A nemzeti összehasonlító társadalomkutató vizsgálatokról
A nemzetközi összehasonlíthatóság

Az empirikus statisztikai és szociológiai adatok nemzetközi összehasonlítása nem új keletû dolog a társadalomtudományok területén, de az úgynevezett "multinational design" módszer, mely a kérdõív kialakításától a kérdezésen át az adatok gépreviteléig az egységes kutatási standardok kialakítására törekszik, csak az elmúlt egy-két évtizedben terjedt el a szociológiai szakmában. Az elsõ ilyen vizsgálat, a nemzetközi idõmérlegkutatás (Time Use Surveys) az 1960-as évekre nyúlik vissza. Legjellemzõbb típusai már az 1980-as évek szociológiáját jellemezték, mint például a nemzetközi társadalomkutatási program (International Social Survey Program, ISSP) vagy a nemzetközi demográfiai és egészségügyi összehasonlító vizsgálat (Demographic and Health Survey).¹ Ezek a nemzetközi összehasonlító vizsgálatok elsõsorban a kutatási koncepcióban, a kérdésfeltevésben, a változók kialakításában, az adatgyûjtésben és a mérési módszerek használatában egységesek, viszont számos technikai kérdésben a részt vevõ országok általában jelentõsen eltérnek egymástól. Legfõbb újdonságuk abban állt ezeknek a vizsgálatoknak, hogy a standardizációs eljárások elõször nyújtottak lehetõséget arra, hogy a szociológus egyszerre sok országot hasonlíthasson össze és felhívhassa a figyelmet a legkülönfélébb szociológiai jelenségek és problémák nemzetközi trendjeire, illetve országonkénti eltérésekre.

Vizsgálatunk adatfelvételére 1995-ben került sor az összes részt vevõ országban. Az egyes országok saját pénzügyi forrásból finanszírozták és szervezték az adatfelvételeket, így Magyarországon az OTKA pénzügyi támogatásával történt a kérdezés, a kódolás és az adatok géprevitele. A konkrét terepmunkát és az adatok géprevitelét a TÁRKI végezte el. A kérdezés standardizált, angolból fordított egységes kérdõívek alapján történt minden országban, reprezentatív nemzeti mintákon. A kérdéseket szigorúan azonos sorrendben kellett feltenni a kérdezettnek minden országban.

A nemzetközi egységesítés folyamatos standard elemei ellenére az egyes országok adatai néhány szempontból a mi vizsgálatunkban is eltérnek egymástól, így például a mintavétel és a mintanagyság. Az országonkénti különbségek megengedhetõek, amennyiben a minták országonként reprezentatívak és véletlen valószínûségi eljárással készültek, illetve, ha szükség esetén megfelelõen súlyozottak. Mindez összhangban áll a szakirodalomban elfogadott legfontosabb szakmai követelményekkel, amelyeket Leslie Kish a következõképpen foglalt össze: "Célunk a kivihetõség határain belül az, hogy az adatfelvételek minden vonatkozásban a lehetõ legnagyobb mértékben hasonlítsanak egymáshoz. Ugyanakkor maximális rugalmasságra törekszünk a mintavétel kérdéseiben. ... A kiválasztás módszerei - valószínûségi mintát elõfeltételezve - különbözhetnek. Méghozzá úgy kell különbözniük, hogy kiaknázzák a hozzáférhetõ keretek és források különbözõségét. A mintavételi koncepció arra törekszik, hogy csökkentse az elemszámbeli különbségeket, a mintavétel módjából adódó hatásokat és a költségtényezõket" (Kish 1993:1).

Mivel az egyes országok eredetileg is eltérõ pénzügyi háttérrel rendelkeztek, és mintavételi technikáik is eltértek, számottevõ különbségek keletkeztek az egyes országok végsõ elemszámaiban. A jelentõs szórás ellenére azonban a mintanagyság mindenütt elérte, illetve meghaladta az 1000 fõt. További eltérést jelent, hogy az Egyesült Államokban a kérdezés bevett szokás szerint telefonon történt, a többi országban pedig személyes megkeresés útján.

A végsõ adategyüttesben 52 mért attitûdváltozó érintette valamilyen formában a nemzeti érzés, nemzeti tudat, nemzeti ideológia, valamint a xenophóbia különbözõ aspektusait. A kérdezés során zárt kérdõívet alkalmaztunk, amelynek elõnye, hogy standardizálja a válaszokat és megnöveli a válaszadói hajlandóságot. A módszer hátránya, hogy homályban hagyja az egyéni értelmezéseket, és akkor is válaszadásra késztet, amikor a megkérdezett attitûdjei, nézetei kiérleletlenek, határozatlanok, kiformálatlanok. Vizsgálatunk nemzetközi összehasonlító jellege miatt arra kényszerültünk, hogy akár az esetleges sematizmus és redukcionalizmus árán is vállaljuk az egységesítésbõl adódó módszertani hátrányokat.

További nehézségeket okozott az eltérõ országok és kultúrák képviselte nyelvi különbségek áthidalása. A nemzetközi empirikus szociológiai gyakorlatban a kutatók sokszor azt hiszik, hogy a kérdõív egyszerû oda-vissza való lefordításával ezek a kontextuális és interpretációs problémák áthidalhatók. Véleményünk szerint azonban a probléma gyökere sokkal mélyebb, mint a szemantikai azonosságok megragadása és tisztázása puszta fordítások révén. A mérni kívánt fogalmak és jelenségek ugyanis nem egyszerûen egy nyelvi közegbe ágyazódnak bele, hanem aktuális és konkrét értelmezésük egyaránt szorosan függ a történelmi idõben és térben meghatározott társadalmi viselkedések legszélesebb körétõl és a szimbolikus reprezentációk és viselkedések bonyolult világától (Berger-Luckmann 1975).

S ha ez igaz általában, még inkább igaz az olyan rejtett tudattartalmakkal, személyes involvációkkal, emóciókkal és specifikus kognitív elemekkel átszõtt jelenségek esetében, amilyen a nemzeti azonosulás és a rá épülõ tudattartalmak problematikája. Kutatásunk alapján számtalan példával illusztrálhatjuk ezeket az értelmezési és kontextuális nehézségeket. Ilyen problematika a nemzeti kisebbség és többség fogalma, az állampolgárság vagy a nemzeti kultúra meghatározása. E szavak üzenetét a kérdés kontextusa, illetve a megkérdezettnek a kérdéshez kötõdõ szociális és kulturális tudáskészlete és asszociációi értelmezik. Az, hogy ezek a fogalmak és kategóriák mit hívnak elõ megkérdezettjeink rejtett tudáskészletébõl, személyiségük sajátosságaiból és személyes tapasztalataikból, lényegesen módosíthatja elemzéseink eredményét. Amikor tehát kérdéseinket megfogalmazzuk, ezeket az értelmezési nehézségeket - lehetõségeinkhez képest - mindig szem elõtt kell tartanunk.

Ebbõl a szempontból érdemes felhívni a figyelmet egy napjainkra jellemzõ, ellentmondásos jelenségre a szociológiában, melyet mi "tudományos kolonializációnak" neveztünk el (Csepeli-Örkény-Scheppele 1996). Ennek lényege, hogy a Közép- és Kelet-Európa országaiban lezajlott politikai-társadalmi változások és a régió társadalomtudományainak újjászületése mintegy megszállható és gyarmatosítható szinterül szolgálnak a nemzetközi szakma számára, sokszor egyoldalú kapcsolatokat eredményezve Kelet és Nyugat között. A "tudományos kolonializációnak" hasznos és negatív következményei egyaránt lehetnek. Akár a nemzetközi összehasonlító vizsgálatok problémafelvetésében, akár a kérdések megfogalmazásában gyakran elõfordulhat, hogy a könnyû siker reményében "importált" és inadekvát kérdéseket választanak ki a kutatók elemzésük tárgyául. Mi csak remélhetjük, hogy jelen kutatásunk résztvevõi (beleértve magunkat) mindent megtettek azért, hogy a negatív következményeket elkerüljék, és hogy profitáljanak a "tudományos kolonializáció" pozitív hozadékából.

