Csontos László
MAX WEBER A GAZDASÁGELMÉLET MÓDSZERTANI ALAPJAIRÓL*


"Nem fikciót írok, hanem tényeket találok fel."1


Bevezetés

E tanulmányban kísérletet teszek azoknak a korai elgondolásoknak az explikációjára vagy racionális rekonstrukciójára (e két kifejezést szinonimaként használom), amelyeket Max Weber alkotott a gazdaságelmélet módszertani alapjairól. Remélem, az elemzés melléktermékeként sikerül megmutatnom, hogy Weber érett módszertani álláspontja és a közgazdaságtan hatókörérõl és módszerérõl alkotott korai nézetei között folytonosság van. Azt is hangsúlyozni szeretném már a kezdet kezdetén, hogy célkitûzésem tisztán analitikus jellegû: nem tárgyalom részletekbe menõen azt a történeti és szellemi környezetet, amelyben Weber elõször formába öntötte módszertani krédóját.

Az "explikáció" módszere nem más, mint homályosan megfogalmazott eszmék világosabbá és specifikusabbá tétele (vö. Hempel 1952; Carnap 1963: 1-8). Az eszmetörténetben nem azért használhatjuk ezt a módszert, mert mi okosabbak vagyunk, mint az explikációt igénylõ elképzelések eredeti megfogalmazói, hanem azért, mert mi - szerencsés módon - jobb és kifinomultabb elemzési eszközökkel rendelkezünk, mint õk. Weber eszméinek racionális rekonstrukciójával azt kívánom bemutatni, hogy módszertani örökségének jobb megértése - amellett, hogy önmagában is fontos feladat - lényeges a társadalomtudományok módszertani alapjainak megfelelõ értelmezéséhez. Bár a racionális rekonstrukció módszere nem nyújthatja (és nem is nyújtja) az explikálandó eszmék egyedüli helyes értelmezését, mégis hozzájárulhat azoknak a feltételeknek a kidolgozásához, amelyek szükségesek az alternatív nézõpontok racionális megvitatásához.

Az eszmék racionális rekonstrukciója csak akkor lehet módszertanilag elfogadható és tartalmilag adekvát, ha legalább a következõ minimális követelményeknek eleget tesz (vö. Carnap 1963; Stegmüller 1969).

1. Az explikáció eredményeként kapott eszmék halmazának pontosabbnak és világosabban megfogalmazottnak kell lennie, mint az eszmék eredeti halmazának.

2. Legalább bizonyosfajta családi hasonlóságnak kell fennállnia az explicans (az eszmék javasolt új halmaza) és az explicandum (a racionális rekonstrukciót szükségessé tevõ eszmék halmaza) között. Családi hasonlóságon a következõ két dolog valamelyikét értem: a) a szemantikai tartalom hasonlóságát vagy b) azoknak a nyelvi és elméleti szabályoknak a hasonlóságát, amelyek az explicans és az explicandum használatát irányítják.

3. Az eszmék új halmazának - ha ez lehetséges egyáltalán - egyszerûbbnek kell lennie, mint az explicandumnak, vagyis az eszmék eredeti halmazának.

4. Végül, az explikáció szellemi kalandja csak akkor tekinthetõ sikeresnek, ha analitikusan vagy empirikusan termékeny kijelentéseket eredményez, azaz olyan kijelentéseket, amelyeknek magyarázó vagy értelmezõ ereje van.

A racionális rekonstrukció kiindulópontjául Weber egyik viszonylag korai munkáját választom. Ez az írás "Die Grenznutzenlehre und das »psychophysische Grundgesetz«" címen jelent meg elõször 1908-ban a híres Archiv für Sozialwissenschaft und Sozialpolitik2 kötetben. Weber e tanulmányában áttekintette Lujo Brentano (1908) Die Entwicklung der Wertlehre címû munkáját, amelyben Brentano egyrészt viszonylag röviden és tömören bemutatta az értékelmélet történetét, másrészt kifejtette saját módszertani álláspontját. Bár itt nincs lehetõségem elmélyedni a részletekben, azt azért meg szeretném említeni, hogy Brentano olyan ("historische Schule der Nationaloekonomie" néven ismert) módszertani iskolához tartozott, melynek hívei - miként a historicisták és a módszertani monisták mindig is tették - a társadalomtudományok és a természettudományok alapvetõ egysége mellett érveltek. Ennélfogva abban is hittek, hogy a társadalomtudományok legfontosabb kognitív funkciója, hogy univerzális törvényeket fedezzen fel a társadalom, a gazdaság és a történelem empirikus vizsgálata alapján.


Pszichológiai redukcionizmus

Weber tanulmánya durván két részre osztható. Az elsõ rész a késõbb "pszichologizmus" vagy "pszichológiai redukcionizmus"3 néven ismertté vált kutatási program megsemmisítõ kritikája. E program alapvetõ tétele szerint a társadalomtudományokban, beleértve a közgazdaságtant is, az empirikus szabályszerûségek és a magyarázó elvek végsõ soron a pszichológia törvényein alapulnak, és mindig a pszichológia törvényeire kell redukálni õket. A következõkben csupán röviden ismertetem azt, amit Weber kora és korunk e módszertani furcsaságáról mond. Tanulmányának második részében Weber nagyon tömören és a maga - enyhén szólva - bonyolult nyelvezetén kifejti saját nézeteit a "tiszta" gazdaságelmélet és különösen a határhaszon-elmélet módszertani alapjairól.

Miközben megfogalmazza ellenvetéseit a pszichologizmussal szemben, amelyet többek között Lujo Brentano, valamint kortárs német követõi védelmeztek, Weber a következõ megszorításokat teszi:

a) Egy tudományos elmélet vagy empirikus szabályszerûség felfedezésének kontextusát nem szabad összekeverni igazolásának vagy alkalmazásának kontextusával. Két elmélet közös gyökerei az eszmék történetében önmagában nem teremtenek logikai kapcsolatot közöttük. Weber szavaival: "Az a kérdés azonban, hogy két egyébként nagyon különbözõ tudomány mennyire termékenyítette meg egymást kölcsönösen egyik-másik metodológiai céljaik szempontjából rokon fogalmuk megalkotása során, merõben elmélettörténeti jellegû ... Darwinra például ösztönzõleg hatott Malthus. Ám Malthus elmélete nem ugyanaz, mint Darwiné, egyik elmélet sem speciális esete a másiknak, a két elmélet pedig nem speciális esete egy még általánosabb törvénynek. Erre hasonlít a mi esetünk" (Weber 1988: 385-386).

b) Az úgynevezett Weber-Fechner-törvény közgazdasági értelmezése erõltetett, továbbá esetleges, önkényes és rendkívül üres analógiákon alapul. Vagy, ahogy Weber megfogalmazza a következõ jellegzetes megjegyzésében:

