Laki László
A MAGYAR FEJLÕDÉS SAJÁTSZERÛSÉGÉNEK NÉHÁNY VONÁSA
(avagy a polgárosodásból kimaradó társadalmi csoportok)


Hazánkban a nyolcvanas–kilencvenes évek fordulóján végbement “aktuális” rendszerváltás és az azt követõ új politikai-gazdasági berendezkedés immár több mint fél évtizedes gyakorlata és “eredményei” szigorú ítéleteket mondtak az elõzõ, az államszocialista rendszer teljesítményérõl. Gondoljunk csak arra, hogy körülbelül 1,5 millió munkahely szûnt meg az elmúlt években; a munkanélküliség három-négy év alatt 20 ezerrõl 700 ezerre nõtt; több százezren tartósan (évekre) kiszorultak a munkaerõpiacról; milliók voltak kénytelenek feladni elért és megszokott életnívójukat; a lecsúszás társadalmi tömegélménnyé vált; az alsó rétegek aránya gyorsan növekedett; a szegénység robbanásszerûen megnõtt, és a szegénység már rég túlhaladottnak vélt tipikus jegyei (pl. éhezés, alultápláltság, nyomor, tüdõvész) éledtek újjá és váltak jól láthatókká.

Sokakat annyira meglepett és lesújtott ez a szigorú ítélet, hogy ebben nem is annyira az államszocializmus alacsony teljesítményét, sokkal inkább a rendszerváltó és azóta hatalomra került politikai erõk felkészületlenségét, alaptalan illúzióit, szociális érzéketlenségét, hozzá nem értését, a fejlett gazdaságú országok segítségnyújtásának elmulasztását stb. vélték felfedezni. Jóllehet ez utóbbi feltételezések megfontolandók, hiszen sok reális elemet is tartalmaznak, mégis úgy gondoljuk, hogy a problémát érdemes alaposabban is körüljárni.

Annál is inkább, mert az “aktuális” rendszerváltás során nem csupán az államszocialista rendszer mintegy négy évtizedes teljesítménye került mérlegre, hanem az azt megelõzõ rendszereké, pontosabban a hazánkban az ebben az évszázadban mintegy 20–40 évenként menetrendszerûen egymást követõ rendszerváltásoké is. A hazánk eddigi fejlõdését, fejlettségét, a világgazdaságban elfoglalt helyét, versenyképességét és lehetõségeit e szempontból mérlegelõ ítélet szintén szigorú. Eszerint ugyanis ezek az egymást követõ, az egymástól nemegyszer gyökeresen eltérõ célokat kitûzõ, gazdasági-társadalmi újratermelõdési modelleket alkalmazó és politikai megvalósítási gyakorlatot folytató rendszerek társadalmunk alapvetõ problémáira nem tudtak kielégítõ és hatékony válaszokat adni. Pedig már régóta ismert volt a világgazdaság mindenkori élvonalába tartozó országokhoz és az általuk kialakított fejlõdés irányát és dinamikáját meghatározó évszázados trendekhez képesti “lemaradás” (lásd például Andorka–Harcsa 1987; Berend–Ránki 1972; 1976; Berend–Szuhai 1975; Berend 1976; 1995; Kulcsár 1980; 1986) és “perifériára” (Wallerstein 1983) kerülés, és a rendszerváltók számoltak az “utolérés” és “felzárkózás” modernizációs1 kényszerével. Másként fogalmazva, a többszöri rendszerváltás sem bizonyult hatékonynak a probléma kezelésében, sõt az idõk során a “lemaradás” növekedésének a tényét kellett regisztrálni a téma kutatóinak.

“A fejlettségi szintkülönbségek 1950 és 1973 között szerény mértékben, s elõször a modern történelemben összezáruló tendenciát mutattak: a térség (Közép- és Kelet-Európáról van szó, ahova hazánk is tartozik – L. L.) jövedelmi szintje a nyugati színvonal 41 százalékáról 45 százalékra emelkedett. A korábbi 1:2 arányról azonban a különbség az utóbbi idõszakban szakadékká mélyült, és soha nem látott 1:4 arányra nõtt. Ez kedvezõtlenebb, mint a 19. század elején fennállt különbség” (Berend 1995: 35).

A két szigorú ítélet tehát összecsengeni látszik, ugyanakkor a probléma rendszerváltásokon túlmutató folytonosságára is ráirányítja a figyelmet. Úgy gondoljuk tehát, hogy az államszocializmus ebbeli teljesítményét is reálisabban tudjuk megítélni, ha azt a történeti folytonosság oldaláról közelítjük meg.


* * *


 E keretek közt nem kívánjuk még csak vázlatosan sem bemutatni hazánk nyugat-európaitól eltérõ fejlõdését, lemaradását, vagy a kapitalizálódás lassúságát és felemásságát. Ezt tényként fogadjuk el, és a két világháború közti gazdasági-társadalmi állapotok néhány – a mondandónk szempontjából fontosnak tekintett – jellemzõjébõl indulunk ki, lévén az a jelzett fejlõdés és fejlettség államszocializmus elõtti “csúcsteljesítménye”.

Ebben az idõszakban az ország gazdasága stagnált. A nemzeti jövedelem évi átlagos növekedése 1,5 százalék alatt volt, azonban a népesség növekedése miatt – 7,9 millióról 9,1 millióra – az egy fõre jutó nemzeti jövedelem évi átlagban csupán 0,8 százalékkal emelkedett. Az egy lakosra jutó nemzeti jövedelmet 1937-ben 120 dollárra becsülték a szakemberek (Csernok et al. 1975: 361).

A foglalkoztatottak többsége a mezõgazdaságban dolgozott és arányuk alig csökkent 1920 (58%) és 1941 (48%) között (Andorka–Harcsa 1986: 23). A mezõgazdaságból élõk döntõ részét kitevõ paraszti népesség csaknem fele (45%) föld nélküli vagy egy kat. hold alatti földdel rendelkezõ agrárproletár, gazdasági munkás és cseléd volt.

Ha ide számítjuk az 5 kat. holdnál kevesebb földdel rendelkezõket is – hiszen ez a réteg sem volt képes kizárólag a saját földjébõl eltartani családját és így rendszeresen bérmunkát kellett vállalnia –, akkor a paraszti népességnek már 70 százaléka sorolható az agrárproletárok közé (Gunst 1987: 15–17).

Az ipari és építõipari munkások arányának rendkívül lassú növekedése – az 1920. évi 18 százalékról az 1941. évi 23 százalékra – szintén a társadalom stagnálásának és nagyfokú zártságának az állapotát mutatja. Az ipar alatt részben kisipar értendõ: az ipari termelés egynegyedét itt állították elõ, ugyanakkor a munkások mintegy felét (45%) itt foglalkoztatták.

A szellemi foglakozásúak közé szintén nehezen lehetett bekerülni ebben az idõszakban, mivel arányuk 1920 és 1941 között 6-ról mindössze 7 százalékra nõtt (Andorka–Harcsa 1986: 23).

A korabeli jövedelmi helyzetbe és a rétegek közti jövedelem-különbségekbe enged betekinteni egy, az 1930/31-es gazdasági évre vonatkozó becslés (Matolcsy 1938), amely szerint az egy fõre jutó évi 534 pengõs országos átlagjövedelem alatt kerestek a mezõgazdasági munkások (183 pengõ), a cselédek (205 pengõ), az 1–10 kat. holdas parasztok (227 pengõ), az ipari, közlekedési stb. munkások (376 pengõ), a bányászati és kohászati munkások (427 pengõ), a 10–100 kat. holdas parasztok (432 pengõ) és a kisiparosok egy része is (320 pengõ) (Andorka–Harcsa 1986: 118). A felsorolt társadalmi rétegekre és csoportokra, melyek a lakosság 81 százalékát tették ki, az összes személyi jövedelem 44 százaléka jutott, a középosztályba tartozó mintegy 18 százalékra a jövedelmek 36 százaléka, és a “vagyonosok” 0,6 százaléknyi csoportjára 20 százaléka (Ferge 1986: 40). A rendelkezésre álló adatok alapján Ferge Zsuzsa a “szociális szegénység” arányát a két világháború között – a fellendülési és a visszaesési idõszakoktól függõen – 55–75 százalék közöttire teszi, hangsúlyozva, hogy ezek jelentõs része szegényebb lehetett, mint az elsõ világháború elõtt. A legszegényebbek – a pauperek – számát fél- és egymillió közöttire becsli (Ferge 1986: 42).

A meglehetõsen jelentõs tömeget képviselõ “szegények” – cselédek, summások, törpe- és kisbirtokosok, ipari munkások, kisiparosok, munkanélküliek stb. – élet- és lakáskörülményeirõl, földéhségérõl, függõ helyzetérõl, elesettségérõl, nyomoráról és az ebbõl való kiútkeresésérõl gazdag szociográfiai és szépirodalom áll rendelkezésre, és – ha nem is ilyen bõségben –, statisztikai feldolgozások is.

A jelzett irodalom – sok más mellett – felhívja a figyelmet azokra a megélhetési módokra, eljárásokra és technikákra is, amelyekkel e családok megkísérelték jövedelmeiket tõlük telhetõen kiegészíteni; megélhetésüket minél szélesebb alapokra helyezve biztonságosabbá tenni; lecsúszásukat megakadályozni; vagyonkájukat – ha csak egy kis földdel vagy házacskával is – növelni, és életüket némileg élhetõbbé tenni. Témánk vonatkozásában ezeknek az erõfeszítéseknek és technikáknak némelyikére felhívjuk a figyelmet.

Elõször is arra, hogy a foglalkoztatottak többsége igyekezett saját és családja megélhetését többféle bevételi forrás köré szervezni. Az 1930. évi népszámlálás adatai szerint például a nem mezõgazdasági foglakozású keresõ férfiak negyedének (26%) és a keresõ nõk nyolcadának (13%) volt valamilyen ingatlana: háza és/vagy földtulajdona (Népszámlálás 1930: 180–188). Feltûnõen magas volt az ingatlantulajdonosok aránya az önálló férfi iparosok között – 43 százalékuknak volt háza, 30 százalékuknak földje –, ami azt jelzi, hogy ezek az emberek inkább voltak iparos munkát végzõ parasztok, mint a megélhetésüket kizárólag az ipari tevékenység köré szervezõ vállalkozók. Jóllehet a tisztviselõk között alacsonyabb a házzal (14%) és/vagy földbirtokkal (14%) rendelkezõk aránya, mint az elõbb jelzett önállóaknál – ott a fenti felsorolás sorrendjében 40 és 25 százalék –, mégis úgy látszik, hogy a közlekedési, illetve közszolgálati és szabad foglalkozású tisztviselõk az átlagnál jobban törekedtek ingatlanok szerzésére. Például a közszolgálati és szabad foglalkozású férfi tisztviselõk 21 százalékának volt földje.

A segédszemélyzet körében is hasonló arányokat találunk, és közülük is elsõsorban a bányászatban és kohászatban, a közlekedésben és a közszolgálatban dolgozók birtokoltak ingatlanokat. És persze az sem meglepõ, hogy a nyugdíjas férfiak 42 százaléka szerzett öregkorára házat és/vagy 26 százaléka vett földet, remélve, hogy ezzel könnyebbé teszi a visszavonulása utáni életét (Népszámlálás 1930: 180–188). Pogány Ágnes becslése szerint összességében “a nem paraszti családok legalább harmada rendelkezett ház- és/vagy földtulajdonnal, és ennek révén a családi költségvetést rendszeresen gyarapította mezõgazdasági eredetû mellékjövedelem” (Pogány é.n. 2).

