Tardos Róbert

Tardos Róbert
SZOCIOLÓGIAI VÁLASZKÍSÉRLETEK A MIKRO-MAKRO PROBLÉMÁRA^*

Bevezetõ megjegyzések

A mikro-makro probléma valójában a szociológia kezdeteitõl jelen van az elméleti-metodológiai diskurzusban, még ha explicit formában csak a legutóbbi néhány évtizedben került is a középpontba. A diszciplína nagykorúsodásának jele, hogy e szemléleti kérdés az elmúlt idõszakban élénk tisztázó, identitásképzõ viták gerjesztõjévé vált (hasonlóképp, mint korábban a "Methodenstreit", vagy a pozitivizmus-vita a társadalomtudományok "idõsebb" ágazataiban). Bár - erre még visszatérek - korántsem állítható, hogy a szociológia egyéb megközelítésbeli választóvonalai másodlagosnak tekinthetõk, kétségtelen, hogy ez a dimenzió szinte valamennyi kurrens metodológiai dilemma tematizálására alkalmas. Talán ennek is tulajdonítható divattémává válása a közelmúlt vitáiban.

Éppen a téma szerteágazó voltából következik, hogy egy paper erejéig rendkívül nehéz akár érintõleg is átfogni a kérdéskör valamennyi fontosabb vetületét. Jómagam azért sem törekedhetem erre, mivel korábban - a debreceni szekció-elõadásra való felkérés elõtt - inkább csak specifikus metszetbõl, a kapcsolathálózati elemzés oldaláról foglalkoztam a témával. Nem vitás, személyes érdeklõdésem is vezet, amikor elõtérbe helyezem a kontextuális-többszintû és a strukturális (network-) elemzés szempontjait, és amikor az egymással versengõ paradigmákat Peter Blau makroszociológiai megközelítését kiemelve kívánom megvilágítani (még ha eddigi empirikus orientációm nem is rendelne kifejezetten a mikro/makro-páros utóbbi tagjához).

A kérdéskörhöz való közeledésem módja eleve kizár néhány lehetséges - és gyakran elhangzó - kérdésfelvetést. Kerülni igyekszem például a filozófia határmezsgyéjéhez tartozó olyan vitatémákat, mint a mikro- vagy makro-szint elsõdlegességérõl való ontológiai fejtegetések. (Amellett, hogy ez a kérdés nem témám, bizonyos értelemben terméketlennek is tartom: úgy vélem, a prioritás kérdésére általában véve nem adható válasz; konkrét problémától, szituációtól függõen más-más típusú meghatározottságról beszélhetünk.)

A téma szokásos szociológiai kezelésmódjai közül is némiképp szubjektíven kívánok szelektálni. A kérdéskör irodalmát számba véve, a mikro-makro probléma vetületei közt legalább három nagyobb vonulat különíthetõ el: 1. az elemzési szintek kérdése (a mikro- vagy makroszintnek tulajdonított - individualisztikus vagy holisztikus/kollektivisztikus - hangsúllyal, ahol az utóbbi a kontextus, a kollektív vagy globális tulajdonságok kiemelt kezelésére utal, a "makro"-entitás méretétõl többé-kevésbé függetlenül); 2. a csoportméret kérdése, az ennek megfelelõ ágazati megkülönböztetéssel (mikro- és makroentitások, mikro- és makroszociológia);¹ 3. a szintek közti kapcsolat, az átmenet kérdése (elméleti alapállástól függõen a mikro-makro vagy makro-mikro átmenet hangsúlyával). Ha nem is vegytisztán elkülönítve, e tanulmányban elsõsorban az elsõ két vetülettel kívánok foglalkozni. A késõbbiekben még kitérek azokra a - fõként gyakorlati - megfontolásokra, melyek alapján a szintek közti átmenet kérdését valamelyest zárójelbe tehetõnek gondolom, még ha a témakör irodalmában kétségkívül kiemelt hangsúlyhoz jutott is.²

Nem vállalkozhatom továbbá a kérdéskör elmélettörténeti hétterének, az egymással szemben álló irányzatoknak, a mikro-makro-kapocs elméleti konstrukcióján munkálkodó szerzõknek még csak megközelítõleg teljes számbavételére sem. Ebben a vonatkozásban az érdeklõdõk számára jó áttekintést nyújtanak Alexander és szerzõtársai (1987), Eisenstadt-Helle (1985) szimpóziumkötetei, illetve Alexander (1988), Collins (1988), Ritzer (1991) feldolgozásai. Az elmélettörténeti háttér - nagyon vázlatos - áttekintésekor a probléma explicit megfogalmazódásának fõbb motívumait veszem elsõként számba, majd a mikro- és makromegközelítések paradigmaszerû értelmezésére teszek kísérletet. Bizonyos csomópontokra Peter Blau elmúlt két évtizedbeli munkásságán keresztül kívánok rávilágítani, majd az elmúlt idõszakból néhány olyan módszertani fejleményt veszek sorra, amelyek a kérdéskör elméleti vonatkozásaiban is termékenyítõek lehetnek. Az elméleti-módszertani háttér felvázolása után a mikro-makro hangsúlyeltolódásokhoz a társadalomtörténeti kontextus felõl térek vissza. Végül a kérdéskör néhány metodológiai dilemmájával, a módszertani individualizmus kérdésével, valamint a többszintû elemzés általános érvényesítésének és a szintek közti átmenet megragadásának "nagy-elméleti" igényével, az ilyen igények realizálhatóságával foglalkozom. Saját álláspontomat nagyrészt ez utóbbi pontok kapcsán fejtem ki.

Közvetlen háttér: a probléma története, a fogalompár értelmezése

A szociológia klasszikus elméletei - éppen mivel szociológiaként tételezték magukat, és diszciplináris sajátszerûségüket többé-kevésbé határozottan kifejezésre kívánták juttatni - alapjában véve makroterminusokkal dolgoztak. A századfordulótól a társadalomkutatás amerikai talajon létrejött mikromegközelítései (Cooley és mások nyomán) inkább szociálpszichológiaként azonosították magukat. Új helyzetet teremtett a szociológia második világháború utáni felfutása és az extenzív fejlõdést követõ belsõ differenciálódás. A mikro-makro probléma tudatosulásában elsõsorban azok a mikroelméletek játszottak kezdeményezõ szerepet, amelyek az ötvenes évek domináns szociológiai paradigmájával, a mind absztraktabbá vált parsonsi normatív strukturális-funkcionalista iskolával szemben léptek fel. A mikro-hangsúlyú kritikák másik célpontja a módszertan fölötti uralmat ekkoriban átvevõ, reprezentatív mintán alapuló survey-megközelítés volt, melynek makro-statisztikai megoszlásokra, korrelációkra irányuló szemléletét (Mills kifejezésével) "absztrakt empiricizmusban", a véleményképzõdés folyamatainak csoport- (illetve biográfiai) kontextusától való elvonatkoztatásban marasztalták el.

Persze nehéz egy kalap alá venni ebbõl az idõszakból a homansi viselkedés-központú, objektivisztikus pszicho-szociológiát, a Blumer és mások nyomán tért hódító interpretatív jellegû szimbolikus interakcionizmust, vagy a hatvanas évektõl elõtérbe kerülõ, különösen erõs szubjektív hangsúlyú fenomenológiai szociológiát, etnometodológiát, illetve az elmúlt egy-két évtized sikerirányzatává vált, ismét objektív irányba orientálódó racionális választás elméletét. Kétségkívül közös azonban bennük az erõs dezaggregációs hangsúly, az az alapelv, hogy - ha nem is feltétlenül a vizsgálat tárgyát - a magyarázat szintjét felülrõl lefelé kell tolni a bizonytalan körvonalú, kétes koherenciájú és felfogásukban önálló teleológiával nem rendelkezõ nagyobb kollektívumoktól a csoport, illetve az egyén felé. Ugyancsak közös vonásuk a cselekvés-szempont elmúlt évtizedekbeli elõtérbe kerülése a - strukturális-funkcionalizmus elmerevedett rendszerfelfogása nyomán rossz hírbe került - strukturális megközelítésekkel szemben.