"Ha elgondolkodunk azon, hogy miként alakul a Tiffany-féle vázákkal, a toalettpapírokkal, a hurkaféleségekkel, a klasszikusok mûveinek kiadásaival vagy a prostituáltak, az orvosok vagy a papok szolgáltatásaival való »elégedettség«, akkor analógiaként módfelett problematikusnak tûnik föl a »pszichofizika alapvetõ törvényének« a logaritmikus görbéje. És ha valaki »szükségletét« - például »szellemi szükségleteit« - akár a táplálkozása rovására is úgy akarná kielégíteni, hogy könyveket vásárolva és tanulásra pénzt költve tanúbizonyságot tenne róla, miközben éhsége csillapítatlan maradna, akkor ezt egy pszichofizikai »analógia« semmiképp sem tenné »érthetõbbé« annál, mint amennyire egyébként is érthetõ" (Weber 1988: 390; lásd még 388-389).

c) A pszichológiai és a közgazdasági elemzés tárgyának ("nyersanyagának"), illetve a pszichológusok és a közgazdászok által követett kognitív céloknak a természetét vizsgálva azt találjuk - érvel Weber -, hogy áthidalhatatlan módszertani szakadék tátong az emberi viselkedés pszichológiai és közgazdasági megközelítése között.

"Legalábbis nagy általánosságban nemcsak arról van szó, hogy a ... »természet-tudományoknak« éppen a legáltalánosabb hipotézisei és feltevései azok, amelyek a legkevésbé relevánsak a mi szaktudományunk számára. Hanem mindenekelõtt és fõleg arról van szó, hogy éppen a mi tudományunk kérdésfelvetéseinek sajátos minemûségét érintõ döntõ ponton: a gazdaságelméletben (»értékelméletben«) éppenséggel megállunk a magunk lábán. A »hétköznapi tapasztalat«, amelybõl elméletünk kiindul ... valamennyi empirikus szaktudománynak a közös kiindulópontja. Mindegyikük túl akar jutni rajta. És kell is, hogy mindegyikük akarjon túljutni rajta, mivel mint tudományoknak ezen alapul a léthez való joguk. Eközben mindegyikük más módon és más irányban »hagyja maga mögött« vagy »finomítja« a hétköznapi tapasztalatot. A határhaszon-elmélet és mindenféle közgazdasági »elmélet« általában nem oly irányban teszi ezt, mint a pszichológia. Hanem éppen ellenkezõleg" (Weber 1988: 393).

Mivel ez az utolsó pont szorosan összefügg azokkal a nézetekkel, amelyeket Weber a gazdaságelmélet ismeretelméleti és módszertani alapjairól alkotott, szeretnék itt megállni, és néhány megjegyzést tenni.4


Módszertani monizmus versus módszertani dualizmus

Amikor korának pszichologizmusát támadta, Weber valójában kétfrontos harcot vívott. Bár kritikájának elsõdleges célpontja a pszichológiai redukcionizmus volt - vagyis az az elképzelés, amely szerint a gazdaságelmélet magyarázó elvei valamiképpen levezethetõk a pszichológiából -, bírálata egy másik, a redukcionista program hátterében rejlõ alapvetõ elõfeltevés, nevezetesen a módszertani monizmus eszméje ellen is irányult.

A módszertani monizmus ("régi" és "modern") híveinek legfõbb törekvése mindig is az volt, hogy "helyes" standardokat határozzanak meg a társadalomtudományi kutatás számára. A módszertani monizmus alapvetõ tételei a következõk:

1. Ontológiai szinten a módszertani monizmus képviselõi azt hangsúlyozzák, hogy a társadalomtudományok és a természettudományok tárgya lényegében hasonló.

2. Továbbá, szilárd meggyõzõdésük, hogy a tudományos kutatás valamennyi formájának végsõ célja események és/vagy empirikus szabályszerûségek deduktív-nomologikus magyarázata. A deduktív-nomologikus magyarázatokban a megmagyarázandó eseményt vagy szabályszerûséget leíró állításokat levezetjük bizonyos univerzális törvényekbõl vagy törvény jellegû állításokból és a kiinduló feltételeket rögzítõ szinguláris kijelentésekbõl.

3. Végül a monisták azt az álláspontot képviselik, hogy létezik olyan egységes módszer, amely alapjául szolgál a tudományos elemzés minden fajtájának. Konkrétabban: meggyõzõdésük, hogy a társadalomtudományok csak akkor lehetnek "valóban" tudományosak, ha ugyanolyan vagy legalábbis hasonló módszert alkalmaznak, mint a természettudományok.

Mondani sem kell, hogy Weber elutasította a módszertani monizmus szélsõséges követelményeit. Ebben az értelemben, de csak ebben a korlátozott értelemben, Weber módszertani dualistának tekinthetõ. A módszertani dualisták általában a társadalomtudományok módszertani autonómiája mellett érvelnek, és a deduktív-nomologikus paradigmától eltérõ magyarázó érveket javasolnak. Mivel Weber nézetei a gazdaságelmélet módszertani alapjairól szorosan összefüggnek ezzel a dualista állásponttal, gondosan meg akarom vizsgálni azokat az érveket, amelyeket Weber a módszertani monizmus alaptételeivel szemben megfogalmaz.5


Az emberi cselekvés megértése

A természettudományok, beleértve a behaviourisztikus módon felfogott pszichológiát is, nyers tényekkel foglalkoznak, ezzel szemben a tulajdonképpeni társadalomtudományok tárgya - érvel Weber - az emberi cselekvés. Az emberi cselekvés azonban, akár egyéni, akár kollektív, nem tekinthetõ nyers ténynek, mivel nem olyasmi, ami ex ante adva lenne számunkra. Azaz nem olyasmi, ami elemzés elõtt vagy elemzés nélkül adott számunkra. Épp ellenkezõleg: az emberi cselekvést elõször értelmeznünk kell, vagy pontosan meg kell értenünk, csak azután kezdhetjük keresni a magyarázatát.

Hadd illusztráljam egy hipotetikus példával ennek a különbségnek az érvényességét és jelentõségét. Tételezzük fel, hogy néhány napon át megfigyeljük egy bizonyos személy viselkedését. Tegyük fel továbbá, hogy a megfigyelt személy - látszólag - nem "tesz" semmit, vagy legalábbis semmi "érdekeset", eltekintve attól a "ténytõl", hogy egyáltalán nem vesz magához táplálékot. Az érvelés kedvéért azt is tételezzük fel, hogy kamerával rögzítjük, amit látunk. Most tegyük fel, hogy valamilyen homályos okból tudni akarjuk, hogy "mi történt a szemünk elõtt ezekben a napokban". Feltéve, hogy még mindig érdekel bennünket a kérdés, az emberi cselekvés megértésének egész problémája lényegében arra vezethetõ vissza, hogy miként kaphatunk kielégítõ választ erre az egyszerû kérdésre. Természetesen újra és újra lejátszhatjuk videofelvételünket, de csak testi mozgások és/vagy testi állapotokban bekövetkezõ változások sorozatát fogjuk látni. Tehát videofelvételünket nézve - hiába erõltetjük szemünket - nem kaphatunk kielégítõ választ eredeti kérdésünkre.