Nos, ezek a zömében egy kat. hold körüli töredékföldek – a földbirtokok fele e területnagyság alatt volt – és a ház körüli kertek alkalmasak voltak a háztartás részére bizonyos mennyiségû zöldség, gyümölcs, bab és burgonya termelésére, és ha kukoricára is jutott elegendõ terület, akkor a baromfi- és disznótartáshoz is termett elégséges takarmány. A háztartási szükségletek feletti maradék eladásával pedig növelni lehetett a pénzbevételeket is. E háztartásokban általában a családfõ vállalt ipari és más nem-mezõgazdasági munkákat, az esetek egy részében ingázott, és családja mellett – a bérmunkán túli szabadidejében – maga is végezte a mezõgazdasági munkákat. E csoportok tehát az alacsony bérek és fizetések miatt nem nélkülözhették az innen származó termékek pénzkiváltó-pénznövelõ szerepét.

A földdel nem rendelkezõ városi munkásháztartások jövedelemszerkezete hasonlóképpen a több lábon állás kényszerét és stratégiáját mutatja. Egy 1930-ban végzett vizsgálat szerint (Illyefalvi 1930: 410–413) a budapesti munkás-háztartások jövedelmeinek mindössze háromötöde (61%) származott a családfõ fõfoglalkozásából, a további kétötöde pedig részben a családfõ mellékfoglalkozásából (3%), részben a családtagok kereseteibõl (24%), továbbá egyéb rendszeres (4%) – például albérlõk, ágybérlõk és kosztosok tartása – vagy rendkívüli (8%) – például segélyek, pénzbeli ajándékok, zálogosítás – bevételekbõl. Az adatok arról tanúskodnak, hogy mivel a legmagasabb jövedelmû háztartások bevételeinek a döntõ része (92%) a családfõ fõ- és mellékfoglalkozásából származott – szemben a legalacsonyabb jövedelmûek 66 százalékával –, az elõbbiek kevésbé szorultak rá a pótlólagos forrásokra, és így az utóbbiakétól eltérõ jövedelemszerzõ stratégiát követtek. Ennek megfelelõen az alacsony jövedelmûek körében gyakoribb volt a többi családtag alkalmi vagy állandó munkavállalása, és a többnyire szoba-konyhás fõbérleti lakásokban is gyakrabban tartottak albérlõket, ágybérlõket és kosztosokat, nem beszélve a segélyekért folyamodásról.

A rendelkezésre álló adatok szerint az értelmiségiek és tisztviselõk közül is sokan vállaltak mellékállást ebben az idõszakban; feltehetõen többen, mint amennyien ezt az 1930. évi adatfelvételkor bevallották. A köztisztviselõk 6 százaléka jelezte – fõként a pedagógusok (nyelvtanítás, magántanítványok stb.) –, hogy van mellékfoglalkozása, de sok ügyvédnek, orvosnak és mérnöknek is több állása volt. Az sem volt ritka, hogy e rétegek tagjai albérlõk befogadásával egészítették ki jövedelmeiket (Pogány é. n. 21–29).

A megélhetés könnyebbé tételének és a jövedelmek növelésének technikái közé tartozott már a harmincas években is a kétkeresõs családmodell kialakítása. Mint az elõbbiekben jeleztük, az alacsony keresetû budapesti munkáscsaládok közül sokan alkalmazták a háztartások jövedelemnövelésének ezt a módját: hol a feleség, hol valamelyik gyerek dolgozott; szerencsés esetben pedig mindketten, illetve, több gyerek esetén, többen is.

Az önálló parasztgazdaságok eleve többkeresõsek voltak, hiszen ez a termelési egység az egész család – ide értve az öregeket és gyerekeket is – munkájára-munkamegosztására épült. A törpebirtokosok és a mezõgazdasági munkások háztartásainak döntõ többségében szintén többen dolgoztak, hiszen a férj különféle munkavállalásaikor (aratás, napszám, summás munka, útépítés stb.) az otthon maradottakra – fõként a feleségre – hárul az 1–5 kat. hold föld, kert vagy a szõlõ megmûvelése. E családokból a gyerekek is gyakran vállaltak munkát, ahogy a cselédek gyerekei is.

A középosztályba tartozó rétegek számottevõ része is élt a háztartás jövedelemnövelésének ezzel a módjával. Például a tanárok és tanítók körében kiugróan magas volt (44%) a kétkeresõs családok aránya, de az orvosok egyötödének (19%), a mérnökök és ügyvédek 6–7 százalékának is dolgozott a felesége (Pogány é. n. 23).

Ha úgy tetszik, a vázolt két- vagy többkeresõs jövedelemjavító technika “másik” oldala a gyerekszám korlátozása. Akár az egyik, akár a másik, illetve fõleg mindkettõ egyidejû alkalmazásával még nagyobb mértékben javítható a háztartások jövedelmi helyzete és tagjainak életnívója, hiszen az egy keresõre jutó eltartottak száma csökken. Persze ne csak a hírhedtté vált “egykére” gondoljunk, hanem arra is, hogy a korabeli középosztály, a városi munkásság és a parasztság körében is terjedt a gyerekszám csökkentése. Nem véletlen, hogy a szegénység kapcsán sokakban az egykeresõs-sokgyerekes családok képe merül fel. Gunst Péter arra a következtetésre jutott, hogy az egykeresõs törpebirtokosok, mezõgazdasági munkások és gazdasági cselédek között kell keresni azokat a családokat, amelyekre ráillik a “koldus” jelzõ. “Lényegében tehát 60 ezer családra, valószínûleg valamivel több mint 400 ezer lélekre tehetõ azoknak a száma, akik igazi nyomorszinten tengették életüket, legalábbis addig, amíg a gyerekeik keresõvé nem cseperedtek, vagyis életük mintegy 15–20 évén át” (Gunst 1987: 85).

Elõttünk áll tehát egy stagnáló, gazdaságilag fejletlen és szegény ország; jelentõs mezõgazdasági és falusi népességgel, melynek zöme földtelen és néhány holdas agrárproletár; kis számú városlakó nagyipari munkássággal és tömeges, a lakosság 55–75 százalékára kiterjedõ “szegénységgel”. Láttuk, hogy a szegénység és a szegénységbe való lecsúszás megelõzésére az agrárproletároktól a parasztságon és a munkásságon át egészen a középosztályokig mindegyik réteg igyekezett többféle megélhetési forrás köré szervezni az életét, és e források között feltûnõen fontos szerepet játszott a föld, egészen pontosan a zömében kicsi – egy kat. hold körüli – töredékföldek. Ez egyfelõl azt jelzi, hogy a birtokos parasztságon kívül a társadalom más rétegei is tömegesen kapcsolódtak a földhöz és a mezõgazdasági termeléshez, másfelõl azt is, hogy az innen származó termékek, csereformák és pénzbevételek a családi jövedelmek nem elhanyagolható, integráns részét képezték. A különféle rétegek és családok között azonban lényeges különbségek voltak a tekintetben, hogy a naturális önellátás, a naturális és a pénzbeli jövedelmek milyen kombinációi fordultak elõ a megélhetésükben, és az egyes elemeknek milyen volt a súlya. Az adatok alapján jelentõsnek kell becsülnünk azok arányát, akiknek az életét szinte kizárólag a naturális önellátás, csere és fizetésformák uralták, és pénzbeli ügyletekkel alig volt dolguk. (Például Nagykõrös környékén az éves tanyás cseléd bére 1938/39-ben 10 q rozs, 13 kg szárazbab, 13 kg szalonna, 13 kg só, egy kat. hold föld, egy tehén tartása, lakás, fûtés volt. Aratáskor, külön szerzõdéssel, még kb. 5 q gabonát kereshetett. A fentieken túl részét képezhette az illetménynek a cipõ, bakancs, csizma, fehérnemû, szappan, tûzifa vagy a tej is [Gunst 1987: 67–69].)

Más társadalmi rétegek és csoportok életében ezzel szemben már a pénzbeli fizetések és ügyletek nagyobb súllyal bírtak – például a készpénzt is kialkudó mezõgazdasági cselédek, ipari idénymunkások, ingázók, parasztok – és megint másokéban – a városi munkások, tisztviselõk, tanítók, orvosok, kereskedõk, gyárosoék stb. – döntõ vagy kizárólagos szerepet töltöttek be.

Más összefüggésben vizsgálva ugyanezt a jelenséget, azt is látjuk, hogy a lakosság döntõ hányadának munkaeszközei és termelési eljárásai alkalmanként évszázadokkal elõbbi fejlettségi szinten voltak, ugyanakkor néhány nagyüzemben a korabeli legfejlettebb technikákat és technológiákat alkalmazták, illetve fejlesztették ki. Ez azt is jelzi, hogy ez utóbbi üzemek sokkal inkább a fejlett országok piacaihoz, az általuk diktált fejlõdési-fejlesztési irányokhoz és ütemhez igazodtak, mint a hazai, naturális ügyletekkel terhelt vagy túlsúlyos gazdaság szükségleteihez és piacaihoz.

Mindent egybevetve úgy látjuk, hogy a nemzetgazdaság keretei között rendkívül eltérõ állapotú, fejlettségû és mûködési logikájú újratermelõdési formák, termelõmódok, csereügyletek, munkapiacok, munkakultúrák, érdekeltségek és megélhetési módok léteztek: az egyik póluson – kissé sarkítva – a naturális elemekkel túlsúlyos falusi-paraszti, a másikon pedig az áru- és pénzviszonyok legfejlettebb európai folyamataihoz kapcsolódó városi-ipari formáit találjuk. Ehhez még annyit tennénk hozzá, hogy az egymástól merõben eltérõ társadalmi és gazdasági újratermelõdési formák és logikák miatt a modern értelemben vett gazdasági és társadalmi integráció sem létezett az országban.

* * *


 Kérdés tehát, hogy mi történt ezzel a társadalommal és gazdasággal az államszocializmus viszonyai között?

Nem történt más, mint az, hogy az államszocializmus – a maga céljainak, berendezkedési és mûködési logikájának megfelelõen – államosította a harmincas–negyvenes évekbõl készen talált társadalmat, gazdaságot, életkörülményeket és megélhetési formákat.

Az államosítással merõben új társadalmi fenomén jött létre: az államosított vagy elsõ gazdaság. A politikai hatalom számára hosszú idõn keresztül ez volt “a gazdaság”. Ez közvetlen állami felügyelet és ellenõrzés alatt állt; a társadalomban bárhol termelt és az állam által elérhetõ és begyûjthetõ érték kizárólag ebbe a szférába került; a tervezés és fejlesztés csak erre terjedt ki; itt döntöttek az erõforrások elosztásáról stb., vagyis ez a szféra minden – például jogi, politikai, erkölcsi, ideológiai – szempontból elõnyöket élvezett a társadalomban jelen lévõ, de rajta kívülálló bármely gazdasági és társadalmi jelenséghez, folyamathoz és ügylethez képest.

