Kovách Imre
POSZTSZOCIALIZMUS ÉS POLGÁROSODÁS


A polgárosodás fogalom használata a huszadik századi magyar szociológiában és részint más társadalomtudományokban, paradox módon, döntõen nem a városi népesség, hanem a parasztság és a rurális vagy rurális jellegû települések lakosságának társadalmi viszonyaira vonatkozott. A szociológia fogalomhasználata indította a történészeket arra, hogy - mintegy elutasítva a polgárosodásnak a kádári korszakra és a posztszocialista idõszakra alkalmazását - a fogalom relevanciáját a polgárosodást kizárólag az 1945-ben lezáruló, meghatározott történeti korszak polgárokat és polgárságot létrehozó társadalmi átalakulására korlátozzák. A kilencvenes évek elejének fogalmi vitái (errõl lásd Csite 1997) nem hoztak konszenzust ebben a kérdésben sem, és mivel a polgárosodásról szóló vita 1992 után igencsak elhalkult a társadalomtudományok strukturális gondjai és a társadalom kusza és bonyolult transzformációja miatt, a polgárosodás fogalom vonatkozási tartománya csak annyival bõvült a szociológiában, amennyivel maga a társadalom változott: az eredendõen a parasztságra és az utóparaszti csoportokra koncentráló polgárosodás-kutatások részint a nem mezõgazdasági vállalkozókra és a gazdasági elitre is kiterjedtek. A tematika bõvülése egyelõre nem járt a polgárosodás fogalom újraértelmezésével vagy az értelmezések közelítésével. A vállalkozói csoportok kutatása annyira aktuális és idõrõl idõre új kérdéseket felvetõ feladat, hogy eredményeinek a polgárosodás egyik vagy másik felfogása szerinti újragondolására eddig kísérlet sem történt.

Az elmaradt szintéziskísérlet nem okolható azért, hogy a polgárosodás fogalom elsõsorban a rurális témákhoz rendelõdött. A késõbbi gondolkodást inspiráló és a fogalmat magát a reformkor utáni feledésbõl újra életre keltõ Erdei Ferenc a parasztság történelmi felbomlásának folyamatát összegezte a polgárosodással. A szocializmus korának polgárosodás-értelmezései is (Juhász, Márkus, Szelényi) mind az utóparasztságról és a mezõgazdasági második gazdaságról szóltak. Heller Ágnes (1992) szerint ha a polgárosodás értelmezése kapcsán azt kérdezzük, hogy ki az, aki polgárosodik, többnyire a parasztot és a dzsentrit kapjuk válaszként.

A polgárosodás és ruralitás erõs kapcsolódása a magyar társadalomtudományban azonban nemcsak ennek lehet a következménye. Ha lefejtjük a polgárosodás fogalmáról mindazokat a jelentéstartalmakat, amelyeket a politikai és társadalmi programalkotási szándékok olyan erõteljesen fogalmaztak meg a politikai rendszerváltás elsõ korszakában (Fricz 1992), eléggé nyilvánvaló, hogy a szociológiában uralkodó fogalomhasználat, probléma-megfogalmazások és beszédmódok ellenére a század közepén a magyar társadalomban még domináns paraszti rend végleges felbomlása és mindmáig le nem záródó átalakulása az a hosszú idõtartamú változás, amely a legnagyobb hatással volt az elmúlt évtizedekre. Nem véletlen, hogy a magyar társadalomról való gondolkodás egyik modellje, a polgárosodás, döntõen errõl a folyamatról szól. A polgárosodás-modell(ek) egyszerre adott elemzési keretet a szocializmus lehetséges alternatívájáról való töprengésnek és az empirikus valóság magyarázatára vállalkozó szaktudománynak. A magyar szociológiai kutatások java része a hatvanas évek nagy intellektuális áttörése után a munkajellegcsoportokkal vagy azok eredeti besorolásainak kisebb változtatásával leírhatónak fogadta és fogadja el a legjellegzetesebb társadalmi különbségeket, és kevéssé érthetõ módon ez a modell változatlanul került át a társadalomtudomány szinte összes irányzatába és iskoláiba. A munkajellegcsoportok használhatósága az empirikus elemzésekben nem vitatható, azonban nem igazán alkalmasak történeti folyamatok elemzésére, márpedig különösen az 1989-et követõ évek sokak számára bizonyíthatták, hogy a magyar társadalom és gazdaság szerkezetének sokkal több a hosszú idõtartamú kontinuus eleme, mint azt a társadalom elemzõi - tartozzanak bár ellentétes gondolati tradícióhoz, egymással vitatkozó vagy ellenséges intellektuális csoportokhoz - évtizedeken keresztül feltételezték. Bár nincs egészen igazam, mert a gazdasági és társadalomszerkezet részeinek kontinuitását a polgárosodás-modellben gondolkozókon kívül nem feltételezte senki. Ezért talán nem túl merész azt állítani, hogy a polgárosodást mint elemzési keretet alkalmazó és elfogadó tradíció az egyetlen olyan alternatív gondolkodásmód volt a munkajellegcsoportokat az alapvetõ társadalmi különbségek leírására alkalmazó kutatási irányzatok mellett, amely kevéssé foglalkozott ideológiateremtéssel vagy ideológiakritikával és ugyanakkor komoly empirikus tartaloma volt. A strukturális kontinuitás és a klasszikus szocializmustól való különbözõség a rurális gazdaságban és társadalomban volt talán a legnyilvánvalóbb. Nem véletlen, hogy a polgárosodás fogalmának legújabb értelmezési kísérletei is a falusi-kisvárosi struktúrákkal foglalkoztak.

A polgárosodás-elemzésnek kettõs tradíciója létezik: az egyik inkább az osztályelemzésre koncentrál, a másikat inkább a társadalmi folyamatok komplexitása érdekli. A polgárosodás-viták az évtized elején csak annyiban hoztak konszenzust (Kovách 1991), hogy akik Szelényi Iván polgárosodás fogalmát vitatva egyáltalán folytathatónak tartották ezt a diskurzust, abban értettek egyet, hogy a polgárosodást célszerû a mikrokörnyezetnek, a társadalom csoportjainak a makrokörnyezethez, a piacgazdaság viszonyaihoz történõ, több dimenzióban is tetten érhetõ alkalmazkodásában és a gazdasági és társadalmi struktúra változásában együtt elemezni (Benda 1991; Juhász 1991; Kovách 1991; Laki 1991; Harcsa 1991; Vajda 1991). Négy olyan terület volt, amelynek a polgárosodás szempontjából többé-kevésbé minden hozzászóló jelentõséget tulajdonított: a vállalkozás és a gazdasági mentalitás átalakulása és az ezzel kapcsolatos társadalmi változások, az individualizáció, az állampolgárrá válás és az autonómia, az életmód és mentalitás "polgári" formáinak elterjedése (errõl részletesebben lásd a Századvég, 1991/2-3. számait; Csite 1997). A polgárosodás folyamatainak alakulását a kilencvenes években úgy kísérlem meg elemezni, hogy keresem a választ a polgári osztályok kialakulásának esélyeire is, míg a polgárosodásról történõ gondolkodásban mindig központi szerepû rurális átalakulást a négy kitüntetett területen próbálom nyomon követni.


Gazdasági elit és burzsoázia

A polgárosodás elemzésének egyik alapkérdése, hogy a privatizáció és a piacgazdaság kiépülésének korszakában létrejött-e, illetve létrejöhet-e a magyar társadalomban egy vagy több olyan csoport, amelyet (amelyeket) társadalmi állapota, szervezõdése és tõketulajdonai miatt a polgársággal azonosíthatunk. A Századvég polgárosodás vitájában részt vevõ történészek egy csoportja (Tóth Z., Vári A., Benda Gy., Halmos K.) még a piacgazdasági váltás legelején határozott nemmel válaszolt a polgárság létrejöttének esélyeire. A polgárság szerintük történeti kategória, amely a társadalomtörténet egy meghatározott idõszakára volt alkalmazható, és bármi legyen is az eredménye a társadalom osztálystruktúrájában a kollektivista gazdaságot piacgazdasággá alakítani szándékozó kísérletnek, a polgár kategóriája már foglalt és a századvég új társadalmi formációira nem használható. Benda Gyula (1991) elképzelhetõnek tartotta, hogy amíg polgárosodás egyes jelenségei (például az individualizáció vagy a vállalkozások és vállalkozók számának növekedése) láthatóak és mérhetõek lesznek, a polgár és polgárság nem jelenik meg a magyar társadalomban.

A privatizációt, a piacgazdasági váltást és társadalmi következményeit érthetõen nagy figyelemmel követte a magyar és a nemzetközi társadalomtudomány is. Különösen sok vizsgálat és elemzés foglalkozott azokkal a társadalmi csoportokkal, amelyek a legnagyobb valószínûséggel válhatnak polgári osztályokká (a gazdasági elit, a vállalkozók és a középosztály). Az új korszak gazdasági elitjének formálódását a nyolcvanas évek végétõl izgalmas vita kísérte. A kutatók nagyobb részét elõször nem az érdekelte, hogy milyen társadalmi minõséggé válhat a gazdasági elit, inkább e csoport társadalmi eredete került az elemzések középpontjába. Hankiss Elemér (1989; 1997) a régi politikai elit burzsoáziává válását látta valószínûnek, Szalai Erzsébet (1990a; 1990b; 1994; 1995) a nagyvállalati menedzsereket tartotta a leginkább képesnek a privatizációs folyamat megnyerésére.

A Szelényi Iván vezette elitvizsgálatok is a menedzserek dominanciáját igazolták. Szelényi menedzserkapitalizmusként értelmezte a kilencvenes évek magyar gazdaságát, mert szerinte a vegyes tulajdonviszonyokkal jellemezhetõ gazdasági rendszerben a gazdasági vagyon és a vagyon feletti rendelkezés nem a személyes tulajdonosok, hanem az elit menedzserek birtokában van (Szelényi-Eyal-Townsley 1996). Böröcz József (1995) szerint a privatizáció tõkehelyettesítõ intézményi megoldásokkal ment végbe, amelyekben nagy volt a szerepe az informalitásnak, és ezért lehettek a nagyvállalatok menedzserei a privatizáció nyertesei. Lengyel György részint kiegészíti, részint módosítja Szelényi és Böröcz menedzserizmus-elméletét. Legújabb tanulmányában, amelyet Bartha Attilával készített, a bankárokat tartotta a gazdasági elit legerõsebb csoportjának, de az átmeneti gazdaság legfõbb elitszociológiai jellemzõjeként azt írták le, hogy a különbözõ elitcsoportok egymást kontrollálják (Lengyel-Bartha 1997).

A gazdasági elit nemzetközi vizsgálatának eredményei alapján (Róna-Tas-Böröcz 1995; Szelényi-Szelényi-Kovách 1995) empirikusan nem volt igazolható, hogy a nyolcvanas évek pártnómenklatúrája vált volna a kilencvenes évek gazdasági elitjének domináns csoportjává. Ezek az elemzések és Lengyel György kutatásai (Lengyel-Bartha 1997) azt is bizonyították, hogy a gazdasági elit társadalmi eredetére vonatkozóan a korai elméletek közül a leginkább Szalai Erzsébet "technokrácia"-modellje igazolódott, mert az 1993-as gazdasági elit több mint 80 százaléka menedzseri pozícióban volt már 1988-ban is.

A gazdasági elit eredetének vitája a kilencvenes évek közepén lezárulni látszik. 1996-ban és 1997-ben olyan elemzések is születtek, amelyek sokkal inkább arra a kérdésre keresték a választ, hogy az 1994-1997 között felgyorsult privatizáció milyen változásokat hozott a gazdasági elit összetételében, milyen hatalmat épített ki az új tulajdonos és menedzseri csoport, megkezdõdött-e a gazdasági elit társadalmi osztállyá, burzsoáziává válása, létrejön-e új társadalmi szerzõdés a gazdasági elit és a többi elitcsoport, valamint a társadalom más rétegei között (Szalai 1997; Lengyel-Bartha 1997; Kolosi-Sági 1997; Hankiss-Matkó 1997; Csite- Kovách 1997).

