Ügyetlen volt a rendszerváltást követõ magyar agrárreform. Ügyetlen, mert abból a feltételezésbõl indult ki, hogy az egykor volt tulajdonosok örökösei a mai kor lehetséges parasztjai - pedig a volt tulajdonosok nagyobb arányban váltak városi polgárrá, mint a volt szegények. Ügyetlen, mert nemcsak formákat nem kínált az új birtokok kialakításához, hanem máig gátolja a birtokok formálását. "Fortélyos félelem igazgat minket, s nem csalóka remény."

Mai hivatásomnak megfelelõen azt keresem, hogyan lehet e nem tervezett evolutív úton lévõ mezõgazdaság új intézménycsíráit megragadni és olyan formába önteni, hogy pár éven belül illeszkedni tudjunk az európai rendbe. Ebben az agrárprogramot megalapozó elemzésben az állam kényszerû feladatait kísérlem meg számba venni, s ezzel az írással tisztelgek tiszteletreméltó barátom, Szelényi Iván elõtt.
 

A magyar élelmiszergazdaság tevékenységi szerkezetét meghatározó tényezõk a hetvenes és a nyolcvanas
években - a szektor örökölt szerkezeti jellemzõi

A magyar élelmiszergazdaság 1991-ben - az akkor már évek óta tartó racionalizálódás ellenére - kirobbant általános válsága felkészületlenül érte az érdekelt szereplõket. Annak dacára, hogy az élelmiszeripari vállalatok egy része tisztában volt saját ingatag pénzügyi helyzetével, és a leggyengébb szövetkezetek már a folyamatos leépülés útján voltak, a magyar agrárrendszer befolyásos szereplõi sikeresnek tekintették a magyar mezõgazdaságot. Az az öntudat és önbizalom, amely a magyar politikai gondolkodást és az agrárium meghatározó szereplõit áthatotta, merített ugyan ideológiai forrásokból is - amilyen a magyar táj és a magyar parasztság különleges adottságaiban való hit, illetve a büszkeség, hogy a magyar politika át tudta átalakítani a szovjet kolhoz-modellt, és ezt a változatot az érdekeltek is a hetvenes évekre általában elfogadták -, döntõen azonban azon az élményen alapult, hogy a magyar mezõgazdaság sikeresen asszimilálta a modern agrotechnikát, látványos termelés- és termelékenységjavulást ért el. Hozamai és export-teljesítménye több területen a legfejlettebb országok színvonalát érték el.

A hetvenes évek végétõl az agrárius értelmiség megélte politikai emancipálódását, sõt, a nyolcvanas években még azt is, hogy a gazdasági rendszer piaci értékekhez igazodó modernizálódásában az agrárium intézményeit rendszeresen pozitív példaként emlegették. A többi szocialista ország mezõgazdasága számára a magyar modell követendõ példává vált, az élelmiszerkínálat bõsége és választéka vonzotta a bevásárló turizmust. Még a nyugati agrárgazdasági és gazdaságpolitikai irodalomban is sikeres, egyben-másban követendõ és mindenképpen versenytársként kezelendõ mezõgazdaságnak minõsítették a magyar agráriumot. S valóban - a közös piaci korlátozások okozta hullámzások ellenére - egyre jelentõsebbé vált a magyar élelmiszerek nyugati exportja is.

A piaci bizonytalanságnak a kilencvenes években kialakult mértékét a szereplõk annak ellenére nem ismerték, hogy például a sertésciklust sohasem lehetett teljesen leküzdeni, vagy burgonyából és almából a termelésingadozás visszatérõen értékesítési problémákhoz vezetett, illetve a lengyel és a jugoszláv konkurencia erõsödésével a bogyós gyümölcsök piacán, a gorbacsovi alkoholtilalom után pedig a borpiacon jelentkeztek túltermelési tünetek.

A hiánygazdaságból nemrég kinõtt rendszer törekedett arra, hogy ne vegye el a termelési kedvet - idõnként nagy gondot okozva ezzel a feldolgozó vállalatoknak - és, hasonlatosan a nyugat-európai gyakorlathoz, inkább ár- és támogatási szabályozásokkal érvényesíthetõ termeléspolitikában, mint piaci szívásokban és nyomásokban gondolkodott. Ráadásul a hetvenes évek végére a mezõgazdaság olyan stratégiai ágazattá vált, amelyen nem egyszerûen az élelmezés-biztonság és a falusi lakosság egy részének jövedelme múlik, hanem az agrobiznisztõl távol esõ területek biztonsága, mûködési feltételei is.

A tervgazdaság sajátos (doktriner, mert növekedési szimbólumokra figyelõ) gazdaságfejlesztési stratégiája és a KGST-szakosodás nyomán olyan nemzetgazdasági munkamegosztás alakult ki, amelyben a mezõgazdasági és élelmiszeripari export kitüntetett szerepet töltött be az energiaimportban. Ennek elfogadható áron való biztosítása nélkülözhetetlen volt a túlfejlesztett vas- és alumíniumkohászat fenntartása miatt. Ez a kohászat viszont azért kellett, hogy együtt a fokozódó keményvalutás agrárexporttal, biztosítani lehessen a valutát az elsõsorban Keletre szállító feldolgozóipar mûködtetéséhez, amely kétszerannyi nyugati importra szorult, mint amennyit képes volt keményvalutáért értékesíteni. A mezõgazdasági eredetû exportra tehát két okból is nagy szükség volt: szovjet relációban a gabona és a hús egyezménnyel biztosított energiahordozók miatt, nyugati viszonylatban pedig azért, mert minden technikailag megoldható export szükséges volt a feldolgozóipar mûködésének fenntartásához.

Ez a viszonyrendszer, amely kijelölte a nemzetgazdaság egészének a helyét a világpiacon és lehetetlenné tette, hogy az egyes területek maguk is megmérõdjenek. A magyar agrárágazat meghatározó részét jelentõ gabona-hús vertikum esetében például ez azt jelentette, hogy csupán analógiás meggondolások alapján tudhatta, aki akarta tudni, hogy gabonatermelésünk általában versenyképesnek tekinthetõ, hústermelésünk viszont - legalábbis az adott méretben és szerkezetben - nem. A hústermelés azért volt a termelõk zöme számára rentábilis, mert visszafogott volt a takarmány ára, és az exporttámogatásokkal egyensúlyban voltak tartva a húsüzemek. A látszólag irracionális mértékû húsexport-támogatás pedig azért volt menthetõ, mert KGST relációban egyébként is megalapozatlanok voltak az árak, és a cserébe kapott energiahordozókat épp ezért járulékkal pótlékolt áron adta tovább az állam. A járulék arányos része pedig fedezte az exporttámogatás jó részét.