Miután az államosítás totális volt, hiszen jószerivel kiterjedt minden olyan erõforrásra, amely egyéneknek vagy családoknak az elsõ gazdaságtól független megélhetését biztosíthatta volna – sokszor még akkor is, ha ezek az erõforrások az elsõ gazdaság számára használhatatlanok voltak –, az állam lett a legnagyobb munkaadó. (1959-ben a foglalkoztatottak 63, 1961-ben 89, 1968-ban pedig 96 százaléka dolgozott a szocialista szektorban [ Berend 1976: 240].) Az állam ellenõrizte ezt a szférát is: a bérek és fizetések szintjét, ezek növekedési ütemét, differenciáltságát, vásárlóerejét, a pénz- és természetbeni állami juttatások körét, a foglalkoztatáspolitikát és az ipartelepítést.

Mindez azt is jelzi, hogy a politika számára az elsõ gazdaság nemcsak “a gazdaság”, hanem “a társadalom” is volt. Az elsõ gazdaságbeli munkavállalás – jóllehet a bérek és fizetések alacsonyak voltak – megélhetési biztonságot, családi pótlékra való jogosultságot, egészségügyi ellátást vagy nyugdíjat biztosítottak. Csupa olyan jogosultságot és juttatást, amelyben a harmincas–negyvenes években csak kevesen részesültek.

Látnunk kell azonban, hogy az elsõ gazdaság szociális gondoskodásának ily mérvû gyors és tömeges kiterjesztése nemcsak a rendszer tudatosan vállalt céljaiból adódott, hanem az államosítás bizonyos következményeinek kényszerébõl is. Ugyanis az államosítás megváltoztatta a társadalmi újratermelõdés alapvetõ intézményei – állam, család, iskolarendszer, munkaszervezetek stb. – között addig kialakult erõforrás-megosztást és ezzel a feladat-megosztást is. Például a családi erõforrások (föld, üzlet stb.) államosításával a megélhetés, a társadalmi helyzet átörökítésének és a mobilitásnak ehhez kapcsolódó formái is leértékelõdtek, és jórészt átkerültek az iskolarendszerbe. Vagy az alacsony bérek és fizetések miatt most már tömegesen kétkeresõssé váló családoktól az iskolának társadalmi méretekben át kellett vállalnia a gyerekek étkeztetésének, megõrzésének, pihenésének vagy a szabadidõ megszervezésének feladatait. És mivel az állam erre képtelen volt, e feladatokat igyekezett a munkaszervezetekre (gyári bölcsõdék, óvodák stb.) is áthárítani. A nyugdíjbiztosítás gyors kiterjesztése mögött hasonlóképpen felsejlik a kényszer, hiszen az öregek ellátását addig hagyományosan biztosító családi erõforrások államosítása miatt, e funkciók az államra hárultak. A lakásépítés – legalábbis a váro-sokban – a család intézményétõl részben szintén átkerült az államhoz.

Mindent egybevéve úgy látjuk, hogy az elsõ gazdasággal olyan feladatokat is magára vállalt az állam, amelyekhez a korabeli szinten sem az adekvát intézményekben nem voltak meg a kielégítésükhöz szükséges erõforrások (pl. a családok a lakásproblémáikat nem tudták megoldani társadalmi méretekben), sem maga az elsõ gazdaság nem rendelkezett ilyenekkel. Másként fogalmazva, az elsõ gazdaság korabeli fejlettségéhez képest túlvállalta magát. (Ezt jelezték mind az elsõ gazdaság, mind a társadalmi intézményrendszer egészének súlyos funkciózavarai.)

Annál is inkább, mert az államosításról azt is tudjuk, hogy politikai, az erõszakot sem nélkülözõ adminisztratív eljárás volt, ami önmagában nem eredményezett gazdasági vagy társadalmi fejlettségbeli ugrást, technikai-technológiai forradalmat vagy minõségileg magasabb szintû gazdasági integrációt. Államosítani ugyanis csupán az addig létrejött, adott fejlettségi szinten álló intézményeket, intézményesült tevékenységeket és újratermelõdési logikákat lehetett. És ha ez nincstelen tanyai cseléd, a maga munkakultúrájával, igényeivel és törekvéseivel, akkor azt; ha 5–6 holdas paraszt a lovával, tehenével, disznajával és tyúkjaival, akkor azt; ha városi kisiparos, a lakása egyik helyiségébõl kialakított üzletével, kéziszerszámaival és tanoncával, akkor azt; ha pedig európai szintû technológiával, fejlesztõ részleggel és több száz vagy ezer munkással dolgozó termelõ üzem, akkor azt. Így az elsõ gazdaság még évtizedekig a harmincas–negyvenes évek vázolt örökségének zagyvaságát és fejletlenségét mutatta, mivelhogy nagyon is eltérõ gazdasági fejlettségû, újratermelõdési logikájú és mûszaki színvonalú termelõpotenciálokra terjedt ki. Ez a szféra tehát hosszú ideig csak politikai értelemben tekinthetõ egységesnek, hiszen hiányoztak a gazdasági integráció minimális feltételei is. Ennek látványos megjelenési formája volt, hogy a hatvanas évek végéig a mezõgazdaság szocialista szektorában hivatalosan is a naturális fizetési és csereügyletek voltak túlsúlyban (pl. beszolgáltatás, kötelezõ terményleadás, munkaegység, év végi reziduális alapú jövedelem-elszámolás), míg az elsõ gazdaság más területein a pénzviszonyok uralkodtak, persze nem egészen a fejlett piacgazdaságokra jellemzõ értelemben.

Az államosítás adminisztratív mozzanatának gazdasági teljesítménybeli korlátozottságára utal az a tény is, hogy ezzel az elsõ gazdaság eltartóképessége nem javult oly mértékben, hogy az államosítás miatt tömegesen bérmunkássá váló lakosság megélhetését és szükségleteinek kielégítését kizárólag a munkaviszonyból származó bérekbõl és fizetésekbõl (a kor színvonalán) biztosítani tudta volna. Így az állam a lakosság kezelésében hagyott olyan, az elsõ gazdaságon kívüli értéktermelõ potenciálokat, eszközöket és lehetõségeket (pl. házhely, gyümölcsös, háztáji, illetményföld), amelyekkel az a (megfelelõ szintû) megélhetését biztosíthatta, az elsõ gazdaságból származó jövedelmeit kiegészíthette, pótolhatta vagy növelhette. Egyszerûen értelmetlen volt például tiltani a falusi lakosságnak, hogy zöldségbõl, gyümölcsbõl és burgonyából önellátó legyen, amikor ezekhez másként nem juthatott hozzá, és értelmetlen volt megakadályozni a csirke-, kacsa-, tyúk- vagy disznótartást, amikor falun csak így juthatott húshoz. És nemcsak azért, mert nem volt elegendõ ezekbõl a cikkekbõl, hanem mert falun nem volt megfelelõ üzlethálózat, nem volt húsbolt, nem volt hûtõhálózat – egyáltalán a falu ellátottsága meglehetõsen alacsony szintû volt. Az önerõs lakásépítés tiltása szintén értelmetlen volt, hiszen a községekben nem vagy elvétve épültek állami vagy szolgálati lakások.

A parasztságon túl természetesen más falusi és városi rétegek kezén is maradtak kertek, gyümölcsösök, házhelyek és illetményföldek, illetve sokan ebben az idõszakban vagy késõbb jutottak telekhez, hétvégi házhoz vagy parasztházhoz. E folyamat láthatóvá válásához és politikai elismeréséhez aztán nagymértékben hozzájárult az a tény, hogy az állam képtelen volt teljesíteni azokat a feladatait, amelyeket a család intézményétõl “átvállalt”, és így azok költségeit nem építette be a bérekbe és fizetésekbe – gondoljunk a lakásra, az egészségügyi ellátásra vagy az iskoláztatásra –, késõbb pedig az idõközben gyorsan fejlõdõ új modernizációs szükségletek kielégítésének – például autó, víz-, gázbevezetés – nem voltak meg az elsõ gazdaságbeli jövedelmi potenciáljai. Gyakorlatilag értelmetlenné vált az elsõ gazdaságbeli alacsony bérek és fizetések pótlásának, kiegészítésének, kiváltásának vagy növelésének az e szférán kívüli eljárásait és módozatait tiltani. Így a hetvenes évek elejétõl kezdve hivatalosan is támogatták a lakosság elsõ gazdaságon kívüli értéktermelõ tevékenységét.

A politikai és gazdasági áttörés a hetvenes–nyolcvanas évek fordulójától következett be. Hátterében az elsõ gazdaság növekedésének a megtorpanása, egyensúlyi helyzetének a romlása és a külsõ eladósodás felgyorsulása állt, amikor az elsõ gazdaság mûködtetõi politikai (pl. legitimáció, elégedetlenség megelõzése) és gazdasági (pl. erõforrás-elvonás) okokból a jelentõsebb árutermelést és tõkefelhalmozást is lehetõvé tevõ második gazdaságbeli termelési formákra is áldásukat adták. (A második gazdaság kifejezés is ekkor nyer polgárjogot [ Gábor–Galasi 1981a; 1981b].)

Azt állítjuk tehát, hogy az (államosított) elsõ gazdaságon kívül – elsõsorban a háztartás intézményéhez kötõdve – az államszocializmus egész idõszakában fennmaradt egy nagy volumenû termelõ-szolgáltató szféra, amelyet – jobb híján – második gazdaságnak nevezünk. Természetesen nem gondoljuk, hogy két gazdaság volt a korabeli magyar társadalomban, csupán Braudellel (1985: 2) egyetértve azt, hogy egyetlen társadalom gazdasága sem ragadható meg és írható le egyetlen gazdaságként: különösen nem a korabeli magyar társadalomé, ahol a naturális önellátás és nyomokban a világszínvonalú nagyipar még az elsõ gazdaságon belül is kimutathatóan együtt volt. Más kérdés, hogy az államosítással létrehozott elsõ gazdaságot – amely, mint jeleztük, az állam közvetlen felügyelete és ellenõrzése alatt állt; amelyre tervezési, fejlesztési és elosztási elképzelései és döntései irányultak stb. – mesterségesen és önkényesen kiemelték és megkülönböztették természetes társadalmi és gazdasági közegétõl. Mesterségesen, hiszen politikai-ideológiai megfontolásokból “fejlettebbnek”, “magasabbrendûnek” tekintették, míg hivatalosan az azon kívüli termelési, gazdasági és megélhetési ügyleteket lebecsülték és “csökevényesnek”, “ideiglenesnek” és “kiegészítõ” jellegûnek minõsítették.

A korabeli tapasztalatok és adatok persze nem támasztották alá ezt az elmarasztalást és lebecsülést. A második gazdaság társadalmi elterjedtségét mutatja egyrészt az, hogy 1972-ben 1681 ezer háztartás (több mint 5 millió fõ tartozott ide), 1982-ben 1500 ezer háztartás (mintegy 4,5 millió személy) vett részt a mezõgazdasági kistermelésben.2 Ha ehhez hozzászámítjuk azt a körülbelül 700 ezer háztartást, amely ugyan nem felelt meg a KSH háztáji és kiegészítõ gazdaságokra vonatkozó számbavételi kritériumainak, de valamilyen szinten foglalkozott mezõgazdasági termeléssel, akkor a magyar háztartások mintegy kétharmada kapcsolódott így vagy úgy a földhöz és az õstermeléshez. Ez meghaladta mind a mezõgazdasági keresõk (20%), mind a falusi lakosság (48%) részarányát (Oros 1983). Másrészt a mezõgazdasági kistermelésben érintett háztartások társadalmi összetétele is jelzi – lásd az alábbi táblázatot – ennek a jövedelemszerzési és megélhetési módnak a paraszti népességen messze túlmutató társadalmi elterjedtségét.

