Ha másért nem, már a reflexiókért érdemes volt a témához nyúlnom. Némedi Dénes Latour-recepciója és a "hibrid-tárgyakról", illetve a "hibrid-hálózatokról" mint a mikro-makro-kapocs lehetséges kulcsfogalmairól szóló fejtegetései, vagy Szántó Zoltán négymezõs modellje a mikro-makro megközelítési válfajokról számomra mindenképpen fontos, új szempontokat adott. Olyan ellenvetésekkel és javaslatokkal találkoztam, amelyek pontosíthatják, világosabbá tehetik a témával kapcsolatos kérdésfeltevéseinket. De éppen bonyolíthatják, újra is rendezhetik konceptuális sémáinkat, esetleg termékenyebb megkülönböztetések irányába adva ösztönzést.

Bár a két írás módszertani alapállásában és fõbb vitapontjaiban is számos ponton eltér egymástól, egy közös vonást mégis felfedezni vélek, s indokolt lehet, ha elsõként erre reagálok. Ha jól értelmezem, mindkét vitapartnerem nálam nagyobb hangsúlyt helyezne a szinteket átfogó, szintetizáló jellegû, egységes modellek létrehozását szolgáló teoretikus erõfeszítésekre. Reflexióikban minden bizonnyal nem egyedülálló az averzió, mely a szociológiai elméletépítésnek azt az általam P. Blautól közvetített stratégiai opcióját fogadja, amely (a teoretikus érettség meglévõ fokán) egyelõre a szintenkénti alapvetés indokoltságát hangsúlyozza. Nem vonom kétségbe, hogy a szociológia (de mondhatnám: társadalomkutatás, hisz a "társadalom" fogalmával nincs alapvetõ bajom) érettségét az átfogó, koherens elméletek megléte fémjelezheti, de úgy gondolom, ehhez még hosszú út vezet. A "nagy-elméleti" ambíciók visszatérõ meghiúsulását - beleértve például a Habermas-féle kísérlet Némedi (1991) által behatóan tárgyalt utóéletét - nem utolsósorban annak tulajdonítom, hogy az elméletalkotók számára nem állnak rendelkezésre az önmagukban "üzembiztos" és kellõképpen egymáshoz illeszkedõ alapelemek. A túl sokat markolás, a teoretikus koherencia igénye így aztán vagy eklekticizmust eredményezhet, vagy a konokabb gondolkodóknál (mint pl. a "késõi" Luhmann esetében) tartalmi kiüresedést, a fogalmi építmény önálló életre kelését. Jómagam termékenyebbnek tartom azokat a megközelítéseket, melyek ma az alapelemek (mondjuk szintenkénti) csiszolását, konszolidálását tûzik célul, és a nagy építményeket csak hosszabb idõtávra ütemezik.

Az elméleti differenciálódás persze nemcsak szintek szerint történhet, de - mint ahogy cikkemben is állást foglaltam - e megkülönböztetésnek kitüntetett jelentõséget tulajdonítok. Teljesen elfogadom azt a - fõként Némedi Dénes által kifejezett - aggályt, hogy itt nagyon óvatosan kell eljárni, s mindenképpen el kell kerülnünk, hogy a megközelítések olyan diszkrepanciájára kerüljön sor, mint például Habermasnál az életvilág és a rendszer elméleti apparátusa esetében. Ezzel kapcsolatban két mozzanatot hangsúlyoznék egyszerre. Nemcsak az egyéni szintnek és a nagyobb entitások szintjének specifikus szerkezetei implikálnak sajátos kezelésmódot, de - ahogy legutóbb például a pécsi pszichológiai konferencia pszichológusokat és szociológusokat összehozó szekciójának több résztvevõje is hangsúlyozta - a társas (social) és a társadalmi (societal), az interaktív és az intézményes, a szóbeliség és az írásbeli-objektivált jelenségtartományai is. Ugyanakkor: egyazon (jobb kifejezést nem tudok) társadalmi világ különbözõ szintjeirõl, vonatkozásairól van szó, és az eltérõ kezelésmód nem jelenthet egymástól való elszakítást; a lehetséges módon törekedni kell a kapcsolódási pontok megtalálására, hangsúlyozására. Talán ügyetlen a hasonlat, de ideális esetben valami olyan egymásra vonatkoztatásra gondolok, mint az alagút-építés esetében, ahol a két ellentétes irányból induló, egymásra célzott vonalak érnek végül egymásba. Hogy Szántó Zoltán modelljét mikro-makro vonatkozásban máris felhasználjam, közvetítõként itt egyfelõl a B, másfelõl a C cella teoretikus elemei jöhetnek elsõsorban szóba. Azonban ha építményünket elég stabilnak szeretnénk látni, az szükséges, hogy B az A, C a D cellával kellõképpen teherbíró elméleti hátországot tudhasson maga mögött.