Az elmélettörténeti háttér fontos eleme volt a szóban forgó idõszakban a "nagy-elméletekkel" szemben felerõsödött szkepszis. Ez akkor is kisugárzott a makro-szemléletre, ha valódi azonosságról nincs szó. Ez utóbbi igénye elvben nem megy azon túl, hogy az egyénen vagy mikro-csoporton felüli szinte(ke)t valóságosan létezõként kezelje, s a szóban forgó "magasabb" szintek önálló összefüggésrendszerét tételezze, a strukturális és az intézményes mozzanatok erõteljes hangsúlyával. Korántsem szükségszerû tehát osztoznia a "nagy-elméletek" minden szintet, minden vonatkozást átfogni kívánó ambíciójával.

A szóban forgó szkepszis azonban nemcsak "a nagy-elméletekkel", hanem a kevésbé megfogható, bizonytalan körvonalú kollektív fogalmakkal operáló makro-szintû megközelítésekkel szemben is megmutatkozott. A pragmatikusan orientált amerikai szociológiában amúgy is volt hajlandóság a kézzelfoghatóbb problémák elõnyben részesítésére, a közvetlenül belátható szituációk, átélhetõ motívumok kiemelésére. "Hozzuk vissza az embereket!" - adták ki a jelszót még a hatvanas években, és valóban ez vált uralkodó tendenciává a következõ évtizedekben.³

Ha a mikro-szemléletû kritikák fõ árama nem utolsósorban a strukturális megközelítések mechanisztikus vonásaira fókuszálta ellenvetéseit, a makromegközelítések új hulláma a hetvenes évektõl ugyanakkor éppen újszerû struktúramodelljeinek köszönhette megújult vitalitását (sõt vehette át a kezdeményezést is a mikro-makro konfrontáció újabb etapjaiban). A cselekvés mozgásterének intézményes-kapcsolathálózati feltételeire összpontosító "strukturális autonómia"-elméletre (Burt) például aligha érvényes már az a statikus jelleg és merev determinizmus, mely az ellentétes térfélrõl érkezõ kritikákban gyakran jelent meg fontos vádpontként. De a strukturális differenciálódás Blau-féle paraméterei is akkora távolságra vannak a funkcionalista rendszerelmélet hagyományos elemeitõl, hogy aligha alkalmazhatók rájuk a mikroszemléletû ellenvetések szokásos sémái. Igaz, e strukturális innovációk még nagyon is forrásban vannak ahhoz, hogy a kritikák számára stabil célpontot jelenthessenek.

Az áramlatok és ellenáramlatok nyomában a szintetizáló törekvések is egyre erõteljesebben jelentkeztek a hetvenes-nyolcvanas évektõl. A mikro-makro probléma felvetése, és még inkább a mikro-makro "kapocs", "átmenet", "a szakadék áthidalásának" törekvései nagyrészt ennek a vonulatnak a jegyében jelentek meg. A fent említett kötetek, monográfiák szerkesztõi, szerzõi - akár a mikro-, akár a makro-oldalról érkeztek - is jórészt a redukcionizmussal szemben léptek fel.

A szintetizáló kísérletek talán legfontosabb hozadéka a fogalmak tisztázásában, pontosításában történõ elõrelépés. A mikro-makro probléma vetületeinek sokrétûségérõl már szó esett, de maguknak az alapfogalmaknak is meglehetõsen tág az értelmezési köre. Ritzer (1991) kétdimenziós sémája, amely a mikroszkópikus-makroszkópikus elemzési szint szemléletmód-párosa mellett az objektív-szubjektív tengelyt különbözteti meg, nem utolsósorban azért érdemel figyelmet, mivel felszínes megközelítésben hajlamosak lehetnénk a makro-oldalt az objektív, a mikro-t a szubjektív hangsúllyal azonosítani. Valójában a kulturális-normatív megközelítések többnyire szubjektivisztikus makro-, ezzel szemben a viselkedés- (döntés-, választás-) központú irányzatok (akár a homansi, akár a rational choice-változatban) nagyrészt objektív jellegû mikro-elméletek. A megközelítési vetületek ezzel többé-kevésbé egybeesõ tipológiáját dolgozta ki Alexander, aki a kérdéskör kapcsán egyszerre hangsúlyozza a "cselekvés" és a "rend" dimenzióját - az elõbbinél az individualisztikus vagy kollektivisztikus megközelítést, az utóbbinál a (mechanikus-)objektív, illetve a reflexív-interpretatív szemléletmódot különböztetve meg.

A fogalmak további diffuzitásának forrása maga a mikro és a makro tartalmának fizikai értelmezhetõsége. Collins (1988) a szokásosan használt térbeli mellett az idõbeli vonatkoztatás hasonló jelentõségére mutat rá. A mikro-makro aspektusok térbeli megkülönböztetése a személyes interakciótól a nagyobb aggregációkig terjedõ társadalmi entitásokat, az idõbeli tengely a szituatív elemektõl a hosszú távú folyamatokig nyúló kontinuumot fogja át. Ez utóbbi mozzanat a vitákban nemegyszer háttérbe szorul, noha a par excellence makromegközelítések nem utolsósorban a hosszú folyamatoknak tulajdonítanak kitüntetett jelentõséget.

Jóllehet inkább csak a metodológiai kiindulású szerzõk foglalkoznak e kérdéssel kiemelten, Robinson (1950) óta valójában a tévkövetkeztetés témája kulcspozíciót foglal el a szóban forgó kérdéskörben. Az eredeti megfogalmazás szerint az ökológiai tévkövetkeztetés (tehát a makro-jellegû, tipikusan település vagy régiószintû adatokból származó aggregát jellemzõkbõl az individuális szintre való indokolatlan következtetés) elkerülése állt középpontban⁴, késõbbi szerzõk (így Scheuch 1974; Alker 1974) ugyanakkor az ellenkezõ veszélyre: a miliõhatás kiiktatásával az individualisztikus tévkövetkeztetés lehetõségére hívta fel a figyelmet. Esser (1993) újabban a magyarázatot egy szinten tartó metodológiai torzításoknak már három típusáról beszél: a kollektivisztikus és a pszichologisztikus mellett - Luhmannra utalva -, a cselekvést cselekvésbõl levezetõ, autopoietisztikus tévkövetkeztetést is megkülönböztetezve.

Néhány szó erejéig meg kell állnunk annál a kérdésnél, vajon általában véve elegendõ-e a mikro- és a makro-szintek figyelembevétele, vagy a mezoszintet is figyelembe kell vennünk. Ha a nagy- és a kiscsoportok megkülönböztetése szempontjából, konkrét entitások alapján közelítünk a kérdéskörhöz, e megfontolás feltétlenül figyelmet érdemel. Viszont ha csupán megközelítési szempontból, konkrét csoportméretek tételezése nélkül foglalkozunk e kérdéskörrel - amikor tehát a "mikro" és a "makro" inkább relációs, mint méretkategóriák (tehát különbözõ viszonylatban ugyanaz az entitás egyszerre lehet makro és mikro) -, a közbülsõ szint beiktatásának nincs indoka.

A fentiek után meg kell kísérelnem összefoglaló sémát felvázolni a makro- és a mikroirányzat tartalmáról, legalábbis az általam értelmezett formában. Már az eddigiekbõl is kitûnhetett, hogy sokdimenziós fogalomszindrómáról van szó. E vonatkozások nem feltétlenül alkotnak egymással konzisztens rendszert, de megítélésem szerint valamennyiük árnyalja a fogalompár értelmezési körét. A séma bizonyára sok leegyszerûsítést tartalmaz - esetenként szerintem sem egyértelmû a besorolás (a sémához fûzött jegyzetek néhol utalnak a lehetséges aggályokra). Ha másra esetleg nem is, további tisztázó viták generálására, remélem, alkalmas lehet e sommás áttekintés.