Másképp fogalmazva, ha tisztán fizikai terminusokban, azaz mozgások és testi állapotok sorozataként akarjuk leírni, amit látunk, akkor leírásunkból éppen annak a motivációs háttérnek az értelmezése - van, aki inkább azt mondaná, megértése - marad ki, amely a szemünk elõtt lepergett események mögött meghúzódott. Így hát azzal a rejtélyes kérdéssel szembesülünk: hogyan értelmezhetjük, amit láttunk.

Megoldást keresve erre a problémára, elvileg két utat választhatunk. Elõször is, mondhatnánk azt, hogy ami történt, teljesen és adekvát módon leírható meghatározott ingersorozatra adott meghatározott reakciósorozatként. Vagyis, azt mondhatnánk, hogy ami+t láttunk, teljesen és tökéletesen beilleszthetõ az inger-válasz magyarázat ismert sémájába. Itt azonban egy módszertani ellenvetést kell tennünk. Ha ezt az értelmezést választjuk, akkor feltételezzük - és néha minden okunk meg is lehet erre -, hogy a vizsgált szituációban nem emberi cselekvéssel, hanem emberi viselkedéssel van dolgunk. Visszatérve szegény, éhezõ emberünkre, a következõképpen válaszolhatnánk a "Mi történt?" kérdésre. Mivel a megfigyelt személyt bizonyos ingerek érték (kora gyermekkori traumatikus élmények; frusztrációk társadalmi, szakmai vagy szexuális életében stb.), olyan reakciót alakított ki, amelyet a pszichológusok a "táplálkozási negativizmus" különösen súlyos formájának neveznének.

Másodszor, a megfigyelt személyt tekinthetjük emberi ágensnek, aki képes intencionális cselekvéseket végrehajtani, és azt mondhatjuk róla, hogy céltudatosan vagy intencionálisan cselekedett. Tegyük fel, hogy jó indokaink vannak ezt feltételezni róla.

Mivel most feltevésünk értelmében tudjuk, hogy az, amit láttunk, nem egyszerû viselkedés, hanem cselekvés, az eredeti "Mi történt?" kérdést - a mélyebb megértés elsõ lépéseként - helyettesítenünk kell egy "Mit tett a szóban forgó személy?" típusú kérdéssel.

Jegyezzük meg azonban, hogy az esetek túlnyomó többségében még az ilyen egyszerû cselekvés-kérdésre sem adhatunk egyenes és gyors választ. Ennek az az oka, hogy a "Mit tett?" típusú kérdésre adott válasz nem más, mint bizonyos típusú emberi viselkedés azonosítása vagy specifikálása meghatározott típusú cselekvésként. Más szavakkal: nem más, mint az emberi viselkedés besorolása egy meghatározott intencionalisztikus leírás alá. Azonban ezen a ponton elméletileg - és sokszor a mindennapi gyakorlatban is - a lehetõségek zavarba ejtõ gazdagságával szembesülhetünk. Elõfordulhat például, hogy ugyanaz az emberi viselkedés - azaz ugyanaz a fizikai vagy testi mozgássor - többféle cselekvéstípus eseteként is azonosítható, attól függõen, hogy milyen típusú intenciót tulajdonítunk - okkal - a szóban forgó ágensnek.

Térjünk vissza ismét szegény, éhezõ emberünkhöz, és vizsgáljuk meg alaposabban a "Mit tett?" - vagy pontosabban, a "Mit tehetett?" kérdést. Több lehetõséget kell mérlegelnünk.

1. Esetleg megszállott fogyókúrázó, aki a lehetõ legdrasztikusabb diétát választotta, azaz úgy döntött, hogy egyáltalán nem eszik néhány napig.

2. Elképzelhetõ, hogy mélyen vallásos ember, aki - követve vallásának rítusát - úgy döntött, hogy böjtöl.

3. Az is lehetséges, hogy éhségsztrájkot folytat.6

Ennek az érvnek a lényege a következõ. A társadalomtudományok "tényei" nem nyers tények, hanem inkább "artefaktumok", mégpedig abban az értelemben, hogy a magyarázatot megelõzõ értelmezés során hozzuk létre õket. Azonban nehéz döntéseket kell meghoznunk, amikor megkonstruáljuk magyarázatunk nyersanyagát.

Elõször is, a rendelkezésünkre álló bizonyítékok alapján el kell döntenünk, hogy a megfigyelések vagy adatok beleillenek-e az inger-válasz sémába, vagy inkább intencionalisztikus értelmezést tesznek szükségessé. Másodszor, ha az utóbbi lehetõség mellett döntünk, meg kell birkóznunk azzal az újabb problémával, hogy további bizonyítékok és racionális érvek alapján ki kell választanunk egy empirikusan adekvát intencionális leírást azon alternatív leírások közül, amelyek egyaránt összeegyeztethetõknek tûnnek az eredeti adatokkal és megfigyelésekkel.

E "hermeneutikai" kirándulás7 után ideje visszatérnünk a gazdaságelmélet módszertani alapjaira vonatkozó weberi elképzeléshez.

A közgazdászok, érvel Weber, sok szempontból különböznek a módszertani monizmus és a pszichológiai redukcionizmus képviselõitõl. Elõször is, magától értetõdõnek tekintik, hogy az emberek általában céltudatosan vagy intencionálisan cselekszenek. Nézete szerint "A határhaszon-elmélet nemzetgazdaságtani elméletének - éppúgy, mint minden »szubjektív« értékelméletnek - a kiindulópontja ... nem holmi külsõ »inger«, hanem - éppen ellenkezõleg, miként a pszichofizika alapvetõ törvényének az esetében - valamiféle »szükséglet«. Vagyis: ha most az egyszer pszichológiai terminusokban akarjuk kifejezni magunkat, akkor »érzetek«, »érzelmi állapotok«, »lelki feszültségek«, »kellemetlen érzések«, »várakozások« és más efféle mindenkor módfelett összetett minemûségek komplexuma. Ráadásul ez a komplexum »emlékképekkel«, »célokról alkotott képzetekkel« és bizonyos körülmények közepette a legkülönfélébb egymással konfliktusba bonyolódó »motívu-mokkal« kombinálódik. És míg a pszichofizika alapvetõ törvénye arra akar megtanítani bennünket, hogy egy külsõ inger miként idéz elõ pszichikai állapotokat, azaz érzeteket, addig a nemzetgazdaságtan sokkal inkább azzal a ténnyel foglalkozik, hogy miként idéznek elõ az efféle pszichikai állapotok valamilyen meghatározott irányú külsõ viselkedést (cselekvést)" (Weber 1988: 388).

