Czakó Ágnes

Czakó Ágnes
KISVÁLLALKOZÁSOK A KILENCVENES ÉVEK ELEJÉN
Vállalkozások-e a kisvállalkozások?

Közgazdászok, szociológusok, politikusok immár évtizedek óta gondolkodnak a gazdaságot integráló mechanizmusok együttélésén. Egyértelmûnek látszott, hogy - a szocializmusbeli állami redisztribúció dominanciája mellett-ellenére egyre erõsödõ - a piaci elven mûködõ szegmens autonóm szereplõi képesek az erõforrások hatékony kombinációinak megteremtésére. A hatvanas évek óta a gazdaság központi irányítása a politikai erõviszonyok függvényében engedte vagy próbálta visszafogni ezt a szférát. A vállalkozók, maszekok, kistermelõk, háztájiban dolgozók, melléküzemek szabadsága a piaci mechanizmusokat imitáló reformok keretei között bontakozhatott ki. A gazdaság dualitásáról beszéltek akkoriban: az állami tulajdonú nagyszervezetek ellenõrzött gazdálkodásáról mint "elsõ gazdaságról" és a gazdaság (kis)szereplõinek ezen kívül esõ, viszonylag autonóm, inkább piaci elven szervezõdõ jövedelemszerzõ tevékenységérõl a "második gazdaságban". A jelenség különféle értelmezéseinek részletezése helyett azt tartjuk kiemelendõnek, hogy a gazdálkodó egyének, háztartások egyszerre vettek részt mind az elsõ, mind a második gazdaságban.

A nyolcvanas évek elejére a második gazdaságban részt vevõk száma - a mezõgazdaság mellett más ágazatokban is - növekedett. Egyes szerzõk a termelési kooperációk "magyar modelljeként" a kívánatos modernizáció kézenfekvõ lehetõségét látták e skizofrén helyzet stabilizálásában. A második gazdaság újabb és újabb szereplõi jelentek meg - például finomodtak a különféle bérleti konstrukciók intézményei (amilyen a gebin), a korábbi komplex brigádok mintájára szervezett önelszámoló munkacsoportok alakultak, és az állami tulajdonban levõ termelõeszközöket bérbe lehetett venni. Tovább terjedt a hetvenes években a mellékmunka, a másodállás intézménye, a Liska-féle gazdálkodási játékszabályok szerint kísérleteztek néhány mezõgazdasági üzemben a szocialista nagyüzemek egyes egységeinek vállalkozói üzemeltetésével. A nyolcvanas években a bérlõk, kisszövetkezetek, kisiparosok, kiskereskedõk és a társas kisvállalkozások száma az állami-szövetkezeti szektorral összehasonlítva szembetûnõen megnõtt. Ideológiai kifogás azonban nem merülhetett fel ellenük, hiszen ezek a szervezõdések, intézmények úgymond "szocialista kisvállalkozások" voltak.

Az elnevezés hátterében ideológiai motívumok húzódnak meg: a gazdaság egészét jellemzõ állami tulajdon mellett hazánkban mindig létezett magántulajdonosi réteg, magánszektor, amelynek a fennmaradását a dogmatikus elképzelések átmenetinek vélték. A hatvanas évek gazdasági reformelképzelései és a politikai nyelvhasználat a "szocialista (kis)vállalkozások" megjelöléssel tették rendszerkonformmá a tradicionális önállók mellett megjelenõ újabb, félig-meddig magántulajdonosok gazdasági szerepvállalását. A "szocialista" jelzõ arra utal, hogy nem kell félni a magántermelõktõl, mert õk is a szocializmust gyarapítják, gazdasági céljaikat - autonómiájukat - alárendelik a velük szemben támasztott mindenkori "felsõ szintû" elvárásoknak. Mivel pedig kicsik, nem lehetnek kizsákmányoló munkaadók, kapitalisták. A magánvagyonszerzést (termelõ vagyon, lakás- és nyaralótulajdon) törvény korlátozta, attól sem kellett tehát tartani, hogy a szocialista kisvállalkozó esetleg túl nagy üzemet fejleszt ki magának. A szocialista kisvállalkozó, aki találékony, a szokásos napi nyolc óránál jóval többet dolgozik, ha kell, fõállása mellett termel, szolgáltat, ad és vesz, ideális és vonzó mintát ad másoknak, mert anyagilag is gyarapszik - igaz, csak a megengedett mértékben. Ez az elnevezés, ideológiai "megalapozottsága" ellenére, utal a vállalkozó-fogalom klasszikus schumpeteri értelmezésére: elismeri a gazdálkodói autonómiát - de csak meghatározott kereteken belül. Gazdasági döntéseikben a kisvállalkozók kvázi-piaci kalkulációt követve alkalmazkodtak a sajátos magyar piaci keretekhez, az állami nagyszervezetek mellett, az elsõ gazdaságot úgymond kiegészítve, kisegítve mûködnek. (A kiegészítõ, kisegítõ funkcióról egész "szakirodalomnyi" írás született az ideológiai vitákban.)

A nyolcvanas években a vállalati törvény, majd a társasági törvény elfogadása után többféle társas vállalkozási forma is megjelenhetett. Az állami vállalatok társaságokká alakítása "felülrõl", a kisvállalkozási lehetõségek bõvülése pedig "alulról" serkentette az egyéni formák mellett a jogi személyiséggel rendelkezõ és a jogi személyiséggel nem rendelkezõ társas vállalkozások számának folyamatos növekedését. Közben megváltozott a szóhasználat is: új típusú kisszervezetekrõl beszéltünk akkoriban.

A (kis)vállalkozás és a (kis)vállalkozó az államtól való viszonylagos függetlensége okán a reformok megtestesítõje lett, hiszen a gazdasági-társadalmi változások során - akár pozitív, akár negatív hõsként - mindvégig rájuk irányult a figyelem. A nyolcvanas évek közepére, végére számuk több százezerre nõtt (Laky 1987). A folyamatot értékelõk közül sokan úgy vélték, hogy a gazdaság "piacivá" tételéhez elengedhetetlen az önállóan gazdálkodók társadalmi csoportjának növekedése. Az idejétmúlt "minél nagyobb (szervezet), annál szocialistább" nézetet felváltotta az új tézis: "minél több a kisvállalkozó, annál nagyobb a piac". Éppúgy, mint a századelõ szociológusai és történészei, a kapitalizálódás - a piacgazdaság kialakulásának - kulcsszereplõjét látták a hetvenes-nyolcvanas évek vállalkozóiban: ha nõ a kisvállalkozók száma, bõvül a társadalom polgárrá válni akaró és képes rétege.

A vállalkozók széles és differenciált társadalmi rétegén belül a kis- és közepes vállalkozások számának gyors növekedése másokban kétséget is ébreszt, vajon vállalkozók-e õk a fogalom közgazdasági (schumpeteri) értelmében. Gazdálkodásuk elsõdleges célja vajon a tõke hatékony mûködtetése, a profitszerzés vagy inkább az, hogy családjuk számára megfelelõ fogyasztási színvonalat biztosítsanak saját munkavégzõ képességük önálló értékesítésével, avagy inkább egy meghatározott tevékenységi körön, ágazaton belül a megélhetést biztosító kistermelést részesítik elõnyben (Laky 1987; Gábor 1994).

A kisvállalkozói kör mindenesetre bõvült az utóbbi évtizedben. Kétségtelenül megnövekedett ebben a szektorban a foglalkoztatottak (és tulajdonosként résztvevõk) létszáma. A növekedést egyértelmûen pozitívan értékelhetnénk, mivel a reformszocializmus viszonyaihoz képest ez idõ alatt sok minden átalakult. Megváltozott a gazdaság tulajdonosi szerkezete: az állami, önkormányzati (korábbi tanácsi) tulajdon dominanciája a vállalati átalakulások, majd a privatizáció következtében fokozatosan leépült. A kilencvenes évek legeleje óta a gazdaság termelési/tevékenységi struktúrájában is lényeges változások következtek be, különösen a keleti piacok elvesztése következményeként. A politikai rendszer változása pedig szabadságot, jogot biztosított az önálló vállalkozási tevékenységhez, a tulajdonossá váláshoz. Mindez elõidézte a kisvállalkozói csoport számbeli növekedését, de természetesen nem jelenti automatikusan gazdálkodói lehetõségeiknek és tevékenységük eredményének javulását, illetve növekedését.