Rendben, de miért a makro-megközelítésnek az a kitüntetett hangsúlya, amely - Blau nyomán - cikkemet kétségkívül jellemezte? Ezzel már alighanem Szántó elsõ számú fenntartásánál vagyunk. Megerõsítem: nem azért, mert itt bármifajta tartalmi primátusra gondolnék. Inkább arról van szó, hogy hiányérzetem fõként ehhez a ponthoz kapcsolódik. Mondhatnám, a mikro-oldal az elmúlt évtizedekben több nóvumot, erõteljesebb teljesítményeket mutatott fel. Kétségtelen, nemcsak a pszichológia, de az utóbbi idõben (fõként a racionális döntések elmélete mûvelõi számára) elõképül szolgáló közgazdaságtan érettebb diszciplínái komolyabb fogódzót is nyújtottak mindehhez. Nemcsak olyan, magukat alapjában közgazdászként definiáló társadalomkutatók munkásságára gondolok, mint Olson, Hirschman, Downs vagy éppen a korábban távolesõbbnek tekintett társadalmi területek közgazdaságtani megközelítését programatikusan is kamatoztató Nobel-díjas Becker, hanem arra a Colemanra, aki a nyolcvanas években komolyabb mikroökonómiai alapokkal vértezte fel magát, és éppen Beckerrel közösen hozta létre az RDE chicagói iskoláját. Ehhez hasonló erõteljes vonulatról kétségkívül nem beszélhetünk az elmúlt évtizedekben a makro-oldalon, és még kevésbé olyan koherens teoretikus megközelítéssel a "magmezõnek" számító D cellában, mint az ellenoldalon az RDE-vel az A cellában. Azzal azonban nem értek egyet vitapartneremmel - és írásommal is talán leginkább ennek ellenkezõjét kívántam sugallni -, hogy a makro-jelenségek makro-megközelítése csupán idejétmúlt, ortodox, de legalábbis poros elméleti relikviák gyûjteménye lenne. Táblázatából sorra kimaradnak az olyan - semmiképp sem matuzsálemi korú, de ígéretnél mindenképpen többnek tekinthetõ - elméleti kezdeményezések, mint a Parsons-Luhmann-féle rendszerelméleti vonulat talán legtermékenyebb darabja a társadalmi szférák és a szimbolikus csereeszközök differenciálódásáról, Bourdieu szféra-(mezõ-) és tõke(-konverzió) elmélete, vagy a strukturális pozíciók White-Breiger-Burt-féle iskolája, hogy olyan, talán hagyományosabb jellegû, de ortodoxnak semmiképp nem mondható irányzatokról ne is szóljunk, mint Wallerstein centrum-periféria-, vagy Wright többdimenziós osztályelmélete. És persze - amit itt is szeretnék a teoretikus érdeklõdésû társadalomkutatók figyelmébe ajánlani - Blau újabb keletû differenciációs, interszekciós/kon-szolidációs elmélete.

