásban elfoglalt hely lényeges jellemzõit. Egyetértünk Andorkával abban, hogy a magyar társadalom még nem tekinthetõ posztmodernnek, a társadalmi helyzetet kevésbé a fogyasztás és az életstílus szerinti rétegzõdés, inkább a munkamegosztási helyzet, az alkalmazás minõsége, a munkaerõpiaci pozíció, ágazati és szektoriális sajátosságok határozzák meg. Ebben a vonatkozásban viszont a posztindusztriális jegyek fellelhetõk, abban az értelemben, ahogy Esping-Anderson tárgyalja. Mindez szükségessé teheti a munkajelleg-csoportok módosítását és egy új foglalkozási osztályszerkezet kidolgozását. Ennek irányelveit vizsgálja meg a következõ fejezet.


A foglalkozási osztályszerkezettel szembeni elvárások: kérdések és problémák

A bevezetésben három kérdést fogalmaztunk meg, amelyek megválaszolása után (s az ezekre vonatkozó kutatást kívánja megalapozni ez az írás) dönthetünk afelõl, hogy mennyiben alkalmazható a társadalmi helyzet mérésére a jelenleg használatos munkajelleg szerinti csoportosítás, avagy milyen módosításokra, alternatív sémák alkalmazására lesz szükség. Az alábbiakban részletesebben is foglalkozunk ezekkel a kérdésekkel, illetve az ezek kapcsán felmerülõ problémákkal.


Az osztályelemzés és az érvényesség problémája

A témával foglalkozó szakirodalomban több szerzõnél is felvetõdik a kérdés, hogy mi a szociológiai relevanciája az osztályelemzésnek. Goldthorpe és Marshall (1992) válasza erre az, hogy az osztályelemzés magába foglalja az osztályszerkezet, az osztályok közti mobilitás, az osztályhoz kötõdõ (class-based) egyenlõtlenségek és az osztályhoz kötõdõ cselekvés vizsgálatát. Az osztályelemzés módszerével kell kutatni a foglalkoztatási viszonyok által létrehozott munkaerõpiaci és termelési helyzetek kapcsolatát; azt a folyamatot, ahogyan egyének és családok újraelosztása megvalósul e helyzetek között idõben; mindezek következményeit az életesélyekre, a társadalmi identitásra, valamint a társadalmi értékekre és érdekekre. Ennek értelmében nem egyszerûen osztályelméletrõl, hanem inkább kutatási programról lehet beszélni. E program keretében Goldthorpe és Marshall az osztályelemzés három követelményét fogalmazza meg. 1. Az osztályelméletnek pontos meghatározáson és operacionalizáláson kell alapulnia. Olyan kategorizálásra van szükség, amely a leghatékonyabban tárja fel a vizsgált függõ változók szórását. 2. Az osztályelemzésnek többváltozós vizsgálatnak kell lennie, mivel ez teszi lehetõvé, hogy az osztályhelyzet magyarázó erejét pontosan felismerjük. 3. Az osztályelemzésnek magába kell foglalnia az idõ dimenziót, mivel a kutatási kérdések között kiemelt szerephez jut, hogy veszít-e az osztályhelyzet magyarázó erejébõl, avagy megõrzi azt.

Egy másik szerzõpáros, Breen és Rottman (1995a) szerint az osztályelemzés kettõs feladat elé állítja a kutatót. Egyfelõl bizonyítania kell, hogy statisztikai kapcsolat áll fenn az osztálykategóriák és a különbözõ más társadalmi jellemzõk között; másfelõl meg kell határoznia azokat a mechanizmusokat, amelyek a fenti kapcsolatokat létrehozzák. Vonatkozik ez mind az osztálykülönbségek, mind az osztálycselekvés, mind pedig az osztálytudat vizsgálatára. Az osztályelemzéshez kapcsolódó alapvetõ fogalmak tekintetében Payne (1996) ugyanazt a négy tényezõt emeli ki - osztályszerkezet, osztálymobilitás, osztályhoz kötõdõ egyenlõtlenségek, osztályhoz kötõdõ cselekvés -, mint Goldthorpe és Marshall.

Az osztálymodellek, illetve kategorizálások érvényességének egy következõ fontos kérdése a "nõk problémája" (pl. Crompton 1993: 93-97; Breen-Rottman 1995b: 162-170). Amint már szó esett róla, a foglalkozási osztályok hagyományos "férfi modellje" egyszerûen ahhoz a tényhez igazodott, hogy a foglalkozási szerkezetben a férfiak meghatározó szerepet játszottak. Ez a helyzet már a nyugati piacgazdaságokban is alaposan megváltozott, de a foglalkozási szegregáció, a férfiak, illetve a nõk koncentrálódása bizonyos foglalkozásokban fennáll. Egy angol kutatás a keresõ nõk 39 százalékát az EGP III. osztályában találta (Marshall et al. 1988: 74). A nõk Magyarországon is nagymértékben felülreprezentáltak a szellemi irodai foglalkozási kategóriában. Ugyanakkor Magyarországra nem jellemzõ a nõk részmunkaidõs foglalkoztatása, ami Nyugat-Európában széleskörûen elterjedt (Blossfeld-Hakim 1997). A kérdés itt az, hogy az osztályhelyzet mennyiben válik foglalkozási, alkalmazási, illetve nemi pozíciók "interakciójának" következményévé.

Goldthorpe egyik újabb tanulmányában (1996) az osztályelemzés érvényességét a racionális cselekvés eleméletével kapcsolja össze. Az emberek céljai osztályhelyzetük alapján érthetõk meg. A célok olyan eszközök révén valósulnak meg, amelyek az osztályhelyzetbõl következõ források és lehetõségek révén adódnak. Az empirikus példa erre az iskolai végzettség megszerzése, e tekintetben az osztálykülönbségek állandónak mutatkoznak (vö. Shavit-Blossfeld 1993). Goldthorpe szerint az iskolai egyenlõtlenségek fennmaradása osztályhoz kötõdõ racionális cselekvés következménye: a különbözõ osztályok tagjai kalkulálják a befektetéseket és megtérüléseket. Minél kedvezõtlenebb az osztályhelyzet, annál valószínûbb, hogy e kalkuláció során - a növekvõ képzési lehetõségek ellenére is - a képzés becsült költségei az alsóbb osztályok tagjai számára meghaladják a várható megtérülést.