A kisvállalkozóvá válás - vagyis az, hogy valaki magát kisvállalkozóként regisztráltatja - döntés arról, hogy az illetõ a rendelkezésére álló gazdálkodási erõforrásokat a jövõben szabad akarata szerint úgy használja fel önálló gazdálkodóként saját felelõsségére, hogy saját maga vagy családja számára a legkedvezõbb hozamokat biztosítsák. A vállalkozói tevékenység e meghatározása igen hasonlít Hobsbawméhoz, melyet mottóként idéz Baumol (1990): "gyakran abból indulnak ki, hogy a vállalkozó célja az innováció, ez azonban nem így van: a cél a haszon". Legtöbben Schumpeter (1928) mûvére hivatkoznak a definíciót illetõen. A szerzõ az innovatív magatartást tartja a vállalkozói tevékenység legfõbb mozzanatának (beleértve mind a technológiai, mind a termelési, piaci vagy a szervezési innovációt). Innovatívnak számít - legalábbis a személyes haszonszerzés szempontjából - annak felismerése is, hogy a vállalkozás puszta léte - valódi gazdálkodási tevékenység nélkül is - eszköz lehet különféle jövedelmek elsajátítására, amire a vállalkozás nélkül nem lenne mód (lásd Sik 1994). Levezethetõ, hogy az egyéni haszonszerzés és innovatív készség mely strukturális körülmények, játékszabályok hatására fordul visszájára. Baumol (1990) szembeállítja a produktív vállalkozásokat az improduktív és a destruktív vállalkozásokkal, amelyek kétségkívül jövedelem- és haszonszerzést jelentenek a vállalkozás tulajdonosának, de a társadalom erõforrásainak szétrombolása, el- és kisajátítása révén (korrupció, minõségrontás, adóeltitkolás, -nemfizetés, maffiaszervezés piacokért, áruhamisítás, lopás, feketézés, guberálás stb.). Természetesen a hazai kisvállalkozások között is vannak olyanok, amelyeket üres, alvó vagy álvállalkozásoknak szoktak nevezni, de ezek a statisztikai regiszterekben legális, létezõ vállalkozásokként szerepelnek - hiszen különben nem lehetne õket "felhasználni" -, csak a tevékenység, könyvelés és tranzakciók tüzetes elemzésével lehet eldönteni róluk, hogy egyedüli funkciójuk a vállalkozásokhoz kötõdõ elõnyök megszerzése. Nem kétséges, hogy ilyen lehetõségek felismerése vállalkozások alapítására sarkall, ha az alapítás és a mûködés látszatának fenntartási költsége tartósan kisebb, mint az elérhetõ elõnyök hozadéka (errõl bõvebben lásd Laki 1994; Czakó-Vajda 1995).

Gazdaságszociológiai szempontból lényeges mozzanat, hogy a (kis)vállalkozások a magántulajdonukban levõ eszközeiket használják fel a gazdálkodásban, bármekkora is e javak, tõkebefektetések értéke. Foglalkoztathatnak fizetett és nem fizetett, állandó és idõszakos alkalmazottat, segítõ családtagot, ipari tanulót - bármennyit, ugyanis nem ettõl, hanem a termelési erõforrások felhasználásának módjától és az önálló gazdálkodó szándékától függ, hogy végül is a (kis)vállalkozói körhöz tartozók melyik jellegzetes típusát testesíti meg.

Az önálló gazdasági tevékenységet végzõk típusjegyeit Laky Teréz (1987) szemléletesen rögzítette, s ennek alapján foglalta össze egyik újabb mûvében (1994).

A többletmunkát értékesítõk célja a pótlólagos jövedelemhez jutás, az irányadó társadalmi réteg fogyasztási színvonalának követése. Csak akkora keresletet képes kielégíteni, amekkorát a tagok munkavégzõ kapacitása lehetõvé tesz. Tõkebefektetés nincs, mert a tevékenység sem igényli, és a jövedelmet amúgy is felélik, elfogyasztják.

Az önfoglalkoztatók (kistermelõk) célja a családi megélhetés biztosítása, megfelelõ fogyasztási színvonalon. Termelésük meghatározott tevékenységi körhöz kapcsolható, stabil piaci helyzet megõrzésére törekednek, és minimálisan szükségesnek vélt tõkebefektetésük is e stabilitást biztosítja.

A vállalkozásban a tulajdonos a befektetett eszközök értékét meghaladó nyereségre törekszik, saját tõkén kívül idegen forrásokat is kész mozgósítani, befektetését, illetve a tõke kivonását a várható megtérülés határozza meg.

E tipológia kiegészítéseként megjegyezzük, hogy a munkaerõpiaci aktivitás szempontjából az önálló gazdálkodók maguk szervezik meg saját és alkalmazottaik foglalkoztatásának feltételeit, s ha tevékenységük bizonyos méreteket nem halad meg, bármely fenti típusba sorolt önálló egyben önfoglalkoztató is. Az önfoglalkoztató teljes munkaidejét arra szánja, hogy önállóan teremtse meg saját vagy családja létalapját. Tevékenységének eredménye, befektetéseinek jövedelme a háztartásba kerül, fogyasztásra fordítják. A termelés vagy szolgáltatás színvonalának emelését a konkurencia kényszeríti ki, és a stabil piaci helyzet megõrzése érdekében eszközölt pótlólagos tõkebefektetések, beruházások nem haladják meg a szükségesnek tekintett minimális mértéket. Háztartása és jövedelemszerzõ tevékenysége nem válik el élesen.

A vállalkozó (az önfoglalkoztatóval szemben) üzleti tevékenysége során - mivel lekötött tõkéje megtérülését, hozamát a lehetõ legkedvezõbbnek szeretné tudni (bármekkora is ez a tõke) - kockázatot vállal és befektetését a kisebb hozadékot biztosító piacokról kivonja, és az ígéretesebb területre irányítja át. Természetesen a vállalkozó is önálló tevékenységének jövedelmeibõl él, de megélhetését ésszerûen nem teszi ki az üzleti kockázatnak, vagyis formálisan, szervezetileg elkülönítve kezeli vállalkozását és háztartásának gazdaságát. Üzleti nyereségét és a rendelkezésre álló szellemi erõforrásokat a tõke lehetõ legkedvezõbb értékesülése érdekében használja fel, visszaforgatja a gazdaságba, ha ez mutatkozik számára célravezetõnek (Laky 1987).

A kisvállalkozások tipizálása kétségtelenül segít abban, hogy eloszlassa a velük kapcsolatos meglehetõsen sematikus elképzeléseket, de nem elég ahhoz, hogy a hazai vállalkozásnyilvántartások alapján el tudjuk különíteni a megélhetés- és a piaci növekedésre orientált vállalkozásokat.

A többször feltett másik kérdés a kisvállalkozók társadalmi-gazdasági átalakulásban játszott szerepének megítélésével kapcsolatos. A kis- és közepes vállalkozások számának megnövekedése - mára már 800 ezer körülire tehetõ - sokak szerint az átalakulás fontos mozzanata, mert ez a piaci integráció kialakulását, végleges térnyerését jelenti Sik (1994) szerint ez úgymond a rendszerváltás sikerességének mutatója.

A tudományos és politikai közgondolkodás - néhány kivételtõl eltekintve - azzal számol, hogy ezek az önállók ugyanolyan stabil szervezetrendszerben mûködnek, mint a szocialista állami gazdálkodó szféra, és a tulajdonosok folyamatosan megmaradnak ezekben a kisszervezetekben, személy szerint is biztosítva a folyamatosságot. Holott a szabad vállalkozás fogalmába az is beleértendõ, hogy a személyükben szabad állampolgárok a saját és a családjuk megélhetési kilátásai függvényében dönthetnek önálló vállalkozói tevékenységük megszüntetése mellett is. A gazdaság mindenkori állapotát jellemzi, hogy a munkaerõpiacon megjelenõk mekkora hányada önfoglalkoztató, ezek mely iparágak, ágazatok nagyszervezeteibõl jönnek, és mi történik, ha megszûntetik önálló tevékenységüket, mely ágazatokban találnak másik munkahelyet, kilépnek-e a foglalkoztatottak közül vagy sem. A kisvállalkozások terjedését a piac növekedésével, valamint az önálló gazdálkodói létformát a polgárival azonosító nézetek vallói megfeledkeznek arról, hogy az ipar nagyszervezetei vagy az állam mint munkaadó a béren, fizetésen és az illetményen stb. kívül - természetesen a konjunktúra függvényében - különféle plusz juttatásokban részesíti a munkavállalót, (átmeneti) egzisztenciális biztonságot kínál számára. Az önfoglalkoztatás (nálunk úgy mondanák, kisvállalkozás) elsõsorban azokban a régiókban terjed a nyugati piacgazdaságokban, ahol egyes ágazatok válságba jutottak. A kisvállalkozó-önfoglalkoztató többletterheket vállal az alkalmazotthoz képest, mivel gazdálkodói tevékenységének, munkavégzésének feltételeit önmagának (családjának) kell megteremtenie.

