Krémer Ferenc
A RENDÕRSÉG TÁRSADALMI SZEREPE SZOCIOLÓGIAI SZEMPONTBÓL
Bár idehaza igen csekély múltra tekinthet vissza, a demokratikus társadalmakban, elsõsorban az Egyesült Államokban csaknem fél évszázados hagyománya van a rendõrség szociológiai vizsgálatának. Az elemzések középpontjában nyíltan vagy látensen szinte mindig a rendõrség és a demokratikus társadalom viszonya áll, valamint az, hogy milyen tényezõk határozzák meg a rendõrség sajátosságait és eredményességét. Sokféle szempontból vizsgálható a rendõrség és a társadalom viszonya: miként hat a rendõrségre az a pozíció, melyet elfoglal az intézményrendszerben, a mindennapi életben; hogyan hat a rendõrség mûködése a társadalomra és a lokális közösségekre, a rendõri szervezet felépítésére, belsõ viszonyaira, a rendõri szubkultúra, a korrupció alakulására stb. Nem szükséges tovább sorolni a lehetõségeket.
Mindez érthetõvé teszi, hogy idehaza csak a rendszerváltást követõen került sor az elsõ lépésekre ezen a területen - itt elsõsorban Dános Valér, Finszter Géza és Tauber István nevét említeném.
Megítélésem szerint - és az alábbiakban ezt szeretném bizonyítani - a társadalom és rendõrség viszonyát leginkább a társadalmi szerep uralkodó koncepciója határozza meg. Az itt felmerülõ problémát jól foglalja össze Skolnick (1967): "Milyen társadalmi cél érdekében létezik a rendõrség? Milyen értékeket szolgál egy demokratikus társadalomban?"1 Az angolszász irodalomban sok tanulmány foglalkozik e kérdés megválaszolásával, Goldstein (1977: 1) mégis kénytelen volt megállapítani, hogy eddig nem készült olyan munka, mely szisztematikusan tárgyalta volna a rendõrség funkcióját. A különbözõ munkákban keveredik egymással a társadalmi szerep, a funkció és a rendõri tevékenység stílusa, és ez némileg zavarossá teszi a képet. Az alábbiakban elkülönítve egymástól e három tényezõt, a rendõrség társadalmi szerepének három nagy modelljét - a "bûnözés elleni háborút", a "rendfenntartást" és a "szolgáltató" modellt - tárgyalom.
Nem szorul külön magyarázatra, hogy 1990 után mennyire fontossá vált a demokratikus társadalmi berendezkedés kialakítása és a bûnözés kontrollja szempontjából egyaránt a társadalom és a rendõrség közötti viszony megváltozása.
Mit jelent a társadalmi szerep?
Skolnick a rendõrség társadalmi céljáról beszél. A cél teleologikus fogalom, meghatározott eszközök igénybevételével, módszerek alkalmazásával, adott úton stb. elérhetõ anticipált eredmény. Nem szükségképpen egyszeri, elérése reprodukálhatja és permanenssé teheti. Célt feltételezni például a rendõrségnél azt jelenti, hogy olyan szervezetnek gondoljuk el, amely valamely eredmény elérése érdekében létezik. Ezt két irányban gondolhatjuk tovább. Az egyikben a cél egészen konkrét, egy adott intézkedés, meghatározott tevékenységek megakadályozása stb. A másik irány, amikor a célt elvont kategóriákban ragadjuk meg: például a rend megõrzése. Az elsõ esetben egyfajta "mechanikus" mûködést várunk el a rendõrségtõl, nem csupán az egyes rendõr, de maga a szervezet is a konkrét világban mozog, ahonnan nem lát ki, és ezt nem is várják el tõle - vagyis nem reflektál tevékenységének társadalmi következményeire. "Célját" mindig betölti, amikor intézkedik, és tevékenysége itt véget ér és újra is kezdõdik. A második esetben a cél, azaz az elérni kívánt eredmény nem ragadható meg egyetlen aktussal. Lehet ugyan azt állítani, hogy egy szabálysértés a rend megzavarása, de semmiképpen sem állítható, hogy az ezt követõ büntetés a rend fenntartása lenne. A cél ebben az értelemben már nem valósítható meg. Ez arra utal, hogy a rendõrség tevékenységének értelmezéséhez kevésnek mutatkozik a "társadalmi cél" kategóriája. Nem lehet azonban félretolni a teleologikus vonatkozásokat, mert éppen ezek vezetnek a feladatok konkrét meghatározásához, ahogyan az a rendõrség feladatait leíró jogszabályokban megjelenik.
A társadalmi szerep mégsem a feladatok felsorolását jelenti. Igen sokszor elõfordul, hogy a két megközelítés összekeveredik. Ez a helyzet például az 1989-ben megjelent The Encyclopedia of Police Science-ben, ahol a Role of the Police fejezetben tíz pontban sorolják fel a szerzõk a rendõrség feladatait (Baily 1989: 557).2
A másik megközelítési mód éppen azt állítja elõtérbe, ami részben vagy egészben hiányzik a cél felõli megközelítésbõl, a saját tevékenységre reflektáltságot. A következõkben a rendõrség feladataira, céljaira, tevékenységének következményeire való reflexióját (tevékenységre visszaható figyelembevételét, melyben önmagát szemléli) társadalmi szerepnek fogom nevezni.
A szerepmeghatározás legtöbbször látens marad az irodalomban. Ennek oka lehet, hogy azok, akiknek lehetõségük van a feladatok listáját összeállítani, talán hogy elkerüljék a konfliktusokat, megelégszenek egy tisztázatlan, implicit fogalommal. Ennek következménye azonban a konszenzus hiánya lehet. Elõfordulhat ugyanis, hogy megegyezés alakul ki a feladatokról, értelmezésük azonban eltérõ.
Oka lehet az is, ha a rendõrséget eszköz jellegûnek fogják fel a társadalmi intézményrendszerben, ebben az esetben csak funkcionálisan közelíthetõ meg, csak használhatósága van, de nincs szerepe. A feladatok ekkor a funkcióból származtathatóak.
Nem szükséges persze elfogadni a társadalmi szerep létezését. Lehetséges ugyanis azt is mondani - és a feladatok puszta felsorolásában ehhez hasonló álláspont rejlik -, hogy a társadalmi szerep nem tartalmaz különös mozzanatot, a rendõrség olyan szervezet, amely eszközként mûködik, mondjuk a jogérvényesítés eszközeként. Következésképpen alá van vetve a társadalmi intézményrendszer szereppel felruházott tényezõinek, azok eszközeként funkcionál. Az a dolga, hogy ezeket az intézményeket szolgálja, szükségtelen tehát bármilyen egyéb szerep után kutatni. Ez az érvelés csak abban az esetben állná meg a helyét, ha a rendõrség elzárt rendszerként mûködne, és nem lenne kénytelen folyton részt venni a társadalmi folyamatokban.
A korai megközelítések többnyire ebben az értelemben kezelik a rendõrséget, bár látni kell azt is, hogy már a kezdetekben is úgy tekintették, mint amelyik létezésével hatást gyakorol a demokrácia mûködésére és önálló hatalomként jelenik meg (Berkeley 1969: 5).
Megítélésem szerint csak akkor van értelme valamely szervezet társadalmi szerepérõl beszélni, ha képes hatást gyakorolni a társadalmi életfolyamatra, önálló tényezõként részt vesz a reprodukciójában, módosításában. Ily módon beszélhetünk például a piac, az oktatás, az önkormányzatok, a parlament stb. társadalmi szerepérõl. A társadalmi szerep amellett, hogy tartalmazza a tevékenység reflexióját, a társadalmi reprodukciós folyamathoz hozzájárulás módját is magába foglalja. Azokat az intézményeket illeti meg, amelyeknek a célja nem merül ki mûködésük aktusában. Ahol e kettõ azonos, ott nem beszélhetünk társadalmi szereprõl. A szerep nem feltétlenül azonos a hivatalosan megfogalmazottal, nem feltétlenül magától értetõdõ és közvetlenül adott, mindig a mûködési folyamatban definiálódik. Ebbõl következik, amint késõbb látni fogjuk, hogy egészen különbözõ kiindulópontokból lehet kísérletet tenni a megfogalmazására. A társadalmi szerepre kérdezve az adott intézményben a létezését igazoló szándékot és értéket is keressük. Itt felvetõdhet, hogy a probléma rendkívül egyszerû: létezik a bûnözés, ezért létezik a rendõrség, célja nem más, mint például a bûnözés megszüntetése vagy kontrollja. Ez a szerep negatív meghatározása, ha az elérni kívánt cél felõl közelítjük meg. Nem arra törekszik, hogy valami legyen vagy fennmaradjon, hanem arra, hogy valami - a bûnözés - ne legyen. Ha egy intézménynek negatív szerepe van, akkor csupán eszköz jellegûnek tekinthetõ (a rendõrség hosszú ideig valóban ilyen). Ebben az esetben a társadalmi szerepet más tölti be, nem a rendõrségnek van szerepe, hanem csak eszköze valaminek, amihez felhasználják. Ekkor valóban azonos a mûködésével. Ez elfogadható, amennyiben ténylegesen így van.