Blau szerepe az adott vonatkozásban annál jelentõsebb, mivel a makro-szempont talán leghangsúlyosabb képviselõje az elmúlt idõszakban. Ö az, aki különösen határozottan érvel az egészlegesség par excellence szemléleti irányai mellett, amelyeknek elsorvadása esetén a szociológia valójában létalapját vesztheti (s alighanem ennek a törekvésének tulajdoníthatjuk az olykor már görcsösnek ható önkorlátozást, amellyel a makro-megközelítések általa is lehetségesnek tartott egyéb alternatíváival szemben - lásd errõl például Blau hivatkozott (1995) munkájának bevezetõ fejezetét - a leginkább "dezantropomorf" verzióknál horgonyzott le pályafutása utolsó évtizedeiben). Ha a szóban forgó egyoldalúságra nem is látok okot, aggodalmát és ezzel kapcsolatos törekvéseit magam is osztom - a cikkemben tükrözõdõ megközelítési prioritásnak ez a további indoka.

Felmerülhet - és fel is merül - a kérdés: nem vezet-e az analitikus szempontok ilyen erõs érvényesülése maga is tartalmi kiüresedéshez. Simmel, von Wiese stb. "formális szociológiájának" megfogalmazódása óta ez visszatérõ probléma. A veszély tényleg valóságos, ha e megközelítés más lehetséges vetületekkel, vagy éppen a dolgok egységben való tanulmányozásával szemben dominánssá válik. De csak ez esetben. Ahogy például a biológiában jól megférnek együtt, s fel is tételezik egymást az "in vivo" és az "in vitro" irányzatok, és hosszabb ideje párhuzamosan fejlõdnek az anatómia, a fiziológia és a genetika aldiszciplínái, hasonló munkamegosztás alakulhat ki a szociológia formalisztikusabb és szubsztantívabb, vagy éppen erõsebben mikro- vagy makro-jellegû irányzatai között.

Ha már a természettudományok területérõl vesszük az analógiát, ismét felmerülhet a kérdés: vajon az utóbbi évtizedekben nem inkább a szintetizáló, interdiszciplináris fejlemények (hogy a biológiánál maradjunk: mondjuk a biofizikától a szociobiológiáig) vezettek-e a komolyabb elméleti nóvumokhoz. Talán így van. Amirõl azonban meg vagyok gyõzõdve: mindezek a fejlemények nem mehettek volna végbe, ha például a biológia nem termeli ki a maga szakterületein belül azt a sajátlagos szolíd törzsanyagot, amely aztán komoly "hozományul" szolgálhatott a társdiszciplínák adalékai mellé.

És itt térnék vissza a szociológia pozícióihoz és azon belül is az elõbb nagy hangsúllyal említett D cellához: vajon kellõképpen szolíd-e az itt felhalmozódott teoretikus anyag? Amint utaltam rá, korántsem vagyok biztos benne; mégis úgy gondolom, nem utolsó sorban a fent említett irányzatok, újabb elméleti fejlemények reményt adnak a továbblépésre (és itt nem is részletezem azokat a cikkemben számba vett módszertani újdonságokat, amelyek a maguk részérõl szintén ösztönzést adhatnak mindehhez). Az elmondottak értelmében valamifajta szintetizáló folyamat kialakulását mindenekelõtt e körül a - Blautól Burtig, Luhmanntól Bourdieu-ig stb. terjedõ - mezõny körül várnám, és, minden alapállásbeli, terminológiai különbség ellenére, nem is tartom egészen kilátástalannak. Az eredetiség motívumai sok esetben elfedik a tartalmi egybecsengést, a kapcsolódási pontokat, ezek azonban alighanem ott rejlenek (pl. a blau-i, a bourdieu-i és a luhmanni differenciációs elméleteknek - jobban szemügyre véve, mélyükre ásva - nemcsak a felszíni jegyekben fedezhetõk fel közös vonásaik).

