Gazdasági szereplõkrõl a szociológia többféle megközelítésben beszél. Ilyen James Coleman (1991) distinkciója az individuális és korporatív aktorok, utóbbiakon belül a primordiális, konstruált és spontán szervezetek között. Ilyen a háztartás és vállalkozás közötti, Max Weberig visszanyúló különbségtétel is, ami a pénzhasználati módoktól az idõfelhasználásig sokfajta értelemben hatott a kortárs gazdaságszociológiai kutatásokra. Ilyen a duális gazdaság, és ehhez kapcsolódóan a belsõ munkaerõpiac és a foglalkozási piacok elhatárolása is.

Mindezek a szempontok kortárs gazdasági elemzések során haszonnal alkalmazhatók, és bizonyos pontokon az alábbiakban hasznosítani is kívánom õket. E tanulmányban azonban különösen egy, a sombarti-schumpeteri hagyományra támaszkodó különbségtételt hangsúlyoznék: azt, hogy részt vesz-e valaki a termelési tényezõk piacain vagy sem, s ha igen, akkor milyen minõségében, vállalkozóként vagy munkavállalóként. Az ilyen megközelítés nem helyettesíti a közgazdasági elemzéseket, de a társadalmi hatások és feltételek mérlegeléséhez alternatív tájékozódási pontokat kínálhat.

A napjainkban zajló intézményi változások egyik társadalmi hatása Magyarországon abban áll, hogy az önálló egzisztenciateremtés elõl elhárultak az akadályok, kialakult egy vállalkozói osztály, és ettõl nem függetlenül kiformálódóban van egy tulajdonosi osztály is. A változások másik hatása a munkaerõpiac átalakulásának strukturális és intézményi feltételeiben ragadható meg. Abban, hogy módosult az aktív és inaktív népesség aránya, a munkaerõ szektorok és vállalati típusok szerinti megoszlása, továbbá, hogy intézményesült a munkanélküliség és ennek kapcsán kialakult egy tartósan munkanélküli réteg is. A gazdasági szereplõk bizalma és elégedettsége, aspirációi és félelmei jórészt ezekkel a jelenségekkel hozhatók összefüggésbe.

Az alábbiakban elõször a vállalkozói osztály rekrutációjával és összetételével foglalkozó kutatásokról adok áttekintést, kitérve a vállalkozói magatartásminták és a vállalkozói hajlandóság kérdésére. Ugyancsak érintem a tulajdonosi osztály és a gazdasági elit összetételére vonatkozó kutatások néhány tapasztalatát.

A második részben a munkaerõpiaci változások néhány kérdését tárgyalom, kitérek a dualizáció, a tartós munkanélküliség és a munkanélküliséggel kapcsolatos attitûdök alakulására is.
 

Kisvállalkozók, nagyvállalkozók, gazdasági elitek
Önfoglalkoztatók, kisvállalkozók

A vállalkozói osztály kialakulása a nyolcvanas évek végén kedvezõ gazdaságideológia és intézményi feltételek mellett vett lendületet, és a kilencvenes évek derekán a statisztika már egymilliót is meghaladóra becsülte az osztály terjedelmét. A kutatások arra figyelmeztettek, hogy a jelenség számos vonása illuzórikus, másrészt a növekedésnek összetett okai vannak.

Ami az illuzórikus vonásokat illeti, a kilencvenes évek elején a vizsgálatok azt mutatták, hogy a regisztrált vállalkozások nem elhanyagolható része (1993-ban mintegy ötöde) nem mûködött, fantomcég volt (Czakó et al. 1994). Részben e tapasztalatok hatására került be a statisztikai nyilvántartásba a regisztrált és a mûködõ vállalkozások közti distinkció. Ez utóbbi megkülönböztetés szerint 1997 januárjában ténylegesen mintegy 700 ezer vállalkozás mûködött, szemben a bejegyzett egymillióval, tehát idõközben nem csupán a valóságos cégek száma, hanem a fantomcégek aránya is nõtt. Az pusztán a koncentráció mértékére utal, hogy ennek a 700 ezer cégnek a döntõ többsége, 97 százaléka tíz fõnél kevesebbet foglalkoztatott, és egy ezreléknél alig több, összesen mintegy 900 olyan cég volt, amelyikben a foglalkoztatottak létszáma meghaladta a háromszáz fõt (SHK, 1997). Mindez a szakemberek körében felvetette a "túl sok-túl kicsi" dilemmáját (Gábor R. 1994). Legalább ennyire fontos megemlíteni, hogy a magánszektor csaknem háromnegyede egyéni vállalkozókból áll, s a vállalkozóknak csupán kétharmada fõállású.

Miért fontos ez? Bizonyára hiba lenne statisztikai és jogi kategóriákból arra a szubsztantív következtetésre jutni, hogy a racionális-kalkulatív magatartás a vállalkozói osztálynak csupán bizonyos töredékére (éspedig csak egyes vállalkozási formákhoz kötött részére) jellemzõ. Az azonban tény, hogy a vállalkozói osztály motívumait és magatartásmintáit tekintve belsõleg tagolt, és e tagoltság nem független attól, hogy a vállalkozás és a háztartás mennyire vált szét. Lényeges különbség van abban, hogy valaki munkaalkalmat keres-e, vagy magát a vállalkozást tekinti célnak, hogy a háztartás jövedelmét kívánja-e biztosítani, illetve kiegészíteni, vagy nyereségét döntõen a vállalkozásba kívánja fektetni. Mindez kétségkívül valószínûbb a több alkalmazottal dolgozó társas vállalkozások, mint az esetleg alkalmazott nélküli egyéni vállalkozók esetében. Az utóbbiakról azonban mégsem jelenthetjük ki pusztán formai kritériumok alapján, hogy nem vállalkozók. Ha ugyanis így járnánk el, a vállalkozástörténet tanúsága szerint könnyen abba a paradox helyzetbe kerülhetnénk, hogy számos kiemelkedõ presztízsû vállalkozót kellene kirekesztenünk, éspedig éppen karrierjük korai szakaszában. Tehát akkor, amikor innovatív tevékenységbe kezdtek, s a termelési tényezõk új kombinációit realizálták, ami még a szó szigorúan leszûkítõ - és a szakirodalom által nem egyértelmûen osztott -, schumpeteri értelmezésében is a vállalkozó sajátossága (Abell 1996).

A kutatások alapján annyi bizonyos a, hogy a vállalkozók mintegy harmadának nincs tartaléka, és a tartalékokkal rendelkezõ vállalkozók valamivel több mint fele a vállalkozást, másik fele pedig a háztartást részesítené elõnyben a nyereség felhasználása során. Az elõbbiek közt valóban felülreprezentáltak a nagyobb létszámú társas vállalkozások tulajdonosai, de köztük is vannak a háztartást elõnyben részesítõk. Ez utóbbiak közt a mellékállásban vállalkozók, vagy (a fõfoglalkozásúak közül) a viszonylag korai alapítású egyszemélyes kiskereskedõ-szállító cégek tulajdonosai felülreprezentáltak. A mellékállású, viszonylag fiatal nõk esetében az ügynöki munka inkább jövedelemkiegészítést nyújtott, míg a fõfoglalkozású, középkorú férfiak esetében a megélhetés fõ forrását jelentette a vállalkozás. A profilbõvítés, a piaci terjeszkedés és a létszámnövekedés szempontjait együttesen figyelembe véve az 1993 és 1996 között mûködõ vállalkozások több mint negyede bõvült valamilyen formában (Vajda 1997). Saját elmondásuk szerint 1996-ban a vállalkozóknak mintegy negyede keresett kizárólag munkát, megélhetést a vállalkozásban, további mintegy hatoduk csak jövedelemkiegészítést (MVA 1997). Ezzel szemben mintegy kétötödük látott lehetõséget a beruházásra, és további ötödük a társadalmi presztízs növekedésére. Akik a beruházás lehetõségével számoltak, nagyobbrészt a fõfoglalkozásúakból, a nagyobb piackörzetre szállítókból kerültek ki. Mindezeket figyelembe véve azt mondhatjuk, hogy a vállalkozói osztálynak mintegy 40-45 százalékát jellemzi a szó szoros értelmében vett vállalkozásorientált, kalkulatív magatartás. Õk azok, akik visszaforgatnák a nyereséget a vállalkozásba és akik új piacokat kutatnának fel. A kisvállalkozók jelentõs része nem kívánja növelni vállalkozása méretét. A nyereség visszaforgatása azonban nem szükségképpen azonos a növekedéssel. Jelentheti tartalékok képzését, célozhatja a készletek feltöltését, a minõség javítását, a biztos alapok megteremtését, anélkül, hogy a forgalom és a létszám szembeötlõen bõvülne (Laky 1997a.).

