Bevezetésképpen indokolni szükséges, hogy a rendszerváltás, a gazdasági átalakulás folyamatának vizsgálatában miért kulcsfontosságú az elitek metamorfózisának és arculatának elemzése. Más megközelítésben: miért fontos az, hogy - Jeffrey Alexander kifejezésével élve - elméleti attitûdünk "kollektivistából" "individualistábbá" váljon.¹ Vagyis, hogy a társadalmi-gazdasági folyamatok makroszerkezeti meghatározottságának tételezését az egyének - és kiemelten az elitek - viszonylagos szabadságának, társadalomalakító képességének tételezése váltsa fel.

Történelmi példák sora bizonyítja, hogy stabil, kialakult, megállapodott hatalmi és társadalmi-gazdasági viszonyok között a társadalom makroszerkezetéhez kapcsolódó szervezeti struktúrák jórészt meghatározzák a bennük helyet foglalók gondolkodását, magatartását, érdekérvényesítésük módját. Átmeneti korszakokban azonban, amikor a régi makroszerkezet és a hozzá kapcsolódó szervezeti struktúrák felbomlanak, vagy legalábbis meginognak, nagyrészt a társadalmi szereplõk - elsõsorban az elitek - formálják meg az új társadalmi makroszerkezetet, valamint a régi vagy új szervezetek és kapcsolódásaik arculatát.

A számos elitértelmezés közül a sajátoméhoz C. Wright Mills definíciója áll legközelebb. Mills (1972) szerint az elit tagjai abban a helyzetben vannak, hogy országos jelentõségû (azaz a társadalom egészét érintõ) döntéseket hozhatnak. A különbözõ elitcsoportok számos szállal kapcsolódnak egymáshoz, belsõ kohéziójuk igen erõs. Ez részben pszichológiai sajátosság, a szocializációs folyamat hasonlóságából fakad. A kohézió másik forrása az elitek mögött álló intézményes hierarchiák összefonódása. Mills gazdasági, politikai és katonai elitet különböztet meg, magam a szakirodalomban általánosan elfogadott felfogás szerint politikai, gazdasági és kulturális elitet.

A hatalom közvetlen gyakorlása mellett az elit másik funkciója - és itt elsõsorban Paretóra (1917) támaszkodom - társadalmi magatartásminták felmutatása. Paretótól és eszmetársaitól eltérõen azonban - miként a második világháború utáni új elitelméletek megfogalmazói² - a magatartásminták felmutatását és követését megfigyelhetõ társadalmi jelenségként, nem pedig az elitekkel szemben támasztott normatív, erkölcsi követelményként értelmezem. Vagyis abból indulok ki, hogy miként a hatalom, a társadalmi szereplõk által megjelenített értékek vonzereje is egyenlõtlen eloszlású - bonyolult áttételeken, gyakran tudattalan mechanizmusokon keresztül és elsõsorban a médiumok közvetítésével a mindenkori elit által képviselt értékek és a hozzájuk tartozó érdekérvényesítési metódusok a társadalom többi szereplõje számára magatartásmintaként jelennek meg és hatnak. Akár a morális jót, akár a morális rosszat, akár a kettõ keverékét jelenítik meg.

Mills elitértelmezésétõl nem áll távol Pierre Bourdieu definíciója, bár õ nem elitrõl, elitekrõl, hanem domináns osztályról beszél. A domináns osztály azokból tevõdik össze, akik a legtöbb társadalmi erõforrással rendelkeznek, vagyis birtokukban vannak a vizsgált társadalmi berendezkedésben leginkább értékelt tõketípusok. Ezek a szociális tõke, a kulturális tõke és a gazdasági tõke, valamint az egymásra való átválthatóságukat biztosító szimbolikus tõke.³ A domináns osztály határozza meg az egyes tõketípusok átváltási arányát, és intézményesíti azt a tõkét, amelyen legitimációja nyugszik (Bourdieu 1983).
 

Az elitek átváltozása

Rátérve a hazai folyamatok elemzésére, állításom az, hogy a magyarországi elitek az 1980-as évek - az államszocializmus elsõsorban gazdasági feszültségek képében megjelenõ strukturális válságának felszínre kerülése - óta sajátos metamorfózisokon mentek keresztül. E folyamatot és hatásait, amelyeket széles empirikus bázisra támaszkodva kutattam,⁴ korábbi írásaimban részben már kifejtettem.⁵ Új eredményeim egy tervezett nagyobb lélegzetû munka részei, melyeket itt és most csupán tézis- és mozaikszerûen tudok ismertetni. A kifejtés során elkerülhetetlen korábbi kutatási eredményeim rövid, tételszerû felidézése.

Az 1980-as évek elejétõl az államszocializmus strukturális válságának bázisán három társadalmi ellenelit-csoport születik, melyek döntõ szerepet játszanak az államszocializmus hatalmi szerkezetének bomlasztásában, majd a politikai rendszerváltás beindításában és végrehajtásában: a késõ-kádári technokrácia, az új reformer értelmiség és a demokratikus ellenzék.

Az ún. kommunista nomenklatúra már az 1980-as évek elejétõl felbomlóban van. Sáncain belül születik meg a késõ-kádári technokrácia, melynek tagjai a híres-nevezetes beat-nemzedék, a "nagy" generáció tagjai. A késõ-kádári technokráciát az elit korábbi nemzedékénél magasabb szintû szakértelem, határozottan nem kommunista, hanem baloldali liberális, majd konzervatív liberális, pragmatikus, technokrata értékrendszer jellemzi. Ugyanakkor szocializációs örökségként erõsen vonzódik az informális különalkuk világához, a "hátsó szobákban" történõ megegyezésekhez. Mindezzel összefüggésben társadalmi beleérzõképessége fejletlen, demokráciaigénye nemigen terjed túl az "okos" emberek szabadságának igenlésén.

A demokratikus ellenzék politikai okokból marginalizált, vagyis a hatalmi intézményeken kívül elhelyezkedõ, megszervezõdésének csúcspontján alapvetõen baloldali liberális értékrendszert képviselõ, szintén a "nagy" generációhoz tartozó értelmiségiekbõl jön létre.

Az új reformer értelmiség az elõbbi két ellenelit-csoport közötti térben helyezkedik el. Tagjait állami állásaikban megtartják, de egyik része attitûdjét és értékrendszerét tekintve a demokratikus ellenzékhez, másik része a népi írók táborához áll közel.

E három elitcsoport 1980-as évek elejétõl létrejött látens szövetségének - és informális kapcsolatrendszerének - alapja az, hogy a késõ-kádári technokrácia a demokratikus ellenzékben és az új reformer értelmiség liberálisaiban saját ideológusait véli felfedezni - az adott politikai keretek között azok fõ törekvése az övékéhez hasonlóan az állampárt-pártállam hatókörének jelentõs szûkítése és a piaci viszonyok kiszélesítése. Ugyanakkor eme viszony ambivalens, és a késõ-kádári technokrácia, ha érdeke úgy kívánja, lelkiismeretfurdalás nélkül feláldozza értelmiségi szövetségeseit. Az 1980-as évek elejétõl kezdve mindhárom csoport egyre növekvõ informális hatalomra tesz szert, korábban nem tapasztalt erejû teleologikus igényekkel lép fel. Az 1980-as évek második felétõl már csúcshatalmi pozíciók meghódítására törekszik - a késõ-kádári technokrácia a formális hatalmi jogosítványok megragadására, a másik két elitcsoport az informális befolyás jelentõs kibõvítésére.

A három elitcsoport attitûdjének, értékrendszerének közös vonása egyrészt a határozott küldetéstudat, mely az ifjú évek baloldali elkötelezettsége és belsõ rendszerkritikája után - annak kompenzálásaként - alapvetõen liberális (bár, mint arról szó volt, különbözõ típusú liberális) nézetrendszerben és programokban, valamint ehhez kapcsolódóan a liberális demokráciák idealizálásában jelenik meg. Másrészt mindhárom csoport erõs vonzódást mutat az informális kapcsolatok, az informális hatalomgyakorlás iránt.

A politikai rendszerváltás fõszereplõi az államszocializmus méhébõl megszületõ három ellenelit-csoport. Õk a rendszerváltó elitek. A politikai rendszerváltás idején rivalizációjuk következtében szövetségük felbomlik. Hatalmi harcuk nyertese a szürke harmadik, a Magyar Demokrata Fórum.

A politikai rendszerváltás lezárultával bomlási folyamat indul el az egyes rendszerváltó eliteken belül is. A rendszerváltó elitek struktúrája a következõ alakot veszi fel: politikusok, állami bürokraták, üzletemberek, pártokhoz kötõdõ értelmiségiek, a mindenkori államhatalomhoz kötõdõ értelmiségiek és független értelmiség. A legutóbbi kis létszámú csoportot kivéve radikális rendszerváltó szerepükben kivívott pozíciójukat - szociális, ezen belül politikai tõkéjük megtartása (kiterjesztése) mellett - gazdasági és kulturális tõkévé konvertálják.