Visszatérve a mérés problémájára, a kutatás megtervezése során arra törekedtünk, hogy az egyes országok között az adatok tökéletes ekvivalenciát mutassanak az összehasonlíthatóság érdekében. Ezért ahol lehetõség adódott, a kérdések és kódok kialakításánál követtük a nemzetközi összehasonlító vizsgálatoknál szokásos és elfogadott standardokat. Erre elsõsorban a társadalmi háttérváltozóknál nyílt alkalom: a megkérdezettek iskolai végzettségére, foglalkozására, életútjára és mobilitására vonatkozó kérdéseink megfelelnek a hasonló egyéb vizsgálatoknál használt kérdésekhez, a kódolásnál pedig a foglalkozások esetében a nemzetközi vizsgálatoknál használt ISCO rendszert alkalmaztuk.
 

A Nemzetközi Társadalomtudományi Kutatási Program²

A hetvenes években a fejlett nyugati országok szociológiai adatbankjai együttmûködésének keretében elkezdõdött egy nagyszabású, nemzetközi összehasonlító szempontokat alkalmazó szociológiai vállalkozás. A részt vevõ országok szociológusai minden évben egy-egy, a nemzeti társadalmak határain jelentõségét tekintve messze túlnyúló problémát választottak. A probléma kutatása érdekében szakértõ csoport jött létre, mely egy rövid, többnyire OMNIBUSZ vizsgálat keretében lekérdezhetõ kérdõívet készített. Az így létrejött kérdõívet az adott évben valamennyi részt vevõ országban, reprezentatív mintán lekérdezték. A vállalkozás újszerûsége, hogy az egyesített system file-t senki sem monopolizálta, hanem azt az adatbankokon keresztül a nemzetközi tudományos közösség (egyetemek, kutatóintézetek, társadalompolitikai intézmények) egységes elvek alapján hozzáférhetõvé tette. Az alapítás óta eltelt idõben számos ilyen kérdéskör nemzetközi összehasonlítására került sor, amelyek között példaképpen megemlítjük a társadalmi egyenlõtlenségek, a vallásosság, valamint az állam és polgárai közötti viszonyt. Idõközben a részt vevõ országok száma, és Magyarország még az államszocializmus idején az egykori szocialista országok közül elsõként vett részt ebben a vállalkozásban, amelynek köre évrõl évre bõvül.

Az 1. táblázatban bemutatjuk az 1995-ös vizsgálatban részt vett országok listáját, valamint az egyes országokben lekérdezett minták nagyságát abszolút számban és az egyes országokból származó minta százalékában. Bár az országlista véletlenszerûen állt össze, meglehetõsen jól reprezentálja Európa keleti és nyugati felét. Külön érdekessége a mintának, hogy Németország reprezentatív mintáját a kutatók úgy állították össze, hogy két almintából álljon, amelyek külön-külön reprezentálják az egykor a nyugati politikai-katonai blokkhoz tartozó Német Szövetségi Köztársaságot, valamint az ellentétes politikai-katonai táborhoz tartozó Német Demokratikus Köztársaságot. A két különbözõ hovatartozás egyben kétféle társadalmi berendezkedést, kétféle politikai rendszert jelentett egyazon nemzeti történelem és kultúra hagyományai között. Jó a helyzet, ha az európai és nem európai fejlett kapitalista országokat nézzük, amelyek sorában két észak-amerikai országot, valamint Ausztráliát és Új-Zélandot látjuk. A minta vitathatatlan gyengéje a fejlõdõ országok szinte teljes hiánya. Egyedül a Fülöp-szigeteket tudjuk itt említeni.

1. táblázat
A részt vevõ országok mintái

	esetszám	százalék
Oroszország	1585	5,1
Lettország	1044	3,4
Bulgária	1105	3,6
Lengyelország	1598	5,2
Csehország	1111	3,6
Szlovákia	1388	4,5
Magyarország	1000	3,2
Szlovénia	1036	3,4
Ausztria	1007	3,3
Kelet-Németország	612	2,0
Nyugat-Németország	1282	4,1
Hollandia	2089	6,8
Svédország	1296	4,2
Norvégia	1527	4,9
Olaszország	1094	3,5
Spanyolország	1221	4,0
Nagy-Britannia	1058	3,4
Írország	994	3,2
Kanada	1543	5,0
USA	1367	4,4
Ausztrália	2438	7,9
Új-Zéland	1043	3,4
Japán	1256	4,1
Fülöp-szigetek	1200	3,9
Összesen	30894	100,0

 

Hipotéziseink

A kutatás eredményeinek feldolgozása során abból az elméleti hipotézisbõl indultunk ki, hogy a Bibó István és Szûcs Jenõ által feltételezett európai nemzetfejlõdési típusok nem üres absztrakciók, hanem mind a mai napig élõ, empirikus szociológiai eszközök révén mérhetõ tudati megnyilvánulások. A nemzet történelmi kialakulását és társadalomban való létmódját tárgyaló irodalom nem egységes, de abban Breuilly (1982) kivételével szinte minden szerzõ megegyezik, hogy a nemzetet egyaránt lehetséges politikai szervezõdésként és kulturális mintaadóként felfogni (Eley 1981).

Ha a politikai dimenziót részesítjük elõnyben, akkor az állampolgárság jogi státusa és az attól elválaszthatatlan szövevényes intézményrendszer (Marshall 1973) lesz a nemzet meghatározásának döntõ elméleti kerete. Ha a kulturális dimenziót választjuk, akkor a nemzeti csoportban elfoglalt tagság meghatározó szempontjai jogilag felpuhulnak, és a születés, az anyanyelv, a kulturális normák és értékek elfogadása válik meghatározóvá, amivel szükségképpen együtt jár a nemzet meghatározásának olyan megközelítése, amely felértékeli a pszichológiai és erkölcsi szempontok alapján szervezõdõ közösségi kötelékek szerepét.

A két felfogás egyikének megfelelõ típust hagyományosan politikai vagy államnemzetnek nevezik, a másik típus neve a kultúrnemzet. Amennyiben a nemzetté válás folyamatát a modernizációs fejlõdéssel kötjük össze, akkor szembetûnõ, hogy Nyugat-Európában az államnemzeti fejlõdés vált uralkodóvá, s a modernizációs deficittel küzdõ Közép- és Kelet-Európában a kultúrnemzetté válás útja volt járható.

Utóbb a kultúrnemzetek is megtalálták a maguk állami létezésének kereteit, és az elsõ világháború után önálló életre keltek a kelet-európai birodalmak utódállamai. A határokat megvonó gyõztesek hiába hivatkoztak képmutató módon a nemzeti önrendelkezésre, a kultúrnemzeti alapokon létrejött új politikai nemzetek huzamos és békés együttélését lehetetlenné tették a vitatott határok, a többségtõl leszakadt, akaratukon kívül kisebbséggé váló nemzeti kisebbségek.

A második világháborúban gyõztes Szovjetunió kelet-európai berendezkedésével a nemzeti kérdés látszólag lekerült a napirendrõl. Történt, ami történt, mindenütt kezdetét vette a "szocialista építés", amelynek azonban formálisan megmaradtak, sõt meg is szilárdultak a nemzetállami keretei.