	Mikro	Makro
a vizsgált jelenségek	egyén, (kis)csoport, viselkedés, interakció	társadalom, intézmények, pozíciók, társadalmi viszonylat (hálózati) struktúrák
kiemelt elemzési vetület	cselekvés, folyamat	struktúra (hosszú folyamatok)
központi kategóriák	motívum, szándék, döntés, szituáció	rendszer, korlát (kényszer), kulturális (szimbolikus) környezet
metodológiai alapállás(ok)	módszertani indi- vidualizmus⁵	institucionalizmus, funkciona- lizmus, strukturalizmus⁶
határdiszciplínák⁷	(szociál)pszichológia, közgazdaságtan	történelem, jog
jellegzetes elméletek	szimbolikus interakcio-nizmus, Homans-Blau-Emerson-féle csereelmélet, ego-központú kapcso-lathálózati elemzés, szituációs logikai cselekvéselemzés, racionális döntés elméle	strukturális funkcionalizmus osztályelemzés, strukturális (pozicionális) network-elemzés, Blau-féle differenciációs elmélet
jellegzetes módszerek	kvalitatív technikák, esettanulmány, intenzív interjútechnikák, etnometodológiai elemzés	survey-technikák⁸,makro-, területi statisztikák, kvantitatív történeti elemzés, kulturális indikátor- (szimbolikus környezet) elemzés

A fenti séma mindenesetre ismét alkalmat ad annak jelzésére, hogy sem a mikro-, sem a makro-irány nem implikál egységes elméleti irányzatot, hiszen olyan - nagyon eltérõ - teoretikus vonulatokat egyesítenek meghatározott szempontból, mint például a szimbolikus interakcionizmus és a racionális döntés (választás) elmélete az egyik, a strukturális funkcionalizmus és az osztályelemzés a másik oldalon. Valójában az általában egy cimke alá sorolt irányzatok - mint például a kapcsolathálózati elemzés - is szétválhatnak a két irány alapján, attól függõen, hogy mûvelõik inkább a személyes miliõt, s annak az egyéni viselkedésre gyakorolt befolyását, vagy inkább a strukturális összefüggések, a pozicionális jellemzõk alakulását helyezik középpontba.

Peter Blau és a szintek problémája; Blau és Coleman vitája

A nagy vonásokkal felvázolt elmélettörténeti háttérbõl egy részlet kiemelése, Peter Blau életmûve újabb állomásainak felvillantása nemcsak a makromegközelítés markáns reprezentánsát állítja elõtérbe, hanem éles fényt vet a mikro-makro probléma egyes csomópontjaira is. Az explicit mikro-makro problémában a makroszociológiai oldalról megfogalmazott eddigi - valójában nem nagy számú - válaszkísérletek közül az egyik legpregnánsabb a "késõi" Blau strukturális elmélete. Lényeges itt a pályafutás korszakhatáraira való utalás. Bár a kontextuális mozzanat, a környezet szerepe Blau munkásságának egészén végigvonul, az ötvenes-hatvanas években készült nagyhatású szervezetszociológiai és csere-(tranzakció-)szociológiai munkáiban - sõt bizonyos értelemben a Duncannel írt mobilitás-szociológiai⁹ alapmûvében is - a mikromegközelítés dominált. Ehhez képest határozott fordulatot jelentett a hetvenes évektõl a strukturális elemzés, a makroszociológiai hangsúlyok egyre határozottabb elõtérbe kerülése¹⁰. E váltás alighanem elõreszaladt a mainstream-szemléletmódok jellegzetes pozícióihoz képest. Míg az ötvenes-hatvanas évek "mikro-orientáltabb" Blau-ja mára lassan klasszikussá vált, a hetvenes-nyolcvanas évekbõl való, inkább makrostrukturális jellegû munkáinak (fõleg a Crosscutting Social Circles, 1984) recepciója mindmáig jóval szórványosabb.¹¹

A Blau-féle strukturális elmélet közvetlen elõzményei között a Columbia-iskolának a kontextuális megközelítésre és a többszintû elemzésre irányuló kezdeményezései említhetõk, de késõbbi szálként fontos ösztönzést jelentett a kapcsolathálózati elemzés pozicionális irányzata is, ezen belül a Harrison White-féle harvardi iskola képviselõi közül mindenekelõtt Breiger és Burt munkái.

Breiger jelentõs elméleti innovációinak egyike - Simmel nyomán - a személyek és csoportok duális struktúrájának feltárása (Breiger 1974). A személyek közti kapcsolathálózati viszonyok egyszerre a konkrét egyének közti relációk és a személyek mint meghatározott csoportok képviselõi közti pozicionális összeköttetések. Sõt - egy-egy egyén többszörös csoporttagságából következõen - egyetlen személy is strukturális kapcsolatot teremt különbözõ csoportok között. (Ez a gondolat aztán hangsúlyos szerephez jutott a strukturális elemzés különbözõ irányzataiban, így a testületi összefonódások elemzésénél, s nem utolsósorban a Breiger által mûvelt mobilitási, foglalkozásiosztály-elemzési megközelítésben is.)

Burt olyan kulcsfogalmak kidolgozásában jeleskedett, mint a strukturális ekvivalencia (s ennek révén a közvetlen kapcsolatokon alapuló relációs-kohéziós megközelítéssel szemben az összstruktúrán belüli hely hasonlóságán alapuló pozíciós megközelítés megkülönböztetése), vagy a már hangsúlyosan említett strukturális autonómia-koncepció (Burt 1982). Fontos - bár eddig csak részben kiaknázott - kezdeményezése a többszörös személyes pozíción alapuló kvázi network-elemzés technikájának elvi kidolgozása. Noha Blau az elõbbi szerzõk által kultivált network típusú strukturális megközelítést kifejezetten nem alkalmazta, szemléleti befolyásuk kétségkívül tetten érhetõ munkássága elmúlt két évtizedének hangsúlyaiban.

Ha magát a fogalmat nem is õ vezette be, az emergens (a részek, egyének tulajdonságain, viszonyain alapuló, de a létrejövõ kollektív/globális vonások alapján azoktól részben függetlenedõ) tulajdonságok központi szerepet játszanak Blau struktúrafelfogásában. Strukturális differenciációs elmélete olyan paraméterekre épül, amelyek egyike sem vezethetõ le közvetlenül az egyéni tulajdonságokból. Blau (1989) e tekintetben annyira következetes, hogy - másokkal ellentétben - egy-egy népesség középjellemzõit, különbözõ mutatók szerinti átlagos értékeit nem sorolja a strukturális paraméterek közé.

Míg a network-megközelítés képviselõinél a kapcsolati viszonylatok jellege - relációs vagy pozíciós szerkezete - képezi a strukturális elemzés alapelemeit, Blau sajátos felfogása emergens tulajdonságokként a következõ ismérveket emeli ki:¹²

- csoportméret (illetve az egymással interakcióban lévõ csoportok relatív mérete),
- a kollektív entitás összetételi tulajdonságai: 1. a heterogenitás a nominális és 2. az egyenlõtlenség a graduális tagolódás tekintetében,
- az interszekció/konszolidáció mint a - nominális vagy graduális - különbözõségek különbözõ válfajainak egymást keresztezõ vagy éppen összekapcsolódó, egymást erõsítõ jellege.

Bár - mint még visszatérek rá - Blau szkeptikus nézeteket fejt ki a különbözõ szintek összekapcsolásának szintetizáló törekvéseivel kapcsolatban, strukturális megközelítésének empírikus alapmûvében (Blau-Schwartz 1984) a több szintet szimultán kezelõ elemzés páratlanul széles spektrumú példáját mutatja be. Az Egyesült Államok 125 nagyvárosának adatai alapján azt vizsgálja, hogyan befolyásolják e települési entitások fent említett strukturális paraméterei a társadalmi-társas interakció - a konkrét vizsgálati téma esetében a házasságkötések - feltételrendszerét. Az elemzés egységei közt egyaránt fellelhetõek az egyének (mint bizonyos társadalmi pozíciók, csoporttagságok hordozói), a diádok (lévén a házassági kapcsolat a vizsgálat közvetlen szubsztantív témája), a makro-csoportok (a vizsgálat eredményei alapján mindenekelõtt az etnikai-faji kollektívumok) és a csoportközi viszonyok, az ökológiai aggregátumok (a vizsgált 125 nagyváros népessége), és végül a makrotársadalmi szervezõdés szintje (olyan kérdésekkel például, mint a társadalmi integráció, a pluralitás és a mobilitás összefüggései).