Az elmúlt évek egyik fontos vitája az osztályelemzés témájában, amely az International Sociology hasábjain folyt, szintén az érvényesség kérdését vizsgálta. Clark és Lipset (1991) provokatív felvetése szerint "a társadalmi osztály kulcstéma volt az utóbbi idõk rétegzõdés-tanulmányaiban. Pedig az osztály egyre inkább divatjamúlt koncepció, bár néha alkalmazható korábbi történeti idõszakokra" (Clark-Lipset 1991: 397). Eszerint az osztályelemzés legfeljebb történeti szempontból érvényes, régebbi korokra, amikor a társadalmak hierarchikus jellege még erõsebb volt, ami napjainkra szintén hanyatlásnak indult: "a gazdasági és családi hierarchiák sokkal kevésbé meghatározóak, mint akár csak egy-két generációval ezelõtt" (Clark-Lipset 1991: 401). A szerzõk ezt az állítást több példával próbálják bizonyítani. Elõször, a politikai magatartás ma sokkal kevésbé osztályhoz kötõdõ, mint korábban, ami különösen a fiatalabb, az iskolázottabb és a jobb anyagi helyzetû választók esetében áll fenn. Az anyagi életkörülmények javulása csökkenti a hierarchiát, a kollektivizmust és növeli az individualizmust. (Ez a gondolat megjelent a német szociológiában is Becknél.) Másodszor, a gazdálkodó egységek átalakulnak, a korábbi nagyvállalatok és a hozzájuk kapcsolódó hagyományos ágazatok szerepe csökken, a kisebb cégek válnak meghatározóvá a növekvõ és összetettebbé váló piacon, a gazdasági növekedés felpuhítja az osztályviszonyokat. Magasabb mûszaki fejlettség mellett kisebb az elõzetes tervezés és az adminisztratív ellenõrzés szerepe, a növekvõ piac pedig csökkenti a helyi hierarchiákra épülõ szûkkörû döntések elõfordulását. Harmadszor, a családi és a személyközi viszonyok egyenlõbbé válnak, rugalmasabbak lesznek a nemi szerepek, a másfajta viselkedéssel szemben nõ a tolerancia. A család veszít a fontosságából az iskolai és foglalkozási rétegzõdés terén, nagyobb a társadalmi mobilitás.

Clark és Lipset cikkére Hout, Brooks és Manza (1993) válaszoltak, s amellett érveltek, hogy az osztályok lényegesek maradnak a posztindusztriális társadalomban is. Szerintük a társadalmi hierarchia és az osztályhelyzet két különbözõ szociológiai koncepció, amelyeket Clark és Lipset egybemosnak. Az osztályhelyzet változatlanul meghatározza a gazdasági szerepeket a munkaerõpiacon, az anyagi érdekeket és az életesélyeket. Véleményük alátámasztására empirikus jövedelmi adatokat közöltek, amelyek jelentõs különbséget mutatnak, mind a Wright-, mind az Erikson-Goldthorpe-féle osztályséma mentén. A gazdasági folyamatok kapcsán is ellenkezõ következtetésre jutnak: ha a piacon kisebb vállalkozások váltják fel a nagyobb cégeket, ez éppen ronthatja a munkavállalók helyzetét a jövedelmek, a juttatások, a munka biztonsága szempontjából, amelyek mind befolyásolják az osztályhelyzetet. Végül Hout és munkatársai vitatják azt is, hogy az osztályhoz kötõdõ iskolázási és mobilitási esélyek különbségei csökkennének. Hout

Nem idézzük tovább ezt a vitát (az elsõ cikk szerzõinek viszontválaszát és más hozzászólásokat), inkább megfogalmazzuk saját álláspontunkat a kérdésben. Eszerint, ha veszítene is érvényébõl az osztályelemzés és az osztályhelyzet a gazdasági növekedéssel, az anyagi életkörülmények javulásával, a hagyományos családi hierarchikus viszonyok csökkenésével - a posztszocialista társadalmakban, köztük Magyarországon ez a helyzet nem áll fenn. Nemrégiben egy tanulmányban indirekt módon éppen azzal érveltünk Treiman iparosodási hipotézisének érvényessége mellett, hogy az Magyarországon az elmúlt években azért mutatható ki kevésbé, mert a tétel az iparosodás, a gazdasági növekedés körülményei között igazolható (Luijkx-Róbert-Graaf-Ganzeboom 1995). Az ISSP keretében végzett nemzetközi összehasonlító kutatások a nõkrõl és a családi szerepekrõl pedig azt mutatják, hogy a hagyományos nemi szerepekre és családi munkamegosztásra vonatkozó attitûdök a posztszocialista országokban erõteljesebbek (Harding 1989), sõt 1988 és 1994 között nálunk még erõsödtek is (Tóth 1995). Eszerint nem állíthatjuk, hogy az osztályelemzésen alapuló megközelítés Magyarországon érvénytelen lenne.

Az érvényesség problémája az elméleti megfontolásokon túl természetesen konkrét empirikus szinten merül fel, olyan kérdések esetében, mint az, hogy az ugyanabba az osztályba tartozó személyek társadalmi presztízse azonos szintû-e, avagy közös-e a politikai beállítottságuk, esetleg azonos képességük van-e arra, hogy kollektív módon cselekedjenek helyzetük megõrzése, illetve javítása érdekében. Ez utóbbi két tényezõ, az osztálytudat, az osztálycselekvés kritériumai neomarxistának is tekinthetõk, más kritériumok viszont neoweberiánus jellegûek, mint amilyen például az azonos értékválasztáson és preferenciákon alapuló fogyasztás.

Az empirikus kutatás számára az érvényesség kérdése a belsõ homogenitás-külsõ heterogenitás fogalompárjával közelíthetõ meg. Ez azt jelenti, hogy egy társadalmi csoport (jelen esetben osztály) elkülönülése más osztályoktól akkor mondható relevánsnak, ha az oda tartozó személyek egymáshoz közelebb vannak (belsõ homogenitás), mint más osztályokhoz tartozó személyekhez (külsõ heterogenitás). Ez statisztikailag tesztelhetõ feladat, kérdés viszont, hogy mely függõ változókra végezzük el az elemzést. Ha a foglalkozási osztályszerkezetre vonatkozóan keresünk érvényes mérést, akkor a foglalkozáshoz kötõdõ függõ változókat kell számításba vennünk. A fenti elméleti megközelítések tükrében ezek lehetnek a tudásjavak (képzettség) és a szervezeti javak (irányító pozíció) feletti rendelkezés (Wright); az önálló, az önfoglalkoztató vagy az alkalmazott státus (Wright, Goldthorpe); a szervezeti egység mérete, a vezetési szint (beosztottak száma) (Wright, Goldthorpe); az alkalmazási viszony szolgáltatói vagy bérmunkás jellege (Goldthorpe); a termelõ vagy szolgáltató szférához tartozás, a munkahely ágazata (Esping-Anderson); az iskolázottság és a jövedelem (Duncan).

Lényegében hasonlóan közelített a kérdéshez Holtmann (1990), amikor különbözõ osztálymodellek magyarázó erejét hasonlította össze német adatokon. Az osztálymodellek között némelyik a német társadalomstatisztika által alkalmazott foglalkozási helyzet mérésen, illetve annak különféle variációin alapult, és volt olyan, amely az ISCO részletes foglalkozási kategorizálásából készült, s Wright mindkét osztálymodelljét is vizsgálták. Két fõ külsõ változó szerepelt az elemzésben: az anyagi helyzet (jövedelem) és az osztálytudat (Wright attitûd-kérdéseken alapuló mérésével - Wright 1985: 146). Ehhez kiegészítésként felhasználták még a foglalkozási presztízst, egy rétegzõdési önbesorolást, illetve a politikai szociológiai elemzésekben alkalmazott bal-jobb skálát. Elsõ lépésben megkeresték azt a német osztályozást, amely a homogenitás statisztikai követelményeinek a legjobban megfelelt, s második lépésben ezt hasonlították össze a nemzetközi modellekkel. A jövedelem szempontjából az egyik német modell, az osztálytudat szempontjából pedig Wright második, részletesebb modellje mûködött a legjobban.

