Bartal Anna Mária
A KÉK MADÁR ZUHANÓREPÜLÉSE - AVAGY QUO VADIS (NÉMET) SZOCIOLÓGIA?
"Micsoda idõk voltak azok hajdanában! Akkor még mindenütt világosak voltak a viszonyok. Nyoma sem volt ennek a felajzott, új áttekinthetetlenségnek: a globalizációnak. Az állam még állam volt és a társadalom egyszerûen társadalom, az ellentétek pedig ellentéteknek mutatkoztak: itt a Tõke, ott a Munka és mindig, folyton az Osztályharc. És ma? Ma mindenütt törések és szakadások, nem nappalok és éjszakák, csak félhomály és alkonyat. A szociológia nehezen tud mit kezdeni az ilyen homályos viszonyokkal." Ezzel a rezignált megállapítással kezdte összefoglalóját a Die Zeit hasábjain - a német szociológia jelenlegi helyzetérõl, aktuális kérdéseirõl és jövõképérõl szóló vitában - Joachim-Fritz Vannahme (1996: 33).
A több mint fél évig tartó diszkusszió lényegi kérdései a következõk voltak: Tud-e újat mondani a (német) szociológia a '89 óta bekövetkezett változásokról, miután évtizedekig a strukturális funkcionalizmus és a rendszerelméletek bûvöletében a status quóról beszélt? Vajon most, a 20. század végén véglegesen fel kell-e adni August Comte egykori álmát, hogy a szociológia vezér-tudomány legyen? Vagy már csak Peter Berger - aki a hatvanas évek végén a népszerû "Bevezetés a szociológiába" címû könyvet írta és karrierje végén úgy látta, hogy ez a diszciplína a korszakos fejlõdések terén csõdöt mondott - rezignált kérdése ismételhetõ: "Van-e még értelme szociológiát csinálni?" Szükség van-e még szociológiára és szociológusokra, amikor napjainkban a szakértõk, az ökológusok, génbiológusok, politológusok, marketing és public relations tanácsadók és szociologizáló médiaszakemberek uralják a nyilvánosságot? Egyáltalán hova tûnt a szociológia a nyilvánosságból?
Jelzésértékûnek tûnik, hogy nem egy szakfolyóirat - amelyben a céh bennfentesei írnak a céhtagoknak - adott helyet a diszkussziónak: visszatérni az 1970-es évek hagyományaihoz, a szociológiát újra a nyilvánosság elé vinni hosszú egyetemi magányából. A kérdések fontosságát mutatja, hogy a megszólalók között találjuk Renate Mayntzot, a kölni Max Planck Társadalomkutató Intézet vezetõjét, a Max Weber-interpretátor marburgi Dirk Käslert, a Humboldt Universitäten tanító és egyben a Berliner Journals für Soziolgie társkiadójaként jegyzett Hans-Peter Müllert, a bambergi Gerhard Schulzét, a német szociológia két neves "idegenlégiósát", Peter Wagnert Coventrybõl, Ralf Dahrendorfot Oxfordból, és vitazáróként Pierre Bourdieu-t.
A szociológia varázstalanítása
Abban csaknem minden szerzõ egyetértett, hogy soha nem volt még akkora konjunktúrája Németországban az egyetemi szociológia oktatásának, mint napjainkban. (Példaként elég csak Hamburgot említeni, ahol több mint 3000 hallgatója van a szociológia szaknak. Az utóbbi években hasonló jelek figyelhetõk meg itthon is. Hova tûnt az ELTE 15-20 fõs felvételi "álomhatára"? Nem is beszélve a magánegyetemeken indított szociológia szakok hallgatói létszámáról.) Egyre több helyre vonult be a szociológia - közép- és felsõfokon - mint kötelezõ tantárgy. Lassan majd' minden szakmát - a vezércikk-írótól a szociális munkásig - utolért a "szociologizálás" varázsa.
Ettõl kell-e félteni igazán a szociológiát? - vetõdik fel a kérdés magától értetõdõen. A válasz - a szerzõk szerint - egyértelmûen nem. A szociológiáért elhangzott jaj- és vészkiáltások okainak keresésében (és megtalálásában) természetesen már közel sem volt ilyen nagy az egyetértés.