Kolosi Tamás és Sági Matild tett kísérletet, Szelényi és Böröcz menedzserkapitalizmus tézisével vitázva, a valódi magyarországi nagytõkéscsoport felderítésére (Kolosi-Sági 1997), szerintük a nagy privatizációs korszak elõtti (1990-1993) állapotokhoz hasonlítva, amikor a gazdasági elit kutatások empirikus felvételei készültek, az évtized második felében kialakulóban van egy újtõkés csoport, amely azonban nem képez egységes réteget az egyes csoportok között feszülõ érdekkonfliktusok miatt. "A magyar újtõkések nem alakítottak ki olyan polgári életstílust, amely felvállalható, követhetõ, példa értékû...." (Kolosi-Sági 1997: 88). A tanulmány olyan nagytõkésréteget mutat be, amelynek az osztállyá szervezõdése megkezdõdött és az osztállyá válás során a gazdasági és politikai hatalom, a gazdasági és politikai elit viszonya, a politikai elittõl való függetlenedés válik döntõvé. Kolosi és Sági függetlenedés-tételének némileg ellentmondanak a helyi hatalom megszerzése körüli politikai csatákról szerzett információink, amelyek szerint a függetlenedés és autonómia alternatívája az, hogy a gazdasági elit már az 1998-as parlamenti és még inkább az önkormányzati választásokon megkísérli megszerezni a politikai hatalmat vagy a politikai hatalom erõteljes kontrollálásához szükséges pozíciókat. Ha a gazdasági és politikai elit hatalmi vetélkedése ilyen forgatókönyv szerint történik, nem valószínû, hogy a nagyvállalkozók nagypolgárrá, burzsoáziává válnak, mert a polgári minõség elengedhetetlen feltétele a kultúra és társadalmi intézmények autonómiája, autonóm értékvilága és a polgári nyilvánosság, amelyet a politikai és gazdasági hatalom teljes összeolvadása esetén a jelenkori nagyvállalkozóknak nem szükséges létrehozniuk, éppen ellenkezõleg, az autonóm intézmények hatalmi pozícióikra lennének a legveszélyesebbek.

A gazdasági elit függetlenedésére következtettünk annak az adatfelvételnek az információi alapján is, amelyet a Szelényi Iván vezetésével végzett 1993-as vizsgálat megismétléseként, hasonló módszerrel és részben hasonló kérdõívvel készítettünk 1997 elsõ negyedében. (A mintavétel és adatfelvétel részleteirõl lásd Csite-Kovách 1997). Az adatfelvétel egyedülálló lehetõséget adott az 1988-as, 1993-as és 1997-es gazdasági elit összehasonlítására és a három idõpont közötti változások regisztrálására.

A változás a kérdezettek vállalatainak tulajdoni struktúrájában pontosan érzékeltette a privatizáció hatását és a gazdasági szerkezet átalakulását: a szolgáltatás és kereskedelem megnövekedett szerepét; az állami-önkormányzati vállalatok arányának 32,0 százalékról 19,5-re csökkenését, a privatizált vállalatok arányának növekedését 13,1 százalékról 32,7 százalékra, a külföldi tulajdonú cégekét pedig 3,9-rõl 11,0 százalékra.

A menedzserek tulajdonhoz jutása, ami a menedzserkapitalizmus modelljének egyik eleme, nem nõtt 1993 és 1997 között, csupán 1,9 százalékkal több menedzsernek volt üzleti tulajdona 1997-ben, mint 1993-ban. Igaz viszont, hogy a menedzserek üzleti tulajdonának értéke jelentõsen megnõtt az elmúlt négy évben. 1993-ban a megkérdezettek 12,8 százaléka rendelkezett 50 százaléknál nagyobb üzletrésszel valamely vállalkozásban, azaz volt tulajdonos, míg arányuk 1997-re 21,8 százalékra nõtt. A menedzsment által privatizált vállalatok aránya 1997-ben 18,1 százalék volt.

Az 1993-as és 1997-es felvétel közötti kormányváltozás, gazdaság- és társadalompolitikai váltás, a még erõsebb monetarizmus és a Bokros-csomag, a multinacionális cégek aktív részvétele a felgyorsított privatizációban, az új klientúrák keletkezése és a régiek újraerõsítése vagy lebontása a korábbinál sokkal világosabban és egyértelmûbben mutatatták meg a politikai hatalom és gazdasági hatalom kölcsönhatásait és a gazdasági elit társadalmi tõkéinek természetét.

Az állami tulajdon összezsugorodása a vizsgált vállalatok esetében is markánsan megmutatkozó folyamat. 1993-ban még a vállalatok fele volt állami, önkormányzati, szövetkezetei tulajdonban, 1997-ben már csak mintegy húsz százaléka. Az állami tulajdonban maradó vállalatok sokkal kevésbé produktívak, mint a privatizáltak vagy a magánalapításúak, de mivel az esetek többségében a közellátásban központi funkciójú vagy a foglalkoztatás miatt védett cégek, valószínû hogy állami-önkormányzati finanszírozásuk akkor is megmarad, ha késõbb esetleg privatizálásra kerülnének. A vizsgált vállalatok közel fele hazai tulajdonban levõ privatizált vállalat volt, ami eléggé nyilvánvalóan reprezentálta a privatizációs folyamat erejét. Az állami-önkormányzati tulajdonú cégekhez tartozik ugyan a vállalatok vagyonának 60,2 százaléka és az alkalmazotti létszám 66,4 százaléka, de a vállalatok összes árbevételét tekintve már a magánszektor van többségben (55,3 %). A magyar gazdaság a tulajdonlás szempontjából 1997-ben is vegyesgazdaság, amelyben gyorsan növekszik a magántulajdonban levõ cégek aránya, de különösen a vagyont és a foglalkoztatotti létszámot tekintve legnagyobb vállalatok között jelentõs az állami tulajdon is.

A politikai és gazdasági hatalom kapcsolódása az elemzés elsõ eredményei alapján is sokkal összetettebb, és a politikai elitnek nincs akkora dominanciája a gazdaság felett, még a privatizáció irányításával sem, mint azt az elittel foglalkozó írások többsége feltételezi. Leginkább a Lengyel-Bartha szerzõpárossal értettünk egyet, akik figyelmeztettek arra, hogy a gazdasági elit csoportjai egymást kontrollálják. Ezt a tételt alkalmazhatónak tartottuk a gazdasági és a politikai elit viszonyára is, különösen a magánszektor erõsödése után. A konzervatív és a szociálliberális kormány is olyan csoportok elitbe jutását és/vagy megerõsödését segítette, amelyeknek az érdekei politikailag ellentétesnek bizonyultak az éppen hatalmon lévõk érdekeivel, azok meghirdetett politikai elveivel. Az MDF engedte és segítette a késõszocialista technokrácia rendelkezési hatalomhoz és vagyonhoz jutását, elõkészítve a ’ 94-ben kezdõdõ nagyarányú részvételüket a privatizációban. A konzervatívok klientúrájuknak csak egy nagyon kis részét tudták a gazdasági hatalomba juttatni. A szocialista-liberális koalíció sem tudott igazán függõ helyzetben tartott klientúrát létrehozni a privatizáció során, mert a nyolcvanas évek technokratái már a koalíció országlása elõtt biztosították elitpozícióik folytonosságát, és ennek a csoportnak nagyon nagy volt az ellenállóképessége a mindenkori politikai hatalommal szemben. Az állami vagyont privatizálták, de a magántulajdon birtokában politikai kötõdésük már bármikor változtatható. Többé nem kötõdnek hatalmi csoporthoz, osztállyá formálódásuk lezárulni látszik. A szocialisták és az SZDSZ politikai rivalizálását jelen idõ szerint a szocialisták látszanak inkább megnyerni, akik gyõztesként abba az állami, önkormányzati szektorba küldtek kádereket, amelyiknek a gazdasági súlya töredéknyire zsugorodott és versenyképessége legalábbis kérdéses. Az 1994 után gyors ütemben erõsödõ és mindenképpen a legproduktívabb külföldi tulajdonú vállalati szektor menedzsereinek jószerével teljes függetlensége az államhatalomtól aligha szolgálja akár a szocialisták, akár az SZDSZ politikai érdekeit. Az itt dolgozó menedzserek, a gazdasági elit pártszimpátiáinak elemzése alapján, 1997 elsõ negyedében a Fideszhez közelebb álltak, mint a kormánypártokhoz.

Politikai hatalom és gazdasági elit viszonya rendkívül bonyolult kapcsolatrendszert és játékteret jelent mindkét fél számára. A magyar gazdaság tulajdonlás szempontjából többszektorú lett az elmúlt évek alatt, amelyben a magántulajdonra alapozott piacgazdaság lassan a domináns szektorrá vált. A magántulajdon térhódítása és a szétosztható, privatizálható vagyon csökkenése alaposan fellazította a korábban a politikai elit primátusát jelentõ kapcsolatot a politikai és gazdasági elit között. Nem szûnt meg ugyan az a szektor, amelynek menedzserei alárendelt viszonyban vannak az állami és az önkormányzati hatalom politikai elitjéhez képest, de ez kölcsönös függés, a politikusok sem tehetnek sokat a gazdasági elit közvetlenül hozzájuk kötött tagjai nélkül avagy ellenére. A magántulajdon uralkodóvá válása - legyen az eredete akár privatizált vagyon, akár külföldi vagy hazai magántõke - egészen biztosan lazítani fogja a politikai hatalom és a gazdasági elit közvetlen függõségét. A gazdaság elit osztállyá formálódása ezek szerint a közeli jövõben felgyorsulhat.

A menedzserizmus teoretikusai (Szelényi et al. 1996; Böröcz 1995) pontosan reflektáltak a magyar gazdasági elit 1993-as összetételére, mert a menedzserizmus modelljének középpontjába az állami tulajdon túlsúlyát és a nagyvállalati menedzserek rendelkezési hatalomhoz jutását állították. 1993-ban még nyitott kérdés volt, hogy a rendelkezési hatalom megszerzése milyen mértékben teszi képessé a gazdasági elit tagjait az állami tulajdon megszerzésére a privatizációs akciókon keresztül. A korábbi állami vagyont 1997-re nagyobbrészt privatizálták, és a menedzserek olyan vállalatokban szereztek tulajdont, amelyek szerkezete a leginkább hasonlít az állami többségi tulajdonú cégekéhez. A privatizált vállalatok között a legmagasabb az ipari cégek aránya (42%), amelyek nagy munkáslétszámmal és a magánszektor más egységeinél alacsonyabb termelékenységgel mûködnek A privatizáció, a menedzserek tulajdonhoz jutása a legtörékenyebb szektort hozta létre, mert a multik vállalatait vagy a versenyképességüket már bizonyító magánalapítású cégeket kevésbé veszélyezteti a piaci verseny, nem beszélve a MÁV Rt., a Magyar Posta Rt. vagy a MOL Rt. nagyságrendû állami többségi tulajdonban maradó vállalatokról. A legnagyobb vállalatok vagyonát tekintve a legalsó és a legfelsõ decilis között százszoros a különbség, és a legnagyobb cégek állami tulajdonban maradtak.

A többségi állami tulajdonú vállalatok száma csökkent és a mamutcégekre korlátozódik. A menedzseri poszt itt politikai pozíció is. A vezetõk kiinevezését az ÁPV-nek kell javasolnia és megerõsítenie, ami biztosítja a politikai elit elsõbbségét, ugyanakkor a politikai kapcsolatok révén ezeknek a cégeknek a vezetõ menedzserei esetenként a gazdasági miniszterekkel szemben is sikeresen tudtak lobbizni.