A társadalmi szerep meghatározásának lehetséges útjai
B. J. Palombo a felsõoktatási képzés hatékonyságáról végzett vizsgálatot a Los Angeles-i rendõrök körében a kilencvenes évek elején, az általa használt kulcsterminusok között a következõképpen határozta meg a szervezet szerepének (organizational mission) jelentését: "A szervezeti szerep nem más, mint az az ok, amely indokolttá teszi valamely nyilvános adminisztratív szervezet létezését, fontosságát és igazolja fennmaradásának jogosságát a politikai küzdõtéren" (Palombo 1995: 260). Palombo a politikai térben helyezi el valamennyi igazgatási szervezet szerep-meghatározását. A politikai tér mindig az érdekek sokrétû kapcsolatából tevõdik össze, ezért van az, hogy a rendõrség szerepének kérdése csak demokratikus rendszerekben vetõdhet fel. Csak itt létezik a társadalmi erõk pluralitása, csak itt változik a politikai tér oly módon, hogy benne az intézmények létezését újból és újból igazolni kelljen. A jelenségek és intézmények a nézõpontok szerint változó képet mutatnak, más és más elemek kerülnek elõtérbe, eltérõ hangsúlyt kapnak. Mindennek ellenére a túlsúly, vagy a megegyezés révén megállapodásra kell jutni. A társadalmi szerep értelmezése azonban nem változik gyorsan, inkább mutat stabilitást, mint a politikai küzdõtér, tehát hosszabb távon ható tényezõket feltételez.
Palombo meghatározása két értelmezésre ad lehetõséget. A szerepet tekinthetjük önmeghatározásnak, amit a szervezet önmaga és a külvilág számára alakít ki. Másrészt felfoghatjuk úgy is, mint azon politikai erõk által adott definíciót, melyeknek érdeke fûzõdik egy intézmény adott formában való fenntartásához. Mindkét esetben feltétel, hogy az érvelés mögött olyan ok álljon, amely bizonyos evidenciával rendelkezik, illeszkedik a jellemzõ érvelések rendszerébe, és amelynek alapján a politikai mezõben az adott szervezet fontossága megkérdõjelezhetetlenné válik. Minden szerepmeghatározást legitimálni kell abban a társadalmi mezõben, amelynek lehetõsége van dönteni róla. A demokrácia jellegétõl is függ, mit kell tekintetbe venni, vagy még inkább: mi vehetõ egyáltalán figyelembe. Nem annyira az érintettség, mint a társadalmi hatalom az a tényezõ, amely meghatározza, milyen érvrendszer alapján lehetséges definiálni egy intézmény szerepét. Ebbõl következik, hogy a hatalom formájával változnia kell a definíciónak is - ami nem vonja feltétlenül maga után azok körének módosulását, akik a meghatározást végzik, csupán azt, hogy a figyelembe vett összefüggésrendszer, ahol maguk is elhelyezkednek, megváltozik és ezt a legitimációs törekvés érdekében figyelembe kell venni. Egy-egy szerepdefiníció egészen eltérõ kiindulópontokból megfogalmazott érvelés eredménye lehet. Az érvek evidenciája ezért nem is jelent mást, mint hogy a legitimáció éppen elfogadott módjaihoz csatlakozva a rendõrséget is a politikai és igazgatási rendszer más tényezõihez hasonló módon határozzák meg. Ez persze ideáltipikus leírása a tényleges folyamatnak, sem a rendszerdefiníció, sem az intézmények meghatározása nem pusztán racionális módon történik, nagy szerepük van különbözõ látens folyamatoknak, az elemzés számára az eredmény ezért inkonzisztens is lehet. Ez a helyzet például akkor, amikor a konszenzust tekintik a legfõbb legitimáló erõnek, a rendõrséget mégis mint az erõszak alkalmazóját határozzák meg, mondván, a konszenzus megsértõivel szemben ez a helyes eszköz és eljárás.
Legtöbbször azonban nem magának az intézménynek a létezése válik kérdéssé, hanem az, hogy milyen elvek határozzák meg a mûködését.
A rendõrség társadalmi szerepe megítélésem szerint az alábbi három szempontból közelíthetõ meg:
1. a szervezeten kívüli elvárások sokrétû rendszerében - ez differenciálódik:
a) a polgárság érintettségének, érdekeinek, értékeinek, valamint
b) a politikai-igazgatási rendszerben jelenlévõ áramlatoknak megfelelõen;
2. a szervezet mûködése felõl, ez esetben
a) a szervezeti hatalom céljainak, érdekeinek és értékeinek megfelelõen definiálódik az a legmegfelelõbbnek vélt szerepmodell, amelytõl a status quo fenntartása és/vagy a pozíciók megerõsítése remélhetõ, valamint
b) a mindennapi tevékenység tapasztalatainak realitása formálja a rendõrök társadalmi szerepre vonatkozó ítéleteit, mint a szervezetre és a társadalomra vonatkoztatott identitásukat.
3. Fel kell vennünk egy harmadik lehetõséget is a sorba. Amikor a hallgatólagos megegyezés nem maradhat fenn, az evidenciák vita tárgyává válnak, és a társadalmi konszenzus kialakításához szükséges a különbözõ nézeteket, a valós viszonyulásokat áttekintõ és elemzõ megközelítés, akkor fennállnak a társadalmi szerep analitikus definiálásának feltételei. Hasonló a helyzet akkor, amikor a társadalom igényli az intézmények szerepének és feladatainak folyamatos ellenõrzését és korrigálását. A szervezeten kívülrõl és belülrõl egyaránt megközelíthetõ a kérdés ezen a módon. Az elsõ és a második pont egyaránt hatással van a szerep alakulására, a társadalmi folyamatok iránya és a szerzõk értékrendje határozza meg, melyik erõsebb adott helyzetben. E tanulmányt ebben a megközelítési csoportban lehet elhelyezni.
Az elsõ két pontban különbözõ irányokat látok, mindkettõbõl azonos értékûen lehet közelíteni a rendõrség társadalmi szerepének problémájához, az álláspontok azonban feltehetõleg eltérõek lesznek. A harmadik megközelítésnek azonban tárgya az elsõ kettõ, jelenségek, melyeket értelmezni kell. A különbözõ irányok egyenértékûségét elfogadva nem adhatunk primátust sem a külsõ, sem a belsõ megközelítéseknek, nem feltételezhetjük, hogy az egyik igazabb vagy akár csak pontosabb, mint a másik. Eltérõek a viszonyítási pontok, amelyekhez a társadalmi szerepet illesztik, ezért amennyiben a polgárság, a politikai rendszer szereplõi, a szervezeti vezetés és az alkalmazottak között ellentmondások feszülnek, és egymáshoz viszonyított pozícióik nem tisztázottak és elfogadottak, egymással szembefeszülõ törekvések és vélemények alakulhatnak ki. Ez a hatalmi pozíciók felõl nézve azt jelentheti, hogy az érvrendszerben pusztán hivatkozásként használják fel az alkalmazottak és/vagy a polgárság álláspontjainak azokat az elemeit, amelyek megfelelõnek látszanak saját helyzetük erõsítéséhez, szándékaik érvényesítéséhez. Természetes, hogy a harmadik megközelítési mód, a tudományos elemzés sem vonhatja ki magát ez alól, nem lesz pártatlan és elfogulatlan abban az értelemben, hogy az elemzés eredményeként nem foglal állást abban, mit tart helyesnek, milyen társadalmi szerep a ténylegesen létezõ, illetve a megfelelõ az adott körülmények között, vagy az éppen létezõ szerep (szerepfelfogás) milyen következményekkel járhat. Nehezen elképzelhetõ ideál-tipikus állapot az, amikor mindhárom irányból azonos következtetésekre juthatnak a rendõrség szerepét illetõen. A modern társadalmak állandó változása és az érdekek eltérése természetes módon eredményezi a vélemények eltérését. A konszenzus, amelynek ki kell alakulnia ahhoz, hogy a rendõrség mûködni tudjon, idõrõl idõre felbomlik és ismételten meg kell teremteni. Az álláspontok közötti folyamatos párbeszéd ezért elõfeltétele a rendõrség társadalmi szerepe meghatározásának és elfogadásának.