Provokatív vitaindítójában - a Die Zeit házi szerzõjének számító - Warnfried Dettling a szociológia krízisét összekapcsolta a jelenkor krízisével. Abból indult ki, hogy a szociológia mint diszciplína hanyatlásának egyik oka, hogy kutatási tárgyait tekintve meghasonlott. "A szociológia kategóriái bizonyos történeti, társadalmi feltételek között keletkeztek, és ezek a feltételek egyre inkább a múltéi. Az a társadalom - amelyet a szociológia a mai napig gyakran reformszándékkal vizsgált - a megszokott értelemben nincs többé, csak individuumok vannak, akik már hosszú ideje nem a régi társadalmi alakzatok között mozognak" (Dettling 1996: 23).1 Véleménye szerint mindenekelõtt a régi, tradicionális politikai tér vált üressé. Noha továbbra is lehet zavart kelteni, sztrájkolni és demonstrálni, de ezek a felvonulások sokkal inkább hasonlítanak a múlt gyászmeneteihez, mintsem a jövõ viharos elõszeleihez. Amit ezek a mozgalmak elérhetnek, az nem más, mint a globalizáció - ami egyáltalán nem tekinthetõ releváns politikai címzettnek akkor, amikor az emberek társadalmi, szociális sorsáról a döntések olyan helyeken születnek, ahol nincs társadalmi protest és nincs elég demokratikus participáció. Nemcsak arról van szó - vélte Dettling -, hogy a politika utópikussá válik, és a boldogság egy távoli szigeten keresendõ, hanem hogy itt és most nem találhatók olyan helyek, ahol a közösségi dolgok megtanácskozása és alakítása lehetõvé válna. "A múltban a szociológiai modellek és politikai utópiák még lehetségesek voltak, mert körülhatárolt és strukturált politikai térben léteztek. A társadalom volt a nemzet belsõ oldala. De amikor e kettõ, a nemzet és a társadalom... a kettõ együtt, harapófogóba kerülnek - az individualizáció által belülrõl és a globalizáción keresztül kívülrõl -, mit jelent akkor a teória és a praxis?" (Dettling 1996).
A kérdést más oldalról megközelítõ Dirk Käsler szerint a korábban monolitikusnak gondolt szociológiai diszciplína ma olyan helyzetben van, mint az európai nemzetállamok. Mindkét koncepció, mind a szociológia, mind a nemzetállam a 19. század gondolati gyermeke volt. Miként a nemzetállamok állampolgáraiknak biztonságot és identitást, presztízst, jólétet és polgári jogaiknak nyilvánosságot adtak - ugyanezt kínálták a régi szociológiai diszciplínák: foglalkozási státust, intellektuális identitást és kollegiális szociális hálót. A helyzet annyiban módosult, hogy a diszciplínák (nemcsak a szociológia) kvázi-nemzetállami képzõdményei nemzetek közötti, nemzetek feletti konstellációkba mentek át. Mindezt azonban - mondja optimistán Käsler - "nem a szak orientációs kríziseként kell elsiratni, ha már nincs más indícium a hanyatlásra. Ráadásul sok dolog arra utal, hogy a régi diszciplínák - mint a nemzetállam is - továbbra is egzisztálnak, mivel azok hasznosak még az identitásra, a közvetítésre, a közösségi tradíciókra" (Käsler 1996: 43).
A dettlingi "kríziskoncepció" gondolati tévedésnek vélt hibáira élesen csapott le Peter Wagner, ironikus szenvtelenséggel megírt hozzászólásában. Véleménye szerint a most zajló vita - amelyben a szociológia és a politika bírálata egyaránt fellelhetõ - sok tekintetben hasonlítható a Pierre Rosanvallon és Luc Boltanski között kirobbant polémiához (Wagner 1996).2 "Dettling megállapítja egyrészrõl, hogy a társadalom megértése veszendõbe megy abban a korszakban, amelyben »vége immár a szociológia által nyújtott bizonyosságoknak«. Tény, hogy valóban létezik egy régi keletû eszmei áramlat, amelyre többé-kevésbé ráillik Dettling leírása. A funkcionalizmus és a rendszerelmélet különbözõ változatai tartoznak ide, amelyek a német szociológiában különösen virulensek, de ezek elemzõ ereje az utóbbi idõben kapott friss csomagolás ellenére sem növekedett meg. Max Weber egyébként már 1904-ben figyelmeztetett az olyasfajta »kollektív fogalmak« kritikátlan alkalmazására, amelyek »nem állják ki a fogalmilag tiszta elemzés próbáját«... Sajnos vajmi csekély foganatja volt e figyelmeztetésnek" (Wagner 1996). Másrészt, ha Dettlingnek igaza lenne abban, hogy a cselekvésre orientált kollektívum eltûnése után "már csak egyének" léteznek, akkor sincs ok az aggodalomra - állítja Wagner szarkasztikusan -, mert kéznél van egy újabb teória: a racionális választások teóriája. Ez már nemcsak a közgazdászok, hanem a szociológusok, politológusok számára is tananyag (persze ez még korántsem bizonyítja magyarázóerejét).