Blau strukturális paraméterei közül a csoportméret, valamint a heterogenitás és egyenlõtlenség mutatói aránylag nagyobb érdeklõdést keltettek, kevesebben rezonáltak viszont az interszekciós-konszolidációs vetület különleges jelentõségére a csoportközi és a makroszervezõdési szinteken. Blau ezzel kapcsolatban különösen figyelmet érdemlõ eredményekhez jutott. Lássunk néhány példát (amelyek egyúttal tartalmi betekintést is nyújtanak Blau kiemelt témaköreibe). Elsõként e strukturális jellemzõk és a társadalmi mobilitás elsõ látásra paradox összefüggéseit említhetjük. A dimenziók erõs átmetszése, az interszekció magas szintje (a csoportok közti nyitottság fokán keresztül) a társadalmi mobilitás magas fokát eredményezi, a társadalmi mobilitás magasabb foka viszont (azon keresztül, hogy a mobil személyek bizonyos dimenziókban elfoglalt inkongruens pozícióikat tendenciaszerûen kongruens pozíciókkal váltják fel) az átmetszõ tendenciával ellentétben erõsíti a konszolidációt. E látszólagos ellentmondás struktúra és folyamat együttes figyelembevételével oldható fel. Legalább annyire érdekes az a - 125 nagyváros településszintû adatainak elemzésébõl kibontakozó - kutatási megállapítás, amely a vizsgált konszolidációs struktúra középponti elemeként világosan a faji hovatartozást mutatta ki. Hozzá kell tenni, a szóban forgó eredményeket, sõt az interszekciós-konszolidációs mozzanat szerepét talán maguk a szerzõk sem hangsúlyozták jelentõségének megfelelõen. Ez is hozzájárulhatott olyan kritikai megfogalmazásokhoz, amelyek szerint Blau struktúrafelfogása nem szentel kellõ figyelmet olyan kérdéseknek, hogy valójában mely differenciálódási paraméterek a leglényegesebbek.

A hetvenes éveiben is aktív, elméletét továbbépítõ Blau nemcsak a szóban forgó kutatás fõbb megállapításait foglalta újra össze néhány éve megjelent összegzõ mûvében (Structural Contexts of Opportunities 1994), hanem Colemannel vitatkozva explicit módon is felveti a mikro-makro problémát. Coleman felfogásában (amit Weber Protestáns etika címû munkájának vizsgálata alapján fejtett ki) a szociológiai elemzésnek három oksági kapcsolatot kell magába foglalnia: 1. a struktúra hatását az egyéni motívumokra, 2. a motívumoktól az egyéni viselkedéshez vezetõ utat, 3. az egymásra ható egyéni viselkedések visszahatását a struktúrára. Blau a második lépést lényegében feleslegesnek tartja, míg a harmadik lépést illetõen az esetek többségénél a szóban forgó visszahatást oly gyengének tartja, hogy gyakorlatilag ezt is zárójelbe teszi. Ez utóbbi egyike azonak a kérdéseknek, amelyekben - nem sok van ilyen - Blau érvelése számomra nem igazán meggyõzõ. Míg a fent említettek közül a második (a motívumtól az egyéni cselekvéshez átkapcsoló) mozzanatot az esetek jó részében magam is mellõzhetõnek tartom, a harmadik mozzanat elhagyásával viszont elvileg nem értek egyet. Bármennyire gyenge közönséges esetben az egyéni szintrõl a struktúrára való közvetlen (vissza)hatás, ha teljességgel figyelmen kívül hagynánk - a társadalmi változások egyik fõ forrását iktatva ki -, a hosszabb távot tekintve könnyen statikussá válhatna az elemzés¹³.

Kapcsoljuk ehhez a vitapartner Coleman egyik legkésõbb kelt, Fararoval írt összefoglalását e kérdésrõl (Coleman-Fararo 1992). A szerzõk sorra veszik a teljes értékû elméletek kritériumait, amelyek közül az elsõ annak tételezése, hogy a vizsgált jelenség nem az egyének, hanem társadalmi rendszerek viselkedése (legyenek ezek kis vagy nagy rendszerek), a második a rendszert alkotó egyének viselkedésének elemzése, beleértve a) a rendszerszintû viselkedés és az egyéni viselkedés közti átmenetet, b) az egyéni cselekvés mozgatórugóinak pszichológiai elméletét (modelljét). E rövid részlet is jelzi, hogy Coleman pozíciója valójában nem is könnyen behatárolható a szóban forgó problémakörben. Az 1. pont számomra azt jelzi, hogy Coleman - legalábbis pályafutásának ebben az utolsó szakaszában - inkább közbülsõ álláspontot foglalt el mikro-makro-ügyben, minthogy egyértelmûen a mikro-pólushoz lenne sorolható. A 2b) pont (a motívum pszichológiai modelljének igénye) viszont a mikro-hangsúly továbbélését jelzi Coleman felfogásában. Ha Blaunál egy más jellegû ellenvetést tettem, e ponton a colemani modellhez is személyes megjegyzés kívánkozik: közelebb állna hozzám, ha ezen a helyen inkább az egyéni cselekvés mozgatórugóinak szociológiai (vagy éppen szociológiai-kulturális) modelljérõl beszélnénk. A szerzõpáros egyébként maga is úgy vélte, hogy a felvázolt hármas követelménynek a vezetõ elméleti orientációk egyike sem tesz eleget (a funkcionalizmus a 2. pontot iktatja ki egészében véve, a racionális döntés elmélete viszont a 2b) pontot - mivel eleve adottként feltételezi az egyének korántsem általános optimalizációs magatartását¹⁴. Különféle aggregációs jellegû elméletek, mint például a pánikelméletek vagy a pszichikai-frusztrációs alapú forradalomelméletek pedig a 2a) pont kritériumát mellõzik).

Módszertani fejlemények

Az ötvenes-hatvanas években korántsem voltak alaptalanok a mikromegközelítések képviselõinek az ellenirányzattal szemben hangoztatott módszertani kifogásai. A survey-alapú makroelemzések gyakran valóban elszigetelt tulajdonságokat aggregáltak (habár az irányzat igazán nagyvonalú mûvelõi, mint például Lazarsfeld, a módszerben rejlõ korlátokon akkor is felül tudtak emelkedni). Az elmúlt néhány évtized módszertani fejleményei mindenesetre elhárították az akadályok egy részét a tartalmasabb makroelemzések megalapozása elõl, és az is elmondható, hogy a bõvülõ eszköztár valamelyest megkönnyítette a többszintû elemzés felé vezetõ utat. Csodaszerek persze ma sincsenek, és például a mikro-makro átmenet kérdését az alábbiakban részletezendõ módszertani fejlemények közül egyik sem oldja meg. (Jó példa erre a network-irányzat, amelynek mikro- és makro-változatai párhuzamosan fejlõdtek ki, és integráló metodológiája még várat magára.) A módszertani innovációk azonban mindenesetre közelebb hozzák a különbözõ szinteken a komoly elméleti kérdések megválaszolását, sõt az egyes szintekrõl való elemzési eredmények egymásra vonatkoztatását.