A szovjet uralom alá került nemzetállamok történelmük során elõször jutottak hozzá a nemzeti szuverenitás Nyugaton évszázadok óta megszokott rekvízitumaihoz. Korábbról örökölt színházaikon, múzeumaikon és pantheonjaikon kívül kiépült a politikai nemzeti léthez szükséges teljes hivatali infrastruktúrájuk. Lett fõvárosuk, hadseregük, postájuk, vasútjuk, rendõrségük (még titkosrendõrségük is), pénzük és mind megannyi más kellékük, ami nélkül nincs modern nemzetállam. A legfontosabb azonban mégis az volt, hogy a nemzetközi közösség egyértelmûen elismerte a rögzített földrajzi határok között a léthez való jogukat (közvetve még a Szovjetunióba bekebelezett balti államokét is).

Az 1975-ben Helsinkiben megkötött egyezmény az Európában a második világháborút követõen kialakult határokat szentnek és sérthetetlennek nyilvánította. A szovjet diplomácia örvendezhetett, hiszen ezáltal véglegessé váltak a finnek, a lengyelek és románok rovására nyugati irányba elõretolt határai, amelyekért cserébe a lengyelek német, a románok magyar területeket kaptak. (A finnek nem kaptak semmit.)

A szocialista tartalom azonban 1989-ben elenyészett, megmaradt a nemzeti forma. Valamennyi exszocialista állam nemzetállamként született újjá, és a kultúrnemzeti hagyaték jövõje lett a kérdés.

A kelet-németek számára ez a kérdés az újraegyesítéssel megszûnt. A csehek és a szlovákok villámgyosan kettéváltak. A balti államok a szovjet uralom alatt kapott határaik között maradtak. Ukrajna, Belorusszia, Moldávia önálló állammá vált. Lengyelország, Magyarország, Románia, Bulgária, Albánia a posztszocialista átalakulás rögös útjára lépett.

Bár 1989 után szinte azonnal felszínre tört mindegyik országban a nacionalizmus, a négy évtized nem múlt el nyomtalanul: annak enllenére, hogy mindegyik országnak lett volna követelnivalója valamely szomszédjától, az irredenta vágyak csábításánál erõsebbnek bizonyult a status quo-hoz való ragaszkodás. Egyedüli kivétel Jugoszlávia volt, ahol a belsõ határokra nem terjedt ki a Helsinki Egyezmény ereje. Szlovénia viszonylag könnyen megszabadult Jugoszláviától, de Horvátország már csak hosszan tartó, véres konfliktus után volt képes kiszakadni a maga által kívánatosnak ítélt határok között. A szerbeket traumatizálta a diszkrepancia vágyott határaik és a nemzetközi közösség által elismert határaik között. A rémes boszniai háború lezárása elõre vetíti a szerbek Trianonját, amelynek bekövetkezése ellen most éppen Koszovóban foggal-körömmel harcolnak. Bibó Istvántól tudjuk, hogy mindegyik közép-kelet-európai nemzet lélekben jóval nagyobb földrajzi területen szeretné magát látni, az 1945 és 1989 közötti idõszak azonban láthatóan fetisizálta a meglévõ határokat. A szerb lélek ezzel szemben még nem nyugodott bele a nemzetközi politikai realitásokba.

A közép- és kelet-európai posztszocialista nemzeti folyamatok paradoxona, hogy az egykori nemzetébresztõk független nemzeti államra vonatkozó álmai akkor valósultak meg, amikor Európa nyugati felén ellenkezõ folyamatok indultak el. Az Európai Unióhoz tartozó nemzetállamok sorra mondanak le a kelet-európai nacionalisták számára oly drága vívmányokról: Nyugat-Európában egységesül a jogrend, eltûnnek a nemzeti határok, szabadon áramlik a munkaerõ és a tõke, és legújabban a leginkább féltett nemzeti szimbólumot, a saját pénzt is fel fogja váltani az egységes pénz, az euro. Miként Közép- és Kelet-Európa lemaradt Nyugat-Európától a nemzeti evolúcióban, most lemarad a nemzeti devolúcióban (Gombár 1996).

A politikai és a kulturális alapú nemzeti meghatározások természetesen csak ideáltipikusan válnak szét. Vizsgálatunk egyik alapvetõ célja éppen az volt, hogy megnézzük: az ideáltipikusan különbözõ történeti nemzetfejlõdési típusok az empirikus szociológiai kutatás segítségével rekonstruálható mai nemzeti tudatállapot szintjén mutatnak-e vagy sem tényleges különbségeket.

Ha az eltérõ társadalomtörténeti pályák által determinált nemzetfejlõdési különbségek ma is élnek, akkor arra számíthatunk, hogy Nyugat-Európában magasabb arányban fogunk olyan válaszadókat találni, akiknek nemzeti identitását az inkluzivitás, a tolerancia, a politikai lojalitás és az önmeghatározás szabja meg. Ezzel szemben a kultúrnemzeti típus mai továbbélését az exkluzivitás, az intolerancia és etnocentrizmus fogja mutatni.

A politikai nemzetfelfogás nem tagadja a nemzeti lét kulturális dimenzióját, de az állampolgársághoz fûzõdõ jogok és kötelességek közösségét legalábbis egyenrangúnak ismeri el a poétikai narratívák terében elképzelt nemzettel. Ezzel szemben a kulturális nemzetfelfogás az állampolgárságot a nemzeti identitást disszonanciával telítõ tényezõnek tekinti, ha csak nem esik egybe a kulturálisan megkonstruált nemzethez tartozással. Egy 1997 õszén Erdélyben, az ott élõ román és magyar lakosságot reprezentáló mintán végzett kutatásunk során például azt tapasztaltuk, hogy az erdélyi románok 76 százaléka teljesen vagy részben egyetértett azzal az állítással, hogy "sokkal szívesebben vagyok román állampolgár, semhogy bármely más ország állampolgára legyek." A romániai magyarok közül viszont csak 47 százalék fogadta el ezt az állítást (Csepeli-Örkény-Székelyi-Csere 1998: 27).

Feltesszük, hogy a történelmi körülmények hasonlósága erõsebb determinánsa a nemzeti fejlõdésnek, mint a puszta földrajzi helyzet. Ha feltevésünk igaz, akkor az Írországban, Olaszországban tapasztalt nemzeti identitásminták jobban hasonlítanak majd a közép- és kelet-európai országokban talált változatokhoz, mint a többi uniós országban domináns nemzeti tudati alakzatokhoz.

A kutatásban részt vevõ tengerentúli országok (USA, Kanada, Ausztrália, Új-Zéland) nemzeti keretei a politikai nemzet mintái szerint alakultak. Ennek oka, hogy mindegyikük nyugat-európai gyarmatosítás mûveként jött létre, amit az õslakosok kiirtása, megtizedelése, majd a kezdetben zömmel Európából származó bevándorlás követett. A bevándorlás révén keletkezõ származási tarkaság következményei csakis az állampolgárság egységesítõ hatása révén oldódhattak fel. Feltevésünk szerint e négy tengerentúli országban tapasztalható nemzeti identitásmintáknak még ma is döntõ eleme a politikai nemzet mintája. Ezzel egyidejûleg ellentétes tendenciára is számíthatunk. A globalizáció eredményeként bekövetkezõ új migrációs tendenciák diaszpórákat hoznak létre, amelyek tagjai már nem érzik az asszimiláció szükségét, és ellenhatásként kivívhatják a többségi társadalom rasszista alapon megfogalmazott rosszérzését (Bhabha 1993).

Más nemzetközi összehasonlító kutatásokból tudjuk (Örkény 1997), hogy Japán, bár a világkapitalizmus meghatározó szereplõje, semmihez sem hasonlít. Eredményeink alapján nem sokat tudunk arról mondani, hogy mit jelent japánnak lenni a világban, de az bizonyos, hogy a japán identitás nem gyömöszölhetõ be az európai társadalomfejlõdés alapján rekonstruált nemzeti identitásminták Prokrusztész-ágyába.
 