Úgy tûnik, a szociológia varázstalanításának elméleti megalapozása inkább politológiai síkra terelõdött a vita elsõ témakörében, és éppen a szociológiai jellegû bizonyítást hiányolhatjuk a diszkussziókból. Minthogy egy újabb "elmélet" születésének lehettünk tanúi, fontos megjegyezni azt a trivialitást, hogy az elméletek csak kijelölik a lehetõségeknek azt a körét, amelyen belül végbemehetnek az emberi cselekvések. A társadalmiság megjelenési formái és a társadalmi rend ismérvei ezekbõl az elméletekbõl nem vezethetõk le. Kétségtelen, hogy ahol más diszciplínák megtalálják sajátos tárgyukat - a közgazdászok a gazdaságot, a politológusok a politikát -, ott a szociológusok csak a perspektívát találják. Az õ perspektívájuk a modern társadalom mûködése és problémája a jelenlét aktualitásában. Vagy másképpen, ahogy Gerhard Schulze megfogalmazta: "... a szociológia a dolgok önmegfigyelésében áll, amik állandóan változnak. Persze itt rögtön adódik a preciziálódás és az aktualizálás közötti dilemma. Történelmileg kialakult képünk és egyetértésünk van arról, hogy milyennek is kell lennie a tudománynak. Ez a szociológia esetében a precizitáshoz és egyben tévútra is vezetne minket. Nem léteznek tartós, megbízható szociológiai ismeretek. A szociológia az egyik jelen diagnózistól a másik jelen diagnózisig mozog" (Schulze 1996: 35).
Felismerhetõ-e még a fa, ha már gyufaszálakká darabolták?
Mielõtt a következõkben részletesen rátérnénk arra, hogy a szerzõk milyen - a diszciplínán belüli - okokban látták a szociológia válságát, érdemes számba venni bizonyos, rajta kívül esõ momentumokat is. Egyrészt, napjainkban szinte világszerte megfigyelhetõ tendencia a társadalmi kutatásokba fektetett erõforrások drasztikus redukciója. Továbbá, egyre inkább elõtérbe kerültek az interdiszciplináris kutatások, a régi diszciplína-határok egyidejû széttöredezésével (elég csak példaként említenünk az area studies-t, a culture studies-t, az ethnometodológiát vagy a kauzális modellezést).
Ugyanakkor, a fentiekkel parallel módon, mind inkább jellemzõvé vált a szociológiára is a specializáció. Voltak, akik a szociológia válságának egyik fõ okát ebben látták, mivel az egyes részszociológiák3 egymással már alig kommunikálnak és különösebben nem is értékelik egymást. Kétségtelen tény - bár meglehet, túl általánosító -, hogy a tematikai specializáció folytán a szociológiát lassan elborítják "az ennyi és ennyi százalék" gyomjai. Gyökeret vert a szociológiában is az a nézet, hogy "amit falszifikálható módszerekkel nem lehet megragadni, az egyszerûen nem létezik. (Az önhülyítés figyelemre méltó programja ez, ami által a tudomány nevû társadalmi intézmény is nem-létezõként definiálható). A természettudományos paradigma térnyerése a szociológiában - variancia, falszifikálás, korreláció, kvantifikáció - nem zavartatja magát attól, hogy a társadalmi dinamika a fáradságosan összerakott modellt mindig összedönti. A vágyakozás a matematikailag megtámogatott analizálhatóság után erõsebbé vált, mint a józan ész" (Schulze 1996).