Az intencionalitás feltételezése, mondhatta volna Weber, elméleti szempontból gyümölcsözõbb hipotézis, mint ha az emberi ágenseket - a természettudományokat utánozva - olyan bábfiguráknak tekintenénk, amelyeket homályos pszichológiai ingerek vagy rejtélyes "társadalmi erõk" mozgatnak. És e feltevés bizonyos fokig összefügg a társadalomtudományok, különösen a közgazdaságtan módszertani autonómiájával.

"Legalábbis nagy általánosságban nemcsak arról van szó, hogy a (szó közkeletû értelmében vett) »természettudományoknak« éppen a legáltalánosabb hipotézisei és feltevései azok, amelyek a legkevésbé relevánsak a mi szaktudományunk számára. Hanem mindenekelõtt és fõleg arról van szó, hogy éppen a mi tudományágunk kérdésfeltevéseinek sajátos minemûségét érintõ döntõ ponton: a gazdaságelméletben (» értékelméletben«) éppenséggel megállunk a magunk lábán" (Weber 1988: 393).8

Másodszor, a közgazdászok nemcsak azt feltételezik, hogy az emberek általában képesek intencionálisan cselekedni, hanem azt is, hogy - legalábbis gazdasági ügyeikben vagy, általánosabban fogalmazva, a saját érdekeiket érintõ ügyekben - kalkulatív módon, vagyis ebben az értelemben racionálisan cselekednek. Weber szavaival:

"Sajátos megismerési céljai számára a határhaszon-elmélet úgy tekinti az emberi cselekvést, mintha azt a-tól z-ig a kereskedelmi kalkulus - mégpedig minden szóba jöhetõ feltételnek az ismerete alapján fölállított kalkulus - tartaná ellenõrzése alatt. Az egyéni » szükségleteket« és a »kielégítésükre« rendelkezésre álló (vagy megtermelhetõ, vagy cserével megszerezhetõ) javakat úgy kezeli, mintha azok számszerûen megállapítható »tételei« és »mennyiségei« lennének valamiféle folyamatosan végzett könyvvitelnek. Magát az embert pedig úgy tekinti, mintha egy állandóan mûködõ üzemnek volna a vezetõje, életét pedig úgy, mintha ennek a könyvvitelszerûen ellenõrzött üzemnek volna az objektuma. A kereskedelmi könyvvitel szemléletmódja szolgál tehát - ha egyáltalán szolgál valami - a határhaszon-elmélet konstrukcióinak a kiindulópontjául" (Weber 1988: 394).

A következõ részben megvizsgálom e feltevések messzeható módszertani és elméleti következményeit.


Ideáltípusok és intencionális magyarázat

Ha az egyének, a hétköznapi tapasztalat fényében, valóban intencionálisan és kalkulatív módon cselekszenek, akkor a közgazdaságilag releváns esetek nagy többségében cselekvésüket felfoghatjuk valamilyen vágyott cél elérésének eszközeként.

"A határhaszon-elmélet és általában mindenféle szubjektív értékelmélet nem pszichológiailag, hanem - ha ennek kifejezésére metodológiai terminust akarunk használni - pragmatikailag van megalapozva, azaz olyan kategóriákat alkalmaznak, amilyen a » cél« és az »eszköz«" (Weber 1988: 396).

Ez egyenértékû azzal a megfogalmazással, hogy az egyéni cselekvéseket és a kollektív eredményeket gyakran magyarázhatjuk azokra a meghatározott célokra utalva, amelyeket az emberek szeretnének elérni. Az eszközök és célok terminusaiban megfogalmazott magyarázatokat egyéni cselekvések intencionális magyarázatainak és kollektív eredmények teleologikus-funkcionális magyarázatainak nevezhetjük.

Weber elgondolásában azonban módszertani szakadék tátong e két magyarázatséma között. Ebben és a következõ részben tisztázom e szakadék természetét, racionális rekonstrukcióját nyújtva a szóban forgó magyarázó érveknek.

Egy egyszerû példa segítségével megpróbálom megvilágítani az individuális emberi cselekvés teleologikus magyarázatainak logikai szerkezetét.9 Tegyük fel, hogy megfigyeltük B egyén viselkedését, és cselekvésének intencionalisztikus értelmezését követõen azt találtuk, hogy x-et tette, ahol x meghatározott cselekvéstípusra vagy cselekvésre utal. Más szavakkal: feltételezzük, hogy sikerült empirikusan elfogadható választ adnunk egy "Mit tett B?" típusú kérdésre, és a válasz, megdöbbentõ módon, az, hogy "B x-et tette".

Most tegyük fel, hogy - jó és komoly tudósokhoz illõen - nem állunk meg itt, hanem egy lépéssel tovább megyünk, és elhatározzuk, hogy választ keresünk a "Miért tette B x-et?" kérdésre. Hogyan válaszolhatjuk meg, vagy - ami azt illeti - a közgazdászok hogyan válaszolják meg a "Miért?"-kérdések eme változatát? Természetesen az emberi cselekvés ideáltípusainak megalkotásával, válaszolná Weber.

"A sajátosan közgazdaságtani elméletet alkotó tantételek nemhogy nem reprezentálják tudományágunk » egészét« , hanem csupán olyan - természetesen gyakran alábecsült - eszközök, amelyek az empirikus valóság oksági összefüggéseinek elemzésére szolgálnak. Mihelyt kulturálisan jelentõs komponenseiben meg akarjuk érteni és okságilag meg akarjuk magyarázni a valóságot, nyomban kiderül, hogy a közgazdaságtani elméletek ideáltipikus fogalmak sokaságából állnak. Ez azt jelenti, hogy tantételei gondolatilag konstruált folyamatok olyan sorozatait reprezentálják, amelyek ebben az ideális tisztaságban ritkán vagy soha nem fordulnak elõ a mindenkori történelmi valóságban" (Weber 1988: 396).10

De mit jelent ebben a kontextusban az "ideáltípus" terminus? Tegyük fel, hogy kezdettõl fogva tudjuk, hogy B el akarta érni vagy meg akarta valósítani y-t, ahol y valamilyen vágyott célt jelöl. Az egyszerûség kedvéért azt is tegyük fel, hogy x cselekvés volt az egyetlen eszköz, amelyet számításba kellett vennie - ha egyáltalán számításba kellett vennie valamilyen eszközt -, vagy az egyetlen eszköz, amelyet B figyelembe vett - ha egyáltalán figyelembe vett valamilyen eszközt.