A (kis)tulajdonosok foglalkoztatotti (munkaerõpiaci) státusának megjelölése nem olyan egyszerû, mint amilyen magától értetõdõen errõl beszélünk. A kis cégek tulajdonosai vagy társtulajdonosai nem feltétlenül vesznek részt a kisvállalkozásuk munkájában, dolgozhatnak aktív korúként fõállásban bárhol másutt - akár egy másik vállalkozásban is, melynek történetesen szintén tulajdonosai -, vagy lehetnek akár nyugdíjas (korú) kisvállalkozás-tulajdonosok is. A hazai képet még változatosabbá teszi, hogy kiegészítõ foglalkozásként is lehet valaki akár egyéni, akár társas kisvállalkozó. Ez a változatosság teljesen megfelel a hazai munkavállalók évtizedek óta bevált jövedelemszerzõ stratégiájának (a bevezetésben is említett mellékállás, másodállás, mellékfoglalkozás széleskörûen elterjedt volt). A mellékfoglalkozású vállalkozás a fõállás mellett végzett legális keresõtevékenység, bármely vállalkozási jogi formában megszervezhetõ.

A tulajdonosokat a foglalkoztatottitulajdonosi státus szerint három csoportba oszthatjuk:
- teljes állásban vállalkozók, akik csak a vállalkozói szférában dolgoznak fõállásban, kiegészítõ foglalkozásuk is vállalkozói tevékenység;
- mellékállásban vállalkozók, akiknek van munkaviszonya valamely állami vállalatnál, szövetkezetnél vagy költségvetési, illetve önkormányzati intézménynél;
- nyugdíj mellett vállalkozók.

(Elkülöníthetõ a többszörös tulajdonosok csoportja is: ezek a vállalkozók egyszerre több vállalkozásban is tulajdonosok - a fenti három kategória bármelyikébe tartoznak is. Azért indokolt róluk külön szólni, mert ez a csoport feltételezhetõen éppen a több vállalkozás mûködtetésével különleges pozíciót foglal el a vállalkozók társadalmában.)

Az önfoglalkoztatók és a kisvállalkozók körének empirikus elkülönítése nem egyszerû feladat, a tevékenység számos más aspektusát is figyelembe kellene vennünk ehhez. A statisztikai elkülönítéshez rendszerint a vállalkozás jogi formáját hívják segítségül. A fejlett piacgazdaságokban nem létezik a hazai értelemben vett egyéni kisvállalkozó. Vállalkozó az, aki önálló céget alapít. A jogi személyiségû cég rendelkezik ugyanis önálló, a tulajdonos magánvagyonától elkülöníthetõ vagyonnal, ami egy vállalkozás, vagyis tõkebefektetés alapfeltétele. A tulajdonlás ezen formája biztosítja ugyanis azt, hogy a termelõ tulajdon elszakad a természetes személytõl, nincs kitéve a személyes vagy családi döntések "szubjektivitásának", a társaság túléli a halandó vállalkozót (M. Weber). A jogi személyiségû cégek tulajdonosai háztartásuktól elkülönített vagyont visznek a termelésbe, a szolgáltatásba úgy, hogy gazdálkodásukban csak e meghatározott mértékig viselnek felelõsséget. A jogi személyiséggel nem rendelkezõ társas vállalkozások és a tradicionális (egyéni) vállalkozók, akik tehát nem cégek tulajdonosai, úgy gazdálkodnak, hogy háztartásuk és piaci tevékenységük nem feltétlenül különül el, piaci jövedelmüket a háztartásban elfogyasztják vagy a háztartás vagyonát-pénzét használják fel üzleti tevékenységük erõforrásaként. Õk a nemzetközi statisztikai konvenciók szerinti önfoglalkoztatók. (Kisiparosok, kiskereskedõk, szellemi önállók és a jogi személyiséggel nem rendelkezõ szervezetek tulajdonosai, akik aktív korúak, és teljes munkaidejükben önállóként dolgoznak, alkalmazottaik száma limitált.) A számlára dolgozó aktív korú egyéni szolgáltatók, kiskereskedõk, termelõk önfoglalkoztatók.

A hazai statisztikai nyilvántartás nem teszi lehetõvé a nemzetközi statisztikákban megjelenõ adatsorokkal való egyértelmû összehasonlítást. A legtöbb országban ugyanis hosszabb a munkavállalási kor, ismeretlen a jogi személyiség nélküli társas vállalkozás, csak a fõfoglalkozásúakat veszik számba. A hazai mezõgazdasági termelõszövetkezetek egykori tagjait sem tekinthetjük önfoglalkoztatóknak (Laky 1994; a külföldi adatok ismertetését lásd Laky 1995.)

A kisvállalkozások összetételérõl

A következõkben bemutatjuk az utóbbi években végzett adatfelvételek alapján, hogy az ipari, kereskedelmi, szállító, szaktanácsadó és a szolgáltató kis- és közepes vállalkozások között milyen különbségeket találtunk a fent jelzett szempontok szerint. Két reprezentatív vizsgálat adatait használjuk: 1993-ban a BKE Szociológia Tanszéke és a KSH Társadalomstatisztikai Fõosztálya - az OTKA és a Magyar Vállalkozásfejlesztési Alapítvány támogatásával - reprezentatív adatfelvételt készített a nem mezõgazdasággal foglalkozó kis- és közepes vállalkozásokról, majd 1996-ban ismét felkerestük ugyanezeket a kisvállalkozásokat, hogy gazdálkodásuk körülményeinek változásáról képet kapjunk, illetve megállapítsuk az eltelt idõ alatt bekövetkezett megszûnések arányát. (Az 1996-os felvétel értelemszerûen nem reprezentálja az adott év vállalkozásait, mivel nincsenek közöttük az 1993-as adatfelvétel után alakult kisvállalkozások.)

Az alábbi ábra szemlélteti, hogy a hazai szóhasználat szerinti kis- és közepes vállalkozások közül a jelzett formális ismérvek szerint melyeket lehet vállalkozóknak tekinteni, és melyeket nem.

A tulajdonos foglalkozási viszonya	Jogi személyiségû vállalkozó, cégtulajdonos	Jogi személyiség nélküli társaság tulajdonosa	Egyéni vállalkozó
Teljes állású	kft, részvény-társaság, vagyis cég, vállalat	betéti társaság, gmk	kisiparos, kiskereskedõ, szellemi önálló
Mellékállású	a fenti mellékállásban	a fenti mellékállásban	a fenti mellékállásban
Nyugdíjas	a fenti nyugdíjasként	a fenti nyugdíjasként	a fenti nyugdíjasként

Forrás: Czakó 1995.

= önfoglalkoztató

= vállalkozó

Vállalkozók azok, akik céget alapítanak és tevékenységüket teljes mértékben piaci kisszervezeti keretek között önállóan végzik, ezzel szemben a (jogi személyiséggel nem rendelkezõ) gazdasági társaságok tulajdonosai és az egyéni kisvállalkozók nem azok. 1993-ban az alábbi arányok szerint oszlott meg a kisvállalkozók csoportja önfoglalkoztatókra és kisvállalkozókra:

1. táblázat
A kisvállalkozók foglalkozási viszonya a vállalkozás jogi formája szerint 1993-ban

A vállalkozás jogi formája	Teljes állásban vállalkozó	Mellékállásban vállalkozó	Nyugdíj mellett vállalkozó	Összesen
Jogi személyiségû n^* = 50560	83,02	13,16	3,82	100,00
Jogi személy nélküli n^* = 59012	68,60	25,67	5,73	100,00
Egyéni vállalkozó n^* = 526837	62,81	25,85	11,34	100,00
Együtt n^* = 636409	64,95	24,82	10,22	100,00

* Az "n" itt az összesen 1679 megkérdezettbõl álló minta megoszlásai alapján a teljes sokaságra adott becslés.
Forrás: Czakó 1995.

= önfoglalkoztató

= vállalkozó

A cégtulajdonosok - közgazdasági, illetve statisztikai értelemben kisvállalkozók - aránya a hazai kisvállalkozóként nyilvántartottak között 1993-ban alig 7-8 százalék. A jogi formát alapul véve a sokaság több mint 90 százaléka önfoglalkoztató lenne, ha nem lenne oly elterjedt a kiegészítõ tevékenységként - mellékállásúként - bejegyzett vállalkozások száma (minden negyedikük ilyen). Mivel jelentõs a mellékfoglalkozásként végzett kisvállalkozás, az önfoglalkoztatás aránya ennél kisebb. Õk Laky Teréz tipológiája szerint a többletmunka-értékesítõk vagy mellékmunkában kistermelõk kategóriájába sorolhatók inkább. A teljes állásúként nem jogi személyiségû társas vállalkozásokban vagy egyéni vállalkozóként tulajdonosok aránya 58 százalék, azaz megközelítõleg 370 ezer ilyen tulajdonos volt 1993 õszén. Az általuk foglalkoztatottak számát is figyelembe véve az önfoglalkoztatásban érintettek száma (tulajdonosok + a teljes munkaidõs alkalmazottak összesen) - számításaim szerint, 1993 végén megközelítette a 750 ezer fõt. Ugyanez a szám a cégek esetében 120 ezer, vagyis a hazai kisvállalkozói szférában becsléseink szerint összesen csaknem 870 ezer ember dolgozott 1993 õszén.