A spontán nemzeti identitás

A nemzeti azonosulás szerkezeti komponenseit rekonstruáló tudásszociológiai elemzés megkülönbözteti egyfelõl a reflektálatlan, magától értetõdõnek és természetesnek tekintett nemzeti identitást, másfelõl az ideologikus elemeket részben vagy egészben megjelenítõ és reprodukáló konstruált nemzeti identitást. Ebben a fejezetben azokat az eredményeket mutatjuk be, amelyek tükrében megismerhetjük, hogy az egyes országokban milyen gyakorisággal és milyen intenzitással azonosulnak a megkérdezettek spontán érzelmi módon saját nemzeti csoportjukkal.

Az operacionalizálás során a társadalmilag kialakított távolság-közelség érzés belsõ, érzelmileg reflektálatlan élményét vettük alapul, melyet a "közelség" szó használatával próbáltunk a megkérdezettek számára érthetõvé tenni.

A nemzeti azonosulás csak egyike az azonosulást lehetõvé tevõ köröknek. E körök a lokalitásból kiindulva koncentrikusan tágulnak, a teljes emberi világot magába foglaló irányba. Öt kérdéssel jelenítettük meg ezeket a táguló köröket. Kiindultunk a közvetlen lakókörnyezetbõl, ezt követõen a még átlátható, de már tágabb település vagy vidék köreire kérdeztünk. Harmadikként a régió vagy szubrégió szintjét kérdeztük. Ezt követte az ország, majd a kontinens. Kérdésünk mindegyik esetben arra vonatkozott, hogy a megkérdezett a szóban forgó azonosulási kört lélektanilag milyen mértékben érzi magához közel. A közelségérzés kifejezésére négyfokú skála állt a válaszadók rendelkezésére, illetve mindenki választhatta az adott közelségdimenzió elutasítását.

A 2 táblázatban azt mutatjuk be, hogy az egyes országokban az egyes közelség-dimenziókban milyen átlagos értékelések születtek. Minél magasabbak a számok, annál magasabb fokú azonosulásra, intenzívebb közelségérzésre utalnak.

2. táblázat
Az azonosulás tágabb körei (skálaátlag)

	környék	város	régió	ország	kontinens
Oroszország	2,86	2,98	2,76	3,18	1,67
Lettország	2,91	3,23	2,89	3,25	2,18
Bulgária	3,41	3,49	3,41	3,62	3,41
Lengyelország	2,97	2,96	2,80	3,48	2,94
Csehország	3,15	3,23	2,85	3,38	3,06
Szlovákia	3,25	3,19	2,90	3,28	3,00
Magyarország	3,24	3,37	3,39	3,75	3,68
Szlovénia	3,06	3,11	3,04	3,41	2,87
Ausztria	3,29	3,26	3,35	3,46	2,91
Kelet-Németország	2,99	2,97	2,92	3,07	2,62
Nyugat-Németország	2,95	2,86	2,76	3,01	2,61
Hollandia	2,86	2,83	2,50	3,13	2,54
Svédország	2,78	2,76	2,78	3,14	2,31
Norvégia	2,55	2,86	3,03	3,45	2,71
Olaszország	2,87	3,17	3,10	3,26	2,84
Spanyolország	3,28	3,39	3,35	3,29	2,72
Nagy-Britannia	2,73	2,58	2,49	2,86	1,90
Írország	3,21	3,14	3,15	3,45	2,37
Kanada	2,84	2,91	2,93	3,00	2,58
USA	2,59	2,65	2,67	3,13	2,65
Ausztrália	2,67	2,91	2,94	3,54	2,25
Új-Zéland	2,74	2,92	2,85	3,49	2,56
Japán	3,32	3,24	3,29	3,55	2,98
Fülöp-szigetek	3,12	2,84	2,79	2,85	2,18

A táblázatban jelzett átlagok azt mutatják, hogy egészében véve a közvetlen környezet meglehetõsen magas azonosulási lehetõségeket kínál a világon szinte mindenütt. Ugyanakkor feltûnõ, hogy egyes országokban a világátlaghoz képest jóval alacsonyabb lokális azonosulást találunk. Nem véletlen az Egyesült Államok messze legalacsonyabb értéke, melybõl a polgárok szabad mozgását alig korlátozó tényezõk hiányára, a szüntelen helyváltoztatásra és költözködésre következtethetünk.

Az alacsony értékek más országokban is a polgárosodás, az indusztrializáció és az urbanizáció jeleként értékelhetõk. Nem véletlen, hogy a kelet-európai országok, Írország és a Fülöp-szigetek lakói jóval erõsebb lokális kötõdéseket árulnak el. Oroszország példája sajátos. Az átlag inkább nyugati mintára enged következtetni, azonban itt bizonyosan a posztszovjet átalakulások okozta erõltetett népmozgás hatásaira kell gyanakodnunk.

Az országszintû azonosulás, amely kérdõívünk operacionalizálási logikája szerint a spontán nemzeti identitás alapvetõ érzelmi komponense, egészében véve magas értéket mutat. Ebbõl arra lehet következtetni, hogy a nemzeti csoport elképzelése érzelmileg jelentõs kohéziós tényezõ minden országban, függetlenül a modern nemzeti kategória kialakulását megelõzõ eltérõ történelmi utaktól. Két eltérõ tendenciát azonban kiemelhetünk. Az egyik a sziget-hatás. Mind az Egyesült Királyság, mind a Fülöp-szigetek esetében alacsonyabb átlagokat látunk, amelyek nem feltétlenül jelentenek lanyhább érzelmi azonosulást. Ha egy nemzetállam kiterjedése földrajzilag egybeesik egy szigettel, akkor a nemzetet meghatározó tudáskészlet határeleme nem szorul rá az erõteljes érzelmi hangsúlyozás útján megteremtett különleges, már-már fetisiszta határmegvonásra, hiszen ahol a terület véget ér, azután nincs egy másik nemzet társadalmilag konstruált valósága (és tekintsünk most el a nemzeti és nemzetközi vizek határainak elsõdlegesen jogi és kevésbé társadalompszichológiai problémájától). A hipotézis érvényét korlátozza, hogy Új-Zéland és Ausztrália esetében a sziget-hatás nem tapasztalható.

A földrajzilag egymástól csak viszonylagosan elkülönülõ és adminisztratív úton elhatárolt "nemzeti testek" érzése és tudata nem nélkülözheti az intenzív nemzeti érzésbõl származó tartalékokat.

E paradigmán belül is elkülönülnek a konszolidált, több száz éves határhagyományokra visszatekintõ nyugat-európai országok és a kultúrnemzeti örökségüktõl megszabadulni kevésbé képes kelet-európai országok. Nem véletlen, hogy Írország ebben a tekintetben a kelet-európai trendekkel rokonítható, hiszen ennek az országnak mindmáig problémát okoz saját területi integritásának definiálása egykori elnyomójával, Nagy-Britanniával szemben.

A németek megint csak speciális esetet jelentenek. Viszonylag alacsony érzelmi azonosulásukban a német nacionalizmus történelmi vereségeinek szocializációs hatására gondolhatunk.

Ami a kontinenssel való azonosulást illeti, az európai országok között egyértelmû a posztszocialista országokban tapasztalható erõteljes azonosulás. Feltételezésünk szerint ezeknek az országoknak a lakosai az azonosulás intenzifikálása révén lélektanilag mintegy elõvételezik a várt uniós csatlakozást. Kirívóan alacsony az orosz reprezentatív mintában tapasztalt európai azonosulás.³ Miként a németek esetében a nacionalizmus történelmi veresége denacionalizációs hatásokat idézett elõ, úgy azt mondhatjuk, az oroszok esetében az európai expanzió 1989-ben bekövetkezett kudarca, az egykori orosz-szovjet birodalom összeroppanása és kényszerû visszahúzódása kelthette az oroszokban az Európától való eltávolodás élményét.