Talán az eddigiekbõl is kiderül, fenntartásaim az interdiszciplinaritást illetõen - amelyre vonatkozóan többé vagy kevésbé kifejtett formában mindkét vitapartneremnél inkább eltérõ alapállású reflexiók fogalmazódnak meg - nem elvi jellegûek. Eddigi pályafutásom során - idõnként explicit módon - bizonyos témákban magam is több diszciplína párhuzamos bevonása mellett érveltem, s ennek során éppen a közgazdasági vagy a kultúrantropológiai megközelítések sem álltak távol tõlem. Az ilyen erõfeszítések értelmét a legkevésbé sem kérdõjelezném meg. Amit hangsúlyozni kívánok, mindössze az tehát - igaz, ez nem kis igény -, hogy fordítsunk fokozott figyelmet azokra az erõfeszítésekre, amelyek a szociológia kifejezett megközelítési, tematikus talaján állva kívánnak újszerû gondolatokkal, versenyképes paradigmákkal elõállni a "tudományos eszmék piacán" a diszciplínák közti versenyben (s remélem, ez nem számít "szociológiai sovinizmusnak").

A fentiek után az is világos lehet, hogy ugyanez vonatkozik a mikro-makro-kapcsolatra, a szintetizáló kísérletekkel kapcsolatos állásfoglalásra. Joggal hivatkozik Szántó Zoltán arra, hogy a network-paradigma kapcsán Angelusz Róberttel kb. egy évtizede magunk is többek közt a megközelítésben rejlõ ilyenfajta ígéretet állítottuk középpontba. Ma világosabban körvonalazódik, hogy - nem utolsó sorban olyan elméleti nehézségekkel kapcsolatban, mint amilyenekre a tematikus túlterjeszkedés, s a túlzott absztrakció veszélyeirõl szólva már Feld (1981) felhívta a figyelmet - ezek az ígéretek a kapcsolathálózati megközelítés irodalmában még csak kevéssé realizálódtak. (Vonatkozik ez arra a Burtre is, akinél kétségkívül helyet kap ilyen törekvés is. A strukturális és a kissé mechanikusan átvett RDE-jellegû megközelítés strukturális cselekvéselméleti munkájában - Burt (1982) - megítélésem szerint nem alkot szerves egységet. Az elõbbi az utóbbi nélkül is jól értelmezhetõ; ahol Burt megközelítése a cselekvéselmélet szempontjából is fontos támpontot ad, az leginkább a strukturális autonómia fogalmának - önmagában is megálló - pozicionális kidolgozása.)

A szintézisnek a hálózatok metaforája felõli létrehozására érdekes újabb kísérlet a Latournál megfogalmazódó "hibrid-hálózati" elgondolás. Õszintén szólva, e koncepcióról elõször olvasva, kissé aggályosnak tartottam, hogy e terminusok beléptetése tovább kuszálhatja a network-irodalom amúgysem egészen tiszta fogalmi rendszerét. Az ismertetés alapján a benne foglalt szintetikus lehetõséget fõként olyan esettanulmány jellegû vizsgálódásokhoz kapcsoltam, ahol a cselekvési szempont eleve elõtérben áll (számításba véve, hogy minél közelebb kerülünk kutatási tárgyaink között az eseti jelleghez, annál kevésbé tekinthetünk el a téma többszintû, többdiszciplínás kezelésétõl). Aztán fokozatosan átalakult bennem az elgondolás képe, és - remélem, nem teljesen függetlenül a szerzõ intencióitól - már közelebb került a kifejezettebben vett network-paradigma jellegzetes vonásaihoz. Végeredményben, ahogy a kapcsolathálózati elemzés bizonyos irányzatai egocentrikus, vagy éppen szervezetközpontú megközelítést alkalmaznak, miért ne lehetne szó a Latour által kifejtett "hibrid"-típusú objektivációk középpontba állításáról, és az így értelmezett "hálózatok hálózatainak" - most már a strukturális elemzés terminusaihoz közelebb álló - vizsgálatáról. (Ahhoz az inkább ismerõs elképzeléshez hasonlítva a dolgot, mint például egy-egy kommunikációs orgánum, mondjuk, folyóirat körül kialakuló "virtuális network", beleértve nem csupán a lap közönségét, hanem jellegzetes szervezeteit, affiliációs pontjait, azután a folyóirat mögött álló kiadói-szponzori hálózatot, s nem utolsó sorban a lapspecifikus szerzõi, publicisztikai kört. Talán még közelebb juthatunk a vázolt elképzeléshez, ha értelmezésünkben a "hibridek" a szokásos értelemben vett kulturális-tudományos-mûszaki produktumokon túlmenõen az intézményrendszer létrejövõ/átalakuló elemeit, magukat az intézményeket is magukba foglalják.)