Az elszámolásokban tehát a rendszer nagyjából egyensúlyban volt. Az esetleges piaci zavarok csupán szabályozási zavarnak tûntek.

A nyolcvanas évek elején a gazdaságirányításban történtek ugyan erõfeszítések arra, hogy visszaszorítsák az egymást fogó termelési-értékesítési körök együttes növekedésének fokozódó irracionalitását - ez az idõszak kedvezett is a közvetlenebb piaci megmérettetésnek kitett növényolaj-termelésnek -, de 1984-ben ez a racionalizáló gazdaságpolitikai irány vereséget szenvedett. Az 1985-ben elfogadott új ötéves terv újabb szívó hatást gyakorolt a gabona-hús vertikumra. Közben folyamatosan érvényesült a konvertibilis exportra törekvés szívó hatása. Így majdnem minden termelési és szervezési leleménynek esélye volt arra, hogy piacot találjon.

A nagyüzem és a kistermelés békésnek tûnõ koegzisztenciája a hatvanas évektõl 1988-1989-ig ezen a tágnak látszó piacon volt lehetséges. Mint ahogyan az is, hogy a mezõgazdaság vagy az élelmiszeripar bõvülése és technikai fejlõdése csupán a források és a szervezés kérdéseitõl függjön. A végsõ piacok kérdése politikai kérdéssé torzult.

A gazdálkodók közti viszonyok. A termékpiacok nagyobb része azért sem mutatott a nyílt versenypiacokhoz hasonló tüneteket, mert a mezõgazdasággal kapcsolatban álló szervezetek zöme szakvállalatokba volt szervezve. A területileg és ágazatilag illetékes vállalatok rendszere erõsen monopolizált (esetleg oligopolizált) piacokra vezetett. Ám a szocializmusban létezõ monopóliumok logikája fontos jegyekben eltért a tõkés piacon monopóliumteremtésre törekvõ vállalatokétól. Így például nem csak és nem is elsõsorban a jog korlátozta tevékenységüket, hanem a politikai-igazgatási rendszer tisztviselõi. Nem törekedtek, mert nem is törekedhettek integrációs láncok kialakítására, kölcsönös függések megteremtésére. Piaci pozíciójuk stabilizálásának szinte egyetlen eszköze a szakágazati kartell. Ezért a mi körülményeink között a mezõgazdasági termelés, a távlatosabb befektetések biztonsága miatt elengedhetetlen összefonódások, integrációk szervezõdésének középpontjában sem élelmiszeripari vagy kereskedelmi vállalatok álltak, hanem a mezõgazdasági vállalatok és vállalkozások egymásba kapaszkodó hierarchiája alakult ki. (S a mezõgazdasági vállalkozások döntõen pozíciókülönbségekbõl és csak kisebb részben leleménybõl fakadó differenciálódása az adott viszonyok közt politikai-ideológiai nyomatékot kapott, és ezzel a sorsszerûség és a természetesség látszatát keltette.)

A vállalkozási hierarchia alsó szintjét a "nagyüzem integrálja a kistermelést" formula fejezte ki. Egyrészt a mellékfoglalkozású és a családi mezõgazdasági vállalkozás földhasználata nagyobb részt a nagyüzem földhasználati rendszerébe volt (és részben van ma is) illesztve, ami persze megfelelõ tevékenységstruktúra esetén a kisvállalkozás számára is elõnyös, és a kistermelés szolgáltatásainak zöme a nagyüzemtõl függött. Másrészt a nagyüzem vezetése tudatosan törekedett arra, hogy kiegészítõ életteret biztosítson a dolgozók családjának és - ha lehetõség van rá - bevonja üzleti rendszerébe a háztáji és a kiegészítõ gazdaságokat is. Ennek az integrációs formának jogi és ideológiai túldimenzionáltsága azzal járt, hogy négy különbözõ üzleti viszonyt egyazon formába fogott bele. 1. a nagyüzemi munkaszervezetben felhasznált túlmunkát; 2. a nagyüzem üzleti-értékesítési rendszere számára kialakított termeltetést (például a Korai Zöldségtermesztési Rendszer tagszövetkezetei) - ezt a viszonyt nevezhetjük valóban integrációnak; 3. ügynöki felvásárlói és alkalmi szolgáltatói kapcsolatokat azok számára, akik az élelmiszeripar vagy a nagykereskedelem részére termelnek - ez volt a legáltalánosabb; 4) elõre meghatározott szolgáltatói kapcsolatokat (például szántás zöldségtermelõknek vagy növényvédelem gyümölcstermelõknek) azokkal, akik saját célra vagy a nagyüzemtõl függetlenül kialakított értékesítési lánc számára termeltek.

Mivel különbözõ tartalmú gazdasági viszonyok ugyanabban a hatalmi rendszerben, hasonló fogalmak alatt szervezõdtek, a 3. és a 4. típusban gazdálkodó háztáji és kisegítõ gazdaságok igyekeztek függetleníteni magukat a nagyüzem diktálta kényszerformáktól. Ezt a függetlenedést segítették az élelmiszerpiac (export, bevásárló turizmus, hazai felhasználás) szívó hatása miatt bekövetkezett fejlemények:

a) A hetvenes évek közepére jelentõssé vált a nagyüzemektõl független (fõképp nem mezõgazdasági foglalkozású) emberek kistermelõ gazdaságainak árutermelése. Így a kistermelõk piaci kapcsolatai, a magántulajdonú termelõ- és mûvelõeszközök - elsõ idõszakban még kényszerújításokon alapuló - elterjedése lehetõvé tették, hogy a második gazdaság saját üzleti, szolgáltató és munkacsere hálózatai kialakuljanak. Ezen a bázison a családi vállalkozások látványos differenciálódása következett be.

b) A nyolcvanas évek racionalizáló és korlátozott liberalizáló törekvései tovább formálták a nagyüzemek üzleti szervezetét, és így a különbözõ természetû kistermelõi csoportok - gyakran függetlenül attól, hogy ideologikusan háztájiról vagy más gyökerû családi vállalkozásról volt-e szó - sok helyen önállóan csoportosultak és saját szolgáltató szervezetet alakítottak ki vagy szerzõdésekkel tették világossá viszonyukat a nagyüzemmel.

c) A nyolcvanas évek végére több nagyüzemben vállalkozási hálók jöttek létre, és ennek kapcsán kialakultak olyan önálló szolgáltató vállalkozások, amelyek a saját nevükben vállaltak munkát, illetve szerzõdtek, és olyan önálló - többnyire bérleti alapon mûködõ - termelõegységek, amelyek maguk is a második gazdaság szolgáltató és piaci kapcsolatépítõ rendszerére támaszkodtak.