A harmincas évekhez hasonlóan tehát a hatvanas–hetvenes és nyolcvanas évtizedekben nagy számban találunk valamilyen földtulajdonnal, megmûvelhetõ területtel rendelkezõket az ipari, építõipari, kereskedelmi és közlekedési munkások között csakúgy, mint a tisztviselõk (nem fizikai foglalkozásúak) vagy a nyugdíjasok (inaktívak) körében.

A kistermelõ háztartások társadalmi összetétele 1972-ben és 1982-ben3 (százalékban)

Osztályok és rétegek

1972

1982

Munkásosztályhoz tartozó30,431,2
Szövetkezeti parasztsághoz tartozó21,4 11,2
Kettõs jövedelmû 11,88,9
Nem fizikai foglalkozású9,218,1
Kisárutermelõ, kiskereskedõ5,4 3,7
Inaktív 21,826,9
Összesen 100,0100,0


Az egyes foglalkozási és lakóhelyi csoportok természetesen eltérõ mértékben és módon vettek részt a kistermelésben, és emögött különbözõ jövedelmi- és élethelyzetek, megfontolások, alternatívák, törekvések és kényszerek húzódtak meg. Így az innen származó bevételeknek más volt a súlya a budapesti és a városi munkás, paraszt, szellemi vagy kettõs jövedelmû háztartásokban, mint ezek községi megfelelõiben. Például a községi szövetkezeti paraszt háztartások jövedelmeinek 1967-ben 50, 1972-ben 40, 1977-ben 36, 1982-ben 24 és még 1988-ban is 36 százaléka származott a háztájiból.4 A vidéki városok szövetkezeti parasztjainak jövedelmeiben azonban ennél kisebb arányt képviselnek az innen származó bevételek – 1972-ben 33 százalék, 1988-ban 28 százalék; a községekben lakó munkáséiban 1972-ben 15 százalék, 1988-ban 15 százalék; a szellemi foglalkozású háztartásokban pedig 1972-ben 14 százalék, 1988-ban 11 százalék. A háztájiból származó bevételek a vidéki városok szellemi foglalkozású háztartásaiban viszont elenyészõen kis arányt – 1972-ben 3 százalék, 1988-ban 3 százalék – képviselnek. Az adatok – sok más mellett – arra hívják fel a figyelmet, hogy a községi parasztháztartások jövedelemforrásai között a téeszesítés után még évtizedekig olyan jelentõs – 35–40 százalék – súlyt képviselt a háztájiból származó bevétel, hogy azt sem az összjövedelem, sem a megélhetés szempontjából nem lehet mellékesnek tekinteni. Annál is kevésbé, mert – ahogy azt az 1982 és 1988 közti irányzat mutatja – az elsõ gazdaságbeli bérek stagnálása vagy csökkenése idején megnõtt e jövedelemforrás szerepe.

Figyelemre méltó az a törekvés is, hogy a háztájizásban érintett családok bizonyos élelmiszerekbõl igyekeztek szükségleteiket maguk kielégíteni, és csak annyit vásárolni, amennyi elkerülhetetlen. A háztartás-statisztikák szerint például 1980-ban a községi parasztháztartások az általuk elfogyasztott baromfi 88, tojás 85, burgonya 78 és zöldség 67 százalékát maguk termelték meg. A naturális önellátás hasonlóan magas aránya mutatható ki a községi munkás és szellemi foglalkozású háztartásokban is. Az elõbbiek a baromfi 77, a tojás 75 és a burgonya 69, az utóbbiak a baromfi 73, a tojás 67 és a burgonya 63 százalékáig voltak önellátóak. A városi munkás és szellemi háztartások körében ennél ugyan számottevõen alacsonyabb a saját termelésû fogyasztás aránya, de alkalmanként egyáltalán nem elhanyagolható, hiszen az elõbbiek a baromfi 28, a tojás 30 és a burgonya 25, az utóbbiak a baromfi 16, a tojás 17, a burgonya 20 százalékát termelték meg maguknak.5

Jóllehet a fentiek is érzékeltetik, hogy a második gazdaság legjelentõsebb szektorában, a háztáji és kisegítõ gazdaságokban milyen elterjedt volt a naturális önellátásra törekvés – szokás, habitus, kényszer, tapasztalat stb. –, tényleges társadalmi elterjedtsége azonban jobban lemérhetõ egy, a nyolcvanas években kimondottan e szférára irányuló kutatásból (Kovách 1988). Kovách Imre azt találta, hogy a tradicionális önellátó (15,2%), a szabadidõs önellátó (29%) és a középparaszti mintára szervezett paraszti típusú üzem (38,8%) uralja a hazai mezõgazdaság második gazdaságát – az összes kisüzem több mint 80 százaléka sorolható ide –, míg az elsõsorban árutermelésre beállt integrált félüzem (5,2%), integrált vállalkozás (6,3%) és a szabadpiaci vállalkozás (5,5%) alkotja az egyötödöt sem elérõ hányadot. Nyilván korábban még nagyobb lehetett az önellátás súlya, hiszen e felvétel idején a politika már nem akadályozta a különféle vállalkozási formákat.

Ha talán kissé sokat foglalkoztunk a második gazdaság töredékföldekhez kapcsolódó, naturális elemekkel túlsúlyos és jórészt élõmunkán alapuló formáival – nem lebecsülve az ipari, építõipari, szolgáltatásbeli stb. több százezres látható (Laky Teréz [ 1987] becslése szerint 1986-ban 450 ezren–500 ezren dolgoztak vgmk-ban, szakcsoportokban stb.) és láthatatlan formáit – azért tettük, mert szerettük volna érzékeltetni a megélhetés és jövedelemszerzés harmincas évekbeli formáinak tömegméretû továbbélését az államszocializmus egész idõszakában. Továbbá, mert ez a naturális önellátás és csere – gondoljunk az önerõs építkezések kalákáira és munkacseréire is – az áru- és pénzviszonyok mögött meghúzódó gazdaság hatalmas kiterjedtségére is utal.

Ha az elmondottak alapján közelítünk a korabeli magyar gazdasághoz és társadalomhoz, akkor a megszokottól sok tekintetben eltérõ kép bontakozik ki elõttünk.

Például, ha a gazdaság fejlettségét a második gazdaság súlya, szektorális elhelyezkedése (fõként õstermelés) és ügyletei (naturális önellátás, pénzkiváltás stb.) figyelembevételével minõsítjük, akkor jóval fejletlenebb világot regisztrálhatunk, mint ha ezt kizárólag az elsõ gazdaság szerkezete stb. alapján minõsítenénk. Sokatmondó tény, hogy a családok körülbelül kétharmada kapcsolódott a háztáji és kistermeléshez, vagyis az õstermeléshez, és ezt a naturális ügyletek uralták.

Hasonlóképpen más társadalomszerkezet rajzolódik ki akkor, ha csak az elsõ gazdaságban elfoglalt helybõl és abból a feltételezésbõl indulunk ki, hogy a munkavállalók kizárólag az innen származó jövedelmeikbõl éltek meg és érték el életnívójukat, és más, ha az ezen kívüli gazdaságot is figyelembe vesszük.6 A kutatások alapján a mezõgazdasági kistermelésre fordított összes munkaidõt az 1970-es évek eleje óta nagyjából évi 2,7 milliárd órára becsülték a szakemberek, ami “több mint 1,2 millió dolgozó egész évi kötelezõ munkaidejének” felel meg.7 Ez az egész évi munkaidejét hiánytalanul végigdolgozó 1,2 millió “számított” munkavállaló nem szerepelt az elsõ gazdaság hivatalos nyilvántartásában – ott az aktív keresõk 18 százalékát, több mint 900 ezer embert regisztráltak mezõgazdasági fizikaiként –, jóllehet a mezõgazdaság bruttó termelésének 31 százalékát, nettó termelésének a felét az elõbbiek állították elõ (Andorka 1979: 103). Miután a foglalkoztatási szerkezetbõl egy ország gazdasági fejlettségére szoktak következtetni, hazánk jóval fejlettebbnek és termelékenyebbnek látszik az elsõ gazdaság mezõgazdasági szektorában regisztrált dolgozók aránya (900 ezer fõ), mint a mezõgazdaságban megtermelt értéket valóságosan elõállító – 900 ezer valóságos, plusz 1,2 millió “számított” – munkaerõ “együttes számbavétele” alapján. Az “együttes számbavétel” természetesen vitatható, arra azonban alkalmas, hogy a korabeli mobilitási, átrétegzõdési, jövedelem- és életszínvonal-kiegyenlítõdési folyamatok megítélését némileg újragondoljuk. Kérdés, hogy miként értékeljük a mezõgazdaságban dolgozó fizikaiak gyors csökkenését az 1960. évi 37 százalékról az 1980. évi 10 százalékra, ha tudjuk, hogy ezek többsége nem vált meg a földtõl és mezõgazdasági termeléssel is foglakozó “félproletár” volt. Kérdés, hogy azonos minõségként kezelhetünk-e jelentõsen eltérõ megélhetési módokat, sarkítottan azokét, akik csak az elsõ gazdaságból éltek, személyes jövedelmeiket kizárólag pénzben kapták, és azokét, akik jövedelmeik 50–70 százalékához jutottak csak hozzá az elsõ gazdaságból, ezt sem kizárólag pénzben kapták, és megélhetésükben a naturális önellátás és csere számottevõ súlyt képviselt. Kérdés, hogy az azonos rétegen belüli, ennyire különbözõ megélhetési módokat, illetve az ilyen mögöttes különbségeket mutató mobilitásokat “egyenértékûnek” tekinthetjük-e.8 Kérdés, hogy a jövedelem- és életszínvonal-kiegyenlítõdés korabeli folyamatait miként értékeljük, ha tudjuk, hogy ezt a legrosszabb helyzetû rétegek nagy mennyiségû többletmunkával érték el. Ez azt jelenti, hogy a magasabb életszínvonalú rétegek rövidebb idõ alatt keresték meg ugyanazt a bért és fizetést, mint az alacsonyabb életszínvonalú rétegek, “az utóbbi rétegek tehát napi másfél-két órával több munkával érték el azt, hogy az életszínvonaluk az 1970-es évek folyamán lényegesen emelkedett és közeledett az átlaghoz”.9 Paradox helyzet ez, hiszen a jövedelem- és az életszínvonal-kiegyenlítõdési irányzat nemhogy maga után vonta az életmód hasonló kiegyenlítõdését vagy közelítését, hanem ellenkezõleg, az életmód-különbségek növekedtek, mivel ez volt az eszköze és ára az elõbbiek kiegyenlítõdésének. Talán nem tévedünk nagyot, ha azt állítjuk, hogy a jövedelemkülönbségek az adott viszonyok között átalakultak életmód-különbségekké, vagyis formát váltottak és rejtetté váltak.