A fentiekben többé-kevésbé olyan reflexiókról, viszontreflexiókról volt szó, amelyek esetében vitapartnereimmel nézeteinkkel talán nem álltunk egymástól túlságosan távol, legalábbis vegyültek egymással a kritikusabb és az inkább egyetértõ álláspontok. Bizonyos kérdésekben élesebbek a szemléleti különbségek. Ilyen nézeteltérésnek látszik Szántó Zoltánnal az emergencia-kérdést (illetve ezzel kapcsolatban a módszertani individualizmust) illetõ felfogásunk. Nagyon találónak tartom ennek érzékeltetésére az Abelltõl idézett megfogalmazást. Itt én másként fogalmaznék. Szerintem a dolgok nem csak azért történnek a társadalmi világban, mert valakik valamiket tesznek vagy nem tesznek, hanem azért is, mert bizonyos egyéb dolgok történt(n)ek, végbement(n)ek (és ennek során bizonyos dolgok az egyének bizonyos csoportjaival megtörténnek). Vegyük - triviális példaként - azt az esetet, amikor emberek jelentõs csoportjai mondjuk az infláció miatt korlátozzák fogyasztásukat, és ez aztán további közgazdasági hatásokat idéz elõ; szociológiailag persze érdekes lehet, hogy kik hogyan járultak hozzá az infláció növekedéséhez, s talán még az is, hogy egyes személyek jövedelmük csökkenése ellenére - például tartalékaik felélésével, kölcsönökkel, vagy csak a másnapra nem tekintve - a hasonló helyzetbe került személyek többségével szemben elkerülték fogyasztásuk csökkenését. Azt hiszem, nem állok egyedül azzal a véleményemmel, hogy a releváns kérdések köre nem merül ki a fentiekhez hasonló cselekvésközpontú témákban. S ha az a tapasztalatunk, hogy emberek jelentõs csoportjai bizonyos körülményekre - leginkább: bizonyos korlátokra, kényszerekre - zömmel hasonlóképpen reagálnak, a folyamatok, összefüggések elemzésénél praktikus okokból akár el is tekinthetünk a mikroszinttõl. Mindennek - illetve az így értelmezett holisztikus szemléletnek - két dologhoz semmiképpen sincs szükségszerûen köze: 1. Számos folyamatnál nem kell objektív teleológiát, célkitûzõ cselekvõk nélküli célokat feltételeznünk (ha maguk a folyamatok a cselekvõk szempontjából gyakran inkább diszfunkcionálisan, mintt funkcionálisan zajlanak is). 2. Nem kell okvetlenül közös érdeket követõ közös cselekvést feltételeznünk (mint a hagyományos osztálytudat-felfogások esetében). A cselekvés közösségét nem annyira a célok, vágyak, értékek, mint a korlátok, kényszerek mértéke és ezek hasonlóságának foka kondicionálja. Épp ebben az értelemben indokolt visszautalni a strukturális autonómia-felfogás kulcsszerepére. A mikroszint annál kevésbé hagyható kiinél nagyobb az így értelmezett autonómia foka (és viszont). Hadd tételezzem fel: ha lemondunk e két alaptalan elõfeltevésrõl, máris másként fogunk tekinteni a makro-oldalra (s ezen belül a séma-tábla ominózus D cellájára) is.

