Szántó Zoltán
MEGBÍZÓK, MEGBÍZOTTAK ÉS KLIENSEK
Vázlat a korrupció fogalmáról


A modern politikai gazdaságtan és gazdaságszociológia egyes képviselõi szerint a korrupció elemzéséhez hasznos fogalmi keretet kínál a megbízó-megbízott-kliens (principal-agent-client) modell.¹ A modell a racionális döntések elméletén nyugszik: szereplõi mérlegelik cselekvési lehetõségeik várható hasznát és költségét, s azt az alternatívát választják, amelyik a legnagyobb tiszta haszonnal kecsegtet. A megbízó (például egy adóhivatal vezetõ tisztviselõje) alkalmazásában álló megbízott (például egy adóbehajtó) kapcsolatba kerül a klienssel (például egy adófizetõvel). A megbízott - a modell szerint - akkor válik korrupttá, ha a korrupcióból származó tiszta haszna várhatóan meghaladja azt a hasznot, amelyet akkor élvez, ha tisztességes marad. A kliens - a modell szerint - akkor próbálkozik megvesztegetéssel, ha az abból származó tiszta haszna várhatóan meghaladja azt a hasznot, amelyet akkor élvez, ha nem korrumpál.

Legyen f a megbízott rendszeres fizetése és M(0) az a morális kielégülés, amely abból származik, hogy tisztességes marad. Tehát ha nem válik korrupttá, akkor

U₁ = U [f + M(0)]

várható haszonra tesz szert. Legyen továbbá k a "kenõpénz" (a megvesztegetés összege), p annak valószínûsége, hogy korrupció esetén lebukik és megbüntetik, b a büntetés mértéke (például elveszíti állását és fizetését, büntetõjogilag felelõsségre vonják), valamint M(k) a megvesztegetés "morális költsége" (például lelkiismeretfurdalás). Az efféle morális költség - nehezen meghatározható - nagysága alapvetõen a megbízott által elfogadott erkölcsi, kulturális vagy vallási értékektõl függ, de egyéb külsõ tényezõk (például a korrupció elterjedtsége, a kenõpénz nagysága) is befolyásolhatják. Tehát ha korrupttá válik, akkor

U₂ = U[p(f + k - b) + (1 - p)(f + k) - M(k)]

várható haszonra tesz szert.

Ha U₁ > U₂, vagyis ha

U [f + M(0)] > U[p(f + k - b) + (1 - p)(f + k) - M(k)],

akkor a megbízott várhatóan tisztességes marad.

Ellenkezõ esetben viszont, vagyis ha U₁ < U₂, azaz ha

U[f + M(0)] < U[p(f + k - b) + (1 - p)(f + k) - M(k)],

akkor a megbízott várhatóan korrupttá válik.

A korrupt megbízott - miközben személyes elõnyökre tesz szert - költségeket ró a megbízóra, mivel tevékenysége negatív külsõ gazdasági hatásokkal jár, amelyek csökkentése idõt és erõforrásokat emészt fel. A megbízó célja az, hogy a megbízottat optimális mértékû produktív és optimális mértékû improduktív - azaz korrupt - tevékenység elvégzésére ösztönözze. A megbízó alapvetõ problémája abból az információs aszimmetriából fakad, amely kettõjük kapcsolatának inherens jellemzõje. A megbízó - különösen a korrupció melegágyaként ismert közszférában - lényegesen kevesebb információval rendelkezik a megbízott tevékenységérõl, pontosabban annak produktív vagy improduktív jellegérõl. A megbízott abban érdekelt, hogy megbízóját félrevezesse, vagy legalábbis megnehezítse korrupt viselkedésének felderítését. Ha a megbízott korrupt, akkor ezt nehéz, pontosabban költséges kideríteni. A megbízónak tehát hiányos tudása alapján kell meghatározni a megbízott javadalmazását és szankcionálását. Dönthet úgy, hogy alaposabban informálódik és jobban ellenõrzi a megbízott tevékenységét, de ennek költségét neki kell viselnie. Mindebbõl következik, hogy tipikus esetben - mivel a racionális megbízó szintén mérlegeli cselekvési lehetõségeinek várható költségét és hasznát - valószínûleg van olyan pont, ahol a korrupció kiküszöbölésének várható költsége meghaladja várható hasznát, vagyis tipikus esetben a korrupció egyensúlyi ("optimális") mértéke nagyobb nullánál.²