A közmegítélés differenciáltan értelmezi a rendõrséget és egészen különbözõ elvárásokat közvetít hozzá. A különbségek mögött az eltérõ társadalmi helyzet áll. A rendõrség ebben a differenciált térben megjelenhet egy másik társadalmi csoport hatalmának megtestesítõje, mint a bizonytalanság, vagy mint a biztonság érzetét közvetítõ erõ. A hasonló társadalmi helyzetben lévõk nagyrészt hasonlóan viszonyulnak a rendõrség tevékenységéhez. A különbözõ csoportokba tartozó emberek eltérõ valószínûséggel kerülhetnek a rendõrség hatáskörébe. A társadalmi hierarchiában feljebb elhelyezkedõk esetében ez inkább véletlenszerû, lefelé haladva nõ a valószínûsége.3 Feltehetõ az is, hogy a rendõrség számára közvetített elvárások kifelé irányulnak, azaz másokra vonatkoznak, és az igények megfogalmazói önmagukat sokszor kivételnek tekintik. Mindez heterogén igényrendszert eredményez.
A politikai-igazgatási rendszer kohéziója megköveteli, hogy az egyes intézmények mûködési alapelvei ne térjenek el egymástól olyan mértékben, hogy az zavarokat okozhasson a rendszer funkcionálásában. A rendszernek bizonyos határok között integráltnak kell lennie. Ez azt jelenti, hogy rendelkeznie kell a társadalmi szerepére vonatkozó - legalább látens - definícióval. A rendszert alkotó egyes intézmények különbözõségük miatt nem realizálhatják azonos módon a meghatározott szerepet. A politikai-igazgatási szférából a rendõrséghez közvetített elvárások elsõsorban az adaptáció igényével lépnek fel, azzal, hogy a politikai rendszer alapelvei szerint mûködjön.
A másik oldalról nézve a rendõrség arra törekszik - amint az Palombo megközelítésébõl adódik -, hogy sajátos szempontjait (ahogyan azt más szervezetek is teszik) elfogadtassa a rendszer többi szereplõjével. Ugyanígy a polgárokkal is. Itt a következõ probléma merül fel: miként realizálható a differenciált érdekmezõben ez a törekvés? Feltételezhetõ, hogy a polgárság és a politikai szféra akkor mutatja a legnagyobb érzékenységet a rendõrség speciális szempontjai iránt, amikor veszélyeztetve érzi magát, és a rendõrségben látja - okkal, ok nélkül - a veszély elhárításának biztosítékát. Óvatosan ugyan, de megállapíthatjuk, hogy a rendõrség a veszélyeztetettség érzetének erõsítésében érdekelt bizonyos esetekben, hogy intézményi érdekeit érvényesíthesse.
Végül is, a rendõrség létezését igazoló fogalmi keret ellentmondásokban mozog: ellentétes igények a polgárság különbözõ csoportjai részérõl, a rendszeradaptáció által hordozott ellentmondások és végül az önigazolás megjelenése, amelyek megnehezítik az elengedhetetlenül szükséges konszenzus kialakítását.
Az a szerepmodell, ami a szervezeti hatalom értelmezésében megfogalmazódik, több irányban hat. Magába foglalja a politikai-intézményi mezõben képviselt önigazolást, a polgársághoz közvetített kompetenciát, valamint a hatalmi szerkezet és hatalomgyakorlási módok fenntartására törekvést mind a külsõ (polgárság), mind a belsõ (alkalmazottak) irányban. Ennek a megközelítésnek a centrumában a szakmai kompetencia megkérdõjelezhetetlen elsõdlegessége áll. Amennyiben a szakma meghatározása eltér valamilyen, például történeti okból a társadalmi (polgári, politikai) megközelítésektõl, akkor elkerülhetetlen a kettõ ütközése. Ekkor nagy a valószínûsége annak, hogy az elfogadott megoldások idõlegesek lesznek, újabb és újabb harc indul meg a módosításukért - így a konszenzus helyett az éppen érvényes erõviszonyok határozzák meg, milyen módon mûködjön a rendõrség. Az is lehetséges, hogy nincs jelentõs eltérés a szervezeti hatalom és a külsõ tényezõk által képviselt megközelítések és igények között. Azaz a problémák megoldását megközelítõen azonos módon látják (ehhez közelálló szituáció van jelenleg hazánkban, amikor az uralkodó megközelítés a rendõrség erõsítését, nagyobb hatalommal való felruházását támogatja).4 A kérdés mégsem tekinthetõ megoldottnak, mivel rendezetlen marad például az intézményrendszer homogenitása.
Ez a faktor az elõzõtõl eltérõ mezõben alakul, míg 2. a) a nyilvánosság és a politika, addig 2. b) a személyes interakciók síkján formálódik. A sikerek és kudarcok, az elutasítás és segítségkérés, a delikvensek és áldozatok és ami nagyon lényeges, a szeparáltság és/vagy izoláltság összefüggésében. (Ne feledkezzünk meg a szervezeten belüli interakciók és viszonyok rendszerérõl sem!) Ez a definíció többnyire látens, inkább személyes kontaktusban kifejezett, hatása azonban valószínûleg nagyobb, mint a többié. Reálisan ez irányítja ugyanis a rendõrök mindennapi tevékenységét, a problémaszituációk kezelését, az ügyfelekhez közelítést, egyszóval éppen azokat a tényezõket, amelyek a rendõrséget eredményessé vagy eredménytelenné, idegenné vagy segítõvé teszik. Az ebben a közegben formálódó speciális világlátás - a rendõri szubkultúra - meghatározza a szakma (vagy hivatás - ezt a kérdést itt szándékosan kerülöm, a használt kifejezéseket semlegeseknek szánom, a válasz ugyanis irreleváns kérdésünk elemzésének ezen a szintjén) értelmezését, a rendõr és a rendõrség elhelyezkedését a társadalomban és viszonyát mindenhez, ami nem rendõri.
Mindkét tényezõ lényeges és hatással van a valós tevékenységként megjelenõ szerepre. Bármilyen is a hatalmi tényezõk által adott meghatározás, a nyilvánosság mindig össze fogja azt vetni mindennapi tapasztalataival, vagyis azzal, ahogyan a rendõrök a konfliktusszituációkban megjelennek, amilyen eszközökkel megkísérlik megoldani azokat, vagyis amilyen viszonyt a lakosság érintett részével intézkedéseik, jelenlétük során kialakítanak. A szerepnek ez az objektív formája a tényleges tevékenységbõl vezethetõ le, nem azonos sem a szervezeti definícióval, sem a közmegítéléssel, mert nem valamilyen reflexió eredménye, hanem az szabja meg, ahogyan a rendõrség ténylegesen mûködik. Legfeljebb az alkalmazottak által megfogalmazott szerepben reflektálódik.
Az elsõ két pontból adódó értelmezési lehetõségek implicitek maradhatnak abban az értelemben, hogy rendszeres kifejtés nélkül hathatnak és mûködhetnek, a háttérbõl irányítva a magatartásokat. A tudományos megközelítés ezzel szemben csakis nyilvánosan kifejtett formában létezhet. A demokrácia nyújtotta lehetõségeket éppen a tudatosított álláspontok egyeztetése segítségével lehet kihasználni. A tudományos vizsgálat explicitté teheti a létezõ látens megközelítéseket és kritikai elemzésükkel hozzájárulhat a társadalmi döntések és legitimáció formálódásához.
A fentiekbõl következõen valamely szervezet társadalmi szerepe folyamatosan eltérõ szempontok szerint fogalmazódik meg. Így a különbözõ dimenziókban formálódó fogalmak egyszerre vannak jelen, ami nem jelenti azt, hogy azonos súllyal alakíthatják a tevékenységre vonatkozó szabályozást vagy magát a tevékenységet. Megítélésem szerint létezik azonban olyan szempontrendszer, amelynek alapján értékelhetõek a különbözõ megközelítések és kialakítható az optimálisnak tekintett szerepdefiníció. A rendõrségtõl elvárt szerep attól függ, hogy milyen értékek uralkodóak a társadalomban, amibõl következik, hogy a konszenzusos demokrácia értékrendjének - amennyiben uralkodóvá válik - meg kell határoznia a rendõrség társadalmi szerepét is.