A foglalkozás felfogható többdimenziós jelenségként is, amelynek elkülöníthetõ egy materiális és egy kulturális metszete. Ez a különbségtétel Bourdieu (1984) elméletére vezethetõ vissza, amely megkülönbözteti a kulturális és anyagi tõkét, illetve a kulturális és anyagi életstílust. Az alacsony státusú (szakképzetlen fizikai, mezõgazdasági) foglalkozások nem mutatnak ebbõl a szempontból különbséget. A társadalom közepén azonban már elkülönülnek egymástól a hagyományos közép-osztályi foglalkozások (önálló kisiparosok, kiskereskedõk), s az új középosztályi (fehérgalléros) foglalkozások; az elõbbiek az anyagi, az utóbbiak a kulturális metszetet képviselik. A foglalkozási hierarchia tetején pedig a materiális beállítottságú gazdasági elit (tõkések, nagyvállalkozók, menedzserek) különválik a humán beállítottságú kulturális (tudományos és mûvészeti) elittõl. Eszerint a foglalkozási rangsor alján a foglalkozások nem képviselnek sem anyagi, sem kulturális erõforrásokat, a hierarchiában felfelé haladva azonban a foglalkozások vagy fõleg anyagi, vagy fõleg kulturális tõkék hordozóivá válnak. A feltételezés érvényessége külsõ, elsõsorban anyagi és kulturális fogyasztásra vonatkozó változók segítségével vizsgálható. Az empirikus kérdés egyfelõl az, hogy a foglalkozási státus ilyenfajta megkettõzése növeli-e a foglalkozás magyarázó erejét, másfelõl, hogy az ily módon mért foglalkozási státus jobban magyarázza-e az anyagi és kulturális fogyasztást, mint az iskolázottság vagy a jövedelem (Graaf-Ganzeboom-Kalmijn 1989).

Az érvényesség vizsgálata során tehát a különbözõ kategorizálások és sémák összehasonlítását kell elvégezni, hogy az egyes szempontok szerinti homogenitás, illetve heterogenitás alapján minõsíteni lehessen õket. A következõ elvek felülvizsgálatára van leginkább szükség:

1. A fizikai-szellemi különbségtétel, ami a jelenleg használatos munkajelleg-csoportok esetében lényeges ismérv, noha a nemzetközi osztálysémák (Wright, EGP) nem elsõsorban ezen az alapon differenciálnak, a fizikai és a szellemi foglalkozások nem szerepelnek feltétlen külön kategóriákban.

2. A vezetõk és az értelmiségiek közötti választóvonal kérdése, vagyis hogy ez a két csoport együtt vagy külön szerepeljen, illetve, ha külön szerepelnek, akkor mi a különbségtétel alapja. A két kategória elválasztható egymástól a hatalom dimenziója mentén, s ekkor a vezetõ és irányító foglalkozások és a beosztott értelmiségi foglalkozások külön kategóriába kerülnek. Ez történik a jelenleg használatos munkajelleg-csoportok esetében. Az EGP sémában viszont felsõ vezetõk és magasan kvalifikált értelmiségiek szerepelnek egy kategóriában, és alsóbb szintû vezetõk, valamint kvázi-/fél-értelmiségiek (semi-professionals) tartoznak egy másik kategóriába. Egy további lehetséges metszet az, hogy az üzleti, piaci, magánszférához kötõdõ vezetõ és értelmiségi foglalkozásokat tekintjük együvé tartozónak, ezen belül esetleg elkülönítve a termelõ és szolgáltató ágazatot, és különválasztjuk tõlük a költségvetési, közalkalmazotti szférához tartozó vezetõ és értelmiségi foglalkozásokat.

3. A szakmunkások, a betanított munkások és a segédmunkások közötti különbségtétel, ami a jelenlegi munkajelleg-csoportok jellemzõje. Itt fõleg a termelõ és szolgáltató szféra, illetve az ágazati különbségek metszhetik keresztbe az eddig használatos csoportosítást, amint az EGP osztályozásban is történik, illetve Esping-Anderson megközelítése szerint is lényeges szempont.

4. Az ágazati, illetve a szektorális különbségek, illetve az alkalmazási minõség figyelembevétele általában, amennyiben azonos foglalkozású személyek ilyen tekintetben különbözõ kategóriákba tartoznak. Érdekes lehet ebbõl a szempontból az a metszet, amely legplasztikusabban a német foglalkozási csoportosításban jelenik meg az alkalmazottak esetében, a köztisztviselõi, a közalkalmazotti és a magánszektor alkalmazottainak különválasztásával.

E gondolatmenet lezárásaként utalnunk kell még három alapvetõ kérdésre, amelyek kapcsán mind a szociológiai elemzés, mind a statisztikai nyilvántartás számára felvetõdik az érvényesség problémája.

1. Mi a társadalmi helyzet, illetve az életesélyek vizsgálata esetében a releváns megfigyelési egység: a személy vagy a háztartás (család)? Ezzel a problémával korábban praktikusan inkább a statisztikai nyilvántartás foglalkozott, amikor háztartásra vetítve közölt adatokat, a háztartások osztálybontása (munkás, paraszti, szellemi, nyugdíjas) mellett létezett egy "kettõs jövedelmû" kategória azokra a háztartásokra, ahol a két keresõ osztályhelyzete nem volt homogén. A szociológiai adatfelvételek inkább személyalapú mintákkal dolgoztak, a társadalmi helyzet adott mérése (osztály, réteg, státus, munkajelleg-csoport) csak a mintába került személyre vonatkozott. Sok esetben, ha a mintavétel háztartás-alapú volt, a háztartásfõ státusa, réteghelyzete "képviselte" az egész családot a kutatásban. Több háztartás-alapú KSH adatfelvételben (pl. a mobilitás-kutatásokban) a mintába került háztartások valamennyi 14 éven felüli tagjáról kitöltöttek kérdõívet, de az elemzés során a személyek jelentették a megfigyelési egységet, függetlenül attól, hogy köztük például házaspárok vagy szülõk és velük együtt élõ nagykorú gyerekek szerepeltek. A kérdés formai kezelése tehát megoldható, bár a tartalmi probléma továbbra is fennáll: egy személy társadalmi helyzete, életesélyei mennyiben függnek egyéni és mennyiben családi ismérvektõl?

2. Minden korábbi szociológiai vagy statisztikai adatfelvétel a társadalmi helyzet mérésekor a mintába került személy fõállású foglalkozásából indult ki. Jóllehet a magyar társadalomban a másodállások, mellékfoglalkozások korábban is eléggé elterjedtek voltak, ez a réteghelyzet, a munkajelleg-csoportba sorolás szempontjából sokaknál azért nem jelentett problémát, mert mindkét foglalkozásuk, állásuk alapján ugyanoda kerültek volna. Ez persze a második gazdaságban való részvétel nem minden formája esetében igaz, gondoljunk elsõsorban a mezõgazdasági kisárutermelésre, vagy más olyan adózás alá esõ, részfoglalkozásként ûzhetõ tevékenységre, aminek jellegében nem kell megegyeznie a fõfoglalkozás szerinti réteg- vagy osztályhelyzettel. Nem tudjuk, hogy az ilyenfajta inkonzisztenciák a rendszerváltás után megnõttek-e a magyar társadalomban. Figyelembe véve éppen az ágazati és szektorális tényezõk fontosságáról, osztályképzõ szerepérõl fentebb leírtakat, kérdéses lehet azoknak a személyeknek a besorolása, akik fõállásban a termelõ, másodállásban viszont esetleg a szolgáltató szférában dolgoznak; vagy akik fõállásban alkalmazottak, de másodállásban vállalkoznak, tehát önállóként is jelen vannak a munkaerõpiacon, részt vesznek a társadalmi munkamegosztásban. Ennek a problémának a kezelése már az adatfelvétel szintjén felmerül (fel kell tenni a megfelelõ kérdéseket, biztosítani kell, hogy a többféle válaszok a kérdõívben kódolhatók legyenek). Ez a probléma már nemcsak a mérés érvényességét, hanem a megbízhatóságát is érinti.