1996 tavaszán, amikor ismét felkerestük ugyanezeket a kisvállalkozókat, ki-derült, hogy ugyanebbõl a sokaságból az önfoglalkoztatók immár kisebb arányt - 53-54 százalékot - képviselnek, vagyis számuk inkább csökkent, mint a vállalkozóké. A cégek tehát életképesebbnek bizonyultak, arányuk a kisebb, 440 ezres "maradék" sokaságban 15,5 százalék. Az eltelt két és fél év alatt nagymértékû változások következtek be: az 1993-1996 közötti évi átlagos megszûnési ráta 15,3 százalék volt - ami nemzetközi összehasonlításban nem nevezhetõ magasnak -, de a cégek és a társaságok mutatója sokkal alacsonyabb, mint az egyéni vállalkozóké. (Rendre: 4,5%, 7,2% és 16,9% szûnt meg az 1993-as kisvállalkozói állományból évente 1996 tavaszáig.) Ez igazolni látszik az elõbbi felvetésünket: a vállalkozói lét stabilitását valószínûsíti az, ha valaki társas formában - fõleg, ha cégként - lép az önállók körébe.

A legnagyobb túlélési esélye a fõállású tulajdonosoknak és azoknak volt, akik egyszerre több vállalkozásban is érdekeltek. (A mellékállásúak közül évente 20% szûnt meg, és a nyugdíjasok közül is évente minden negyedik lépett ki a kisvállalkozói körbõl.) A nagykereskedõ és a feldolgozóipari cégek, valamint a vendéglátóipari kisvállalkozások körében mutatkozott a legnagyobb stabilitás. Nagy megszûnési rátát regisztráltunk viszont az összes kisvállalkozás közel egyharmadát kitevõ kiskereskedõk és a nem bolti kereskedõk (ügynökök), valamint az ingatlan-bérbeadók körében. Az anyagi befektetéseket is igénylõ ágazatok teljes állású tulajdonosai maradtak meg inkább a vállalkozók között a vizsgált periódusban.

Az eltelt idõ alatt nem változott a kisvállalkozások 92 százalékának jogi formája, az egyéniek egyéni vállalkozók maradtak stb. Ehhez képest azonban változatos képet mutat a foglalkozási viszony: a tradicionális (egyéni) vállalkozók döntõ többsége ugyan megmaradt annak, ami volt, egész kevesen (7%) mellékállásban vagy nyugdíj mellett folytatják tevékenységüket, a társas vállalkozások körében azonban olyan változások tapasztalhatók, amelyek ismét adalékul szolgálnak annak valószínûsítéséhez, hogy a tényleges vállalkozások stabilizálódtak. Bár a cégek többszörös tulajdonosainak aránya 10 százalékponttal csökkent (29-rõl 19%-ra), ugyanennyivel nõtt azonban a fõállásban vállalkozók aránya (45-rõl 56%-ra), miközben a mellékállásúaké csökkent. A jogi személyiség nélküli társaságok tulajdonosai között szintén kisebb lett a mellékállásúak aránya, nõtt viszont a fõállásúaké. Az sem meglepõ, hogy a budapesti kisvállalkozások életképesebbek, mint a községiek, bár nincs nagy különbség közöttük településtípusonként.

Azt, hogy a kisvállalkozókként nyilvántartottaknak csak kisebbsége viselkedik piaci szereplõként "vállalkozói módon", maguk a megkérdezettek is visszajelezték (lásd Függelék 1. táblázat). Kétharmaduk számára jelent rendszeres munkalehetõséget a vállalkozás, negyedrészük pedig fizetését egészíti ki. A piaci, üzleti elképzelések megvalósítása vagy a társadalmi elismertség megszerzésének lehetõsége csupán néhány százalékukat motiválja. Ez utóbbi két megfontolás leginkább a cégek (többszörös, illetve fõállású) tulajdonosaira jellemzõ. A mellékállásúak és a nyugdíjasok úgymond vállalkozásait jogosan tekintjük jövedelemkiegészítõ (többletmunka-értékesítõ) tevékenységnek, hiszen õk maguk is ezt tartják saját vállalkozásuk legfõbb értelmének. Bár furcsa módon a mellékállásban társas vállalkozástulajdonosok 35-40 százaléka azt állította, hogy 1995-ben nem származott jövedelme a kérdezett vállalkozásból, a másik 40-55 százalékuk pedig kevesebb mint összjövedelmének felét kereste meg itt. A fõállásúak több mint kétharmada - minden vállalkozási formában - összkeresetének 75-100 százalékát adja a vállalkozás (lásd Függelék 2. táblázat).

A kisvállalkozóknak nevezett csoport nagyobbik fele biztosan nem gondolkodik tõkefolyamatokról, technikai, termelési újításokról, azért lett "vállalkozó", mert megélhetési körülményein akar javítani. Saját eszközeit felhasználva maga gondoskodik (vagy kénytelen gondoskodni) megélhetésérõl.

Erõforrások, a társadalmi háttér szerepe, változása

Mint említettük, a vállalkozói lét társadalmi meghatározottsága, a vállalkozóvá válás feltételei, valamint a vállalkozói tevékenység társadalmi megítélése már jóval több mint egy évtizede foglalkoztatja a kutatókat.¹ Ebben a periódusban jellemzõen a társadalmi elõnyszerzés egyik útjaként értékelték a kisvállalkozóvá válást. A közvélekedés vállalkozások iránti rendkívüli lelkesedését tükrözi a felnõtt lakosság körében a vállalkozói "hajlandóság" arányának 25-rõl 40 százalékra emelkedése 1988-1990 között.²

A már hivatkozott, 1993-ban végzett adatfelvétel tért ki legrészletesebben annak feltérképezésére, hogy a vállalkozók mint önálló gazdálkodók milyen saját - vagy családi - anyagi és a társadalmi kapcsolatokban rejlõ erõforrásokat használtak fel tulajdonosként tevékenységük megszervezésekor. E mutatók változásának tükrében következtetni lehet arra, hogy a mai vállalkozók (és önfoglalkoztatók) is társadalmi elõnyökhöz jutnak-e vagy sem.

Most "makroméretekben" vázoljuk a teljes kisvállalkozói kör számára elvileg rendelkezésre álló társadalmi, személyes vagy anyagi erõforrások³ általános állapotát. Bemutatjuk, hogy az egyes erõforrás-féleségekhez való hozzáférés lehetõsége milyen irányban befolyásolhatja az önálló gazdálkodók túlélési esélyeit.

Tudás, tapasztalat

Az önálló vállalkozóvá válást 1988-ban nagyban befolyásolták a magasabb iskolai végzettség és a vállalkozást megelõzõ munkahelyi életpálya, vezetõi életszakaszok. 1993-ban a fõállású vállalkozók között több a szakmunkás, a nõ, és 20 százalékuk 30 évesnél fiatalabb. Ez azt mutatja, hogy a tudás, tapasztalat mint erõforrás - amit rendszerint az iskolai végzettséggel és a munkahelyen szerzett tapasztalatokkal mérnek - látszólag veszített jelentõségébõl. Az 1991 óta alakult vállalkozások tulajdonosainak - az elõbbi részsokaságának - iskolai végzettségét vizsgálva az érettségizettek és a felsõfokú végzettségûek túlnyomó többségét regisztrálhatjuk (8 általánost vagy annál kevesebbet végzett a részsokaság 10%-a, szakmunkás 20%, érettségizett 40%, felsõfokú végzettségû 30%). 1996-ban a túlélõ kisvállalkozások tulajdonosai között - a vállalkozó foglalkozási viszonyának függvényében - ennél is nagyobb a szakmunkások és a felsõfokú végzettségûek aránya. Az egyéni fõállásúak - nemektõl függetlenül - egyharmada szakmunkás, és csak egyötöde felsõfokú végzettségû. A mellékállású túlélõk között ezzel szemben 53 százalék a felsõfokú végzettségûek aránya - a nõk között ez az arány 48 százalék. Ott maradtak meg többen a magasan kvalifikáltak, ahol a vállalkozások puszta létébõl is lehet elõnyökhöz jutni: mellékállásúak - cégben és társaságban -, valamint a többszörös tulajdonosok között. (Ez utóbbiak háromnegyed része felsõfokú végzettségû.)