Az elõzõekkel ellentétben, Hans-Peter Müller szerint, "ahogy a társadalom különbözõ területekre tagolódik, ez a szak is úgy esik szét rész-szociológiákra (pl. munka-, család-, szabadidõ-, mûvészet- stb. szociológiákra). A valóságban tehát, minél kiépítettebb a szociológia, annál nagyobb a tartaléka a különbözõ tudásokból, továbbá ez az analitikus és empirikus tudás minél komplexebb, annál freg-mentáltabb, és nem illeszthetõ hozzá a többi szintézishez. Ez a helyzet azonban nem oda vezet, hogy a mind több szociológus mind kevesebbet tud, hanem, hogy eltolja a társadalmi fenomének közötti viszony leírását, magyarázatát, értékelését azok felé a feladatok felé, amelyekre a szociológia elkötelezi magát. Éppen a kötõjeles, rész-szociológiákban szerzi a szociológia az empirikus tudást tárgyáról. Az, ami általában a nyilvánosság figyelemküszöbe alatt marad, attól az még létezik a társadalomban. Jóval látványosabb lenne, ha a szociológia nem a leírással, hanem a magyarázattal foglalkozna. A nagy teóriák - mint a marxizmus, funkcionalizmus, strukturalizmus - vége után egyre nehezebb össztársadalmi magyarázatokat adni. Napjainkra túlsúlyba kerültek a szociológiában is a tárgyi vonatkozású középszintû elméletek - olyan társadalmi részterületekrõl, mint a család, a munka, a képzés stb. -, amelyeknek korlátozott az általánosíthatósága" (Müller 1996: 36).
Mindezekkel összefüggésben, vagy mindemellett, radikálisan megváltozott a nyilvánosságban - különösen az 1970-es 1980-as évekhez képest - a szociológia társadalmi megítélése. A vitában külön megközelítést képviselt Ralf Dahrendorf, Renate Mayntzcal és Pierre Bourdieu-vel egyetértésben. Dahrendorf szerint a valódi kérdés nem az, hogy mi van a szociológiával. A szociológiáról vitatkozni nincs értelme, mert az bürokratikus és ennélfogva irreleváns kategória, vagy ahogy - más helyen - aforizmaértékûen megfogalmazta: "A szociológia az, amit azok az emberek csinálnak, akik magukat szociológusnak nevezik, amikor azt mondják magukról, hogy szociológiát csinálnak. Nem több. A »szociológia« mint olyan keresése önmagáért való dolog, tiszta metafizika, ami alaptalan és egyszersmind reménytelen" (idézi Schulze 1996). Dahrendorf szerint a fõ kérdés inkább az, hogy honnan jön ma az a nyilvános tudomány, amely segít, hogy korunk állapotai között élni tudjunk és jobban megértsük õket. Válasza cseppet sem lelkesítõ, és felsejlik benne a szociológiával való leszámolás momentuma is. "Nem az egyetemekrõl, ahogy ezt egyszer már kijelentettem. Nem onnan, ahol a szakok és a diszciplínák a kapcsolati tõkéikkel uralják a teret. Az egyetemek sokféle okból azokká a helyekké váltak, ahol diákokat kvalifikálnak nagy tömegben, ahol tudósok tevékenykednek és más tudósokkal beszélgetnek... Az egyetemi tudomány többé nem nyilvános tudomány. Ezen lehet sajnálkozni, de egyelõre ez a realitás. Hová vándorolt ki a nyilvános tudomány? Mindenekelõtt az alkalmazott politológiai intézetekbe, a szakértõi tanácsokba - a pártok agyüzemeitõl a továbbképzési intézményekig" (Dahrendorf 1996: 35). Véleménye szerint ma már nem a szociológia az, amely válaszokat tud adni korunk kérdéseire, hanem a gazdaságtörténet, a szociálantropológia és a megújult politikai gazdaságtan.
Érdekes módon ez a lakonikus indoklás - amely az egyes diszciplínák jeles képviselõinek a felsorolására szorítkozott - nem váltott ki különösebb viharokat a vita során. Vajon most, az új század küszöbén véglegesen fel kell adni a szociológia születéskori álmát, hogy vezér-tudomány legyen?