Ha a legélesebb vitapont a fenti kérdésekhez kapcsolódik is, itt is kifejezném bizonyos kételyemet a mikro-megközelítés mûvelésének gyakorlatilag egyetlen paradigmára szûkítése, az RDE domináns pozíciója iránt. Nemcsak azért, mert hajlok a felé az álláspont felé, amely szerint a hús-vér emberek világában az irracionalitásnak gyakran a racionalitást megelõzõ szerepe van. De arra is gondolok, hogy a racionálison kívüli cselekvésvilág nem szükségképpen az irracionális, hanem az ennél jóval tágabb nem-racionális szférához tartozik (beleértve például a bizonyos szempontból nagyon is ésszerû - mert takarékos - reflexszerû, habituális reagálás-módokat). Mint ahogy a kalkulatív logika alapján racionálisnak tekinthetõ cselekvésmódok egyéb szempontokból egyenesen irracionálisnak számíthatnak. A racionalitásból kiindulni sok szempontból - például a cselekvések normatív elemzése szempontjából - indokolt, de általánosságban véve korántsem természetszerû. Érdemes megfontolni Collins (1996) javaslatát, aki éppen az adott problémákat tekintve helyesebbnek tartaná a két megközelítési szint helyett háromról beszélni. Felfogásában a mikroszituációk világának tipikus motivációs bázisa inkább érzelmi-morális, mint anyagi-racionális indítékokból tevõdik, és nem annyira ez, hanem a mezo-szint - a piacok, hierarchiák, szervezetek világa - a racionális döntések érvényre jutásának kitüntetett terepe (vagy a megközelítéseket tekintve, az RDE alkalmazásának optimális locusa. Az adott szempontból mellékes, egyébként azonban nem érdektelen, hogy a makro-szinten az állam szerepét emeli ki). A kérdésben való állásfoglalásunkat persze erõsen befolyásolhatja, hogy miként tekintünk a Collins értelmében vett mikro- és mezo-szint különbözõségére s az ezzel kapcsolatos tendenciákra. Ha úgy látjuk, hogy a mikroszituációk, a mindennapi intarakciók világa növekvõ mértékben kerül a piaci és szervezeti logikák befolyása alá (mint ahogy erre mutatkoznak is bizonyos tendenciák - Habermasnak az "életvilág kolonializálódására" vonatkozó felfogása mögött érzésem szerint nem utolsó sorban ilyenfajta aggodalmak vehetõk ki), akkor kevésbé látszik szükségesnek ez a megkülönböztetés, és indokoltabbá válhat az RDE-nek a mikroszférában való kitüntetett szerepe.

A fentieknél talán kevésbé lényeges kérdés a mikro- és a makro-megközelítések viszonylagos pozíciójának észlelt trendje, és ehhez kapcsolódóan annak a megfigyelésemnek az érvénye, hogy a mikro-oldal két kiemelkedõ képviselõje, Coleman és Olson pályafutásuk késõbbi szakaszában - Blauhoz hasonlóan - maguk is közeledtek-e a makroszempontok akceptálásához. Mindenképpen elfogadom Szántó Zoltánnak azt az érvelését, hogy egyikük sem változtatott explicit alapállásán (sõt élete utolsó évtizedében Coleman a metodológiai sajátszerûséget az iskolateremtés jegyében mind erõteljesebben hangoztatta). Meglehetõsen ritka a tudományos alapállás módosulásának annyira nyílt vállalása, mint amilyent Blaunál tapasztalhattunk (igaz, az õ esetében valóban radikális hangsúlyváltásról volt szó). A teoretikus becsvágy, az életmû koherenciájának igézete többnyire nemcsak a személyes újradefiniálásnak, hanem maguknak a tartalmi fordulatoknak is ellenáll (nem szólva az iskolákhoz való hovatartozást illetõ újraorientálódás különféle kockázatairól). Azonban mind Olson, mind Coleman kiválóbb társadalomkutatók annál, hogy amikor olyan témákkal találták magukat szembe, melyek explicit metodológiájukra nem voltak kifejezetten ráhúzhatók, eleve visszariadtak, vagy a vizsgált jelenségeket oda nem illõ keretekbe gyömöszölték volna. Amikor Olson (1982) a nemzetek, régiók gazdasági felemelkedésének vagy hanyatlásának mozgatórugóit tette vizsgálat tárgyává, és ebben az érdekszövetségek, koalíciók elterjedtségét helyezte középpontba, valóban olyan tárgyhoz nyúlt, amelyet - más vonatkozásban - már két évtizede, a kollektív cselekvés logikája kapcsán is behatóan elemzett. Konzekvens maradt a módszertani kiindulópontjaiban is, ahogy ezt a megközelítési logika alapelemeinek újbóli összefoglalása is jelzi elöljáróban. Más vonatkozásban már több az eltérés. Felszíninek tûnhet az az észrevételem - ennek pontosabban is utánaszámolhatnánk -, hogy míg a "Logika" fejezetben az "individual" kifejezés meglehetõsen gyakori, jóval ritkábbá válik ez a rákövetkezõ, a konkrét alkalmazást kifejtõ "Implikációk"-ban. A gondolatmenet középpontjában álló olyan hosszú távú, történeti folyamatokra koncentráló tézisek, mint amelyek szerint a stabil, kontinuus társadalmakban az idõk folyamán egyre inkább felgyülemlenek, átszövik egymást a kollektív cselekvés különféle szervezetei, koalíciói, másfelõl az elosztási koalícióknak ez a megszaporodása jelentõsen megnöveli a regulációs és a kommunikációs komplexitást, s ezen keresztül a kormányzat szerepét - akár a társadalmi fejlõdés irányát is megváltoztatva -, számomra már igencsak "makro-szerûen" hangzanak, és megfogalmazójukként talán Blaut is el tudnám képzelni.