A Magyar Demokrata Fórum vezette koalíció hatalomra kerülése után megkezdi saját, elsõsorban gazdasági klientúrája kiépítését, stabilizálására azonban nincs sem elég ereje, sem elég ideje. Mindazonáltal az 1990-1994 közötti idõszak legfõbb konfliktusa a pozícióiban csak részben meggyengült késõ-kádári technokrácia és a keresztény-konzervatív klientúra harca.

Az 1990 és 1994 közötti idõszakban részben a szélsõjobboldali fenyegetés hatására, de döntõ részben a közös szociokulturális örökség és a hatalmi törekvések megjelenéseként megkezdõdik a rendszerváltó elitek közötti kapcsolatok regenerálódása. Az újraintegrálódás - a Demokratikus Charta keretében elinduló, de más szférákra is kiterjedõ - intézményesülésének csúcspontja az új kormánykoalíció létrejötte 1994 tavaszán.

A parlamenti választások és a koalíción belüli szereposztás nyomán a fõhatalmat az MSZP szerzi meg. Rajta keresztül pedig a késõ-kádári technokrácia, mégpedig olyan felállásban, hogy a politikai hatalom egy része a késõ-kádári technokrácia másod-harmadvonalának, a gazdasági fõhatalom ezen technokrácia krémjének kezébe kerül. A kulturális fõhatalom birtokosává a demokratikus ellenzék és új reformer értelmiségi szövetségeseinek utóda, az SZDSZ válik.

Elemzésem további részében a késõ-kádári technokrácia szerepére koncentrálok.

A késõ-kádári technokrácia társadalmi szerepét hosszabb távon elsõsorban sajátos értékrendszere jelöli ki.

A késõ-kádári technokrácia egyik szeme a piacon, a másik az állami bürokrácián és a párteliteken - pénz és hatalom egyaránt fontosak számára. Az 1994-es választások után is erõsödõ gazdasági hatalmát politikaivá, politikai hatalmát gazdasági és kulturális hatalommá képes konvertálni.

A kulturális fõhatalom birtokosai által is támogatott ideológiája a neoliberalizmus. Bokros Lajos nevével fémjelzett, de azóta is folytatott stabilizációs gazdaságpolitikája ennek feleltethetõ meg.

A neoliberalizmus magyarországi változata határozott társadalomátalakító igénnyel fogalmazódik meg. Célja a társadalom átnevelése, éretté tétele a könyvekben olvasott neoliberális normák betartására. De érvényre jut benne a késõ-kádári technokrácia autoriter, etatista szociokulturális öröksége is - a társadalmi normák radikális átstrukturálásának igénye, amelyet részben az erõs, beavatkozó állam ethosza motivál.

A neoliberális ideológiát túlracionalizált gazdaság- és társadalomkép alapozza meg. Ezen ideológia képviselõi számára a gazdaság szinte "vegytiszta" fogalmakkal - költségvetési hiány, fizetési mérleg, infláció, kamat stb. - és szinte "mûszaki" pontossággal leírható szerkezet, melybe azért lehet (és kell) államilag beavatkozni, mert - mivel minden önérdekét követõ szereplõje racionálisan cselekszik - a beavatkozások hatásai egyrészt a tervezõasztal mellõl, logikai úton elõrejelezhetõek, másrészt már rövid távon képesek megváltoztatni a racionális viselkedés kritériumait.

Szelényi Iván szerint érdekes analógiák fedezhetõk fel a monetarizmus és a marxizmus szerkezete között. Magam ezt az analógiát inkább a neoliberalizmus és a marxizmus politikai ideológiaként funkcionáló, vulgarizált változatai között látom. A továbbiakban azonban Szelényit idézem.

A marxizmushoz hasonlóan a monetarizmus is egyszerû és gyors megoldásokat kínál. A monetarizmus, miként a marxizmus, univerzalisztikus eszme. "A szebb jövõ nemcsak hogy hamarosan elérkezik, de mindenki egyformán részesül majd áldásaiból", még akkor is, ha az átalakulásnak kezdetben lesznek vesztesei. A monetarizmus morálisan magasabb rendû más ideológiáknál. Aki nem ért egyet a monetarista intézkedésekkel, az nemcsak téved, hanem bûnt követ el. A monetarizmus bírálói etikai vétséget követnek el: populisták, demagógok, felelõtlenek, sõt, titkon feltehetõen kommunisták.⁵

Konkrétabban vizsgálva a késõ-kádári technokrácia társadalmi szerepét, a késõ-kádári technokrácia számára a csúcshatalom birtoklása nem jelent valódi szabadságot - korábbi államszocialista kötöttségeit a nemzetközi nagytõkétõl való függéssel váltja fel. (Stabilizációs politikájának egyik legfõbb célja a munkaerõ költségeinek leszorítása, nemzetközi versenyképességének rövid távú javítása.⁶) És amilyen mértékben szembefordítja önmagával a társadalom különbözõ csoportjait, olyan mértékben egyre inkább rá is kényszerül e kötõdés erõsítésére.

Másrészt nem mond le legfõbb szociokulturális örökségérõl, az egyéni, informális alkumechanizmusok mûködtetésérõl - a szabad, önszabályozó piac elvein nyugvó neoliberális ideológiája valóban csupán ideológa. A valóság a gazdasági hatalom növekvõ koncentrációja, a kartellezés, a piac ellenõrzõ szerepének korlátozása.

A késõ-kádári technokrácia a gazdasági elit egészének mintaadója. Ami értékeibõl és magatartásmintájából leginkább beépült a gazdasági elit többi csoportjának értékrendszerébe, az elsõsorban a piac, a pénz és a hatalom iránti azonos vonzódás, ennek a vonzalomnak az informális érdekérvényesítésben való megjelenése, és ennek megfelelõen a piaci és bürokratikus értékek átláthatatlan keveredése. Pontosabban, eme öröklött tudathasadásos állapot megerõsítést nyer, miközben a benne rejlõ konfliktusok a piaci értékek erõsödése következtében jóval élesebbé válnak. Így alakul ki az a helyzet, hogy a gazdasági életben a siker és kudarc kritériumai minden korábbinál bizonytalanabbá, homályosabbá válnak. Ily módon a formálódó kapitalizmusban egyelõre sem az elõrejutás, sem a visszavonulás etikája nem fogalmazódhat meg, sõt inkább a káosz állapota látszik erõsödni.

Angyal Ádám (1997) empirikus kutatásai alapján az egyéni vezetõi teljesítmény és a vállalati teljesítmény között nem mutatható ki szoros kapcsolat.

Az üzleti morál normáinak gyengeségét jelzik Lengyel György kutatási eredményei: 1993-ban a gazdasági elit tagjainak mintegy fele találta igaznak azt a megállapítást, hogy "aki vinni akarja valamire, az rákényszerül arra, hogy egyes szabályokat áthágjon" (Lengyel 1995).

A TÁRKI 1996-os, nagyvállalkozók körében végzett felmérése szerint "nyílt érdekérvényesítés helyett a cinkos összekacsintások, az egyéni »érdekkijárások« rendszere alakult ki. A személyes kapcsolatokra épülõ egyéni érdekérvényesítés, az érdekek nyílt feltárása helyett azok elrejtése és informális úton való érvényesítése kedvez a korrupciónak, a formális hatalmi mechanizmusok háta mögötti »titkos« paktumok és párhuzamos döntési mechanizmusok kialakulásának és megszilárdulásának". A jelentés megfogalmazói szerint "ez a helyzet nem jó a politikai-gazdasági döntéshozóknak, mert mindegyikük személyével kapcsolatban felmerülhet a kérdés: vajon kivel van, kinek az érdekeit képviseli - és mit kap ezért cserébe? Ez nem jó a kialakuló tõkés osztálynak sem. Nem jó, mert egyéni úton nehezebb az érdekek érvényesítése, mint nyíltan és kollektív formában. És nem utolsósorban azért sem jó, mert »rejtett utakon« kénytelenek járni, ami a közvélemény szemében »igazságtalan, csalárd, nem becsületes« ember képében tünteti fel õket."

A jelentés fontos adata, hogy 1996-ban a nagyvállalkozók 61,8 százaléka vélekedett úgy, hogy "ha mindenki minden törvényt betartana, megállna a gazdasági élet Magyarországon". [Az értékeléskor azonban fel kell hívni a figyelmet arra, hogy ehhez hasonló állítással (pontosabban a Lengyel György által 1993-ban megfogalmazottal) a lakosság nagyobb arányban - 79,9 százalékban - értett egyet.]