Dahrendorf a továbbiakban a "szociológusoknak" is feladja az utolsó kenetet. "Szociológusokat is mind ritkábban találunk. Miért? Volt idõ, amikor izgalmas volt szociológusnak lenni, mert azok, akiket annak neveztek, nagyon termékenyek voltak a nyilvános diszkussziókban. A szociológia valóban antibürokratikus volt, mert sokan kétségbe vonták, hogy ez a valami - a szociológia - egyáltalán létezik-e, és ennek következtében excentrikus szellemek megszólítva érezték magukat. Ez ment a húszas években és a háború után újra... Létezett a tudósok nyilvános társadalmi elkötelezettsége. Ez késõbb eltûnt, és a szakkollégák hermetikus zsargonja kapott tudományos teret (Dahrendorf 1996).
Tehát a szociológiát is utolérte a szükségszerû professzionalizálódás és bürokratizálódás, de a dahrendorfi verdikt szerint: "A megnevezett okokon kívül, amilyen a bürokratizálódás, van egy további ok is. A szociológusok eléggé hosszú ideig olyan társadalmi erõket identifikáltak, amelyek intézményeket testesítettek meg vagy éppenséggel kétségbe vontak. A szociológusok elvesztek az intézmények látókörében. Ehhez akaratlanul, a magam »homo sociologusával« szintén hozzájárultam. 1968-ra a »nem intézményesített« tétel elérte a csúcspontját és anti-institucionalista nehezteléssé vált. Általánosságban az intézmények meg nem értése és az intézményi oktatás kiterjedése a jelen analizálhatóságának gátjává vált... A lényeg (ma), hogy bizonyos, határozott társadalmi kérdésekkel kell törõdni. Társadalomtudósokra van szükség sok helyen, és olyanokra, akik a jó társadalomról gondolkodnak. Hogy ezek éppen szociológusok-e, az teljesen mindegy" (Dahrendorf 1996).
Hogyan tovább?
A hogyan tovább kérdése - a szociológia jövõre orientált programja - a vitában szorosan összekapcsolódott az 1989 óta bekövetkezett változások értékelésének kérdésével.4 Ezzel kapcsolatban Hans-Peter Müller önkritikusan állapította meg: "1989 után mi, szociológusok orientációs krízist éltünk át. Már a központi problémák megnevezése és az igaz kérdések megfogalmazása is nehezünkre esett. Egyik oldalon hittünk a posztmodernben, a másik oldalon Keleten megéltünk egy »újra-modernizációt«, ami a Nyugatra is visszahatott. A globalizáció vihara hozza magával a munkahelyeket, a nyereségeket, a bevándorlást és a szociális államtól való függõséget. A munkatársadalom krízise, amelyet a szociológia már az 1980-as években diszkusszió tárgyává tett, itt és most új gondolkodási modellt követel... Németországban, úgy tûnik, a jelek nem kedvezõek. Ha valaki ma a korszellemet akarja megragadni, akkor a szorongó rendszer-konzervativizmus és az öntudatos progresszió szakadéka között beszélhet. Egyik oldalon mindennek úgy kell maradnia, ahogy a régi Bundesrepublikban volt..., a másik oldalon pedig az Ossik átnevelése folyik az Összwessikhez... Jövõképes szociológia kell, olyan, amelyik nem a tárgyvesztését siratja, hanem - felvértezve - új tárgyakat és új válaszokat is keres" (Müller 1996).
Abban teljes volt az egyetértés a vita résztvevõi között, hogy a jövõképes szociológia útja nem a pillanatfelvételt szolgáltató kérdõíves munkákban és az érdekes empíriákban (pl. fiatalokról vagy bevándorlókról) rejlik. A szociológia megújulásának kérdései - és nem szentenciái - két figyelemre méltó tanulmányban rajzolódtak ki. Az egyik Gerhard Schulze írása volt, aki öt pontban foglalta össze a szociológia jövõjének kérdéseit. Elõször is - a szervezeti kérdéseket taglalva - konzekvensen fel kell törni az egyetemek kanonizációs kényszerét, intézményeit pedig radikálisan modernizálni kell a szakon belüli "akolmeleg" és a kapcsolati tõkék megszüntetésével. Schulze úgy látja, hogy a szociológiának fel kell végre adnia azt a reménytelen becsvágyát, hogy valamit az alkotóelemekrõl felfedezzen és búcsút kellene venni a túlburjánzott természettudományos modelltõl. A szociológiának újra leíró és nem analitikus tudománnyá kell válnia és meg kell találnia a visszavezetõ utat elhanyagolt kutatási tárgyához, a társadalomhoz. Továbbá - mint írja - a szociológia feladata, hogy állást foglaljon, ítéljen és értékeljen. "Az a banalitás, hogy az értékítéleteket nem lehet empirikusan megalapozni, nem igényel további megvitatást. Az a banalitás ellenben, hogy a szociológia csak akkor lesz érdekes, ha a reális konfliktusokban állást foglal, elfelejtett problémákat feltár, elúszó célokat tisztáz - ezt a banalitást mint a szociológiai gondolkodás elõfeltételét méltán üdvözölni kell" (Schulze 1996). Végezetül pedig a szociológiának - mint nyilvánossági munkának - afelé a publikum felé kell fordulnia, amely kívül esik a szakmai miliõjén, és amely végsõ soron el is tartja, anélkül persze, hogy ez szakmai prostitúcióvá válna. Amikor tehát a szociológia megpróbál újra "érdekes" lenni a társadalmi nyilvánosság számára, éppen ezáltal veszi komolyan alapcélját: "átláthatóvá tenni az emberek számára az általuk alkotott szociális valóságot".