Az államszocializmusban a hatvanas–hetvenes évekbeli gazdasági növekedésnek, az elsõ gazdaság keretei közti teljes (totális) foglalkoztatásnak, a politikailag vezérelt jövedelempolitikának és jövedelemkiegyenlítésnek, a nyugdíjazás és az egészségbiztosítás kiterjesztésének, a középfokú oktatás tömegessé válásának, a második gazdaság társadalmi elterjedtségének vagy a két világháború között is már alkalmazott jövedelemnövelõ technikák – kétkeresõs családok, gyerekszám-korlátozás – széles körû alkalmazásának a körülményei között a szegénység is visszaszorult, formái megváltoztak. Ez nem azt jelenti, hogy ne lettek volna csoportok, melyek a szó klasszikus értelmében vett szegénységben éltek (nyomorogtak), de többségük már ki tudta elégíteni elemi szükségleteit, viszont az ezek “feletti”, fontos társadalmi javakhoz (pl. iskola, hatalom) nem vagy másoknál korlátozottabb mértékben jutott hozzá (depriváció) (Ferge 1986; Bokor 1987).

Ferge Zsuzsa véleménye szerint az államszocializmus kezdeti idõszakában, az ötvenes években, a szegénység zömmel létfenntartási problémát jelentett, és a lakosság 65–75 százalékát érintette. A hatvanas évektõl ezt a formát a “relatív szociális szegénység” váltotta fel: ez ekkor a népesség 30–40 százalékára terjedt ki, majd a nyolcvanas évek elejére a népesség 10–30 százalékára csökkent. Errõl a 10–30 százalékról a szerzõ azt mondja, hogy “elsõsorban csak nyugdíjból, segélyekbõl élõ, vagy mindkét ilyen forrást nélkülözõ idõsek, a zömmel szakképzetlen alacsony keresetûek, a három- vagy többgyerekesek jelentõs része mélyen a kor színvonala alatt élnek, súlyos megélhetési nehézségekkel küzdenek. Közöttük az egész népességben elfoglalt súlyuknál (4–5%) nagyobb arányban vannak képviselve a cigányok, de az anyagi szûkösség, illetve a » halmozott hátrányok« kérdése messze nem csak »cigánykérdés«” (Ferge 1986: 61). Magáról az arányról – a 10–30 százalékról – pedig megjegyzi, hogy az általában, de az ország fejlettségi szintjéhez viszonyítva nem szokatlanul nagy.

A különféle módon számított (pl. létminimum, alsó jövedelmi decilis, az egy fõre számított havi jövedelem átlagának 50–60 százaléka) szegénységküszöbök alatt élõk összetételére vonatkozóan egybehangzóak az adatok – fõként nyugdíjasok, eltartottak, alacsony iskolázottságúak, szakképzetlen nem mezõgazdasági fizikaiak, közülük sokan falun laknak (ingázók); mezõgazdasági fizikaiak, cigányok, három vagy többgyerekesek stb. –, és az is kimutatható, hogy e rétegek és csoportok az államszocializmus egész ideje alatt sok szálon kapcsolódtak a második gazdasághoz, annak mezõgazdasági formáihoz. Kemény István (1979) az 1968-as szegénységvizsgálat adatai alapján megállapítja, hogy a szakképzetlen munkáscsaládok 70, a betanított munkások 69 százaléka falun élt és ingázott lakóhelye és munkahelye között, továbbá, hogy e családok 80 százaléka rendelkezett egy kis mûvelhetõ földdarabbal, melyet többnyire intenzíven meg is mûvelt. Az érintettek megélhetésében és jövedelmeiben tehát a mezõgazdasági kistermelésbõl származó termékeknek és bevételeknek nem kis szerepe volt.

Bokor Ágnes a nyolcvanas évek eleji rétegzõdésvizsgálat adatai alapján szintén azt állítja, hogy a depriváltak nagyobb arányban vettek részt a második gazdaságban (83%), mint a nem depriváltak (72%). “Ez a háztáji gazdaságok miatt alakul így. A deprivált családok 76 százalékának van kisebb-nagyobb földje, a nem depriváltaknál csak 59 százalékos ez az arány” (Bokor 1987: 101). A mezõgazdasági kistermelésben való részvételükre jellemzõ a magas idõ- és élõmunka-ráfordítás, a piaci ügyletek alacsony aránya és az alacsony jövedelmezõség.

Figyelemre méltó, hogy közvetlenül a depriváltak “feletti” vagy a deprivációval veszélyeztetett – a depriváltak közé könnyen lecsúszó – rétegek még intenzívebben vettek részt a mezõgazdasági kistermelésben, és nem utolsósorban ennek köszönhették, hogy nem tartoztak a depriváltak közé (Bokor 1987: 104).

Az államszocializmus tehát végeredményben hazánk gazdasági fejletlenségét, annak harmincas évekbeli formáit és ennek részeként a tömeges szegénységet nem “megoldotta”, hanem államosította, és a saját mûködési logikájának megfelelõen e problémákat más “dimenziókba” helyezte és részben elfedte. Egyfelõl létrehozta az elsõ gazdaságot, amely nagyon is eltérõ fejlettségeket és újratermelõdési logikákat foglalt magába, és erre olyan foglalkoztatáspolitikát és szociális ellátó rendszert épített, amelynek nem voltak meg a gazdasági elõfeltételei – Kornai János (1994) ezt nevezi “koraszülött jóléti államnak”. Másfelõl a családok kezén megmaradtak olyan, a társadalomban addig is tömegesen elterjedt és bevett megélhetési és jövedelemszerzési források és módok – elsõsorban is a házhelyekhez és töredékföldekhez kapcsolódva –, amelyek biztosíthatták az elsõ gazdaságbeli alacsony, de zömében pénzbeli bérek és fizetések kiegészítését, kiváltását vagy növelését. Hangsúlyoznánk, hogy a megélhetésnek és jövedelemszerzésnek e módjai – a földmûvelés; a több forrásból való jövedelemszerzés; a pénz és a naturália kombinálása; a munkacentrikus élet; a háztájiban végzett munka nem számolása stb. – annyira elterjedtek voltak, hogy államszocializmusbeli továbbélésüket a társadalom zöme nem érezte természetellenesnek, és semmiféle szocialista jellemzõt nem látott bennük. A téeszben dolgozó “utóparasztság”, az õ gyerekeikbõl is kikerülõ falusi és városi értelmiség, az agglomerációkba és városokba elvándorló ipari munkásság stb. életének ez olyan természetes része volt és maradt, hogy a nyolcvanas évekbeli gazdasági pangás, jövedelem- és életszínvonal-csökkenés rendszerváltást megelõzõ idõszakában – jóllehet a rendszerváltó politikai erõk a szegényedõ lakosság “lázadását” várták, ehelyett – a szokásos módon, a második gazdaságban próbált javítani az elsõ gazdaságban romló helyzetén. És ez sokaknak sikerült is, hiszen az elsõ gazdaság romló helyzetének és eladósodásának a negatív következményeibõl a teljes foglalkoztatottságot és szociális ellátást mindvégig fenntartó államszocialista rendszer a rideg valóságot nem, vagy szépítve hárította át a lakosságra, ugyanakkor a hiány körülményei közt a második gazdaságban csak kevéssé volt érezhetõ a visszaesés. Így az a furcsa helyzet állt elõ, hogy amit a politikusok és az elit tudott az elsõ gazdaság tönkremenetelérõl és fenntarthatatlanágáról, azt csak kevesen érezték a bõrükön, részben a második gazdaságnak is köszönhetõen.

Úgy látjuk tehát, hogy noha az államszocializmus idején az elsõ gazdaság sokat fejlõdött, a társadalom munkaképes korú tagjait szinte totálisan integrálta, és az áru- és pénzviszonyok kiterjesztése irányába is óriási lépéseket tett, végül is az örökölt fejlettségi problémák jelentõs részét a nyolcvanas évek végéig sem tudta megoldani. Ez azonban csak a rendszerváltás után vált nyilvánvalóvá.


* * *


 A hetvenes évek végétõl a magyar gazdaság növekedése lelassult, a reálbérek csökkentek, az infláció növekedett, az állam eladósodása meglódult, és így a nyolcvanas évek közepére már jól látható jelei voltak annak, hogy az elsõ gazdaság változatlan formában történõ mûködtetése és társadalmi szolgáltatásainak biztosítása tarthatatlan. Már ekkor elkezdõdött az állam vállalásai lefaragásának és az érintett területekrõl (lakás, iskola stb.) való kivonulásának az irányzata. A feladatokat áthárította más intézményekre – például a családokra – anélkül, hogy az ellátásukhoz szükséges erõforrásokat is átadta volna, vagyis az alacsony bérekbe és fizetésekbe most sem építette be a különbözõ, a társadalomban “szokásos” élethez nélkülözhetetlen szükségletek kielégítésének fedezetét. Továbbá, hogy az eladósodott elsõ gazdaságot erõforrásokhoz juttassa, megkezdte a romló elsõ gazdaságbeli bérek és fizetések miatt az egyre inkább a második gazdaságban pótlólagos erõforrásokat felhajtó lakosság innen származó bevételei megadóztatásának az elõkészítését. Ezzel természetesen jelentõs lépéseket tett az elsõ és második gazdaság mesterséges elkülönítésének a leépítéséhez, a piaci mechanizmusok kiépítéséhez, annak elismeréséhez, hogy a lakosság döntõ többsége addig sem az elsõ gazdaságbeli jövedelmeibõl érte el adott életszínvonalát, aminek nyomán a család intézménye a korábbiakhoz képest felértékelõdött és társadalmi fontossága elismerést nyert. E fejleményeknek azonban “ára” volt: a személyi és a személyhez kötött családi jövedelmek megadóztatása (ezen intézmény ismételt bevezetése), jóllehet – mint már hangsúlyoztuk – az elsõ gazdaságbeli bérek nem tartalmazták a fontos szükségletek kielégítésének a fedezetét (pl. lakás, iskoláztatás), a második gazdaságbeli bevételek pedig a többségnél alacsony elsõ gazdaságbeli bérek és fizetések kiváltását, pótlását és kiegészítését célozták.

Ez a folyamat a politikai rendszerváltás után – immár a piacgazdaságra való áttérés hivatalos ideológiájától is legitimáltan és az államtalanítás logikájának megfelelõen – haladt tovább, most is figyelmen kívül hagyva azt a rendszerváltás során egyébként politikailag megfogalmazott követelést, hogy az államszocializmusban mesterségesen alacsony szinten tartott béreket és fizetéseket, amelyekbe alapvetõ társadalmi szükségletek fedezete nem volt beépítve, fel kell emelni és az európai szinthez közelíteni. Az elmúlt években tehát úgy épült ki a piacgazdasággal adekvátnak tekintett intézményi munkamegosztás, hogy az erõforráshiánnyal küszködõ állam – a súlyos gazdasági visszaesés, a külsõ piacok elvesztése, az eladósodás folytatódása, az egyensúlyi problémák, a privatizáció, a tömeges elbocsátások, a magas infláció stb. körülményei közt – egyszerûen áthárította a feladatokat a szintén erõforráshiánnyal küszködõ más társadalmi intézményekre, elsõsorban is a családra. E meglehetõsen nyers folyamatok aztán viszonylag gyorsan láthatóvá tették, hogy az államszocialista elsõ gazdaság totális foglalkoztatásához kapcsolódó társadalmi-gazdasági integráció mennyire törékeny alapokon nyugodott; hogy az az egyes társadalmi rétegeket és csoportokat mennyire eltérõ mértékben volt képes “beemelni ” a társadalomba, és természetesen azt is, hogy a rendszerváltás erõforrás (pl. vagyon, tudás) újraosztási–osztódási folyamatában a politikusok mit szántak az egyes rétegeknek, és õk ténylegesen mihez jutottak.