A menedzsment által privatizált cégek a minta 18,1 százalékát teszik ki, dolgozói tulajdonban 7,7 százalék van. A válaszadó menedzserek többségi tulajdonába csak a cégek öt százaléka került. A korporatív privatizáció jelentõségét bizonyítja, hogy a privatizált vállalatok 60 százalékában korporatív a tulajdonlás jellege. Az állami vagyon lebontásának és a magánalapítású hazai és külföldi cégek növekvõ gazdasági súlyának következtében a magyar gazdaság a tulajdonlás szerint multi-szektoriális lett, és a menedzseri szerepkör és minta megsokszorozódott.

A tulajdonosi szerkezet szerint csoportosított vállalatok adatai alapján világossá vált, hogy a négy csoport gazdasági potenciálja jelentõsen különbözik és ágazati hovatartozása eltérõ. Az adatok alapján feltételezhetõ, hogy a vállalatok piaci stratégiáit alapításuk körülményei erõsen befolyásolják (privatizált-e vagy új alapítású, milyen a tulajdonosi szerkezet stb.). Az egyes vállalatcsoportokat különbözõ eredetû, gazdasági, társadalmi és kulturális tõketulajdonú vezetõk irányítják. A magyar gazdasági elitet vizsgáló szakirodalomban (Böröcz 1995; Kovách 1995; Lengyel-Bartha 1997) már többen utaltak arra, hogy a gazdasági elit eltérõ tõkeszerkezetû, illetve tõkekonvertálási képességekkel rendelkezõ csoportokból tevõdik össze, így hibás lenne kizárólag a nómenklatúra, a technokrácia vagy a bankárok dominanciájával jellemezni a gazdasági elitet. A vállalat tulajdonosi szerkezete és a cégvezetõk társadalomstatisztikai jellemzõi közötti kapcsolatot feltételezve négy cégvezetõi típust találtunk. A magánalapítású cégeknél dolgozó és egyben tulajdonos vezetõket tekintettük "vállalkozóknak" (a mintába kerültek 17,6%-a); az 1997-ben és 1993-ban is állami-önkormányzati szektorban dolgozó és a cégnél üzleti tulajdonnal nem rendelkezõ vezetõket, a "klientúra" tagjainak (17,9%); a hazai privatizált cégeknél dolgozó, tulajdonnal rendelkezõ vezetõket "technokratáknak" (40%); az 1997-ben és 1993-ban is dominánsan külföldi tulajdonban levõ cégek, tulajdon nélküli vezetõit pedig "külföldi beosztottnak" (24,2%). A címkékkel arra utalunk, hogy feltételezéseink szerint e csoportok esetében eltérõek a karrierutak és lehetõségek, azaz gazdasági tulajdonuk, kulturális tõkéjük, kapcsolataik, a privatizációban való részvételi lehetõségeik alapján különböznek elitbe kerülési, illetve elitben maradási stratégiáik, polgárosodási esélyeik (ezekrõl részletesebben Csite-Kovách 1997).

A gazdasági elit nagypolgárrá válása kulturális meghatározottságú folyamat lehet. A politikai elittõl való függés felszámolása a privatizációval tulajdonképpen megindult, az új tulajdonosok pozíciói azonban még bizonytalanok, a forráshiányos átmenet idõszakában nem nélkülözhetik az állami szubvenciókat, az állami és döntéshozói hatalom jóindulata elengedhetetlen a munkahelyi konfliktusok kezelésekor. A gazdasági elit új tulajdonos csoportjai még nem jutnak annyi profithoz, amennyi elégséges lenne az autonóm értékvilág megteremtéséhez, amelyet még a magyar társadalom legtehetõsebb és képzett csoportjainál is akadályoz a minták hiánya és az információs társadalom korszakának globalizációs érték- és normacseréje. A kilencvenes évek nagyvállalkozói és a tradicionális magyar társadalom polgárságának értékei és normái között nem fedezhetõ fel semmilyen kapcsolat. A nagy generáció kulturális váltása és szembefordulása a szülõk generációjának a hatvanas évekre már változásképtelen és ezért követhetetlen értékeivel felõrölte a folytonosságot a szocializmus elõtt létezett polgárság és a kilencvenes évek magyar társadalma között. A globalizáció, az információs társadalom technikai lehetõségei, a gyors és korlátokat alig ismerõ információáramlás a magyar nagytõke gyengesége miatt hosszú idõre adaptációs problémákkal küszködõ nagyvállalkozói osztályhelyzetet hozhatnak létre, aminek a feloldása a fogyasztási orientáció lehet az autonómia valós társadalmi intézményeinek megteremtésével szemben. A nagyvállalkozók és a gazdasági elit más csoportjai rendelkeznek az osztállyá, esetleg polgársággá válás tulajdoni feltételeivel. Polgárosodásuk a kulturális és politikai elittel, valamint a politikai hatalommal kialakított viszonyuktól, az autonómia társadalmi intézményeinek kiépítésétõl és az új kulturális minõségek létrehozásának a képességétõl függ.


Középrétegek és vállalkozások

A kilencvenes évek kutatásai szerint a középrétegek helyzete meglehetõsen inkonzisztens és nincsenek olyan társadalmi csoportok, amelyek polgári középosztállyá válása a közeli jövõben felgyorsulna (Utasi 1995; 1997; Róbert-Sági 1995). A vállalkozások tömeges megjelenése nem teremtett határozott esélyt a középrétegek polgárosodására. A középrétegek társadalmi státuszát a gazdasági vonatkozású tõkefajtákkal (vagyon, gazdasági tulajdon) szemben inkább az elmúlt három évtizedben megszerzett tõketípusok, különösen a kulturális tõke, biztosítják. A privatizáció nem juttatott független középosztályi egzisztenciához szükséges vagyont a középrétegek nagyobb csoportjainak. Az állami, önkormányzati vagyon újraosztása kis elitcsoportoknak kedvezett. A társadalom elit és szegény szegmensei között nem jött(ek) létre erõs tulajdonosi, járadékos osztály(ok), amely(ek) a fejlett piaci társadalmak független és autonóm értékekkel és szervezetekkel rendelkezõ középosztályaihoz hasonló társadalmi minõségekkel jellemezhetõk. A középosztályok létrejötte és a középrétegek polgárosodása esélyeinek csökkenését Róbert Péter és Sági Matild szerint a megkérdezettek társadalmi önbesorolásával pontosan regisztrálni lehetett. 1992 és 1994 között nõtt ugyan azoknak az aránya, akik a középosztályokhoz sorolták magukat (Róbert-Sági 1995), de ez a trend 1994 után megváltozott. A társadalom középrétegeiben végbement gyors átrétegzõdés, a csoportos és egyéni társadalmi státusz átrendezõdése, a társadalmi tõkefajták le- és felértékelõdése, a társadalom egészének a szegmentálódása instabillá változtatták a középrétegekhez tartozók réteghelyzetét.

A középosztályosodás hiányának látszólag ellentmond a vállalkozások gyors szaporodása (Czakó et al. 1994; 1995; Czakó 1997; Czakó-Vajda 1995; Vajda 1996). 1993-ban 870 000-en dolgoztak a kisvállalkozói szférában (Czakó et al. 1994; Czakó 1997), 1997-ben pedig ez a szám megközelítette az egymilliót. A vállalkozásoknak azonban csak kisebb része volt klasszikus közgazdasági vagy szociológiai értelemben valódi vállalkozás (Laky 1987; 1994; Czakó 1997). Laky (1994) csoportosítása szerint a valódi vállalkozóknál sokkal többen vannak azok, akik többletmunkát értékesítenek vagy önfoglalkoztatóként vállalnak szerepet a gazdaságban. 1993-ban a teljes állású kisvállalkozók aránya 64,95, a mellékállású vállalkozóké 24,82, a nyugdíj mellett vállalkozóké 10,22 százalék volt, és erõteljesen elkülönült a kisszervezetek rendszere és a munkaerõpiaci alternatívák függvényében alakuló önfoglalkoztatói szegmens (Czakó 1997). A vállalkozások között 64,95 százalék volt a teljes idõben vállalkozók aránya, de mindössze 42 000 körülire, az összes vállalkozás 7-8 százalékára volt tehetõ a valódi, jogi személyiséggel rendelkezõ és fõállásban vezetett vállalkozások aránya (Czakó 1997). Mintegy 370 000 vállalkozás legfõbb célja az önfoglalkoztatás volt. 1993 és 1996 között évente a vállalkozások 15 százaléka szûnt meg. A fõállású jogi személyiséggel rendelkezõ vállalkozások bizonyultak életképesebbnek, míg a mellékállás és a nyugdíj melletti vállalkozások közül sokkal több szûnt meg. A tényleges vállalkozások nagyrészt stabilizálódtak, de arányuk csak 15,5 százalék volt 1996-ban is az összes vállalkozáson belül (Czakó 1997). A vállalkozások kétharmadának legfontosabb célja a munkalehetõség biztosítása volt, negyedének a fizetéskiegészítés. A megkérdezettek 35-40 százalékának saját bevallása szerint nem volt jövedelme a vállalkozásból, 40-55 százalékuk vállalkozásból szerzett jövedelme pedig nem érte el összjövedelmük felét. A vállalkozások között nagy a bedolgozói szektor aránya. A vállalatok 15 százaléka foglalkoztat vállalkozásokat. Az önfoglalkoztató kisiparosok jelentõs része helyi intézmények beszállítója.

A magyar gazdaságban megerõsödõ vállalkozói szektornak csak egy töredéke az, amely a középrétegekhez tartozók számára a polgárosodás, a középosztályosodás alternatíváját nyújtaná. Az esetek túlnyomó többségében a vállalkozások nem hoztak létre alternatív gazdasági lehetõségeket, mert a többletmunka lekötésének és az önfoglalkoztatás biztosításának eszközei. Gazdasági magatartásuk sem alakult piaci jellegûvé, "döntõ többségük jellemzõen a helyi társadalom érintkezési formái szerint, az országos nagyszervezetektõl meglehetõsen távol, saját rokoni, baráti, volt munkatársi kapcsolataira támaszkodik a munkában" (Czakó 1997).

Egy kisebb csoport valódi vállalkozóvá érése tagadhatatlan, de a középrétegek vállalkozásainak többsége a réteghelyzet megõrzésének az eszköze, amely jelenlegi állapotában jobbára a társadalom középsõ szegmenseiben is a pluriaktív gazdasági magatartásformákat termeli újra inkább, mint a gazdasági tevékenység specializá-cióját, a középosztályosodást és a tömeges polgárosodást.


Polgárosodás vidéken
1. Vállalkozás és gazdasági mentalitás

A hetvenes és nyolcvanas években a vidéki háztartások 90-95 százaléka a második gazdaság, elsõsorban a mezõgazdasági kisüzemi termelés résztvevõje volt. A nyolcvanas években többen azt gondoltuk, hogy a vidéki gazdaság az terep, ahol a szocialista gazdaság a leggyorsabban alakulhat piacgazdasággá és annak valóságos vállalkozásai a polgárosodás leghatékonyabb katalizátorává a gazdaság szocializált szektorán kívüli, bár azzal szimbiózisban létezõ tömeges magángazdasági tevékenységek és a városi-ipari gazdasághoz képest piacorientáltabb nagy- és kisüzemi struktúrák elterjedtsége miatt. Ezeket a várakozásokat már a rurális vállalkozások legnagyobb szektorának, a mezõgazdaságnak a privatizációs átalakítása elõtt kétkedéssel fogadták kollegáink (Harcsa 1991; Vajda 1991; Laki 1991), mert szerintük mindazok a gazdasági tevékenységek, amelyeket mások a polgárosodás szempontjából nélkülözhetetlen magánvállalkozásoknak vagy vállalkozáskezdeményeknek tartottak (mezõgazdasági kistermelés, magánerõs lakásépítés stb.), integráns részét képezték a szocialista gazdaság magyar modelljének és nem számítottak piacgazdasági akcióknak (a kistermelés vállalkozásjellegérõl Juhász 1991; Szelényi 1988; Kovách 1988; Enyedi 1993). A rendszer egészének piacgazdaságba történõ átvezetése viszont kétséges kimenetelû volt. A korai tudományos vitákon, 1990-ben és 1991-ben, tulajdonképpen senki sem számított arra, hogy a rurális vállalkozások gazdasági környezetében döntõ súlyú mezõgazdaság tulajdoni, üzemszerkezeti és termelési viszonyai milyen drámai gyorsasággal rendezõdnek át a szövetkezeti és a kárpótlási törvények, az 1990-es változásokat követõ kormányok monetarista gazdaságpolitikája és a lokális redisztribúció rendszerének lebontása következtében. A nagy átalakulás kevés esélyt biztosított a nyolcvanas évek vállalkozáskezdeményeinek és családi kisüzemeinek a vállalkozássá növekedéshez.