Többségében a vállalkozók másik része is racionálisan kalkulál, de kalkulációja másfajta, szükségletorientált. Elsõdlegesen a háztartási jövedelmek elõteremtésében vagy kiegészítésében, a munkaalkalom és megélhetés biztosításában érdekelt, ezért nem kockáztat, nem invesztál, nem kutat fel új lehetõségeket, inkább mintakövetõ, kevésébé mintakijelölõ szerepet játszik. Amiatt azonban, hogy esetükben a vállalkozás nem öncél, hanem a megélhetés eszköze, nem kell megfosztani õket vállalkozói státusuktól. Végsõ soron a jövedelemmaximalizálásban érdekelt, szükséglet-kielégítésre orientált vállalkozó is nyereség realizálása révén éri el célját, stratégiája ezért inkább a nyereség felhasználása tekintetében tér el a vállalkozásorientált típustól. Az elsõ generációk esetében az sem ritka, hogy a vállalkozás nem válik egész életre szóló hivatássá. A vállalkozó azonban vállalkozó marad mindaddig, amíg a termelési tényezõket önállóan kombináló gazdasági aktorként mûködik, tehát nem alkalmazott. Ez a vízválasztó, és ehhez képest a gazdasági formák és gazdasági motívumok inkább a vállalkozók típusairól informálnak Egyáltalán nem lényegtelen, hogy a háztartás- és vállalkozásorientáció, a társas és egyéni vállalkozások milyen kombinációi vannak jelen a gazdaságban, de ezek a gazdasági dinamika és nem a gazdasági szereplõk státusa szempontjából fontos tényezõk.

Külön említést érdemel a bújtatott alkalmazotti státusok tömeges elterjedése. Azoknak a kvázi-vállalkozóknak a megjelenésérõl van szó, akiket korábbi munkahelyeik adó- és járadékminimalizálási okokból kényszerítettek a vállalkozói igazolvány kiváltására. Szép számmal vannak közöttük a tudomány és a média területén dolgozó értelmiségiek, akiknek életformája inkább a szabadúszókéhoz áll közel, és mentalitásukban csupán az autonómiára törekvés közös a vállalkozókéval. Õk valójában nem vállalkozók, hanem bújtatott alkalmazottak vagy szabadfoglalkozásúak. Nem hoznak döntéseket a piaci partnerekre, vállalkozásuk profiljára vonatkozóan, nem kombinálják a termelési tényezõket. Autonómiára törekvésük jórészt munkájuk tartalmára, a munkafolyamat fölötti kontrollra és végsõ soron speciális szaktudásuk eladására korlátozódik. A gond ezzel elsõsorban nem ez, hanem az, hogy a vállalkozás épp a közvélemény-formáló értelmiség napi élettapasztalatában válik az adókijátszás és az ügyeskedés szinonimájává. Amíg a nagy napilapok és intézetek formálisan bedolgozó vállalkozóként foglalkoztatják alkalmazottaikat, addig az építési vállalkozók is inkább gondolják úgy, hogy valójában bejelentést nem igénylõ baráti kalákában dolgoznak a napszámért elszegõdött segédmunkással, akinek 1995-ben maximum 1400 forintot fizettek (Galasi-Kertesi 1996).

A magyar vállalkozók több mint felének a kilencvenes évek derekán nincs önálló irodája, háztartásuk és vállalkozásuk ily módon sem válik szét. Vállalkozásaik finanszírozása során nagyobb arányban támaszkodnak baráti, rokoni kölcsönökre, mint bankhitelekre. Maguk a vállalkozás fejlesztése szempontjából legfontosabbnak a kapcsolatrendszer kibõvítését, illetve a kapacitásbõvítést és a tõkebevonást tartják. A kisvállalkozások mintegy fele kapacitásait csak fele részben, vagy annál rosszabb arányban tudja kihasználni, a másik hányada csak egy kisebb körzetet vagy egy kis települést lát el.

Mindebbõl az következik, hogy a versenyképesség növelését és az egzisztenciális kockázattal járó vállalkozói mûködés stabilitását szolgáló intézményi feltételek megteremtése pozitív munkaerõpiaci és gazdaságélénkítõ hatással járhat. Jelentõsége lehet továbbá azoknak a programoknak, amelyek az interregionális kooperációt szolgálják és hozzájárulnak a vállalkozói kultúra elterjedéséhez.

A vállalkozók esetében tehát azt tapasztaltuk, hogy jelentõs részük a háztartással szimbiózisban, a családi erõforrások bevonásával mûködik, a háztartások egészében pedig az idõvel való gazdálkodás módosulását. A kilencvenes években a nyolcvanas évek második feléhez képest csökkent a kötött idõ, ezen belül különösen a fõfoglalkozású munkára fordított idõ mind a férfiak, mind pedig a nõk esetében. A kötött idõn belül a háztartásra és a mezõgazdasági jövedelemkiegészítõ munkára fordított idõ valamelyest nõtt, a nem mezõgazdasági jövedelemkiegészítõ tevékenységre szánt idõ ellenben csökkent. Más vizsgálati eredmények ugyanakkor arra utalnak, hogy az eladásra termelõ háztartások aránya csökkent az évtized során, miközben a csak saját fogyasztásra termelõ háztartások aránya nem változott (Spéder 1997). Mivel itt elsõsorban mezõgazdasági jellegû kistermelésrõl van szó, az utóbbi adatok ellentmondani látszanak az idõmérlegbõl nyert információknak. Amennyiben mindkét információ pontos, úgy az ilyen típusú jövedelmekiegészítõ tevékenység koncentrációjának tanúi vagyunk. Kevesebb háztartás nagyobb volumenben foglalkozhat mezõgazdasági jellegû kistermeléssel, és ez vélhetõleg a rétegspecifikus jegyek felerõsödésével jár.
 

Vállalkozói sikerek és kudarcok

A nyereséges vállalkozás sikeres. Ez a kézenfekvõ megállapítás igaz és orientáló jellegû, de a fordítottja csak korlátozottan érvényes az olyan közegben, amelyben a vállalkozók nagyobb része nem nyereség-, hanem jövedelemmaximalizálásban érdekelt. Igaz ugyan, hogy a jövedelemmaximalizáláshoz a vállalkozók esetében a nyereség realizálása révén vezet az út, a célok azonban eltérnek a nyereség felhasználása és a jövedelmek költségként való feltüntetése tekintetében.

Falusi vállalkozók körében végzett esettanulmányok tapasztalatai szerint sikeres az a vállalkozó aki fenntartja az üzletét és gondoskodik a családjáról (Tóth L. 1997). Minél látványosabban gyarapodik, annál sikeresebb, de a környezet szemében ezt a gyarapodást inkább az emeletes ház, semmint a célgép jeleníti meg. Az erõs kötések erõforrásaira épülõ, "összebarkácsolt vállalkozások" fennmaradása nagymértékben e környezet értékrendjétõl függ (Kuczi 1997).

A kudarcokat ebben a közegben nem pusztán és nem is elsõdlegesen gazdasági terminusokban értelmezik. Lehet veszíteni egy-egy üzleten, lehet csalódni a partnerekben, lehet anyagi gondokkal küzdeni, de a társadalmi környezet értékítélete szerint ez nem azonos a kudarccal. Ha a kudarcok felõl érdeklõdünk, a társadalmi környezet elsõsorban azt jelöli meg, aki iszákossá válik, megrokkan, tehát aki társadalmilag marginalizálódik, és emiatt esetleg a vállalkozására sem tud gondot fordítani.

A sikerekkel kapcsolatos ambivalenciát tükrözi annak a városi vállalkozónak az esete is, akit mint különösen sikeres üzletembert ajánlott figyelmünkbe a helyi politikai élet egyik reprezentánsa. Az interjú során kiderült, hogy az egy termékre alapozott vállalkozás éppen csõdbe ment, mert egy üzletlánc terjeszkedése miatt a vállalkozó elveszítette a piacait. Korábban valóban sikeres volt, és ezzel együtt - képzettsége, beállítottsága folytán - fontos szerepet töltött be a helyi vállalkozói érdekvédelmi szervezetekben. Ez a közéleti szerepköre azután is fennmaradt, hogy a saját vállalkozása kicsúszott a lába alól, és mindez láthatóan nem befolyásolta a társadalmi környezet értékítéletét a sikerek és kudarcok tekintetében. A kapcsolatháló, a helyismeret és a tapasztalati úton felhalmozott tudás a gyorsan változó gazdasági környezetben is fontos tájékozódási pontnak bizonyulhat (Swaan 1994).

A sikerek megítélésében maguk a vállalkozók és vállalati vezetõk sem egyöntetûek. Arra, a vállalati panelvizsgálat (Balázs 1996) 1993-as hullámában feltett kérdésre válaszolva, hogy miben mérik a sikert, nagyjából egyharmad-egyharmad arányban a nyereséget, a likviditás megõrzését és a növekedést említették legfontosabb szempontként. Azok tekintették önmagukat átlag fölött sikeresnek, akik a siker legfõbb vonását a növekedéssel azonosították. Azok, akik pénzügyi terminusokban szemlélik a sikert, tehát azok, akik a nyereséget és azok is akik a likviditást jelölték meg a siker mércéjéül, egyaránt az átlagosnál kevésbé minõsítették saját cégüket sikeresnek. Ám figyelmeztetõ jel az is, hogy a sikert a növekedéssel azonosítók - bár többnyire sikeresnek tartják magukat - az átlagnál ritkábban nyereségesek. A nyereség és a sikerrõl való gondolkodás közt tehát nincs erõs kapcsolat.

Arra a kérdésre, hogy milyen vállalati magatartás számíthat napjainkban sikerre, a válaszadók háromnegyede a piackonform, korrekt magatartást említette elsõként, míg egynegyedük az agresszív, ügyeskedõ, inkorrekt magatartást látta üzletileg sikeresnek. Azok, akik az ilyen értelemben nem piaci magatartást tartják manapság sikeresnek, többnyire a kisvállalkozók közül kerülnek ki, és vagy rossz tapasztalatokra tettek szert valamely üzletfelükkel, vagy maguk inkább a sikertelenek közé tartoztak.

A vállalkozás fennmaradását, mûködtetését már önmagában a siker valamiféle jeleként értékelik a társadalmi környezet és a vállalkozók. Ezzel szemben a vállalkozás megszûnése - könnyen belátható - nem szükségképpen azonos a bukással. 1993 és 1996 közötti követéses vizsgálatunk tanúsága szerint a vállalkozások egyharmada szûnt meg a jelzett idõszakban. Ezek egy része azonban átalakulás, más része nyugdíjba vonulás miatt következett be, s többségében nem járt anyagi veszteségekkel. A megszûnések kevesebb mint háromnegyede tekinthetõ bukásnak a kutatási tapasztalatok szerint.

Mindazonáltal a vállalkozások mûködésének és megszûnésének megvannak a szociológiai sajátszerûségei, és ezek olykor ellentmondanak a köztudatban elterjedt képnek. Azok a kényszervállalkozások, amelyeket egy piaci ötlet realizálására hoztak létre, életképesebbnek bizonyultak.

Kényszervállalkozók azok, akiknek megszûnt a munkahelye, és azok is, akik azért kezdtek vállalkozásba, mert féltek attól, hogy munkahelyük, munkakörük megszûnik. Az ilyen elõre menekülõknek több mint háromnegyede fenn is tartotta vállalkozását 1993 és 1996 között, hiszen egyrészt a megélhetésük függött tõle, másrészt gyakrabban invesztáltak is a vállalkozásba. A piaci lehetõségekben bízóknak csupán kevesebb mint 60 százaléka maradt talpon, közülük azonban jóval kisebb arányban vállaltak valódi egzisztenciális kockázatot. Ezek zömükben ugyanis még nem szakadtak el az alkalmazotti léttõl, hanem mellékállású vállalkozók voltak, akik ki akartak próbálni valamilyen kedvezõ ajánlatot, és idõben feladták, minimális veszteség mellett. Ebbõl adódik, hogy a társas vállalkozások több mint négyötöde és a fõállású egyéni vállalkozók háromnegyede talpon maradt a jelzett idõben, ezzel szemben a mellékállású vállalkozóknak csak alig több mint fele. A megszûnések gazdasági okait mérlegelve elsõsorban a kis piackörzet és az ágazatspecifikus kapacitáskihasználatlanság tényezõi tûnnek szembe. A kereskedõk megmaradási esélyei kétszeresen rosszabbak voltak, mint a többi ágazatban tevékenykedõké. Maguk a vállalkozók a gazdaságpolitikát, a túlzott adó- és társadalombiztosítási kötelezettségeket, a piaci feltételeket jelölték meg a megszûnések leggyakoribb okaként.

A primordiális és társadalmi tényezõk közül fontosabbnak bizonyult az anya, mint az apa foglalkozási státusa. Ha az anya eljárt dolgozni és nem háztartásbeli volt a gyermekkori szocializáció idõszakában, ez pozitív hatással volt a vállalkozás megmaradási esélyeire. Hasonlóan pozitív kapcsolatra utalt az is, ha valaki folyamatos és nem ugrásszerû karriert futott be.

A vállalkozói magatartás oldaláról közelítve szembeötlõ az az összefüggés, hogy azok, akik 1993-ban több idõt invesztáltak a vállalkozásba (a vállalkozók átlagosan több mint tíz órát dolgoznak naponta), nagyobb eséllyel õrizték meg vállalkozásukat. A vállalkozók csaknem 90 százaléka szokott hajnalban és késõ este is dolgozni, ezzel szemben azoknak, akik idõközben megszüntették vállalkozásukat, csupán alig több mint fele nyilatkozott így.

Tetten érhetõ az önbeteljesítõ prófécia hatása is: a megszûnt vállalkozások fele olyan volt, amelynek tulajdonosa 1993-ban önmagára nézve igaznak tartotta, hogy általában nincs szerencséje, ezzel szemben a mûködõ vállalkozók háromnegyede elutasította ezt az önképet.
 

Vállalkozói hajlandóság és vállalkozói attitûdök

A nyolcvanas évek végén a felnõtt népesség negyede nyilatkozott úgy, hogy szívesen lenne vállalkozó. Ez az arány - jelentõs hullámzást követõen - a kilencvenes évek második felében egyhetedére csökkent (Lengyel 1996).

A vállalkozói osztály kiválasztása szempontjából a vallási, ideológiai és etnikai háttér nem szignifikáns tényezõ. Ezzel szemben a kor, az iskolai végzettség, és az, hogy a vállalkozónak volt-e korábban vezetõi tapasztalata, nagymértékben összefüggeni látszik a vállalkozói léttel. Az aktív népesség valamivel több mint negyedének volt korábban valamiféle (csoportvezetõi vagy magasabb beosztással járó) vezetõi tapasztalata, ezzel szemben a vállalkozók mintegy felének. A vállalkozás szembeötlõ mértékben ágazatspecifikus jelenség. Elsõsorban a kereskedelem, a vendéglátás, a személyi szolgáltatások területén felülreprezentált a vállalkozók aránya az alkalmazottakéhoz képest. A vállalkozók osztályhelyzetüket és jövedelmi helyzetüket tekintve határozott önképpel rendelkeznek, több mint 50 százalékuk a felsõ jövedelmi ötödbe, és öthatoduk a középosztályba sorolja magát.

Mindez nagyjában-egészében igaz a potenciális vállalkozókra nézve is, tehát azokra, akik szívesen lennének vállalkozók. Az osztályidentitás szempontjából a vállalkozói lét erõsebben differenciál, mint a vállalkozói hajlandóság. A potenciális vállalkozók esetében viszont az összefüggések a korral, valamint azzal, hogy voltak-e hullámhegyek-hullámvölgyek a pályafutásuk során, erõsebbnek mutatkoznak, mint a tényleges vállalkozók körében. A potenciális vállalkozók négyötöde a 45 év alatti korosztályból kerül ki. A felnõtt népesség csaknem kétharmada hullámvölgyektõl mentesnek látta pályafutását, ezzel szemben a vállalkozók több mint fele úgy érezte, hogy voltak hullámhegyek-hullámvölgyek a karrierjében.

A szakmunkások és a szakképzetlen munkások közötti eltérések a vállalkozói hajlandóság tekintetében - a kezdeti évek bizonytalanságai után - tartósan nagyobbnak bizonyultak, mint a szakmunkások és az értelmiségiek közötti különbségek.

A kilencvenes évek elsõ felében az egyéni vállalkozók a felnõtt népességnél elégedetlenebbek voltak életesélyeik megítélésében szinte minden területen, különösen kilátásaikkal, jövedelmeikkel, életszínvonalukkal. E tekintetben a kilencvenes évek második felére változás történt, mivel a vállalkozók már elégedettebbek, mint az átlag.

Idõközben a vállalkozók elégedetlensége csökkent, és a felnõtt népességé nem változott érdemben. A jelenség egyszerre mutatja a vállalkozók relatív helyzetének javulását, és azt is, hogy a vállalkozói osztály maga is rotálódik. Akik idõközben megszüntették vállalkozásukat, az átlagnál jóval elégedetlenebbek.

Kevéssé ismert tény, ezért itt utalnunk kell rá, hogy a vállalkozói osztály, csakúgy, mint a felnõtt népesség zöme - ha nem a deklarációk, hanem a becsült és a méltányos jövedelmek felõl közelítjük a kérdést - a jövedelemkülönbségek mérséklését tartaná igazságosnak. Ez abból adódik, hogy a méltányosnak tartott jövedelmeket minden reprezentatív foglalkozás esetében növelné, de az alacsonyabb jövedelmû foglalkozások esetében nagyobb arányú emelést tartana szükségesnek.

Arra a kérdésre válaszolva, hogy elsõsorban mire fordítanák a nyereséget, ha vállalkozásuk lenne, a kilencvenes évek elején a felnõtt népesség többsége a beruházás alternatíváját választotta a fogyasztással szemben. Az ilyen válaszok aránya azonban a legtöbb társadalmi csoportban csökkent vagy stagnált az elmúlt években, ami áttételesen arra utal, hogy a vállalkozások felé terelõ megélhetési motívum erõsödött az évtized során.

A kimerültség, az anómiás, neurotikus tünetek legtöbbje valamelyest mérséklõdött 1993 és 1997 között, mind a felnõtt népesség, mind pedig a vállalkozók körében. Azonban az a normahiányos állapotra utaló nézet, amely szerint "aki vinni akarja valamire, rákényszerül arra, hogy bizonyos szabályokat áthágjon", amit már a kilencvenes évek elsõ felében is osztott a népesség többsége, az évtized második felére még inkább elterjedtté vált. Ez a felfogás a vállalkozók körében még gyorsabban terjedt, mint a felnõtt népesség egészében. Nem jelenti ez azt, hogy a vállalkozók automatikusan magukra vonatkoztatnák ezt a kijelentést, de valószínû, hogy a közállapotok ilyetén megjelenítése egyszersmind adaptációra is késztet és önigazolásul is szolgál. Egy valószínûségi modellel operáló empirikus vizsgálat arra a következtetésre jutott, hogy a vállalkozók mintegy negyede-fele tekinthetõ adóelkerülõnek (Tóth-Semjén 1997).

Fontos adalék lehet emellett, hogy a vállalkozók kevésbé autoriter beállítottságúak, mint a felnõtt népesség egésze. Nem azonosulnak azzal a képpel sem, hogy az emberek alapvetõen két csoportra: erõsekre és gyengékre oszthatók. A felnõtt népességnek több mint a fele azonosult ezzel a nézettel, a vállalkozók csaknem kétharmada viszont elutasította.

Az elmúlt évek során változtak a vállalkozás személyes perspektíváját elutasítók motívumai. A nyolcvanas évek végén a szubjektív tényezõk, a kockázatkerülõ mentalitás, a készségek hiánya szerepelt kitüntetett okként, ezzel szemben a kilencvenes évek derekán már inkább az objektív körülményeket, a tõkehiányt, a magas életkort jelölték meg kizáró tényezõként.
 

Nagyvállalkozók, tulajdonosok, gazdasági elitek

A vállalkozói osztály mellett, azzal részben átfedésben kiformálódóban van egy tulajdonosi osztály is. Amennyiben számításba vesszük mindazokat a tulajdonformákat, amelyek járadék elsajátítására alkalmasak, a felnõtt népesség kevesebb mint ötöde, 18 százaléka tartozik ebbe az osztályba. E járadékszerzési formák közt tarthatjuk számon nem csupán a termelõeszközöket, a részvényeket, a pénzt és a földet, hanem a bérbe adott ingatlant is. Az új tulajdonosi osztály terjedelme még ezzel a kiterjesztõ meghatározással is szûknek mondható. Ezen belül az igazán nagy, egymilliárd forintot meghaladó vagyonok tulajdonosainak körét a szakértõi becslések csupán 50-200 fõben jelölték meg (Lengyel-Tóth 1997).

A kulcsfontosságú gazdasági döntéseket hozó elit nem szükségképpen azonos a legnagyobb vagyonok birtokosaival. Mindenkor empirikusan vizsgálandó kérdés, hogy a reprodukciós folyamatokat döntéseikkel érdemben befolyásolni képes intézményi vezetõk (Higley-Pakulski 1997) mennyiben azonosak a tulajdonosokkal, illetve mennyiben állnak az utóbbiak ellenõrzése alatt, vagy a tulajdon mennyiben diszperzálódik. A történeti gazdaságszociológiai kutatások éppen ez utóbbi folyamatra, a tulajdon szétaprózódására és elszemélytelenedésére mutattak rá, és a menedzserek, illetve a bankok szerepének növekedését regisztrálták. E kutatási hagyományok nyomán fogalmazta meg Szelényi Iván munkatársaival azt a koncepciót, amely szerint a posztszocialista átmenetgazdaság a menedzserek uralmával jellemezhetõ, mivel a tulajdon gyenge és nem látható, és nem kizárt, hogy ez egy tartósan fennmaradó formáció (Szelényi et al. 1997). Az kétségtelen, hogy a kilencvenes évek elsõ felében, a privatizációs folyamatok közepette a személyes tulajdon hatása kevésbé volt látható, ezzel szemben a menedzserek relatív érdekérvényesítõ képessége növekedni látszott. Személyes döntési autonómiájukat maguk is többre értékelték a más elitszegmensekben tapasztaltnál. Ugyanakkor a többi elitcsoporttal összevetve a menedzserek kevésbé voltak privilegizált helyzetben, és a privatizációs folyamatok lezárultával várhatóan nõ a tulajdon szerepe.

Az elemzések másik csoportja a bankok és bankárok centrális helyzetére vonatkozó tétel különbözõ aspektusaira koncentrált (Szalai 1997; Várhegyi 1997; Csontos-Király-László 1997). Kétségtelen, hogy a bankárok a populista gazdaságideológia egyik célpontjává váltak, és ebben jövedelmük és privilegizált helyzetük szerepet játszott, a kutatási eredmények azonban azt mutatták, hogy a bankárok domináns helyzete és a bankok intézményi hálózatban betöltött centrális helyzete nem igazolható (Vedres 1997; Lengyel-Bartha 1997).

A gazdasági elit összetételével kapcsolatos viták és kutatási eredmények további kérdése az volt, hogy mekkora a realitása a korábbi politikai hatalom gazdasági hatalommá konvertálásának, a redisztributív elit piaci elitté való átalakulásának. Vezetõkre és középvállalkozókra vonatkozó vizsgálati eredmények alapján a kutatók egy része azt a véleményt fogalmazta meg, hogy a tiszta politikai attribútumok konvertálásának kicsi volt az esélye (Kolosi-Sági). Ugyanakkor mások (Róna-Tas-Böröcz 1997; Csite-Kovách 1997) a redisztributív elit nagyobb arányú kontinuitását hangsúlyozták.

A jelenség azzal az ellentmondással jellemezhetõ, hogy a gazdasági elit személyi összetétele radikálisan módosult, társadalmi arculata azonban nem változott ilyen számottevõen. A gazdasági elit fluktuációja már a nyolcvanas évek második felében felgyorsult, és e gyors cserélõdési ütem a kilencvenes évek elsõ felében is fennmaradt: az 1993-as gazdasági elit négyötöde 1990 után került pozícióba, és jórészt megfiatalodott. Ugyanakkor az új gazdasági elit számottevõ része hasonló karriert futott be mint elõdei, és felerészben volt párttagokból állt. (A párttagok aránya a nyolcvanas években négyötödös volt ebben a körben.) Az átlagosnál kisebb mobilitást mutató vállalati szegmens esetében változatlanul különösen fontos szerep jutott a kiválasztásban a lojalitásnak és a helyismeretnek. A személyi és korösszetételében gyökeresen átalakult gazdasági elit tagjainak vezetõi szocializációja ugyanis jelentõs részben még a kései tervgazdaságra esett.
 

Munkavállalók, duális gazdaság, munkanélküliség
A duális gazdaság átalakulása

A duális gazdaság fogalmának a szakirodalomban különbözõ idõpontokban eltérõ jelentéstartalma volt. Amennyire pontosan megállapítható, eredeti értelmében a tradicionális parasztgazdaságok és a modern ipari-szolgáltató alakulatok viszonyrendszerét volt hivatva leírni a harmadik világbeli nemzetgazdaságok eseteire alkalmazva (Wertheim 1968).

A másik értelmezés szerint a formális-informális gazdaság dichotómiáját jelenti, ami közelebb áll a nálunk is meghonosodott elsõ- és második gazdaság közti distinkcióhoz. Ezt az értelmezést fejti ki Claus Offe is a munkaerõpiac várható változásairól írott tanulmányában, amelyben különbséget tesz a társadalom dualizációjának spontán folyamatai és a politikai programon alapuló duális gazdaság modelljei között (Offe 1987).

Végül a szerzõk egy része (Hodson-Kaufman 1982; Averitt 1968) úgy érvel, hogy az alapvetõ különbség a befolyásos nagyvállalatok és a kisvállalkozások között van. A kiépült bürokratikus hierarchiákkal, vertikálisan integrált termelési folyamatokkal rendelkezõ nagyvállalatok a nyersanyagtermelõ és elosztó cégek feletti tulajdon és ellenõrzés biztosítása révén iparágakon, régiókon és nemzeti kereteken átnyúló diverzifikációval, progresszív technológiák alkalmazásával jellemezhetõk. Ezzel szemben tehát a másik gazdaságot az egyének vagy családok által dominált kisvállalatok jelenítik meg, amelyek korlátozott piacra szállítanak, termelési és marketing stratégiájuk nem éri el a centrumbeliekét.

Mindezt a szakirodalom összekapcsolja azzal a kérdésfeltevéssel, amelyik a duális munkaerõpiac létére vonatkozik (Doeringer-Piore 1971). Az elsõdleges és másodlagos munkaerõpiac közti alapvetõ különbséget abban vélik megragadni és a duális gazdasághoz kapcsolni, hogy a nagyvállalatoknak van belsõ munkaerõpiaca, a kicsik ezzel szemben csak a foglalkozási munkaerõpiaccal állnak kapcsolatban. Az új gazdaságszociológiai irodalomban az is vitatott kérdéssé vált, hogy a gazdasági recesszió és a leépítések miként érintik a belsõ munkaerõpiacokat, és az intézmény iránti lojalitás leértékelõdésével járnak-e (Hirsh 1993).

E kérdések értelemszerûen számunkra is relevánsak (Gábor R. 1997). Nem csupán a recesszió és a leépítések, hanem az állami tulajdonú nagyvállalatok piacvesztése és a munkanélküliség megjelenése, továbbá a másik oldalról a privatizáció és a kisvállalkozói szektor kiépülése is a gazdaság dualizációjának irányába ható tényezõk. Korábban az elsõ és a második gazdaság intézményes elkülönülése (Sik 1995) azzal társult, hogy a szereplõk nem jelentéktelen része személyében mindkét gazdaságban érintett volt, most viszont a szerepek a személyekben szétválnak, a két gazdaság pedig nem az állami kontroll, illetve a legalitás mentén határolódik el.

A belsõ munkaerõpiac a nagyvállalatok esetében egyfajta védekezés a foglalkozási piacok kihívásaival szemben, nagyobb jövedelem, elõrejutási esélyek, nagyobb autonómia biztosítása révén (Galasi 1982). Azt is mondhatjuk, hogy a nagyvállalat a belsõ munkaerõpiac kiépítése, a kisvállalkozás pedig a családi munka bevonása révén védekezik a kipróbálatlan munkaerõ alkalmazásának kockázatával szemben, így biztosítja a munkatársak lojalitását a maga számára. Veszített volna a lojalitás a jelentõségébõl? Ez a nagyvállalatok esetében nem zárható ki, hiszen a tulajdonos-váltások, a szétválások és a piacok átrendezõdése átalakították az erõteret és új viszonyítási pontokat jelöltek ki. Mindezek mellett pedig a lojalitás szerkezeti módosulását is tapasztaljuk. A kései tervgazdaságban a közéleti és szervezeti lojalitás elemei domináltak, az átmenetgazdaság feltételei között a személyi lojalitás szempontjai kerültek elõtérbe. A leépítések és a privatizáció a munkaerõ egy részét alkalmazottként vagy vállalkozóként a kisvállalkozásba tereli, és ez elbizonytalaníthatja a belsõ munkaerõpiacokat.

Kérdés, mi történt a belsõ munkaerõpiacokkal, felszámolódtak-e vagy fennmaradtak, milyennek látják az alkalmazottak az állásbiztonság garanciáit, a jövedelmi és az elõrejutási esélyeket? A külföldi cégek érdekeltek-e a belsõ munakerõpiacok megteremtésében vagy ellenkezõleg, a zárt technológiák és az ezekkel járó zsákutcás betanított munkakörök tömeges elterjedését preferálják? Ezen a ponton egy, a Tárki által 1997 tavaszán készített 1500 fõs reprezentatív felvétel adataira támaszkodunk (Tárki, Omnibusz 1997/III). A felmérésbõl kitûnik, hogy a munkahelyen belüli elõrejutási esélyek elsõsorban nem a tulajdonformától, hanem az intézmény méretétõl és a foglalkozástól függenek.

A foglalkoztatottak ötöde nyilatkozott úgy, hogy a munkahelyén vannak elõrejutási esélyei, és ez inkább jellemezte a fiatalokat, mint az idõsebbeket. A 300 fõnél többet foglalkoztató intézményekben az elõrejutási esélyekkel rendelkezõk aránya 29 százalékos volt, ami kétszeresen haladta meg a kisvállalati alkalmazottak elõrejutási lehetõségeit. A beosztást tekintve elsõsorban a vezetõk, különösen a középvezetõk jellemzõje a belsõ elõrejutási esély, mellettük az értelmiségiek látnak átlag felett ilyen lehetõséget.

Mindez értelemszerûen összefüggésben áll az iskolai végzettséggel, azzal, hogy az illetõ volt-e korábban vezetõ, milyen esélyekkel tudna elhelyezkedni a külsõ munkaerõpiacon, és azzal is, hogy milyen osztályidentitása van.

A szolgáltatási szektor egyes területei egymástól gyökeresen eltérõ lehetõségeket kínálnak a munkahelyen belüli elõrejutásra. A pénzügyi intézményeknél dolgozók kétötöde lát maga elõtt elõrelépési lehetõséget az intézményen belül, míg a személyi szolgáltatásokat nyújtóknál ez az arány csupán egytizede.

A hazai és a vegyes (részben hazai, részben külföldi) tulajdonban lévõ cégek alkalmazottai egyaránt átlagosnak látják a belsõ elõrejutás lehetõségét - és õk teszik ki a munkaerõ döntõ többségét -, ám a tisztán külföldi tulajdonú cégek alkalmazottainak egyharmada nyilatkozott úgy, hogy van elõrejutási lehetõsége a cégen belül. A kis arányok miatt azonban ez a tény óvatosan kezelendõ, és számításba kell venni azt, hogy az ilyen cégek alkalmazottai közt magasan felülreprezentáltak a szakértelmiségiek.

Azok körében, akik elõrejutási lehetõséget láttak maguk elõtt az átlagjövedelmet meghaladó keresettel rendelkezõk aránya kétharmados volt. Hasonlóképpen szoros összefüggés mutatkozott az elõrelépés és az éves jutalom között.

A foglalkoztatottak fele tartotta kizártnak, hogy elveszíthesse állását, és körükben az elõrejutási esélyekkel rendelkezõk aránya átlag feletti volt, egynegyed körül mozgott. Az alkalmazottaknak csaknem fele érezte úgy, hogy nem találna könnyen munkát, ha elbocsátanák, ám az ilyenek aránya a belsõ munkaerõpiaci elõrejutásban bízók közt csak egynegyedes volt.

A társadalmi háttér tényezõi közül említést érdemel, hogy jóval átlag fölött bíznak munkahelyen belüli elõmenetelükben azok, akiknek a szülei, nagyszülei közt vállalkozók voltak. Még fontosabb, mint láttuk, az iskolai végzettség szerepe ebben a vonatkozásban. A részletesebb bontásokat vizsgálva arra is fény derül, hogy nem egyszerûen a diplomás lét társul az elõmenetei esélyek képzetével, hanem ezen belül is különösen a fõiskolai diplomának van ilyen hozadéka. Az egyetemi végzettségûek kevesebb mint negyede, a fõiskolai végzettségûek több mint harmada lát maga elõtt karrierlehetõséget cégen belül.

A belsõ munkaerõpiaci esélyekben bízók közt felülreprezentáltak az olyanok, akiknek voltak korábban második gazdaságbeli lehetõségeik, s az olyanok is, akik valamikor pályafutásuk során vezetõi tapasztalatot szereztek, illetve beleszólhattak munkahelyi döntésekbe. Mindhárom csoport egyenként a kérdezettek valamivel több mint negyedét teszi ki, ám a belsõ munkaerõpiaci lehetõséggel rendelkezõknek több mint harmadát, illetve - az utóbbi kettõ - több mint kétötödét. Az osztályidentifikáció tekintetében egyértelmûen a középosztálybeliek azok, akik átlag fölött bíznak a munkahelyen belüli elõrejutásban. A népesség több mint fele érezte magát a középosztályba tartozónak, a belsõ elõrejutásban bízóknak pedig mintegy háromnegyede.

Ezen belül értelmiségiként, kisebb részt vezetõként és adminisztratív alkalmazottként azonosította magát összességében az aktív népesség mintegy negyede, ám a belsõ elõrejutást remélõk több mint kétötöde került ki közülük. Meg kell jegyeznünk, hogy a vezetõk többsége az értelmiségi kategóriába sorolta magát.

Az intézményen belüli elõrejutási esélyek értelemszerûen túlnyomórészt a nagyobb létszámú munkahelyek alkalmazottait jellemezték. Hasonló a helyzet azonban a jövedelmek mértékét és az állásbiztonság szubjektív érzetét tekintve is. Az 50 fõnél kevesebbet foglalkoztató cégek alkalmazottainak több mint fele keres az átlagjövedelem alatt, a 300-nál többet foglalkoztató intézmények alkalmazottainak viszontcsak egyharmada. A kisvállalati alkalmazottak ötöde és a középvállalati alkalmazottak negyede, a nagyvállalati alkalmazottaknak pedig az egyhatoda érezte úgy, hogy tartania kell állása elvesztésétõl.

Ezzel szemben a munkafolyamat feletti kontroll, a munkaidõ szabadabb beosztása, az önálló döntések tekintetében egyértelmûen a kisvállalatok vannak elõnyben. Kérdés, hogy ez azért van-e így, mert, mert közöttük vannak az önfoglalkoztatók is, vagy pedig azért, mert a kis cégeken belüli munkaszervezés szükségessé teszi a rugalmasabb munkaszervezést és a nagyobb fokú autonómiát az alkalmazottak körében is.

Ha csak a kis- és nagyvállalatok alkalmazottainak lehetõségeit vesszük szemügyre, tehát kihagyjuk a túlnyomórészt kis szervezetekben dolgozó önállókat, az elõrejutási esélyek, a munkanélküliségtõl való félelem és a jövedelmek tekintetében a különbség fennmarad.

A nagy szervezetek alkalmazottai hozzávetõleg egyhatoddal magasabb bért kapnak, mint a kis szervezetekben dolgozók, kevesebben félnek állásuk elvesztésétõl, és mind a belsõ, mind pedig a foglalkozási részpiacon nagyobb esélyt látnak a kedvezõbb elhelyezkedésre. A döntési autonómia vonatkozásában azonban a kis szervezetek elõnye eltûnik, csupán a munkaidõ rugalmasabb kezelése tekintetében mutatkozik némi - statisztikailag nem szignifikáns - elõny a kis szervezetek alkalmazottai javára.

A munkavállalók mintegy ötöde érzi úgy, hogy lenne esélye kedvezõbb munkakörbe kerülni más munkahelyen. Köztük felülreprezentáltak a pénzügyi intézményeknél és a egyéb szolgáltatási ágazatban, valamint a kereskedelemben és az építõiparban dolgozók. Felülreprezentáltak továbbá a magánvállalatok és a nagyvállalatok alkalmazottai, a vezetõk, az értelmiségiek és az adminisztratív alkalmazottak. Iskolai végzettségüket tekintve nem csupán a diplomások, hanem a középfokú végzettségûek is átlag felett bíznak a foglalkozási részpiacon való jobb elhelyezkedésben. Hangsúlyozni kell azonban, hogy mind a belsõ munkaerõpiacon, mind pedig a foglalkozási részpiacon elõrejutási esélyt látók aránya igen kicsi, egyötödös, a többség sem az intézményen belül, sem pedig azon kívül nem lát maga elõtt kedvezõbb munkaalkalomra lehetõséget. Az adatok továbbá azt mutatják, hogy a kedvezõbb munkaalkalom perspektívája specifikus készségekhez, képzettséghez és társadalmi adottságokhoz kötõdik. A belsõ munkaerõpiaci és a foglalkozási részpiaci elõrejutási esélyek pedig - kisebb eltérésektõl eltekintve - lényegében ugyanazokat a társadalmi csoportokat jellemzik. Nem jelenti ez azt, hogy bizonyos fizikai foglalkozások között ne lehetnének lényeges különbségek a részpiacokon való esélyek tekintetében, csupán azt jelenti, hogy a nagy társadalmi csoportok szintjén a munkaerõpiac mindkét szegmense a vezetõknek, értelmiségieknek és fehérgallérosoknak kínál a meglévõnél kedvezõbb perspektívát a résztvevõk saját megítélése szerint.
 

Munkaerõpiac, munkanélküliek és potenciális munkanélküliek

Ha az ágazati struktúra szempontjából az ötvenes évek az iparosítás jegyében telt, akkor a kilencvenes éveket a szolgáltatási szektor túlsúlyra jutásának évtizedeként kell számon tartanunk. Ez a komplex, nagy költségvetési szervezeteket és önfoglalkoztatókat egyaránt magába foglaló szektor az évtized derekán már másfélszeresét foglalkoztatja annak, mint amit az ipar és a mezõgazdaság együttvéve. A szolgáltatási szektor aránya persze párhuzamosan nõtt az iparral az eltelt évtizedekben, és ez az expanziós lendület akkor sem szûnt meg, amikor az ipari foglalkoztatás aránya a nyolcvanas években visszaesett.

A tulajdoni szerkezet tekintetében az világlik ki, hogy a kilencvenes évek derekán Magyarországon - hasonlóan a lengyel struktúrához - a magáncégek foglalkoztatták a munkaerõ 60 százalékát és állították elõ a GDP több mint felét. A többi kelet-európai országban a megfelelõ arányok ennél lényegesen kisebbek voltak. A foglalkoztatottak arányát tekintve a magyar fejlemények ekkor a magánszféra túlsúlyát mindhárom szektorban jelezték. Ez különösen az iparvállalatok tulajdonviszonyait tekintve tért el a környezõ országokban tapasztalt arányoktól.

A kilencvenes évek ugyanakkor a munkanélküliség megjelenésének és - ami ezzel nem azonos - az inaktív népesség túlsúlyra jutásának évtizede is a magyar gazdaságban. A nyolcvanas évek elejétõl fokozatosan csökkent a foglalkoztatottak aránya a népesség egészében. (Hozzátehetjük: ha nem is ilyen arányban, de nõtt az inaktivitási ráta szûkebben a 15-74 éves korosztályon belül is.) Ennek a demográfiai jelenségnek nyilvánvaló következményei vannak a jóléti rendszerek, a közterhek és a gazdasági várakozások szempontjából. A borúlátó lakossági helyzetértékelések egyik forrása valószínûsíthetõen az, hogy a népesség csökkenõ része járul hozzá az arányosan növekvõ közterhekhez. A népesség ilyen aktivitási arányaival azonban nem állunk egyedül.

A regisztrált munkanélküliek száma a kilencvenes évek elsõ felében nagyjából megegyezett a regisztrált vállalkozókéval. 1992-ben mintegy 660 000-t tett ki, a gazdaságilag aktív népesség 13 százalékát. Azóta e tömeg csupán lassú csökkenést mutatott, de az évtized második felében már félmilliónál kevesebbet tett ki, és 1997-ben a munkanélküliségi ráta 9 százalékos volt.

A férfiak körében a munkanélküliségi ráta magasabb volt és magasabb is maradt, mint a nõk között. Ez az elsõ pillantásra meghökkentõ jelenség elsõsorban azzal függ össze, hogy a nõk nagyobb arányban szorulnak ki a munkaerõpiacról, nagyobb arányban válnak inaktívvá, mint a férfiak (Laky 1997b).

Érdemes felidéznünk - bár az összefüggés kézenfekvõ -, hogy a munkanélküliek lényegesen kisebb arányban tagjai szakszervezeteknek és más szakmai szervezeteknek, mint azok, akik nem vesztették el állásukat. A dolgozók ötöde jelezte, hogy tagja valamely szakszervezetnek és egytizede más szakmai szervezetnek, a munkanélküliek között csupán elvétve találunk ilyet. Ezt részben magyarázza a szakmai szervezetek érdekérvényesítési potenciálja, másrészt éppen e testületek rekrutációs stratégiája, társadalmi összetétele a magyarázat.

Különösen magas volt - és bár nagymértékben csökkent, a korcsoportok között változatlanul a legmagasabb maradt - a munkanélküliségi ráta a fiatalok körében. A pályakezdõk munkanélküliségének nemzetközileg ismert jelensége mögött látnunk kell, hogy ez nem vezet tartós munkanélküliségre, és az aktív foglalkoztatáspolitika, a képzési-átképzési programok e csoport esetében az átlagosnál kedvezõbben alkalmazhatók. A szocializációs minták szempontjából azonban a jelenségnek kitüntetett, tovagyûrûzõ hatása van.

Nem csupán a fiatalokra, hanem a munkanélküli ellátásból kikerülõk egészére vonatkozóan igaz, hogy esélyeik a kilencvenes évek elsõ feléhez képest átstrukturálódtak. Egy követéses vizsgálat tapasztalatai szerint (Lázár-dr. Székely 1996) az évtized elsõ felében a munkanélkülieknek csupán alig több mint negyede tudott elhelyezkedni a segély lejárta után, a többség vagy munkanélküli maradt (ez jellemezte a csoport mintegy kétötödét), vagy - mintegy harmaduk - inaktívvá vált. 1996-ban már a munkanélküliek több mint kétötöde helyezkedett el újra a segély lejárta után, mintegy negyedük vált inaktívvá és kevesebb mint harmaduk maradt munka nélkül, az arányok tehát a munkaerõpiaci belépés szempontjából megfordultak.

A tartós munkanélküliek aránya az átlagosnál magasabb volt az idõsebb aktív korosztály (a 40-55 évesek) körében, az általános iskolai végzettséggel rendelkezõk, a falusiak és a cigány származásúak között, és ezekben a csoportokban az arány stagnált vagy még nõtt is. A tartós munkanélküliség tehát egy bezáródó-leszakadó réteg képét mutatja (Laki L. 1997). Ez tükrözõdik a helyi társadalom presztízsviszonyaiban is. A falusi környezetben az önkormányzati segélyeknek és jövedelempótló támogatásoknak sokkal inkább van társadalmi peremhelyzetet kijelölõ funkciója, mint a munkanélküli járadéknak. Azok a fiatalok, akik a munkanélküli járadékot még több-kevesebb természetességgel igénybe vették, a segélyt, hacsak tehették - már pusztán a szülõk és a család hírnevére való tekintettel is -, igyekeztek elkerülni.

A tartós munkanélküliek döntõ többsége (kilenctizede) az alsó jövedelmi kvintilisbe tartozik, és kétharmada az alsó osztályba, illetve a munkásosztályba sorolja magát. Elenyészõ közöttük a vállalkozói családból származó, a volt vezetõ és a volt párttag is. Korábbi pályafutásukat az átlagosnál gyakrabban jellemzik hullámhegyek-hullámvölgyek és ugrásszerû változások. A munkanélküliség mint társadalmi jelenség megítélése az elmúlt évtizedben nem változott számottevõen. Az emberek többsége a nyolcvanas évek végén is úgy gondolta, és ma még inkább úgy gondolja, hogy a munkanélküliséget mindenáron el kell kerülni, és csak kevesebb mint fele, kétötöde véli úgy, hogy az ország gazdasági problémáinak megoldása nem lehetséges a munkanélküliség vállalása nélkül.

Megfigyelhetõ azonban, hogy egyes társadalmi csoportok véleménye idõközben módosult. A munkanélküliség vállalása mellett érvelõ csoportok - a vezetõk, a vállalkozók és az értelmiségiek -, bár változatlanul kitartanak véleményük mellett, idõközben némiképp elbizonytalanodtak. Véleményük ingadozást mutat ahhoz a markáns állásponthoz képest, amit a nyolcvanas évek végén képviseltek, mikor a munkanélküliség még csupán potenciális gazdaságpolitikai probléma volt. Hasonlóképpen ingadozott a felnõtt népesség véleménye is. Az aktív népességen belül azonban folyamatosan emelkedett, és 1997-ben már túlsúlyra jutott azoknak az aránya, akik úgy vélik, hogy a munkanélküliség kiküszöbölhetetlen társadalmi jelenség. Ez pedig csak úgy lehetséges, hogy a véleményt a munkások és alkalmazottak szélesebb körei is osztják.

A nyolcvanas évek végén a dolgozók hatoda, 1997-ben pedig negyede volt potenciális munkanélküli - azokat értve ide, akik féltek állásuk elvesztésétõl. A két idõpont között a potenciális munkanélküliek aránya sajátos hullámzást mutatott. A kilencvenes évek elejéig együtt nõtt a munkanélküliséggel, majd attól némiképp elszakadva, a választások idõpontjáig csökkent, a választások félidejére pedig ismét növekedett.

Arra következtethetünk ebbõl, hogy az állásvesztéstõl való félelmeket a tényleges foglalkoztatási viszonyokon túl befolyásolják a politika, a gazdaságideológia és a média hatásai. A munkanélküliséggel kapcsolatos beállítottság a társadalmi közérzet egyik legérzékenyebb indikátora. Adam Przeworski, a lengyel származású amerikai kutató úgy érvelt, hogy a munkanélküliség keltette bizonytalanság alááshatja a demokratikus intézményekbe vetett bizalmat (Przeworski 1993). Ha mármost a munkanélküliséggel kapcsolatos félelmeket nem csupán a reálfolyamatok, hanem a politikai-ideológiai feltételek is befolyásolják, akkor ez a kölcsönhatás még közvetlenebb lehet.

A munkanélküliségtõl való félelem és a munkanélküliség mint társadalmi jelenség megítélése nem függött össze egymással a nyolcvanas évek végén: akik féltek állásuk elvesztésétõl, azok nem gondolkoztak gyökeresen másképp a munkanélküliségrõl, mint a dolgozók átlaga. Idõközben a helyzet módosult, s a kilencvenes évek derekára már a munkanélküliséggel kapcsolatos beállítottság összefüggést mutatott a személyes érdekekkel. Ez részben a közvetlen érdekvezérelt cselekvésen túlmutató ideológiák iránt fogékony értelmiségi és adminisztratív csoportok véleményének módosulásával járt, részben pedig azzal, hogy e csoportokon belül nagymértékben nõtt az állásuk elvesztésétõl tartók aránya.

A tartós munkanélküliek 1997-ben az aktív népesség többségéhez hasonlóan vélekedtek arról, hogyan alakult a lakosság anyagi helyzete. Több mint háromnegyedük úgy gondolta, hogy a lakosság anyagi helyzete az elmúlt évben romlott. A saját család anyagi helyzetének megítélésében azonban már lényeges különbségek vannak a tartós munkanélküliek és az aktív népesség más csoportjai között. Az aktív népességnek mintegy fele érezte úgy, hogy a család anyagi helyzete romlott az elmúlt évben, ezzel szemben a tartósan munkanélkülieknek csaknem a háromnegyede. Hasonló különbségek vannak a jövõbeni tendenciák felbecsülésekor is. Az aktív népesség kétötöde tart attól, hogy a család anyagi helyzete romlani fog a következõ évben, és mintegy fele attól, hogy a lakosság többségével történik ez. A tartós munkanélküliek esetében az így vélekedõk aránya jóval magasabb, közel kétharmados. Két tendencia a tartós munkanélküliek esetében is érvényesül azonban e tekintetben. Egyrészt az, hogy a családra vonatkozó becslések és várakozások rendre jobbak, mint a lakosság egészére vonatkozóak, másrészt pedig az az óvatos optimizmus, hogy a jövõbeni tendenciákat jobbnak látják, mint a múltbelieket.

A munkanélküliek, és közöttük a tartós munkanélküliek az átlagosnál jóval inkább hajlanak a tekintélyelvû szemléletre, az olyan megállapítások elfogadására, hogy az emberek két csoportra oszthatók, erõsekre és gyengékre (88 vs. 75%), hogy az országnak nem annyira törvények és politikai programok, mint inkább bátor, fáradhatatlan vezetõk kellenek (73 vs. 64%). Ez az összefüggés azonban jórészt az iskolai végzettség hatásának tudható be.

A munkanélküli, és ezen belül a tartós munkanélküli lét igen erõsen összefügg az elégedetlenséggel, és kimutatható, bár gyengébb kapcsolatot mutat az országos intézmények iránti bizalom hiányával.

A munkanélküliek általános egészségi állapotukat nem érzik sokkal rosszabbnak, mint a dolgozók, ám gyakrabban panaszkodnak neurotikus tünetekre, izgatottságra, félelmekre, arra, hogy sorsukat nem tudják befolyásolni, hogy nincs szerencséjük, s nem tudnak eligazodni az élet dolgaiban.

Az érdekérvényesítési potenciálra vonatkozóan a lényeges különbségek valójában az aktív és az inaktív népesség között húzódnak, ami nyilvánvalóan korspecifikus vonásokkal áll összefüggésben. Az elégedettséget illetõen azonban a munkanélküliség és ezen belül a tartós munkanélküliség bizonyult határozottabban vízválasztónak. Életszínvonalával a felnõtt népesség harmada, a munkanélkülieknek azonban több mint fele volt elégedetlen.
 

Összefoglalás

A vállalkozók és a munkavállalók csoportjainak vizsgálatából indultunk ki. A kilencvenes évek egyik legfontosabb új társadalomstrukturális vonása az, hogy kialakult egy hétszázezres vállalkozói osztály. A fejlemények azonban sok tekintetben ellentmondásosak, és néhány vonatkozásban illuzórikusak.

A vállalkozók nagyobb része inkább családi forrásokra, mint hitelekre támaszkodik, és, a fejlesztés legfontosabb feltételének a kapcsolatrendszer bõvítését tartja.

A vállalkozói osztálynak kevesebb mint felét jellemzi a szûkebb értelemben vett nyereségorientált kalkulatív magatartás. Náluk a háztartás és a vállalkozás elvált egymástól, õk inkább beruháznák, mint felélnék a nyereséget.

Nõtt a fantom vállalkozások aránya, a regisztrált és a mûködõ vállalkozások közötti különbség tartósnak bizonyult.

A felnõtt népesség körében nem nõ, hanem csökken azoknak az aránya, akik beruházásra és nem fogyasztásra fordítanák a nyereséget.

Elterjedtek a vállalkozóként feltüntetett bújtatott alkalmazotti szerepek, amelyek maguk is hozzájárulhatnak egy, a vállalkozással kapcsolatos negatív kép kialakulásához.

A vállalkozói sikerek megítélése ambivalens: akik pénzügyi terminusokban mérik a sikert, azok magukat az átlagosnál kevésbé tartják sikeresnek.

1993 és 1996 között a vállalkozások egyharmada szûnt meg. A fennmaradás a kényszervállalkozók esetében gyakoribb volt, mint a piaci ötletet realizálók esetében, mivel ez utóbbiak gyakrabban mellékállásúak és könnyebben adják fel vállalkozásukat.

A gazdasági elit cirkulációjának alapjelensége abban ragadható meg, hogy a személyi összetétel gyökeresen változott, ám a társadalmi jellemzõk, a karrierminták és a lojalitás-kritériumok nem változtak számottevõen. A bankárok privilegizált helyzetben vannak a menedzserekkel és a gazdaságpolitikusokkal szemben, ám ez nem jelent egyúttal domináns helyzetet is.

Csökken a vállalkozói hajlandóság. Ez részint természetesen annak tudható be, hogy a vállalkozói osztály idõközben bõvült. Részint azonban összefüggésbe hozható a tõkehiánnyal, a vállalkozók által kedvezõtlennek tartott adózási és hitelezési feltételekkel, és egy társadalmi tanulási folyamattal is, amelynek során a köztudatban élõ vállalkozáskép valóságközelibb tartalmakkal telítõdik. Ennek egyik következménye az, hogy a vállalkozást elutasítók indokai közt a kockázatkerülõ mentalitás helyett a tõkehiány felé tolódtak el az érvek.

Létrejött egy mintegy négyszázezres munkanélküli réteg, amelynek fele tartós munkanélküliekbõl áll, és mindez - bár az újraelhelyezkedési arányok az utóbbi években javultak - a leszakadás veszélyét növeli és társadalmi feszültségek forrása. A munkanélküliségtõl való félelmek hullámzást mutatnak, s az utóbbi néhány évben az értelmiségi és fehérgalléros osztályokban erõsödtek.

A vállalkozói osztály és a munkanélküli réteg megjelenése mellett négy további fontos strukturális változás jellemzi a kilencvenes éveket.

A gazdaságban dominánssá vált a magántulajdon. Ez nem érint széles rétegeket (az egymilliárd forintos vagyonnal rendelkezõk számát a szakértõk nem becsülik többre 200-nál), de mélyen érinti a társadalom többségét, mert a képzettség mellett a legnagyobb mértékben ez differenciálja az életesélyeket.

Az iparral és a mezõgazdasággal szemben dominánssá vált a tercier szektor. Ez széles tömegeket érintõ változás, mivel az itt foglalkoztatottak száma mintegy kétszerese az ipar és a mezõgazdaság foglalkoztatottjainak. A harmadik szektor igen stabil és kiugróan bizonytalan ágazatokat és munkahelyeket is magában foglal.

Ugyancsak a kilencvenes évek fejleménye az inaktív népesség dominanciája. Ez Európában nem egyedülálló jelenség, de kedvezõtlenül befolyásolja széles rétegek életesélyeit. Szemben a munkanélküliekkel, az inaktívak rétege kevésbé elégedetlen, és az átlagosnál rosszabb kollektív érdekérvényesítési akciópotenciállal rendelkezik.

Új duális szerkezet alakul ki a gazdaságban, a különbség a kisvállalkozások és a nagyvállalatok között húzódik. Korábban elsõ és második gazdaság úgy függött össze, hogy a gazdasági szereplõk személyében kombinálódtak a tevékenységek, most viszont ezek szereplõk szerint szétválnak. A korábban a második gazdaságban lecsapódó vállalkozói ambíciók most a kisvállalkozások keretei közé terelõdtek - ezt jelzi a háztartások piacra termelésének csökkenõ tendenciája is, a vállalkozások számának emelkedése mellett. A belsõ munkaerõpiac a munkavállalók ötöde számára van nyitva, a nagyvállalatok, intézmények értelmiségi, fehérgalléros és középvezetõi alkalmazottait jellemzi inkább, különösen a pénzügyek területén. Mindez az alkalmazottak nagyobb állásbiztonságát, elõrejutási esélyét, fizetését, jutalmát is jelenti, ami természetesen összefügg a munkaerõ képzettség szerinti összetételével. A kisvállalkozók esetében ezzel szemben az önálló döntések és a munkafolyamat fölötti kontroll tekintetében mutatkozik elõny, ez azonban csak magukra a vállalkozókra, és nem alkalmazottaikra érvényes.
 

Hivatkozások

Abell, Peter 1996. Self-Employment and Entrepreneurship: A Study of Entry and Exit. In: Jon Clark (ed.) James S. Coleman. London, Washington: Falmer Pr.

Averitt, Robert T. 1968. The Dual Economy. N.Y.: W.W. Norton C.

Balázs János 1996. Iparvállalatok longitudinális panelvizsgálata, 1992-1997. I- III. Budapest: BKE

Coleman, James 1991. Prologue: Constructed Social Organizations. In:
P. Bourdieu-J. Coleman (eds.) Social Theory for a Changing Society. N.Y.: Westview Pr., Russel Sage F.

Csite András-Kovách Imre 1997. Gazdasági elit és piacgazdaság (1993-1997). Kézirat.

Csontos László-Király Júlia-László Géza 1997. Ezredvégi nagy borzongás. Közgazdasági Szemle, 7-8.

Czakó Ágnes 1997. Kisvállalkozások a kilencvenes évek elején. Kézirat.

Czakó Ágnes et al. 1994. Vállalkozások és vállalkozók, 1993. Budapest: KSH

Doeringer, Peter B.-Michael J. Piore 1971. Internal Labor Markets and Manpower Analysis. Lexington, Ma.: Heath Lexington Books

Gábor R. István 1994. Kisvállalkozás Magyarországon - virul, vagy satnyul? Közgazdasági Szemle, 7-8.

- 1997. Belsõ versus foglalkozási munkaerõpiac - a posztszocialista átalakulás elhanyagolt dimenziója. Közgazdasági Szemle, 6.

Galasi Péter (szerk.) 1982. A munkaerõpiac szerkezete és mûködése Magyarországon. Budapest: KJK

Galasi Péter-Kertesi Gábor (eds.) 1996. Labour Market and Economic Transition. Hungary (1986-1995). Budapest: ILO

Higley, John-Jan Pakulski 1997. Elite Theory after Marxism. Manuscript.

Hirsh, Paul M. 1993. Undoing the Managerial Revolution? Needed Research on the Decline of Middle Management and Internal Labor Markets. In: Richard Swedberg (ed.) Explorations in Economic Sociology. N. Y.: Russel Sage

Hodson, R.-R. L. Kaufman 1982. Economic Dualism: a Critical Review. American Sociological Review, December

Janky Béla 1997. Az állam szerepének változása a 90-es években. Kézirat.

Kolosi Tamás-Sági Matild 1997. Rendszerváltás - elitváltás. Kézirat.

Kuczi Tibor 1997. Összebarkácsolt vállalkozások. Kézirat.

Laki László 1997. Munkanélküliség, szociális gondok. Struktúra-Munkaügy K.

Laki Mihály 1994. A magánvállalkozások növekedésének esélyei Magyarországon. Külgazdaság, 12.

Laky Teréz 1997a A kisvállalkozások növekedésének korlátai. Kézirat.

- 1997b Munkaerõpiaci helyzetjelentés. Budapest: Munkaügyi Kutatóintézet

Lázár György-dr. Székely Judit 1996. Részletes jelentés a munkanélküli ellátásra való jogosultságukat 1995. évben kimerítettek követéses vizsgálatának eredményeirõl. OMK, szeptember.

Lengyel György (szerk.) 1996.Vállalkozók és vállalkozói hajlandóság. Budapest: BKE

Lengyel György-Bartha Attila 1997. Bankárok: a magyar gazdasági elit domináns csoportja? Replika, 25. (március)

Lengyel György-Tóth István János 1997. Osztályhelyzet és jövedelmi esélyek. Kézirat.

MVA 1997. Megszûnt és mûködõ vállalkozások, 1993-1996. 1997. Budapest: MVA.

Offe, Claus 1987. A munkaerõpiac jövõje. Szociológiai Figyelõ, 1.

Przeworski, Adam 1993. Economic Reforms, Public Opinion, and Political Institutions: Poland in the Eastern European Perspective. In: L. C. Bresser Pereira-J. M. Maravall-A. Przeworski (eds.) Economic Reforms in New Democracies. Cambr.: Cambr. U.P.

Róna-Tas Ákos-Böröcz József 1997. Folyamatosság és változás az államszocializmus utáni bolgár, cseh, lengyel és magyar üzleti elitben. Szociológiai Szemle, 2.

SHK 1997. Statisztikai Havi Közlemények. 1-2. Budapest: KSH

Sik Endre 1995. From the Multicolored to the Black-and White Economy (The Hungarian Second Economy and the Transformation - Revisited). Paper for NSA/NRC Workshop on "Economic Transformation - The Reorganization of Ownership and Finance", Washington, November 2-3.

Spéder Zsolt 1997. Alkalmazkodó háztartások a gazdasági átalakulásban. Kézirat.

Swaan, Wim 1994. Tudás, tranzakciós költségek és a transzformációs válság. Közgazdasági Szemle, 10.

Szalai Erzsébet 1997. Rendszerváltás és a hatalom konvertálása. Szociológiai Szemle, 2.

Szelényi Iván et al. 1997. Making Capitalism without Capitalists. Class Formation and Elite Struggles in Post-communist Central Europe. Manuscript.

Tóth István János-Semjén András 1997. Tax Behaviour of Small and Medium-size Enterprises. Review of Sociology, special issue, Budapest

Tóth Lilla 1997. Vállalkozói életutak és kapcsolathálók egy nagyközségben - a leszakadó kisvállalkozókról, kisvállalkozásokról. In: Megszûnt és mûködõ vállalkozások, 1993-1996. Budapest: MVA

Vajda Ágnes 1997. A kisvállalkozások növekedésérõl, 1993-1996. Kézirat.

Várhegyi Éva 1997. The Selection of Bank Managers in the 80's and 90's, Review of Sociology, Budapest, special issue

Vedres Balázs 1997. Bank és hatalom. A bankok helye a magyar nagyvállalatok kapcsolathálójában. Szociológiai Szemle, 2.

Wertheim, W. F. 1968. Dual Economy. In: David L. Sills (ed.) International Encyclopedia of the Social Sciences, vol. 4. N. Y.: The Macmillan C. and The Free Pr., 495-500.
 

* A tanulmány az OTKA és az MTA támogatásával készült.