Megfogalmazhatjuk-e ekkor a következõ érvet?

1. B el akarta érni y-t.

2. y elérésének egyetlen eszköze x cselekvés volt.

Ennélfogva

3. B x-et tette.

Világos, hogy nem mindig magyarázhatjuk B cselekvését ily módon. Elõször is, lehet, hogy B nem tudta, hogy y elérésének eszköze x cselekvés; mely esetben talán valamilyen más okból hajtotta végre az x cselekvést, és így pusztán véletlenül érte el y-t. Másodszor, lehet, hogy B nem megfelelõ indok alapján cselekedett, vagyis lehet, hogy tévesen hitte azt, hogy y elérésének egyetlen eszköze x, miközben x valójában egyáltalán nem volt hatékony eszköz y elérésére.

E lehetõségeket, érvelt késõbb Weber, a következõ két módon küszöbölhetjük ki. Elõször is, az ágens episztemikus szituációjának tényezõkre bontásával megmutathatjuk, hogy B, adottnak tekintve a releváns cél-eszköz viszonyokra vonatkozó vélekedéseit, szubjektíve racionális módon cselekedett. Másodszor, megvizsgálhatjuk, hogy mit kellett vagy lehetett volna tennie B-nek, vagyis megvizsgálhatjuk, hogy vajon B a helyzet objektív logikájával összhangban, vagyis objektíve racionális módon cselekedett-e.11

Könnyû belátni, hogy a szubjektíve racionális ideáltípusok konstrukciójával intencionális vagy teleologikus magyarázatot adunk az egyéni cselekvésre. Az objektíve racionális ideáltípusoknak mint magyarázó kereteknek azonban - mint Weber rámutat - csupán instrumentális és heurisztikus értékük van.

"Ezeket a tantételeket - mivel elemeik a tapasztalatból származnak, és csupán a gondolkodás tette õket fokozás révén tisztán racionálissá - éppúgy felhasználhatjuk az elemzés heurisztikus, mint az empirikus sokféleség ábrázolásának konstrukciós eszközeiként" (Weber 1988: 396-397).

Tehát a szubjektíve racionális ideáltípus logikai szerkezete ugyanolyan, mint az intencionális magyarázaté. A legegyszerûbb esetben a magyarázó érv a következõ:

1. B el akarta érni y-t.

2. B úgy gondolta (vélte), hogy akkor érheti el legjobban y-t, ha x-et teszi.

Ennélfogva

3. B x-et tette.

Amikor ilyenfajta, empirikusan adekvát ideáltípusokat konstruálunk, akkor Weber szerint nem az emberi cselekvés közvetlen, hanem motivációszerû megértéséhez jutunk. A "közvetlen" megértés egyenértékû a helyes, azaz az empirikusan adekvát intencionalisztikus leírás kiválasztásával.12 A motivációszerû megértés, érvel Weber, nomologikus tudásunkon alapul. A nomologikus tudás azoknak a szabályoknak az ismerete, amelyek egy adott kultúrában vagy társadalomban a cselekvéseket és a cselekvéstípusokat definiálják, illetve a cél-eszköz viszonyokat kormányozzák. A szükséges típusú és mennyiségû nomologikus tudással rendelkezni annyi, mint ismerni - akár közvetlenül, akár leírásból - azokat a tapasztalati szabályokat, amelyek egy meghatározott társadalomban vagy kultúrában élõ emberek szemében adott célokhoz adott eszközöket rendelnek.

Az objektíve racionális ideáltípusok esetében az érvelés hipotetikus és - a szó instrumentális vagy technikai értelmében - normatív. Ismét a lehetõ legegyszerûbb szituációt véve példának, a következõ "korlátok közti maximalizálás" típusú érvet fogalmazhatjuk meg.

1. Tegyük fel, hogy B el akarta érni y-t.

2. A rendelkezésére álló evidenciáknál és a fennálló korlátoknál fogva B csak úgy érhette volna el y-t, ha x-et teszi.

Ennélfogva

3. B-nek x-et kellett volna tennie.

Nincs szükség különösebb módszertani képzelõerõre ahhoz, hogy az elõzõ primitív modellben felismerjük a határhaszon-elmélet vagy - ami azt illeti - a modern mikroökonómiai elmélet csíráját vagy elméleti magvát. Valójában, érvelt Weber (1988: 395), a gazdasági elemzés nem néhány állítólag alapvetõ pszichológiai törvényen alapul, hanem a célok és az eszközök kategóriáinak használatán, azaz - mint megmutattam - többé-kevésbé kifinomult "praxeológiai" ideáltípusok alkalmazásán.


Az ideáltípusok és a funkcionális magyarázat

Weber természetesen tökéletesen tudatában volt annak, hogy az egyéni intenciók bonyolult hálózata, illetve az egyéni döntések és cselekvések interdependenciája gyakran nem szándékolt és váratlan kollektív eredményekre vezet.

"Azoknak az elméleti »értékeknek«, amelyekkel a határhaszon-elmélet dolgozik, elvileg ugyanúgy érthetõvé kell tenniük számunkra a gazdasági élet folyamatait, mint ahogy a kereskedõt a kereskedelmi könyvvitelben szereplõ értékek tájékoztatják arról, hogy milyen üzemének a helyzete, és hogy mik a feltételei annak, hogy üzeme továbbra is jövedelmezõen mûködhessen. Azok az általános tantételek, amelyeket a közgazdasági elmélet megfogalmaz, pusztán konstrukciók: arról szólnak, hogy az egyén cselekvésének mindenki más cselekvésével összefonódva milyen következményekhez kellene vezetnie, ha mindenki csakis a kereskedelmi könyvvitel alapelvei szerint, tehát ebben az értelemben racionálisan alakítaná környezetéhez való viszonyát. Miként mindnyájan tudjuk, ez egyáltalán nem így van. Azoknak a folyamatoknak az empirikus lefolyása, amelyeknek a megértésére megalkották az elméletet, csupán megközelíti ... a szigorúan racionális cselekvés elméletileg megkonstruált lefolyását" (1988: 395).

Bár ezeknek az eredményeknek a gazdasági magyarázata - természetét tekintve - gyakran teleologikus, az ilyen magyarázatok logikai szerkezete, érvelt Weber, alapvetõen különbözik az egyéni cselekvések intencionális magyarázatainak logikai szerkezetétõl.

"»Társadalmi képzõdmények« esetében ... módunkban áll, hogy funkcionális összefüggések és szabályok ... puszta megállapításán túl olyasvalamit is véghezvigyünk, ami örökké elérhetetlen lesz mindennemû természettudomány számára... Módunkban áll, teszem azt, »megérteni« a részt vevõ egyes egyének viselkedését ... Az értelmezõ magyarázat tehát többet nyújt, mint a megfigyelésen alapuló magyarázat, de persze csak azon az áron, hogy a várható eredmények lényegesen hipotetikusabbak és töredékesebbek" (Weber 1987: 46).