3. Mennyiben lehet az osztályhelyzet alapja a foglalkozás, illetve az alkalmazási viszony a magyar társadalomban akkor, amikor az aktív keresõk aránya 35 százalékos (KSH Mikrocenzus 1996)? Mi a valós osztályhelyzete (vagy társadalmi státusa) a nyudíjasoknak: az utolsó foglalkozás, alkalmazás szerinti helyzet, avagy a nyugdíjas státus? Ugyanez a kérdés felmerül a munkanélküliek vagy a gyes/gyed-en lévõk esetében is. Valószínû, hogy az adatbázisnak olyannak kell lennie, amely mindkét megoldást lehetõvé teszi, tehát tartalmaz információt a pillanatnyi gazdasági aktivitásról, de mindenkirõl, aki valaha aktív volt a munkaerõpiacon, ismertek az utolsó foglalkozására, alkalmazására vonatkozó adatok is. Mivel a foglalkozási osztályozás független változó, amely más szociológiai, illetve statisztikai adatok bontására szolgál, e függõ változók fogják meghatározni, hogy a nyugdíjasok, illetve más inaktívak milyen módon szerepeljenek a kategóriarendszerben.


Az osztályhelyzet mérése és a megbízhatóság problémája

Az empirikus szociológiai kutatás számára a mérés megbízhatósága jól ismert módszertani probléma. Nem kívánunk itt a témával általánosságban foglalkozni (erre vonatkozóan lásd Kolosi et al. 1993; Léderer 1994; Róbert 1994). A következõkben csak azokra a megbízhatósági problémákra utalunk, amelyek az osztályhelyzet méréséhez kapcsolódnak.

A kiindulópont természetesen a foglalkozás mérése. Az erre vonatkozó kérdés azonban nem a foglalkozási kategóriákat tartalmazza, hanem a végzett tevékenység minél részletesebb leírását kéri. A kapott válasz alapján kerül sor a foglalkozás részletes kódolására, átalában 4 számjegyû nominális kódok formájában. A hazai statisztikai gyakorlat a nyolcvanas évektõl alkalmazza a FEOR-t (Foglalkozások Egységes Országos Rendszere), amely a részletes foglalkozási mérés követelményeinek megfelelt, de olyan különbségtételen (1-sel kezdõdõ fizikai, 2-sel kezdõdõ szellemi foglalkozások) alapult, aminek érvényessége inkább ideológiai, semmint szociológiai megfontolást sejtet. A kilencvenes években a hazai statisztikai gyakorlat fokozatosan áttért a nemzetközi foglalkozási mérési gyakorlatra, az ISCO (International Standard Classification of Occupations) alkalmazására. Ez konkrétan az ISCO88-at jelenti, amely a korábban használatos ISCO68-at váltotta fel. A két ISCO közötti különbségekre itt nem térünk ki, az ezek megbízhatóságára vonatkozóan készült elemzésre utalunk csak (Ganzeboom-Treiman 1996).

A részletes foglalkozási kódolásból minden esetben átkódoló program segítségével jutunk el a foglalkozási csoportokhoz vagy osztálysémához. Ez a program a foglalkozásokat sorolja be, s nem azok betöltõit (összhangban az elméleti megfontolásokkal). Az empirikus kísérletek azt mutatják, hogy ha a részletes foglalkozási kódolásból származó osztályozást és az ugyanazokat a kategóriákat tartalmazó közvetlen rákérdezésbõl adódó osztályozást összehasonlítjuk, az eredmény nem lesz azonos, magyarán a két változó kereszttáblájában az esetek bizonyos hányada nem a fõátlón helyezkedik el. Úgy gondoljuk, hogy ha a foglalkozás kérdezése és kódolása megfelelõen történt, akkor az elõbbi eljárással megbízhatóbb méréshez jutunk. Ha a foglalkozás tartalmának, jellegének leírása valóban részletesen megtörtént, mindig van lehetõségünk arra, hogy visszatérjünk az eredeti kérdõívhez és pontosítsuk, javítsuk a kódolást. Ideális esetben, ha elegendõ pénz és idõ állna rendelkezésre, még arra is lehetne gondolni, hogy a foglalkozások kódolását két személy végezze egymástól függetlenül, s az eltéréseket a kutató külön felülvizsgálná. Erre a kérdésre még visszatérünk a nemzetközi összehasonlíthatóság kapcsán. Itt csak azt hangsúlyozzuk, hogy a foglalkozás pontos és részletes kérdezése, a kérdezõk erre való külön felkészítése, illetve a foglalkozásra vonatkozó kérdés erre külön kiképzett kódolókkal való kódoltatása alapvetõ a foglalkozás mérésének megbízhatósága szempontjából.

Mint errõl már szó esett, az osztályhelyzet nem vezethetõ le kizárólag a foglalkozásból. Az átkódoló programok, amelyek a részletes foglalkozási kódolás alapján létrehozzák az osztály változót, felhasználnak még néhány további információt, amelyek kapcsán a mérés megbízhatósága szintén felmerül. Ilyen például az önállóságra vonatkozó változó, ahol bizonyos esetekben valóban nehéz eldönteni, hogy mi a státusa egy vállalat menedzserként alkalmazott vezetõjének, aki egyben résztulajdonosa is a cégnek. A szociológiai mérés megbízhatósága kérdéses a vezetési szint, a beosztottak száma, a vállalatnagyság (alkalmazottak száma) tekintetében is. Ugyanígy gondot okozhat annak eldöntése, hogy egy vállalat vagy munkaadó a magán- vagy nem a magánszférában mûködik, hiszen a vegyes tulajdoni formák különféle változatai alakultak ki társadalmunkban. Mivel ugyanaz a cég igyekszik több lábon állni, mûködhet egyszerre a termelõ és a szolgáltató szférában, vagy érdekelt lehet egynél több gazdasági ágazatban. Azok a tényezõk tehát, amelyek a foglalkozási osztályhelyzet meghatározásánál az elméleti szempontok szerint felmerülnek, a mai magyar társadalomban sokszor nem egyértelmûen, csak kétes megbízhatósággal mérhetõek. Ezért nagyon fontos, hogy a kutató pontosan definiálja ezeket a fogalmakat, illetve hogy a kérdezõk megfelelõen fel legyenek készítve. Egy résztulajdonos esetében például elégséges lehet az, hogy az illetõ nem kizárólag alkalmazott. De köthetõ ez a kérdés a tulajdoni hányad nagyságához is (ez viszont újabb kérdést jelent, aminek ebben az esetben szerepelnie kell a kérdõívben). (A TÁRKI menedzser-vizsgálatában a megkérdezett 1000 fõbõl 271 fõ rendelkezett az általa menedzselt vállalatban tulajdoni hányaddal, közülük 43 fõ 50 százalékos vagy nagyobb hányaddal.) Szükséges lehet a munkáltatóval kapcsolatban a tulajdoni formára, illetve a gazdasági szférára vonatkozóan is kiegészítõ kérdéseket feltenni a kérdõívben a megfelelõ besorolás érdekében. Ezzel kapcsolatban persze egy másfajta megbízhatósági probléma merül fel, nevezetesen, hogy a megkérdezett képes-e hiteles választ adni az ilyen kérdésekre. Ugyanez a probléma a vállalatnagyság változóval is, ami a beosztottak száma mellett használatos. A megbízhatóság szempontjából talán az a legjobb megoldás, ha a kutatás rögzíti a munkáltató céget, intézményt név szerint, a pontos foglalkozáshoz hasonlóan egy több-számjegyû részletes kóddal, s aztán a kutató más statisztikai forrásokból rendeli hozzá ehhez a kódhoz a számára szükséges makro-információkat. (Ez a megoldás persze egyfelõl sértheti az adatfelvétel anonimitását, másfelõl újabb költség- és idõigényes kódolási eljárást tesz szükségessé.) Végül a beosztottak száma a közvetlen, illetve a közvetett beosztottak kapcsán jelent gondot, amikor nem lehet tudni, hogy egy igazgató néhány közvetlen alárendeltjét irányítja avagy az egész gazdasági egységet.