Vegyünk egy függvényt, amely adott társadalomban (vagy szervezetben) elõforduló korrupt tevékenységek mértéke (elterjedtsége) és a korrupt tevékenységek társadalmi határköltsége között teremt kapcsolatot. Tipikus esetben a korrupció elsõ elõfordulásai alacsony társadalmi költségekkel járnak, azonban a korrupció terjedésével az újabb és újabb esetek növekvõ ütemben emelik a társadalmi költségeket.³ Ezt mutatja az l. ábrán a korrupció társadalmi költsége és mértéke közti kapcsolatot kifejezõ, növekvõ ütemben emelkedõ függvénygörbe. Ugyanakkor a korrupció csökkentésének költségei ellenkezõleg alakulnak. Ha csak néhány megvesztegetési eset fordul elõ, felderítésük magas költségekkel jár. Ha viszont a korrupció széles körben elterjedt, akkor az egyes esetek felderítésének és kiküszöbölésének költségei relatíve kisebbek. Ebbõl következik, hogy a korrupció kiküszöbölésének társadalmi határköltsége és a korrupció mértéke közti kapcsolatot negatív meredekségû függvénygörbével írhatjuk le

1. ábra
A korrupció egyensúlyi mértéke (Forrás: Klitgaard 1988:26)


A két függvénygörbe metszéspontja (q*) adja meg a korrupció egyensúlyi mértékét, vagyis azt a pontot, ahol a korrupció társadalmi határköltsége és a korrupció csökkentésének társadalmi határköltsége megegyezik. Ha a korrupció mértéke nagyobb q*-nál, akkor a korrupció csökkentésének költsége kisebb, mint a korrupció költsége. Ha viszont a korrupció mértéke kisebb q*-nál, akkor a korrupció csökkentésének költsége nagyobb, mint a korrupció költsége. Tehát tisztán ökonómiai megfontolások alapján nem érdemes csökkenteni a korrupciót akkor, ha mértéke kisebb az optimálisnál. A költségfüggvények természetesen sokféle alakot ölthetnek, és felvázolásuk részletes empirikus adatokat igényel. A gondolatmenet lényegén azonban a függvények pontos alakja nem sokat változtat: a korrupció egyensúlyi mértéke tipikus esetben nagyobb, mint nulla.

A kenõpénz elfogadását - mint az részben a megbízott döntésének elemzésekor tárgyalt U[f + M(0)] > U[p(f + k - b) + (1 - p)( f+ k) - M(k)] egyenlõtlenségbõl következik - több tényezõ befolyásolja. A szóban forgó tényezõket megragadó változók két fõ típusa: (1) a megbízott költség/haszon kalkulációjára vonatkozó mikrováltozók; (2) a döntés környezetére vonatkozó makrováltozók. Ezek közül a döntéselméleti modellek többnyire a következõket emelik ki: (1) a közszféra és a magánszféra közti jövedelemkülönbség, a lebukás valószínûsége, a lebukás esetén várható büntetés nagysága és a kenõpénz nagysága; (2) a korrupció elterjedtsége, a társadalom morális állapota és a politikai intézményrendszer típusa. A fenti modellbõl mindezek alapján az alábbi empirikus hipotéziseket vezethetjük le:

- Minél kisebb a jövedelemkülönbség a közszféra és a magánszféra között (az utóbbi javára), annál valószínûbb, hogy a közhivatalnokok kenõpénzt fogadnak el.

- Minél kisebb a lebukás valószínûsége, annál valószínûbb, hogy a közhivatalnokok kenõpénzt fogadnak el.

- Minél nagyobb a lebukás esetén várható büntetés, annál valószínûbb, hogy a közhivatalnokok kenõpénzt fogadnak el.⁴

- Minél nagyobb a kenõpénz, annál valószínûbb, hogy a közhivatalnokok kenõpénzt fogadnak el.