A nemzetgazdasági ágazatok közül a mezõgazdaságban hajtották végre a leggyorsabban a privatizációt A gyors és radikális mezõgazdasági privatizációnak több oka is volt, amelyek közül egy korábbi tanulmányunkban a politikai és nem a gazdasági vagy a szociális megfontolásokat tartottuk legfontosabbnak (Csite-Kovách 1997). A mezõgazdasági privatizáció volt más gazdasági ágazatok magánosításának a gyakorlóterepe, itt lettek kipróbálva a privatizációs technikák, különösen a vállalat-átalakítások és a vagyonátmentés lehetõségei, a lakosság tûrõképessége és részvételi szándéka. Nincs rá bizonyíték és nem is biztos, hogy tudatosan történt így, de abban az idõszakban, amíg a közvélemény és a kisemberek a földkárpótlás kivitelezésére figyeltek, a közvélemény számára szinte észrevétlenül alapították meg azokat a magáncégeket az állami, ipari vállalatok kezdeti privatizálásával vagy teljesen magánalapról indulva, amelyeket 1993 végétõl és 1995-96-ban, a nagy privatizáció idején, töltöttek fel állami vagyonnal. A kárpótlási jegyek, amelyeket nagy tömegben vásároltak fel mélyen a névértéken alul, komoly fizetõeszközöknek bizonyultak, különösen a nem mezõgazdasági privatizációnak az elsõ szakaszában. Az 1990-ben kormányzati, törvényhozási és önkormányzati hatalomba került politikai elit hatásosan politizált a választások idején a föld reprivatizációjának és a kollektivizáció elõtti föltulajdon szerinti kárpótlásnak az ígéretével, amely - tekintettel arra, hogy alig három-három és fél évtizeddel a rendszerváltás elõtt a parasztság volt a legnagyobb társadalmi csoport - nagy társadalmi tömegek számára lehetett vonzó választási ígéret. 1990 után a posztszocialista gazdaságpolitika mindmáig szigorúan monetarista, amely felszámolta a nagy, állami tulajdonú vállalatokat és a mezõgazdasági támogatások és ösztönzések korábbi rendszerét (errõl részletesebben lásd Harcsa-Kovách-Szelényi 1994). A gazdaságpolitikai ideológia mellett a szocialista idõszak mezõgazdasági üzemstruktúrájának 1993-ban, néhány hónap alatt végrehajtott felszámolása hatalmi megfontolásokból is történt. Az 1991-ben és 1992-ben különösen erõs mezõgazdasági szövetkezetek elleni kampány elsõsorban az új politikai elit, különösen a lokális elit, hatalmi pozícióira alternatívan egyedül veszélyes szövetkezeti vezetés felszámolását szolgálta. A szövetkezeti vezetõk csoportja volt az állami hatalomtól független egyetlen olyan elitcsoport, amely gazdasági és társadalmi, következésképpen politikai hatalommal rendelkezett. Ennek a veszélyes politikai erõnek a hatástalanításához hatalmi bázisát, a szövetkezeteket kellett meggyengíteni, nem számolva a következményekkel. Az új elit hatalmi-politikai érdekei szerint végrehajtott mezõgazdasági privatizáció és átalakítás a rurális vállalkozás és polgárosodás teljes "koordinátarendszerét" kicserélte. A rurális vállalkozások és a gazdasági mentalitás változása a kilencvenes években a mezõgazdaság strukturális átalakulásának függvényeként érthetõ meg.

Az agrárprivatizáció a posztszocialista Kelet-Európában idõben mindenhol megelõzte más gazdasági szektorok privatizációját, így Magyarországon is, ami még nem okozott volna megoldhatatlan gondokat, ha nem társul az agrártermelést limitálni szándékozó mezõgazdasági politikával és a gazdaság erõteljes liberalizálásával. A gazdaságpolitikai vezetés radikálisan csökkentette a mezõgazdaságnak korábban adott támogatásokat, amelyek többnyire az államkasszába befizetett agrárjövedelmek alatt maradtak, leállították a mezõgazdasági exporttámogatások nagy részét, míg az agrártermelés költségei, különösen az energiaárak többszörösére emelkedtek (Info-Társadalomtudomány 1996: 63, 130). Ellentétben a korábbi évtizedekkel, a kilencvenes években a magyar agrártermelés állami szubvenciója nem tartott lépést a piaci konkurensek agrárpolitikájával, és a fejlett mezõgazdasággal rendelkezõ gazdaságokban a magyarénál sokkal magasabbak az agrártámogatások (Cloke 1996). A privatizáció és kárpótlás a mezõgazdaságban olyan kedvezõtlen politikai és gazdasági feltételek között valósult meg, amelyek az elhibázott politikai és gazdasági stratégiával, a végrehajtás rossz technikájával együtt a harmincas évek gazdasági kríziséhez hasonló válsághalmazt hoztak létre a rurális gazdaságban és társadalomban (Harcsa-Kovách-Szelényi 1994; 1995; Csáki 1994).

A nyolcvanas években úgy tartottuk, hogy 200 000 körüli család halmozott fel a valós mezõgazdasági vállalkozásokhoz elegendõ anyagi, tudás- és kapcsolattõkét (Szelényi 1988; Kovách 1988). A kárpótlás és privatizáció lehetõség volt arra, hogy a mezõgazdaság tulajdoni struktúrájának átalakításával felszabaduljon a kötött földpiac és a nyolcvanas években már létezõ mezõgazdasági kisüzemek szabadabban alakuljanak át valódi, piacra termelõ vállalkozásokká. Közel 2 millió család volt jogosult a kárpótlásra, ami azt jelentette, hogy a kárpótlás rendelkezésére álló földalap nem volt elegendõ az új, életképes mezõgazdasági vállalkozások megjelenéséhez. A szövetkezetek használatában levõ 5 millió hektárból 1,9 milliót különítettek el a kárpótlás céljaira. A 42 millió aranykorona kárpótlásra kijelölt földterület 94 százalékát árverezték el 1996-ig. A kárpótlással 1996-ra 1,5 millióan váltak földtulajdonosokká. A rurális társadalom jelentõs része földtulajdonos lett, de a városi háztartások közül is sokan szereztek földet. A mezõgazdasági kisüzemek által használt földterület megkétszerezõdött 1994 és 1996 között. A kárpótlással szerzett földek negyven százalékát bérbe adják, a többit az új tulajdonos mûveli (Burgerné 1996). 1994-ben, bár a kárpótlás már jelentõsen elõrehaladt, a szövetkezetek által korábban használt földterület 30 százaléka volt a magántermelõk vagy szervezeteik használatában. Már 1988 elõtt is magánkézben levõ földekkel együtt legalább a termõföldek 35 százalékát, mintegy 2 millió hektárt mûvelhettek a magángazdák, illetve korlátolt felelõsségû társaságaik 1994-ben. 1994 februárjáig, a licitálások elsõ nagy hullámában, 340 000 kérvényezõ kapott földet 27,5 millió aranykorona értékben. A kárpótlással szerzett földek nagysága országos átlagban 4,4 hektáros volt. Szó sem volt arról, hogy a kárpótlás révén restaurálódna a mezõgazdaság kollektivizáció elõtti tulajdon- és üzemstruktúrája (Kovács 1994).

A szövetkezeti vagyon privatizációjának másik útja a szövetkezeti használatban maradt föld, ingó és ingatlan vagyon nevesítése és az üzletrész-arányok megállapítása volt. A szövetkezetek aktív tagjai a vagyon 40 százalékának megfelelõ vagyonjegyet kaptak, 40 százalék jutott a nyugdíjasoknak és 20 százalék a külsõ tulajdonosoknak. A szövetkezeti átalakulási törvény szerint 1992 áprilisáig kellett megállapítani az üzletrész-arányokat és az év végéig lehetett bejelenteni a kilépést és a vagyonjegy értékének megfelelõ vagyontárgy magántulajdonba vételének a szándékát. 1993 végéig a szövetkezeti vagyon tíz százalékát privatizálták ilyen módon.

A szervezeti átalakulás eredménye, hogy 1996-ban 1933 szövetkezet, 188 részvénytársaság, 3654 kft, 1,2-1,6 millió részidõs és teljesidõs családi farm mûködött. A mezõgazdasági termelésben lassan a magántermelés válik dominánssá, bár a mezõgazdaságban tevékenykedõ regisztrált egyéni vállalkozók száma nem nõtt 1993 után. 30 000 körül van a regisztrált egyéni gazdák száma (az összes családi gazdaság mintegy 3-4 %-a). 1,2-1,6 millió családi magángazdaság van az országban, melynek többsége részidõs és jelentõs mértékben termel saját fogyasztásra. A családi magángazdaságoknak átlagos földterülete nem éri el az 1 hektárt sem (Burgerné 1996). A szövetkezetek számának csökkenésével párhuzamosan csökkent a szövetkezeti mûvelésben levõ földterület nagysága, míg az elmúlt évek során létrejött kft-k, bt-k és részvénytársaságok a földterület egyre növekvõ részét mûvelik. A kilencvenes években az 5 hektárnál kisebb földtulajdonok túlsúlya jellemzi a földtulajdon szerkezetét (5 ha-nál kevesebb = 44,2%, 5,1-10 ha = 14,3%, 50 ha-nál több = 15,5%, 30,1-50 ha = 7,1%, 10,1-30 ha = 18,9%) (Burgerné 1996). Az egyéni gazdaságban mûvelt föld több mint fele 10 hektár alatti üzemekhez tartozik. A termõföld 62,5 százalékát bérletként mûvelik. Az ötven hektár feletti földet mûvelõk gazdaságainál csak 23-26 százalék volt a saját tulajdonú föld aránya (Harcsa 1995; Harcsa-Kovách 1996).

Évente a termõföld 7 százaléka cserél tulajdonost, 20 000 forint alatti hektáronkénti átlagos áron, ami messze van az európai átlagtól. A földtulajdon változásának mértéke kétszer-háromszor nagyobb, mint a nyugat-európai gazdaságokban, és ez minden valószínûség szerint a földtulajdon és földhasználat koncentrációját erõsíti. A tulajdonlás szerkezeti változásának a következménye, hogy mindinkább elválhat a föld tulajdon- és használati joga, ami a piacgazdaságokban megszokott jelenség, de a magyar mezõgazdaság jelenlegi, forráshiányos állapotában a bérleti díj a termelési költségeket növeli.