Ez a tanulmány nem vállalhatja, hogy e megbízhatósági problémákkal kapcsolatban végérvényesen állást foglaljon, pusztán jelezni kívánta a felmerülõ gondokat.


A nemzetközi összehasonlíthatóság követelménye

A nemzetközi összehasonlíthatóság követelményének az a legnagyobb csapdája, hogy a hazai sajátosságok szempontjából érvényes megoldások nem feltétlenül azonosak azokkal a meghatározásokkal, amelyeket más országokban alkalmaznak ugyanazokra a kérdésekre. Így az érvényesség és a nemzetközi összehasonlíthatóság követelményei egymással szembe kerülhetnek. Jellegzetes példa erre az, ahogyan az ISCO nemzetközi kódrendszerét a KSH a hazai foglalkozási sajátosságokhoz igazította (FEOR93, FEOR94), amikor is szinte minden ISCO kód valamilyen más tartalmat kapott a FEOR-ban.

Egy másik eset a foglalkozások, illetve az egyének besorolásának különbsége. Itt igen lényeges mérési kérdésrõl van szó, amit néhány példával lehet megvilágítani. Egy tanító például a részletes foglalkozási kódja alapján kerül az értelmiségi (esetleg alsó értelmiségi) kategóriába - függetlenül attól, hogy megvan-e a felsõfokú végzettsége. Hasonlóképpen a fizikai foglalkozások esetében is a részletes foglalkozási kód adja meg, hogy valaki a szakképzett vagy nem szakképzett kategóriába kerül, nem pedig az, hogy van-e szakmunkás képesítése. A foglalkozási osztályozás nemzetközi gyakorlatában az iskolázottság a foglalkozáshoz kapcsolódó jellemzõ, nem pedig a mintába került egyes kérdezettek jellemzõje. A jelenleg nálunk használatos munkajelleg-csoportosítás kialakítása nem eszerint az elv szerint történt. Például a képesítés nélküli pedagógus nem kerül az értelmiségi kategóriába, illetve ugyanolyan foglalkozási kóddal kerülhet egy személy szakmunkás vagy betanított munkás kategóriába az iskolázottsága alapján. Ez az eljárás nem felel meg a nemzetközi összehasonlíthatóság követelményének, jóllehet a szociológiai érvényesség szempontjából nyilván lehet érvelni e gyakorlat mellett. A teljes igazság kedvéért azt is meg kell jegyezni, hogy az egyéni iskolázottság figyelembevétele az osztályséma kialakításakor nem ismeretlen a nemzetközi gyakorlatban sem. Az EGP kategorizálás valóban nem veszi figyelembe az iskolázottságot, a Wright-féle neomarxista osztályozás azonban igen, hiszen Wright szerint a tudásjavak feletti egyenlõtlen rendelkezés az egyik lényeges osztályképzõ ismérv. E kérdésekben itt ismét nem kívánunk állást foglalni, csak jelezzük a problémát.

A nemzetközi összehasonlíthatóság kapcsán végül két egymással vitatkozó álláspontra szeretnénk utalni. Egyfelõl - éppen a hivatkozott Esping-Anderson gondolatmenet kapcsán -, amennyiben a társadalom strukturális viszonyait kevésbé a ("fordi") iparosodási folyamatok, s inkább a ("Ford utáni") intézményi jellemzõk befolyásolják, akkor ez utóbbiak növekvõ különbözõségei miatt a nemzetközileg összehasonlítható foglalkozási osztályozások kialakítása egyre nehezebb feladattá válik. Másfelõl viszont ma Nyugat-Európában, az Európai Közösség keretei között komoly erõfeszítések történnek az intézményi korlátok elmozdítására, a nemzetállamok intézményi viszonyainak nemzetközivé tételére. Ez viszont a nemzetközileg összehasonlítható osztályozások könyebb kialakításának irányába hat.


Befejezés: egy empirikus kutatás vázlata

A nemzetközi szakirodalom az osztályelemzés reneszánszáról beszél. Úgy tûnik, részben valóban új szempontok és megközelítések figyelhetõk meg, s a szerteágazó empirikus kutatások után, mellett érezhetõ legalábbis egyfajta igény és próbálkozás arra, hogy a társadalmi szerkezetrõl való osztályszempontú gondolkodás fonalát egyes, ebben a tanulmányban is hivatkozott szerzõk újból felvegyék. Másrészt viszont emlékezhetünk Dahrendorf gondolatára (idézi Kolosi 1987: 9), miszerint a társadalomtudósok hol az egyenlõtlenségek eredetérõl, hol osztályképzõdésrõl, hol rétegzõdéseléméletrõl beszélnek - miközben a probléma ugyanaz.

Szándékunk - a munkajelleg-csoportokra építõ kategorizálás átalakításával - egy foglalkozási osztályszerkezet kidolgozására irányul. Azért használjuk ezt a "címkét", mert egyfelõl a foglalkozás kifejezi a munkamegosztásban elfoglalt hely fontosságát. Ezzel nem kívánjuk ennek az ismérvnek az elsõbbségét tételezni más rétegképzõ (vagy osztályformáló) tényezõkkel szemben. Fenn kívánunk tartani viszont bizonyos folytonosságot a korábbi kategorizálással kapcsolatban, továbbá az az egyszerû és gyakorlatias megfontolás is szerepet játszik, hogy a kutatási cél nem egy komplex tipológia megalkotása, hanem csupán olyan séma kidolgozása, amely könnyen operacionalizálható, szociológiai adatfelvételekben, statisztikai kimutatásokban jól használható. Másfelõl viszont az osztály kifejezés arra utal, hogy mégsem csupán a foglalkozásról van szó, a munka jellegérõl, hanem néhány ehhez szorosan kapcsolódó tényezõrõl, mint a szervezeti ellenõrzési viszony (Wright), az alkalmazási viszony (Goldthorpe), a közszolgálati vagy magánszféra, a "fordi", illetve "Ford utáni" szektorális különbségek (Esping-Anderson), amelyek viszont a bemutatott nemzetközi szakirodalom tükrében inkább osztályjellegû különbségeket hoznak létre a társadalom tagjai között.