Ezek a változások a nyolcvanas évek végére azzal jártak, hogy halványult a nagyüzemek kitüntetett szerepe az élelmiszeriparral és az export célú kereskedelemmel való kapcsolatépítésben. Új típusú ügynöki hálózat kezdett kialakulni.

A mezõgazdasági vállalatok és vállalkozások gazdasági hierarchiájának második szintje a termelési rendszerekben jelent meg. Ezek a rendszerek saját céljuk szerint a szaktanácsadást és tapasztalatcserét, valamint az összehangolt technológiai fejlesztést szolgálták. Rendszeralakító tevékenységük lényege azonban az volt, hogy - különösen a hetvenes években - külkereskedelmi kapukat teremtettek a hivatalos illetékességen alapuló -, és így szükségszerûen kartellként viselkedõ intézményrendszer (állami külkereskedelmi vállalatok, monopóliumok) kikerülésére.

Mivel a kivételezettség, a kiváltságok a rendszergazda szervezetekhez kapcsolódtak és ezek vezetõinek hatalma megtörte a nagyüzemi vezetõk "rendi demokráciáját", kezdettõl erõteljesek voltak a gazdaságilag sikeres, de a kiváltságokból kimaradt gazdaságok emancipációs törekvései. Mind a rendszerek, mind a rendszergazdákkal rivalizáló, önálló üzleti stratégiát választó nagyüzemek kialakítottak olyan szervezeteket és funkciókat, amelyek helyettesíteni tudták a modern, többé-kevésbé nyitott piacokon kifejlõdött agrobiznisz intézményeit és funkcióit. Ezért nem korlátozódott egy-egy modernizációs hullámra, hanem folyamatossá vált a technikai újítás, természetes részeként adaptálhatta a magyar gabona-hús, ipari növény szektor és tejgazdaság az amerikaias és az észak-európai technikát. Ezek a szervezõdések biztosították a célzott, minõségi termelés kultúrájának elterjesztését, a biológiai és növényvédelmi tudatosság beépítését a termelési kultúrába.

Mégis, ezek a versenyzõvé váló hálózatok is részei, foglyai és megalkotói voltak az intézményesen zárt nemzetgazdaság teremtette látszatvilágnak, a politika, a hivatalrendszer és a piac sajátos összefonódásának. A kezdeményezésnek és a kulturális újításnak nálunk sokkal több góca tudott így kialakulni, mint bármely más szocialista országban. Ezek az újítások, üzletpolitikai és szervezési innovációk egyetlen, rendiesen elkülönült társadalmi csoporton belül mentek végbe.

A magyar mezõgazdaság, a differenciálódási és racionalizálódási folyamatok ellenére, a nyolcvanas évek végéig nem haladta meg a tayloriánus szervezési elveket és azt, hogy - a tayloriánus elvekbõl és a magyar falu hagyományaiból is következõen - kasztokra tagolja a munkaszervezeteit. De nemcsak a tervgazdaság természetébõl következett ez a mindent átható taylorizmus, hanem az agrárértelmiség természetébõl is. Hiszen az agrárértelmiség épp a tayloriánus eszmék révén tudta átvenni a hatalmat a pártbürokratáktól és az "élparasztoktól". Így hiába léteztek itt amerikaias üzemméretek, hiába uralkodtak a - még Nyugat-Európa egyes agrárgazdászai által is irigyelt - amerikaias technológiai modellek, a magyar agro-biznisz társadalmi természete nagyon fontos jegyekben eltért az amerikaitól.

1. A tulajdon korlátozott szerepe miatt a vezetõi elit értékvilága határozta meg, hogy mi intézményesülhet.

2. A piacok nem voltak nyíltak - csak a felhatalmazott szereplõk versenyére korlátozódtak -  így nem volt elég hatékony a technológiák, szervezési módok, vállalkozások és személyek szelekciója, túl késõn váltak effektívvé a pénzügyi korlátok.

3. A vállalkozás (menedzsment) és a munkavégzés - még a legigényesebb munkák esetében is - társadalmilag elválasztott maradt.

4. A szakmai kultúrák változása sok területen kasztokba zárva ment végbe. Egyáltalán nem járt együtt a gazdálkodói kultúra változásával, tömegesedésével és a politikai kultúra fejlõdésével.

5. Bár az egyes termelési fázisok termelékenységének növekedése folyamatos volt és a hetvenes évek átfogó technológiai váltása után néhány területen - fõleg a szántóföldi mûvelésben - javult az eszközhatékonyság is, az élelmiszergazdaság egészének tõkehatékonysága folyamatosan romlott. És nem csupán abban a mértékben és azokon a területeken, ahol ez a munkaerõnek eszközökkel való kiváltásával magyarázható. A romló tõkehatékonyság alapvetõ oka a rosszul - mert többnyire input-oldalról és mezõgazdasági üzemszervezési meggondolások alá rendelve, nem pedig a végsõ felhasználó által - integrált kooperációs láncok nagy rendszervesztesége volt. (S nem csupán a mezõgazdaság és az élelmiszeripar vagy a fogyasztói kereskedelem közti láncban, de a nagyüzemeken belüli láncokban is.)

A gazdaságok vagy a szövetkezetek szintjén a rosszul összehangolt üzemi rendbõl fakadó rendszerveszteséget gyakran elfedte vagy kompenzálta a jelentõs mértékûre nõtt, általában nagy forgási sebességû nem-mezõgazdasági kiegészítõ tevékenységek (az úgynevezett melléküzemágak) nagy aránya. Ezek leválása vagy tönkremenése aztán hirtelen érzékletessé tette a meztelen igazságot.