A kárpótlás, a szövetkezeti átalakulás és privatizáció új tulajdoni és termelési struktúrák létrehozásával felbontotta a mezõgazdasági nagyüzemi és kisüzemi termelés korábbi, mindkét üzemforma számára elõnyöket is biztosító szimbiózisát, amivel a kisüzemek piaci kapcsolatainak szerkezete is megváltozott. Míg korábban maximum 8-10 százalékuk értékesített a szabadpiacon, a struktúraváltás következménye azt lett, hogy közvetlenül kerültek kapcsolatba a piaccal. A kisüzemi termelést ágazatként szervezõ, termékeiket felvásárló és piacra juttató nagyüzemek felhagytak e közvetítõ tevékenységgel, a kereskedelmi cégek nagyobb része is beszüntette a kisüzemi termelés integrálását.


A gazdasági átalakulás társadalmi következményei

Az agrárgazdaság struktúraváltása a teljes magyar gazdaság és társadalom transzformációs válságával egyidõben történt és a korábban hatékony lokális redisztri-búció átalakításával együtt (errõl lásd Harcsa-Kovách-Szelényi 1994) radikálisan átrendezte a rurális települések lakosságának életfeltételeit. A mezõgazdasági termelés az 1988-as szint 60 százalékára esett vissza, 1988-ban 1 028 000 fõ volt a mezõgazdasági egységeknél alkalmazottak száma, amely 1996-ig 326 ezerre, az 1988-as létszám 31,8 százalékára csökkent. Andorka Rudolf (1996) szerint a tárgyalt idõszakban gyorsan változtak a társadalmi különbségek, és tovább nõtt a rurális lakosság differenciálódása és leszakadása a városi lakosságtól. Az egyes munkajelleg kategóriák közül az aktív keresõk között a mezõgazdasági fizikaiak és önállók egy háztartástagra jutó jövedelme a legalacsonyabb (az átlagos jövedelem 84%-a), alig magasabb, mint a munkanélkülieké (68 százalék) és kevesebb, mint az öregségi nyugdíjasoké (95%). A rurális munkanélküliség sokkal magasabb a városinál a mezõgazdasági létszámcsökkenés és a falusi, bejáró, szakképzetlen munkásokat az átlagosnál nagyobb mértékben sújtó ipari munkanélküliség miatt (Köllõ 1997). A vidéki munkanélküliség egyik következménye a korábban ilyen métékben nem tapasztalt gazdasági kényszerpályák és magatartásformák elterjedése (errõl Laki 1997; Tardos 1992; Simonyi 1995).

A kilencvenes években a rurális települések társadalma drámai erõvel és gyorsasággal strukturálódott át. Az egyik legszembetûnõbb jelenség a rurális szegénység tömeges, új formáinak a megjelenése, amelyet több kutató a rurális underclass jelenségével azonosít (Laki 1997; Csite-Kovách 1997; Ladányi-Szelényi 1996). A vidékiek tömegei 1993-ban egyszerre vesztették el munkahelyüket, a vagyonuk feletti rendelkezés tényleges lehetõségét és a háztáji intézményét (Harcsa-Kovách-Szelényi 1994; 1995; Csite-Kovách 1997). A szegénység kialakulásának szakértõi falusi gettóövezetek létrejöttét tartják valószínûnek (Ladányi-Szelényi 1997).

A vidéki társadalom átrétegzõdése, az átrendezõdõ gazdaság és a lokális politikai hatalom új erõterei következtében a vállalkozások és a polgárosodás lehetõségei ellentmondásosak. A falusi underclass - amely jelentõs hányadának helyzetét tovább nehezíti, hogy cigány - egyre kevesebb eséllyel próbálkozik munkajövedelmének és járulékainak legális kiegészítésével (Kertesi 1997; Köllõ 1997). Laki László (1997) megfigyelései szerint a falusi munkanélküliek negyede már arra sem képes, hogy a legalacsonyabb szinten termeljen háztartása számára élelmiszert (még egy tyúkja sincs otthon). A szegények és a rurális társadalom több más csoportja is az illegális gazdaságban keres megélhetési lehetõséget (Laki 1996), ami persze a protovállalkozás egy formájaként is felfogható, de nem sorolható a pozitív értéktartalmakat feltételezõ polgárosodáshoz. Az illegális gazdaság - ami nem azonos a szocializmus második gazdaságával - ellentmondásos kapcsolatban lehet a polgárosodással, mert nem lehet tudni, hogy az itt szerzett tõke már egy nemzedékkel vagy akár csak évekkel késõbb miként lényegül át, olyan folyamatokat erõsítve, amelyeket ma a polgárosodáshoz sorolunk.

A vidéki szolgáltatás és ipar, valamint a mezõgazdaság vállalkozásai is ellentmondásokat hordozó gazdasági és társadalmi térben léteznek. 1993-ban a 659 749 valóságosan mûködõ nem mezõgazdasági vállalkozásból 148 920 volt rurális településen bejegyezve. A felhasznált erõforrások sokszínûsége (Kuczi 1996), a mezõgazdasági családi üzemek gyakran nagyon vegyes termékszerkezete, a falusi háztartások pluriaktív jövedelemszerzése a hagyományos rurális tevékenységstruktúra újraéledésére és folytonosságára utalnak. A mezõgazdasági családi üzemek többsége nem specializált termelésû, az ipar és a szolgáltatások vállalkozói sem tudnak egy szektorból megfelelõ profithoz jutni. Az üzlet és a bolt jövedelmét még nagyon sok esetben egészíti ki vagy pótolja a kert és a föld. A gazdasági pluriaktivitás, legalábbis a magyarországi változatainak jelentõs része, jellegzetesen a paraszti gazdasági- és viselkedéskultúra eleme. A kétségtelen piacgazdasági kezdetek a rurális településeken, a kényszerek és vonzások kölcsönhatása miatt, a legnagyobb csoportoknál inkább a parasztosodás, mint a polgárosodás irányába mutatnak.

A specializált vállalkozások is olyan társadalmi és gazdasági körülmények között léteznek, amelyek itt és most csak nagy áttételekkel járulnak hozzá a polgárosodáshoz. A legnagyobb megrendelõk a terület- és vidékfejlesztés sajátosságai miatt az önkormányzat és a önkormányzati hatalmat kezükben tartó elitcsoportok, amelyek a pályázati rendszer következtében szinte kizárólagosan uralják a fejlesztési források szétosztását, következésképpen a vállalkozásoknak szóló megrendeléseket. A regionális fejlesztés forrásainak felhasználása lényegében kontroll nélkül történik (Borissza-Tóth 1995). A lakosság az általános elszegényedés miatt sokkal kisebb piacot biztosít a falusi vállalkozónak és a lakosság megrendeléseinek az igazi üzletet hozó része valamilyen módon a központi pénzek felhasználásához kötött, például az infrastrukturális fejlesztés területén. Az önkormányzat redisztribúciós típusú hatalma a piaci akciókat is hierarchizálja abban az értelemben, hogy vállalkozó és önkormányzati hatalom nem egyenrangú a kölcsönös függõség ellenére sem. A tisztán gazdasági alkuba és cserekapcsolatokba hatalmi-alárendeltségi elemek keverednek, már a megrendelésekért való versenyfutáskor is, ami nem segíti a polgárosodás utján a vállalkozókat. A világ minden gazdaságában hasonlóan történik ez, azzal a különbséggel, hogy a vállalkozó több piaci szegmens között ügyeskedhet, a lakossági megrendelés komoly piacot jelenthet számára, és nem egy átalakuló piacgazdaságban és polgárosodás hiányában szenvedõ társadalomban él.


A családi magángazdaságok

A gazdasági, tulajdoni és politikai struktúraváltás sokkal gyorsabb volt 1989 után, míg a termelés üzemformái, hasonlóan a kollektivizáció korszakához, jobban ellenálltak a komplex változásoknak. Andrew Errington és Ruth Gasson a mûfaj klasszikus könyvében (1988) a farmok fogalmi meghatározásával foglalkozó fejezet összefoglalásaként a következõ meghatározást adják a klasszikus családi farmokról: a farm tulajdonjoga és a menedzseri kontroll a farm vezetõinek a kezében összpontosul, a farmot vezetõk rokonsági, házassági kapcsolatban vannak egymással, a családtagok, beleértve a farm vezetõit is, tõkét biztosítanak a gazdálkodás számára, a családtagok a farm vezetõivel együtt dolgoznak a farmon, a tulajdonjog és a menedzseri kontroll a generációk között átadásra kerül, a család a farmon él. A hat pont közül az utolsó kettõt a magyar településstruktúra és a kollektivizált gazdaság évtizedei miatt nem nagyon lehet alkalmazni, de így is feltehetõ a kérdés, hogy azok a gazdasági egységek, amelyek a nyolcvanas évek mezõgazdasági kistermelése sajátos gazdasági környezetének és a privatizációval és kárpótlással létrehozott új tulajdonstruktúrának a következtében kialakult feltételek között termelnek a kilencvenes években, milyen típusú üzemek. A piacgazdaságban használatos farmmeghatározások közül bármelyiket próbáljuk alkalmazni, egyik sem illik a magyar mezõgazdasági kisüzemekre, de a parasztgazdaság csajanovi modellje sem. A kérdés a polgárosodás és a vállalkozások összefüggéseit vizsgálva az, hogy a családi kisüzemek vállalkozásoknak tekinthetõk-e, vagy termelésükben inkább a parasztgazdaságok és a szocialista korszak maradványai a dominánsak, és ha van vállalkozás a mezõgazdasági kistermelés üzemei között, kik vezetik azokat.

A piacra termelõ, specializált, a nyugati farmokhoz hasonlatos családi üzem nagyobb körben való gyors elterjedése több ok miatt sem volt lehetséges, ezért a családi magántermelést elemezve az üzemformák és gazdasági magatartások és mentalitások sokszínû változataival találkozunk. A mezõgazdaságban túltermelési válság van, az általános gazdasági recesszió miatt megerõsödött az önellátásra termelés kényszere, gátolva a specializált termelés erõsödését (Nemes-Heilig 1996). Az új családi üzemek jelentõs része kényszervállalkozás.

A mezõgazdasági privatizáció, a kárpótlás, a gazdasági rendszer intézményes átalakulása, a tömeges munkanélküliség és a szociálpolitika változásának következményeként átrétegzõdési folyamatok indultak el, amelyek alapvetõ befolyással vannak a magángazdává válás lehetõségeire és kényszereire is (Kovács-Váradi 1995). A rurális népesség negyede-harmada szegénysorba jutott, amelynek egy része valószínûleg mezõgazdasági magántermelésre kényszerül, de ez a termelés nem szakosodott és részidõs jellege miatt nem a piaci racionalitás szerint mûködik. A magángazdálkodás várható térnyerésével az a típusú kisüzemi termelés is újra elterjedhet a mezõgazdaságban, amelyet a szakirodalom paraszti típusúnak nevezett el, és amelynek a jellegzetessége, hogy az árutermelése nem specializált, és fontos szerepe van benne az élelmiszer-önellátásnak és a munkaerõ lekötésének. Ez a folyamat nagyobb társadalmi csoportok újraparasztosodásához is elvezethet.

A mezõgazdasági termelés input és output szerkezete a piacosodását tekintve csak nagyon lassan változik. Az értékesítési piacok éppúgy monopolizáltak, mint a kései szocializmus idõszakában, azzal a különbséggel, hogy a garantált árak és a felvásárlás rendszere megszûnt. A multinacionális cégek megjelenése a magyar élelmiszerfelvásárlásban és -feldolgozásban nem hozott szabadabb piaci viszonyokat, mert szinte minden termék felvásárlása és feldolgozása kartellszerûen történik. A magyar cégek és a multik gondosan felosztották a piacokat, kevés esélyt hagyva a családi magángazdaságoknak a felvásárlási és beszerzési piacokon történõ áttörésre.