Bár mind az egyéni cselekvések intencionális magyarázatai, mind pedig a kollektív eredmények teleologikus magyarázatai magukkal hozhatják az "optimum" fogalmát, az optimum fogalmának módszertani és logikai státusa, érvelhetett volna Weber, nem ugyanaz az említett két esetben.

Az "individuális" optimum - mint a "korlátok közti optimalizálás" jellegû magyarázó érv korábbi elemzése sugallja - nem más, mint a legjobb cselekvés, amelyet adott preferenciák és célok, illetve külsõ korlátok mellett a cselekvõ választhat. Amikor azonban kollektív eredmények magyarázatában szerepel, akkor, érvel Weber, "az optimum fogalma maga után vonja a teleologikus funkcióértékeknek a fogalmát. Optimum? - kérdezhetné valaki. Minek a számára optimum?" (Weber 1988: 398).

Weber ezután hozzáteszi a következõ, meglehetõsen rejtélyes megjegyzést: "Könnyû észrevenni, hogy az optimum fogalma különösen akkor bukkan föl, ... amikor nyíltan vagy hallgatólagosan a cél kategóriájával dolgozunk. Ez akkor következik be, amikor valamilyen komplex sokféleséget egységnek tekintünk, ezt az egységet valamilyen eredményre vonatkoztatjuk, azután pedig erre a konkrét eredményre vonatkoztatva eme eredmény elérésének » eszközeként« értékeljük, mégpedig mindig aszerint, hogy megvalósul-e, vagy sem, hogy részlegesen valósul-e meg, és hogy kevés vagy sok eszköz alkalmazásával valósul-e meg a szóban forgó eredmény" (Weber 1988: 398).

A következõkben Weber egyik késõbbi munkájából vett példán kívánom illusztrálni, hogy mit tekintek ezen érv lényegének. Ez a példa azt is megmutathatja, hogy az intézményi elemzésben hogyan használható módszertanilag legitim és elméletileg termékeny módon a "rendszer" és az "egyensúly" fogalma.

Jól ismert tény, hogy Weberre rendkívüli hatást gyakorolt a modern ipari társadalmakban elterjedt nagy adminisztratív és üzleti szervezetek hatékonysága, technológiai fölénye és "optimális mûködése". (A továbbiakban S betûvel jelölöm a szervezeti rendszerek e típusát.) Azt is felismerte, hogy a szóban forgó szervezeti fölény szorosan összefügg azzal, hogy ezekben a szervezetekben elõrelátható szabályok küszöbölték ki a döntéshozók személyes hóbortjait; a teljesítmény szakmai normái váltották fel a diszkriminatív és elfogult teljesítményértékelést; a kiválasztás, a kinevezés és az elõmenetel racionális kritériumai váltották fel a rokonsági kötelékekre vagy patrónus-kliens kötelezettségekre épülõ személyzeti gyakorlatot. A feltételeknek ezt a csoportját a továbbiakban R betûvel jelölöm.

Weber alapvetõ felismerése az volt, hogy a szóban forgó szervezeti jellemzõk fejlõdését a bürokratizálódás éppen zajló folyamatával hozta összefüggésbe. A bürokratizálódás, ideáltipikus formájában, többek között a következõket foglalta magában: rögzített, szabály irányította hatásköri területek kijelölése a szervezeten belül; hivatali hierarchia és lépcsõzetes hatalmi szintek létrehozása; az alá- és fölérendeltségi viszonyok rendszerének fokozatos fejlesztése; írásos dokumentumok használata; szakmai képzésre és többé-kevésbé stabil és kimerítõ szabályrendszerekre támaszkodó hivatalvezetés.13 Az ideáltipikus bürokrácia e jellemzõit Q betûvel fogom jelölni.

A Weber bürokráciaelméletének alapját alkotó absztrakt érv funkciók, célok és elõfeltételek terminusaiban fogalmazódik meg. Az érv szerkezetét, úgy tûnik, a következõképpen rekonstruálhatjuk.14

Tegyük fel, hogy tudni szeretnénk, "Hogyan tett szert S (nagy, modern üzleti és adminisztratív szervezet) a Q tulajdonságra (azaz a bürokratikus struktúrára)?". Más szavakkal, mi a funkciója a bürokratikus szervezeti formának az adminisztratív osztályokon és az üzleti társaságokban? Az eredeti vizsgálódás természetétõl függõen, egy faktuális vagy egy hipotetikus érvet fogalmazhatunk meg válaszul e kérdésekre.

1. Feltételezzük (vagy úgy találtuk), hogy S (a vizsgált szervezeti rendszer) megfelelõen, hatékonyan vagy "optimálisan" mûködik bizonyos "környezeti" viszonyok között.

2. Tegyük fel, jó elméleti indokaink vannak annak feltételezésére (vagy tapasztalati bizonyítékok alapján tudjuk), hogy az adott környezeti keretben S csak akkor mûködik hatékonyan vagy optimálisan, ha R elõfeltételek jelen vannak.

3. Tegyük fel továbbá, hogy feltételezhetjük (vagy elégséges bizonyítékunk van, hogy úgy véljük), hogy R akkor és csak akkor lesz jelen, ha S - definiáló jellegzetességein túlmenõen - rendelkezik a Q tulajdonságegyüttessel, és Q elemei, együttesen és külön-külön, összeegyeztethetõk R-rel.

4. Következésképpen, ha 1.-3. faktuálisan igaz, vagy legalábbis érvelni tudunk hipotetikus elfogadásuk mellett, akkor levonhatjuk azt a következtetést, hogy S-t szükségszerûen a Q tulajdonságcsokorral kell jellemeznünk.

Ahhoz, hogy részletesebben kibontsuk ezt az absztrakt érvet, csak azonosítanunk kell Weber bürokráciaelméletének kulcsváltozóit. Azt a kérdést, hogy "Hogyan tett szert S a Q tulajdonságcsoportra?" (vagyis azt a kérdést, hogy a nagy, modern kormányzati hivatalok és üzleti társaságok hogyan tettek szert bürokratikus szervezeti felépítésre), ebben az elméleti keretben úgy válaszolhatjuk meg, hogy Q, vagyis a bürokratizálódás funkciójára (hasznos hatására) hivatkozunk.