A szociológia megújulásának lehetõségét Pierre Bourdieu két lényeges momentumban fogalmazta meg: "ne hagyjuk tudományukat vélemény-technikává zülleni", illetve "a demokráciához hozzátartozik a feltárt igazságtalanságok okainak kutatása", és azért a szociológiának újra "csendháborító szociológiává" kell válnia. A dahrendorfi szkepszissel ellentétben Bourdieu úgy vélte, hogy "a szociológia hozzá tud járulni a demokratikus politikai cselekvésekhez és így minden polgár kormányzásának és boldogságának szavatolásához is" (Bourdieu 1996: 33). Nézete szerint a szociológia jövõbeni szerepét erõteljesen meghatározza az, hogy a demokratikus politika egy nagyon régi alternatíva modernizált formája elõtt áll: választania kell "a technokraták arroganciája - akik minden embert - akarják, nem akarják - boldoggá, sikeressé tennének - és a demagógok szolgálatkészsége között, akik pedig csak a kérdésfeltevések egyszerûségére figyelnek, arra, hogy ezek hogyan láttathatók a piaci mutatókban, behozatali kvótákban vagy népszerûségi görbében. Az igazán demokratikus politikának azonban ezeket az alternatívákat meg kell tagadnia" (Bourdieu 1996). Véleménye szerint a technokrata tévedések konzekvenciáit - amelyeket a megcsonkított közgazdasági definíciókon keresztül követnek el - éppúgy be kell mutatni, mert nem mindegy, hogy milyen árat fizet ezért a társadalom szenvedésekben, erõszakban és a gazdaságban. Lényegesebbnek tartja - a téma szempontjából is - a hangsúlyt demagógiai tévedésekre és az ezeket produkáló közvélemény-kutatók ("mai utódai azoknak a látszattudósoknak, akiket Platón találóan doxozófusoknak nevezett") mûködésére tenni, akik hagyták a szociológiát vélemény-technikává zülleszteni. Az "igazi" szociológia azonban "nem elégszik meg azzal, hogy hozzájárul a társadalmi illúziók kritikájához, ami feltétele a demokratikus választási lehetõségnek. A szociológia, túl ezen, megalapozhat egy realista utópiát, ami a felelõtlen voluntarizmustól éppen olyan távol van, mint a fennálló rend iránti "tudományhivõ" rezignációtól. Ténylegesen ellenszegül a doxozófusok tökéletes praktikáinak, akik a kérdezettnek csak azt a kérdést teszik fel, amelyet nekik a politika világa. Nem, a szociológia célja az, hogy a külsõ látszatok mögé és gyakran ennek a látszatnak a diskurzusa mögé pillantson... A szociológia realista eszközöket kínál fel, amelyekkel képes ellene hatni a társadalmi rend immanens tendenciáinak. Aki ezt determinizmusnak nevezi, annak szabadjon egy dolgot a figyelmébe ajánlanom: annak, aki repülõgépeket épít, elõször a gravitációs törvényt kell ismernie ahhoz, hogy ezt a törvényt hatásosan le tudja gyõzni és fel tudjon emelkedni a levegõbe" (Bourdieu 1996).