Háború a bûnözés ellen - a társadalom feletti kontroll
A rendõr a társadalmi törésvonalak mentén tevékenykedik, ott, ahol a különbözõ értékek és viselkedésmódok ütköznek vagy súrlódnak. Ha a törésvonalak mélyek, az ütközések erõteljesek és gyakoriak, elõfordulhat, hogy a szembenállók közé szorulva a rendõrség képezi azt a közeget, melynek fel kell fognia az ütközéseket. A rendõrség jellegét alapvetõen a társadalmi differenciák kezelésének módja, a uralkodó rendfogalom, a tolerancia mértéke és a kompromisszumkészség határozza meg.
Azokban a társadalmakban, ahol a társadalmi javak elosztásának szélsõséges egyenlõtlensége nagy különbségeket teremt az egyes emberek életesélyeiben, mélyek a törésvonalak. A társadalmi problémák partikuláris megközelítésben definiálódnak, elsõdlegesen a hatalommal rendelkezõ csoportok értékrendjéhez igazodik értelmezésük, mivel ebben a társadalmi struktúrában a kiegyenlítõ szerepet betöltõ középosztály nincs meghatározó pozícióban. A hatalom éppoly szélsõségesen elosztott, mint az életesélyek. Ebbõl következõleg a rend elsõdlegesen a felsõ osztályok rendje, ami szinonim érdekeik és értékeik megtartásával. Ez volt a jellemzõ a 19. századra és a 20. század elsõ felére. Az Egyesült Államokban a harmincas években kezdõdik a rendõrségi reform August Vollmer5 munkásságával.
A társadalmat áthatják azok a szabályok, melyek mentén az életfeltételek biztosíthatóak. Az egyik talán legfontosabb szabályozó tényezõ a nyereség, a befektetett tõkét, energiát meghaladó haszon - ez nyilván nem az egyetlen, de szempontunkból az egyik legfontosabb. Az ehhez vezetõ utak egy része legitim, többnyire azok, amelyek elsõdlegesen a társadalmi hatalommal rendelkezõk számára nyitottak. A kirekesztett és korlátozott csoportok a saját feltételeik között reprodukálják a rendszert. Azaz 1. az alsó társadalmi csoportok, osztályok egyre inkább az uralkodó elvek alapján szervezik életüket; 2. mivel az elfogadott eredményekhez nem képesek eljutni, és többnyire a hozzájuk vezetõ utak sem járhatóak számukra, mindkettõ vonatkozásában saját életfeltételeiknek megfelelõ megoldásokat kell találniuk. A reprodukció ebben az esetben azt jelenti, hogy az (uralkodó) társadalomhoz illeszkedõ (bár sokszor azzal szemben álló) életformát alakítanak ki a bérmunka vagy a kistulajdon feltételei között.
Ennek következtében azokban a szférákban, ahol korlátozott a javakhoz való hozzáférés lehetõsége, a szabályok "mutáns" alakzatai jelennek meg. Ez a kifejezés talán némi magyarázatot kíván. A társadalmi rendszer mûködése feltételezi a cselekvések céljai, eszközei és ezek felhasználási módjainak egy adott halmazát. Ez mûködésében azokat a viszonyokat és cselekvési módokat produkálja, melyek jellemzõek az adott társadalomra, a hatalmi viszonyokkal és a javak elosztásával együtt. Szabályszerûen elsõsorban azok számára hozzáférhetõek és mûködtethetõek, akik az eszközrendszer nagyobb hatékonyságú elemeivel rendelkeznek. A "szabályos" eszközök és módok különbözõ formái léteznek a társadalmi hierarchia különbözõ szintjein, következésképp a "szabályos" célok, amelyeket az alsó és a felsõ osztályban elérhetõnek tekintenek, szintén lényegesen különböznek egymástól. Felülrõl nézve a rendszer szabályos mûködése azt jelenti, hogy a felsõ osztály céljainak elérése akkor biztosított, ha az alsó osztályok a felsõk által megszabott keretek között és módon tevékenykednek, azaz beilleszkednek a rendszerbe. Alulról ugyanez megfosztottságnak látszik, a célok és eszközök egyenlõtlen elosztása a rendszerbõl való kirekesztést jelenti. Mivel azonban nem több társadalom mûködik egymás mellett, a differenciák feltételezik egymást. Az alsó osztályokban többféle "megoldási kísérlet" születik a hátrányok kompenzálására. Ezek a "rendes", vagyis a felsõ osztályok számára lehetséges mûködés felõl tekintve "mutáns" alakzatoknak bizonyulnak. Másrészt az alsó osztályok életfeltételeibe beépített kiszolgáltatottság szükségszerûen eredményezi a rendszer mûködését veszélyeztetõ magatartásokat. Ezek hozzáigazítása az uralkodó elképzelésekhez és szabályokhoz politikai és jogi eszközökkel külsõleges, minden ilyen korlátozás esetleges magának a rendszernek a szempontjából, amibõl következik, hogy a korlátok áthágására való törekvés immanens, egészen addig, amíg korlátként jelenik meg. Ha a rendet a kijelölt korlátok tiszteletben tartásaként értelmezzük, akkor ez bizonytalansági tényezõ.
Más oldalról, mivel a társadalomnak ez a típusa a differenciák konfrontálódása révén mûködik, a rend deklarált lesz. A deklaráció azonban fogalmánál fogva idegen azok számára, akiknek azt kinyilvánították, ami szintén bizonytalanságot eredményez.
A társadalmi együttmûködést, konszenzus hiányában, a rendszerbe beépített tényezõk folyamatosan kérdésessé teszik.
A rendõrség ebben a környezetben azt a szerepet kapja, hogy szigetelje el a "mutáns" formákat és életmódokat, amelyek zavarják a "normális" mûködést. Nem más, mint "vékony kék vonal a barbárság és a civilizáció között". A két fél közé állítva a rendõr nem tartozik egyikhez sem. Határ, amely elválaszt és feltartóztat, hogy a különbözõ kultúrák ne keveredjenek egymással. Elválasztja a "rendeseket" a "megbízhatatlanoktól" és "magára vonja a támadást és az ellenségességet"6. A rendõri akció katonai akcióvá, a rendõri szervezet katonai szervezetté válik, annak következtében, hogy "a rendõrséget, akárcsak a hadsereget, tisztán erõszakos feladatokra hozták létre" (Bittner 1970: 5). Feladata: háború a zavaró másság ellen, közkeletûen: háború a bûnözés ellen.7 Ez egyértelmû a társadalom meghatározott része feletti kontrollal, vagyis azzal, hogy mindenki, aki a kijelölt részbe tartozik potenciálisan gyanús, ami azt jelenti, hogy az elõítélet szerves és szükséges részét képezi a rendõri munkának. Az elõítéletek érvényességi köre igen széles is lehet és kiterjedhet a polgárság nagyobbik részére, ahogyan ezt például Nagy Valér rendõrtanácsos meg is fogalmazza: "Az ember nagyvárosi utcán a törvényes jogszabályok tilalmainak labirintusában közlekedõ, egységes rendõri alany..." (Nagy 1938: 12) (Az én kiiemelésem: K. F.).
Az elõítéletek azonban kölcsönösek. A felül, azaz a "vékony kék vonal" által védett területen lévõk számára a rendõri munka piszkos foglalkozás, mert érintkezik és keveredik a bûnnel, hiszen "azok, akik a gonosz ellen küzdenek, maguk sem felelnek meg azoknak az ideáknak, melyeket feltehetõen védenek" (Bittner 1970: 7).8 Ennek következtében lenézik és megvetik a rendõrt és a rendõri foglalkozást. Elég csak arra gondolnunk, hogy a különbözõ uralkodóházak férfitagjai milyen szívesen feszítettek, sõt feszítenek katonatiszti egyenruhában, viszont sohasem fordult még elõ, hogy valamelyikük rendõrtiszti uniformist öltött volna.