Az ötféle azonosulási lehetõség együttes, többváltozós feldolgozása alapján jól láthatóan három különálló faktor különíthetõ el. Az elsõ faktort lokalitásnak neveztük, mivel ennek tengelyében található az országszintnél alacsonyabb három azonosulási kör: a közvetlen környezet, a város, valamint a régió. Másodikként kontúrosan elkülönült az országgal való azonosulás. Végül a kontinenssel való azonosulás faktora alakult ki.

Az eddig tárgyalt közelségváltozó az azonosulás emocionális összetevõjét méri. A spontán azonosulási tendenciák teljesebb megismerése érdekében egy anticipált viselkedési változót iktattunk be. Megkérdeztük, hogy ha az életlehetõségek vagy az életszínvonal szempontjából lényeges javulást jelentene, akkor a válaszadó hajlandó volna-e, és ha igen, milyen mértékben az adott azonosulási körbõl kilépni. Itt nyilvánvalóan sok tényezõ hatására számíthatunk, ebben az esetben azonban elsõdlegesen az eredményeket az elõzõ kérdéssel mért azonosulási készség összefüggésében kívánjuk interpretálni. A közelségérzet és az elvándorlási készenlét elvileg ambivalens helyzet, amelyet vagy az elvándorlási készenlét redukciója, vagy a közelségérzet gyengítése oldhat fel. Mielõtt e két változó viszonyára kitérnénk, a 3. táblázatban bemutatjuk, hogy miként alakult különbözõ országokban az elvándorlási készség az egyes azonosulási dimenziókban.

3. táblázat
Elvándorlási hajlandóság (skálaátlag)

	környék	város	régió	ország	kontinens
Oroszország	2,04	1,92	1,64	1,65	,
Lettország	2,11	1,87	1,67	1,72	1,53
Bulgária	2,58	2,48	2,32	2,31	2,08
Lengyelország	2,79	2,50	2,37	2,07	1,91
Csehország	2,92	2,41	2,31	1,70	1,53
Szlovákia	3,06	2,72	2,54	2,16	1,90
Magyarország	2,37	2,10	1,88	1,53	1,37
Szlovénia	2,68	2,50	2,23	1,83	1,65
Ausztria	2,54	2,19	2,03	1,60	1,43
Kelet-Németország	3,06	2,62	2,43	1,71	1,58
Nyugat-Németország	3,36	2,96	2,67	2,15	1,89
Hollandia	3,45	3,20	2,92	2,34	2,08
Svédország	3,30	2,79	2,60	2,42	2,16
Norvégia	3,41	3,01	2,51	2,12	1,88
Olaszország	3,16	2,69	2,47	2,00	1,82
Spanyolország	2,89	2,75	2,52	2,03	1,92
Nagy-Britannia	3,37	3,05	2,75	2,21	2,07
Írország	2,60	2,35	2,16	1,81	1,67
Kanada	3,68	3,27	2,86	2,43	2,30
USA	3,74	3,37	2,99	1,93	1,87
Ausztrália	3,40	3,11	2,69	2,09	2,09
Új-Zéland	3,35	2,94	2,79	2,28	2,10
Japán	2,53	2,39	2,26	1,61	1,71
Fülöp-szigetek	2,92	2,85	2,70	2,61	2,47

Lokális szinten a mobilitási készenlét egyes országokban magas, más országokban relatíve alacsony értékeket mutat. Már a spontán azonosulási adatok alapján is láthattuk, hogy a polgáriasult, Gesellschaft szervezõdés útjára lépõ modernizálódott országokban a helyi kötõdések gyengék. E gyengeség következménye a helyváltoztatásra, elvándorlásra való nagyobb fokú készenlét.

Nemzeti szinten jóval alacsonyabb mérvû a helyváltoztatás tendenciája. Magyarország példája azért érdekes, mert bármelyik azonosulási szintet nézzük, a vándorlási késztetés az összes országhoz képest itt a leggyengébb. Ugyanakkor nem véletlen, hogy a mintánkban egyedül szereplõ volt gyarmati ország (Fülöp-szigetek) lakói körében tapasztalható a legnagyobb fokú kivándorlási késztetés.

Az elvándorlási készenlét faktorstruktúrája két rejtett rendezõelvre utal. Az egyik mozgástípus határa az ország, amelyen túl nem mutatkozik elvándorlási hajlandóság. Ettõl élesen eltér a másik típus, amely részint az ország, illetve az adott kontinens potenciális elhagyását is magába foglalja.

A közelségfaktorok és az elvándorlási faktorok korrelációs elemzése túlzott meglepetéseket nem tartogat. Különösen erõs a korreláció a lokális szinten megnyilvánuló azonosulás és a lokális helyváltoztatással szembeni ellenállás között. Gyengébb, de még mindig szignifikáns korrelációt találhatunk a nemzeti határok által szabott terület iránt érzett közelség és a kivándorlással szemben megnyilvánuló ellenállás között. Kevésbé szofisztikált módon azt mondhatjuk, hogy akár a szülõföld, akár a tágabban értelmezett haza szeretetérõl beszélünk, a mintába bekerült valamennyi ország esetében e két tendencia megtalálható.
 

A nemzeti identitás meghatározásának változó szempontjai

A nemzeti azonosságérzés behatárolása és az azonosulás bázisát jelentõ, elképzelt nemzeti csoport határainak megjelölése minden nemzetileg konstruált valóság alapvetõ feladata. A nemzetfejlõdési típusok kialakulásának felvázolása során már utaltunk arra, hogy a politikai és kulturális típusú nemzeti kategorizációk a nemzetté válás két külön útját követik. A vizsgálat páratlan lehetõséget adott annak kiderítésére, hogy a részt vevõ 18 országban élõ megkérdezettek nemzeti azonosságérzése milyen típusú kategorizációkból épül fel.

Összesen hétféle kategóriameghatározást kínáltunk fel, amelyek közül - mint korábban utaltunk rá - sajnálatosan kimaradt a jellegzetesen Gemeinschaft típusú származási-etnikai szempont (Ius Sanguinis). A kulturális típusú nemzeti kategorizációk sorában egyedül az anyanyelvet tudtuk megtartani. A politikai típusú nemzeti identitástudat meghatározói sorában a születési helyet (Ius Soli), az állampolgárságot, a huzamos tartozkodást és a politikai lojalitást kérdeztük. E viszonylag kemény tényezõkön kívül beiktattuk az önbesorolás-önmeghatározás lehetõségét, valamint a vallási kategorizációt. A kérdezés során négyfokú skálát alkalmaztunk.