Amikor az államszocializmusban kialakult teljes (totális) foglakoztatásról beszélünk, akkor azt is látnunk kell, hogy emögött nem kizárólag politikai-ideológiai megfontolások vagy az adminisztratív megtorlástól való félelem munkáltak. A munkavállaló korban levõknek elemi érdekük fûzõdött a munkaviszony létesítéséhez, hiszen a megélhetés biztosításán túl így jutottak szociális ellátáshoz, továbbá ez egybeesett nagy létszámú rétegek törekvéseivel, melyek a mezõgazdaság elhagyásához, a biztos állás megszerzéséhez, rendszeres pénzbevételekhez, az életszínvonal növeléséhez stb. kapcsolódtak, szorosan kötõdve a kétkeresõs családmodellhez. Ugyanakkor a munkáltatók is a túlfoglalkoztatásban voltak érdekeltek, hiszen a keresetszabályozás, a tõkejavak hiánya vagy az élõmunka alulértékeltsége miatt érzéketlenek voltak a termelés, illetve a gazdálkodás költségei iránt. E kényszerek, törekvések, érdekek és érzéketlenségek aztán “olyan társadalmi csoportokat is a foglalkoztatottak közé tereltek, akik a fejlett piacgazdaságok munkaerõpiacán meg sem jelennek, vagy ha munkát keresnek, képzettségük, illetve munkakultúrájuk miatt csak nehezen vagy egyáltalán nem találnak munkahelyet” (Frey 1994).

Nos, õk azok, akik a szervezett munkaerõpiacra a hatvanas–hetvenes években kerültek be elõször; akik az általános iskolát sem végezték el vagy ha befejezték is, szakmával nem rendelkeztek; õk az elsõgenerációs segéd- vagy betanított munkások, illetve a mezõgazdaságban szakképzetlenként megmaradók – az e foglalkozásokhoz “szokásosan” kapcsolódó törekvésekkel, motivációkkal, igényekkel és munkakultúrával. Meglehetõsen színes világ ez, hiszen közéjük tartoztak a volt uradalmi pusztákon maradt cselédek és mezõgazdasági munkások utódai; a tanyákon élõk, akik a hetvenes évekig nem változtattak lakóhelyükön, foglalkozásukon és megélhetésükön; az iparilag fejletlen vidékek napi és heti ingázói, akik otthon tartózkodásuk idején segítettek a családnak a kistermelésben; a városokba és a környéki agglomerációkba költözõ képzetlen munkások, vagy a putrikból a “C” lakásokba a hetvenes években átköltözõ falusi cigányok, akiknek a körében az elsõ gazdaságbeli munkavállalás és az iskolázás ekkor kezdett általánossá válni. E rétegek és csoportok a társadalmi és gazdasági integráció más és más fokára jutottak; voltak, amelyek csak az elsõ tétova lépéseket tették meg ezen az úton az elsõ gazdaságbeli részleges munkavállalásukkal, és voltak olyanok is, amelyek saját és gyermekeik jövõjét tervezve magasabb iskolázásra, szakképzettségre, a mezõgazdasági kistermeléstõl való megszabadulásra és teljes értékû ipari munkássá válásra törekedtek.

Ha ma a munkanélküliek10 adataira, vagy a szegények és szegénységgel veszélyeztetettek körére11 tekintünk, akkor e társadalmi rétegeket és csoportokat találjuk elsõsorban köztük.

A kutatások azt tanúsítják, hogy az érintettek nagyon is eltérõen élték át és értelmezték az elbocsátást vagy az elhelyezkedés megnehezülését a kilencvenes évek elején. Sokatmondó tény, hogy szép számmal voltak csoportok, amelyek addig is az elsõ és a második gazdaság kettõsségében élve úgy gondolták, hogy az elsõ gazdaságbeli bér szerepét pótolják a némileg alacsonyabb összegû munkanélküli járadékkal, majd jövedelempótló támogatással, a felszabaduló munkaerejüket pedig a második gazdasági termelésben hasznosítják. Mégpedig úgy, hogy növelik a kisegítõ gazdaságukat, pontosabban annak árutermelõ kapacitását. Elképzeléseiket erõsítette, hogy mindenki a piac lázában élt; a kistermelésben még nem volt érzékelhetõ nagyobb arányú visszaesés és piaci bizonytalanság; a törvények földterületeket ígértek a szövetkezeti tagoknak, a volt tagok és földtulajdonosok örököseinek, és az átalakuló szövetkezetek is sok helyen kínáltak elõnyösnek tûnõ, naturális cseréken alapuló ügyleteket, amelyek nem fenyegettek sem a munkanélküli járadékok jogosultságának elvesztésével, sem azzal, hogy a bevételek után adózni kell.

Néhány év alatt azonban gyökeresen megváltoztak a kistermelés szervezeti, gazdasági és pénzügyi feltételei. A szövetkezeti integrációban mûködõ formák megszûntek vagy lényegesen átalakultak, a termelést jelentõs tõkeberuházásokkal kellett kezdeniük a résztvevõknek, és ehhez elégtelennek bizonyult a munkanélküli járadék vagy a fõállású fizetés. A termékek piaci értékesítése bizonytalanná vált (vagyis a beruházás kockázatossá), és az e szektort korábban uraló naturális ügyletek helyét egyre inkább a pénzügyletek vették át. Egyszóval – tõke, eszközök, piacok, kapcsolatok, szakismeretek stb. hiányában – kiderült, hogy a munkanélküli állapot átvészelésének vagy az abból való kitörésnek ez az útja számukra sem járható. A kistermelést vissza kell állítaniuk arra a szintre, amelyet meg akartak haladni: a naturális önellátás, esetleg a maradékelvû árutermelés szintjére, még akkor is, ha netán van néhány hektár földjük.

Ezzel ellentétes volt azon munkanélküli csoportok mozgása, amelyek az államszocializmus idején nem foglalkoztak mezõgazdasági kistermeléssel, az elbocsátásukat követõen sem volt ilyen szándékuk, azonban tartós kiszorulásuk a munkaerõpiacról és a járadékok alacsony összege végül is arra kényszerítették õket, hogy a háztartás szükségleteinek legalább egy részét próbálják megtermelni maguknak. Náluk is a járadékok, a naturális önellátás és/vagy az alkalmi munka kombinálása lett a megélhetés alapja, mint ahogy a munkanélküliségbõl rokkantosítással vagy nyugdíjazással kimenekülõ idõsebb (községi) lakosságé is.

Vannak azonban szép számmal olyan csoportok is, amelyeknek még a naturális önellátásra való berendezkedés is gondot okoz: elsõsorban, de nem kizárólag a cigányság körében. Ugyanis az õ hagyományaikból, megélhetési és termelési tapasztalataikból, kultúrájukból sok nemzedékre visszamenõen hiányzik a mezõgazdasági termelés. Itt azonban ne csupán arra gondoljunk, hogy termelési szokások és szakismeretek hiányoznak, hanem arra is, hogy a kistermelés egyben gazdálkodási forma is, vagyis a gazdálkodás e sajátos formáját – a maga értékeivel, életvitelével, gazdasági megfontolásaival stb. – is el kellene sajátítaniuk. (A tennivaló tehát sokkal több, mint földet és vetõmagot adni.)

A kistermelésnek és a naturális önellátásnak a megélhetésben betöltött szerepe kapcsán jeleznünk kell egyrészt azt az általános tendenciát, hogy a rendszerváltás után is (1991-ben) mintegy 1,4 millió kistermelõ gazdaságot írtak össze – a becslések szerint összesen az ország lakosságának kétharmada élt olyan háztartásban, amelyben folyt valamilyen mezõgazdasági termelés –, és a gazdaságok háromnegyedének a földterülete nem érte el a fél hektárt (Laczka–Oros–Schindele 1994). Az elmúlt évtizedekben tapasztaltakhoz képest tehát e téren nem történt változás. Másrészt a kárpótlás és vagyonnevesítés ellenére a falusi lakosság többsége nem rendelkezik megmûvelhetõ földterülettel a telkén, kertjén, szõlején stb. kívül. Egy községre kiterjedõ teljes körû (732 háztartás) vizsgálat során azt találtuk, hogy a háztartások 68 százalékának nincs földterülete, további 7 százalékának is egy hektár alatti van, jelentõsebb (10 hektár feletti) birtoka pedig a háztartások 6 százalékának. A töredékföldek nagysága, az eszközök, a termelési tapasztalatok és más erõforrások hiánya, továbbá a piacok beszûkülése együttesen oda vezettek, hogy e csoportok vagy egyáltalán nem folytatnak termelést – a háztartások egynegyede állatot sem tart és növényt sem termel –, vagy csak a háztartás szükségletei minimális kielégítésének mértékéig. Másként fogalmazva: némi zöldség- és burgonyatermesztés, kevés tyúk és egy-két sertés tartása jellemzi ezt a szférát (Laki é. n.).

A tárgyalt társadalmi rétegek és csoportok többsége tartósan – olykor négy–öt–hat éve – kiszorult a hivatalos munkaerõpiacról, ahová csak alkalmilag tud visszakerülni, illetve sokan csak kényszerhelyzetben vállalják a visszatérést. Ezen állapotok kialakulásának és fennmaradásának sokféle oka van, lássunk ezek közül néhányat.

Egyrészt az államszocialista elsõ gazdaság viszonylag egységes (vagy annak tûnõ) munkaerõpiaca a rendszerváltás után szétesett és szegmentálódott, és ez a helyi – mikrokörzeti, községi – munkaerõpiacokra nézve is igaz. Az egyik iparilag fejletlen mikrokörzetben végzett kutatás során (Laki 1996) a munkaerõpiac négy szegmensét lehetett megkülönböztetni: a “hivatalos-legálist”, a “hivatalos-legális-kényszerût”, a “természetes szürkét” és az “illegális szürkét”.

A “hivatalos-legális” szegmens – mint az elnevezés is jelzi – mindenben meg kíván felelni az alkalmazás törvényi elõírásainak, azonban még így is sok tekintetben elmarad attól, amit a “hivatalos” vagy “legális” szavak ideálisan jelentenek. Itt is gyakori, hogy a munkáltatók nem tudnak idõben fizetni, és nemcsak a kisebb vállalkozók, hanem a nagyobbak sem, sõt néha az önkormányzat sem.