A korabeli elemzõk látták, ha akarták, a résztvevõk pedig mindig tudtak az összekapcsolódó láncolatok egyes fázisaiban rendszeresen újratermelõdõ eszközpazarlásról, máshol pedig a krónikus eszközhiányról. Az adott viszonyok közt azonban nem alakulhatott ki megfelelõ összehangoló mechanizmus. Például a húsipar modernizációját kísérõ sertésvertikum újjászervezési kísérletek, vagy a konzervipar és a konzervipari termeltetés újjászervezésére tett kísérletek kudarcai jelezték, hogy a piaci és álpiaci intézmények, egymásra nem adekvátan reagáló kultúrájú csoportok együttmûködésében szervezõdött láncok létre tudnak ugyan jönni - az integráció létezik, a gazdaság mûködik -, de a kényszerû egymásrautaltság, a láncok sok kapcsolatának fedezettsége (a "nyílt piac" hiányában) korlátot állít az ésszerûsödési folyamatok útjába.

Az élelmiszergazdaság tõkehatékonyság-romlásának másik oka az volt, hogy a nemzetgazdasági determinációk szerkezeti hatásai a rosszabb tõkehatékonyságú területek növekedése irányába hatottak. S általában rossz volt a szerkezeti hatása az agrárlobby által elért (már említett) politikai sikereknek is. Még mentesítõ ideológia is akadt: "az állattenyésztés a mezõgazdaság nehézipara". Ugyanakkor a fennálló szervezési elvek nem tették lehetõvé, hogy az állattenyésztés ne a szántóföldi üzemeknek alárendelten, hanem például az amerikai tehenészfarmok analógiájára szervezõdjön.
 

A tartós agrárválság a kilencvenes években - a nyílt válság és következményei

Természetes, hogy a külsõ kereslet hirtelen összehúzódása - elõbb a borpiacon, majd a gabona-hús vertikumban - a belsõ kereslet (és bevásárló turizmus) elsõ nagyarányú csökkenése és a támogatások gyors leépítése 1991-re összetörte az élelmiszergazdaság kooperációs rendjét. A környezetváltozásra 30 százalék felettire nyílt az agrárolló, a hivatalos és a szürkegazdaság szokás által szabályozott határvonalai összeomlottak, és aki csak tehette, igyekezett tevékenységének minél nagyobb részét átvinni a szürke sávba. Szaporodtak a jóhiszemûen és önmaguk számára is érthetetlen módon ellehetetlenült szereplõk (akik így gyakran szélsõséges magatartásra kényszerültek: nem vállalták kötelezettségeiket, csaltak, csalárd csõdöt jelentettek). Az élelmiszeripar - fõleg a konzervgyártás és a húsipar egy része fizetésképtelenné vált; a kereskedelem fizetõképessége is megrendült.

A bankok megoldhatatlan dilemma elé kerültek: hagyják-e veszni kinnlévõségeikkel együtt ügyfeleiket vagy vállalják a kétes követelések fokozását? Hol lehet egzakt értékelési, döntési kritériumokat találni? Hogyan lehet kezelni saját ügyintézõik beidegzett (vagy esetleg korrupt) lojalitását az ügyfelek iránt? Hiszen a közvélemény és a politikai fórumok igénye is az volt, hogy az átvészelést, a munkahelyek, a termelési kedv megõrzését segítsék.

Az általános bizalmi válságot fokozta, hogy ellehetetlenültek nem csak a már korábban is csúzdán levõ vállalatok és gazdaságok, hanem olyanok is, amelyeknek hitük szerint piacvezérelt, mintaszerû fejlesztéseik voltak (de a váratlan árvesztések miatt megfojtották õket a hitelek), és az új szereplõk közül is sokan, akik a nyolcvanas évek végének kitágult szabadságának eufóriájában hívták létre - önmagukba és szerepükbe vetett hittel - karakteres termelõ, szolgáltató vagy kereskedõ vállalkozásukat.

Ahogyan a nagyipari cégek ellehetetlenülése magával rántott sok melléküzemet és magániparos hálózatokat, úgy egy-egy élelmiszeripari vállalat vagy egy-egy nagyüzem tönkremenetele kistermelõi hálózatokat tett szintén lehetetlenné. A nagyüzem és a kisüzem koegzisztenciája bizalmatlansággal telt meg. A bûnbakkeresés és az irracionális sors megszemélyesítésének igénye felfûtötte a paranoiára hajló ideológiákat és új, máig ható téveszméket termelt.

Az agrárius és a paraszti hagyomány mindig is hajlott arra, hogy a politikai döntéshozásban keresse a sorsfordulók okát. Ezt a beállítódást erõsítette a szocialista "piacgazdaság" gyakorlata, amely egyrészt a piac és a politika összetartozásának élményét nyújtotta, másrészt a tervgazdaság ideológiája vállalta is a felelõsséget a sorsért. Az, amit a magyar lakosság tud a nyugat-európai agrárprotekcionizmusról, szintén erõsíti azt a hitet, hogy az államnak kötelessége gondoskodni agrártermelõinek biztonságáról. (Jóllehet a lakosság vajmi keveset tud e "gondoskodás" szelektáló és kötelezettségeket meghatározó jellegérõl.)

Az, hogy hiába várták az államtól az értékesítési és fizetési problémák megoldását (márpedig a kisparaszti szemlélet szerint "a mi dolgunk az, hogy termeljünk, az államé, hogy megvegye"), kormányellenes eszméket szült. "Antallék megegyeztek a magyar mezõgazdaság tönkretételében, hogy könnyebben befogadjanak minket az Európai Közösségbe". "Már megint a mezõgazdaságot áldozzák fel a politika oltárán." Még a túltermelés miatt kényszerû tehénvágások veszteségének kompenzálására a kilencvenes évek elején adott 10 000 forintos fájdalomdíjat sem képes másképp kezelni az agrárius közvélemény, csak a visszafejlesztési törekvések bizonyítékaként.

Az állammal szembeni bizalmatlanság különbözõ státusú csoportokban való rögzülésének jelentõs szerepe van abban, hogy az 1992 óta létrehozott (piaci, érdekvédelmi) intézményrendszer inkább színjátékot játszik, nem pedig jól tagolt alkukat folytat le. Hisz a különféle törvények által létrehozott vagy elfogadott testületeknek is korlátozott a hitele, és mindegyiknek látványos akciókkal kell igazolnia magát.