Mindez érthetõvé teszi azt is, hogy miért tesszük teljes mértékben zárójelbe ennek a kutatásnak az esetében a társadalmi helyzet meghatározásának másik módját, azt a megközelítést, amely a foglalkozási presztízshez vagy a társadalmi-gazdasági státus-index típusú mérésekhez kapcsolódik. A legfontosabb kizáró ok nem elméleti jellegû, hanem a fenti gyakorlati megfontolásból ered. A két alternatív paradigma közül azért választjuk a nominális foglalkozási osztályszerkezetre vonatkozó megközelítést, s nem a graduális hierarchikus mérési módot, mert nem többváltozós elemzéshez, hanem szociológiai, statisztikai adatközléshez kívánjuk a megfelelõ eszközt kialakítani.

A tervezett empirikus kutatást olyan adatbázison kell elvégezni, amelyben a társadalmi helyzet különbözõ, a tanulmány során körüljárt ismérveire, illetve a lehetséges külsõ változókra vonatkozóan megfelelõ információk állnak rendelkezésre. Alapvetõ igény a részletesen kódolt foglalkozási változó, s a megfelelõ adatok az ágazatra, a szektorra, az alkalmazottak, beosztottak számára stb. vonatkozóan. A foglalkozás részletes kérdezése, illetve kódolása lehetõvé teszi, hogy ugyanaz az empirikus információ többféle osztályozás, csoportosítás alapjául szolgáljon, elõállíthatók legyenek az ismert munkajelleg-csoportok, az EGP osztályozás, Wright osztálysémája, illetve egy új foglalkozási osztályszerkezet változó is. A részletes foglalkozási kódolás idõigényessége és költségessége miatt nem általános a hazai szociológiai adatfelvételekben. Többnyire a KSH-ban és a TÁRKI-ban használják ezt a módszert. Tekintettel arra, hogy a KSH adatbázisai elemszámukat tekintve is kiemelkednek a hazai társadalomtudományi elemzések céljára elérhetõ források közül, célszerû a foglalkozási osztályszerkezet kidolgozására vonatkozó empirikus kísérleteket ottani adatokon elvégezni.

A kutatás a következõképpen épül fel:

1. A megfelelõ adatbázis összeállítása. Erre a célra a KSH 1992-93-as mobilitás, illetve életmód adatállományai szolgálnak.

2. Az elérhetõ információk alapján különféle dimenziók kidolgozása a faktorelemzés módszerével. Ezek a dimenziók felölelik a képzettséget (formális iskolázottság, szakképzettség); az anyagi helyzetet (pl. tartós fogyasztási cikkekkel való ellátottság, megtakarítások); a kulturális fogyasztást (szabadidõs aktivitások, kulturális javak megléte) stb. Ezek a dimenziók szolgálnak majd a foglalkozási osztályszerkezet érvényességének vizsgálatára.

3. Az adatbázis átalakítása olyan aggregálás, aminek során a megfigyelési egység a személyekrõl áttevõdik a részletes foglalkozásokra. Ennek eredményeképpen minden foglalkozási kód egy külön eset lesz.

4. A foglalkozásokhoz hozzárendelt meghatározott információk alapján a klaszterelemzés módszerével a foglalkozási osztályszerkezet kialakítása. Ezek az információk a foglalkozáshoz, alkalmazáshoz, munkaerõpiaci helyzethez kapcsolódó adatok, mint például ágazat (Esping-Anderson alapján), szektor (állami vagy magán), állománycsoport (pl. szakmunka, betanított munka, segédmunka), alkalmazottak száma stb.

5. Visszatérés a személyi szintû adatbázisra, a foglalkozási osztályszerkezet elõállítása a kérdezettek szintjén.

6. A hagyományos munkajelleg-csoportok, illetve más nemzetközi osztályozások elõállítása a személyek szintjén, majd pedig mindezen kategorizálások (beleértve az új foglalkozási osztályszerkezet változót is) összehasonlítása a külsõ dimenziók (képzettség, anyagi helyzet, kulturális fogyasztás stb.) mentén a varianciaelemzés módszerével. Az egyes kategorizálások érvényességének vizsgálata annak alapján, hogy melyik-melyik mennyit magyaráz a külsõ változók szórásából.

Végezetül még egy megjegyzést kell tennünk arra vonatkozóan, hogy a mobilitás folyamata hogyan függ össze az osztályhelyzettel. Korábban általános volt az a vélemény, hogy a társadalmi szerkezetre vonatkozó kutatásnak meg kell elõznie a mobilitás vizsgálatát. Elõbb szükségünk van egy osztály- vagy rétegmodellre, s aztán tudjuk majd a különbözõ helyzetek közti mobilitást vizsgálni. Az itt áttekintett elméleti irodalom (különösen Goldthorpe-Marshall 1992, vagy Esping-Anderson 1993, de éppenséggel Weber eredeti, a társadalmi osztályra vonatkozó meghatározása) alapján azonban mintha a mobilitás elemzése hozzájárulhatna az osztályhelyzet érvényességének vizsgálatához. Eszerint a származási háttér, a szülõk foglalkozásának, iskolázottságának belsõ homogenitása, illetve külsõ heterogenitása a különbözõ osztálysémák tükrében szintén vizsgálandó lenne, csakúgy, mint az egyes osztályok stabilitása a karrier-mobilitás szempontjából. Mindezek a szempontok szintén hozzájárulnának a kategorizálások érvényességét illetõ állásfoglaláshoz.


*A tanulmány a Központi Statisztikai Hivatal Társadalomstatisztikai Fõosztályán folyó kutatás számára készült, s nyilvános vitára került a KSH-ban 1997. január 28-án. A felhasznált szakirodalom áttekintését, illetve a szöveg véglegesítését két külföldi tanulmányút segítette, a berlini Humboldt egyetemen, az ELTE Szociológiai Intézetének SJEP 09189-95 számú Tempus programja keretében és a hollandiai Netherlands Institute for Advanced Studies-ban (NIAS), amelyekért ezúton is köszönetet mondok. Szintén köszönettel tartozom az elsõ változatra vonatkozó szóbeli és írásbeli megjegyzésekért, kritikákért. A tanulmány megmaradt hiányosságai a szerzõt terhelik.


Hivatkozások

Andorka Rudolf 1982. A társadalmi mobilitás változásai Magyarországon. Budapest: Gondolat

-1990. Die Nutzbarkeit des Schichtskonzepts für die Untersuchung der heutigen ungarischen Gesellschaft. In: Peter A. Berger-Stefan Hradil (hrsg.) Lebenslagen, Lebensläufe, Lebensstile. Soziale Welt. Sonderband 7. Göttingen: Verlag Otto Schwartz & Co.

- 1995. A rétegzõdéselmélet haszna a mai magyar társadalom kutatásában. In: Andorka R.-S. Hradil-J. Peschar (szerk.) Társadalmi rétegzõdés. Budapest: Aula, 33-65.

Angelusz Róbert-Tardos Róbert 1991. Társadalmak rejtett hálózata. Budapest: Magyar Közvéleménykutató Intézet

Argyle, Michael 1994. The Psychology of Social Class. London: Routledge

Beck, Ulrich 1983. Jenseits von Stand und Klasse? Soziale Ungleichheit, gesellschaftliche Individualisierungsprozesse und die Entstehung neuer sozialer Formationen und Identitäten. In: Kreckel, Reinhard (hrsg.) Soziale Ungleichheiten. Soziale Welt. Sonderband 2. Göttingen: Verlag Otto Schwarz und Co., 35-74.