Az 1990 utáni vállalkozók 60 százaléka 1993-ban még nem volt 40 éves, ez az arány az 1990 elõtti vállalkozók körében 33 százalék. Mivel a vállalkozások alapítása 1990 óta igen liberális szabályok szerint történik, gyakorlatilag semmilyen adminisztratív korlát nincs, bárki lehet kisvállalkozó. Valószínû, hogy a munkahelyi tapasztalat hiányában az iskolázottság felértékelõdik az önállóvá váláskor, különösen a fiatalok esetében. Adataink szerint az 1991 óta vállalkozó fiatalok is és szüleik is az iskolázott rétegekhez tartoznak, nyelvtudásuk is jobb, mint a régebbi vállalkozóké. A családi háttér, a neveltetés és a több (nyelv)tudás a fiatalok önállósodásában helyettesítheti a régebbi vállalkozók életében oly fontosnak látszó munkahelyi (vagy második gazdaságbeli) tapasztalatot. A megszûnések kapcsán regisztrált tendenciák szerint a nõk közül - akik, mint leírtuk, nagyobb arányban voltak mellékfoglalkozásúak, és képzettebbek az átlagnál - az átlagosnál jóval nagyobb arányban szûntették meg a vállalkozásukat (44%): az idõs, csak általános iskolát végzett nõk nyugdíjba mentek. A legfeljebb 30 évesek körében a gimnáziumi érettségivel rendelkezõk több mint fele is kilépett a vállalkozók közül (tipikus tevékenységük volt a mellékállású ügynökösködés, ami valószínûleg mégsem "jött be" mint üzleti lehetõség). A férfiak vállalkozásai megmaradtak (körükben a megszûnési arány 24%), de nagyobb a fiatal, gimnáziumban érettségizettek aránya a megszûnõk között. A megszûnés utáni pályafutás leírásából az látszik, hogy õk lehetnek azok, akik ugyanazt végzik majd, mint eddig, csak nem vállalkozásban, hanem például alkalmazottként. Vagyis nem a magasan kvalifikáltak hagytak fel a vállalkozással.

A vállalkozáskutatók többnyire interjús módszerekkel korábban arra a következtetésre jutottak, hogy a kisvállalkozók életútját erõsen befolyásolja, hogy a megkérdezett azelõtt részt vett-e a második gazdaságra jellemzõ tevékenységekben. Ez annak a hipotézisnek az igazolására szolgálna, miszerint a vállalkozói életpálya során a második gazdaságban való részvétel alapvetõen meghatározó. Ilyen tevékenységek például a korábbi háztáji gazdálkodás vagy vgmk-tagság, a mellékfoglalkozásként folytatott kisvállalkozói tevékenység, a fusizás és a családi vállalkozásba való besegítés. Adatainkból a várakozásokkal szemben az derül ki, hogy ezeknek a tényezõknek csak igen kevés megkérdezett életében volt szerepe. Minden tizedik tulajdonos döntésében közrejátszott ugyan, hogy azelõtt másodállású vállalkozó volt, a többi tényezõt egyenként 1-4 százalékban említették, igaz, a felsorolt tevékenységek valamelyike minden ötödiküket érintette. Halványul ennek jelentõsége, ha csak a fõállásúak csoportját vizsgáljuk, sõt, ha az 1991 óta alakult vállalkozások fõállású tulajdonosainak válaszait tekintjük, csak annyi a különbség, hogy például a korábbi másodvállalkozás szerepe körükben még kisebb. (Azon kevesek azonban, akik a második gazdaságra jellemzõ tevékenységek szerepére utaltak, jellemzõen 5 évig végéemkáztak, 3-4 évig voltak másodállású kisvállalkozók, 5 évig háztájizók, 10 évig bedolgoztak, 5 évig fusiztak és 4-5 évig családtagként segítettek kisvállalkozásban. Vagyis elég hosszú ideig "kettõs életet" éltek. Különösen felülreprezentált ez a társaság az idõközben megszûnt vállalkozások között.) Úgy tûnik, leszámolhatunk azzal az illúzióval - az idõ múlásával pedig különösen -, hogy a kisvállalkozónak nevezettek sokasága nagymértékben a második gazdaságbeli tapasztalatokkal felvértezve lép az önálló kisegzisztenciák, gazdálkodók terepére, s hogy korábbi személyes tapasztalataikat sokan kamatoztatják akár kisvállalkozóként, akár önfoglalkoztatóként (Czakó 1995). (Az más kérdés, hogy a kettõs élet mintáját a fiatalok is átveszik: szolgáltatásaik egy részét formálisan elszámolják, egyébként saját zsebre dolgoznak.)

Pénz, hitel, termelési feltételek

A "fizikai" erõforrások megteremtése, úgy látszik, nehézségekbe ütközik. A vállalkozók 70 százaléka anyagi erõfeszítéseket tett arra, hogy létrehozza vállalkozását, ezek negyed része banki eladósodást is vállalt, kétharmaduk azonban a saját háztartásának megtakarításait, anyagi erõforrásait használta fel, a barátoktól, rokonoktól kölcsönzött összegek is igen jelentõsek voltak. A régebbi vállalkozók a bankra és vagyonukra támaszkodhattak, az új vállalkozások megalapításában a családi ingatlanok szerepe megnõtt, de a háztartások megtakarításainak szerepe csökkent, mert valószínûleg olyanok is vállalkozók lettek, akiknek nemigen voltak megtakarításaik. Az 1991-1993 közötti tõkebevonások arányai azt mutatják, hogy az új vállalkozók inkább tõkekímélõ tevékenységekbe fogtak, vagy más miatt nem volt szükségük tõkebevonásra. A vállalkozók 9 százaléka vett fel bankhitelt, 6 százalékuk baráti, rokoni kölcsönt, 4 százalékuk pedig kedvezményes hitelt. Bonyolítja a vállalkozások pénzügyi helyzetének megítélését, hogy az 1992-ben veszteséges vállalkozások hitelekkel terheltek. A baráti kölcsönök fontosságát aláhúzza, hogy a tulajdonosok 22 százaléka mondta azt, hogy baráti alapon szokott pénzt kölcsönözni üzletfeleinek. A "fizikai tõke" megteremtéséhez szükség volt a háztartás erõforrásaira, felhalmozott vagyonára, ingatlanaira, baráti kölcsönpénzekre. A bankügyletek aránya - a vállalkozók hivatalos és ismerõsi kapcsolataiból láthatóan - azt mutatja, hogy az új, a városi és "többszörös" vállalkozástulajdonosoknak van módjuk (szükségük és fedezetük) hitelfelvételre (lásd Függelék 6. és 10. táblázat).

Kapcsolatok, barátok, rokonok

A vállalkozások jó egyharmada kereskedelemmel foglalkozott 1993-ban. Ez önmagában is kapcsolatintenzív tevékenység. A vállalkozások utóbbi jó tíz évben alakult társas formáira is jellemzõ, hogy rokonok és házastársak a munkatársak. A házastársak részvétele bizonyára adókímélõ megoldás is, de vannak kifejezetten olyan ágazatok, amelyekben hagyományos a rokonság vagy a házastárs részvétele. Jellemzõen rokonokra és házastársakra építenek továbbá azok, akik több cégben is tulajdonosok, és nincs más munkahelyük, csak vállalkozásaikból élnek. (Ezek aránya, mint már említettük, 1993-ban 10%-nál kisebb.)

Az 1993-as kisvállalkozói sokaságból az 1996-ban is mûködõk körében 65-75 százalék azok aránya, akiknek vállalkozásában valaha dolgoztak rokonok, házastársak bármilyen formában. A rokonság "megtartó" ereje - különösen az önfoglalkoztatóknak számító vállalkozási formákban - szembetûnõ. A barátok, ismerõsök részvételével alakított cégek is - úgy tûnik - inkább fennmaradtak, mint a lazább volt munkatársakból verbuválódott társaságok. (Az "erõs kötés"-nek nevezett rokoni kapcsolatok aránya rendre kisebb - a megfelelõ vállalkozási formában - a megszûnt vállalkozások között, mint a tovább mûködõk körében. A volt munkatársakkal, ismerõsökkel közösen végzett munka - az egyéni vállalkozásokban a barátok közremûködése - nem "véd meg" a megszûnéstõl. A "gyenge kötések ereje" - barátok, ismerõsök, volt iskolatársak, szomszédok, beajánlás - a cégeknél érvényesült igazán.

A nem kényszerbõl vállalkozók széles ismeretségi kapcsolatokat vesznek igénybe a munkatársak kiválasztásában, azok pedig, akik kényszerbõl, félelembõl lettek - zömmel "magányos" - vállalkozók, inkább a rokoni-bizalmi hálózatokon keresztül találnak munkatársat. Legalább minden második megkérdezett szokott üzleti partnereivel szabadidejében találkozni, névnapozni. Azok, akiknek egy másik cégük is van, különösen aktív és rendszeres kapcsolatápolók. Az üzleti partnereknek baráti alapon nyújtott kedvezmények szintén ilyen mértékben elterjedtek. A hivatalos szervezeti rendszerrel kialakított kapcsolatok összességében szegényesek, a nagyobb vállalatok feltehetõen könnyebben találnak utat az állami nagyszervezetekhez. Vannak azonban eltérések a különféle vállalkozói csoportok között: a vidékiek a helyi szervezetekkel állnak inkább kapcsolatban, az újak a külföldi vállalkozókkal és a kereskedelmi bankokkal, és a társas vállalkozók összességében nagyobb arányban mûködnek együtt a felsorolt szervezetekkel.