A téveszmék másik dimenziója a politikai színpadokról is kapott támogatást - és természetesen sok valós élmény is erõsítette. Sokan a régi elit tagjainak, köztük a "zöldbárók"-nak az önzésével, pozícióféltésével is magyarázták a válság egyébként szükségszerûen szelektív hatását. S valóban: a kooperációs kapcsolatok személyes és réteghez kötött jellege, az a tény, hogy a nagyüzemek vezetõinek a hirtelen nagyon is effektívvé és rövid távúvá vált pénzügyi korlátok mellett erõsen meg kellett gondolniuk, hogy az együttmûködési rendszer melyik köréig húzzák vissza a szolidaritási hálót, valamint a szövetkezeti és vállalati vezetéseken belül megindult pozíció-háborúkból fakadó befeléfordulás fokozta a volt partnerek (például kisüzemek) magárahagyottság-élményét.

Az állam döntési rendszere úgy mûködött, mint amelyik már a válság utáni új rend kialakításával van elfoglalva. Létrehozta a tulajdonreform (a privatizáció) jogi rendjét meghatározó törvényeket, elkezdte építeni az új elvû szabályozás és az új elvû kooperációk rendszerét. A tulajdon rendezése kifejezetten azt az elvet követte, hogy lehetetlenítse a mezõgazdaság szocializmusból örökölt rendies alapon szervezett kooperáció továbbélését. Ezen belül a földtulajdon szétosztásakor semmilyen agronómiai, birtokalakítási szempontra nem volt figyelemmel. A kárpótlási és még inkább a földkiadási törvény logikájából elaprózott parcellák következtek, az új tulajdonosok nagyobb része nem foglalkozik mezõgazdálkodással, sõt, nem is az adott településen él. Miközben a tulajdonrendszer változása radikális volt, az üzemrendszer változása azért nem volt annyira radikális, mert a piaci lehetõségek közvetítési mechanizmusa nem volt megfelelõ. Ez mélyítette az agrárágazat válságát és nehezítette a struktúraváltást.

A piaci sokk, a kulturális sokk és a gyakorlattól elrugaszkodott tulajdonos-teremtés még nagyobb és tartósabb termelés-visszaesésre vezethetett volna, mint ami bekövetkezett. Mégis az agrobiznisszel kapcsolatos kulturális minták gazdagsága, a kényszerû támaszkodás az örökölt és begyakorolt együttmûködési mintákra és az új szereplõk alkalmazkodása ehhez az örökséghez biztosította, hogy agrárágazatunk minden egyes részköre találjon formát a továbbmûködésre. Sok volt szocialista országban azért lehetetlenült el az agrártevékenység és színtere, mert a mûködéshez szükséges termék- és szolgáltatási kapcsolatokat nem tudják biztosítani, nálunk viszont legfeljebb néhány szereplõ konoksága miatt támadnak ilyen problémák.

Az örökölt korábbi kooperációs rendszer szétesett. Mintáiból, szervezeteibõl és összefonódott részköreibõl új rend van alakulóban. Ez a rend piacvezérelt, és minden önálló egysége erõs szelekciós nyomás alatt áll. Nem hasonlít sem valamelyik közéleti csoport által elképzelt ideálképre (családi gazdaságok gyors terjedése), sem pedig az aggodalmaskodó agrárgazdászok rémképeire (kis parcellákon primitív körülmények között gazdálkodók tömege). Gyenge azonban a tõkevonzó képessége és gyengén integrált: a piaci szívóhatásokat sok részköréhez nem tudja eljuttatni.¹ Ezért erõsen differenciált is: gyorsan terjeszkedõ és könnyen ellehetetlenülõ szereplõi egyaránt bõven vannak.

Az, hogy jogrendünk és fõképp tulajdoni rendszerünk nincs összhangban a valóságos üzemrendszerrel, amelyben dominálnak az amerikaias nagygazdaságok, ám a birtokok 80 százalékban kistételû bérletekbõl állnak, korlátozza a távlatos beruházást és ambivalens stratégiákra készteti a nagyvállalkozókat és szövetkezeti vezetõket. (Például egy nagyüzemben a belsõ személyi kör minél több föld megvásárlására törekszik, hogy az üzem, különösen pedig a tehenészet és az intenzív kultúrákat is tartalmazó forgók biztonságát megõrizze. Ezzel azonban erõsítik a társaságon belüli saját pozíciójukat is, amely ha meginogna, õk magángazdaként is folytathatják a gazdálkodást, a többiek azonban ellehetetlenülnek.) A bérletekért eltérõ feltételekkel folyó küzdelem kiszámíthatatlanná teszi a birtokhatárok változását, s így még az igényes földhasználat is korlátozva van.

A nagyüzemtõl, nagygazdaságtól önként vagy kényszerûségbõl függetlenedett részkörök (elsõsorban zöldpaprika-, szántóföldi zöldség- és gyümölcstermelõk, sertéstartók) esetleges, a kulturális hagyományokba rejtett kooperációs rendje, piaci kapcsolatai veszélyeztetettek. Nem tudtak kialakulni sem olyan nyílt piaci formák, sem olyan társas vagy termeltetõ szervezetek, amelyek biztonságot és fazont adnának mûködésüknek. Ennek ellenére e csoporton belül is vannak sikeres gazdaságok és sikeres vállalkozások. Különösen ott, ahol ennek szervezetcsírái (például gyümölcs-, szõlõ-, tojás-, libamájtermelõ szakcsoportok, primõrtermelõ értékesítési társulások) már a nyolcvanas években létrejöttek. A nagyüzemekre, nagyvállalkozókra utalt  családi gazdaságok  differenciáltsága  hasonló természetû, de még nagyobb mértékû, mint a nyolcvanas években volt. Esélyeik azonban jóval szórtabbak.
 

A mezõgazdasági üzemrendszer Magyarországon - az EU-ba illeszthetõség kérdése

A nyugati tipológiák csak korlátozottan alkalmazhatók a magyarországi viszonyokra. Már csak azért is, mert eltérõ társadalmi-kulturális tartalmak vannak mögöttük. Ennek ellenére bizonyos megfeleltetésekre van lehetõség. A volt mezõgazdasági nagyüzemek utódszervezeteinek legfontosabb jellemzõit jól leírják a termelõszövetkezet és az ipari farm kategóriái. A nagyüzemekbõl kivált, elsõsorban a korábbi elit által irányított gazdaságok, az újonnan létrejött nagy vállalkozások, valamint a kereskedõk irányította gazdaságok a családi korporáció sajátos formáinak tekinthetõek. A középparaszti gazdaságok jellemzõi megegyeznek a családi gazdaságokéival. Ezeknek az üzemtípusoknak közös ismertetõjegye, hogy vezetõik teljes munkaidõben tevékenykednek. A részmunkaidõs gazdaságok fogalmán Magyarországon különféle tevékenységû és változatos társadalmi természetû üzemet érthetünk.