Vagy nézzük Colemant. 1964-ben (a parsonsi normatív szocializációs felfogással szemben beindult ellenáramlat egyik reprezentánsaként) még szinte extrémen mikro-jelleggel fogalmazott: "a homo sociologicus szószólóival szemben egy teljesen szocializálatlan, teljesen önérdekû ember képébõl induljunk ki, akit rendszerbéli normák nem korlátoznak, egyedül a személyes érdekeinek megvalósítására vonatkozó racionális kalkulációi" (Coleman 1964, idézi Swedberg 1996 - fordította T. R.). Igaz, a kontextuális, miliõ-központú elemzés elindítói, legjelesebb alkalmazói között Coleman már akkortájt is ott volt. Sok szempontból töretlen a gondolati ív az 1990-es magnum opusig, az RDE nagyszabású alapvetéséig. Ekkorra már kidolgozta másoktól kölcsönzött, de nagyon is személyesen adaptált társadalmi tõke-fogalmát. Más értelmezésekhez képest nála talán még inkább egyfajta "esernyõ-terminusról" van szó, amely alatt normák, kölcsönös kötelezettségek, közjavak, általános érvényû bizalom egyaránt elférnek. Alkalmazására alighanem részben az vezette, hogy világossá vált: az emberi tõke különbsége csak részben magyarázza az elért státus eltéréseit, részben az, hogy az RDE alap-instrumentáriuma nem nyújtott kellõ alapot bizonyos - például társadalmi normákkal összefüggõ - jelenségek magyarázatára (hogy közkeletû példát említsek: a potyautas-effektus értelmében az embereknek csak elenyészõ része menne el egyáltalán szavazni). Szükségessé vált egy ilyenfajta áthidaló, a makro-jelenségek számos típusánál alkalmazható fogalom bevonása. Valójában az is túlmegy az RDE, illetve a mikro-megközelítések szokásos keretein, ahogy Coleman a társadalmi tõke mûködését, erejét nem személyes hálózati attribútumokhoz, hanem csoport szintû ismérvekhez köti ("closure": kölcsönös átfedés, egymásba kapcsolódás), és az is, ahogy tipikus kialakulását magyarázza. A társadalmi tõke Coleman felfogásában közjószág, és mint ilyet, alapjában nem az egyének önérdekû tevékenysége hozza létre; más tevékenységek egyfajta "melléktermékeként" (mondhatnánk: véletlenszerûen) keletkezik. "A társadalmi tõke jelentõs része anélkül jelenik meg vagy tûnik el, hogy bárki is így akarta volna" (Coleman 1990: 317-318). Érdekes módon, Olsonhoz hasonlóan a maga kérdéskörében Coleman is nagy jelentõséget tulajdonít a magyarázó tényezõk közt a társadalmi stabilitás fokának. Kétségtelen, a társadalmi tõke tárgyalása a kötetnek csak kis részét foglalja el. Azt viszont semmiképp sem állíthatnánk, hogy Coleman pályafutása e késõi szakaszában jelentéktelen helyet kapott volna gondolkodásában a szóban forgó fogalom.