A nagyvállalkozók a vizsgálat eredményei szerint sikerüket elsõdlegesen az ambícióknak, a vele született képességeknek és a kemény munkának tulajdonítják. Ugyanakkor 65 százalékuk vélekedett úgy, hogy "ahhoz, hogy valaki boldoguljon ma Magyarországon, fontos szempont az, hogy befolyásos embereket ismer" (a lakosság körében az így gondolkodók aránya 82 százalék). A jó politikai kapcsolatokat a nagyvállalkozók 47,6 százaléka tartotta a siker fontos tényezõjének (a lakosság körében ez az arány 66,8 százalék).

A TÁRKI-vizsgálat értékelése szerint az informális érdekérvényesítés fenntartása számos tényezõbõl összetevõdõ külsõ adottság a nagyvállalkozók számára. Hipotézisem szerint azonban a felsorolt tényezõk - elsõsorban az érdekérvényesítés intézményes feltételeinek hiánya - csak részben külsõek, legalább annyira következnek a késõ-kádári technokrácia által sugárzott magatartásmintából és a nagyvállalkozók öröklött attitûd- és értékrendszerébõl. Ehhez kapcsolódóan a vizsgálat fontos megállapítása, hogy "a jelenlegi magyar nagytõkések alapvetõen a nyolcvanas évek társadalma kettõs társadalmi tagozódásának vezetõ rétegeibõl kerültek ki". Vagy valamilyen állami tulajdonú vállalat gazdasági vezetõi voltak korábban, vagy már a nyolcvanas években önálló vállalkozásokat indítottak, illetve részt vettek a második gazdaságban - vagy pedig mindkét motívum szerepet játszott nagyvállalkozóvá válásukban.

Hasonló szocializációs hátterû nagyvállalati menedzserek körében végzett empirikus vizsgálataim mindenképpen a külsõ, strukturális és szociálpszichológiai környezet, valamint az öröklött attitûd- és értékrendszerek közötti kölcsönkapcsolat funkcionálását támasztják alá. Ehhez kapcsolódóan fontos visszaemlékeznünk arra, hogy az államszocializmus meghatározott korszakaiban a kiterjedt informális kapcsolatrendszerekkel rendelkezõ nagyvállalati vezetõk számára inkább erõforrást, mintsem hátrányt jelentett az, hogy érdekei nem jelentek meg intézményesen artikulált, ezáltal társadalmilag ellenõrizhetõ formában.

A késõ-kádári technokrácia a multinacionális cégek tulajdonosaival és menedzsereivel, valamint a hozzájuk kapcsolódó és tõlük viszonylagos függetlenséget élvezõ hazai gazdasági elitekkel együtt a gazdasági hatalom növekvõ részét koncentrálja.

Erre utalnak Pitti Zoltán kutatási eredményei. Számításai szerint 1995-ben a társasági formában mûködõ szervezetek realizálták a nettó árbevétel több mint háromnegyedét, és ezen belül a vállalkozások 0,1 százalékát képviselõ legnagyobb 200 társaság produkálta a nettó árbevétel több mint egyharmadát (33,6 százalékát). Õk állították elõ az export árbevétel közel felét (44,4 százalékát). Pitti megállapítja, hogy az egyéni vállalkozásoknak a gazdaságban játszott szerepe - mérsékelt teljesítménynövekedésük következtében - nem jelentõs, a hazai vállalkozások által kimutatott nettó árbevételbõl csupán 6, 6,5 százalékos részarányt képviselnek.

A szerzõ számításai alapján a privatizáció ez idáig megközelítõen 900 000 természetes személyt érintett, de rendkívül nagy aránytalansággal, mivel a program eddigi eredményeként a privatizált vagyon négyötödét az újonnan tulajdonhoz jutottak alig egyötöde összpontosítja a kezében. A tulajdon feletti rendelkezési jog koncentrációját a szerzõ megfogalmazása szerint tovább növelné, ha vizsgálható lenne a vállalkozások mögöttes tulajdonjoga (Pitti 1997). Más forrásból (elsõsorban szakértõkkel készített mélyinterjúkból) származó információim is azt támasztják alá, hogy a hazai nagyvállalkozók egyelõre csak kevésbé kívánják látható, áttekinthetõ formában megjeleníteni tulajdonukat, ezért erõteljesen diverzifikálják befektetéseiket.

A gazdasági hatalom erõsödõ koncentrációja részben oka, részben következménye a követett, belsõ piacot korlátozó monetáris gazdaságpolitikának, mely a már kialakult külpiaci kapcsolatokkal rendelkezõ multinacionális cégeknek és hazai nagyvállalatoknak kezdvez, a belsõ piachoz kötõdõ vagy exportja szempontjából a belsõ piac támogatására ráutalt közepes és kisebb vállalkozások lehetõségeit viszont gyengíti.⁹

A gazdasági elit domináns csoportjai egyre növekvõ erõfölényre tesznek szert a politikai és kulturális elittel szemben, amelyet igyekeznek a saját szolgálatukba állítani.

Több forrásból is táplálkozó szakértõi vélemények szerint napi politikai (imázs) okok mellett a miniszterelnök 1996 közepén azért szorgalmazta a gazdasági visszaéléseket feltáró nyomozóhivatal felállítását, mert jól érzékelte, hogy a stabilizálódó gazdasági elit egyre nagyobb erõfölényre, szinte diktáló pozícióra tett szert a politikai elittel szemben.

Frekventált pozícióban lévõ, a politikai elithez tartozó interjúalanyaim ennél is tovább mennek, és a fekete gazdaság már tetemes vagyonokat felhalmozó szereplõinek a politika szférájába való erõteljes behatolásáról számolnak be.

Egyik beszélgetõpartnerem elmond egy általa jellemzõnek tekintett esetet. "Egy kedves barátunk tevékenysége fedõszerveként csinál egy alapítványt, amelynek a célja nagyon jó, a leukémiás gyerekek megsegítése. Felkéri X. Y. politikust, hogy legyen az alapítvány elnöke. Majd lefényképezteti magát az illetõvel, sokszor, és úgy, hogy lehetõleg a képek megjelenjenek az újságokban. Ettõl kezdve a mit sem sejtõ politikus, akinek fogalma sincs, hogy mi van az ügy hátterében, tudtán és akaratán kívül legitimálja ennek a gazdasági bûnözõnek a szerepét és tevékenységét."

A kialakuló szociálliberális klientúra - elsõsorban az MSZP gazdasági holdudvarához tartozó része - jóval erõsebb, mint a keresztény-konzervatív klientúra volt. Ennek két oka van.

Egyrészt a késõ-kádári technokrácia, valamint a koalíciós pártok vezetõ erõi közötti informális kapcsolatok történelmi múltra tekintenek vissza - az 1994-es választásokat megelõzõ idõszaktól kezdõdõen csupán mozgásba hozni, megszilárdítani, intézményesíteni kellett azokat.

Másrészt a megszorító gazdaságpolitika rákényszeríti a gazdasági elitet és a különbözõ érdekcsoportokat arra, hogy felmentésekért, kedvezményekért a politikusokhoz forduljanak - ez a folyamat pedig a klientúraépítés új bázisa.

Ezt illusztrálja a nagyobbik kormánypárt egyik országgyûlési képviselõjével készített interjú egyik (rejtjelezett) részlete.

"A politika és a gazdaság kapcsolata, amely 1994 után vált csak igazán szorossá, nagy szövevényt alkot. Az x lobby például jelentõs mértékben a parlamenti képviselõkön keresztül hat, mégpedig az illetékes minisztérium közvetítésével. A lobbykon kívül lényeges a nyomása az egyes magánvállalkozóknak is, fõleg a privatizációval kapcsolatos kérdésekkel fordulnak az országgyûlési képviselõkhöz. A különféle támogatásokat kérelmezõk a dolog természetébõl adódóan elsõsorban a kormánypárti honatyákhoz fordulnak. Egyes képviselõket nagyon csekély ellenszolgáltatás fejében - például vacsorákkal, ingyen vagy olcsón adott gépkocsikkal - is meg lehet nyerni. Ebben nyilván benne van a képviselõk alacsony fizetésének hatása is, de véleményem szerint itt mélyebb történelmi, valamint aktuálgazdasági és morális okok is fellelhetõek."

A gazdasági eliten belüli erõviszonyokat a "mindenki harca mindenki ellen" jellemzi. A másik megelõzésének, legyõzésének vágya nyíltan vállalt értékként jelenik meg. A rendiesülés és az erõsödõ versenyszellem alkalmi, rövid távú érdekek érvényesítését szolgáló lobbyk tömegének születésében szervesül. Mindazonáltal a gazdasági hatalom erõsödõ koncentrációja hosszabb távon az erõviszonyok megszilárdulását, a rendiség felülkerekedését, a belsõ verseny gyengítését eredményezheti.