Bell, Daniel 1976. The Coming of Post-industrial Society. New York: Basic Books

Berger, Peter A. 1987. Klassen und Klassifikationen. Kölner Zeitschrift für Soziologie und Sozialpsychologie, 39, 59-85.

- 1996. Individualisierung. Statusunsicherheit und Erfahrungsvielfalt. Opladen: Westdeutscher Verlag

Berger, Peter A.-Stefan Hradil (hrsg.) 1990. Lebeslagen, Lebensläufe, Lebensstile. Soziale Welt. Sonderband 7. Göttingen: Verlag Otto Schwartz & Co.

Blau, Peter M. 1976. Parameters of Social Structure. In: P. M. Blau (ed.): Approaches to the Study of Social Structure. London: Open Books Publ. Ltd.

Blau, Peter M.-Otis D. Duncan 1967. The American Occupational Structure. New York: Wiley

Blossfeld, Hans-Peter-Catherine Hakim (eds.) 1997. Beetween Equalisation and Marginalisation. Women Working Part-time in Europe and the United States of America. Oxford: Oxford University Press

Bolte, Karl Martin-Stefan Hradil 1984. Soziale Ungleichheit in der Bundesrepublik Deutschland. Opladen: Leske + Budrich

Bourdieu, Pierre 1984. Distinction. A Social Critique of the Judgement of Taste. London-New York: Routledge and Kegan Paul

Böröcz József 1989. Mapping The Class Structures of State Socialism in East-Central Europe. Research in Social Stratification and Mobility, 8, 279-309.

Breen, Richard-David B. Rottman 1995a. Class Analysis and Class Theory. Sociology, 29, 453-473.

- - 1995b. Class Stratification. London: Harvester Wheatsheaf

Búza Márton 1976. A társadalmi struktúra és a munkásosztály vezetõ szerepe. Valóság, 10.

Clark, Terry Nichols-Seymour M. Lipset 1991. Are Social Class Dying? International Sociology, (6) 4, 397-410.

Crompton, Rosemary 1993. Class and Stratification. An Introduction to Current Debates. Cambridge: Polity Press

Crompton, Rosemary-Duncan Gallie-Kate Purcell 1996. Work, Economic Restructuring and Social Regulation. In: Rosemary, Crompton-Duncan Gallie-Kate Purcell (eds.) Changing Forms of Employment. Organisations, Skills and Gender. London: Routledge

Davis, Kingsley-Wilbert Moore 1945. Principles of Stratification. American Sociological Review, 10, 242-249. [Magyarul részlet: Léderer Pál (szerk.) 1977. A foglalkozások presztízse. Budapest: Gondolat]

Duncan, Otis D. 1961. A Socioeconomic Index for All Occupations. In: Albert E. Reiss, Jr. (ed.) Occupations and Social Status. New York: Free Press of Glencoe

Erikson, Robert-John Goldthorpe 1992. The Constant Flux. Oxford: Clarendon Press [A mû második, „ A kutatás elméleti alapja, adatai és stratégiája" címû fejezete magyarul: Andorka R.-S. Hradil-J. Peschar (szerk.) 1995. Társadalmi rétegzõdés. Budapest: AULA]

Erikson, Robert-John Goldthorpe-Lucienne Portocarero 1979. Intergenerational Class Mobility in Three Western European Societies. British Journal of Sociology, 30, 303-343. [Magyarul: Intergenerációs osztálymobilitás és a konvergenciatézis Anglia, Franciaország és Svédország példáján. Szociológiai Figyelõ, 1986, 2-3, 5-39.]

Esping-Anderson, Gösta 1993. Post-industrial Class Structures: An Analytical Framework. In: G. Esping-Anderson (ed.) Changing Classes. Stratification and Mobility in Post-industrial Societies. London: Sage

Ferge Zsuzsa 1969. Társadalmunk rétegzõdése. Budapest: KJK

Gallie, Duncan 1996. New Technology and the Class Structure: the Blue-collar/White-collar Divide Revisited. British Journal of Sociology, (47) 3, 447-473.

Ganzeboom, Harry B. G.-Paul M. de Graaf-Donald Treiman 1992. A Standardized International Socio-economic Index of Occupational Status. Social Science Research, 21, 1-56.

Ganzeboom, Harry B. G.-Donald Treiman 1996. Internationally Comparable Measures of Occupational Status for the 1988 International Standard Classification of Occupations. Social Science Research, 25, 201-239.

Geißler, Rainer 1992. Die Sozialstruktur Deutschlands. Opladen: Westdeutscher Verlag

Giddens, Anthony 1973. The Class Structure of the Advanced Societies. London: Hutchinson and Co.

Glass, David V. (ed.) 1954. Social Mobility in Britain. London: Routledge and Kegan Paul

Goldthorpe, John (Catriona Llewellyn és Clive Payne közremûködésével) 1980. Social Mobility and Class Structure in Modern Britain. Oxford: Clarendon Press (Második, bõvített, javított kiadás: 1987.)

Goldthorpe, John 1982. On the Service Class, Its Formation and the Future. In: Anthony Giddens-Gavin Mackenzie (eds.) Social Class and the Division of Labour. Essays in Honour of Ilya Neustadt. Cambridge: Cambridge University Press

- 1996. Class Analysis and the Reorientation of Class Theory: the Case of Persisting Differentials in Educational Attainment. British Journal of Sociology, (47) 3, 481-505.

Goldthorpe, John-Keith Hope 1974. The Social Grading of Occupations. A New Scale and Approach. Oxford: Clarendon Press

Goldthorpe, John-Gordon Marshall 1992. The Promising Future of Class Analysis: A Response to Recent Critiques. Sociology, 26, 381-400.

Gouldner, Alvin 1979. The Future of Intellectuals and the Rise of New Class. London: Macmillan

Graaf, Paul M. de-Harry B. G. Ganzeboom-Matthijs Kalmijn 1989. Cultural and Economic Dimensions of Occupational Status. In: Wim Jansen-Jaap Dronkers-Kitty Verrips (eds.) Similar or Different? Amsterdam: SISWO

Handl, Johann-Karl Ulrich Mayer-Walter Müller 1977. Klassenlagen und Sozialstuktur. Frankfurt: Campus Verlag

Harding, Stephen 1989. Interim Report: The Changing Family. In: Roger Jowell-Lindsay Brook (eds.) British Social Attitudes: The 6^th Report. London: SCPR, 143-155.

Hegedûs András 1971. A szocialista társadalom struktúrájáról. Budapest: Akadémiai Kiadó

Hodge, R. W.-P. M. Siegel-P. H. Rossi 1964. Occupational Prestige in the United States, 1925-1963. American Journal of Sociology, 70, 286-302.[Magyarul: Léderer Pál (szerk.) 1977. A foglalkozások presztízse. Budapest: Gondolat]

Holtmann, Dieter 1990. Die Erklärungskraft verschiedener Berufsstruktur- und Klassenmodelle für die Bundesrepublik Deutschland. Ein Vergleich der Ansätze von IMSF, PKA, Walter Müller, Erik O. Wright und des Berufsstrukturmodells auf der Basis der bundesdeutschen Sozialstatistik. Zeitschrift für Soziologie, (19) 1, 26-45.