4. táblázat
Nemzeti kategorizációk az egyes országokban (skálaátlag)

	születési hely	állam-polgárság	lakó- hely	anya- nyelv	vallás	politikai lojalitás	öndefi- nició
Oroszország	3,03	3,21	3,21	3,32	2,25	3,34	3,57
Lettország	2,91	3,05	3,18	3,45	2,21	3,50	3,57
Bulgária	3,42	3,40	3,28	3,47	3,07	3,37	3,73
Lengyelország	3,19	3,29	3,18	3,44	2,57	3,17	3,69
Csehország	2,98	3,29	3,21	3,68	1,82	3,24	3,61
Szlovákia	2,86	3,34	3,08	3,61	1,89	3,32	3,65
Magyarország	2,98	3,13	3,17	3,75	2,22	2,79	3,83
Szlovénia	3,02	3,29	3,13	3,64	2,17	3,32	3,52
Ausztria	3,09	3,54	3,24	3,59	2,61	3,45	3,59
Kelet-Németország	2,78	3,29	2,97	3,38	1,80	3,33	3,13
Nyugat-Németország	2,60	3,16	2,81	3,42	2,07	3,45	3,12
Hollandia	2,63	3,11	2,73	3,62	1,42	3,19	3,25
Svédország	2,58	3,31	2,82	3,66	1,69	3,81	3,38
Norvégia	2,85	3,45	3,00	3,69	1,86	3,76	3,50
Olaszország	3,18	3,25	3,25	3,30	2,53	3,34	3,46
Spanyolország	3,09	3,12	3,14	3,10	2,37	3,19	3,30
Nagy-Britannia	3,22	3,37	3,12	3,50	2,21	3,40	3,24
Írország	3,39	3,56	3,28	2,34	2,63	3,27	3,61
Kanada	2,44	3,40	2,60	3,22	1,84	3,55	3,46
USA	2,98	3,65	3,11	3,62	2,68	3,56	3,45
Ausztrália	2,67	3,52	2,79	3,45	2,06	3,62	3,65
Új-Zéland	3,00	3,34	2,99	3,45	2,00	3,46	3,53
Japán	2,98	3,28	2,95	3,02	1,99	2,89	3,43
Fülöp-szigetek	3,66	3,61	3,48	3,54	3,30	3,41	3,58

A születési hely két bevándorló-ország esetében (Kanada és Ausztrália) a teljes minta átlagához képest meglehetõsen alacsony súllyal esik latba a nemzeti identitást köznapi értelemben megkonstruáló tényezõk sorában. Az Egyesült Államok magasabb értéke arra utal, hogy az elõzõ két ország a bevándorlás szempontjából nyitottabb. Az európai országok sorában a németek, a hollandok és a svédek a legnyitottabbak, szemben az összes többi országgal, ahol úgy tûnik, hogy a nemzeti csoportban való tagság megállapítása során a "Ius Soli" szempontja fontos.

Ha a nemzeti identitás meghatározásában a huzamos ott-tartózkodás szempontja szerepet játszik, abból a nemzeti kategória nyitottságára, inkluzivitására következtethetünk. A magas értékek viszont a kizárás erejét mutatják. A táblázatból látható, hogy a "bevándorló" nemzetek esetében valóban magas fokú az inkluzivitás. Jelentõs mérvûnek mondható viszont az elzárkózás a volt szocialista országokban, Ausztriában, Fülöp-szigeteken, valamint Nagy-Britanniában, Spanyolországban és Írországban.

Az állampolgárság valamennyi országban nagyon magas értékkel szerepel, ami arra vall, hogy a nemzeti csoporttagság megállapításában a jogilag egyértelmû helyzetet teremtõ állampolgárság univerzális szerepet tölt be, szemben az összes többi, jóval puhább szempontnál.

Az anyanyelv ugyancsak univerzálisan érvényes nemzeti klasszifikációs szempontnak bizonyul, bár ebben az esetben a tényleges nyelvi állapotok hatása nem elhanyagolható. Spanyolországban például, amely hivatalosan soknyelvû ország, az anyanyelv szerepe viszonylag alacsonyabb értéket mutat. Ugyanez a helyzet a francia-angol nyelvû Kanadában. Egyáltalán nem véletlen, hogy Írország messze a legalacsonyabb értéket mutatja (2,6). Ebben az országban az egykor beszélt anyanyelvet az angol hódítok feledésre ítélték, és a jelenleg beszélt angol nyelv mindmáig csak kevéssé volt képes anyanyelvként elfogadtatni magát.

A vallás mint kulturális rendszer sok nemzet esetében képes volt az elveszett vagy politikailag ellehetetlenített nemzeti kereteket pótolni. Mintánkban több olyan ország szerepel, ahol az eredmények egyértelmûen arra utalnak, hogy a vallási identitás egyben nemzeti identitást is képes hordozni. A már említett Írország katolikus identitása kiegyenlíthette az elveszett nyelv identitásgyengítõ szerepét. Bulgáriában az ottomán uralommal szemben az ortodox keresztény vallási identitás mögé húzódhatott a nemzeti identitás. A történelmileg sokszor felosztott Lengyelországban a katolikus identitás jelenthette a nemzeti azonosulás egyetlen megnyilvánulását. Kiemelkedõen magas a vallási identitás szerepe a Fülöp-szigeteken, ahol a katolikus vallás segítségével az egykori szétforgácsolódott identitások találhattak közös azonosulási pontra. A képbe látszólag nem illik bele az Egyesült Államok, amely a legliberálisabb és állampolgárság-központú nemzeti társadalmat képviseli. Ugyanakkor politikai-ideológiai örökségének mind a mai napig szerves része az egykori bevándoroltak erõs vallási identitása, hiszen nagyon sokan annak idején protestáns hitük átmentése és védelme érdekében hajóztak át az óceánon. A vallásilag heterogén Egyesült Államokban az egyes vallási csoportok az ország területén mindenütt megtalálhatók, miáltal a szüntelen területi mobilitást a vallás konstanciája ellenpontozza.

Más országokban a szekularizáció eredményeként a vallási identitás szerepe nem tûnik jelentõsnek a nemzeti identitás formálásában (Svédország, Norvégia, Csehország, Szlovákia és Magyarország). Ugyancsak alacsony átlagértékek tapasztalhatók azokban az országokban, ahol a nemzeti társadalom vallásilag megosztott (Hollandia), következésképpen a vallási identitás hangsúlyozása csak gyengítheti a nemzeti azonosulást.

A politikai lojalitás minden országban a konstruált nemzeti identitás fontos alkotóeleme. Egyedüli kivétel Magyarország. A politikai intézményekkel kapcsolatos bizalom általános hiányát Magyarországon számos, az elmúlt években végzett közvélemény-kutatás eredménye bizonyítja. Az aktuális frusztrációkon túl a magyar nemzeti identitás sajátos politikaellenességét történelmi okok is motiválhatják: a hosszú évszázadokon keresztül látszatfüggetlenségben élõ magyar társadalom politikai kultúrájában a nemzeti identitás vállalásának része lett a hatalommal és politikával szembeni sérelmi alapú szembenállás, gyanakvás és bizalmatlanság.

Az önbesorolás valamennyi országban meglehetõsen magas értékkel szerepel a nemzeti identitást konstruáló tényezõk sorában. E tendencia alól leginkább a németek képeznek kivételt.

A hét kategorizációs lehetõség többváltozós elemzése azt mutatta, hogy a vallási szempont sehogyan sem illeszkedik a nemzeti kategorizációt meghatározó szempontok sorába. A következõ lépésben az elemzésbõl kihagytuk a vallást, és ily módon jól értelmezhetõ kettõs szerkezet jött létre. Az elsõ kategorizációs tengelyen a születési hely, az állampolgárság és a lakóhely együttesét találjuk, a második tengelyre pedig az anyanyelv, a lojalitás és az önbesorolás változói illeszkednek. E kettõs szerkezet jól láthatóan reprodukálja - ha nem is ideáltipikusan, de tendenciáját tekintve megbízhatóan - a nemzethez viszonyulás két jellegzetes típusát. Az elsõ tengelyt a fizikai-téri kategóriákkal jelölt, határokkal körvonalazható, némiképp kizáró nemzetfelfogás határozza meg, a másodikat a területtõl független, nyitott nemzeti elképzelés jellemzi.