A határvonal másik oldalán a félelem és a gyûlölet jellemzi a rendõrök megítélését. Ez az oldal érthetõen kevésbé dokumentált és kevesebb figyelmet kapott, mégis megkockáztathatjuk a feltevést, hogy az elõítéletek itt is kialakulnak abban az értelemben, hogy a rendõrben nem a társadalmi vagy lokális béke õrét, hanem szinte kizárólag a felsõ osztályok hatalmának õrzõjét látják. Ezért teljesen másként tekintenek rá. Egy skót rendõr meséli: "Amikor elmondtam a menyasszonyomnak, hogy be akarok lépni a rendõrséghez, õ nagyon elcsendesedett. Megkérdeztem tõle, mi a véleménye errõl az ötletrõl, egy ideig habozott, majd azt válaszolta: nem tudom, korábban sosem tekintettem embernek a rendõröket" (idézi Berkeley 1969: 10).
A rendõrt pozíciója és az elõítéletek izolálják a társadalomtól. "A rendõrség nem képes hatékonyan dolgozni az izoláció állapotában, és a hatalom bármely kísérlete, hogy növelje a rendõrség és a közösség közötti szakadékot, nemkívánatos következményekkel jár és csak nehezebbé teszi a rendõrség munkáját" (Young 1975)9.
Az elszigeteltség hatására a rendõrség védekezõ rendszert épít ki, a katonai fegyelem, a parancs karizmatikus erejébe vetett hit (Bittner 1970: 54) és egy sajátos szubkultúra kialakításával igyekszik megteremteni azt a környezetet, melyben biztonságban érezheti magát. Kifelé a látható eredmény (letartóztatások száma, kedvezõ statisztika) felmutatásával (Bittner 1970: 55) törekszik hátrányainak kompenzálására és egyúttal fontosságának bizonyítására. Paradox módon azonban ezzel inkább megerõsíti elszigeteltségét. Tegyük hozzá, hogy a tipikus rendõr ekkor inkább a testi erejével tûnik ki, mint eszével, nem is várnak tõle mást, mint "széles vállakat és csekély észt" (Baily 1989: 67). Az izolált szervezetben kialakuló sajátosságok önálló tényezõkké fejlõdnek, sajátos világlátást alakítanak ki és a késõbbiekben is befolyásolják a társadalmi szerep ebbõl a szempontból történõ meghatározását.
Rendfenntartás és konfliktusmenedzselés
Eltérõ szerepfelfogás megjelenése eltérõ társadalmi háttér kialakulását feltételezi. A társadalmi határok, amelyeket a rendõrségnek védenie kellett a 20. század közepén, megváltoznak, egyre inkább átjárhatóvá válnak, más módon közelítenek a társadalmi különbségekhez. Az értelmezési keret megváltoztatásának elõfeltétele, hogy módosuljon az egyének és csoportok egymáshoz viszonyulása, azaz a korábbitól eltérõ módon kapcsolódjanak össze az egyenlõtlen helyzetben lévõ társadalmi csoportok. A rendõrségnek nem kell õriznie többé a határokat, egyrészt mert flexibilisebbé lettek, másrészt pedig azért, mert más, hatékonyabb intézmények átveszik ezt a szerepet. A gazdaság sikeres növekedése, az elosztási rendszerek átalakulása teszi lehetõvé, hogy a társadalmi határok helyett a rend fogalma köré szervezõdjék a rendõrség tevékenysége. Pontosabban, megjelenik a társadalmi rend korábbitól különbözõ értelmezése.
A rendõrség elé ekkor azt a feladatot állítják, hogy õrizze meg a rendet, a rendfenntartás lesz az elsõdleges cél, eköré szervezõdik egész tevékenysége. Ez az állítás olyan alapelvet takar, amely ma is hatással van a rendõrség szervezetére, munkájára és a rendõrök felfogására egyaránt.
"Vitathatatlannak tûnik, hogy a rendõrség a társadalmi rend fenntartásáért létezik" - írja Cain könyvének bevezetõjében - "de ez valójában értelmetlen állítás. Ahhoz, hogy értelmessé tegyük, meg kell kérdeznünk: kinek az álláspontja szerinti rendrõl van szó?" (Cain 1973: 21). Az itt felmerülõ probléma arra utal, hogy nem lehet a rendet meghatározatlanul tárgyalni, hiszen megkülönböztetett és tagolt, állítja Cain. Leggyakrabban mégis azt feltételezzük, hogy a rend értelme világos, elegendõ kimondanunk, mindenki érti, tudja, mirõl van szó. Köznapi értelemben a rend varázsszó, amely önmagát teremti meg.
Cain értelmezésében kétféle rendfogalomról beszélhetünk. Az egyiket a rendõrség képviseli, eszerint a rendõrség a tisztességes emberek tömegét védi a nem tisztességes kevesektõl (meg kell jegyeznünk, hogy ez nem sokban különbözik a "vékony kék vonaltól"). A másik szerint egy alapvetõen megosztott társadalomban a rendõrség a domináns hatalmi csoportok érdekeit képviseli az alternatív rendfogalmakkal és értékekkel szemben, e csoportok értékeit és rendjét erõlteti a társadalomra (Cain 1973: 21). A rendfelfogás Cain által javasolt dichotómiája egyfelõl visszautal az elõzõ modellre, másfelõl a rendõri szubkultúra "mi-õk" világlátását idézi fel.
Kérdés, hogy e kétértékû rendfelfogás megfelelõ értelmezési keretet ad-e a rendfenntartás koncepciójának leírásához. Kétségtelen, hogy Cain megközelítésében sem a rend, sem a fenntartása nem rendelhetõ alá egy generális rendfogalomnak. Ennek megvan az az elõnye, hogy nem kényszeríti bele az elemzést az elsõ, a rendõrség által is képviselt értelmezés merev keretébe. Ugyanakkor nem is oldja meg a problémát azzal, hogy kimutatja e két ütközõ álláspont szembefeszülését. Tisztázatlan marad ugyanis az, hogy mit is értsünk renden, ha a rend differenciált, akkor létezik-e olyasmi, amit az egész társadalomra vonatkoztatottan rendnek lehet nevezni, valójában van-e különbség a "bûnözés elleni háború" és a "rendfenntartás" között (ebben a megközelítésben ugyanis nincs), vagyis mi egyáltalában a rend fenntartása?
Szolgálat és szociális munka
Megfelelni a társadalmi szükségleteknek, elfogadtatni a rendõrséget mint a problémakezelés legitim szervezetét - ez a törekvés mindig jelen van a rendõrségen belül, amennyiben demokratikus viszonyok között tevékenykedik. Mivel feladata, bárhogyan fogalmazzuk is meg, sosem teljesülhet teljesen - sosem érhetõ el a bûnözés megszüntetése (war on crime), sosem hozható létre a tökéletes rend (order maintenance), másrészrõl a társadalmi változás újabb problémákat és igényeket támaszt, a rendõrség és a rendõrséggel foglalkozó tudomány újabb és újabb módokon igyekszik megfelelni a követelményeknek. A közösség szolgálata (social service to the public) jelen volt már a 1920-as évek óta az amerikai rendõrség gondolkodásában és gyakorlatában, de csupán mellékes szerepet kapott. Az 1960-as évektõl vált egyre jelentõsebbé, mint a korábbi modellek problémáinak, hibáinak megoldására alkalmas (alkalmasnak látszó) megközelítés.
Az alapvetõ különbséget a szolgálat és a korábbi szerepmodellek között abban láthatjuk, hogy a tevékenység ez esetben az emberekre irányul. Amit a rendõrség tesz, nekik teszi, õk azok, akikért a jog, a rend, a béke létezik, vagy léteznie kellene, akik magatartásukkal teremtik a rendet, életre keltik a jogot, vagy éppen kétségbe vonják. A korábbi szerepértelmezések mellékesen kezelik a közösséget, vagy csupán partikulárisan ismerik el közösségként ("tiszteletre méltóak" közössége, "rendesek" közössége), mert olyan mércéhez igazítják, amely önállóan, absztrakcióként létezik, és amelyhez a valós embereknek igazodnia kell. A szolgálat azonban megváltoztatja a mércét (elméletileg) és az absztrakciók világából a létezõ emberek létezõ kapcsolatainak világába helyezi - a közösség igényei válnak mértékké. Elismeri azt is, hogy a rendõrség nem képes létrehozni a társadalmi békét, de még egymagában fenntartani sem, ehhez elengedhetetlen egy a rendre, a békére irányuló közösségi cselekvés. Le kell mondania különállásáról és el kell ismerni, hogy a közösség része (Baily 1989: 64) - vagy pontosabban: ekkor akar csak a közösség részévé válni, és csak ekkor lehet az. A rendõrség így a közösség, a polgárok intézménye, és nem egy felettük álló hatalomé, a rendõr pedig mint a közösség (speciális lehetõségekkel rendelkezõ) tagja cselekszik.