E helyen nem részletezhetem az egyes fejleményet, de úgy gondolom, az alábbi listaszerû felsorolás is alkalmas lehet a továbblépés irányainak felvillantására:

- a kapcsolathálózati elemzés sztenderd apparátusának fokozatos kialakulása (az egyéni, csoport-, esetenként makro-network-szintek párhuzamos bevonásával - hadd utaljunk vissza az egyének és csoportok duális struktúrájáról, illetve a többszörös pozíciók, átfedések elemzésérõl Breiger és Burt kapcsán korábban elmondottakra),
- a kontextuális elemzés mint egyes változók "egyéni" és "strukturális hatásainak" elkülönítésére irányuló kísérlet (noha az ilyen különválasztás elvben mindig problematikus, esetenként mégis jó eséllyel állapítható meg, hogy bizonyos összefüggés mögött - például meghatározott politikai orientációk mentén az aktívabb vagy passzívabb választási részvétel mögött - egyéni vagy környezeti, például a településmiliõvel kapcsolatos motívumok állnak),
- az emergens tulajdonságokat jellemzõ heterogenitási, egyenlõtlenségi és konszolidációs/interszekciós mutatók kidolgozása Blau elmélete nyomán (az e fejlemény nyújtotta makroszociológiai lehetõségek részben még kiaknázatlanok; a nemzetközi komparatív kutatásokkal való összekapcsolása e lehetõséget új dimenziókba helyezheti),
- komparatív adatbázisok (mint az ISSP) felgyülemlése, a nemzeti elemzési szint bevonásának esélye,
- a makrostatisztikák (pl. népszámlálási adatok) növekvõ hozzáférhetõsége (pl. CD-formában), település- és csoportszintû aggregációk alkalmazásának lehetõségével,
- az egyéni megfigyelési egységre és a makrocsoport-szintû elemzési egységre épülõ kutatási programok terjedése (pl. a foglalkozási osztályszerkezet vizsgálatánál),
- a longitudinális kutatássorozatok (pl. GSS, Allbus) idõsorainak bõvülése (az idõbeli-történeti makrokontextus növekvõ mértékû kvantitatív megközelíthetõségével),
- King makro-mikro szimulációs modellje (aggregát szintû adatbázisokból kiindulva individuális szintû következtetések igényével).

Mivel igen újkeletû és témánkhoz több szálon kapcsolódó módszertani nóvumról van szó (lásd King 1997), ez utóbbinál indokoltnak tûnik röviden megállni. Noha kifejezetten technikai megközelítésrõl van szó, ahol a tulajdonképpeni mikro-makro-probléma közvetlenül egyáltalán nem merül fel, mégis olyan megoldásokat vetít elõre, amelyek sok szempontból új dimenziókba helyezhetik a szociológia rendelkezésére álló adatbázist, és a szociológia számára korábban szinte megközelíthetetlennek tûnõ kérdésekben ígér válaszokat (például abban a történeti - de aktualitását máig megõrzõ - kérdésben, hogy annak idején valójában milyen társadalmi bázisról rekrutálódtak Németországban a nácikat hatalomra segítõ szavazók). Ismeretes, hogy kialakulásának kezdetén az empirikus társadalomkutatás elsõsorban kisebb-nagyobb területi egységeket átfogó aggregát adatokkal dolgozott, és ezt az elõzményt váltotta fel a survey-technika elterjedése. E folyamatot - s mindenekelõtt az aggregát elemzés visszaszorulását - lényegesen felgyorsította Robinson már említett nagy hatású tanulmánya 1950-bõl, amely elvben ugyan nem "tiltotta el" a kutatókat az ilyen jellegû adatok alkalmazásától, a különbözõ buktatók felidézésével a gyakorlatban mégis elbátortalanította a terület mûvelõit. Bár azóta sokan próbálkoztak különféle eljárásokkal, hogy révükön az ökológiai szint alapján több-kevesebb biztonsággal következethessünk az egyéni összefüggésre is, igazán megnyugtató megoldások még nem születtek. Gary King technikája most ezzel kecsegtet, és a közlemények alapján az elsõ eredmények mindenképpen bíztatóak. Mivel a területi-statisztikai adatbázis történeti visszatekintésben szinte kimeríthetetlen, e technika számos kérdésben az egyéni szintre is értelmezhetõen gazdagíthatja a társadalomkutatás adatbázisát.¹⁵

A probléma társadalmi-politikai kontextusa: rövid kitekintés

Ha nem is részletekbe menõen, a korábbiakban a mikro-makro probléma elõtérbe kerülésének néhány tudomány-endogén elmélettörténeti vonatkozását tekintettem át. Mivel a kérdés fejlõdéstörténetére, lehetséges kimenetelére kétségkívül hatással vannak olyan exogén, társadalmi-politikai tényezõk, melyek a szociológia egészének jövõjét is nagyban befolyásolhatják, a befejezéshez közeledve indokolt röviden ezekrõl is szólni.

Beck és mások nyomán a szociológiai diskurzusban mára szinte közhelyszerûvé vált a "társadalom", a "társadalmi" (s általában az ezekkel kapcsolatos kollektív képzõdmények) határai fokozatos elmosódásának emlegetése. Egymáshoz hasonló hangsúllyal, egy "külsõ" és egy "belsõ" folyamat, a globalizáció és az individualizáció tematizálódik leggyakrabban ennek kapcsán. Nem tagadható, hogy a fokozatos - sõt egyre erõteljesebben elõrehaladó - globalizáció sok tekintetben "el-légiesíti" azokat a nemzetállami határokat, amelyekhez a hagyományos értelemben felfogott "társadalom" külsõ keretei tapadtak. Számos érv szól az individualizáció tézise mellett is, amely szerint a hagyományos (osztály vagy rendi jellegû) kollektívumok fokozatosan feloldódnak, "élethelyzet"csoportokká alakulnak át, amikor úgy tûnik fel, hogy az egyének megszabadulnak hagyományos kötöttségeik nagy részétõl, és jóval nagyobb tér nyílik az egyéni döntések, személyes stílusválasztások elõtt. (S e mikro-szemlélet irányába ható kontextuális tényezõk sorát még egy politikai jellegûvel is megtoldva: úgy tûnik, az elmúlt néhány évtized uralkodó politikai áramlatai, a status quo megõrzése értelmében vett konzervativizmus térhódítása még inkább felerõsítették ezeket a folyamatokat. Ha a társadalmi oktulajdonítás háttérbe szorul az egyéni felelõsséggel szemben a különbözõ társadalmi problémák értelmezésekor, ha nem is közvetlenül, de ez is a mikro-szemlélet felerõsödését vonhatta maga után.¹⁶)

E folyamatok persze nem hagyhatják érintetlenül magát a szociológia egészét sem, amelynek hagyományos öndefiníciója épp az érintett kollektív képzõdményekhez tapad. A "társadalminak" ez a szóban forgó elmosódása, kiürülése sokak szemében oly mértékûnek mutatkozik, hogy már arról folyik vita: nem vesztette-e el egyáltalán a tárgyát, a jelentõségét a diszciplína (lásd például a német szociológusok és Bourdieu részvételével lefolyt vitát a Die Zeit hasábjain, illetve az errõl való beszámolót - Bartal 1997 - a Szociológiai Szemle hasábjain).

Kérdés, a "társadalom", a "társadalmi" valóban eltûnik, vagy új formákat ölt, amelyeket még ezután kell körvonalazni. A globalizáció következményeinek szociológiai kezelése valójában nem igazán új fejlemény, egészen különbözõ szemléleti alapállásokból - Wallersteintõl Luhmannig - "világrendszerrõl", "világtársadalomról" már két-három évtizede sokan beszéltek, hogy messzebbre ne is menjünk vissza. A szupranacionális intézmények egyre növekvõ szerepe kétségtelen bizonyíték erre, és ha a nemzetállamok szerepe csökken is, funkcióik - más szinten - nem maradnak betöltetlenül. De az új típusú intézmények, struktúraképzõ korporációk sorát hosszan lehet folytatni. Elég csak a "multik"-ra gondolnunk - ismét csak a makro-struktúrák jelentõségét húzva alá. (S ha ezek az új típusú struktúrák - esetleg bizonyos társadalmi rétegeket is beleértve - minden bizonnyal túlnyúlnak az országhatárokon, maguk az országhatárok szerepe sem írható le teljesen. Ugyanaz a munkaerõ, ugyanaz a képzettségi szint másképp értékesül például az Európai Unión belül és azon kívül; de magán az Európai Unión belül sem elhanyagolhatóak az országok közti eltérések.¹⁷)

Néhány vitakérdés és egy-két válaszkísérlet
Mennyire tartható a szigorú értelemben vett módszertani individualizmus?