A “hivatalos-legális-kényszerû” szegmens szintén mindenben megfelel a törvényi elõírásoknak, azonban annak speciális részét képezi. Azt, amelyben a bruttó béreket a minimálbér környékén állapítják meg, a normákat pedig úgy, hogy a napi nyolc órai munkával elérhetõ havi nettó keresetek a minimálbér alatt maradnak, így csak kevéssel haladják meg a munkanélküli járadék vagy a jövedelempótló támogatás szintjét. Tekintettel arra, hogy ezekbõl a bérekbõl ugyanúgy nem lehet megélni, a családot eltartani és a szegénységbõl kikerülni, mint a jövedelempótló támogatásból, ilyen állások esetén többnyire felbukkan a “kényszer” eleme. Méghozzá a munkaügyi hivatalok részérõl, amelyek a munkanélkülieket ezen állások elfogadására ösztönzik és “kényszerítik”, az önkormányzatoké, amelyek valamilyen megoldást keresvén a jövedelempótló támogatás csökkentésére, továbbá a tartós munkanélküliség nem kívánatos következményei (pl. leépülés, elszigetelõdés, iszákosság, közöny) megelõzésére, “kénytelenek” olyan munkaadókat hozni vagy támogatni a településükön, akik csupán a minimálbért kínálják. A munkavállalók számára pedig azért “kényszer”, mert ezeket az állásokat csak azok fogadják el, akiknek már nincs más választásuk, ide értve alternatívaként a háztartás keretében mûködtethetõ kistermelés némi jövedelem-kiegészítést biztosító szintjét is.

A munkaerõpiacnak az a szegmense kapta a “természetes szürke” nevet, amely mindmáig hagyományosan része a háztartások mûködésének és a mezõgazdasági csúcsmunkák idején jelentkezõ háztáji és kisgazdaságok alkalmi munkaerõigényeinek. Ezeket a munkaerõ-szükségleteket napjainkig a hivatalos munkaerõpiacon kívülrõl elégítették ki, többnyire szomszédsági, ismeretségi és rokonsági körbõl, és ezekért a legkülönbözõbb formákban fizettek (pl. munkacsere, pénz, naturália), de úgy, hogy ezek hagyományosan kívül estek az adózás körén, következésképpen szociológiai értelemben nincs ok ezt illegálisnak tekinteni. A tömeges és tartós munkanélküliség, a kistermelés és a “több lábon állás” kényszerkörülményei között e szféra nõtt és erõsödött a rendszerváltás óta, és úgy tûnik, hogy hosszú távú fennmaradásával kell számolnunk.

A munkaerõpiac “illegális szürke”, közismertebben “fekete gazdasági” szegmense szintén sokaknak nyújt munkaalkalmat. Tekintettel arra, hogy a fekete munkást alkalmazó vállalkozások egy része minõségileg kifogástalan árukkal tud csak piacképes maradni, azonban ilyen munkát nem, vagy kevéssé képes a “feketén” munkát vállalókból kipréselni – így az olcsó munka nagyon drágává válik –, e munkaszervezetek egyfelõl szelektálják a “fekete” munkaerõt, másfelõl a “minõségre” érzékeny ösztönzési formák bevezetésével kísérleteznek.

Bár a vázolt munkaerõpiaci szegmensek között vannak átfedések és átjárások, látnunk kell az elkülönülésük és átjárhatatlanságuk irányába mutató tendenciákat is. Ez azt jelenti, hogy az elmúlt években kialakultak bizonyos szelekciós mechanizmusok, amelyek a potenciális munkaerõpiaci szereplõk egyes csoportjait nagyon is egyértelmûen terelték és sorolták be az egyes szegmensekbe. Aligha véletlen, hogy az alacsony iskolázottságú és munkakultúrájú, igénytelen, motiválatlan és megbízhatatlan munkavállalói csoportok kikerültek a “hivatalos-legális” szegmensbõl, oda nem, vagy csak átmenetileg kerülnek vissza, de a “hivatalos-legális-kényszerû” szegmensbe sem tudnak és/vagy akarnak visszatérni. Munkaerõpiaci alkupozícióik azonban a “természetes-szürke” és az “illegális-szürke” szegmensekben sem jobbak, ugyanis a lelkiismeretes és a minõségi munkát igénylõ területeken már nem alkalmazzák õket, vagy csak kényszerhelyzetben. Másként fogalmazva: e csoportok lassan – vegyük figyelembe a nemzetközivé váló “fekete-munka” piac kínálati körülményeit – kiszorulnak az alkalmi munkák piacáról és legfeljebb a községen belül jutnak ilyen munkákhoz.

A hivatalos munkaerõpiacról tartósan kiszorultak tetemes része az általa elérhetõ munkakörökben megszerezhetõ bérek alacsony szintje miatt nem is kívánt visszatérni oda. Az a tapasztalat, hogy a magas munkanélküliséggel sújtott körzetekben a bérek és fizetések alacsony – minimálbér körüli – szintje alakult ki, ami nem ösztönöz rendszeres munkavállalásra, mert az itt megszerezhetõ nettó bér és a járadék vagy a jövedelempótló támogatás összege között nem volt túl jelentõs különbség. Ha a jövedelempótlóval és a mellette vállalt alkalmi munkával, netán egy piacképesebb háztáji termékkel annyit vagy többet lehetett keresni, mint a hivatalos munkaerõpiacon – és még adózni sem kellett –, akkor semmi sem ösztönzött az ide való visszatérésre.

A hivatalos munkaerõpiac jelzett szegmenseiben kialakult bérek és fizetések alacsony szintjei, amelyek nem biztosítanak elfogadható életnívót az ott dolgozóknak, és nem jelentik az elszegényedés vagy a szegénységbõl való kilépés alternatíváját, e munkaerõpiacok mozgását sok tekintetben kiszámíthatatlanná, bizonytalanná és hektikussá teszik. A munkaadók például nem értik, hogy a magas munkanélküliség ellenére a náluk munkát vállalók miért lépnek ki az elsõ adandó alkalommal; miért nem “becsülik” meg magukat; miért nem hajtanak és végeznek kifogástalan munkát, vagyis miért rendkívül magas a fluktuáció, alacsony a munkafegyelem és a teljesítmény. Pedig csak arról van szó, hogy az általuk felkínált bérekbõl alacsony életnívón lehet megélni, és ezért még a tartósan munkanélküliek számára sem vonzóak e munkahelyek. E munkaerõpiacok további sajátszerûsége, hogy nem teszik lehetõvé az alkalmazott munkaerõ minõségi megújulását, annál is kevésbé, mert az alacsony bérek miatt az érintetteket arra kényszerítik, hogy életüket továbbra is többféle megélhetési forrás köré szervezzék, vagyis valamilyen második gazdaságot mûködtessenek és fenntartsanak. (A “több lábon állás” kényszere és a munka-centrikus életmód tehát esetükben – de a társadalom más csoportjainál is – ma sem meghaladott probléma.)

A jelzett társadalmi rétegek és csoportok körében megsokasodtak a deviáns (pl. bûnözés, alkoholizmus) és a környezet – elsõsorban is a “tisztes” szegények – által deviánsnak tekintett jelenségek: a megélhetésben kizárólag a munkanélküli segélyre és a jövedelempótló támogatásra való hagyatkozás; a családi pótlékból való megélés, vagy a sokgyerekesek lakásépítési kedvezményeivel való manipuláció. Az utóbbi jelenségek azért irritálják a szegénységtõl és/vagy a munkanélküliségtõl szintén sújtott, képzetlen, netán dolgozó, de alacsony keresetû stb. csoportokat, mert úgy érzik, hogy a jelzett túlélési technikákat alkalmazók nem tesznek meg mindent saját helyzetük javításáért, elsõsorban vagy kizárólag a segélyekre építik megélhetésüket, illetve, mert úgy látják, hogy az õ személyes erõfeszítéseiket (a különféle támogatási formákon keresztül) az állam nem méltányolja.

Mindezek jelzik, hogy kialakultak olyan, a munkanélküliséggel összefüggõ és ahhoz kötõdõ megélhetési formák, amelyek az életvitel, az értékrend és az igényszint adott fokához kötõdve – vagyis bizonyos szubkulturális szokásokra és eljárásokra építve – nem a társadalmi és gazdasági integráció bevett és elfogadott formái irányába ösztönzik az érintett csoportokat. Éppen ellenkezõleg, a szubkultúra olyan elemei megerõsödésének és kibõvülésének az irányába hatnak, amelyeket a környezõ kultúra elítél és elfogadhatatlannak tart. Emiatt az alapprobléma hosszú távú megoldatlanságát vetítik elõre, továbbá az ebbõl fakadó konfliktusokkal való együttélés kényszerét. Nem utolsósorban azért, mert e munkanélküli szubkultúrák létrejötte egyben szocializációs környezetet is jelent, vagyis az értékrendek, szokások, megélhetési módok és túlélési technikák generációs átörökítésére késztetnek.

A vázolt társadalmi rétegek és csoportok a szó eredeti értelmében napi megélhetési gondokkal küszködnek. Állandó pénzzavarban vannak, hiszen az egyik jövedelempótló támogatás felvételétõl, családi pótléktól, nyugdíjtól vagy fizetéstõl a másikig nem tart ki a pénzük. Gondot jelent számukra a napi fogyasztási cikkek (pl. kenyér, liszt, tej) megvétele, nem beszélve a húsról. Ilyen körülmények között kénytelenek lemondani a ruhanemûk és cipõ vásárlásáról, mint ahogy a tüzelõ beszerzését is igencsak meg kell fontolniuk. (Bizonyos területeken a falopás olyan méreteket öltött, hogy a határ néhol az ökológiai katasztrófa képét mutatja, de gyümölcsösök is áldozatául estek a fûtõanyagszerzés e módjának.) Miután az érintettek számottevõ része olyan lakásban él, amely el van látva a civilizációs javak bizonyos körével (pl. villany, víz, gáz), sokaknak gondot jelent a lényegesen megemelt díjak fizetése. A családok sajátos fizetés-rangsorolási és fogyasztási technikákat (lásd például Csoba 1994) dolgoztak ki, hogy lehetõleg ne kelljen lemondaniuk e javak használatáról. Sokszor õk maguk korlátozzák fogyasztásukat, ami azt eredményezi, hogy a háztartások egy részénél a civilizációs javak birtoklása egyáltalán nem jelenti azok tényleges, illetve racionális használatát. Másként fogalmazva: e háztartások többsége birtokában van a civilizációs javak bizonyos körének – ide értve a tartós fogyasztási cikkeket is –, de korántsem biztos, hogy használni is tudja azokat. (A “cifra nyomorúság” mintájára ezt nevezhetjük “technicizált nyomorúságnak”, hiszen van hûtõ, de nincs hús, tej, sajt stb., amit hûteni lehetne.)

Az érintett rétegek és csoportok számára gyerekeik iskoláztatása is gondot okoz: az alapiskola elvégzéséig még csak-csak eljutnak – bár oda sem mindenki –, a középfokú iskolákba azonban sokan nem kerülnek be, illetve itt nem állják meg a helyüket és lemorzsolódnak. A szerencsésebbek és hajtósabbak esetleg szakmát is szereznek, többnyire azonban olyat, amivel nem tudnak elhelyezkedni. Az alacsony iskolázottság újratermelõdése figyelhetõ meg körükben, következtetésképpen az új generáció munkaerõpiaci pozíciói és elhelyezkedési esélyei többnyire nem jobbak szüleikénél. Tekintettel arra, hogy az elmúlt években a piacgazdaság mûködésének megfelelõ intézményi munkamegosztás az erõforráshiánnyal küszködõ családra hárította az oktatási-képzési terhek jelentõs részét – ide értve a rosszul ellátott és alacsony szinten mûködõ iskolák versenyképtelen felkészítése miatt az iskolán kívüli képzés többletköltségeit is –, az érintett rétegek és csoportok társadalmi és gazdasági integrálatlanságukból, szubkulturális helyzetükbõl, pénztelenségükbõl és szegénységükbõl adódóan intézményes állami beavatkozások nélkül nem képesek helyzetükön és esélytelenségükön változtatni.