A többváltozós elemzés meglehetõsen élesen mutatja fel a már korábban is sejtett tendenciákat. Vannak országok, amelyek konzisztensen magas pozitív értékekkel vannak jelen a "lehatárolt" faktoron, és magas negatív értékkel a "lehatárolatlan" faktoron. Ezek a zárt országok, mint például Lengyelország, Magyarország, Cseh-ország, Oroszország, Írország, Spanyolország és a Fülöp-szigetek. Ennek ellenkezõje a nyílt országok típusa, amely magas negatív értékkel szerepel a lehatárolt faktoron és magas pozitív értékkel a lehatárolatlan faktoron. Erre ideáltipikus példa Svédország, Kanada, Ausztrália és Új-Zéland. Kétfajta eklektikus típus is kirajzolódik: az egyik mindkét faktoron negatívat (Hollandia, Németország) mutat, melyet elidegenedett típusnak nevezhetünk; a másik mindkét faktoron pozitív értéket mutat (Ausztria, Bulgária, Szlovénia és az Egyesült Államok), amely inkább ambivalensnek tekinthetõ típus.
 

Etnocentrizmus

Függetlenül attól, hogy a nemzetté válás útját politikai vagy kulturális tényezõk határozták meg, a mûködõ nemzeti tudat felettébb alkalmasnak bizonyul arra, hogy a megelõzõ, korábban szunnyadó etnikai azonosulás által létrehozott és a pozitív azonosulás érzelmi tartalékainak messzemenõ kiaknázására képes etnocentrikus hagyatékot felhasználja. A modern nemzeti tudat etnocentrikus komponensei struktúrájukat tekintve archaikusak, a Gemeinschaft típusú dichotomizáció hagyományát folytatják, tartalmuk azonban a modern nemzetállami status quo viszonyaiból származik.

Öt kérdés segítségével mértük, hogy az egyes országokban milyen mélyek a nemzeti azonosulás etnocentrikus tartalékai. Az elsõ kérdés az állampolgári azonosulás bázisán a kiválasztottság-tudatot, a pozitív különbözés érzésének erejét mérte. A második kérdés a saját nemzeti csoport más nemzeti csoportokhoz képest megítélt fölényét tudakolta. A harmadik kérdés ugyanezt az etnocentrikus komponenst az országra vonatkoztatva vizsgálta. A negyedik kérdés a morális etnocentrizmus hajlandóságát mérte, végül az ötödik kérdésben a nemzetközi sportesemények által spontán módon konstruált érzelmi etnocentrizmust vizsgáltuk. Az attitûdöket ötfokú skálán mértük.

5. táblázat
Etnocentrizmus az egyes országokban (skálaátlag)

	szurkolás	állam- polgári fölény	ország fölény	nemzeti etno- centrizmus	morális etno- centrizmus
Oroszország	4,34	4,05	3,20	2,69	3,61
Lettország	4,53	4,09	2,82	2,54	2,72
Bulgária	4,55	4,47	3,40	2,98	3,70
Lengyelország	4,38	4,35	3,12	2,96	3,43
Csehország	4,38	4,06	2,71	2,54	2,85
Szlovákia	4,39	3,93	2,63	2,48	2,68
Magyarország	4,52	4,43	2,74	2,65	3,68
Szlovénia	4,50	4,14	2,82	2,70	3,31
Ausztria	4,06	4,33	3,82	3,58	2,97
Kelet-Németország	3,68	3,97	2,95	2,48	2,46
Nyugat-Németország	3,23	3,74	3,04	2,49	2,19
Hollandia	3,70	3,43	3,20	2,57	2,25
Svédország	4,08	3,98	3,32	2,59	2,58
Norvégia	4,10	4,15	3,73	2,75	2,62
Olaszország	4,04	3,63	2,99	2,57	2,79
Spanyolország	4,02	3,83	3,03	2,93	3,14
Nagy-Britannia	4,01	4,08	3,52	3,05	2,62
Írország	4,62	4,29	3,73	3,20	2,63
Kanada	3,94	4,22	4,01	3,30	2,30
USA	4,03	4,58	4,13	3,25	2,82
Ausztrália	4,23	4,49	4,17	3,22	2,59
Új-Zéland	4,35	4,28	4,01	3,14	2,50
Japán	4,26	4,54	4,29	2,98	2,42
Fülöp-szigetek	4,07	4,13	3,53	2,19	2,86

A spontán nemzeti tudat pozitív érzelmi összetevõi univerzális jelenlétérõl tanúskodik a táblázat elsõ oszlopa. Ebben az oszlopban láthatjuk azokat az átlagokat, amelyek egy képzelt nemzetközi sportesemény kapcsán várható nemzeti érzés intenzitását mutatják. Az átlagok minden ország esetében igen magasak. A volt szocialista országok esetében ezen nincs is mit csodálkoznunk, hiszen közismert volt az egypártrendszer által politikailag ösztönzött és támogatott nemzetközi sportszereplés, amelynek révén az államszocialista rendszerek legitimitásuk gyengeségét próbálták ellensúlyozni. Az eredményekbõl kitûnik, hogy ez a stratégia nem maradt következmények nélkül. Oroszország, amely más nemzeti azonosulásmutatókban átlag alatti eredményeket mutatott, ebben az esetben az élbolyban található. Figyelemre méltó, hogy Kelet-Németország az egyébként alacsony német átlaghoz közelít, Nyugat-Németországgal való összevetésben azonban jóval erõteljesebb érzelmi megnyilatkozásokat tanúsít.

Ám a sport totalitárius késztetésektõl függetlenül is képes nemzeti identitásbeli funkciók erõsítésére: erre példa Írország.

Láttuk, hogy az adott nemzethez tartozás alapvetõen fontos szempontja univerzálisan az állampolgárság. Ennek fényében nem meglepõ, hogy ez az egyébként jogi kategória képes arra, hogy a nemzeti hovatartozás érzelmeivel dúsuljon. Igen érdekes, hogy négy kelet- és közép-európai ország (Bulgária, Magyarország, Lengyelország, Ausztria), valamint Írország ugyanúgy az élbolyban található, mint az állampolgárság konstrukcióját és genezisét tekintve ezektõl az országoktól gyökeresen különbözõ Egyesült Államok vagy Ausztrália. Az állampolgárság bizonyos értelemben "bianco"-pozíció, amely jogi kategóriaként politikai nemzetekben ugyanúgy magas fokú pszichológiai azonosulást képes kelteni, mint ahogy arra is alkalmas, hogy az intenzív kultúrrnemzeti azonosulásnak adjon jogi formát.

A tényleges országteljesítmények észlelése vélhetõen hatást gyakorol az etnocentrizmusra. A tengeren túli bevándorló nemzetek körében a legmagasabb arányú az országfölény hangoztatása, a posztszocialista átalakulás számtalan gondjával vergõdõ közép- és kelet-európai országokban pedig rendre alacsonyabb értékeket találunk. A pesszimizmusáról híres Magyarország vezet a negativizmusban. A volt NDK kisebb átlagértéket mutat, mint a volt NSZK, s ez ugyancsak a posztszocialista örökség erejére utal.

A legérdekesebb a morális etnocentrikus magatartás dimenziója. A különbségek mélyén az egyes országokban érvényes politikai normák eltérõ erejét láthatjuk. Azokban a politikai kultúrákban, ahol a morális relativizmus és a jogi tudat, illetve a jogi szankciók gyengesége történelmi tradíciókra tekint vissza, érthetõen népszerû az az álláspont, hogy a saját nemzet érdeke elõbbre való, mint az igazság. Csehország kivételével, ahol hagyományokra tekint vissza a moralitás, az összes volt szocialista országban ez az álláspont népszerû. Spanyolország is ide sorolható, feltehetõen antiliberális politikai hagyományai miatt. Ha csak a kelet- és nyugat-német összehasonlítást nézzük, a kelet-németek inkább követik a nemzetileg igazolt erkölcsi relativizmus álláspontját, mint a nyugat-németek, akik egyébként a teljes nemzetközi minta egészét tekintve a legkevésbé hajlamosak elfogadni a nacionalizmus fölényét a morállal szemben.