Ha nem is tökéletesen fedi le, e kérdéskör erõs átfedésben áll a mikro-makro problémával. Igaz, a "módszertani individualizmus" jelentését nehéz pontosan meghatározni, maguk a mûvelõi sem egységesek, sok az igen szélesen vett értelmezés. (Egyes képviselõi nem is azonosulnak a címkével.)¹⁸ Végül is kénytelen vagyok e megközelítést bizonyos - befolyásos - s számomra kétségkívül mikro-orientációjú változataihoz kapcsolni.¹⁹

Mennyire tartható tehát az a törekvés, hogy akár az egyéni tulajdonságokat általában (pl. Elster módjára), akár az intencionális cselekvést (mint pl. Boudonnál) helyezzük a szociológiai kutatás középpontjába? A fentiekkel részben már megadtam a magam válaszát. Ha elfogadjuk, hogy a makro- (vagy csoport) szinten olyan emergens tulajdonságok jönnek létre, amelyek nem vezethetõk vissza közvetlenül egyéni tulajdonságokra, nyilvánvalóan nemleges a válasz. Ugyanígy: ha elfogadjuk, hogy az intézmények a szociológia par excellence tárgyai közé tartoznak, s az intézmények olyan történeti képzõdmények, melyek többé-kevésbé függetlenek a mindenkori társadalmakat alkotó egyénektõl, akkor ismét csak nemleges a válaszunk.²⁰

Személy szerint kiemelném a szociológia par excellence tárgyairól mondottakat. Ha ezektõl az elõfeltevésektõl eltekintenénk, a szociológia valószínûleg fokozatosan feloldódna részben az egyéni döntések racionalitását tanulmányozó közgazdaságtanban, részben a személyes motívumokat vagy a közvetlen interakciókat tanulmányozó szociálpszichológiában. (Valójában nem vaklárma az a fenyegetés, amelyet az említett Die Zeit-vita vetett fel a szociológia esetleges talajvesztésérõl.)

De induljunk ki a cselekvés, az intencionális cselekvés (vagy egyéni döntés) oldaláról. Tekintsük annak a Max Webernek a cselekvéstipológiáját, akit a módszertani individualizmus hívei általában magukhoz közel állónak tartanak. A cél- és értékracionális, valamint a habituális és az érzelmi-indulati jellegû társadalmi cselekvés közül az alternatív lehetõségek közti mérlegelõ választás kritériumának csak a tipológia elsõ tagja felel meg. Viszont például a mindennapi viselkedést tipikusan jellemzõ habituális cselekvések aligha értelmezhetõk a racionális választás oldaláról (Herbert Simon is korlátozott racionálitásról beszélt modellje kulcskategóriáját illetõen). S ha a nem-szándékolt következmények elméletérõl van szó, itt is inkább a nem-szándékolt következményt generáló mechanizmusok az érdekesek, mint az - esetleg triviális - kiinduló egyéni szándékok.

Mindez persze nem jelenti az egyéni motívumok, érdekek teljes kiiktatásának igényét, inkább csak azt, hogy az esetek jelentõs részében nem ezek, hanem az intézmények, a viszonylatok, strukturális tulajdonságok, továbbá a kulturális képzõdmények, szimbólumrendszerek képezik a szociológiai elemzés kifejezett tárgyát. Az egyéni szint, az egyéni motívumok bevonása sokszor felesleges (tehát ilyenkor többé-kevésbé biztonságosan átugorhatjuk ezt az elemzési fázist): vagy mert triviális összefüggésekrõl lenne szó, vagy mert az egyéni cselekvések mögött meghúzódó motívumok, szituációk olyannyira esetlegesek, hogy egyenkénti számbavételük inkább homályosabbá, mint tisztábbá tenné a szociológiai magyarázatot.

Természetesen léteznek a szociológiai elemzésnek olyan tárgyai, amelyeket az egyéni választás nagyobb mozgástere jellemez, és ahol valóban elengedhetetlen a személyes motívumok, a döntési szituációk elemeinek konkrét számbavétele. Mivel e szituációs tényezõk közt az intézményes adottságok, viszonyrendszerek ekkor is jelen vannak, az ilyen témák a többszintû elemzés kifejezett terrénumára eshetnek, ahol a többrétû megközelítés a problémák mélyebb megragadásának fontos feltétele.

Mennyire elengedhetetlen a többszintû elemzés igényének általános érvényesítése?

Ahogy az elõbb tulajdonképpen válaszoltam rá, általában véve ez volna az ideális megoldás, de a legtöbb esetben a gyakorlatban nehezen oldható meg. S nem csak praktikus kutatástervezési, financiális okokból: hanem mert sok esetben annyira szerteágazó, szinte interdiszciplináris tárgykört implikálna, melynek lefedése túlmenne egy kutató, akár egy kutatócsoport keretein. Elfogadom azt a következtetést, amelyre Peter Blau pályafutásának vége felé jutott el: indokolt lehet (legalábbis átmenetileg) a makro- és a mikro-szint külön-külön történõ elméletépítése.²¹ Ez valószínûleg a társadalomkutatásban is létrehozhat egy olyan szintek (tehát nem ágazatok) szerinti differenciálódást, mint amilyen a természettudomány ágazatai között, illetve ágazatain belül is végbement²² (amelyet aztán olyan szintéziskeresõ megközelítések, köztes ágazatok követhetnek, amilyenre a természettudományokban ismét számos példa van)²³.

Végsõ soron beszélhetünk-e valamilyen trendrõl, trendváltásról? Mondhatjuk-e, hogy ha a hatvanas-hetvenes-nyolcvanas évek inkább a mikro-irányt helyezték elõtérbe, a nyolcvanas-kilencvenes években, s az elõttünk álló egy-két évtized során megfordul a tendencia? Elég nehéz erre válaszolni, nem egyértelmûek a fejlemények. Vegyük a kapcsolathálózati irányzatot, amelyet talán jobban át tudok tekinteni. Önmagában egyik szinthez sem kapcsolható; lényegét illetõen elvben kapcsot jelentene a két vonatkozás között, valójában igen jelentõsek az egyes alirányzatok hangsúlykülönbségei. A szociometriából kinövõ megközelítés vagy a személyes kapcsolathálózatok kutatása inkább a mikroszinthez kötõdik, viszont a - fõleg a nyolcvanas évektõl elterjedõ strukturális elemzés (jellemzõ módon az ide sorolható kutatók jelentõs része az irányzatot már nem is "hálózati", hanem "strukturális elemzés" címkével illeti) - inkább a makro-oldalhoz. De hasonló jelleggel értelmezhetõk a szociológia néhány más ágazatában, például a struktúra-, rétegzõdés-, illetve mobiltáskutatás terén megfigyelhetõ tendenciák (például az osztályelemzés elõtérbe kerülése - egyáltalán az osztálykategória újból "szalonképessé" válása -, a mobilitáskutatás terén az egyéni mobilitás mellett a csoportszintû, így a foglalkozásiosztály-mobilitás elõtérbe kerülése. Lehetséges, hogy ebben a vonatkozásban is érvényesül egyfajta ciklikusság: a szociológiai elméletek, paradigmák versengésében bizonyos idõszakokban hol a mikro-, hol a makromegközelítések kerülnek elõtérbe.