A nemzetközi szakirodalom a vállalatok között létrejött tartós együttmûködéseket stratégiai szövetségeknek nevezi (ezeknek csak egy része esik hivatalosan kartellnek minõsülõ jogi szankcionálás alá). Szakértõi vélemények szerint ezek az együttmûködések (és ezen belül a rejtett kartellezés is) igen elterjedtek a magyar gazdaságban, pontos számadat azonban nem áll rendelkezésre. Hogy a stratégiai szövetségek közül mely együttmûködések minõsülnek kartellnek, arra vonatkozóan - szemben a nyugati gyakorlattal - az eddigiek során nem született egységes jogi szabályozás, az egyes vitás eseteket bejelentés alapján egyedileg bírálják el.

Tari Ernõ és Buzády Zoltán kutatásai szerint - akik stratégiai szövetségeket figyeltek meg kérdõíves módszerrel - a vizsgált körben a versenytársak közötti stratégiai szövetségek 37 százaléka informális megállapodás. A szerzõk feltételezése szerint "hallgatólagos megállapodások viszonylag magas aránya mögött két tényezõ húzódhat meg: az informális együttmûködések jelezhetik a vállalatok kezdeti »óvatos« magatartását a versenytársakkal szemben, de utalhatnak a hazai versenyjog szabályainak megszegésére is. (A felek nem óhajtják írásban dokumentálni a versenykorlátozásnak minõsülõ megállapodást.) Az informális megállapodásokat fõleg a termelési és marketing-értékesítési területekre, valamint az egyidejûleg több vállalati funkcióra irányuló srtatégiai összefogásoknál alkalmazzák »szerzõdéses« megoldásként" (Tari-Buzády 1996).

Voszka Éva kutatásai szerint a politikai rendszerváltás után a redisztribúciónak új, az államszocializmus idõszakában nem vagy alig alkalmazott eszközei jelentek meg. (A hangsúlyok a folyó támogatásokról és beruházási kedvezményekrõl az adósságok mérséklése felé, a nyílt támogatások helyett a rejtett - sokszor piackonform megoldásnak nevezett - módszerek felé tolódtak el.) Voszka az elmúlt évtizedek és az 1990-es évek állami újraelosztása között lényeges különbségnek találta azt, hogy egyrészt a redisztribúció nem vált mindent átfogó rendszerré, másrészt néhány esetben a kormányzati-tulajdonosi lépések egy lassított, de viszonylag határozott visszafejlesztési, szerkezetátalakítási stratégiára épülnek, végül a külsõ segítséget ennél szélesebb körben egészíti ki maguknak a cégeknek az aktivitása, racionalizáló intézkedései. Ugyanakkor változatlan a redisztribúció tovaterjedésének tendenciája.

Voszka szerint a magyar gazdaság mûködésében az 1990-es években nem mutatható ki egységes integrációs mechanizmus. "A gazdaság bizonyos szegmenseiben kétségtelenül mûködik a versenypiac, de a magánvállalkozók (közülük is elsõsorban a nagy külföldi befektetõk) állami kedvezményeket igényelnek. A jövõre nézve alapvetõ kérdés, hogy mennyiben térnek el az új redisztribúció mozgatórugói és hatásai a korábbi modelltõl. Élhet-e egymás mellett tartósan két ellentétes logikájú integrációs mechanizmus?" (Voszka 1996)
 

Társadalmi következmények

A gazdasági erõforrások erõs differenciálódása részben oka, részben következménye a társadalom kettészakadásának. Kiélezetten megfogalmazott hipotézisem szerint ugyanis a Kádár-rendszerben létrejött felemás középrétegek szétesése elsõsorban e folyamat mentén megy vébe. A középrétegeknek az a része tud megkapaszkodni, illetve felemelkedni, mely valamilyen szálon a gazdasági elithez, ezen belül is annak felfelé tartó konglomerátumához kapcsolódik. Ez együtt jár azzal, hogy a kettészakadás az egyes középrétegeken belül is végbemegy. (Ma már például éles társadalmi és gazdasági különbség választja el azokat a szakmunkásokat, akik multinacionális nagyvállalatok alkalmazottai, azoktól, akik tartósan munkanélkülivé váltak. Hasonló szakadás figyelhetõ meg a pedagógusok vagy az orvosok körében is: gyökeresen más a társadalmi, gazdasági helyzete a magániskolában vagy az állami iskolában tanító pedagógusnak és a magánklinikán vagy állami kórházban gyógyító orvosnak stb.)

A TÁRKI legújabb Magyar Háztartási Panel (1997) vizsgálata szerint a magyar társadalomban mára végbementek a legfontosabb, rendszerszerû strukturális változások: az ajtók záródnak. A belföldön realizált jövedelmek visszafogását célzó Bokros-csomag késleltetetten jelentkezõ hatásával összefonódva elsõsorban ezzel magyarázhatóak az ez év elejétõl szaporodó demonstrációk, tiltakozó akciók. Némileg kiélezetten fogalmazva: a lecsúszó, de még konfliktusképes társadalmi csoportok még utoljára megpróbálnak helyzetükön javítani. Mint arra Lengyel László (1997) és Tamás Pál (1997) is rámutat, e csoportok hangsúlyozottan nem a növekvõ arányú szegények körébõl kerülnek ki - õk ugyanis nincsenek abban a helyzetben, hogy megszervezõdhessenek és érdekeiket artikulálni tudják. Nem véletlen, hogy a korábbiaknál konszolidáltabb imázst felmutató szélsõjobboldal immár nem a társadalom perifériájára szorítottakat, hanem a leszakadó, de még erõs érdekérvényesítõ képességgel rendelkezõ csoportokat törekszik megszólítani.

Mindazonáltal az elégedetlenek köre lényegesen szélesebb azokénál, akik hangot tudnak adni ellenérzéseiknek. A mostani elégedetlenség más típusú, mint például a taxisblokád idején volt. Akkor elsõsorban arról volt szó, hogy a politikai rendszerváltástól a társadalom - részben tudattalanul - életkörülményeinek és a hatalmi döntési mechanizmusok áttekinthetõségének szinte azonnali javulását várta, és e várakozásaiban szükségképpen csalódnia kellett. Most viszont, amikor az eliteken belüli küzdelem a politikai elit egészének tekintélyét gyengítõ módon kiélezõdött, és a reáljövedelmek drasztikus csökkenése után, valamint az új társadalmi struktúra megszilárdulása elõtti pillanatokban vagyunk, az emberek növekvõ részét keríti hatalmába a teljes reményvesztettség. Ennek bázisán megjelenik a "rend" utáni vágy, amely keményen autoriter hatalmi törekvések társadalomlélektani katalizátorává válhat.
 

A hatalom megközelítései

Tanulmányom további részében három, egymáshoz kapcsolódó elméleti tézist szeretnék röviden ismertetni. Felhívom a figyelmet arra, hogy ezek empirikus igazolása jelenleg még nem befejezett, sõt a munka elõrehaladtával újabb és újabb elméleti és módszertani problémák merülnek fel.
 

A szimbolikus tõke szerepe

Az államszocializmus utáni korszakban ahhoz, hogy valaki a három elitcsoport - vagyis a politikai, gazdasági és kulturális elit - valamelyikébe bekerüljön, a szociális, gazdasági és kulturális tõke közül legalább kettõt kell birtokolnia. Vagyis a politikai elitbe jutáshoz legalább szociális és gazdasági vagy szociális és kulturális, a gazdasági elitbe kerüléshez legalább gazdasági és szociális vagy gazdasági és kulturális, a kulturális elitbe jutáshoz pedig legalább kulturális és szociális vagy kulturális és gazdasági tõke birtoklása szükségeltetik. Akik mindhárom tõkével rendelkeznek, azok jelentõs lépéselõnyben vannak a többiekhez képest.

Az elitpozíció fenntartását és kiterjesztését illetõen alapvetõen két elmélet fogalmazódott meg. Az egyik Szelényi Iváné, aki szerint az elitpozíció alapja a kulturális tõke (Szelényi-Eyal-Townsley 1996), a másik többek között Böröcz Józsefé és Róna-Tas Ákosé, akik a szociális tõke részét képezõ kapcsolati tõke kiemelt szerepét hangsúlyozzák (Böröcz-Róna-Tas 1995). Valóban, mindkét tõketípus jelentõs szerepet játszik az elitpozíció stabilizálásában és erõsítésében, magam azonban úgy vélem, hogy komplexebb jelenséggel állunk szemben. A három elitcsoport tagjainak érdekérvényesítõ képességét elsõsorban az jellemzi, hogy módjukban áll az egyes tõketípusok egymásra való konvertálására. Vagyis pozícióik megtartásának és kiterjesztésének alapja - bourdieu-i értelemben - a szimbolikus tõke.