Pontosabban: Q-t (a bürokratizálódást) szélesebb kontextusba helyezzük, és így kiderül, hogy a következõ funkciót látja el: mivel Q szükséges és elégséges feltétele R-nek (vagyis biztosítja, hogy a nagy szervezeteken belül megjelennek az elõrelátható szabályok; a teljesítményértékelés szakmai normái; a kiválasztás, a kinevezés és az elõmenetel racionális kritériumai), R viszont szükséges feltétele S hatékony mûködésének, ennélfogva Q - közvetve - nélkülözhetetlen feltétele S "optimális" mûködésének. Ebbõl az érvbõl - érdekes módon - következik, hogy a technikai-adminisztratív hatékonyság szempontjából - legalábbis Weber álláspontja szerint - a nagy szervezetek bürokratizálódásának nincs funkcionális alternatívája.

Úgy gondolom, ez a fajta érvelés, még ebben a kidolgozatlan formájában is jól reprezentálja az "intézményi" közgazdaságtanban leggyakrabban használt két magyarázó érv egyikét.15 A közgazdaságtan német történeti iskolájától a neoinstitucionalizmusig és a tranzakciós költségek elméletéig az új gazdasági intézmények és kollektív viselkedési minták kialakulását és fejlõdését gyakran magyarázzák azoknak a funkcióknak a terminusaiban, amelyeket ezek az intézmények és viselkedési minták ellátnak, miközben magukat a funkciókat abból a szempontból értékelik, hogy mivel járulnak hozzá a szélesebb gazdasági, szervezeti vagy politikai rendszer optimális mûködéséhez.


Konklúzió

Mint korábban említettem, ahogyan különbözõ olvasatai lehetnek ugyanannak a szövegnek, különbözõ racionális rekonstrukciói lehetnek ugyanannak a módszertani álláspontnak. Bár a racionális rekonstrukció módszere nem garantálja, hogy rátalálunk a legjobb vagy legtermékenyebb értelmezésre, egy módszertani vagy elméleti álláspont explikációs kísérlete csak akkor tekinthetõ sikeresnek, ha hozzájárul azoknak a fogalmi problémáknak a tisztázásához, amelyek akadályozzák a racionális vitát. Befejezésül összefoglalom Weber módszertani álláspontjának azokat a - véleményem szerint - meghatározó tulajdonságait, amelyek kirajzolódtak a gazdasági elemzés módszertani alapjairól alkotott korai elképzeléseinek explikációja során.

A gazdasági elemzés, Weber nézete szerint, azon a képességünkön alapul, melynek révén megértjük az egyéni emberi viselkedést. Azáltal, hogy intenciókat tulajdonítunk az embereknek, az egyéni viselkedést szándékos cselekvésként értelmezzük, besoroljuk valamilyen specifikus cselekvéstípusba (haszonmaximalizálás, költségminimalizálás stb.), és elõkészítjük a talajt ahhoz, hogy intencionális magyarázatot adhassunk a szóban forgó cselekvéstípus egy meghatározott esetére.

Az egyéni cselekvések intencionális magyarázatai a közgazdaságtanban, Weber érvelése szerint, ideáltípusokon alapulnak. Az ideáltípusok viszont elméleti konstrukciók, melyek osztályozási, heurisztikus és magyarázó feladatokat látnak el.16 A standard mikroökonómiai elmélet korlátok közti maximalizáláson alapuló modelljei például segítenek abban, hogy a gazdasági viselkedést olyan kategóriákba soroljuk, mint a várható hasznosság maximalizálása, a profitmaximalizálás, az árdriszkrimináció stb. Továbbá, ha magyarázatot kívánunk adni e kategóriák bármelyikének egy meghatározott esetére (például azokra a cselekvésekre, amelyeket egy konkrét vállalat vezetõi végrehajtanak), és kiderül, hogy ez a cselekvés nem felel meg a kedvenc modellünk által "elõírt" vagy elõre jelzett cselekvésnek, legalábbis vonatkoztatási pontként még mindig használnunk kell ideáltípusunkat, mivel ilyen heurisztikus eszköz nélkül nem tudunk értelmes hipotéziseket alkotni az elmélet és a valóság ezen összeütközésének lehetséges okairól.

A kollektív eredmények magyarázata, Weber szerint, szintén elméleti konstrukciók használatát vonja maga után. Amennyiben be tudjuk bizonyítani, hogy egy adott gazdasági, szervezeti vagy politikai rendszer csak akkor mûködik optimálisan, ha bizonyos elõfeltételek teljesülnek, és amennyiben be tudjuk bizonyítani, hogy a szóban forgó elõfeltételek akkor és csak akkor teljesülnek, ha jelen van egy meghatározott intézmény, szabályrendszer vagy kollektív viselkedésmód, akkor - feltételezve, hogy a rendszer optimálisan mûködik - ennek az intézménynek, szabályrendszernek vagy viselkedési mintának a jelenlétét vagy megjelenését magyarázhatjuk hasznos funkcióik fogalmaiban.

Az ilyen funkcionális magyarázatok módszertani alkalmazhatósága azonban Weber szerint azon múlik, meg tudjuk-e mutatni, hogy a megmagyarázandó intézmények, szabályok vagy viselkedési minták megérthetõ egyéni emberi cselekvések összjátékának eredményei vagy manifesztációi.17 Webernek szilárd meggyõzõdése volt, hogy a társadalomtudományok és különösen a közgazdaságtan módszertani autonómiája az értelmezésben és a megértésben rejlõ episztemikus potenciálban gyökerezik. Ha nem rendelkeznénk a jelentés- és szándéktulajdonítás egyedülálló képességével, ha nem tudnánk az egyes embereket visszahozni elemzéseinkbe, akkor sohasem tudnánk értelmezni a hétköznapi társadalmi és gazdasági élet "zûrzavarát".


Jegyzetek

 * A Szociológiai Szemle szerkesztõsége jelen írás megjelentetésével adózik az 1997-ben 44 éves korában elhunyt Csontos László emlékének. A tanulmány eredetileg angol nyelven íródott: Max Weber on the Methodological Foundations of Economic Theory. Working Paper 93-992, Department of Economics, University of Connecticut, 1993. (A tanulmányt fordította Nagy László Ábel. A fordítást az eredetivel egybevetette Szántó Zoltán, szakmailag ellenõrizte Bertalan László.)

1. Barnstone (1982:117) J. L. Borgesnek tulajdonítja e kijelentést.

2. Weber tanulmánya késõbb a Gesammelte Aufsätze zur Wissenschaftslehre címû gyûjteményes kötetben (1922) vált hozzáférhetõvé. A dolgozatban szereplõ idézetek ennek a kötetnek az 1988-ban megjelent 8. kiadásából valók.

3. Sokféle redukcionizmus van. A pszichológiai redukcionizmussal szembeállított osztrák redukcionizmus témánkkal szorosan összefüggõ eszméinek elemzését lásd Nozick 1977: 353-361.

4. A következõkben erõsen támaszkodom az alábbi munkákra: Anscombe 1957; von Wright 1983: 1-32;1987; Davidson 1980.

5. Weber módszertani monizmus elleni érveihez és egy "értelmezõ" társadalomtudomány körvonalazásához lásd Weber 1987: 37-80.