Hout, Mike-Clem Brooks-Jeff Manza 1993. The Persistence of Classes in Post-Industrial Societies. International Sociology, (8) 3, 259-277.

Hradil, Stefan 1983. Die Ungleichheit der "Sozialen Lage". In: Kreckel, Reinhard (hrsg.) Soziale Ungleichheiten. Soziale Welt. Sonderband 2. Göttingen: Otto Schwarz und Co. Verlag, 101-118.

- 1987. Sozialstrukturanalyse in einer fortgeschrittenen Gesellschaft. Von Klassen und Schichten zu Lagen und Milieus. Opladen: Leske + Budrich

- 1995. Társadalmi rétegzõdés és társadalmi változás. In: Andorka R.-S. Hradil-J. Peschar (szerk.) Társadalmi rétegzõdés. Budapest: Aula

Jackman, Mary R.-Robert W. Jackman 1983. Class Awareness in the United States: Berkeley: University of California Press

Kemény István-Kozák Gyula 1971. A Csepel Vas- és Fémmûvek munkásai. Budapest: Társadalomtudományi Intézet

Kohn, Melvin 1977. Class and Conformity. A Study in Values. Chicago: Chicago University Press (2. kiadás)

Kolosi Tamás 1974. Társadalmi struktúra és szocializmus. Budapest: Kossuth

- 1986. Strukturális csoportok és a reform. Valóság, 7, 19-32.

- 1987. Tagolt társadalom. Gondolat

Kolosi Tamás et al. 1993. A mérés problémája a társadalomtudományokban. Budapest: TÁRKI

KSH 1986. Társadalmi mobilitás és presztízs. Társadalomstatisztikai Közlemények. Budapest: Központi Statisztikai Hivatal

- 1987. A társadalom osztály- és rétegtagozódásának vizsgálatát segítõ statisztikai rendszer. Statisztikai nomenklatúrák. Budapest: Központi Statisztikai Hivatal

- 1994. Társadalmi tagozódás, mobilitás. Az 1992. évi mobilitásvizsgálat alapján. Társadalomstatisztikai Közlemények. Budapest: Központi Statisztikai Hivatal

- 1996. Mikrocenzus 1996. Fõbb eredmények. Budapest: Központi Statisztikai Hivatal

Kulcsár Rózsa 1985. Az elsõ magyar országos presztízsvizsgálat eredményei. Statisztikai Szemle, 11, 1115-1126.

Léderer Pál 1977. A foglalkozások presztízse. Tanulmányok. Budapest: Gondolat

- 1994. Az a kétes megbízhatóság. Replika, 13-14, 201-213.

Lenski, Gerhard 1966. Power and Privilege: A Theory of Social Stratification. New York: McGraw-Hill

Lockwood, David 1958. The Blackcoated Worker. London: Unwin University Books

Losonczi Ágnes 1977. Az életmód az idõben, a tárgyakban és az értékekben. Budapest: Gondolat

Luijkx, Ruud-Róbert Péter-Paul M. de Graaf-Harry B. G. Ganzeboom 1995. A származástól a teljesítményig: a státusmegszerzés folyamata Magyarországon. Szociológiai Szemle, 4, 3-27.

Marshall, Gordon-Howard Newby-David Rose-Carolyn Vogler 1988. Social Class in Modern Britain. London: Hutchinson

Mayer, Karl Ulrich 1979. Berufliche Tätigkeit, berufliche Stellung und beruflicher Status - empirische Vergleiche zum Klassifikationsproblem. In: Franz Urban, Pappi (hrsg.) Sozialstrukturanalysen mit Umfragedaten. Königstein: Athenäum

Mayer, Karl Ulrich-Hans-Peter Blossfeld 1990. Die gesellschafliche Konstruktion sozialer Ungleichheit im Lebesverlauf. In: Peter A. Berger-Stefan Hradil (hrsg.) Lebenslagen, Lebensläufe, Lebensstile. Soziale Welt. Sonderband 7. Göttingen: Verlag Otto Schwartz & Co., 297-318.

Müller, Hans-Peter-Bernd Wegener (hrsg.) 1984. Soziale Ungleichheit und soziale Gerechtigkeit. Opladen: Leske + Budrich

Noll, Henz-Herbert-Roland Habich 1990. Individuelle Wohlfahrt: Vertikale Ungleichheit oder horizontale Disparitäten? In: Peter A. Berger-Stefan Hradil (eds.) Lebenslagen, Lebensläufe, Lebensstile. Soziale Welt. Sonderband 7. Göttingen: Verlag Otto Schwartz & Co., 153-188.

Ossowski, Stanislaw 1963. Class Structure in the Social Consciousness. London: Routledge and Kegan Paul

Pahl, Raymond Edward 1993. Does Class Analysis Without Class Theory Have a Promising Future: A Reply to Goldthorpe and Marshall. Sociology, 27, 253-258.

Pappi, Franz Urban (hrsg.) 1979. Sozialstrukturanalysen mit Umfragedaten. Königstein: Athenäum

Payne, Geoffrey 1996. Investing in Class Analysis Futures. Sociology, 30, 339-354.

Róbert Péter 1994. Kétes megbízhatóság adatokban és egymásban. Replika, 13-14, 220-231.

Rose, David-Gordon Marshall 1989. Constructing the (W)right classes. In: Erik O. Wright (ed.) The Debate on Classes. London: Verso

Runciman, W. G. 1990. How Many Classes Are there in Contemporary British Society? Sociology, 24, 377-396.

Schäfer, Bernhard 1995. Gesellschaflicher Wandel in Deutschland. Ein Studienbuch zur Sozialstruktur und Sozialgeschichte. Stuttgart: Verdinand Enke Verlag

Scheuch, Erwin K. 1961. Sozialprestige und Soziale Schichtung. In: David W. Glass-René König (hrsg.) Soziale Schichtung und Soziale Mobilität. Kölner Zeitschrift für Soziologie und Sozialpsychologie, Sonderheft 5, 65-103.

Shavit, Yossi-Hans-Peter Blossfeld (eds.) 1993. Persistent Inequality: Changing Educational Attainment in Thirteen Countries. Boulder: Westview Press

Surányi Bálint-Vita László 1973. A pályakezdõk vertikális mobilitására ható tényezõk vizsgálata az útelemzés módszerével. Szociológia, 1, 68-82; 2, 244-263.

Szelényi Iván 1990. A kelet-európai újosztály-stratégia távlatai és korlátai: Az értelmiség útja az osztályhatalomhoz önkritikus felülvizsgálata. In: Új osztály, állam, politika. Budapest: Európa

Tóth Olga 1995. Attitûdváltozások a nõi munkavállalás megítélésében. Szociológiai Szemle, 1, 71-86.

Treiman, Donald 1977. Occupational Prestige in Comparative Perspective. New York: Academic Press

Wegener, Bernd 1992. Concepts and Measurements of Prestige. Annual Review of Sociology, 18, 253-280.

Wirth Ádám 1966. A szocializmus szociális struktúrája és a marxista szociológia. Valóság, 8.

Wright, Erik O. 1979. Class Structure and Income Determination. New York: Academic Press

- 1980. Class and Occupation. Theory and Society, 9, 177-214.

- 1985. Classes. London: Verso

Wright, Erik O.-Cynthia Costello-David Hachen-Joey Sprague 1982. American Class Structure. American Sociological Review, 47, 709-726.