Más megvilágításba kerül ezzel a szeparáció-izoláció probléma. A szeparáció itt mindössze azt jelenti, ami bármely intézmény tagjait megkülönbözteti a nem tagoktól. Munkájában mindenki mint szervezetének aktora jelenik meg, amint más szervezeteknek, a közösségnek szolgáltatásokat, eszközöket nyújt. A rendõr ebben az értelemben szembetûnõbben szeparált, mint más szervezetek tagjai - az egyenruha, a fegyver stb. láthatóvá teszi másságát akkor is, amikor nem igazoltat, letartóztat, tehát amikor hatalma cselekvésben nem mutatkozik meg. Izoláció akkor jön létre, amikor a polgárok ezt a különbözõséget különálló, tõlük független hatalom kifejezõdéseként értelmezik. Amikor úgy tekintik, hogy a rendõr nem tartozik az õ közösségükhöz. Ez pedig lehetetlenné teszi a szolgálatot. Az a rendõrség, amelyik a társadalom szolgálatát vállalja, egyúttal vállalja azt is, hogy lemond a polgároktól független hatalomról, vagyis felépítését és belsõ értékrendjét a demokratikus normákhoz igazítja, mûködésében azokat elsõdlegesnek tekinti. Így válik lehetségessé, hogy közjavakat szolgáltasson, melyekbõl mindenki részesedik és amelyeknek mindenki élvezi az elõnyeit.
A közösség szolgálata tehát a rendõrséget mint szervezetet általában a társadalom és reálisan egy lokális társadalom közegébe helyezi. Ezzel megszünteti vagy legalábbis megszüntetni kívánja azt az ellentmondást, hogy az adott társadalmi közegben dolgozó rendõr mint nem ehhez a közeghez tartozó jelenik meg. Azonban ez a szerepfelfogás sem mentes az ellentmondásoktól (ilyen valószínûleg nem is képzelhetõ el).
Talán a legfontosabb az, hogy a bûnözés maga ruházza fel a rendõrt azzal a hatalommal és eszközzel (a fizikai erõszak alkalmazásának lehetõségével), amelynek következtében a rendõr - nem utolsósorban önmaga számára - védelmezõként, a bûnözés elleni küzdelem katonájaként jelenik meg, ez pedig a legkorábbi jelentést adja munkájának (bûnözés elleni háború). Ez a kiiktathatatlan és megszüntethetetlen feladat hatásaiban nem fér össze a szolgáló, szolgáltató szereppel, még akkor sem, ha kétségtelenül a közjóra irányul, és a bûnözés kontrollálása a társadalmi béke szolgáltatása. A szolgáltató szerep erre azt a megoldást kínálja, hogy "a rendõrség szerepe az, hogy elõmozdítsa a közösség önvédelmét (self policing), ...tevékenységének középpontjában a kezdeményezésnek és a koordinációnak kell állnia, hiszen más szervezeteknek nincsen közvetlen kapcsolatuk a társadalmi kontrollal" (Greenhill 1981: 60).
Azok az ügyek, amelyekkel a rendõr foglalkozik a szolgáltató szerep keretein belül, a közösség problémáiként értelmezettek. Ez azt jelenti, hogy a közösséget nem lehet többé a jó polgárok halmazaként felfogni, amitõl függetlenül léteznek a "helytelen" jelenségek, amelyeket a rendõrnek kell elintéznie, elszigetelnie stb. A problémák a közösség életébõl erednek, következésképpen nem csak a rendõr számára jelennek meg problémaként. Azaz a szolgáltatás csak akkor lehetséges mint mûködõ rendszer, ha a polgárok magukénak ismerik el a létezõ, létrejövõ problémákat, csak ekkor fogadják be a rendõrt mint a közösség tagját, abban az érte-lemben, hogy szolgáltatásként nyújtja nekik az eszközrendszert problémáik kezeléséhez.
A szolgáltató szerep e két elõfeltétel - a rendõrség alkalmassá tétele a közösségben létezésre és a polgárság befogadási hajlandósága - nélkül nem mûködik.
Ellentmondást okoz az is, hogy a rendõr csak különös módon lehet a közösség tagja, hiszen az általa nyújtott szolgáltatásban mindig valami közösség feletti (jog, törvény) jelenik meg mérceként. Ennek következtében a rendõr mindig mást is képvisel, mint a lokális közösséget. Két irányban kísérelték meg feloldani ezt az ellentmondást. Az egyikben a rendõr "tanár"10, ez esetben a szakértelmet, a védekezési eszközök ismeretét nyújtja. A másik, amikor elõtérbe kerülnek a nem jogi eszközök a konfliktusszituációk kezelése során.11
A szolgáltató szerep nem csupán a rendõrre mint magában álló cselekvõre vonatkozik, vagy kellene hogy vonatkozzon, hanem a rendõröket hatékony erõvé tevõ szervezetre is. A szervezet azonban sokszor Janus-arcúnak mutatkozik - kifelé a szolgálat és a demokrácia, befelé a hagyományos autokratikus viszonyulás jellemzi. "Miközben a közösségekkel és a polgárokkal fenntartott kapcsolatokban ezt a lényegileg humánus perspektívát támogatták, a vezetés nem mindig állt e megközelítés mellé. Néhány helyen megkísérelték kifelé adaptálni ezt a modellt, de belül minden alapvetõen bürokratikus vagy legalisztikus maradt mind a vezetés gyakorlatában, mind az állomány kezelésében" (Roberg-Kuykendall 1990: 46). Érdemes azonban utalni Berkeley figyelmeztetésére: "Nem számíthatunk arra, hogy a demokratikus rendõrség összhangban lesz a demokratikus társadalommal, hogyha belsõ rendje eltér a társadalmi normáktól és értékektõl" (Berkeley 1969: 29). Az autokratikus, paramilitáris rendszer hatásában izoláló, külön világot alkot a rendõrök számára, akik ezt a világot képviselik munka közben. A polgárok számára mint elkülönült hatalom jelennek meg, és ez feltétlenül a szolgáltatás ellen hat.
A szolgáltatás meglehetõsen széles konszenzust igényel a követendõ értékek tekintetében. A rendõrség maga is része ennek, és alkalmazkodnia kell hozzá egyénenként és szervezetként egyaránt. A konszenzus hátterében a középosztály dominanciája áll, mely a társadalmi értékek fókusz- és viszonyítási pontja.12 A középosztálynak ebben a szerepében, úgy tûnik, feloldódik az értékek megosztottsága. Nem szûnik azonban meg, inkább arról van szó, hogy a rend a középosztály rendje, az értékek a középosztály értékei lesznek. Ez megfelel a felsõ osztálynak, mert biztosítja a társadalmi stabilitást, másrészt mert ezek az értékek nem térnek el alapvetõen azoktól, amelyeket követ. Megfelel az alsó osztálynak is, hiszen a középosztály a maga életformájával és életszínvonalával vonzó és elérhetõ célnak tûnik, azaz a társadalmi távolság nem látszik túlzottan nagynak, ezért áthidalhatónak látszik az egyének számára. A középosztály ezért nem ellenpont, inkább célpont. Így az általa képviselt rend mércéje lehet a társadalmi rendnek.
Ugyanakkor ez azt jelenti, hogy ott, ahol gyenge a középosztály és/vagy nem képes a társadalmi értékrendet meghatározni, nehezen valósítható meg a szolgáltató rendõrség koncepciója.
A rendõrség szerepe és a társadalmi integráció
A szereptípusok mindegyike az uralkodó integrációs rendszerben helyezi el a rendõrséget. A "bûnözés elleni háború" korszakában a spontán integráció következményeként kialakuló konfrontáció a rendõrséget az erõszak alkalmazására alkalmas eszközként alakítja ki. A következõ modellnél a "rend"-ben határozzák meg azt a tényezõt, amely a társadalom egységét biztosítja. Így a rendõrségnek ebben a vonatkozásban van fontos szerepe, azzal járulhat hozzá a társadalmi integrációhoz, hogy fenntartja a rendet. Amikor a középosztály válik az integráció centrumává, elõtérbe kerül a "szolgáltatás" szereptípusa.
A társadalmi integráció átértelmezése módosítja a rendõrség szerepét, ami egyúttal azt is jelenti, hogy a korábbi modellek alkalmazása új integrációs feltételek között dezintegráló hatású.