6. Különbséget tettem tehát egyazon emberi viselkedés behaviourisztikus és intencionalisztikus értelmezése között. E megkülönböztetés etikai és politikai jelentõségét azzal illusztrálhatjuk a legjobban, ha arra a gyakorlatra utalunk, amelyet a nagy képzelõerõvel megáldott szovjet és kelet-európai pszichiáterek széles körben követtek még a nyolcvanas évek elején is. Nevezetesen arra a gyakorlatra, hogy a másként gondolkodók éhségsztrájkjait a "táplálkozási negativizmus" akut eseteiként diagnosztizálták, és a "betegeket" elmegyógyintézetekbe utalták.

7. Remélem, nem nehéz felismerni, hogy az intencionalisztikus értelmezés melletti fenti érv magában foglalja mindannak a racionális magvát - ha van ilyen egyáltalán -, amit a "hermeneutika" néven ismert tradíció képviselõi e tárgyban az elmúlt három évtizedben elsõsorban Németországban összeírtak. Hans Albert (1968) megsemmisítõ kritikáját nyújtja a hermeneutikai hagyománynak.

8. Az utolsó mondat az én kiemelésem. Weber "értékelméleten" azt értette, amit manapság "árelméletnek" nevezünk.

9. Az itt következõkhöz lásd Langlois-Csontos 1993.

10. Az ideáltípusok struktúrájáról és funkcióiról lásd még Weber 1987: 39-40, 41-42, 48-49; továbbá Weber 1970: 9-73; és ezenkívül lásd e tanulmány Az ideáltípusok és a funkcionális magyarázat címû részét.

11. Weber az Über einige Kategorien der verstehenden Soziologie címû tanulmányában (1973: 433) megkülönbözteti a szubjektíve racionális és az objektíve racionális ideáltípusokat (az utóbbit Richtigkeitstypus-nak nevezi). A tanulmány a Logosban jelent meg elõször 1913-ban; ez Weber elsõ kísérlete arra, hogy pozitív és rendszeres módon kifejtse módszertani elképzeléseit.

12. A közvetlen és a motivációszerû megértés megkülönböztetéséhez lásd Weber 1987: 41-44. A "közvetlen" megértés (aktuelles Verstehen) az angol fordításban, némiképp félrevezetõ módon "közvetlen megfigyeléses" [direct observational] megértésként szerepel.

13. Weber bürokráciaelméletéhez lásd 1987: 225-232.

14. Az itt következõ magyarázat módosított változata a holisztikus-funkcionális magyarázatok tudományfilozófiában elfogadott standard elemzésének. A standard elemzéshez lásd Hempel 1970: 297-331; Stegmüller 1969, 1. kötet: 555-585.

15. Amellett érvelnék, hogy a másik kategória a "láthatatlan kéz" magyarázatok különféle változatait foglalja magában.

16. Vö. "Minél pontosabbak és egyértelmûbbek az ideáltipikus konstrukciók - ebben az értelemben tehát: minél idegenebbek a világtól -, annál inkább alkalmasak terminológiai, valamint osztályozási célokra, és annál nagyobb a heurisztikus értékük" (Weber 1987: 50).

17. Vö. "Egy szocialista gazdaságot szociológiailag éppúgy » individualista« módon, vagyis az egyesek - az ilyen gazdaságban elõforduló »funkcionárius« típusok - cselekvésébõl kellene értelmezõen megérteni, ahogyan teszem azt a cserefolyamatokat megértjük a határhaszon-elmélet segítségével (vagy valamilyen »jobb«, de ezen a ponton hasonló módszer segítségével - ha találunk ilyet). Az empirikus-szociológiai munka lényegi része ugyanis mindig, ott is csak azzal a kérdéssel kezdõdik, hogy milyen motívumok késztették, illetve milyen motívumok késztetik ennek a szocialista »közösségnek« a funkcionáriusait és tagjait olyan viselkedésre, amelynek következtében a közösség létrejött, illetve továbbra is fennáll? A funkcionális (az egészbõl kiinduló) fogalomalkotás, amelynek hasznosságát és szükségességét - ha jól csinálják - természetesen senki sem vitatja, mindig csak az elõmunkálatot jelenti ehhez" (Weber 1987: 48).


Hivatkozások

Albert Hans 1968. Traktat über kritische Vernunft. Tübingen: J. C. B. Mohr (Paul Siebeck)

Anscombe, G. E. M. 1957. Intention. Ithaca, N. Y.: Cornell University Press

Barnstone, W. (ed.) 1982. Borges at Eighty. Bloomington: Indiana University Press

Brentano, Lujo 1908. Die Entwicklung der Wertlehre. München: Verlag der Akademie (Sitzungsberichte der Kgl. bayr. Akad. der Wissensch. Philos.-philol. und histor. Klasse. 3. Abh., 15. 2. 1908)

Carnap, R. 1963. Logical Foundations of Probability. Chicago: University of Chicago Press

Davidson, D. 1980. Essays on Actions and Events. New York: Clarendon Press

Hempel, Carl G. 1952. Fundamentals of Concept Formation in Empirical Science. Chicago: University of Chicago Press

Langlois, R. N.-Csontos L. 1993. Optimization, Rule Following, and the Methodology of Situational Analysis. In: Bo Gustaffson-Christian Knudsen-Uskali Mä ki (eds.) Rationality, Institutions, and Economic Methodology. London: Routledge, 113-133.

Nozick, R. 1977. On Austrian Methodology. Synthese, 353-361.

Stegmüller, W. 1969. Probleme und Resultate der Wissenschaftstheorie, 1. köt. München-New York: Springer Verlag

Von Wright, G. H. 1983. Practical Reason. Oxford: Basil Blackwell

- 1987. Magyarázat és megértés. In: Bertalan László (szerk.), Magyarázat - megértés - elõrejelzés. Budapest: Tömegkommunikációs Kutatóközpont, 43-210. (Ford: Csontos László)

Weber, Max 1970. "A társadalomtudományi és társadalompolitikai megismerés » objektivitása« ". In: Állam - politika - tudomány. Budapest: Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, 9-73. (Ford. Józsa Péter)

- 1973. Über einige Kategorien der verstehenden Soziologie. Gesammelte Aufsä tze zur Wissenschaftslehre, 4. kiad. Tübingen: J. C. B. Mohr (Paul Siebeck), 427-474.

- 1987. Gazdaság és társadalom 1. Budapest: Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó (Ford: Erdélyi Ágnes)

- 1988. Die Grenznutzenlehre und das » psychophysische Grundgesetz« . Gesammelte Aufsä tze zur Wissenschaftslehre, 8. kiad. Tübingen: J. C. B. Mohr (Paul Siebeck)