Végezetül egyetlen szerzõ sem kívánta a szociológusokat a döntéshozatalhoz irányítási eszközökkel szolgáló, empirikusan felvértezett szakértõként látni. Megfogalmazódtak ezzel szemben korunk "ideális szociológusának" karaktervonásai: nyílt és a nyilvánosságban is otthonos, határokat átjáró, interpretáló - a próféta képében tetszelgõ és a bürokrata helyett.
A fenti ismertetés a német szociológia helyzetérõl szólt, de úgy gondolom, sok tanulsággal szolgálhat hazai viszonyaink elemzéséhez is. A vita végeztével egy hozzászólót mindvégig várni és hiányolni lehetett, és ez Jürgen Habermas volt. Az õ megszólalásával talán még teljesebb képet kaphattunk volna. Csak sejteni lehet - a múlt év novemberében Heidelbergben, a Karl Jaspers-díj átvételekor tartott elõadása nyomán (Habermas 1996) -, hogy Habermas újra visszaevezett a filozófia békésebb vizeire.
Jegyzetek
1. A cikk "Fach ohne Boden" címének pontos fordítása "Szak talaj nélkül", de tágabb értelmezésben egy szójáték (Fass ohne Boden - feneketlen hordó) van elrejtve a címben.
2. Pierre Rosanvallon "Új társadalmi kérdésekrõl" címmel jelentette meg két évvel ezelõtt könyvét. "Ebben a mûben kifejtette, hogy a társadalmi jelenségek megértése azért válik egyre kevésbé kielégítõvé, mert maguk a jelenségek egyre inkább elvesztik határozott körvonalaikat. Ugyanakkor egyre többet tudunk az egyénekrõl és a közöttük mutatkozó különbségekrõl... Luc Boltanski joggal reagált bosszúsan arra, hogy Rosanvallon visszaélt a tõle származó eszmefuttatásokkal... Fõleg az bosszantotta fel, hogy a szociológiai ábrázolás gyengéinek kritikus megvilágítását használják fel a politikai reform körül zajló vita meghamisítására. Ha ugyanis nem létezik többé társadalom, hanem csupán egyének, akkor a társadalmi cél nem érhet többé célt" (Wagner 1996: 33).
3. A németben erre a kötõjeles szociológiák (Bindestrich-Soziologien) kifejezés használatos.
4. S. M. Lipset érdekes megjegyzését idézi Dettling ezzel kapcsolatban. Lipset átlapozott egy 1969-es válogatást és megállapította: "Hat szerzõbõl négyen, akik a kommunizmus összeomlásának lehetõségét látták - nem voltak kutatók, tudósok. Nyolc szerzõbõl hatan, akik viszont elfogultan tekintettek a rendszerkontinuitásra - kutatók, tudósok voltak." A társadalomtudósok tehát hasonlóképpen a szovjetológusok magyarázataira és a hosszantartó fejlõdésre koncentráltak és keresték azokat az intézményeket és értékeket, amelyek az állam és a társadalom létezését stabilizálják. Miközben az újságírók és a politikusok minden olyan "diszfunkcionális aspektust", ami krízist tud kiváltani, kiemeltek, hangsúlyoztak.
Hivatkozások
Bourdieu, Pierre 1996. Störenfried Soziologie (Csendháborító szociológia). Die Zeit, 26.
Dahrendorf, Ralf 1996. Die bunten Vögel wandern weiter (A színes madarak tovább vándorolnak). Die Zeit, 7.
Dettling, Wanfried 1996. Fach ohne Boden (Szak talaj nélkül). Die Zeit, 2.
Habermas, Jürgen 1996. Karl Jaspers Konzeption vom "Kampf der Mächte" (Karl Jaspers koncepciója az "erõk harcáról". In: Heidelberger Jahresbücher, XL, Springer Verlag, 25-37.
Käsler, Dirk 1996. Suche nach der guten Gesellschaft (A jó társadalom keresése). Die Zeit, 4.
Müller, Hans-Peter 1996. Störenfried mit mittlerer Reichweite (Csendháborítás középszintû elméletekkel). Die Zeit, 12.
Schulze, Gerhard 1996. Der Film des Soziologen (A szociológusok filmje). Die Zeit, 19.
Vannahme, Joachim-Fritz 1996. Zu allem fähig (Mindenre képes). Die Zeit, 26.
Wagner, Peter 1996. Der Soziologe als Übersetzer (A szociológus mint fordító). Die Zeit, 15. (Magyarul: Valóság, 12, 119-122.)