Lockwood (1964) óta szokás megkülönböztetni a társadalom- és a rendszerintegrációt. A különbözõ értelmezések13 megegyeznek abban, hogy az elsõt a cselekvések és értékek mezõjében, a másodikat a csoportok és intézmények kapcsolatában értelmezik.
A rendõrség mind az interakciós, szocializációs, mind pedig az intézményi síkon bekapcsolódik ebbe a folyamatba. Hatása nem is választható szét, hiszen a polgárokkal való kapcsolatban egyszerre résztvevõje a társadalomintegrációnak, és mint a hatalom intézményi megjelenítõje a rendszerintegrációnak. A kérdés az, hogy milyen módon?
A rendõrség jelenlétével, beavatkozásával, rendelkezésre állásával stb. korlátozó, megakadályozó, segítõ szerepet játszik. Részesévé válik az egyének, csoportok interakcióinak, ha ez szükséges, vagy azok kívánják. Ott kell vagy kellene lennie az integráció súrlódási pontjain (ahogy korábban a társadalmi törésvonalak mentén), hogy biztosítsa a minél konfliktusmentesebb mûködést, limitálja azokat a magatartásokat, amelyek dezintegrálóak. Nem lehet azonban hatással azokra a tényezõkre, amelyek létrehozzák az anómiát, ezért a rendõrség ebben az értelemben kiszolgáltatott azoknak a társadalmi erõknek, amelyek hatással vannak a társadalmi viselkedésre egyfelõl, másfelõl pedig elvárják tõle, hogy az anómia következményeit a minimumra csökkentse. Erre azonban csak akkor lehet képes, ha a társadalom döntõ része elfogadja mint közvetítõt, mint az együttélést támogató erõt, amely elõsegíti, hogy az életfenntartás különbözõ típusai egyaránt érvényesülhessenek a normák és a törvények elfogadott keretei között.
A differenciált társadalmakban eltérõ életkörülmények és értékek kapcsolódnak össze mûködõ rendszerré az integrációs mechanizmusok közvetítésével. Integráción azt a hatásmechanizmust értem, amely a differenciált társadalom különbözõ csoportjait képessé és hajlandóvá teszi az együttmûködésre. Amely megakadályozza, hogy az eltérõ csoportnormák, viselkedésminták, értékek és követett célok szétforgácsolják a társadalmat elkülönülõ és szemben álló részekre, amelyek között csak a konfrontáció eszközeivel lehetséges a kommunikáció. Az integrációs mechanizmusok limitálják az erõszak szerepét a modern demokráciákban, és konfliktusok esetén is a tárgyalás útján keresett megegyezés irányába tolják a feleket. Ebbõl következõen az integrációnak lehetõvé kell tennie, hogy az eltérõ gazdasági, szociális és élethelyzetekben élõk elismerjék és elfogadják a társadalmat mint egységes rendszert és rendet, ebben a rendszerben, bizonyos feltételek megléte esetén a saját csoportjuk helyét is magától értetõdõnek tekintsék. Alapvetõen a jól mûködõ integrációs folyamatok biztosítják a társadalmi stabilitást és békét, ehhez azonban gondoskodni kell annak reprodukciójáról. Nem csupán az egymás mellett létezést, hanem az együttmûködést kell biztosítania az integrációnak. Bázisa nem valamely kiválasztott érték vagy norma, nem ezen a szinten jön létre, az együttélés módja áll a középpontjában. Az integráció nem szünteti meg a differenciákat, nem is igényli ezt, hanem a pluralitásból és a toleranciából indul ki - amelyek változó mértékben, de mindig is jelen voltak a polgári társadalomban -, és kialakítja azt az általánosan elfogadott metódust, melynek segítségével együttmûködhetnek a különbségek. Ez azt jelenti, hogy nem (csupán) egy domináns, valamely társadalmi csoport által preferált rendtõl, értékektõl való eltérés jelenik meg devianciaként, hanem az interperszonális és társadalmi kooperációs szabályok, módok megsértése (is). Ezzel elesik minden olyan követelés lehetõsége (bármely bázison is álljon), amely a rendõr számára azt jelöli meg feladatként, hogy a társadalmat egy igényhez igazítsa.
Így a rendõrség feladata nem az elválasztás, mint történetének kezdetén, hanem az összekapcsolás. A rendõrség mint az integrációt biztosító rendszer része arra vigyáz, hogy ne lépjen a konfrontáció a konszenzus helyébe - az ebben a rendszerben definiált bûnözés egyértelmûen a konszenzus megsértése.
A társadalmi változások átalakítják az integráció mechanizmusait és így a rendõrség szerepét is. Az észak-amerikai és a nyugat-európai társadalmi mozgások tendenciáiból kikövetkeztethetõ, hogy egyre inkább a multikulturalizmus válik a meghatározó fejlõdési iránnyá. Megítélésem szerint ennek a megközelítésnek komoly szerepe lehet térségünk társadalmi-politikai fejlõdésében is.
Az Egyesült Államokban a kilencvenes években egyre inkább a társadalom meghatározó, szervezõ elvévé válik a kulturális pluralizmus. Az etnikai és kulturális különbségek dezintegráló tényezõbõl erõforrássá válnak, többé nem úgy tekintenek rájuk, mint a megoldásra váró társadalmi problémák egyikére (Ravitch 1990: 339). Egyre inkább terjed az a felfogás, hogy a demokrácia egyik alapelemét, a pluralizmust ki kell terjeszteni, hogy egy egységes és összetartó demokratikus társadalom csak akkor hozható létre, ha a különbözõségek megjelennek az intézményekben, a kultúrában és az oktatásban egyaránt (Banks 1992: 274).
A társadalom mindenkor a sokféleség egysége volt, a differencia az egység tételezésének módjában lelhetõ fel. Nem mindegy, hogy egy szûkebb csoport vagy a középosztály értékei és érdekei alapján alakul-e ki az egység, avagy valamennyi társadalmi csoport részt vesz, részt vehet létrehozásában. A kulturális pluralizmus ez utóbbi lehetõséget veti fel. Ehhez azonban el kell fogadnunk, hogy az etnikai és kulturális differenciák a társadalom gazdagságának, kohéziójának és életben maradásának alapját képezik (Banks 1992: 276).
Az integráció ekkor a pluralizmusra, a társadalmat alkotó tényezõk sokszínûségére épül. Ebben az esetben nem oldódik fel a középosztály asszimiláló erejében a törekvések, kultúrák, életmódok sokfélesége. Sem a különbségek, sem az egyenlõtlenségek megszüntetését nem elõfeltételezi. Az integráció így a társadalmat mint rendszert teszi elfogadottá, amelyben a mozgás és a változás perspektívája adott az egyének számára az egyenjogúnak elfogadott különbözõség alapján, ami feltételezi az életfolyamatok reprodukcióját lehetõvé tevõ és ezekhez mért perspektívákat nyitva hagyó egyenlõtlenség elfogadását is. Ez egyúttal elõfeltétel is.14
A rendõr szerepe átalakul ebben az új környezetben. A korábbiaknál sokkal nyilvánvalóbbá válik, hogy az integrálódás nem kényszeríthetõ ki. Az erõszak semmilyen formájától sem várható, hogy növeli az együttmûködési készséget a társadalom azon csoportjaiban, ahol az az életfolyamat eseményrendszerében nem megfelelõen alakul ki, azaz az általánosan elfogadottól eltérõen formálódik. Az erõszak differenciát teremt, dezintegrál. Ezzel szemben elõtérbe kerül a másság tisztelete, a tolerancia. Ennek következtében a rendõr az együttmûködés katalizátoraként jelenik meg, mint aki a sokféleségbõl kialakított értékeket és törvényeket képviseli. Eszköztárában elõtérbe kerül a konszenzuskeresés - ez azonban nem jelenti azt, hogy lehetõségei erre szûkülnének, továbbra sem mondhat le például az erõszak meghatározott feltételek közötti alkalmazásáról.
A rendõrség szerepe egy multikulturális társadalom integrációs rendszerében az értékrend védelme és képviselete. Magának a rendõrségnek is ennek megfelelõen kell felépülnie és cselekednie. A rendõr nem képes megváltoztatni életformákat és értékeket, nem tehet többet, vigyáz arra, hogy a különbségek ne konfrontálódjanak. A rend értelme ebben a vonatkozásban az együttmûködés biztosítása.