Az elmúlt csaknem egy évszázad rendszerváltásokon átnyúló iparosodási és modernizációs folyamatai lassan és felemás módon zajlottak, következésképpen a különbözõ gazdasági-vagyoni helyzetû, iskolázottságú, munkakultúrájú stb. rétegek és csoportok társadalmi és gazdasági integrációja is hasonlóképpen felemás módon ment végbe. E felemásság fontos jellemzõjének tekintettük azt a tényt, hogy a mezõgazdaságot különbözõ idõszakokban és okok miatt elhagyó társadalmi rétegek és csoportok teljes értékû átstrukturálódása nem történt meg. Ezen azt értjük, hogy az iparba, építõiparba, kereskedelembe, oktatásba stb. átkerült foglalkoztatottak nagy része nem volt képes az innen származó kereseteibõl megélni és továbbra is foglalkozott mezõgazdasági termeléssel. A megélhetésnek ez a módja társadalmi tömegjelenség volt hazánkban a vizsgált idõszakban – a lakosság mintegy háromnegyede érintett volt a mezõgazdasági termelésben –, jelezve a gazdaság fejletlenségét, eltartó- és integrálóképessége korlátozottságát. Miután az egyes társadalmi rétegek és csoportok eltérõ mértékben és módon vettek vagy kényszerültek részt venni a mezõgazdasági termelésben – például a városi gazdasági, igazgatási vagy kulturális elit ebben nem vett részt, a falusi gazdasági vezetõk és pedagógusok viszont igen; a városi munkások bizonyos rétegei szintén nem vagy csak hobbikert szintjén kapcsolódtak ide, míg az ingázó falusi szak- és segédmunkások már komoly bevételekhez juthattak általa; a mezõgazdasági fizikaiak egy része viszont enélkül nagyon alacsony életnívón élhetett volna, hiszen jövedelmeinek fele-harmada innen származott –, ez egyszersmind társadalmi-gazdasági integráltságuk eltérõ állapotára utal. Arra, hogy a társadalom alsó rétegeiben az integráltság alacsony szintû és törékeny, hiszen minden alkalommal, amikor gazdasági nehézség vagy kimondottan krízishelyzet adódik – gondoljunk a nyolcvanas évekre vagy a rendszerváltás idõszakára –, e termelési-megélhetési forrás szerepe jelentõsen felértékelõdik. (Mi több, a politikusok e csoportok alacsony szintû gazdasági-társadalmi integráltságának az állapotát a mezõgazdaság irányába kívánják [ szeretnék] megoldani, ami jelzi, hogy a problémát alaposan félreértik.)

A felemásság másik fontos jellemzõjének tartjuk azt, hogy bizonyos társadalmi csoportok mindössze néhány évtizede jutottak el a gazdasági-társadalmi integráltság küszöbére. Õket az államszocialista elsõ gazdaság túlfoglalkoztatási gyakorlata sodorta a munkaerõpiacra, hiszen csak némileg racionálisabb és piacelvûbb mûködés viszonyai között is alacsony képzettségüknél és munkakultúrájuknál fogva erre aligha kerülhetett volna sor.

E csoportok – elsõsorban is a falusi cigányság – gazdasági integrációja tehát rendkívül rövid idõre tekint vissza, és a problémák ellenére jelentõs lépéseket tettek ebbe az irányba; gondoljunk a munkavállalás és az iskolázás gyors és tömeges elterjedésére (Kertesi 1994). A rendszerváltással ez a folyamat megtört, sokuknál megszakadt és e csoportok néhány évtized után ismét a gazdasági-társadalmi integrálatlanság állapotába kerültek. Helyzetük nemcsak ezért tragikus, hanem mert a jelenlegi körülmények között nem találnak alternatívát ennek megváltoztatására, illetve, mert olyan életkörülmények közé kerültek, amelyek nem vagy alig különböznek a húszas–harmincas évek nyomorától.


Jegyzetek

 1. A fogalmat a Kulcsár Kálmán által ajánlott értelemben használjuk: “a modernizáció tulajdonképpen az »elmaradottság«, a »megkésettség« és az ezekkel összefüggõ, a nyugati tõkés úttól eltérõ társadalmi fejlõdés »párhuzamos« fogalma” (Kulcsár 1980: 28).

2. Idõfelhasználás a mezõgazdasági kistermelésben. I. Budapest: KSH, 1984, 6. old.

3. A mezõgazdasági kistermelés I. (1981). Budapest: KSH, 1982, 15. old.

4. A családi jövedelmek színvonala és szóródása (1972, 1977, 1982) és a jövedelem-eloszlás Magyarországon (1988). Budapest: KSH, 1975, 1980, 1985 és 1990.

5. Háztartás-statisztika 1980. Budapest: KSH, 1982, 23. old.

6. A magyar társadalom rétegzõdésének az elsõ és második gazdaság együttes figyelembevételével történõ megközelítésére Szelényi Iván (1990) és Kolosi Tamás (1982; 1986) is kidolgozott egy-egy modellt, de ezek sok tekintetben eltérnek a mi szempontjainktól, ugyanis õk “két gazdaságot” feltételeztek, az elsõ gazdaságot redisztributívnak, a másodikat piacinak tekintették. Véleményünk szerint meglehetõsen önkényes a korabeli társadalom gazdaságának ilyen kategorikus elkülönítése és az egyiknek csak redisztributív, a másiknak csak piaci mûködési logikával való felruházása.

7. Idõfelhasználás a mezõgazdasági kistermelésben I. Budapest: KSH, 1984, 7. old.

8. E kérdésfeltevésnél sokat átvettünk Kemény István és Márkus István szemléletmódjából, akik a hetvenes években a munkásosztály és a parasztság mobilitását és helyzetének változását vizsgálták (lásd például Kemény 1972; Kemény–Kozák 1971; Márkus 1973).

9. Idõmérleg I. (A magyar társadalom életmódja az 1976/77. évi idõmérleg felvétel alapján) Budapest: KSH, 1982, 48. old.

10. Lásd például az Országos Munkaügyi Központ adatait (Statisztikai havi közlemények).

11. Lásd például a Társadalmi Riport 1990–1995. közti köteteit, illetve a Magyar Háztartás Panel 1996-os eredményeit (Mozgó Világ, 1997/3).


Hivatkozások

Andorka Rudolf 1979. A magyar községek társadalmának átalakulása. Budapest: Magvetõ Kiadó

Andorka Rudolf–Harcsa István 1986. A magyar társadalom modernizációja hosszú- és rövid távon társadalmi jelzõszámokkal mérve (1970–1984). Szociológiai Mûhelytanulmányok, 1. MKKE Szociológia Tanszék

Berend T. Iván 1976. A szocialista gazdaság története Magyarországon 1945–1968. Budapest: Kossuth Könyvkiadó, KJK

– 1995. Átalakulás a világgazdaság perifériáin. Esély, 5.

Berend T. Iván–Ránki György 1972. A magyar gazdaság száz éve. Budapest: Kossuth Könyvkiadó, KJK

– – 1976. Közép-Kelet-Európa gazdasági fejlõdése a 19–20. században. Budapest: KJK

Berend T. Iván–Szuhai Miklós 1975. A tõkés gazdaság története Magyarországon (1848–1944). Budapest: Kossuth Könyvkiadó, KJK

Bokor Ágnes 1987. Szegénység a mai Magyarországon. Budapest: Magvetõ Kiadó

Braudel F. 1985. Anyagi kultúra, gazdaság és kapitalizmus, XV–XVIII. század. A mindennapi élet struktúrái. Budapest: Gondolat Kiadó

Csernok Attila–Ehrlich Éva–Szilágyi György 1975. Infrastruktúra. (Korok és országok) Budapest: Kossuth Könyvkiadó

Csoba Judit 1994. A tartós munkanélküliség hatása a családok anyagi helyzetének alakulására. Esély, 6.

Ferge Zsuzsa 1986. Fejezetek a magyar szegénypolitika történetébõl. Budapest: Magvetõ Kiadó

Frey Mária: Az állam szerepe a foglalkoztatáspolitikában és a munkaerõpiaci programok menedzselésében (Hazai helyzetkép a nemzetközi tapasztalatok tükrében). Budapest: Munkaügyi Kutatóintézet

Gábor R. István–Galasi Péter 1981a. A második gazdaság (Tények és hipotézisek). Budapest: KJK

– 1981b. A magángazdasági tevékenység a mai szocialista gazdaságban. Zárótanulmány. MKKE Munkatudományi Tanszék, TTI

Gunst Péter 1987. A paraszti társadalom Magyarországon a két világháború között. Társadalom- és Mûvelõdéstörténeti tanulmányok. Budapest

Illyefalvi I. Lajos 1930. A munkások szociális és gazdasági viszonyai Budapesten. Budapest Székesfõváros Statisztikai Hivatala

Kemény István 1972. A magyar munkásosztály rétegzõdése. Szociológia, 1.

– 1979. Poverty in Hungary. Social Science Information, 2, 247–267.

Kemény István–Kozák Gyula 1971. Pest megye munkásai. Budapest: Társadalomtudományi Intézet

Kertesi Gábor 1994. Cigány foglalkoztatás és munkanélküliség a rendszerváltás elõtt és után. Esély, 4.

Kolosi Tamás 1982. A strukturális viszonyok körvonalai. Valóság, 11.

– 1986. Strukturális csoportok és reform. Valóság, 7.

Kornai János 1994. A költségvetési hiány. Népszabadság, augusztus 30.

Kovách Imre 1988. Termelõk és vállalkozók (Mezõgazdasági kistermelés a magyar társadalomban). Rétegzõdés-modell vizsgálat IX. Budapest: Társadalomtudományi Intézet

Kulcsár Kálmán 1980. A magyar társadalom. Budapest: Kossuth Könyvkiadó

– 1986. A modernizáció és a magyar társadalom. Budapest: Magvetõ Kiadó

Laczka Sándorné–Oros Iván–Schindele Miklós 1994. Magánvállalkozás alakulása a mezõgazdaságban. Budapest: KSH

Laki László é. n. Földbirtokviszonyok egy községben a rendszerváltás után. (Kézirat.)

– 1996. Töredékes helyzetkép a perifériáról. Társadalmi Szemle, 11.

Laky Teréz 1987. Eloszlott mítoszok – tétova szándékok. Valóság, 7.

Matolcsy Mátyás 1938. A magyarországi jövedelem- és adóteher-megoszlás. Budapest

Márkus István 1973. Az utódparasztság arcképéhez. Szociológia, 1.

Népszámlálás 1930. Az 1930. évi népszámlálás. VI. kötet. Magyar Statisztikai Közlemények, 114. 180–188.

Oros István 1983. A mezõgazdasági kistermelés. Statisztikai Szemle, 12.

Pogány Ágnes é. n. Háztartások jövedelemszerkezete a két világháború között Magyarországon. (Kézirat.)

Szelényi Iván 1990. Új osztály, állam, politika. Budapest: Európa Kiadó

Townsend, Peter 1995. A szegénység Kelet-Európában – a világméretû polarizáció legutóbbi megnyilvánulása. Esély, 5.

Wallerstein, I. 1983. A modern világgazdasági rendszer kialakulása. Budapest: Gondolat Kiadó