Mindent egybevetve, az EU és a magyar mezõgazdaság szerkezete eltér egymástól. Az EU-ban a családi gazdaság a meghatározó. Nálunk a vegyes üzemrendszerû mezõgazdaságban a családi gazdaságoknak korlátozott a szerepe, az amerikaias méretû, társasági vagy termelõ szövetkezeti formára szervezett nagygazdaságok dominálnak, és az elõbbiekhez nagyszámú kiegészítõ jövedelem céljából fenntartott törpegazdaság (részmunkaidõs gazdaság) kapcsolódik.² Az ország valamennyi térségében (természetesen eltérõ összetételben és arányban) megtalálható mindhárom üzemforma. A másik fontos eltérés: a magyarországi mezõgazdasági üzemek földterület szerinti szóródása szélsõségesebb, mint az EU-belieké. A kisbirtokok nagy száma miatt az átlagos birtokméret ugyan egy hektár körüli, de a meghatározó szerepû állami gazdasági utódszervezetek átlagmérete valamivel 2000, a különféle szövetkezeteké pedig 1700 hektár alatt van. Említésre méltó ugyanakkor, hogy a 10 hektárnál nagyobb gazdaságok átlagmérete 30 hektár körül alakul, ami azt is jelzi, hogy agrárágazatunkban ha nem is meghatározó, mindenesetre fokozatosan bõvülõ szerepkörben lehet számolni a családi gazdaságokkal is. (Egyébként a törpebirtokok száma túlbecsült, ennélfogva az átlaggazdaság mérete alábecsült.)

1996-ban összesen mintegy 1,0-1,1 millió család volt érdekelt a hazai mezõgazdasági termelésben. Egyre markánsabban elválnak egymástól a kiegészítõ tevékenységben (másodfoglalkozásúként) gazdálkodók és a hivatásszerûen tevékenykedõk. A rendszerváltás elõtt a részmunkaidõs gazdaságok a termõterület kb. egytizedét használták, 1996-ban mintegy az ötöde volt a használatukban. Hozzávetõleg 800 ezer család szerzett kisebb-nagyobb jövedelmet vagy termelte meg saját élelmiszer-felhasználása egy részét ebben a formában. A földterület másik négyötödét a teljes munkaidõs gazdaságok használták. Ez utóbbiak egyik csoportját alkotják a volt termelõszövetkezetekbõl és állami gazdaságokból létrejött új szövetkezetek és gazdasági társaságok. A földterület mintegy kétötödét mûvelik meg. Másik csoportjukba olyan új közép- és nagygazdálkodók, illetve társaságok tartoznak, amelyeket kereskedõk, korábbi szövetkezetekbõl kivált kiscsoportok, nagyvállalkozók, középparaszti mentalitású gazdálkodók irányítanak. Az 1996-os évben hozzávetõleg 200 ezer család volt érdekelt a hivatásszerû (elsõsorban árutermelést folytató) mezõgazdasági tevékenységben.
 

Az amerikaias méretû üzemek

Az amerikaias méretû gazdaságok közé tartoznak a tsz, az állami gazdasági utódszervezetek, a szövetkezetek szétválásából keletkezett gazdaságok, az újonnan létrejött mezõgazdasági társaságok, a mezõgazdasági nagyvállalkozók egy része. Ezek mindegyike árutermelést folytat (a versenypiacon jelennek meg), a mezõgazdaság "versenyszférájába" tartozik. Versenyképességük erõsítése mind bel-, mind kül-piaci szempontból kívánatos. Sajátosságok a következõk. a) a gabonával forgóba tudnak rakni ipari növényeket és szántóföldi zöldségeket; b) képesek arra, hogy a gabonapiac önálló szereplõi legyenek; c) a gabonatermeléssel kombinálni tudják a piaci léptékû nagyüzemi állattartást. Az állattartási vertikum nagy része az üzemen belül van (a raktározást és a tápkeverés utolsó fázisát kézben tudják tartani).

Noha a hazai óriás méretû gazdaságok az amerikaias üzem jellemzõit viselik magukon, szociális természetüket illetõen különböznek a hasonló méretû amerikai és az európai üzemektõl.

- Nem egyszerûen társas vállalkozásokról van szó, hanem arról, hogy e szervezetek másoknak a társas vállalkozásai. A magyar mezõgazdasági szövetkezetben és nagylétszámú társaságban a menedzsment nagy önállósággal rendelkezik, lényegében nem a tulajdon alapján irányít; a döntéseket sok érdekelttel kell egyeztetetni, ezért "átpolitizálódnak"; az üzleti döntéseknek nagy a nyilvánossága, miközben sokan kiszolgáltatottnak érzik magukat a szervezet számukra áttekinthetetlen volta miatt. Ezzel szemben az "eredeti" amerikaias gazdaságot az jellemzi, hogy a) azok irányítják, akik tulajdonosai és elõmunkásai is a vállalkozásoknak; b) a kapcsolatrendszer személyes, az együttmûködõk a baráti, szomszédsági és családi körbõl kerülnek ki, így a munkaszervezet tagjai egyéb szálakon is függnek egymástól. A döntéseket csak szûk körben kell egyeztetni, a szervezet átlátható.

- A magyar nagyméretû gazdaságok több kasztra tagolódnak, a történelmi szerepmegosztás megmaradt, a mûködési módjuk továbbra is tayloriánus, az uradalmi és szövetkezeti hagyományokat megõrizték. Ez ugyanakkor azt is lehetõvé teszi, hogy változatosabb rendszert alakítsanak ki, mert a dolgozókat alvállalkozóként alkalmazzák a munkaigényes fázisban. Az önálló szolgáltató és értékesítési rendszer pedig szolgáltatásokat tud nyújtani a kisüzemeknek, amelyeknek a kereskedelmét magához tereli.