A szimbolikus tõke fogalma - feltéve, hogy értelmezésem elméletileg releváns - igen jól alkalmazható az államszocialista rendszerek és a felbomlásukat követõ társadalmak hatalmi viszonyainak leírására. Az államszocialista rendszerekben a politika, a gazdaság és a kultúra szférája erõsen összefonódik, majd a felbomlás után ez az összefonódás csak lassan gyengül. A három szféra közötti szoros intézményes kapcsolat a hatalom szereplõi számára megkönnyíti a szociális, gazdasági és kulturális tõke egymásra való konvertálását, az ezt jelképezõ szimbolikus tõke, vagyis a három szféra közötti könnyû átjárhatóság viszont újratermeli az intézményes összefonódásokat, pontosabban az államszocializmus bukása után nehezíti a három szféra elválasztását.

Fontos hangsúlyozni, hogy a hatalom szereplõi - egyének és csoportok - adottságaikat és lehetõségeiket tekintve különböznek abból a szempontból, hogy a három közül melyik tõke birtoklása és melyik típusú konverzáció erejük legfõbb forrása.

Megfigyelésem az, hogy a hatalmi hierarchián felfelé haladva az egyes tõkék birtoklása és maga a szimbolikus tõke is egyre inkább csoportokhoz kötött jelenség. (Hasonlatosan ahhoz, amit Kuczi Tibor [1996] a társadalmi tõkék szerepét vizsgálva a társadalmi hierarchia alacsonyabb szintjein is tapasztalt.) Ez azonban nem azonos a kapcsolati tõke elsõdlegességének visszacsempészésével, sokkal inkább a kollektív habitus és autoritás problematikáját veti fel.

A szimbolikus tõke képzõdését és kiterjesztését a késõ-kádári technokrácia példáján mutatom be.

A késõ-kádári technokrácia a nyolcvanas évek elejére jelentõs kulturális tõkét halmozott fel, melyet a nyolcvanas évek folyamán, fõként a végére gazdasági, majd politikai tõkévé konvertált. E tõkék mobilizálásának fontos szerepe volt a politikai rendszerváltásban. 1990 és 1994 között a késõ-kádári technokrácia politikai tõkéje vesztett értékébõl, a keresztény konzervatív klientúra elleni sikeres küzdelemben viszont felértékelõdött gazdasági tõkéje. Az 1994-es választások után a politikai és gazdasági csúcshatalom birtokában már képessé vált arra, hogy gazdasági és visszaszerzett, sõt jelentõsen felértékelõdött politikai tõkéjét kulturális tõkévé, majd e kulturális tõkét ismét politikai és gazdasági tõkévé konvertálja. Konkrétan: a politikai és gazdasági csúcshatalom birtokában módja volt arra, hogy a monetarista tudást a tudáshierarchia legtetejére helyezze, és a Bourdieu által leírt folyamatban az alávetett osztályok, vagyis az eliteken kívüli társadalmi csoportok kulturális tõkéjét leértékelje. Részben errõl szól az az ideológia, amely a munkaerõ költségeinek leszorítását volt hivatva igazolni. A saját kulturális tõke és az alávetett osztályok tõkéje között így létrehozott idézõjeles értékkülönbözetet azután ismét politikai és gazdasági tõkévé konvertálta. Mit jelent ez? Egyrészt a hazai munkaerõ költségeinek leszorításával és a gazdaság makroegyensúlyi mutatóinak javításával megerõsítette, sõt növelte a nemzetközi gazdasági erõcentrumokban, elsõsorban a nemzetközi pénzvilágban kivívott tekintélyét, másrészt, de nem függetlenül ettõl, stabilizálta belföldi gazdasági hatalmi pozícióit.

Hazai politikai pozícióit mindez ellentmondásosan érintette, amely hatásnak három dimenziója van. Egyrészt a politikai elit viszonya a késõ-kádári technokráciához ambivalens - a késõ-kádári technokrácia programja és gazdaságpolitikája a nemzetközi pénzvilágban az õ tekintélyét is stabilizálja, sõt erõsíti, ugyanakkor hazai támogatottságát erõsen csökkenti. Másrészt ezzel összefüggésben a késõ-kádári technokráciához való viszony megosztja a nagyobbik kormánypártot. Végül a hazai közvélemény nagyobb része határozottan elutasítja a késõ-kádári technokrácia vezérelte gazdasági programot és gyakorlatot.¹⁰

Csite András és Kovách Imre hazai gazdasági elitre vonatkozó reprezentatív vizsgálata is a szimbolikus tõke kiemelt szerepére vonatkozó tézist látszik alátámasztani. A szerzõk megállapítása szerint a magyar gazdasági elit vagyonosabb csoportjába többen kerülnek olyan családokból, amelyek képesek voltak a többszörös tõkekonverzióra. "A magyar gazdasági elit tõkekonvertálási sajátosságait abban látjuk az orosz és lengyel gazdasági elittel összehasonlításban, hogy a másik két elitnél sokkal nagyobb arányban kerültek a magyar gazdasági vezetõk topmezõnyébe a többszöri tõkekonvertálásra képes csoportok, amelyeknek az aránya különösen a magánalapítású cégeknél volt magas" (Csite-Kovách 1977: 41).

A szimbolikus tõke jelentõségére vonatkozó tétel Bourdieu újabb fogalmának, a habitusnak a bekapcsolásával válik plasztikusabbá. Bourdieu megfogalmazásában "egy adott típusú környezetet... alkotó struktúrák kitermelik a habitust, azaz tartós és áttételezhetõ beállítottságok, vagy inkább hajlandóságok, diszpozíciók rendszerét" (Bourdieu 1977: 78). A habitus - a struktúrák révén - objektíve szabályozott ugyan, de tudatosan semmiféle szabálynak nem engedelmeskedik. Nem követ tudatosan elõre meghatározott célokat, és objektíve mégis az õt létrehozó struktúrák újratermelése érdekében mûködik.

Saját értelmezésem szerint a habitusban összpontosulnak azok a készségek, amelyek a többszörös tõkekonverzió képességét, vagyis a szimbolikus tõkét "kitermelik". Eme képesség olyan típusú alkalmazkodóképességgel társult kreativitást jelent, amelyet az egyének csakis a családi és ifjúkori szocializáció során sajátíthatnak el. A habitus és rajta keresztül a szimbolikus tõke így a társadalmi egyenlõtlenségek újratermelõdésének egyik legfõbb forrása.

Konkrét példával élve: hiába van valakinek privilegizált szakmája, széles körû humán mûveltsége, hiába rendelkezik kiterjedt kapcsolatokkal és jelentõs vagyonnal, ha ezeket tõkéket nem képes szakmai elõmenetele során hasznosítani, mert adott esetben már érett felnõtt korában halmozta fel. Más szocializációs hagyomány és a konkrét környezet alkalmassá tehet egyéneket és csoportokat arra, hogy humán mûveltségüket szakmai látókörük szélesítésére, vagy baráti kapcsolataikat szakmai kapcsolataik és ezen keresztül szakmai tudásuk elmélyítésére, majd ennek alapján vagyonuk gyarapítására használják.

Korábbi munkámban a bankárok három típusát - a technokratákat, a bürokratákat és a yuppie-kat - alapvetõen e kategória alapján különítettem el. A bankárok mintaadó csoportjának, a technokratáknak fõ jellegzetessége éppen az volt, hogy gyermek- és ifjúkori szocializációjuk alapján és az adott makrotársadalmi jellemzõk bázisán jelentõs szimbolikus tõke felhalmozására voltak képesek.¹¹

A habitus kialakulásának és a konverzió újratermelõdésének útja a következõ volt:

Osztály vagy rend

Állításom az volt, hogy az 1994-es választások nyomán a politikai fõhatalmat a késõ-kádári technokrácia másod-harmadvonala, a gazdasági fõhatalmat e technokrácia krémje szerezte meg, ám a kialakuló hatalom szerkezete jóval szélesebb ennél. A hatalmi szerkezet fõszereplõi más, "intézményes" metszetben a következõk:

- politikai elit:
a szociálliberális pártok vezetõ erõi;

- gazdasági elit:
gazdasági parlamenti bizottságok tagjai, állami bürokrácia gazdasági kérdésekkel foglalkozó része, nagybankok tulajdonosai és menedzserei, nagyvállalkozók;

- kulturális elit:
közvéleményformáló és (vagy) a kulturális javakat birtokló értelmiség, valamint a velük összefonódott médiokrácia.

Ezt a szerkezetet átmeszi, pontosabban átfedi a területi hatalmi struktúra hálózata.