A teljes munkaidejû mezõgazdasági magántermelõk száma csak lassan növekedett. 1988-ban 78 700 egyéni gazdálkodót regisztrált a KSH (alkalmazottakkal és segítõ családtagokkal együtt). Számuk 1992-re 120 ezerre nõtt, közülük 87 600 fõ volt fõfoglalkozású egyéni gazdálkodó a társas vállalkozásokban résztvevõkkel együtt. 1993. január 1-jei adatok szerint az egyéni és társas vállalkozások 125 900 fõt foglalkoztattak az alkalmazottakkal és segítõ családtagokkal együtt (a mezõ-gazdaság aktív keresõinek 29,2%-a, a népesség aktív keresõinek 2,9%-a). 1994-ben 1 149 005 fõ tulajdonában volt föld, amelynek átlagos nagysága nem haladta meg az öt hektárt. Mintegy 50 000 teljes- vagy részidõs magángazdaság rendelkezik csak a jelentõsebb növénytermeléshez elégséges, saját tulajdonú szántófölddel. A mezõgazdasági magánüzemek mérete nem lépte túl a családi kereteket. Még a legnagyobb magángazdaságokban dolgozók számának átlaga sem haladja meg a 2-3 fõt. Az 1 201 015 magánkisüzem kétötöde csak alapszinten termelt élelmiszert, elsõsorban saját fogyasztásra és az összes családi magángazdaságnak mindössze 10-15 százaléka tekinthetõ árutermelésre alkalmas mezõgazdasági kis- vagy középüzemnek.

1992 és 1995 között erõteljes differenciálódás zajlott le a legnagyobb magántermelõk között (a felvétel részleteirõl lásd Harcsa 1994; 1995; Harcsa-Kovách 1996). 1992-ben a farmok fele 1 hektárnál kevesebb földdel rendelkezett, 1995-re ez az arány 28 százalékra esett vissza, míg a 20 hektár feletti gazdaságok aránya 7,2 százalékról 21,6-ra nõtt. Általános tendenciaként lehetett kimutatni, hogy a termelés nagyságával párhuzamosan nõtt a bérelt földek nagysága is. Így például az 1-5 hektár közötti kategóriában 76 százalékot tett ki a saját földterület hányada, az 50 hektár felettiek között már csupán 23-26 százalékot, ami azt igazolja, hogy az utóbbi idõszakban a földterület nagyarányú növelését döntõen a földbérlet tette lehetõvé. A föld és a termelés koncentrálódásával az 1992-95 közötti idõszak kedvezõtlen konjunkturális viszonyai között is megindult a nagyobb méretû és leginkább tõkeerõs gazdaságok valódi vállalkozásokká alakulása. A földterület növelése és az állattartás részleges leépítése még karakteresebbé tette a már korábban megfigyelt alaptípus, a vegyes termékszerkezetû, paraszti jellegû és a specializált, vállalkozói családi gazdaságok különbségeit.

A termelés koncentrációjának következménye, hogy a nagy, specializált gazdaságokban megkezdõdött a bérmunkások rendszeres alkalmazása. A termelés specializációját szemléltetik a termelés költségeire vonatkozó információk, amelyek szerint 24,6-ról 36 százalékra nõtt az új befektetések aránya a termelés költségein belül. A termelési specializáció és koncentráció, a paraszti típusú vegyesgazda-ságok, valamint a specializált vállalkozások kettõsége a családi termelés lassú piacgazdasági váltásának jegyeit mutatják, azonban az is valószínû, hogy olyan termelési szerkezet és üzemstruktúra állandósul, amelyben hosszú ideig megmarad a piacgazdaságok farmjaira és a vegyes termékszerkezetû középparaszgazdaságokra jellemzõ termelés is. A mezõgazdasági magántermelés lassú differenciálódása és koncentrációja a magánüzemek típusainak arányaiban és a gazdálkodói mentalitásban és habitusban is változásokat eredményezett. A KSH és a Társadalomtudományi Intézet 1982-ben közösen készített rétegzõdés felvétel mintáján kialakított üzemtípusok (Kovách 1988) és az 1995-ös üzemtípusok hasonló kategorizálással végzett összehasonlítása szerint 9,6 százalékról 21,4 százalékra nõtt a szabadpiaci vállalkozások aránya, a paraszti típusú, vegyes termékszerkezetû gazdaságoké 69,5 százalékról 52,6 százalékra csökkent. Az üzemtípusok megoszlásának változása a piacgazdaság fokozatos térnyerését mutatja, de a paraszti jellegû gazdaságok dominanciája azt is jelzi, a termelés koncentrációja és a vállalkozásjelleg megerõsödése ellenére, a mezõgazdaság magánszektorának teljes átalakulása korántsem történt meg. A hitelállomány és az állami támogatás üzemtípusok szerinti vizsgálata azt mutatja, hogy a hitelezés és az állami támogatás rendszere sem erõsítette a vállalkozásjelleget a paraszti típusú termeléssel szemben (Harcsa-Kovách 1996).

A gazdaság típusa, a gazdálkodók foglalkozása, végzettsége és az 1988 elõtti gazdasági ágazatuk közötti összefüggések elég egyértelmûen bizonyítják, hogy a nyolcvanas évek legnagyobb kistermelõit, akik a kilencvenes években is gazdálkodtak, a termelés nagyságát és jövedelmezõségét tekintve is megelõzték azok a diplomások, akiknek a magángazdálkodása kilencven után indult. 1992 és 1995 között a termelés koncentrációjával párhuzamosan nõtt meg a magasabb szakképzettségûek aránya a legnagyobb gazdák között. A nagy, specializált farmokat jellegzetesen a volt szövetkezeti menedzsmentbõl érkezõk vezetik, nagyobb hitelhez, állami támogatáshoz szinte kizárólag a volt mezõgazdasági vezetõk jutottak. A paraszti típusú vegyesgazdaságok tulajdonosai pedig a leginkább a régebben is a mezõgazdaságban dolgozó, fizikai munkásokból kerülnek ki.

A gazdaság tulajdonosának foglalkozási mobilitás elemzése szerint is a kilencvenes évek elsõ felében a volt mezõgazdasági vezetõk a legsikeresebb magántermelõk. A hitelhez és az állami támogatáshoz sokkal nagyobb arányokban jutottak hozzá, mint a magángazdák más csoportjai, üzemeikben minden más csoportnál erõsebb a vállalkozásjelleg, átlagos termelési értékük minden más csoporténál magasabb. A foglalkozási mobilitás elemzése azt is mutatja, hogy a vezetõ állás - bármikor került is valaki ilyen pozícióba - meghatározható elõnyöket eredményezett a mezõgazdasági magántermelésben, és ennek a következménye az, hogy a nyolcvanas évek legnagyobb mezõgazdasági kistermelõit, akiknek akkor a legnagyobb esélye volt a polgárosodásra, a kilencvenes évek elején megelõzték a szövetkezeti, állami gazdasági és az ipari menedzsmentbõl kiváló és magántermelésbe kezdõ diplomások.

A vállalkozás és a mezõgazdasági családi gazdálkodás lassú piacgazdasági átalakulása nem hozott áttörést a polgárosodás szempontjából. Az 1990 utáni privatizáció nemcsak a vállalkozás, hanem a paraszti típusú gazdálkodási formák és kényszervállalkozások újraéledését is magával hozta. A nyolcvanas évek második gazdaságának fõszereplõi (remélhetõen csak idõlegesen) elvesztették az átalakulás korának társadalmi és hatalmi pozícióharcait, vagy az akkor sikerrel felhalmozott gazdasági és társadalmi tõkéjüket más területeken fektették be, mint ahogy errõl Kuczi Tibor (1996) megfigyelései beszámolnak.


Állampolgárosodás és autonómia

A politikai rendszerváltással, a politikai és emberi szabadságjogok nagyobb körének biztosításával a vidéki emberek is szabadon választhatják országos és helyi politikai képviselõiket; munkavállalásukat, letelepülésüket, külföldi utazásukat adminisztratívan nem korlátozzák. A gazdaság fejlõdésnek induló magánszektora az alkalmazottaknak magasabb jövedelmet, a munkaadóknak pedig a vállalkozás lehetõségét kínálja. A politikai demokrácia korszakából a rural underclass persze inkább a gazdasági kényszerek szorítását érzi, és a posztszocializmus a többieknek sem hozott felhõtlen boldogságot és az önkiteljesítés szabadságát. A politikai hatalom és lokális társadalom viszonyában sokkal kevésbé határozódik meg közvetlenül a politika mindenhatósága és primátusa, és az állampolgár és magánember lehetõségei is szabadabbak, de a közember és a hatalom közötti kapcsolatot nem a magánemberek közössége, a polgári nyilvánosság kontrollálja.

Politikai hatalom és a civil társadalom kapcsolatában a gazdasági természetû kényszerek döntenek (lásd errõl Pálné 1992). Politikai jogaival mindenki szabadon élhet, korlátozásukról nincsenek híradások. Az állampolgárok egyenlõsége vagy inkább egyenlõtlensége a kilencvenes évek Magyarországán elsõsorban a gazdasági kényszerekre vezethetõ vissza, mert az általános szegényedés és ezerfajta egzisztenciális gond miatt még a nagyobb vállalkozók esetében sem beszélhetünk az állampolgári autonómiához elengedhetetlen gazdasági autonómiáról. A formális politikai jogok és a valódi állampolgári autonómiahiány kettõsségének több oka van: a politikai hatalom agresszivitása a civil társadalommal szemben, amely más és más formában, de végigvonult a huszadik századon, és a lokális redisztribúció rendszerének felváltásával keletkezett önkormányzati hatalom, amelyért a helyi elitek folytatnak váltakozó sikerû politikai csatákat. Az önkormányzatok képviselõi a lokális választásokon személyükben cserélhetõek és ezért valamelyest kontrollálhatóak, de ettõl a helyi hatalom, a civil társadalom és a magánember viszonya nem változik (az 1994-ben megválasztott polgármesterek háromnegyede volt az elõzõ ciklusban is polgármester) (Bocz 1995; 1996).

A huszadik század rurális történelmében egymást követték a modernizálás és a fejlettebb világ centrumaihoz történõ alkalmazkodás szándékából eredõ állami intervenciók a rurális gazdaság és társadalom életébe: a nagybirtok védelme a század elsõ évtizedeiben, a háborús gazdaság és növekvõ állami kontroll 1938-tól kezdõdõen és a második világháború idején, azt követõen pedig a gazdaság és társadalom átszervezésének három nagy kísérlete, a földosztás 1945-ben, a két kollektivizáció 1948 és 1963 között és a reprivatizáció és kárpótlás 1989 után.

Az államhatalom beavatkozásai a részleges modernizációs sikerek (hetvenes és nyolcvanas évek) ellenére sem vezettek a hosszú idõtartam alatt felhalmozódó rurális problémák hatékony megoldásához A reformoknak és állami intervencióknak minden korszakban erõsebb volt a politikai, mint a gazdasági vagy társadalmi motiváltsága: a nagybirtok és a birtokos osztályok védelme a háború elõtt, a földbirtokos politikai osztály megszüntetése és a szegényparasztság politikai aktivizálása és lojalitásának biztosítása 1945-ben, a földosztáskor, a szocialista gazdaság létrehozása és a piacgazdaság és a piacra orientált gazdag- és középparasztgazdaságok egyidõben történõ megszüntetése a kollektivizáció idõszakában, a reformok és a modernizácó politikailag megteremtett határai, a kampány a legsikeresebb szövetkezeti vezetõk és az ipari és szolgáltató melléküzemágak ellen, amelyek a legfontosabb intézményei voltak a lokális redisztribúciónak, az erõszakolt szövetkezetegyesítések, a kisüzemi termelés jövedelmének és a szabad földforgalomnak a korlátozása, a végre nem hajtott és visszavont reformok sorozata a hetvenes és a nyolcvanas években, monetarizmus és harc a politikai hatalomért 1989 után. A politikai szempontok szerint konstruált intervenciók és reformok a rurális gazdaságot és társadalmat az organikustól eltérõ pályára állították, a politikusok többnyire nem vették figyelembe a rurális világ komplexitását. A földbirtokos arisztokrácia nem tudott és nem is akart mit kezdeni a nincstelenek millióival, a földosztás új földtulajdonos osztályt teremtett, de az állam semmilyen segítséget sem adott az újgazdáknak, ehelyett új beszolgáltatási rendszert és új adókat vezetett be. A második kollektivizáció és az azt követõ állami intézkedések gyors modernizációt eredményeztek, de a kádárizmus agrárrendszere limitált megújulási lehetõségekkel rendelkezett az erõs és életképes civil társadalom hiányában. A posztszocialista elit megváltoztatta a tulajdonviszonyokat, de nem adott felszerelést és hiteleket a föld mellé. A modern magyar agrártörténetet végigkísérte a mindenkori politikai elitnek az a törekvése, hogy minden mást megelõzve megõrizze vagy megváltoztassa a tulajdonviszonyokat, ahelyett, hogy a vidék komplex, a politikai és állampolgári autonómiára is kiterjedõ fejlesztését valósították volna meg.