A hazai nagyméretû üzemeknek a fentiekbõl következõen több hátránya és elõnye van. Hátránya, hogy a mûködési rend belsõ veszteségei nagyok. E veszteségek okai között említhetjük a döntések "átpolitizálását", azt, hogy sok résztvevõre kell tekintettel lenni, a tayloriánus munkaszervezés mezõgazdaságbeli alkalmazásának gondjait, illetve azt, hogy a nagy szervezetben különféle tevékenységi körök vannak pénzügyileg összekapcsolva, továbbá, hogy erõs a kényszer-szolidaritási hajlam ("az egyik terület segítse ki a másikat"), ami rontja a hatékonyságot. Elõnye viszont, hogy mûködõképes az adott kulturális hagyományok között (ellentétben a mezõgazdaság más területeivel, például a törpegazdaságokkal); közvetlenebb piaci kapcsolatot tud fenntartani a feldolgozókkal, a kereskedõkkel, a boltokkal; a vezetése profi (el tud igazodni a termékminõség kérdésében, a technológiai és pénzügyi konstrukciókban, ami nélkül bizonyos minõségi árukat nem lehet elõállítani); a különféle tevékenységi körök hátránya mellett kedvezõ tulajdonsága, hogy a több lábon állással mérsékli a kockázatot, és a kisüzemek egy része is bekapcsolódhat a nagyok vetésforgójába.

A kulturális hagyományok és az adott helyzet miatt a szóban forgó nagyméretû gazdaságokat nem lehet megszüntetni súlyos termelési zavarok nélkül. Fokozatos átalakításuk, illetve változásra késztetésük viszont lehetséges és kívánatos. Márcsak azért is, mert nem lesznek automatikusan versenyképesek az uniós piacon. A változtatásra késztetés egyrészt a konkurenciát és egészséges kihívást jelentõ közepes méretû családi gazdaságok tevékenysége és terjedése segítésével lehetséges³, ami az EU illeszkedés és forrásszerzés okán is helyes irány. Másrészt, új kooperációs formákat célszerû serkenteni, amelyek - ma nincs itthon mintájuk - alternatívát jelentenek a nagyméretû gazdálkodási formával, üzemtípussal szemben.
 

A családi (középparaszti) gazdaságok

Az ország valamennyi vidékén megjelentek olyan középparaszti gazdaságok, amelyek fõleg családi munkaerõre támaszkodnak, ugyanakkor ide tartozik az új mezõgazdasági nagyvállalkozóknak egy csoportja, amelyben a gazdaság mérete nem haladja meg a középparaszti szintet. A középparaszti gazdaságok egy része árutermelést folytat (a versenypiacon jelenik meg), és így a mezõgazdaság "verseny-szférájában" tevékenykedik, egy másik részük viszont szûkebb (helyi) piacra termel, vagy a család és a rokonság szükségletének kielégítésére összpontosít, az árutermelés csak kisebb szerepet játszik gazdálkodásában. A versenyképesség, a gazdálkodás színvonalának javítása tehát elsõsorban az árutermelésre (vagy potenciálisan bekapcsolódásra) képes középparaszti gazdaságok fejlõdésének feltétele. A középparaszti gazdaságoknak - amint említettük - elsõsorban versenygeneráló szerepük van, ám piaci dominanciájuk nem lehetséges. Azért nem, mert a hazai tanyarendszer viszonylagos fejletlensége, az agrárágazat alacsony tõkefelhalmozó képessége korlátot állít a középparaszti gazdaságok stabilizálódásának és növekedésének.

Számuk és szerepük növekedését segítheti szolgáltatási, innovációs és piachoz kapcsolódási szükségleteik kielégítése. Ma az újjászületett szolgáltatások (mûvelõ és növényvédõ szolgáltatások, fuvarozás stb.) zöme a szürke gazdaságban jelenik meg, ezért nem tudnak innovációs segítséget és termelésbiztonságot nyújtani. Ugyanakkor a féllegális, legális szolgáltató vállalkozások (gépkörök, növényvédelem) egyelõre nem megfelelõ színvonalúak. A középparaszti gazdaságok igénylik az önálló (input és output) szolgáltató (vállalkozási) rendszer kiépülését. (Ami egyébként a részmunkaidõs gazdaságok mûködését is segíti.)

- Alapvetõ az input szolgáltatások rendezett piacának kialakítása. Ezáltal például a táp- és tenyészanyagot szabványosítani és a minõséget ellenõrizni lehet. A mûvelõ, növényvédõ, betakarító vállalkozások polgári jogi felelõsséggel, azaz biztonságot nyújtva végzik tevékenységüket. A fajta, a berendezés és a technológia elõállításával foglalkozók pedig olyan ügynököket alkalmaznak, akik garanciát jelentenek.

- A középparaszti gazdaságok a szükséges mûvelõ, vegyszerezõ és szállító szolgáltatásokat gyakran erejüket egyesítve, szövetkezet létrehozásával biztosíthatják, illetve beszerzési és értékesítési szövetkezetet is alakíthatnak. E gazdaságok szövetkezése nemcsak a beszerzést és az értékesítést segíti, hanem a nagyobb élelmiszeripari feldolgozó vállalatokhoz kapcsolódást is, ami ugyanakkor a belépõk szelektálását is megoldja. Attól függõen, hogy a középparaszti gazdaságok milyen méretû és célú szövetkezést hoznak létre, eltérõ feladatok ellátását remélhetik e szervezõdési formától. Így a kereskedelmi jellegûek mellett létrejöhetnek a tápkeverésre, a géphasználatra, kisebb vágóhidak felépítésére és üzemeltetésére stb. vállalkozó szövetkezetek is. Ez utóbbiak megléte sem zárja ki, hogy például egy közeli tápkeverõ vállalkozástól is vásároljanak takarmányokat. A középparaszti gazdaságok tehát a maguk alkotta szervezetek révén aktív piacpolitikát képesek folytatni. A szervezeti sokszínûség biztosítja, hogy ne kényszerkapcsolatok irányítsák a termelõi, feldolgozói és forgalmi együttmûködést. Egy-egy gazdának több szövetkezetbe is célszerû belépni.

- A magyar gazdálkodási kultúrából fakadóan ma a kereskedõk közül sokan a feldolgozóipar számára gyûjtenek mezõgazdasági nyersanyagot (szerzõdnek, termeltetnek, felvásárolnak), ugyanakkor szabadpiaci kapcsolataik is vannak. Ezeket a kereskedõket, hogy megbízhatóak (polgári jogi felelõsség) legyenek, célszerû céhesíteni. Ma ugyanis nem "normázottak". Például a terménykereskedõ ügynöki vállalkozások fontos szerepet tölthetnek be a középparaszti (és esetenként a részfoglalkozású) gazdaságok árupiachoz kapcsolásában. Másfelõl szaktanácsadói feladatokat is elláthatnak (például a növényvédelem, a technológia megválasztása és alkalmazása, a géphasználat stb. terén). A középparaszti gazdaságok finanszírozásában egyes kereskedelmi bankok, hitelszövetkezetek, esetleg befektetõi társaságok közvetlenül is részt vehetnek. Az ügynöki vállalkozások a hitelnyújtás esetében is megjelenhetnek, például mint egy bank vagy jelzálogbank ügynökei közvetítik a hiteleket.
 