Régebbi munkámban az államszocializmus kifejlett szakaszának hatalmi szerkezetét Max Weber fogalomalkotása alapján osztályvonásokkal rendelkezõ rendként tételeztem.¹² Weber szerint osztályhelyzetek kizárólag a piac közvetítésével jönnek létre, és a hatalmon lévõ osztály pozíciója kizárólag gazdasági okokkal magyarázható. A rendek ezzel szemben elsõsorban közös életvitelen, közös értékrendszeren alapuló közösségek, hozzátéve azonban: "Ha gyakorlati szempontból vizsgáljuk a dolgot, a rendi tagozódás mindenütt az eszmei és anyagi javak vagy elõnyök tipikusnak megismert monopolizálásával jár együtt." Az osztályok mûködhetnek rendként , de nem feltétlenül mûködnek úgy (Weber 1966).

Az államszocializmus hatalmi szerkezetérõl kimutattam azt, hogy tagjait egyfelõl közös ethosz, értékrendszer, magatartás és az informális különalkuk integrálta közösségiség jellemzi, másfelõl azonban az e hatalmi szerkezethez tartozó gazdasági hatalmi centrumok - a nagyvállalatok - pozíciója a politikaiak mellett gazdasági tényezõkkel is magyarázhatók, összefüggésben azzal, hogy e centrumok teljesítményét, kivívott státusát egy gyengén mûködõ piaci mechanizmus is visszajelzi és megerõsíti.

Ezúttal azt állítom, hogy a rendszerváltás befejezéséhez közeledve az újonnan kialakult hatalmi szerkezet szintén osztályvonásokkal rendelkezõ rendként jellemezhetõ, azzal a különbséggel, hogy osztályvonásai erõsebbek, mint az államszocializmus hatalmi szerkezetéé.

Bár a vázolt hatalmi szerkezet tagjainak ethosza és értékrendszere jóval sokszínûbb, mint az államszocializmusban kialakulté (ez leglátványosabban a két kormánypárt vezetõ ideológiájának különbségeiben nyilvánul meg), az adott szerkezetet folyamatosan integráló magatartásukban sok a közös elem, amelyek lényege a szimbolikus tõkék folyamatos befektetése, mégpedig döntõen az informális különalkuk közvetítésével. Mind a politika, a gazdaság és a kultúra szférája közötti könnyû átjárhatóság, mind a nem formalizált, egyéni érdekérvényesítési módok dominanciája a rendiséget erõsítõ elem. Ugyanakkor a hatalom új birtokosainak - elsõsorban a gazdasági elitnek - érdekérvényesítése nyomán olyan markáns gazdasági és kulturális különbségek alakultak ki a társadalomban, amelyeket ma már a meglehetõsen tökéletlenül mûködõ piaci mechanizmus is visszajelez és megerõsít. Vagyis az eliteknek eredendõen rendi típusú hatalmukat sikerült részben osztályhatalommá konvertálniuk, gyarapítva ezzel a rendelkezésükre álló szimbolikus tõke tartományát.

E folyamat döntõ állomása az 1995-ös Bokros-csomag bevezetése volt - szimbolikusan és valóságos hatásait tekintve is.

Számos korábban készült szociológiai kutatás kimutatta, hogy nem szélsõséges jövedelmi különbségek esetén az állami szociálpolitika a gazdagabb, befolyásosabb rétegeknek kedvez. Ezért leépítésének halasztása a rendszerváltás elsõ öt évében nem politikai mulasztás következménye volt, hanem híven kifejezte a politikai, gazdasági és kulturális elit érdekeit. Az állami oktatási, kulturális és egészségügyi rendszer megtámadása akkor vált lehetségessé és szükségessé, amikor egyfelõl az elitek már képesek voltak függetleníteni magukat eme rendszertõl - jövedelmük módot adott gyermekeik külföldi vagy itthoni magániskoláztatására, külföldi és hazai magánklinikák igénybevételére, gyakori külföldi nyaralásokhoz stb. -, másrészt a tömeges leszakadás megállításának erõforrásigénye már komolyan veszélyeztette volna kialakult és megszilárdítani kívánt gazdasági erõpozícióit.

Laki László (1997) kutatásai szerint mára már a társadalom egyelõre pontosan nem megbecsülhetõ hányada nagyjából véglegesen kívülrekedt mindenféle társadalmi integrációs mechanizmuson. Ez a megállapítás elsõsorban a tartósan munkanélküliekre és a cigány lakosság nagy részére vonatkozik. Ezt erõsíti, hogy mára már olyan régi-új szubkulturális jegyek jelentek meg körükben, melyeknek megkezdõdött (erõsödött) generációs átörökítése.

Az új hatalmi szerkezet osztályvonásait erõsíti egyfelõl a gazdasági elit már említett dominanciája a másik két elitcsoport felett, másfelõl az a tény, hogy az ehhez a szerkezethez tartozó gazdálkodó szervezetek (nagybankok, multinacionális nagyvállalatok, hazai nagyvállalatok, nagyvállalkozások) ma már jelentõs, sõt erõsödõ politikai és kulturális befolyásuk, valamint belsõ versenyük korlátozása ellenére sem tudnak fennmaradni piaci alkalmazkodóképességük fejlesztése nélkül.¹³ Ez ugyanis azt jelenti, hogy legalábbis részben a piac visszaigazolására utaltak - ami egyre inkább meg is történik. És egyfelõl az erõsödõ tõkekoncentráció, másfelõl az alkalmazkodóképesség fejlesztésének eredményeként egyre kevesebb kockázattal vállalhatják ezt a megmérettetést.
 

A szerves modernizáció dilemmái

Korábban megfogalmazott tételem szerint az ország szerves modernizációjának, és annak, hogy komparatív elõnyei mentén tagozódhasson be a világgazdaságba, alapvetõen három feltétele van, illetve lett volna. Az egyik az, hogy az elitek gazdagodhassanak, és a gazdasági elitnek érdekében álljon jövedelmét visszaforgatni a gazdaságba. A másik ezzel összefüggésben az, hogy a középrétegek legalábbis megõrizhessék életszínvonalukat, vagyis a hazai kereslet oldaláról is támaszt nyújtsanak a gazdasági elit befektetései és külpiaci terjeszkedése számára. A harmadik pedig az, hogy a szegények létfeltételei se inogjanak meg alapvetõen, legyen mód a szegénység státusából való kitörésre.

Mit értek az ország komparatív elõnyein? Elsõsorban az államszocializmus utolsó korszakában a középrétegekben felhalmozott szaktudást és a második gazdaságban elsajátított piaci készségeket.

Tételem az, hogy az adott külsõ egyensúlyi feltételek, pontosabban a hozzájuk való passzív alkalmazkodás, valamint a külföldi tõke gazdaságpolitikai koncepció által nem koordinált beáramoltatása mellett - márpedig a magyarországi rendszerváltást ez jellemezte - szükségképpen bekövetkezik a középrétegek nagy részének leszakadása és a szegények további lesüllyedése, kitörési lehetõségeik teljes felszámolódása. Mert újraelosztható többletjövedelem hiányában, sõt a restrikciós gazdaságpolitika által is katalizált jelentõs piacvesztés és ex ante vagyoncsökkenés és jövedelemvisszaesés körülményei között az önérdeküket keményen érvényesítõ elitek és a hozzájuk kapcsolódó társadalmi csoportok csak a társadalom többi részétõl való vagyon- és jövedelem-átszivattyúzással képesek a maguk számára méltányosnak ítélt nyugati életnívó és ex post vagyon és jövedelem realizálására. A szivattyúk mûködését úttörõ módon Matolcsy György (1997) írta le.

Matolcsy kutatásai szerint 1990-rõl az évtized második felére szinte teljes fordulat történt a hazai tõkeszerkezetben. A korábbi tõkeszerkezet (megtestesítõi: állami vállalati vagyon és telkek, belföldi piacok, lakossági ingatlanok, termelõvagyonok, K+F és innovációs kapacitások) "felolvadt", és e folyamat nyomán új szereplõk (belföldi új magánszektor, külföldi befektetõk, bank- és pénzügyi rendszer, pénzügyi megtakarítások, önkormányzatok) irányába csoportosult át a tõke. A szerzõ fontos új megállapítása, hogy a tõkeátcsoportosításban nem a privatizáció, hanem az amortizációs szivattyú játszotta a fõszerepet. "Olyan szivattyúnak kellett ... mûködnie, amelyik egyszerre oldja meg és fedi el ezt a hatalmas átcsoportosítást." Az árutermelés során a régi vagyon átadta értékét egy terméknek vagy szolgáltatásnak, az viszont - az infláció eltérõ ütemû tovaterjedésének bázisán - kevesebbért kelt el, mint hogy megtérült volna az amortizáció. Így a régi vagyon fokozatosan új területeken jelent meg mint árbevétel és profit. Ez önmagát erõsítõ szivattyúzás, mert minél kevesebbet képesek a tulajdon eredeti alanyai eszközeiknek akár csak pótlására is fordítani (nem is beszélve új beruházásokról), annál kevésbé lesznek versenyképesek a termékeik belföldön és külföldön egyaránt. Egyre kevesebb amortizációt tudnak elszámolni, így vagyonuk egyre nagyobb része kerül át az új szektorokba.