Némedi Dénes kritikai megjegyzései közt talán a legnagyobb hangsúlyt arra teszi, hogy a normatív vonatkozások háttérbe szorulnak cikkemben. Mostani reflexióim érintettek ugyan egy-két idetartozó kérdést, azonban alapjában akceptálnom kell hiányérzetét, mint ahogy azt a véleményét is, hogy e kérdéskörrel az adott összefüggésekben kevesen foglalkoztak megnyugtató módon. Érdekes Coleman és mások RDE-kísérlete a normák létrejöttének alkufolyamatokon keresztüli leírására; de ebben a vonatkozásban megint csak az emergencia, az intézményesülés, illetve a készen kapottság fokozott hangsúlyát emelném ki. Ami az integrációs vonatkozásokat, ezen belül a normatív-szociális, rendszer- és a ("hibridek" hatékony mûködéséhez kötõdõ) "hálózati" önstabilizációs mechanizmusok szerepét illeti, magam is fontosnak tartom az utóbbit, bár nem hiszem, hogy teljesen ki tudná iktatni az elõbbiek funkcióit (vagy talán abban az esetben, ha az így értelmezett hálózatot oly kiterjesztõen fognánk fel, hogy az, mondjuk, a kölcsönös elõfeltevéseket, vagy más oldalról a közvetítõ eszközök, mint például a pénz mûködését is magába foglalná). Ha mindenirányú a bizalmatlanság, vagy nem mûködik megfelelõen például a pénzrendszer, kiszámíthatatlan az infláció stb., maga a technológiai elõrelépés, egy-egy technikai áttörés is jóval nehezebben valósítható meg. Persze bizonyos értelemben ez mind triviális.

Amikor e reflexiókat írom, naponta politikusok tucatját látni a képernyõn, miközben szigorú idõmérõk õrködnek a szûk öt percnyi vitakeret egyenlõ betartásán. Nekem sem lenne illendõ fejtegetéseimet hosszabbra nyújtani és visszaélni a másodszori megszólalás lehetõségével. Néhány pontba nyilván nem tudtam kellõ mélységgel belemenni - de itt is utalnom kell arra, amivel cikkemet kezdtem: a mikro-makro probléma szinte minden fontos dolgot érint valamilyen formában a társadalomkutatás metodológiája körül. Jó pár ezek közül a mostani diszkusszióban is megjelent. Köszönet vitapartnereimnek, hogy felvették a gondolkodás fonalát. Remélem, a téma nem kerül le a napirendrõl, s a vita - ilyen vagy olyan keretek közt - a késõbbiekben is folytatódik.
 

Hivatkozáok

Blau, P.M. 1995. Structural Contexts of Opportunities. Chicago: The University of Chicago Press

Burt, R. S. 1982. Toward a Structural Theory of Action. N. Y.: Academic Press

Coleman, J. S. 1964. Collective Decisions. In: J. S. Coleman Individual Interest and Collective Action. Cambridge: Cambridge University Press

- 1990. Foundations of Social Theory. Cambridge: The Belknap Press

Collins, R. 1996. Can Rational Action Theory Unify Future Social Science? In: J. Clark (ed.) James S. Coleman. London-Washington D. C.: Falmer Press

Feld, S. L. 1981. The Focused Organization of Social Ties. American Journal of Sociology, 86: 1015-35.

Némedi D. 1991. A kommunikatív cselekvés elméletének vitája. Filozófiai Figyelõ, 232-247.

Olson, M. 1982. The Rise and Decline of Nations. New Haven: Yale University Press Swedberg, R. 1996. Analyzing the Economy: On the Contribution of James S. Coleman. In: J. Clark (ed.) James S. Coleman. London-Washington D. C.: Falmer Press