A részmunkaidõs gazdaságok

A részmunkaidõs (mellékfoglalkozásban mûködõ) gazdaságok fontos szerepet fognak játszani a mezõgazdaságban. Közvetlenül és közvetve csaknem egymillió ember lesz érdekelt ebben a tevékenységben. A mezõgazdasági termelés jelentõs hányada továbbra is innen kerül majd ki. A szóban forgó gazdaságoknak különféle típusai vannak. Az elsõ a specializált árutermelõ gazdaság. A második a háztartást olcsóbbító, alapvetõen önellátásra és csak idõnként eladásra termelõ gazdaság. Más megközelítésben is csoportosíthatók a részmunkaidõs gazdaságok. Egy részük közvetlenül a városi piacokra termel, a kofa-kereskedelem bázisa. Másik részük a mezõgazdasági nagyüzemekkel kooperál: így bekapcsolódhat a vetõmagtermelésbe, tömbösített zöldségtermelésbe, bérhízlalásba stb. Harmadik csoportjuk a középparaszti gazdálkodók családi vagy baráti körébe tartozik: a középparaszti gazdaságok vetésforgójába csatlakozik (például bolgár kertészet, dinnyetermelõk, dohánytermelõk). Együttmûködésük gyakran ölti munkacsere formáját, értékesítési és/vagy szolgáltatási kapcsolataik összefonódnak. A mellékfoglalkozásban tevékenykedõ gazdaságok bizonyos csoportjai kistermelõi társulásokat hoznak létre. Így tudják biztosítani a nagyüzemtõl függetlenül a közös forgóba illesztett kertészeti és vetõmagtermelést. Kiegyensúlyozott mûködésükhöz szükség van a földhasználat áttekinthetõ rendszerének kialakítására. Ezt szolgálja a földcsere, a földhasználó társulások létrejötte, a szomszédságban levõ földek tulajdonosainak kényszer-egyezsége (például azonos vagy egymást nem zavaró kultúrák egymás melletti termesztésében, illetve vetésforgó mûködtetésében való megállapodás).

A részmunkaidõs üzemek bekapcsolása a gazdaság vérkeringésébe alapvetõen a termeltetõ vállalakozások (kisebb feldolgozó üzemek, nagykereskedelmi egységek, áruosztályozó szervezetek, boltokkal kapcsolatban álló közvetítõ kereskedõk, ügynöki vállalkozások stb.) által történhet. A mellékfoglalkozásként mûködtetett üzemekben elõállított cikkek (például tojás, nyúl, méz, kertészeti termékek, sertés, szárnyasok stb.) mind igen fontos termékek, amelyek azonban szervezett termeltetést követelnek. Az elaprózott üzemek termelését ugyanis megfelelõen ütemezni, a termékek minõségét egységesíteni, az üzletekbe szállítását koordinálni kell. Ehhez tõkeerõs termeltetõ vállalkozásokra van szükség, amelyek hitelhez is könnyebben jutnak, és a feldolgozó és kereskedelmi szférával is szoros kapcsolatokat ápolnak, valamint a termeléshez elengedhetetlen szolgáltatásokat (például növényvédelem, géphasználat, hûtõtárolás stb.) is képesek megszervezni. Ily módon a kisüzemekhez közvetítik a piaci hatásokat, ugyanakkor képessé teszik õket e hatások fogadására és a megfelelõ reagálásra.

Végül is napjainkra a mezõgazdaság szereplõinek egy köre stabilizálta helyzetét, az ágazat átfogó rendezõdése azonban nem következett be. Azt több tényezõ nehezítette. Így az agrárfejlõdéssel kapcsolatos illúziók, a társadalmi szerepek tisztázatlansága, az áru- és pénzpiaci intézmények rendezetlensége, az együttmûködési-koordinációs rendszer zavarai.

Az EU és a magyar agrárstruktúra közötti lényeges eltérés nem szüntethetõ meg. Mezõgazdaságunk abban az értelemben, hogy megegyezõ szerkezetû-e, nem konform az EU-belivel. Ez gátolhatja, hogy az ágazat támogatásokhoz jusson a Közös Agrárpolitika forrásaiból, amely a családi gazdaságokat preferálja. Az eltérés nem akadálya viszont csatlakozásunknak, s integrálódásunknak sem, ha a kérdést abban az értelemben közelítjük meg, hogy mezõgazdaságunk versenyképes lehet-e a piacgazdaság, az uniós tagság körülményei között. Ekképp az üzemrendszer EU-ba illesztése nem annak erõltetett átalakításával, hanem az adott helyzetbõl kiindulva lehetõségei kihasználásával, a piacgazdasági körülmények közti reagálóképessége javításával oldható meg. Ez a megközelítés a Unión belüli logikával is összehangolható, amely szerint "tisztelni kell" a mûködõt, a meglévõt.
 

Jegyzetek

1. Például a közelmúltban a közép-német és lengyel zöldpaprika piac megélénkülésének hatása két év késéssel jutott el a közép-tiszavidéki kisebb termelõkhöz.

2. A magyarországi üzemrendszer az Európai Unió fogalmaival azért is nehezen írható le (és az az EU-beli támogatások által nehezen megközelíthetõ, értelmezhetõ), mert a hazai óriásfarmokhoz sokszor változó összetételû törpeüzem szatellitek tömege kapcsolódik, ugyanakkor a még nem letisztult földbérlet miatt a fõüzem mérete a bérelt föld mérete miatt gyakran változik.

3. Jótékony versenyt támasztanak a mezõgazdasági szektor más szereplõivel (fõként az óriásfarmokkal) szemben. Elõsegíthetik a nagyméretû üzemek vállalati egységeinek felbomlását és részben maguk, részben az általuk is kifejezett szükségletek segítik a változatos agrár szolgáltatási (gépkölcsönzési, vegyszerezési stb.) rendszer kialakulását.