Az agrár- és vidékpolitikák különösen a század második felében nagyon agresszív természetûek voltak, szinte semmilyen teret nem hagytak az autonóm civilszféra intézményeinek és a lakossági részvételnek. 1945 elõtt a nyílt szavazás és más, alkalmanként fegyveres beavatkozások szabtak határt a radikálisabbnak induló mozgalmaknak és önszervezõdéseknek. A kommunista rendszer a redisztribúció kontrollja alatt tartotta a gazdaságot és a helyi politikát, az ismert módon alkalmazva a bebörtönzéseket, a lélektani és fizikai erõszakot. A civil társadalom önszervezõdése a legjobb esztendõkben is csak addig volt tolerált, amíg nem ütközött a rendszer vagy helyi képviselõi érdekeivel. 1989 után a politikai pártoknak általános a törekvése, hogy mindenfajta civil kezdeményezést kisajátítsanak és pártosítsanak. Az önkormányzatok költségvetésének 75 százaléka származik központi forrásokból, ami Európában egyedülállóan magas aránynak számít (Berki-Orolin 1996). A posztszocialista kor politikai pártjai nem különösebben stabil politikai formációk, a szavazópolgárok szimpátiái és pártválasztása az új elit számára meglehetõsen idegesítõ módon változékonyak és kiszámíthatatlanok. A falvak és kisvárosok a nem szavazók nagyobb csoportjai és a vidéken jobbára kiépítetlen pártszervezetek miatt különlegesen fontos vadászterületei a pártoknak választás idején (Kiss 1992; Bõhm 1993; Pálné 1993). A politikai elit teljesen érthetõ módon minden eszközzel megpróbálja hatalma alá rendelni a civil szervezeteket és mozgalmakat. A civil szféra szervezetei valójában nem tudják megkerülni a pártokat, mert a transzformációs válság és a történeti elõzmények miatt a civil társadalom nem tudja eltartani saját szervezeteit, ezért finanszírozásuk forrásai a pártok és az önkormányzati elit által kontrollált alapítványok és állami vagy állami kezelésû pénzek. A kilencvenes évek elsõ felében az 50 000 körüli civil szervezet körülbelül 20 százaléka mûködött a falvakban vagy a falvakért. A civil szervezetek 80-85 százaléka intézményi alapítású volt, mert a lokális társadalom intézményei, az iskolák, kórházak, egyesületek egyre kevesebb pénzhez jutnak a központi forrásokból, és a létrehozott alapítványok, egyesületek, társaságok elsõsorban az intézmények financiális problémáit hivatottak enyhíteni. A költségvetési orientációjú lokális szervezetek hatékonyan járulhatnak hozzá egyes települések fejlõdéséhez, mégsem mondható, hogy a polgárosodás autonóm intézményei lennének. Költségvetésük jobbára állami vagy önkormányzati forrásból származik, hatékony intézményei lehetnek például a lokális kultúra ápolásának, de mûködésükön keresztül a helyi elit szervezi, legitimálja és biztosítja hatalmát és befolyását, ezért nem a helyi autonómia formálódásának segítõi. Az országnak a tanulmány megírásáig nincs elfogadott nonprofit törvénye, és ennek hiányában a pénzügyi kormányzat a szektor szervezetei fölött erõs financiális ellenõrzést gyakorolhat.

A szocialista redisztribúció a gazdaság szektorai között újraosztott forrásokat és a piaci melléküzemágak jövedelmének lokális redisztribúcióval az agrárgazdaságba történõ átcsoportosítását jelentette, amelyek együttesen tették lehetõvé a magas vidéki foglalkoztatottságot. 1993-mal ez a redisztribúció tûnt el, vagy legalábbis hatása nagyon erõteljesen redukálódott (Harcsa-Kovách-Szelényi 1994; 1995). A központi redisztribúciós forrásokat kivonták a gazdaságból, egy részüket az önkormányzatokhoz irányították a szociális támogatások és segélyek fedezésére. Az állami költségvetés nem nyert a mezõgazdasági támogatások leépítésével, azokat újraosztották, a gazdasági redisztribúciót jóléti típusú redisztribúcióvá alakítva. A redisztribúció változása az önkormányzatok szerepét növelte meg a rurális települések életében és fejlesztésében, mert a korábbinál sokkal nagyobb szerepet kaptak a szociálpolitikában és a települések fejlesztésében. 1990-ben az önkormányzatok funkcióját a gondoskodó önkormányzatoktól a vállalkozói önkormányzat irányába kívánták elmozdítani. A gazdasági redisztribúció csökkentésével megnõttek az önkormányzatok szociális feladatai és költségvetése. A kisebb települések szociálpolitikai lehetõségeinek korlátját mutatja, hogy a városokban többszörös a helyben maradó, egy fõre jutó személyi jövedelem- és iparûzési adó. Az államszocializmusban a kisebb és közepes nagyságú falvakban a mezõgazdasági termelõ szövetkezetek voltak a legerõsebb szervezetek, de 1990 után, a szövetkezetek hanyatlásával, a helyi hatalom az önkormányzatokhoz került. A posztszocializmus elsõ éveiben jelentõs infrastrukturális fejlesztés történt, amely a gazdasági recesszió körülményei között a legdinamikusabb gazdasági szektor volt, és az önkormányzatokat juttatta meghatározó szerephez a gazdaságban. Az infrastrukturális beruházások fejlesztési forrásait pályázati rendszerrel osztották szét, amelyben az önkormányzatok vehettek részt. A pályázatokon elnyert összegekkel az önkormányzati vezetõk rendelkeznek, akik megrendeléseikkel erõsíteni tudták pozícióikat a helyi társadalmakban.

Az önkormányzatok hatalmának megnövekedésében jelentõs szerepet kap a rurális munkanélküliség, amelynek kezelésében, a segélyek szétosztásában, az ellenõrzésében vagy az új munkahelyek teremtésében a helyi közigazgatás lát el redisztribúciós feladatokat (Oláh 1996). A lokális társadalmakban a gazdaság állapota és a munkanélküliség gyors emelkedése miatt nõnek a társadalmi különbségek, a gazdasági fejlesztésben és a munkanélküliség kezelésében megnövekedett hatalmú önkormányzatok a helyi elitek és klienseik érdekeinek eszközeivé váltak.

Az állampolgárosodást és a civil autonómiát vidéken ugyanaz a kettõsség jellemzi, mint a vállalkozásokat és a piacgazdasági kezdeteket: a rendszerváltással megszûnt az államszocializmus lényegét jelentõ kontroll a magánember és a magánszféra fölött, de ami a helyébe lépett, még korántsem reprezentálja a polgárosult világot. A rurális települések lakossága, vagy legalább többségük, gazdasági autonómia nélkül csak részben gyakorolhatja állampolgári jogait, amelyek formálisan a demokratikus berendezkedésû politikai rendszerekhez hasonló módon és mértékben biztosítottak, mégsem vezettek a teljes állampolgárosodáshoz. Az lokális elitek összekapcsolódó gazdasági és politikai befolyása új hierarchiákat hozott létre, amelyeket a civil társadalom, intézmények hiányában, nem tud ellensúlyozni. A vidéki társadalmak közösség által elfogadott értékrendje és normakontrollja, amely még a szocialista idõszakban is képes volt az egyén és a hatalom helyi képviselõi és tulajdonosai között is kommunikációs közösséget fenntartani, a globalizáció és a rendszerváltás következtében elvesztette hosszú idõtartamra érvényes funkcióját.


Individualizácó és a polgári értékek^*

Az államszocializmus megszûnése ugyan egy sor bürokratikus és más természetû akadályt is eltüntetett az értékváltozás útjából, de amit hét év alatt az ország és a vidékiek is megtanultak, az leginkább a fogyasztói társadalom pre- és posztmodern közötti tárgyiasult értékrendje, amit nem nagyon lehet a polgár fogalmához rendelni, bármennyire tág határok között is értelmezzük jelentéstartományát. A minták teljes hiányában láthatóan az individualizáció és a polgári mentalitás és értékrend diadalmas terjedésérõl sem lehet beszámolni. A polgárosodásnak nincs vidéken mintaadó osztálya vagy rendje, a háború utáni évtizedekben minden olyan társadalmi csoport eltûnt a falvakból és kisvárosokból, amelyek legalább a polgári lét értékrelikviáit és magatartásmorzsáit továbbították volna. Svábokat, zsidókat, úri és kevésbé úri középosztályt, polgárosodott parasztot a pusztulásba, a városokba és külföldre vetett a történelem, a jelenlegi elit maga sem tudja, mit kezdjen hatalmával meg a pénzével. A felsõ osztályok elérhetetlenül messze vannak a vidékiektõl, különben sincs értékvilágukban semmi vonzó a falusiak számára, hacsak a pénz és hatalmi befolyás nem számít annak. A tárgyi kultúra az egyetlen, amiben a vidékiek középrétegei és jobb helyzetû csoportjai még a kilencvenes években is lépést tudtak tartani a világgal. Az internacionális fogyasztói kultúra televízióból és más reklámhordozókból áradó világa ez, amit alá- és túlbecsülni sem érdemes. Egyrészt azért, mert ezt is ismerni kell, másrészt azért, mert jelenleg nincs más ablak a világra, harmadrészt meg azért, mert a polgárosodottabb országok rurális népességének vagy városi átlagemberének értékeit is egyre növekvõ mértékben határozza meg a globalizáció. A nyugati tárgyi kultúra követésének a magyar falvakban csak a pénzhiány az akadálya, nem mentális korlát, és ez a nyitottság és adaptációs készség a nyugati integráció elõrehaladtával egyre hatékonyabb tõkévé válik. A falusi underclass bezáruló gettóiban viszont sajnos felnõhet egy olyan generáció, amely lemarad az integrációról és polgárosodása hosszú idõre lekerült a napirendrõl, ha egyáltalán valamikor is ott volt.