A formális szervezetek - a cégek és az önfoglalkoztató társaságok is - nagyobb arányban tartanak fenn kapcsolatot az állam gazdaságszabályozó szervezeteivel, mint az egyéni önfoglalkoztatók. Az adóhivatal és a társadalombiztosítás kivétel, mert a jogi formától függetlenül a teljes állásúak 60 százalékának volt hivatalos elintézni valója ezekkel. Szintén kivétel a helyi önkormányzat, mivel a helyi közigazgatásnak általában a tulajdonosok 35-40 százalékával van hivatalos ügye. Az érdekképviseletekkel - ki-ki a számára megfelelõvel - minden tizedik fõállású tulajdonos kapcsolatban állt. A nagyvállalkozók és vállalati vezetõk körébõl - szintén 1993. végi országos (TÁRKI) vizsgálat szerint - ugyanerre a kérdésre nagyságrendekkel nagyobb arányban válaszoltak igennel a menedzserek. A nagyvállalatok természetes "hivatalos" közege az állami gazdaságszabályozó szervezetrendszer, a kisszervezetek számára azonban egyáltalán nem az. A felsorolt szervezeteknél személyes nexus, ismerõs - aki adott esetben segíteni tud - a hivatalos kapcsolathoz képest rendre kisebb arányban fordul elõ mind az önfoglalkoztatóknál, mind a menedzsereknél.

2. táblázat
Kapcsolatok a lehetséges partner szervezetekkel 1993-ban (a kapcsolat aránya az összes tulajdonos között, százalék)

Hivatalos kapcsolatok
A partner szervezet	Jogi szemé-lyiségû cég	Nem jogi szemé-lyiségû cég	Egyéni vállalkozó	Menedzserek
Helyi önkormányzat	37,70	44,33	37,05	71,63
Pénzügyminisztérium	5,49	4,46	1,10	32,07
Adóhivatal	64,34	59,23	58,07	81,30
Vámhivatal	31,08	14,67	4,55	60,30
Rendõrség	8,80	7,88	5,81	43,96
Állami Vagyonügynökség	2,72	3,08	0,81	38,30
Társadalombiztosítási Hivatal/TD>	59,21	62,18	53,90	72,80
Kereskedelmi bank	34,74	24,96	12,97	76,30
Párt (bármelyik)	3,54	2,55	1,36	7,10
Érdekképviselet	12,18	8,99	9,55	40,86
Ismerõsök, baráti kapcsolatok
Helyi önkormányzat	23,65	20,93	27,40	56,10
Pénzügyminisztérium	3,98	0,83	0,70	19,00
Adóhivatal	16,37	9,11	6,40	37,80
Vámhivatal	8,79	6,25	0,85	22,60
Rendõrség	14,14	11,60	8,63	33,10
Állami Vagyonügynökség	2,13	1,09	0,77	21,50
Társadalombiztosítási Hivatal	11,81	7,63	5,41	19,02
Kereskedelmi bank	11,29	8,40	3,61	52,75
Párt (bármelyik)	2,92	2,81	2,47	20,60
Érdekképviselet	6,73	4,13	6,11	31,70

Forrás: Czakó 1995.

= önfoglalkoztató

A személyes ismeretségek aránya a helyi hivatalokkal rendelkezõ szervezetek esetében nagyobb az önfoglalkoztatók körében, de mindez elenyészõ töredéke a menedzserek által említett arányoknak.

Az állam gazdaságszabályozó szervezeteivel kialakított kapcsolatokon túl az is érdekes, vajon az állami elosztásból fenntartott egészségügyi, oktatási szervezetekkel, valamint a gazdálkodó szervezetekkel milyen arányban partnerek az önfoglalkoztatók. (Összehasonlításképpen szerepeltetjük a táblázatban a mellékállásban vállalkozók hivatalos kapcsolati arányait is a teljes állásúakéi mellett.)

3. táblázat
Kapcsolatok a gazdasági és a nem gazdasági szervezetekkel - 1993-ban (A kapcsolattal rendelkezõ tulajdonosok aránya, százalék

Hivatalos kapcsolatok
A partner szervezet	Jogi személyiségû		Nem jogi személyiségû		Egyéni vállalkozó
	Teljes állású	Mellék-állású	Teljes állású	Mellék- állású	Teljes állású	Mellék-állású
Oktatási szervezet	15,75	21,54	11,17	6,75	7,86	16,42
Egészségügyi szervezet	6,85	11,67	7,01	8,86	5,10	10,05
Külföldi vállalat	25,87	17,80	12,48	10,39	1,83	2,52
Állami vállalat	23,47	16,87	15,07	18,75	7,14	13,58

Forrás: Czakó 1995.

= önfoglalkoztató

Minden negyedik fõfoglalkozású cégtulajdonosnak van kapcsolata külföldi vagy állami vállalattal, sokkal kisebbek a megfelelõ arányok az önfoglalkoztatók esetében, különösen az egyéni önfoglalkoztatók között. A teljes állásúak szervezetei láthatóan inkább kapcsolatban vannak gazdasági szervezetekkel, mint az egyéni önfoglalkoztatók. A mellékállásúak - akik jövedelemkiegészítés és más piaci/nem-piaci elõnyszerzés céljából hoztak létre vállalkozást - vállalatokkal fenntartott kapcsolatainak aránya 14-19 százalék, az iskolákkal és az egészségügyi szervezetekkel is viszonylag sokan tartanak fenn üzleti kapcsolatot.

A vállalkozás mûködtetésével kapcsolatos reciprok segítõ ügyletekben - vagyis baráti alapon adott vagy kért/elfogadott üzleti kedvezmények cseréjében - legnagyobb arányban a többszörös vállalkozók vesznek részt, ennél kisebb a fõállásúak és még kisebb a mellékállásban vállalkozók érintettsége. A határidõvel és a fizetéssel kapcsolatos engedmények a legelterjedtebbek (23-45%), eszközöket a vállalkozók 11-17 százaléka ad és kap, ha szükség van rá. A pénzkölcsönzésben 3-12 százalékuk érdekelt a viszonossági kapcsolatok alapján. A többszörös vállalkozók között jóval többen vannak azok, akik csak adnak segítséget másoknak - patrónusi helyzet -, a fõállásúak között szélesebb a segítséget elfogadók köre (a fent említett ügyek szerint változó az arány: 2-10%), bár õk is inkább másokon segítenek (7-19% ügyenként). A pénzkölcsönök dolgában mind a fõ-, mind a mellékállásúak másokra vannak rászorulva.

A háztartásból igénybe vehetõ erõforrások lehetséges felhasználásának nehézségei, a munkahelyi tapasztalat hiánya, valamint az a tény, hogy az 1991 óta alakult vállalkozások ismerõsi kapcsolataikban nagymértékben "felzárkóztak" a régi vállalkozásokhoz, és a kereskedelmi bankok, valamint a külföldi partnerek irányába orientálódnak, miközben az állami pénzeket továbbító szervezetekkel is "tartják a kapcsolatot", azt valószínûsíti, hogy a hálózatok erõforrásszerzõ ereje továbbra is lényeges. Az, hogy legalább minden ötödik vállalkozó pénzt is ad baráti alapon, szintén a hálózat jelentõségét húzza alá. A baráti kölcsönök aránya - a tõkebevonásban játszott szerepe - nagyobb, mint a vállalkozások támogatására létrehívott kedvezményes hitelek igénybevételének aránya. A megbízható munkatársaknak is nagy fontosságot tulajdonítanak a válaszolók, mert 80 százalékuk dolgozik olyan munkatársakkal, akiket a rokonságból, a barátok közül vagy a volt munkatársak körébõl verbuvált. Az a tény pedig, hogy a vállalkozások nagy arányban - inkább az egyéniek (80%) - azt állították, hogy készpénztartalékaikat - ha idõnként van nekik - a háztartás folyó kiadásaira és a háztartás beruházásaira fordítják (az összes vállalkozás 36%-a), jelzi, hogy a vállalkozás és a háztartás gazdálkodása (empirikusan) nem válik el élesen. (Ez ellenkezõ irányban is látható volt: a háztartások megtakarításaikat és a családi ingatlanokat használják fel vállalkozást indító erõforrásként.) Úgy véljük ennek alapján, hogy a vállalkozók - önfoglalkoztató családok - egymást segítõ szolidaritási kapcsolatai nehezen lennének szétválaszthatóak a háztartások segítõ cserekapcsolataitól.

Összefoglalva:

1. A vállalkozási tevékenység a hetvenes-nyolcvanas évek vállalkozásaival szemben nem társadalmi privilégium, nem egyértelmûen a társadalmi pozíciót erõsítõ az a tény, hogy valaki a vállalkozói körbe lép. (Védekezési funkció.)

2. A tudás, ami a szakképzettség, iskolai végzettség, nyelvtudás minõségét jelenti, felértékelõdik a munkahelyi, illetve a második gazdaságban szerzett tapasztalatok rovására, amennyiben a kisvállalkozói kör fiatalodik. Valószínû az is, hogy mivel a kisvállalkozók egyre többen vannak, a cégek átörökítése révén a családi háttér "közvetlen" szerepe is megnõ az önállóság átörökítésében.