Magukat a mikro-makro vonatkozásban jelentõs teoretikusokat, munkásságuk alakulását tekintve is tulajdonképpen nyomon követhetõk egyfajta tendenciaváltás nyomai. Arról már említést tettem, hogy Peter Blau a pályája kezdetét jellemzõ mikromegközelítésbõl fokozatosan makroirányba tolódott el. De legfõbb vitapartnerénél, James Colemannél is hasonló jelek fedezhetõk fel pályafutása utolsó évtizedében - különösen ha sajátos társadalmitõke-felfogására gondolunk, amely kifejezetten a fogalom kollektivisztikus értelmezési vonulatához sorolható, és ahol csak halványan jelenik meg a szociális erõforrások egyéni birtoklásának vagy konvertálásának kérdése. Vagy említhetnénk Mancur Olsont, akit 1965-ös alapmûve ugyancsak a mikro-vonulathoz sorol, a nyolcvanas években megjelent kötete (A nemzetek felemelkedésérõl és hanyatlásáról) azonban már erõsen makro-színezetû. Persze az is lehetséges, hogy ezekben és más esetekben nem annyira trendváltásról, vagy a longitudinális folyamatok terminológiájában periódus-hatásról, hanem inkább életciklus-hatásról van szó (magyarán az idõsebb életkorral együtt járó determinisztikusabb gondolkodásról, miszerint - kissé poentírozva - az öregedés biztos jele, ha valaki a mikro felõl a determinisztikusabb makroirányzat felé tolódik el).

A paradigmák versenyében végsõ soron konkrét társadalmi problémákkal kapcsolatos megoldóképességük, prediktív kapacitásuk dönthet. Amint az American Journal of Sociology hasábjain nemrég lefolyt szimpózium is konstatálta, a kelet-közép-európai rendszerváltás elõrejelzését, s a folyamat etapjait illetõen, valójában sem a mikro-, sem a makroirányzatok nem jeleskedtek.

Jegyzetek

* A tanulmány a Magyar Szociológiai Társaság 1997. évi debreceni közgyûlésének elméleti-elmélettörténeti szekciójára készült elõadás átdolgozott változata. Gondolatébresztõ megjegyzéseikért köszönettel tartozom Adamik Máriának, Angelusz Róbertnek, Kuczi Tibor-nak, Némedi Dénesnek, Róbert Péternek, Somlai Péternek és Szántó Zoltánnak. Bár a felvetett problémák egy része komplikáltabb annál, hogy tárgyalásukra jelen keretek közt komolyabban vállalkozhatnék (ahogyan abban sem vagyok biztos, hogy más kérdésekre adott válaszaim kielégítik-e vitapartnereimet), kétségtelen, hogy az elhangzott érvek, megfontolások rányomták bélyegüket a mostani változatra.
1. Az elõbbi két vetület megkülönböztetését hangsúlyozza Farkas 1997.
2. Amellett különösen erre a vetületre vonatkoznak a helyenként terméketlen ontológiai kérdésfeltevések kerülésére vonatkozó fenti megjegyzéseim.
3. Bár kétségkívül áttételesebb befolyásról van szó, legalább e jegyzet erejéig indokolt említést tenni arról a diszciplínán kívülrõl beszüremlõ hatásról, amely a szociológiát - mindenekelõtt racionális döntés elméletén keresztül - a közgazdaságtan felõl érte. Az addig uralkodó keynesiánus makroökonómiai megközelítés ázsiója a hevenes évek világgazdasági válságjelenségeinek gyenge magyarázata/elõrejelzése nyomán erõsen megkopott, és egy határozott fordulat - a chicagói iskola élretörése - nyomán a mikroökonómiai elméletek vették át a vezetést. Ez utóbbiak teoretikus eleganciája is olyan vonzerõ, mely más diszciplínák, így a szociológia felé is kisugárzott, a logikailag levezethetõ egzakt cselekvés-elemzés lehetõségét villantva fel. E tendenciákról az amerikai tapasztalatok alapján hangsúlyosan szól Róna-Tas (1991).
4. A hazai irodalomban Moksony (1986) foglalkozik kimerítõen e kérdésekkel.
5. Nem kétséges, a módszertani individualizmus számos képviselõje a megközelítést makro-szociológiai témákra, így például az intézmények, normák kialakulására vagy a globális értelemben vett piac mûködésére is érvényesíteni kívánja. Itt ugyanakkor különösen hangsúlyozandó a megközelítésbeli és a tematikus vetület megkülönböztetése. Hogy az utóbbi példát, a piacok mûködését vegyük, nyilvánvaló, hogy csupán a közvetlen tranzakciók alapján nem "aggregálható fel" mikro-szintrõl az olyan globálisabb jelenségek alakulása, mint például az infláció mértéke vagy éppen a tõzsdeindexek szintje, és akár ehhez, akár ahhoz, számos egyéb - intézményes, szervezeti, kulturális-szimbolikus - tényezõt, a makroelemzés tipikus tárgyait kell figyelembe vennünk. (Sõt - ahogy például Burtnek az ágazati, a termékárak alakulására vonatkozó, a strukturális autonómia fogalmát bevonó elemzései jelzik -, a konkrét piaci tranzakciók vonatkozásban is gyümölcsözõ lehet a strukturális tényezõk figyelembevétele.) E megjegyzéseim jórészt a racionális döntés elméletére is vonatkoznak.
6. A vetület megjelölésénél a többesszámmal kívánom érzékeltetni, hogy itt korántsem homogén szemléleti irányokról van szó. A funkcionalizmus és strukturalizmus például korántsem szükséges, hogy együtt járjanak (mint ahogy számos esetben igen távol állnak is egymástól).
7. A határtudományok megjelölésénél nem törekedtem teljességre, az adott diszciplínák feltüntetésével inkább a mikro- és makromegközelítések egy-egy jellegzetes szemléleti pozícióját kívántam érzékeltetni. A kulturális antropológia vagy a politológia például igen közel áll a szociológiában, és a velük kapcsolatban felvetõdõ metodológiai dilemmák is sok tekintetben hasonlóak. (Ha mégis felmerülne a besorolás igénye, inkább a makromegközelítésekhez sorolnám õket közelebb.)
8. A survey-technikáknak a makro-térfélhez sorolása bizonyára sokakban aggályt ébreszt. Itt mindenekelõtt a survey-felvételeknek a - reprezentativitáson alapuló - tipikusan nagyobb entitásokra irányuló jellegére gondolok, még ha többnyire személyes felvételeken alapulnak is. El kell ismernem, hogy itt zavart okozhat a mikro-makro fogalompár (megközelítés- és méret-) vetületeinek együttes szerepeltetése a sémában. Mint ahogy az is kétségtelen, hogy az adott megközelítés kapcsán számos esetben joggal vetõdik fel a kontextuális összefüggések mellõzése. (Az adott besorolás mellett szól ugyanakkor, hogy az utóbbi típusú kifogás leggyakrabban épp a mikro-térfél képviselõi részérõl hangzott el.)
9. A mobilitáskutatás valójában a szociológiának azok közé a területei közé tartozik, ahol meglehetõsen nehéz a mikro-makro-dimenzió szerinti besorolás. A Blau-Duncan-féle alapvetés után a státusz-szerzés wiscosini iskolája inkább a mikro-vonatkozásokra koncentrált, az európai fejlemények (így Goldthorpe és mások CASMIN-projektje) ehhez képest közelebb kerültek a makroszemléletmódhoz. Hogy azonban itt sem egyszerûen amerikai-európai elágazásról van szó, arra Breiger újszerû - igaz a mobilitáskutatás mainstream-vonalába még nem igazán adaptált - strukturális megközelítése példa, melyet az említettek közül leginkább jellemez (az osztályhatárok feltárására irányuló) makro-hangsúly.
10. E fordulattal a Blau tiszteletére szerkesztett tanulmánykötet (Calhoun et al. 1990) több szerzõje is - egyetértõleg vagy sem - kiemelten foglalkozik.
11. Legalább ennyire vonatkozik ez a hazai irodalomra. Bizonyos kivételt jelent Szántó Z. tanulmánya (1990) Fararo és Skvoretz (1987) - részben Blau elméletébõl strukturális kiinduló - szintetizáló intenciója nyomán.
12. Bár az emergens tulajdonságok valóságosként elismerése általában véve a makromegközelítések központi eleme, nem állítható, hogy a mikromegközelítésekben ez a kérdés fel sem merül. Így a cselekvés nem szándékolt következményeinek Boudonnál (1981) hangsúlyosan tárgyalt jelensége is egyfajta - a személyes motívumoktól függetlenedõ - emergenciaként értelmezhetõ.
13. Mint még kitérek rá, másfelõl akceptálom Blaunak a szintek szerinti elméletépítésre irányuló igényét. E helyen csupán az összekapcsolás elvi lehetõségének teljes kiiktatásával szemben teszek kifogást az elemzési tárgyak meghatározott típusára vonatkozóan.
14. Coleman és Fararo - a 2b) ponttal kapcsolatos - itteni megjegyzésével viszont teljes mértékben egyetértek. Mint még utalok rá, magam is úgy vélem, hogy a cselekvés oldaláról kiinduló megközelítéseknek mindenekelõtt azt kell tisztázniuk - például a weberi négyes tipológiából kiindulva -, hogy az adott szituációban milyen cselekvéstípussal van dolgunk. Lehetséges, hogy Colemanék erre gondoltak a motívum pszichológiai modelljérõl szólva, és akkor a dolog lényegét illetõen nem érvényes a kifogásom (bár azt erre az esetre vonatkozóan is fenntartanám, hogy nem utolsósorban szociológiai, illetve kulturális tényezõk szabják meg, hogy egy adott szituációban például a célracionális vagy a habituális cselekvésmozzanatok dominálnak).
15. Hogy ne csak a történeti dimenzióról, hanem az új keletû kérdések közül egy aktuálisan felvetõdõrõl is említést tegyünk: területi (települési vagy választókörzeti) adatokból kiindulva, a szóban forgó szimulációs eljárás révén olyan sokakat foglalkoztató kérdésekhez is közelebb juthatnánk, hogy a legutóbbi népszavazás alkalmával a "nem" szavazatok valóban a parlamenten kívüli pártok szavazóihoz kötõdtek-e elsõsorban, s ha igen, milyen arányban.
16. Mindez korántsem jelenti a mikromegközelítéseknek a status quo-orientált gondolkodással való azonosítását. Bizonyos körülmények között épp a - fõként egyes interpretatív válfajaik által kultivált - konstruktivista szemléletmód hathat a változások, a megkövült intézmények újradefiniálása irányában.
17. A szociokulturális kontextus hasonló fejleményei kapcsán a "társadalmi" - más formák közt - továbbra is alapvetõ jelentõségét hangsúlyozza ugyancsak Somlai, P. (1998).
18. E sokirányú interpretációs problémáról átfogóan számol be Orthmayr (1997).
19. Az adott intézmények szerepét akceptáló "institucionális individualizmust" ugyanakkor nem tudom igazából értelmezni.
20. Nem vitatom, sõt méltánylom ugyanakkor a metodológiai individualizmus egyes képviselõinek törekvését különbözõ makro-jelenségek megközelítésére. Ezzel kapcsolatban lásd ugyanakkor a kiinduló sémához fûzött 5. jegyzetemet.
21. Ez nem jelenti, hogy lebecsülném az olyan átfogó, szintetizáló törekvéseket, mint amilyet például a hazai társadalomkutatásban is befolyásos Bourdieu-féle habitus-elmélet implikál. Bár e szerzõt különösen nehéz "beskatulyázni", alapjában homologikus jellegébõl kiindulva (Alexander tipológiáját alapul véve szerintem itt a makro-mikro kapcsolat negyedik válfajáról, egy aránylag alacsony egyéni személyes szabadságfokot tételezõ, szubjektív-interpretatív makromegközelítésrõl van szó), ugyanakkor ezt a teóriát sem gondolom a probléma végsõ, megnyugtató megoldásának.
22. Arról, hogy a mikro-makro átmenet, a makrotörvényeknek a mikrotörvényekbõl való levezethetõsége a természettudományokban sem egyszerû probléma, lásd Popper 1997 (281-284).
23. A társadalomtudományok esetleges újrastrukturálódása kapcsán Wallerstein és szerzõtársai (1996) is felvetik például a mikro-makro dimenzió szerinti tagozódás elvi lehetõségét.