Jegyzet
1. Idézi Shane 1980: 25.
2. A rendõrség felelõs: l. az élet és tulajdon védelméért; 2. a társadalmi béke megõrzéséért; 3. a bûnözés megakadályozásáért; 4. a bûnözés visszaszorításáért; 5. a törvény érvényre juttatásáért; 6. a vétségek megakadályozásáért; 7. az egyének alkotmányos jogainak védelméért; 8. a jármûforgalom ellenõrzéséért; 9. a bûn elfojtásáért; 10. a közösség szolgálatának ellátásáért.
3. "Tulajdonképpen egyáltalában nem paranoid ferdítés azt mondani, hogy a rendõrség tevékenységét legalább annyira az irányítja, hogy ki az illetõ, mint az, hogy mit csinál" (Bittner 1970: 10).
4. A tanulmányban szándékosan kerülöm a magyar helyzet elemzését. Úgy vélem, ehhez pillanatnyilag nem állnak rendelkezésre a szükséges adatok, hiányoznak a vizsgálatok, amelyek alapján a rendõrség szerepét elemezni lehetne. Ezt mindenképpen egy következõ lépésnek gondolom. Az érdeklõdõ olvasónak figyelmébe ajánlom a magyar rendõrség civil ellenõrzésérõl készült PHARE tanulmányt (Benke et al. 1997).
5. A. Vollmer a professzionalizálódás segítségével keresett megoldást az amerikai rendõrségre jellemzõ brutalitásra és korrupcióra. Az õ munkásságával veszi kezdetét a harmincas évek második felében a rendõrök szakszerû képzése.
6. Az ipari kapitalizmus kialakulásával "Nemcsak az történt, hogy a dolgozó osztályok el kívánták kerülni a személyes veszélyt és kényelmetlenségeket, hogy megvédjék tulajdonukat, de azt is látták, hogy a társadalmi és gazdasági elõnyökkel rendelkezõk a rendõrség segítségével elkeseredett erõszakkal védik pozíciójukat". Így ez utóbbiak ekkor a rendõri szervezetnek azt a formáját részesítették elõnyben, amely "elszigetelte õket a népi erõszaktól és magára vonta a támadást és az ellenségességet, és szeparálni látszott az »alkotmányos« hatalom követelését a társadalmi és gazdasági dominancia követelésétõl" - idézi Silvert M. E. Cain (1973: 24).
7. Félreértések elkerülése végett: semmiképpen sem azonosítom a bûnözést a másság minden formájával, mindössze arról van szó, hogy az adott összefüggésben nincsen nagy különbség a bûnözés és a másság azon formái között, amelyek nem elfogadhatóak, illetve amelyek veszélyesnek tûnnek valamilyen szempontból az uralkodó csoportok számára. A bûnözés fogalma és ennek következtében az alá besorolt tevékenységek relatívak a meghatározás szempontjából, ennek következtében az uralkodó rendfogalomnak megfelelõen változóak.
8. Három, a rendõri munkát jellemzõ sajátosságot sorol fel: 1. a rendõri munka piszkos foglalkozás; 2. nemcsak piszkos, hanem misztikus is, akárcsak az orvosé; 3. elõítéletekkel terhelt (Bittner 1970: 6-10).
9. Idézi Sleigh 1981: 164.
10. "Ahelyett, hogy szomszéd vagy katona lenne, a rendõrnek inkább a tanárhoz kellene hasonlítania, filozófusnak, útmutatónak és tanítónak kellene lennie, aki egyúttal képes megrendszabályozni a rendetlen diákokat, amikor kell." - írják könyvükben R. R. Roberg és J. Kuykendall (1990: 46) a community-service modellt ismertetve.
11. "Azok a kapitányságok, melyeket a »szolgáltatási stílus« jellemez, igen aktívak a törvénysértések és a panaszok esetén, de gyakrabban kezelik a szituációkat informálisan, mint jogi eszközökkel..." (Morris 1969: 185) (lásd még Roberg-Kuykendall 1990: 46).
12. Az Egyesült Államokban "a rendõr a középosztály társadalmának és értékeinek szimbóluma" (Coffey et al. 1976: 102) és mereven ragaszkodik a konvencionális középosztálybeli értékekhez (Goldsmith 1974: 4).
13. Lockwood szerint a társadalomintegráció a szocializációból, az értékekkel való egyetértésbõl ered, a rendszerintegráció pedig a gazdasági és hatalmi struktúra szándékolatlan következménye. Giddens (1984) az elsõt az egyes társadalmi cselekvõk face to face interakciójából, a másodikat a csoportok viszonyaiból és az intézmények mûködésébõl vezeti le. Habermas (é. n.) a társadalomintegrációt a cselekvési szándékokhoz kapcsolja és konszenzusként értelmezi, a rendszerintegrációval összefüggésben megelégszik azzal, hogy az nem normatív vezérlés által integrál.
14. Az elfogadott integrációs formáktól való eltérés maga is integrációs kísérlet, illetve speciális integrálódás. A bûnözés az újraelosztási rendszerhez integrálódás - így a Magyarországon 1990 után megnövekedett bûnözés értelmezhetõ úgy is, mint a társadalmi és gazdasági rendszer megváltozása során elkerülhetetlen újraelosztási folyamatban való részvétel, mint a hatalom által definiált újraelosztási rendszer melletti csatornák megnyitása. Ezek azonban szükségképpen törvénytelenek. A rendõrségnek sosem volt és sosem lesz lehetõsége és eszköze arra, hogy hatással legyen a társadalmi javak elosztására.
Hivatkozások
Baily, W. G. (ed.) 1989. The Encyclopedia of Police Science. New York & London: Garland Publishing Inc.
Banks, James A. 1992. Curriculum Gudelines for Multicultural Education. Social Education, Sept.
Benke Miklós-Búzás Pál-Finszter Géza-Rob. C. Mawby-Szikinger István-Alan Wright 1997. A magyar rendõrség civil kontrollja. Jelentés és javaslatok
Berkeley, G. E. 1969. The Democratic Policeman. Boston: Beacon Press
Bittner, E. 1970. The Function of the Police in Modern Society. A Review of Background Factors, Current Practices, and Possible Role Models. Cambridge, Massachusetts: Oelgeschlager, Gunn and Hain, Publisher Inc.
Cain, M. E. 1973. Society and the Policeman's Role. London and Boston: Routledge & Kegan Paul
Coffey, A.-E. Eldefonso-W. Hartinger 1976. Human Relations. Law Enforcement in a Changing Community. New Jersey: Prentice-Hall., Inc., Englewood Cliffs
Giddens, A. 1984. The Constitution of Society. Cambridge: Polity Press
Goldsmith, J. 1974. Introduction. In: J. Goldsmith-Sh. S. Goldsmith The Police Community, Dimensions of an Occupational Subculture. California: Palisades Publishers, Pacifc Palisades
Goldstein, H. 1977. Policing Free Society. Cambridge, Massachusetts: Ballinger Publishing Company
Greenhill, N. J. 1981. Professionalism in the Police Service. In: Pope-Weiner (eds.) 1981.
Habermas, J. (é. n.) A kommunikatív cselekvés elmélete. Filozófiaoktatók Továbbképzõ és Információs Központja, Szociológiai Intézet és Továbbképzõ Központ, ELTE
Lockwood, D. 1964. Social Integration and System Integration. In: Z. Zollschan-W. Hirsch (eds.) Explorations in Social Change. London: Routledge & Kegan Paul
Morris, A. 1969. What is the Role of the Community in the Development of Police System? In: A. W. Cohn-E. C. Viano (eds.) Police Community Relation: Images, Roles, Realities. Philadelphia: Lippincott Company
Nagy Valér 1938. Bûncselekmények megelõzése a rendõri szolgálatban. A magyar rendõr, IV.
Palombo, J. B. 1995. Academic Professionalism in Law Enforcement. New York & London: Garland Publishing Inc.
Ravitch, Diane 1990. Multiculturalism. E pluribus plures. American Scholar, Summer
Roberg, R. R.-J. Kuykendall 1990. Police Organization and Management. California: Brooks/Cole Publishing Company, Pacific Grove
Shane, P. G. 1980. Police and People. St. Luis-Toronto-London: The C. V. Mosby Company
Skolnick, J. H. 1967. Justice without Trial: Law Enforcement in Democratic Society. New York
Sleigh, B. 1981. Social Service and the Police. In: D. W. Pope-N. L. Weiner (eds.) Modern Policing. London: Croom Helm
Young, Frank M. 1975. The Social Work of the Swedish Police. Police Review, Sept. 12.