- Minél elterjedtebb a korrupció, annál valószínûbb, hogy a közhivatalnokok kenõpénzt fogadnak el. És így tovább.

A modern politikai gazdaságtan bõvelkedik a korrupció elméleti modelljeiben, s az ezekbõl levezethetõ - néha intuícióinknak (sõt egymásnak is) ellentmondó - hipotézisekben. Az efféle hipotézisek ellenõrzését ugyanakkor nagyban nehezíti a megbízható adatok hiánya. A kevés empirikus elemzés közül talán érdemes kiemelni Goel és Rich munkáját (1989). A szerzõk empirikus adatokra támaszkodva megerõsítették, hogy a lebukás nagyobb valószínûsége és a szigorúbb büntetés csökkenti, míg az alacsony jövedelem és a magas munkanélküliségi ráta növeli a korrupció esélyét.


Jegyzetek

1. Lásd például Banfeld 1975; Dudley-Montmarquette 1987; Klitgaard 1988: 69-73; Kurer 1993. A korrupció másfajta ökonómiai ihletésû modelljéhez lásd például Lui 1985; Rasmusen-Ramseyer 1993; Rose-Ackerman 1975.

2. Hasonló módon lehet elemezni a megbízó és a kliens kapcsolatát. A megbízó célja itt szintén az, hogy optimális mértékû korrumpálásra ösztönözze a klienst egy olyan helyzetben, amelyet szintén az aszimmetrikus informáltság jellemez. A megbízónak itt is költséges ellenõrizni a kliens viselkedését és itt is költséges információt gyûjteni róla: várhatóan itt is lesz egy olyan pont, ahol a megbízónak a korrumpálás további csökkentésének határköltsége meghaladja a korrumpálás további csökkentésének határhasznát.

3. Ennek oka lehet például az, hogy a korrupció terjedése a hatékonyság egyre nagyobb mértékû romlását, egyre elviselhetetlenebb fokú jövedelem- és hatalom-újraelosztást eredményez, illetve az, hogy a korrupciót tiltó társadalmi normák erodálódása szintén felgyorsulhat a korrupció általánossá válásával.

4. A bûnözés mértéke és a büntetés szigorúsága közti összefüggés a probléma játékelméleti megfogalmazása esetén másképpen alakul. Ha a bûnelkövetést a bûnözõk és a bûnüldözõk közti stratégiai helyzetként konceptualizáljuk, akkor a szóban forgó hipotézis így fest: a racionális bûnözõ döntését egyensúlyi helyzetben nem befolyásolja a várható büntetés nagysága. Ennek bizonyításához lásd: Tsebelis 1990. A korrupcióval kapcsolatban fejt ki hasonló játékelméleti érveket: Cadot 1987.


Hivatkozások

Cadot, 0. 1987. Corruption as a Gamble. Journal of Public Economics, 33, 223-244.

Dudley, L.-C.Montmarquette 1987. Bureaucratic Corruption as a Constraint on Voter Choice. Public Choice, 55, 127-160.

Goel, R. K.-D. P. Rich 1989. On the Economic Incentives for Taking Bribes. Public Choice, 61, 269-275.

Klitgaard, R. 1988. Controlling Corruption. Berkeley-Los Angeles-London: University of California Press

Kurer, 0. 1993. Clientelism, Corruption, and the Allocation of Resources. Public Choice, 77, 259-273.

Lui, F. T. 1985. An Equilibrium. Queuing Model of Bribery. Journal of Political Economy, 30, 760-781.

Rasmusen, E.-J. M. Ramseyer 1993. Cheap Bribes and the Corruption Ban: A Coordination Game among Rational Legislators. Public Choice, 77, 305-329.

Rose-Ackerman, S. 1975. The Economics of Corruption. Journal of Public Economics, 4, 187-203.

Tsebelis, G. 1990. Penalty has no Impact on Crime. A Game-Theoretic Analysis. Rationality and Society, 2, 255-286.