Hivatkozások

Alexander, J. 1988. Action and Its Environments. Toward a New Synthesis. N. Y.: Columbia University Press

Alexander, J.-B. Giesen-R. Münch-N. Smelser (eds.) 1987. The Micro-Macro Link. Berkeley-L. A.: University of California Press

Alker, H. 1974. A Typology of Ecological Fallacies. In: Dogan, M.-S. Rokkan (eds.) Social Ecology. Cambridge: M.I.T. Press

Bartal, A. M. 1997. A kék madár zuhanórepülése - avagy quo vadis (német) szociológia? Szociológiai Szemle, 3, 159-168.

Blau, P. 1987. Microprocess and Macrostructure. In: K. Cook (ed.) Social Exchange Theory. Newbury Park: SAGE Publications

- 1994. Structural Contexts of Opportunities. Chicago: Chicago University Press

Blau, P.-J. Schwartz 1984. Crosscutting Social Circles. Testing a Macrostructural Theory of Intergroup Relations. N. Y.-London: Academic Press

Boudon, R. 1981. The Logic of Social Action. Boston: Routledge, Kegan Paul

Breiger, R. (1974) 1988. The Duality of Persons and Groups. In: B. Wellman-B. Berkowitz (eds.) Social Structures: A Network Approach. Cambridge: Cambridge University Press

Burt, R. 1982. Toward a Structural Theory of Action: Network Models of Social Structure, Perception and Action. N. Y.: Academic Press

Calhoun, C.-M. Meyer-R. Scott (eds.) 1990. Structures of Power and Constraint. Papers in Honour of Peter Blau. Cambridge: Cambridge University Press

Coleman, J.-T. Fararo 1992. Rational Choice Theory. Introduction. Newbury Park: SAGE Publications

Collins, R. 1988. Theoretical Sociology. San Diego-N. Y.: Harcourt Brace Jovanovich

Eisenstadt, S.-H. Helle (eds.) 1985. Perspectives on Sociological Theory. Beverly Hills: SAGE

Esser, H. 1993. Soziologie. Allgemeine Grundlagen. Frankfurt-N. Y.: Campus

Fararo, T. J.-Skvoretz, J. 1987. Unification Research Programs: Integrating Two Structural Theories. American Journal of Sociology, 1183-1212.

Farkas Z. 1997. A társadalmi viszonyok. Miskolc: Bíbor Kiadó

King, G. 1997. A Solution to the Ecological Problem. Reconstructing Individual Behavior from Aggregate Data. Princeton: Princeton Univ. Press

Moksony F. 1986. A kontextuális elemzésrõl. Budapest: KSH

Orthmayr I. 1997. Módszertani individualizmus. Szociológiai Szemle, 3, 3-32.

Popper, K. 1997. A tudományos kutatás logikája. Budapest: Európa

Ritzer, G. 1991. Metatheorizing in Sociology. Lexington: Lexington Books

Robinson, W. 1950. Ecological Correlations and the Behavior of Individuals. American Sociological Review, 15, 351-357.

Scheuch, E. 1974. Social Context and Individual Behavior. In: M. Dogan-S. Rokkan (eds.) Social Ecology. Cambridge: M.I.T. Press

Somlai P. 1998. Sizing up the Forest, or Brief Reflection on the Question of Whether There is Such a Thing as Society. Canadian Journal of Sociology, Special Issue (in press)

Symposium on Prediction in Social Sciences 1995. American Journal of Sociology, May, 1520-1626.

Szántó Z. 1990. Rétegzõdés vagy/és struktúra. Replika, 2-3.

Wallerstein, I. et al. 1996. Open the Social Sciences. Stanford: Stanford University Press