3. A befektetésekhez szükséges pénz kevés, a háztartás erõforrásaira is szükség van. A háztartás fogyasztja el a jövedelmeket (természetesen), de a tartalékok egy részét is a háztartás növekvõ folyó kiadásaira és beruházásaira fordítják. Kicsi azok aránya (29%), akik csak a vállalkozást fejlesztik ebbõl (Czakó-Kuczi-Lengyel-Vajda 1995).

4. A kisvállalkozók gazdaságirányító, gazdaságszabályozó nagyszervezetekkel tartott kapcsolatai a nagyvállalkozások menedzsereihez képest igen szegényesek, döntõ többségük jellemzõen a helyi társadalom érintkezési formái szerint, az országos nagyszervezetektõl meglehetõsen távol, saját rokoni, baráti, volt munkatársi kapcsolataira támaszkodik a munkában.

5. A kapcsolathálózat mint erõforrás felhasználása jellemzõ a kisvállalkozók körére is. Az azonban kétségesnek látszik - éppen, mert a vállalkozások jócskán támaszkodnak a háztartásokra és tartalékaik egy részét is a háztartásokra fordítják -, hogy a hálózatok valóban "tõkeként" hasznosulnak-e, képesek-e a fogyó pénzeket és a munkavégzésben való jártasságot, tapasztalatlanságot helyettesíteni. Csökkentheti a hálózatok hatékony felhasználhatóságát az is, hogy a kisvállalkozók egyre többen vannak. Egyre többen pályáznak arra, hogy - mint a "mellékesen" vállalkozók körének jellemzõibõl is látszik - az állami, költségvetési munkahelyek számukra nyújtott elõnyeit saját üzleti és egzisztenciális érdekeiknek megfelelõen kihasználják. A hálózat mint vagyon tehát létezik és nõhet, de hatékonysága, tõkekénti alkalmazhatósága, hozadéka a többi erõforrás romló állapota miatt valószínûleg csökkenõ mértékû lesz a jövõben.

Függelék

1. táblázat
Mit szolgált elsõsorban a vállalkozói tevékenység? (százalékban)

Mit szolgált a vállalkozói tevékenység?	1993-ban is és 1996-ban is mûködõ (n = 927)	1993 óta megszûnt (n = 457)	Együtt ( n = 1384)
Rendszeres munkát adott	67,7	42,1	59,4
Jövedelemkiegészítés, kereset a nyugdíj mellé	17,3	44,5	26,2
Anyagi befektetés megtérülése	0,8	0,4	0,6
Önálló üzleti elképzelés megvalósítása	8,8	5,5	7,7
Szakmai körökben elismertséget	3,1	0,2	2,2
Növekedett tekintélye a helyi társadalomban	0,9	0,4	0,8
Nem tudja megmondani	1,4	6,9	3,2
Összesen	100,0	100,0	100,0

2. táblázat
A jövedelem hány százaléka származik a kérdezett vállalkozásból 1995 végén,
illetve a megszûnés évében? (százalékban)

Jövedelem aránya (%)	Fõállásúak			Mellékállású és nyugdíjas			Már nem mûködõ vállalkozás
	E	Jszem	Njsz	E	Jszem	Njsz	E	Jszem	Njsz
nincs jöv.	7,3	8,6	11,3	21,3	35,4	40,6	37,6	34,4	50,9
1-25	5,7	3,6	3,9	39,9	28,8	23,9	22,5	7,0	22,7
26-50	5,8	14,4	6,9	24,1	17,5	17,7	9,0	7,7	7,8
51-75	2,7	5,5	10,3	7,6	1,2	6,7	2,1	2,7	1,7
76-100	78,5	67,9	67,6	7,0	17,1	11,1	27,9	48,5	17,0

E = egyéni vállalkozás
Jszem = jogi személyiségû vállalkozás
Njsz = jogi személyiséggel nem rendelkezõ vállalkozás

3. táblázat
A vállalkozások csoportjai az 1996-os jogi forma szerint (százalék)

Vállalkozási forma	Összes vállalkozás 1993-ban (n = 1407)	1996-ban még mûködõ vállalkozás (n = 943)	1993 óta megszûnt, a megszûnés évében (n = 464)
Kisiparos	32,5	33,6	26,2
Kiskereskedõ	28,4	17,6	43,5
Szellemi önálló	20,8	18,5	16,0
Kisszövetkezet	0,6	0,7	0,8
Kft	8,3	14,8	3,3
Rt	0,1	0,2	-
Bt	7,7	12,6	4,8
Gmk	1,7	1,8	2,2
egyéb társas	-	0,2	2,2

4. táblázat
A megszûnési arányok jogi formánként a vizsgált két és fél év alatt

Vállalkozási forma 1993-ban	Megszûnési arány (%)	N = súlyozatlan (100%)
Kisiparos	24,9	211
Kiskereskedõ	49,7	175
Szellemi önálló	36,4	109
Kft	9,8	373
Bt	14,1	416
Kisszövetkezet	44,1	6
Gmk	21,4	113

5. táblázat
A kisvállalkozások bedolgozó tevékenysége jogi formánként 1996-ban

Bedolgozó-e a vállalkozás?	Jogi személyiségû (n = 108)	Nem jogi személyiségû (n = 115)	Egyéni (n = 718)	Együtt (n = 941)
	vállalkozás
Nem	83,1	76,1	80,4	80,2
Igen	16,9	23,9	19,6	19,8
Összesen	100,0	100,0	100,0	100,0

6. táblázat
Tõkebevonás vállalkozási formánként és a pénz eredete szerint 1996-ban

Vállalkozási forma	Nem családi erõforrás^**	Családi erõforrás^*	Nem volt szükség rá	Összesen 100,0 %
Kisiparos	8,7	15,7	75,6	n = 340
Kiskereskedõ	21,8	17,4	60,8	n = 199
Szellemi önálló	9,4	16,1	74,5	n = 179
Jogi személy	28,9	11,3	60,2	n = 108
Nem jogi személy	20,4	18,1	61,5	n = 115
Együtt	15,9	15,7	68,3	n = 941

* családi erõforrás: baráti, rokoni kölcsön, családi ingatlan vagy vagyontárgy eladása
** nem családi erõforrás: minden más pénzszerzés

7. táblázat
Az értékesítési partnerek a vállalkozás jogi formája szerint 1996-ban (a "van üzleti kapcsolat" százaléka)

Az értékesítési partner	Kis-iparos	Kis-kereskedõ	Szellemi önálló	Jogi személy	Nem jogi személy	Együtt
Magánvállalat	50,8	40,0	41,8	82,4	71,2	58,7
Nagyvállalat	39,1	30,8	48,6	73,0	51,2	44,4
Szövetkezet	32,8	20,0	31,5	39,4	45,3	35,7
Nyugati cég	14,3	9,0	20,3	41,0	26,2	20,4
Keleti cég	10,4	5,6	16,5	29,3	18,1	15,4
Helyi önk.	20,0	19,3	30,0	39,5	36,2	26,7
Helyi hivatal	23,6	9,3	18,0	35,5	26,0	18,2
Iskola	22,2	22,6	34,7	48,6	32,3	30,2
Egészségügy	16,4	11,9	20,2	44,8	26,2	22,2
Nonprofit sz.	24,5	14,5	22,4	40,0	28,1	21,9
Bank, takarék	13,8	5,5	10,8	34,8	22,7	16,0
Lakosság	73,5	84,1	61,3	67,3	70,8	71,7
N =	340	199	179	108	115	941
Százalék	33,6	17,6	18,5	15,7	14,6	100,0

8. táblázat
A legfontosabb értékesítési partnerek a vállalkozás jogi formája szerint 1996-ban (a "nagyon fontos partner" százaléka)

Az értékesítési partner	Kis-iparos	Kis- kereskedõ	Szellemi önálló	Jogi személy	Nem jogi személy	Együtt
Magánvállalat	25,2	13,6	28,9	35,3	32,3	26,5
Nagyvállalat	14,6	7,7	11,9	24,5	16,9	14,9
Szövetkezet	9,4	5,9	7,5	9,6	11,3	8,8
Nyugati cég	3,8	0,1	0	13,4	10,1	4,9
Keleti cég	2,6	0,1	3,1	5,1	3,2	2,7
Helyi önk.	3,8	6,9	4,0	7,1	8,2	5,5
Helyi hivatal	0,9	2,1	4,5	4,5	4,5	2,9
Iskola	7,4	11,5	12,1	6,9	7,2	8,9
Egészségügy	4,0	4,4	1,3	4,5	2,7	3,5
Nonprofit sz.	0,9	1,4	8,9	3,4	3,4	3,2
Bank, takarék	2,6	0	0,8	4,0	3,0	2,0
Lakosság	63,5	72,7	37,5	37,7	45,1	53,6
N =	340	199	179	108	115	941
Százalék	33,6	17,6	18,5	15,7	14,6	100,0

9. táblázat
Mire fordítják tartalékaikat a kisvállalkozók?