A külföldi tõke szerepét vizsgálva Gál Péter állításaiban nálam tovább megy. Megállapítása szerint Magyarországon a külföldi tõke beáramoltatása gazdaságpolitikailag igenis, koordinált jellegûnek volt mondható, csak éppen egyoldalú prioritásai, a rövid távú egyensúlyteremtést célzó forrásbevonás elsõdleges céllá avatása alapján (Gál 1997).

A szerzõ kifejti, hogy a Magyarországra települt külföldi vállalatoknak jelenleg még sem egymással, sem a belsõ piacon tevékenykedõ hazai vállalatokkal nincsenek jelentõs kooperációs kapcsolatai, így húzó, integráló hatásuk nem érvényesül. Ehhez kapcsolódóan kritikával illeti a bérköltségek leszorítására alapozott tõkeimport programját és gyakorlatát is. "A mai világgazdaságban a fajlagos bérköltségelõnyök már a fejlett régiók 1/20-1/50-ét kitevõ elõnyöket jelentik, az ezzel való versengés tehát Közép-Kelet-Európában is irreális... A nemzetközi vállalatok ilyen elõnyök alapján (ha azok nem a távol-keleti mértéket érik el) egy, a fejlett tevékenységi struktúrájukba nem integrálódó és általában nem kooperációs és dinamikus hatásokat eredményezõ beruházási szerkezetet alakítanak ki, mely felzárkóztatás helyett inkább konzerváló hatású."

A most kifejtett tételhez kapcsolódóan két további tételt fogalmazok meg.

1. Mint arra Lányi András (1996) is rámutat, komoly következményei vannak annak, hogy a rendszerváltás folyamatában nem volt jelen olyan elit, mely morális indítékot érzett volna az önkorlátozásra, az áldozathozatalban való példamutatásra, sõt inkább azt sugározta a társadalom felé, hogy annak kötelessége magát feláldoznia az õ érdekeiért. A következmények nemcsak a társadalomra, de magukra az elitekre nézve is súlyosak lehetnek. Fennáll a veszélye politikai és gazdasági elszigetelõdésüknek.

2. Csaknem két éve fogalmaztam meg azt az azóta tovább erõsödõ meggyõzõdésemet, hogy a rendszerváltás folyamatában téves elgondolásnak és lépésnek bizonyult a gazdaság- és társadalompolitika teljes kiiktatása, valamint a "minél kevesebb állam, annál jobb" teóriája, és ezzel összefüggésben az a monetarista elgondolás is, hogy a belsõ piac beszûkítésével még segíteni, gyorsítani is lehet és kell azt a folyamatot, melyben a régi intézmények összeomlanak, hogy új, egészséges csíráknak adják át helyüket. Az állami bürokrácia lassú visszaszorításában, a mindenkori kormány centralizációs törekvéseiben ezért nem pusztán az állami bürokraták önvédelme és hatalmi aspirációi, hanem valós társadalmi igények is megjelennek. Torz, mert átgondolás nélküli formában. És részben éppen a túlhárítás következtében öröklõdnek át az államszocializmus államának lényegi vonásai, az erõs terjeszkedési hajlam és a részérdekeknek való kiszolgáltatottság (Szalai 1995b).

Ennek következményeit és a hozzá kapcsolódó dilemmákat a hazai szakirodalomban a legplasztikusabban Bossányi Katalin (1997) mutatta be. Arra a következtetésre jut, hogy "az átmenet gazdasága valószínûleg más állami szerepvállalást igényel, mint a kialakult, szervesen fejlõdõ piacgazdaságoké".

Kritikája és javaslatai számos eltérés ellenére közel állnak Ladányi János és Szelényi Iván koncepciójához. A szerzõpáros amellett érvel, hogy mára a fejlett országokban is válságba került mind a neoliberális állam, mind a jóléti állam modellje - paradigmaváltás készül. Az új paradigmák egyikeként új típusú állam, az esélyteremtõ-beruházó állam stratégiáját vázolják fel (Ladányi-Szelényi 1996). Ezt az államot pedig - bár korántsem lép fel a piaci mechanizmus erõs korlátozásának igényével - határozott társadalom- és gazdaságpolitikai elképzelések, valamint gyakorlat jellemzi.

Ladányi és Szelényi az új típusú állam koncepcióját egy új, széles rétegeket magába foglaló társadalmi szerzõdés gondolatával kapcsolják össze. Ezt azért is fontos hangsúlyozni, mert az általuk javasolt "kisebb", de erõsebb állam széles társadalmi konszenzus nélkül autoriter törekvések bázisává válhat.

Bár az idézett szerzõk koncepciója számos ponton vitatható, jó kiindulópontot kínál a disputára.

Megkerülhetetlen kérdés, hogy vajon a posztszocialista országokban, közelebbrõl is Magyarországon a vázolt koncepció nem elkésett-e? A "minimális" állam kritikáját most némiképp máshogy fogalmazva, vajon nem éppen a rendszerváltás leglényegibb folyamatainak vezérlése igényelte volna-e leginkább egy széles társadalmi megegyezésen alapuló, határozott társadalom- és gazdaságpolitikai koncepció érvényre juttatását, hogy azután a "fõ arányok", az önszabályozás feltételeinek kialakulása után az állam a lehetõ legsemlegesebb pozícióba húzódjon vissza?

Hogy volt-e ennek az útnak realitása, arról még sokáig fognak a hozzáértõk vitatkozni. (Mindazonáltal legalábbis részelemeinek voltak szószólói: az irodalomban és a közéletben Bruszt László képviselte legkövetkezetesebben a "tárgyalásos piacosítás" gondolatát,¹⁵ és - mint több írásomban is kifejtettem¹⁶ - magam is közel álltam ehhez az elgondoláshoz.)

A jelent és a jövõt tekintve három alapkérdés merül fel. Az egyik az, hogy a rendszerváltás nyomán kialakult társadalmi szerkezet mennyire tekinthetõ valóban megszilárdultnak, és akár annak tekinthetõ, akár nem, van-e még mód a társadalmi-gazdasági makrofolyamatokba való "racionális" beavatkozásra? A másik az, hogy közeledünk vagy távolodunk-e egy új társadalmi szerzõdés alapfeltételeinek kialakulásához(tól), vagyis ahhoz(tól), hogy a széles értelemben vett társadalmi szereplõk intézményesen megszervezõdjenek? A harmadik pedig az elõzõ kettõvel összefüggésben az, hogy ha a fõ strukturális jellemzõk már nem változtathatóak és (mert) az új, széles alapokon nyugvó társadalmi szerzõdés alapfeltételei nem jönnek (jöhetnek) létre, akkor vajon az esélyteremtõ-beruházó állam gondolata nem válik, válhat-e "pusztán" az intézményeiben megszilárdult, érdekérvényesítési metódusaiban bejáratódott hatalmi elitek új ideológiájává? Arra gondolok, hogy az új hatalmi szerkezet csúcsán elhelyezkedõ késõ-kádári technokráciának csak addig állt érdekében a "minimális állam" ideológiáját képviselni, amíg meg nem rendítette, majd ennek bázisán meg nem hódította ezt az államot. Mára ez bekövetkezett, és az ideológiaváltásnak már vannak jelei. Medgyessy Péter pénzügyminiszter, a késõ-kádári technokrácia reprezentáns képviselõje például nagy affinitást mutat az esélyteremtõ állam eszméje iránt (Medgyessy 1997).

De hasonló gondolatok fogalmazódnak meg a nagyvállalkozók körében is. A legplasztikusabban Nagy Imre, a Caola Rt vezérigazgatója fogalmazta meg az új ideát: "A fõ szociális partnerek és az állam közötti formalizált gazdasági-szociális megállapodás lehetõsége elszállt, ennek ismételt felvetése ma nem idõszerû. A nemzeti tõke azonban érdekelt a megállapodásban, a társadalmi játékszabályok világos rögzítésében és az intézményes formák megteremtésében. Ezért arra látszik ma lehetõség, hogy a nagytõke kapcsolatot teremtsen a különbözõ politikai irányzatok józan erõivel (egyúttal kikényszerítve, hogy ezek egymással is kapcsolatban legyenek), és a választási maszlagoktól függetlenül felelõs párbeszédet folytassanak az ország valódi kérdéseirõl, ezen belül a politika és a tõke viszonyáról" (Nagy 1997).

Ez pedig nem más, mint a nagytõke hatalmi igényeinek immár nyílt bejelentése. Egyben az elsõ lépések egyike egy új, a nagytõke által dominált államkorporatista rendszer irányába.

Az esélyek latolgatását itt és most abbahagyom.
 