A kilencvenes évek azért nem csak a fogyasztói kultúra terjedésének korszaka. A hagyományos paraszti közösségek múlt században kezdõdött felbomlása nem fejezõdött be a szocializáció kezdetéig. A lokális társadalmak értékeinek, magatartás- és viselkedésmintáinak nagyon erõs volt a közösségi kontrollja a legutóbbi idõkig. Ez a közösségi kontroll minden idõkben a paraszti hagyományú közösségek számára idegen és veszélyes külvilággal szembeni védekezés eszköze volt, aminek az eleven erejét csak az vonhatja kétségbe, aki nem tapasztalta, hogy magára valamit is adó közösségben nem lehetett - akár pár évvel ezelõtt sem - akárhogy öltözni és fogyasztani, köszönni, ünnepelni és gyászolni. Nem volt ez archaikus vagy nevetségesen avítt világ és értékrend, és különösen a tárgyhasználata mindenben megfelelt a századvégen elvárhatónak. Fennmaradását a régi gazdasági háttér nélkül valószínûleg annak köszönhette, hogy a vidékieknek még mindig volt kivel szemben védekezni a közösségi kontrollal szabályozott értékrend segítségével, ami a gazdálkodás gyors modernizálódásával, a nagycsaládok, a templom és az iskola közösségeket koordináló funkciójának az eltûnésével egyedül tartotta össze a rurális települések helyi társadalmait. A közösségi kontroll szabályozta értékvilág eltûnése véleményem szerint a falvak hosszú tizenkilencedik századának a végét jelenti. Hogy helyébe a polgári individuum, a huszadik és huszonegyedik század fogyasztási kultúrájának tömegembere, a szegénység társadalom alatti kultúrája, újtípusú társadalmi rendiesülés vagy mindezek valamilyen vegyülete lép, azt ma nem lehet megjósolni. Mindegyikre van esély.


* A rurális értékek változásáról még nem készült elemzés, ezért ennek a fejezetnek az írása-kor a terepmunkák megfigyeléseit és a megjelent tanulmányok közvetett információit hasz-náltam fel.


Hivatkozott irodalom

Andorka R. 1996. A társadalmi jelzõszámok tükrében. In: Társadalmi riport, 1966. Budapest: Tárki, 16-43. 21.

Benda Gy. 1991. A polgárosodás fogalmának történeti értelmezhetõsége. Századvég, 2-3.

Berki E.-Orolin Zs. 1996. Az önkormányzati szövetségek helye az érdekegyeztetésben. Társadalmi Szemle, (51) 1, 79-88.

Bocz J. 1995. Önkormányzati képviselõk, polgármesterek. Társadalom-statisztikai füzetek, 13. Budapest: KSH

- 1996. Az önkormányzatok döntéshozói. Társadalom-statisztikai füzetek, 13. Budapest: KSH

Borissza Gy. -Tóth F. 1995. Gyakorló évek: regionális foglalkoztatási érdekegyeztetés. Társadalmi Szemle, (50),12, 14-27.

Bõhm A. 1993. "Nagypolitika" és lokalitás. Esszé a helyi politika esélyeirõl. In: Balogh István (szerk.) Törésvonalak és értékválasztások. Budapest: 469-480.

Böröcz J. 1995. Színlelt nagy átalakulás? Politikatudományi Szemle, 3, 19-39.

Burgerné Gimes Anna 1996. A magyarországi földpiac.  Statisztikai Szemle, (74) 5-6. (május-június), 411-420.

Cloke, P. 1996. Looking Through European Eyes? A Re-evaluation of Agricultural Deregulation in New Zealand. Sociologia Ruralis, Vol. 36.

Csáki Cs. 1994. Merre tart Közép-Kelet-Európa mezõgazdasága? Közgazdasági Szemle, (XLI) 7-8, 606-620.

Csite A. 1997.  Polgárosodás-elméletek és polgárosodás-viták.  Szociológiai Szemle, 3.

Csite A.-Kovách I. 1997. A falusi szegénység. A falu,1.

Czakó Á. 1997. Kisvállalkozások a kilencvenes években. Szociológiai Szemle, 3.

Czakó Á.-Vajda Á. 1995. Kis- és közepes vállalkozások 1993-ban. Magyar Vállalkozásfejlesztési Alapítvány Kutatási füzetek, 1. Budapest

Czakó Á.-Kuczi T.-Lengyel Gy.-Vajda Á. 1994. Vállalkozások és vállalkozók, 1993. Budapest: KSH

- - - - 1995. A kisvállalkozások néhány jellemzõje a kilencvenes évek elején. Közgazdasági Szemle, (XLII) 4, 399-419.

Enyedi Gy. 1993. A magyar falu - nyertes, vesztes?  Társadalmi Szemle, 8-9, 39-47.

Errington, A.-R. Gasson 1993. The Farm Family Business. Cab International

Fricz T. 1992. Párttagoltság és polgárosodás. In: Polgárosodás, civil társadalom, demokrácia. MTA PTI

Hankiss E. 1989. Kelet-európai alternatívák. Budapest: KJK

Hankiss E.-Matkó I. 1997. A tulajdon kötelez. Budapest: Figyelõ Kiadó Rt

Harcsa I. 1991. Polgárosodás. Századvég, 2-3.

- 1994. Parasztgazdaságok, mezõgazdasági vállalkozók. Budapest: KSH

- 1995. Farmerek, mezõgazdasági vállalkozók. Budapest: KSH

Harcsa I.-Kovách I. 1996. Farmerek és mezõgazdasági vállalkozók. In: Társadalmi Riport, 1996. TÁRKI

Harcsa I.-Kovách I.-Szelényi I. 1994. A posztszocialista átalakulási válság a mezõgazdaságban és a falusi társadalomban, Szociológiai Szemle, 3.

- - - 1995. The Price of Privatization. Sociological Review. Special issue

Heller Á. 1992. A demokrácia ingamozgása. In: Polgárosodás, civil társadalom, demokrácia. MTA PTI

Info-társadalomtudomány, 1996, 36.

Juhász P. 1991. Polgárosodás. Századvég, 1-2.

Kertesi G. 1997. A gazdasági ösztönzõk hatása a népesség földrajzi mobilitására 1990 és 1994 között. (Település- és körzetszintû elemzés.) Esély, 2, 3-32.

Kiss L. 1992. A politikai pártok és az önkormányzatok. In: Csefkó Ferenc (szerk.) Helyi társadalom, gazdaság, politika. Budapest: Alapítvány a Magyarországi Önkormányzatokért, 8-21.

Kolosi T.-Sági M. 1997. Az új tõkésosztály önképe, megítélése. In: Bencsik Gábor (szerk.) A tulajdon kötelez. Budapest: Figyelõ Kiadó

Kovách I. 1988. Termelõk és vállalkozók. A mezõgazdasági kistermelõk a magyar társadalomban. Társadalomtudományi Intézet

- 1991. Rediscovering Small-Scale Enterprise in Rural Hungary. In: S. Whatmore-P. Lowe-T. Marsden (eds.) Rural Entreprise. Critical Perspectives on Rural Change. David Fulton Publishers

- 1991. A polgárosodás fogalom értelmezéséhez. Századvég, 2/3.

- 1994. Privatization and Family Farms in Central and Eastern Europe. Sociologia Ruralis, 4.

Kovách I. 1995. Polgárosodás: új burzsoázia vagy a gazdasági elit szerepvállalása? In: Róbert P. et al. Középosztályok nyomában. Budapest: MTA PTI, 99-116.

Kovács K.-Váradi M. M. 1995. Szereplõk és kapcsolatrendszerek egy alföldi mezõváros agrárgazdaságában. Szociológiai Szemle, 4, 131-145.

Kovács T. 1994. Térségi sajátosságok a földkárpótlásnál. Agrártörténeti Szemle, (XXXVI) 1-4, 77-87.

Köllõ J. 1997. A napi ingázás feltételei és a helyi munkanélküliség Magyarországon. (Számítások és példák.) Esély, 2, 33-61.

Kuczi T. 1996. A vállalkozók társadalmi tõkéi az átalakulásban. Századvég, nyár

Ladányi J.-Szelényi I. 1996. Making of Rural Underclass - the Gypsy Village Ghetto-poor of Csenyéte. Manuscript.

- 1997. A társadalom etnikai, osztály- és térszerkezetének összefüggései az ezredforduló Budapestjén. In: Kárpáti Zoltán (szerk.) Társadalmi és területi folyamatok az 1990-es évek Magyarországán. MTA TKKK

Laki L. 1991. Polgárosodás Magyarországon az 1970-es 1980-as években. Századvég, 2-3.

- 1996. Töredékes helyzetkép a perifériáról. Társadalmi Szemle, Vol. 51.

- 1997. A magyar fejlõdés sajátszerûségeinek néhány vonása (avagy a polgárosodásból kimaradó társadalmi csoportok) 3.

Laky T. 1987. Eloszlott mítoszok, tétova szándékok. Valóság, 7.

- 1994. Vállalkozások a Start-hitel segítségével. Kézirat. (Idézi Czakó 1997.)

Lengyel Gy.-Bartha A. 1997. Bankárok: a magyar gazdasági elit domináns csoportja? Replika, 25 (március), 67-86.

Nemes G.-Heilig B. 1996. Önellátás és árutermelés. Mezõgazdasági kistermelõk egy észak-magyarországi faluban. Szociológiai Szemle, 3-4, 149-180.

Oláh M. 1996. A helyi elit szerepe a kelet-közép-európai új demokráciák önkormányzati életében. In: Agg Zoltán (szerk.) Átépítés, közigazgatás - területfejlesztés - városmarketing. Veszprém Megyei Önkormányzat, 215-245.

Pálné Kovács Ilona 1992. A helyi hatalom határai. In: Csefkó Ferenc (szerk.) Helyi társadalom, gazdaság, politika. Tanulmányok az önkormányzatokról. Budapest: Alapítvány a Magyarországi Önkormányzatokért, 60-72.

- 1993. A lokális anatómiája. In: Pálné Kovács I. és Csefkó F. (szerk.) Tények és vélemények a helyi önkormányzatokról. Pécs: MTA RKK, 7-33.

Róbert P.-Sági M. 1995. A középrétegek helyzete és társadalmi identitása. In: Róbert-Sági-Utasi-Kovách: A középosztályok nyomában. Budapest: MTA PTI

Róna-Tas Á. 1994. The First Shall Be The Last? Entrepreneurship and Communist Cadres in the Transition from Socialism. American Journal of Sociology, 100, 40-69.

Róna-Tas Á.-Böröcz J. 1995. Small Leap Forward: Emergence of the New Economic Elites. Theory and Society,Vol. 24, No. 5, 751-781.

Simonyi Á. 1995. Munka nélkül. Szociológiai Szemle,1, 55-70.

Szalai E. 1990a Elites and Systematic Change in Hungary. Praxis International, 10 (April and July)

- 1990b Gazdaság és hatalom. Budapest: Aula

- 1994. Útelágazás. Hatalom és értelmiség az államszocializmus után. Budapest-Szombathely: Pesti Szalon - Savaria University Press

- 1995. Kastély. Kritika, 9, 8-13.

- 1997. Az elitek átváltozása. Budapest: Cserépfalvi

Szelényi I. 1988. Socialist Entrepreneurs. Madison: University of Wisconsin Press

- 1991. A magyar polgárosodás esélyei. Századvég, 2-3.

- 1992. Harmadik út? Polgárosodás a vidéki Magyarországon. Budapest: Akadémiai Kiadó

Szelényi I.-G. Eyal-E. Townsley E. 1996. Posztkommunista menedzserizmus: a gazdasági intézményrendszer és a társadalmi szerkezet változásai. Politikatudományi Szemle, 2, 7-29; 3, 7-32 .

Szelényi Sz.-Szelényi I.-Kovách I. 1995. The Making of the Hungarian Post-Communist Elites: Circulation in Politics and Reproduction in the Economy. Theory and Society, (24) 5, 697-722.

Tardos K. 1992. Marginális csoportok a munkaerõpiacon: a munkanélküli segélybõl kizártak. Szociológiai Szemle, 1, 99-109.

Utasi Á. 1995. Középosztályi életformák és életstílusok reprodukciója és új elemei. In: Róbert-Sági-Utasi-Kovách: A középosztályok nyomában. Budapest: MTA PTI

- 1997. Polgárosodó közép, formálódó középosztályok, polgárosodó tendenciák. Kézirat.

Vajda Á. 1991. A nem vállalt polgárosodás. Századvég, 2-3.

- 1996. Mikrohitelre pályázó vállalkozók 1992-1995. Magyar Vállalkozásfejlesztési Alapítvány Kutatási füzetek, 6. Budapest