Mire fordítja a keletkezett tartalékait?	1993-ban (n = 1407)	A mûködõk 1996-ban (n = 942)	A megszûntek a megszûnés évében (n = 465)
A vállalkozásra	27,7	22,7	6,8
A háztartásra	24,7	9,3	12,4
Mindkettõre	15,9	27,3	15,4
Csak értékpapírt vett	1,3	0,6	0,5
Nem volt tartaléka	30,3	38,8	63,2
Nem válaszolt	-	4,0	1,7
Összesen	100,0	100,0	100,0

10. táblázat
Tõkebevonások eredete 1991 és 1993 között
(az elsõsorban említett források) a vállalkozások jogi formája szerint (százalék)

A vállalkozás formája	Banki	Ked-vez-mé-nyes	Baráti, rokoni	Más	Tõkés-társ bevo-nása	Üzlet-rész	Csa-ládi va-gyon	Nincs tõke-bevo-nás	Ösz-szes
	kölcsön					eladása
Kisiparos	8,2	3,3	5,2	1,3	-	-	0,8	81,3	100,0
Kiskereskedõ	10,4	5,4	8,3	1,2	-	-	-	74,7	100,0
Szellemi önálló	-	1,3	1,9	-	-	-	0,6	96,2	100,0
Egyéni együtt	6,9	3,5	5,5	0,9	-	-	0,5	82,8	100,0
Kft	19,8	3,9	4,3	2,9	1,8	-	0,6	66,6	100,0
Bt	12,2	3,9	7,8	3,4	3,2	0,1	0,8	68,5	100,0
Társas együtt	16,5	4,5	5,5	2,9	2,1	0,1	0,7	67,7	100,0
Együtt	8,7	3,7	5,5	1,3	0,4	0,1	0,5	79,9	100,0

11. táblázat
A többszörös és az egyszeres vállalkozók hivatalos és személyes kapcsolatai partner-szervezeteikkel 1993-ban
(az "igen" válaszok százaléka a válaszok között)

A szervezet megnevezése	Több vállalkozásban tulajdonosok kapcsolatai		Egy vállalkozásban tulajdonosok kapcsolatai		A vállalkozások kapcsolatai együtt
	Hiva- talos	Segítõ ismerõs	Hiva- talos	Segítõ ismerõs	Hiva- talos	Segítõ ismerõs
Helyi önkormányzat	38,0	37,1	36,6	24,8	37,6	26,5
Helyi képviselõ-testület	20,2	24,1	8,6	13,9	9,7	15,0
Helyi vállalkozási központ	10,3	10,3	10,5	6,4	10,8	6,9
Pénzügyminisztérium	4,2	10,2	1,8	0,4	2,0	1,0
Adóhivatal	59,8	11,2	58,0	7,5	59,6	7,9
Vámhivatal	17,7	6,8	6,2	1,7	7,3	2,1
Rendõrség	9,9	17,1	5,1	7,9	5,6	8,8
Katonaság	1,2	7,7	1,5	2,9	1,5	3,4
Vagyonügynökség	4,7	7,0	0,7	0,4	1,0	0,9
Társadalombiztosítás	52,7	12,0	52,0	5,8	53,2	6,4
Munkaközvetítõ	9,3	7,5	7,1	5,0	7,5	5,3
Takarékszövetkezet	17,4	14,6	16,1	11,1	16,5	11,6
Bármelyik - szakminisztérium	13,7	11,2	1,6	1,2	2,6	2,0
- keresked. bank	26,8	11,2	1,6	1,2	15,0	4,7
- párt, frakció	8,5	9,7	1,5	1,7	2,1	2,4
- vállalkozói érdek- képviselet	14,7	13,2	7,9	4,0	8,6	4,8
- egyesület, alapítvány	13,1	11,4	3,9	3,4	4,8	4,1
- iskola, oktatás	16,2	15,8	9,6	9,8	10,4	10,5
- egészségügyi szerv.	9,6	8,6	6,5	7,0	6,8	7,3
- külföldi vállalat	19,9	15,6	3,5	2,6	4,9	3,7
- állami vállalat, - termelõszövetkezet	20,0	18,2	9,4	7,9	10,5	8,9
- biztosító társaság	31,7	16,2	25,8	8,8	26,9	9,6
Összesen	419,6	296,7	275,5	135,4	304,9	153,8

Jegyzetek

1. KSH mobilitásvizsgálat eredményeit tette közzé Vajda (1989), aki bemutatta a kisiparosok és kiskereskedõk - mint tradicionális vállalkozók - körében tapasztalt, a rétegre jellemzõ reprodukciós tendenciákat. E kutatás gondolatmenetét folytatva 1988-ban önálló extenzív vizsgálatot készítettek (Kuczi-Vajda 1990), amelyben már a tradicionális maszekok mellett szó esik az új kiskereskedõkrõl, új kisiparosokról és az új típusú kisszervezetekrõl.

2. A "Szívesen lenne-e vállalkozó? kérdésre igennel válaszolók aránya, ami aztán 1993-ra 20 százalék alá esett vissza (Lengyel 1995).

3. Kuczi (1996) interjús tapasztalataira hivatkozva, egy-egy vállalkozás esetszerû bemutatásával érvel amellett, hogy a múltban kialakult értékek, a családi kapcsolatok és rokonság - szolidaritás, családi vagyon és munkaerõ, a családtagok és rokonok jogosítványainak felhasználása - , a lokalitás, azaz a helyi társadalom készen talált viszonyrendszere, valamint a volt munkahely különleges - erõforrást hordozó - szerepet tölt be a vállalkozások létrejöttében.

Hivatkozott és felhasznált irodalom

Baumol, V. J. 1990 (1994). A vállalkozások produktív, improduktív és destruktív formái. Replika, 15-16.

Czakó Á.-Fazekas K.-Kertesi G.-Köllõ J. (ed.) -Lackó M.-Nagy Gy. 1995. Unemployment in Hungary - The First Five Years. IWM - SOCO, Vienna, Budapest

Czakó Á.-Vajda Á. 1995. Kis- és közepes vállalkozások 1993-ban. Magyar Vállalkozásfejlesztési Alapítvány. Kutatási Füzetek 1., Budapest

Czakó Á. 1994. Kapcsolathálózatok szerepe a magyar gazdaságban. Kandidátusi értekezés. (Kézirat)

Czakó Á.-Kuczi T.-Lengyel Gy.-Vajda Á. 1994. Vállalkozások és vállalkozók, 1993. Budapest: KSH

- - - - 1995. A kisvállalkozások néhány jellemzõje a kilencvenes évek elején. Közgazdasági Szemle, (XLII) 4 , 399-419.

Gábor R. I. 1994. Kisvállalkozás Magyarországon - virul vagy satnyul? Közgazdasági Szemle, 7-8.

Juhász P. 1986-1987. Mai képünk a parasztságról. Medvetánc, 4, 1.

- 1988. Zsákutcában van-e a magyar mezõgazdaság? Medvetánc, 1.

Kuczi T. 1996. A vállalkozók társadalmi tõkéi az átalakulásban. Századvég, Nyár

Kuczi T.-Vajda Á. 1990. A kisvállalkozók társadalmi összetétele. Zárótanulmány. KSH-Munkaügyi Kutatóintézet

Laki M. 1994. A magánvállalkozások növekedésének esélyei Magyarországon. Külgazdaság, 12.

Laky T. 1987. Eloszlott mítoszok, tétova szándékok. Valóság, 7.

- 1994. Vállalkozások a Start-hitel segítségével. (Kézirat)

- 1995. Why the unemployed are uninterested... Konferencia-elõadás. Activ Labour Market Policy, Nürnberg

Lengyel Gy. 1994. Vélemények a magyar gazdaságról. Magyar Háztartás Panel. Mûhelytanulmányok 5. Társadalmi átalakulás 1992-1994.

Nagy B. 1997. Üzletasszonyok és üzletemberek: férfi és nõi vállalkozók a 90-es évek elején. Vállalkozók és vállalkozói hajlandóság. Kutatási beszámolók 10. (Szerk.: Lengyel Gy.)

Schumpeter J. 1982 (1928). A vállalkozó. Szociológiai füzetek. (Szerk.: Lengyel Gy.)

Sik E. 1994. Traktátus a vállalkozó szerepének demisztifikálásáról. Replika, 14-16.

Szelényi I. 1992. Harmadik út? Budapest: Akadémiai Kiadó

Vajda Á. 1989. A kisiparosok és a kiskereskedõk mobilitása I-II. Statisztikai Szemle, április-június

- 1996. Mikrohitelre pályázó vállalkozók 1992-1995. Magyar Vállalkozásfejlesztési Alapítvány Kutatási füzetek 6. Budapest