Jegyzetek

* A tanulmány a T 18302. sz. OTKA, az OMFB 1, a Research Support Scheme, valamint a Stratégiai Kutatások Programja támogatásával készült. Rövidített változata elhangzott az "Elites and New Rules of the Game" címû konferencián (BKTE, 1997. április 25-27.), az MTA 1997. május 7-ei közgyûlésén és a Miskolci Politológus Vándorgyûlésen (1997. május 9-10.).

1. Részletesen lásd Alexander 1987.

2. Ezeket az elméleteket John Higley foglalta össze "Elite Theory after Marxism" címû tanulmányában.

3. A szimbolikus tõke ezen értelmezési lehetõségének dilemmáit most készülõ munkámban taglalom.

4. Az 1980-as évek közepétõl csaknem hatszáz mélyinterjút készítettem a mindenkori hatalmi szerkezet szereplõivel, sajtóelemzést folytattam, és feldolgoztam a szakirodalmat.

5. Elsõsorban az alábbi könyveimben: Szalai 1990a; 1994a; 1996a; illetve tanulmányainban: 1990b; 1991; 1993; 1994b; 1995; 1996b.

6. Részletesen lásd Szelényi-Eyal-Townsley 1996.

7. Részletesen kifejti ezt Augusztinovics 1996.

8. 1996 közepén nagyvállalati vezetõk körében mélyinterjús, kérdõíves vizsgálatot kezdtem, amely e sorok írásakor még folyamatban van.

9. Részletes bizonyítását lásd Szalai 1989.

10. Részletesen bizonyítja ezt a Privatizációs Kutatóintézet (1997) tanulmánya és Pitti 1997.

11. Ezt bizonyítja Angelusz Róbert és Tardos Róbert (1996) tanulmánya, amelyben a szerzõk megállapítják, hogy a piacgazdaság társadalmi megítélésében a kezdeti (1988-as), döntõen pozitív, várakozásteljes attitûdhöz képest 1996-ra már az ambivalens, sõt ellenérzésekkel színezett beállítódások kerültek elõtérbe.

12. Részletesen lásd "A kastély" címû tanulmányomat (Szalai 1996c).

13. Részletesen lásd "A hatalom metamorfózisa?" címû tanulmányomat (Szalai 1994c).

14. Ezt bizonyítják harminc nagyvállalatnál végzett empirikus vizsgálataim, valamint Angyal Ádám (1997) és Voszka Éva (1996).

15. A gondolatmenet részletes kifejtését lásd Szalai 1994a; 1996a.

16. Erre vonatkozó gondolatait, dilemmáit "A centralizáció csapdája" címû könyvében foglalta össze Bruszt (1995).

17. Lásd többek között Szalai 1990a; 1994a; 1994d.
 

Hivatkozások

Alexander, Jeffrey C. 1987. Twenty Lectures: Sociological Theory After World War II. New York: University Press

Angelusz Róbert-Tardos Róbert 1996. A piacgazdaság társadalmi megítélése. Mûhelytanulmány. Versenyben a világgal sorozat 2. kötete. Budapesti Közgazdaságtudományi Egyetem, Vállalatgazdaság Tanszék

Angyal Ádám 1997. Vállalati vezetõk az ezredforduló küszöbén. Budapesti Közgazdaságtudományi Egyetem. Vezetés és Szervezési Tanszék

Augusztinovics Mária 1996. Újraelosztás és jóléti állam. Társadalmi Szemle, 2.

Bossányi Katalin 1997. Államtalanítás, álomtalanítás, lomtalanítás. Mozgó Világ, 4-5.

Bourdieu, Pierre 1977. Outline of Theory of Practice". Cambridge

- 1983. The Forms of Capital. In: John G. Richardson: Handbook of Theory and Reserach for Sociology of Education. New York

Böröcz József-Róna-Tas Ákos 1995. Formation of New Economic Elites: Hungary, Poland and Russia. Theory and Society, (24) 5.

Bruszt László 1995. A centralizáció csapdája. Savaria University Press

Csite András-Kovách Imre 1997. Gazdasági elit és piacgazdaság (1993-1997). Kézirat, június

Gál Péter 1997. Gazdasági átalakulás, érdekstruktúrák, célrendszerek. Kézirat, május

Higley, John 1917. Elite Theory after Marxism. Paper prepared of a Workshop on "Elites and New Rules of the Game" at Budapest University of Economic Sciences, 25-27. April

Kuczi Tibor 1996. A vállalkozók társadalmi tõkéi az átalakulásban. Századvég, nyár

Ladányi János-Szelényi Iván 1996. Vázlat az "esélyteremtõ állam elméletéhez". A jóléti államon és a neokonzervativizmuson túl. 2000, (8) 12.

Laki László 1997. A magyar fejlõdés sajátszerûségeinek néhány vonása (avagy a polgárosodásból kimaradó társadalmi csoportok). Kézirat, június

Lányi András 1996. Valahol megint utat vesztettünk. Liget Könyvek

Lengyel György 1995. A magyar gazdasági elit a '90-es évek elsõ felében. In: Magyarország politikai évkönyve, 1995. Demokráciakutatások Magyar Központja Alapítvány

Lengyel László 1997. Mozgalmak magányossága. Népszabadság, március 1.

Magyar Háztartási Panel 1997. Mûhelytanulmányok, 8. "Az ajtók záródnak (?!)". Jelentés a magyar háztartáspanel 5. hullámának eredményeirõl. Szerk.: Sik Endre és Tóth István György. Budapest, 1997. január

Matolcsy György 1997. Eredeti tõkeátcsoportosítás Magyarországon. A tõkeszivattyúk mûködése a 90-es években. Századvég, nyár

Medgyessy Péter 1997. Az esélyteremtõ állam híve vagyok. Interjú, készítette: Bossányi Katalin. Népszabadság, május 3.

Mills, Wright 1972. Az uralkodó elit" Budapest: Gondolat

Nagy Imre 1997. A magyar nagytõke védelmében. Népszabadság, június 2.

Pareto, Willferdo 1917. Traité de Sociologie Générale. Lausanne-Paris

Pitti Zoltán 1997. Egészen eredeti tõkefelhalmozás Magyarországon. Társadalmi Szemle, 7-8.

Privatizációs Kutatóintézet 1997. Helybenjárás és szabadesés. A magyar gazdaság és társadalom 1996-ban és prognózis 1997-re. Tulajdon Alapítvány

Szalai Erzsébet 1989. Gazdasági mechanizmus, reformtörekvések és nagyvállalati érdekek. Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó

- 1990a. Gazdaság és hatalom. Aula Könyvkiadó

- 1990b. Elits and Systematic Change in Hungary. Praxis International, (10), April and July

- 1991. Integration of Special Interest in Hungarian Economy: The Struggle Between Large Companies and Party and State Bureucracy. Journal of Comparative Economics, (15) 2.

- 1993. Flucht nach vorn - Struktur und Dynamik der Macht 1991. In: Der Schock der Freiheit Ungarn auf dem Weg in die Demokratie. Berlin: Suhrkamp

- 1994a. The Power Structure in Hungary after the Political Transition. In: The New Great Transformation. London and New York: Routledge

- 1994b. Útelágazás. Hatalom és értelmiség az államszocializmus után. Pesti Szalon Könyvkiadó - Savaria University Press

- 1994c. A hatalom metamorfózisa? In: Szalai 1994a.

- 1994d. A civil társadalomtól a politikai társadalom felé. Munkácstanácsok 1989-93. T-Twins Kiadó

- 1995a. The Metamorphosis of Elites. In: Lawful Revolution in Hungary 1989-94. Béla Király, Editor, András Bozóki, Associate Editor. Distributed by Columbia University Press, New York

- 1995b. Feljegyzések a cethal gyomrából. A kulturális elit válsága és az értelmiség dilemmái. Kritika, november

- 1996a. Az elitek átváltozása. Cserépfalvi Kiadó

- 1996b. Two Studies of Transition: Intellectuals and Value Changes. Discussion Papers, (24) March 1996. Collegium Budapest Institute for Advanced Study

- 1996c. A kastély. Kritika, szeptember

Szelényi Iván-Gil Eyal-Eleanor Townsley 1996. Posztkommunista menedzserizmus: a gazdasági intézményrendszer és a társadalmi szerkezet változásai. Politikatudományi Szemle, 2.

Tamás Pál 1997. A középosztály zendülése. Heti Világgazdaság, március 8.

Tari Ernõ-Buzády Zoltán 1996. Stratégiai szövetségek a vállalati kérdõíves felmérés tükrében. Háttértanulmány, december

TÁRKI 1997. Nagyvállalkozók és társadalmi környezetük. TÁRKI Social Research Informatics Center. Kutatásvezetõ: Kolosi Tamás, tudományos munkatárs: Sági Matild. Budapest, február

Voszka Éva 1996. A jövedelmek gazdaságon belüli újraelosztása az 1990-es években. Kézirat, július

Weber, Max 1966. Gazdaság és társadalom. Budapest: Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó