Hozzáértésem hiánya miatt Tardos Róbert legérdekesebb, a mikro-makro problémát egyszerre az empirikus kutató és az elméleti elemzõ szemszögébõl megközelítõ elemzéseihez nem tudok hozzászólni. Csak a 6. ponthoz (Néhány vitakérdés és egy-két válaszkísérlet) fûzök megjegyzéseket. Ezek az emergens sajátosságok kérdéséhez kapcsolódnak.

Tardos Róbert álláspontja szerint abból kell kiindulni, hogy makroszinten vannak olyan "emergens tulajdonságok ..., amelyek nem vezethetõk vissza közvetlenül egyéni tulajdonságokra...", illetve a Tardos Róbert által legfontosabbnak tartott makroképzõdmények, "az intézmények ... többé-kevésbé függetlenek a mindenkori társadalmakat alkotó egyénektõl" (Tardos 1998: 17). Véleményem szerint ez az a pont, ahol Tardos Róbert fejtegetéseit folytatva fel kell vetni, hogy melyek ezek az emergens sajátosságok, hol és hogyan jelennek meg.

Tardos Róbert érvelését Blau kapcsolathálózati kutatásaihoz kapcsolja. Magam (minthogy Blaut kevéssé ismerem) egy másik elméleti szociológust idéznék: Jürgen Habermast, és az õ példáján jelzem a felmerülõ nehézségeket. Habermas 1981-es Theorie des kommunikativen Handelns címû munkájában szerintem mindmáig legsikeresebben oldotta meg a célracionális, normatív és habituális cselekvések egységes elméleti rendszerben való elemzését. Elmélettechnikai okokból azonban feltételezte azt, hogy vannak olyan intézmények, amelyek mûködése valóban "többé-kevésbé független" a társadalmat alkotó egyénektõl, és ezeknek az elemzését lényegében véve a luhmanni funkcionalizmustól kölcsönzött elméleti eszközökkel végezte el - vagyis egyfajta duális elméleti struktúrát dolgozott ki. Más szóval: a rendszerszintû emergens sajátosságokat egészen más jellegûnek tekintette, mint a mikroszintû életvilágbeli interakciókat, a kettõ közti kapcsolatot érdemben nem tudta kidolgozni. Ezt a könyv megjelenését követõ vita¹ meggyõzõen dokumentálta, és rámutatott az elméleti dualizmusból fakadó feloldhatatlan ellentmondásokra (emiatt-e vagy más okokból, de mindenesetre Habermas vissza is vonult a társadalomelméletbõl a filozófiába, Luhmann-nak engedve át a német szociológiai elmélet terepét). Habermas viszonylagos kudarca óvatosságra int a tekintetben, hogy mennyire szabad feltételeznünk a makro- és mikro-szintek függetlenségét, és azt az igényt veti fel, hogy az emergens tulajdonságok mibenlétét nagyon pontosan fogalmazzuk meg. Tardos Róbert is utal erre a veszélyre és követelményre, és teljes joggal óv a hamis ontologizálástól, azaz attól a feltételezéstõl, hogy a makroszinten egészen más típusú létezõket találunk, mint a mikroszinten. Ha eleve feltételezzük, hogy a mikro- és a makroszint két létszféra, akkor a köztük levõ kapcsolat kérdése irrelevánssá válik. Az ontologizálás akkor kerülhetõ el, ha sikerül kimutatni a kettõ közötti kapcsolódási pontokat.

Egy hozzászólásban megoldási javaslatot adni nem lehet - és természetesen még egy cikkben sem tudnám ezt megtenni. Felhívnám azonban a figyelmet egy olyan elméleti kezdeményezésre, amely a mikro-makro kapcsolat körüli polémiáktól távol született, de amely érdekes módon összekapcsolható a Tardos Róbert által felhasznált hálózat (network) elemzéssel és a mikro-makrokapcsolat kérdésével. Talán hozzájárulhat ahhoz, hogy elkerüljük mind a mikro-, mind a makroszint hamis ontologizálását.

Kicsit messzirõl kell indulnunk. A tudományszociológiai írásairól ismert Karin Knorr-Cetina egyik friss cikkében elsõ pillantásra meglepõ, "posztmodern" ötletet mutat be. Világunkban - írja - úgynevezett tudás-kultúrákkal van dolgunk, és ezek a tudás-kultúrák alapjában véve "a szakértõk és a tudósok figyelmének középpontjában álló tárgyi világok körül forognak. ... Amellett érvelnék, hogy ezeket a tárgyi világokat be kell foglalnunk a társadalmiság és a társadalmi viszonyok kibõvített fogalmába" (Knorr-Cetina 1997: 9). Javaslata szerint tehát a tárgyakat nem mint eszközöket, erõforrásokat vagy szimbólumokat kell felfognunk, amelyeket a társadalom egyedüli legitim tagjainak elismert cselekvõk használnak, birtokolnak, cserélnek stb., hanem olyan elemeknek, amelyek bizonyos fokig ugyanúgy részei a társadalomnak, mint a humán cselekvõk.² A javaslatot részben a "konstruktivista" tudomány- és technikaszociológus tapasztalata motiválta: azok a tárgyak ugyanis, amelyek annyira adottnak, szilárdnak, biztos létezéssel bírónak tûnnek a mindennapi tapasztalat szemszögébõl, a szociológus tudománykutató számára nagyon is folyékonynak, bizonytalannak és változékonynak látszanak. A hordozható számítógépekben használható legújabb Li-ion akkumulátorok elõször tárgynak alig nevezhetõ elméleti ötlet formájában léteztek, majd anyagi, igazi akkumulátor alakot öltöttek, de néhány éve még teljesen megbízhatatlan és bizonytalan, robbanásra hajlamos szerkezetek voltak. A fejlesztés eredményeképpen persze ezek is stabil, megbízható, bár meglehetõsen drága kellékek lettek. Sikerüket az is biztosítja, hogy viszont a régen alkalmazott NiCd akkumulátorok korántsem olyan kézhez álló, stabil, "baráti" szerszámok, mint hinnénk: hajlanak a kristályosodásra és erõsen környezetszennyezõk, vagyis "deviánsak" (Kerecsen 1998). Legyen Li-ion vagy NiCd, az akkumulátor emellett egy roppant, "globális" hálózat része, amely a fizikusokat, a tengerentúli fejlesztõlaboratóriumokat, a sokágú számítógépipart és az üzleti szervezeteket, a kereskedelmet, a magyar CHIP Magazint, a minden újdonságra kíváncsi technológiarajongókat és a humán értékekben hívõ mezei felhasználókat "fogja át", könnyedén átlépve a szociológus számára rejtélyes mikro-makrohatárt.

Knorr-Cetina meglepõ alapötletének forrása Bruno Latour bestseller könyve: a Sosem voltunk modernek (1991). Bruno Latour, maga is tudománykutató vagy tudományszociológus, ebben a modernitás-elemzésben a kezdetekhez, a 17. századi filozófiai vitákhoz tér vissza. Hobbes és Boyle részben explicit, részben implicit vitájának eredménye szerinte kettõs elhatárolás volt. Egyfelõl Boyle feltalálta a laboratóriumot, ahol speciális gépezetek (pl. vákuumszivattyúk) állították elõ a jelenségeket. A laboratóriumban megfigyelt tények reprezentálják (képviselik és megjelenítik) a természetet. A tudósok e tények képviselõi, létrehozzák és szavatolják objektivitásukat. Ez az objektív, valójában a laboratóriumban elõállított világ a természet. Hobbes viszont feltalálta a racionális állampolgárt, aki a társadalmi szerzõdés révén létrehozta a Leviathánt, a halandó istent, a szuverént, aki reprezentálja a polgárokat - vagyis Hobbes "feltalálta" a társadalmat. Ennek az elhatárolásnak az eredményeképpen derült ki, hogy a tudomány dolga a nem-emberi lények (a "természet") reprezentációja, de nem lehet semmi köze a politikához (a politikai képviselethez, reprezentációhoz - ezért hivatkozik Boyle az elfogulatlan, ésszerû megfigyelõk összhangzó tapasztalatára); a politika dolga az állampolgárok reprezentációja, de nem hivatkozhat a nem-emberi (természeti) létezõkre (a tudomány belátásaira) (Latour 1991: 43 sk.). Mindez természetesen jól ismert történet. Hobbesszal a társadalomtudomány kezdeteinél vagyunk, s tõle jól követhetõ az a vonal, amely a társadalmi szerzõdés (ti. a társadalmat konstituáló szerzõdés) gondolatát követve kidolgozza a modern értelemben vett társadalom mint "morális" világ eszméjét. E világ lényege éppenséggel a természetivel való szembenállás, a természetitõl való elkülönülés, a természet, a tárgyi világ, a "dolgok" kizárása. Boyle-lal a modern természettudomány kezdeteinél vagyunk, s az sem új gondolat, hogy ennek a természettudománynak egyik alapelve éppenséggel a politikai és morális megfontolások kiküszöbölése az okfejtésekbõl.

Latour szerint azonban az az állítás, hogy a történeti értelemben vett modernitás nem más, mint a Boyle-Hobbes-i modell megvalósítása (a morális-társadalmi-kulturális és a természeti-tárgyi végigvitt elválasztása), ebben a formában hamis. Hamis lenne ezek szerint Habermas és Luhmann álláspontja is, hiszen mindketten feltételezik a cselekvõ (Luhmannál a kommunikáció) és a tárgyi világ (az erõforrások egy része, a "dolgok") elválasztását.

Latour az egyértelmûség kedvéért nem tárgyakról, dolgokról, eszközökrõl beszél, hanem "hibridekrõl". A hibridek vegyes lények: egyszerre kulturális és természeti objektumok. Könnyû hibrideket találni: a fentebb említett akkumulátorok, Knorr-Cetina tárgyai mind azok. Olyan társadalmakban élünk Latour és Knorr-Cetina szerint, ahol a tág értelemben vett laboratóriumban (pl. üzemekben, de más laboratóriumszerû együttesekben is: mi más egy félig-meddig korszerû PC, mint egy a dolgozószobákba kihelyezett laboratórium?) elõállított tárgyak hozzák létre és tartják fenn a társadalmi kapcsolatot - ezért hamis azt gondolni, hogy a Boyle-Hobbes modell "valóságos" (Latour 1991: 35.) Az ún. premodern és az ún. modern kultúrák Latour szerint természetesen különböznek, két vonatkozásban. Egyrészt: az elõbbiek viszonylag kisszámú hibriddel éltek (noha természetesen a kultúra nem más, mint hibridek elõállítása, s ebben az értelemben nincs olyan emberi közösség, amely ne hibrideket hozna létre!), míg a modern kultúrák igazi hibridtenyészetek. A modernitás ugyan azzal hízeleg magának, hogy "megszabadul a természeti korlátoktól", hogy képes létrehozni a tiszta szocialitást, az interakció és kommunikáció specializált szigeteit, valójában azokban a világokban, amelyeket modernnek mondanak, feltartóztathatatlanul burjánoznak a hibridek. Másrészt: az ún. premodern társadalmak konzekvensen összevegyítik a morális és természeti lényeket, az ún. modern társadalmak erõfeszítése azonban a "megtisztításra", a két területnek a Hobbes-Boyle paradigma szerinti elválasztására irányul.

A szociológia a latouri értelemben vett megtisztítás egyik ágense. A szocialitás világa a hobbesi világ örököse. Kimutatható az egyenes leszármazási vonal, amely a hobbesi szerzõdéstõl vezet egyfelõl a rousseau-i társadalmi szerzõdésen, másfelõl a skót felvilágosodás civil társadalmán át a modern szociológiáig. A szerzõdés gondolatát természetesen a szociológia régen elvetette. De nem vetette el azt az alapgondolatot, hogy a szocialitás világa valamiképpen a személyközi kapcsolatokból alakul ki, az interakciók felõl fejthetõ meg. A szocialitás világa tisztán emberi világ: a tárgyi világ a szociológia szerint csak kiegészítõje és terméke ennek a világnak, amelynek a törvényeit, szabályosságait csak az emberi interakciók felõl lehet megfejteni.

Ezen a ponton érkeztünk vissza a Tardos Róbert által felvetett kérdéshez, a mikro-makro kapcsolathoz. Ha ugyanis feltételezzük, hogy a szocialitás világát a "megtisztított" emberi interakciók felõl lehet megérteni, azonnal jelentkeznek a makroképzõdmények emergens tulajdonságainak meghatározásával kapcsolatos nehézségek, s ezek könnyen vezethetnek hamis ontologizáláshoz. Ezeket a nehézségeket és veszélyeket csak úgy lehet elkerülni, ha eltávolítjuk a társadalomelmélet két veszedelmes csapdáját: azt, amely a makroképzõdményekben nagyméretû cselekvõket láttat³, és azt, amely a makroképzõdményeket teljesen elszakítja a cselekvõktõl.

Feltehetõen a hamis ontologizálás elkerülésének a szándéka is vezérelte Latourt, amikor a makroszint helyett a hálózat (réseau) fogalmát használta. Már klasszikus empirikus tudományantropológiai elemzésében (Latour-Woolgar 1988) is elõfordult e fogalom, összefoglaló tudománytani könyve (Latour 1989) kiterjesztette az értelmét. Mindenekelõtt a technotudományok tekinthetõk szerinte hálózatoknak: ezeknek a hálózatoknak vannak csomópontjai (laboratóriumok), összekötõ szálai (kommunikációs csatornák: telefonvonalak, folyóiratok). E hálózatokban stratégiai cselekvõkrõl van szó. Az említett tudományantropológiai elemzés egy biokémikus kutatócsoportot mutat be, akik egymással is és más laboratóriumokban dolgozó kollegáikkal is bonyolult stratégiai játszmákat játszanak. Ugyanakkor egy világméretû hálózat részei is, de ezt a világméretû hálózatot (a biokémia egy speciális ágazatát) nem lehet makroszintû, testületi cselekvõnek tekinteni. Ennek oka Latour leírása szerint egyszerû: a laboratórium is, a hálózat is tele van (késõbbi könyve terminológiájával élve) hibridekkel: berendezésekkel, eszközökkel, feljegyzésekkel, megállapított tényekkel (amelyek gyorsan artefaktumokká válhatnak). A laboratórium ereje attól a hálózattól függ, amelynek részese, amelyben képes a tények, közlemények, preparátumok, mûszerek és pénz áramoltatásra. A cselekvõk stratégiája a hálózat kiterjesztésére irányul, mert ezen az úton lehet igazi nyereségekre szert tenni. A hibridek a hálózat kényes pontját képezik: a Latour és Woolgar által vizsgált kutatócsoport léte, hálózatának megõrzése attól függött, hogy sikerül-e egy bonyolult berendezés segítségével az ismeretlen összetételû, laboratóriumi békákból nyert anyagból egy feltételezett vegyületet, ebben az értelemben hibridet elõállítani. Ha a kísérleti eredmény artefaktumnak bizonyult volna, a csoport dezintegrálódott volna. Az integráció a szó minden értelmében hibridek hálózatától, a hibridek "helytállásától" és stabilitásától (a mûszerek és berendezések mûködõképességétõl, a vegyületek stabilitásától) függ.

A hálózat latouri értelemben vett fogalmának véleményem szerint két elõnye van. Egyrészt a hibridek bevonása révén ontológiai nehézségek nélkül képes a mikroszint (laboratóriumok, mûhelyek, háztartások, mindennapi interakciók) és a makroszint (globális technikai és üzleti hálózatok, technotudományok, bürokratikus apparátusok) között kapcsolatot teremteni, mert a hibridek érzéketlenek a mikro-makro választóvonal szociológia által kreált különbségére. A makroszintû képzõdmények emergens tulajdonságai megmagyarázhatók a humán cselekvõk és hibridek kiterjedt hálózatainak a tulajdonságaiból, nem kell tehát sem ahhoz a feltételezéshez folyamodni, hogy a makroméretû képzõdmények is sajátos cselekvõk, sem pedig ahhoz, hogy a makroszinten el kell feledkeznünk a stratégiai viselkedésre képes cselekvõktõl. Ellenkezõleg: Latour erõteljesen figyel a hálózatok humán elemeinek stratégiai viselkedésére; hajlamos arra, hogy ezek viselkedését érdekeikbõl és informáltságukból magyarázza. Az a tény persze, hogy nem alakít ki a szociológusok módjára két világot, egyik oldalon a cselekvõkkel, másik oldalon az erõforrásként felfogott és hibrid jellegüket levetkezett tárgyakkal, messzemenõ következményekkel jár.

Másrészt a hálózat latouri felfogása az integráció problémájának a megoldását is módosítja. A szociológia még mindig a szociális és rendszerintegráció lockwoodi kettõsségében gondolkozik. Az elsõ alapjában normatív természetû, a második státusa bizonytalanabb. Általában személytelen funkcionális mechanizmusokról beszélnek, de Habermas a piaci típusú integrációt, a "láthatatlan kéz" Smithnek tulajdonított modelljét is ide érti. Latour modelljében nincs helye funkcionális és piaci mechanizmusoknak. A humán cselekvõkbõl és hibridekbõl álló hálózatok természetesen "integrálnak": a stratégiai akciók sikeressége, a hibridek léte, technikai alkalmassága, bõsége vagy szûkössége hozzájárul ahhoz, hogy a szituációk és hálózatok "megálljanak a lábukon" vagy összeroppanjanak. Immár nem az integráció a kérdés, hanem a latouri értelemben vett hálózat stabilitása, "fennállása", amelyben technikai, normatív és stratégiai elemek egyaránt szerepet játszanak.

Tardos Róbert nem tért ki részletesen a mikro-makro kapcsolat és a normativitás kérdéskörének a kapcsolatára. Ez az egész probléma legösszetettebb része - és ennek tisztázásához a maga nemében érdekes tudományszociológiai kiindulású latouri modell nem járul hozzá. Mentségére annyi hozható fel, hogy mások sem sokkal sikeresebbek - de ennek taglalása már nem lehetséges a hozzászólás keretein belül.
 

Jegyzetek

1. A vitának az ismertetését lásd Némedi 1991.

2. Knorr-Cetina és a lentebb említendõ Latour tárgyfogalma alapjában eltér Baudrillard (1987: 7-13) divatos elméletétõl. Baudrillard elválasztja a tárgyak technológiai, "lényegi", objektív, racionális, strukturális síkját és a szociológiai, jelszintû, megélt valóságát. Ez éppen az az elválasztás, amely ellen Latour és Knorr-Cetina hadakozik.

3. Coleman, aki elméletében a mikro-makro kapcsolat megoldását ígéri, úgy véli, hogy léteznek testületi cselekvõk (corporate actors), és a makrojelenségeket így cselekvéselméleti apparátus segítségével elemzi. (Coleman 1990: 325 sk.)
 

Irodalom

Baudrillard, Jean 1987 [1968]. A tárgyak rendszere. Budapest: Gondolat

Coleman, James S. 1990. Foundations of Social Theory. Cambridge, Mass.-London: Harvard University Press

Habermas, Jürgen 1981. Theorie des kommunikativen Handelns, 2 Bde. Frankfurt a. M.: Suhrkamp

Kerecsen Tamás 1998. A kapacitás királyai. CHIP Számítógép Magazin, (10) 4, 86-88.

Knorr-Cetina, Karin 1997. Sociality with Objects. Social Relations in Postsocial Knowledge Societies. Theory, Culture & Society, (14) 4, 1-30.

Latour, Bruno 1989 [1979]. La science en action. Paris: La Découverte

- 1991. Nous n'avons jamais été modernes. Essai danthropologie symétrique. Paris: La Découverte

Latour, Bruno-Steve Woolgar 1988 [1987]. La vie de laboratoire. La production des faits scientifiques. Paris: La Découverte

Némedi Dénes 1991. A kommunikatív cselekvés elméletének vitája. Filozófiai Figyelõ, 13, 232-247.