Az öt etnocentrikus mutató többváltozós elemzése egyetlen meghatározó tényezõ mûködésére utal. E tényezõn belül igazán nagy erõvel a klasszikus, az etnocentrikus fölényt nyíltan hangoztató álláspontok a meghatározóak, és viszonylag gyengébb a morális, etnocentrikus relativizmus, valamint a sporteseményekkel összefüggõ érzelmi preferencia tényezõinek szerepe.

A faktorszkór-átlagok országonkénti átlagai megerõsítik azt a már korábban kifejtett tételünket, miszerint az etnocentrizmus mint a nemzeti csoporttal való azonosulás kollektív mintája egyaránt támaszkodhat politikailag, illetve kulturálisan definiált nemzeti kategóriák által létrehozott csoporttudatból. Így alakul ki az a helyzet, hogy az Egyesült Államok vagy Ausztrália éppen úgy etnocentrikus, mint Írország, Ausztria vagy Bulgária. A jelenség azonossága azonban nem feledtetheti a meghatározottságok különbözõségét.
 

A nemzeti büszkeség igazolása

Akár a személyes azonosulás, akár a kollektív, etnocentrikus tartalmak elfogadása felõl vizsgáljuk a nemzettel való pozitív azonosulás érzelmi szükségleteit, a szégyenérzet mindenképpen feszültséget visz a konstrukcióba. A feszültség oldásának vagy redukciójának tendenciája arra hajtja a saját nemzetével azonosuló válaszadót, hogy a negatív érzelmi elemeket kiiktassa, elszigetelje vagy minimalizálja. Vizsgálatunk azt mutatja, hogy jóllehet ez a tendencia valóban általános, az egyes nemzetek történelmi és kulturális sajátosságai azt okozzák, hogy a különbözõ országokban más és más arányú a negatív érzelmi elemek elutasítása.

A szégyenérzet elfogadását vagy elutasítását ötfokú skálán mértük: minél magasabb az érték, annál inkább hajlamos valaki elfogadni a szégyenérzetet, és minél alacsonyabb az érték, annál kevésbé hajlandó bevallani a szégyent.

6. táblázat
A nemzeti szégyen elutasítása az egyes országokban (skálaátlag)

	szégyenérzés
Oroszország	4,18
Lettország	3,98
Bulgária	3,67
Lengyelország	3,86
Csehország	3,90
Szlovákia	4,12
Magyarország	2,78
Szlovénia	2,81
Ausztria	3,03
Kelet-Németország	4,09
Nyugat-Németország	3,73
Hollandia	2,84
Svédország	3,92
Norvégia	3,32
Olaszország	3,94
Spanyolország	2,86
Nagy-Britannia	3,80
Írország	3,56
Kanada	3,35
USA	3,58
Ausztrália	3,43
Új-Zéland	3,50
Japán	3,69
Fülöp-szigetek	3,23

A kérdezett nemzeti minták közül két kelet-európai országban (Magyarország és Szlovénia), illetve két nyugati országban (Hollandia és Spanyolország) erõteljesebb tendencia a szégyenérzet elutasítása. Nehéz megmondani, hogy melyik országban melyik motivációt tekinthetjük érvényesnek. Egy nemzeti közösség ugyanis visszautasíthatja a nemzeti szégyent, ha jelenét és múltját makulátlannak tartja, de a fordított helyzet sem kizárt, amikor a szégyen elutasítása mélyén valamilyen elfojtott bûn tudata lappang.

Nemzeti önkritikában táblázatunk szerint az oroszok vezetnek, és õket követik a volt Német Demokratikus Köztársaság lakói. Az oroszok esetében a szovjet múlt bûnös titkait feltáró glasznoszty, a kelet-németek esetében pedig a példaszerûen megvalósított átvilágítás okozhatja ezt a hatást.

A szégyenérzet kiiktatása vagy elutasítása mellett jellemzõ tendencia az ellentétes és messzemenõen pozitív érzelem, a nemzeti büszkeség megjelenése. Számos korábban végzett nemzetközi összehasonlító vizsgálat eredményei mutatják, hogy az egyes nemzeti társadalmakban a nemzet tagjai, függetlenül attól, hogy politikai vagy kulturális kategóriákban jelenítik meg önmaguk számára a nemzeti azonosulás kereteit, büszkén tekintenek nemzetükre és önmagukat büszkén vallják az adott nemzet tagjainak.

Nem mindegy azonban, hogy a spontán azonosulás bázisán formálódó nemzeti büszkeségérzetet milyen érvek, ideológiai konstrukciók telítik jelentéssel, teszik megmagyarázhatóvá és mások számára kommunikálhatóvá.

Tíz témából szerkesztett tudáskészletet adtunk meg, és az egyes országokban élõ megkérdezetteknek lehetõségük volt arra, hogy egy négyfokú skálán kinyilvánítsák: az adott téma kapcsán milyen mértékben érzik magukat büszkének azért, hogy az illrzõ nemzet tagjai. A tudáskészlet egyes elemeit a következõ tíz téma képezte:

a) demokratikus berendezkedés,
b) nemzetközi politikai befolyás,
c) gazdasági sikerek,
d) a jóléti állam intézményei,
e) tudományos és mûszaki sikerek,
f) sportsikerek,
g) a magaskultúra sikerei,
h) hadsereg,
i) történelem,
j) emberi jogok érvényesülése.

A büszkeség mértékét ötfokú skálákon mértük.

7. táblázat
A nemzeti büszkeség igazolására alkalmas témák az egyes országokban (skálaátlag)

	a	b	c	d	e	f	g	h	i	j
Oroszország	1,80	2,04	1,67	1,42	2,87	3,06	3,14	2,27	3,19	1,49
Lettország	2,33	2,27	1,86	1,58	2,40	2,92	3,18	1,86	2,95	1,98
Bulgária	2,03	2,14	1,97	1,69	2,65	3,56	3,31	2,73	3,55	2,59
Lengyelország	2,04	2,25	2,08	1,79	2,56	2,37	2,78	2,61	3,04	2,10
Csehország	2,21	2,45	2,31	1,81	2,60	2,87	3,16	1,81	3,40	1,91
Szlovákia	1,94	1,90	2,09	1,91	2,41	2,82	3,00	2,47	3,13	1,95
Magyarország	1,94	1,91	1,62	1,47	2,99	3,24	3,21	2,06	2,97	2,39
Szlovénia	2,04	2,17	2,22	2,12	2,69	3,37	3,03	2,66	3,06	2,34
Ausztria	2,88	2,70	3,05	3,18	3,25	3,30	3,16	2,41	3,20	2,66
Kelet-Németország	2,29	2,66	3,03	2,30	3,10	3,07	3,02	2,01	2,14	2,01
Nyugat-Németország	2,78	2,62	3,07	2,88	3,02	2,73	2,78	2,04	2,13	2,23
Hollandia	3,01	2,44	2,88	3,02	3,07	3,00	2,79	2,15	2,86	2,72
Svédország	2,71	2,37	1,83	2,70	3,11	3,12	2,84	2,15	2,79	2,31
Norvégia	2,96	2,93	2,98	2,65	2,97	3,36	2,90	2,32	3,00	2,40
Olaszország	1,96	1,91	2,20	1,99	2,95	3,16	3,42	2,29	3,27	1,85
Spanyolország	2,52	2,31	2,32	2,49	2,77	3,13	3,10	2,59	3,05	2,60
Nagy-Britannia	2,78	2,55	2,40	2,39	3,17	2,93	3,01	3,32	3,36	2,57
Írország	2,90	2,96	3,07	2,72	3,06	3,65	3,54	3,26	3,46	2,84
Kanada	3,15	2,99	2,65	3,09	3,27	3,15	3,18	2,64	3,19	,
USA	3,09	2,99	3,08	2,52	3,45	3,23	3,17	3,37	3,33	2,64
Ausztrália	2,93	2,55	2,51	2,50	3,35	3,38	3,16	3,05	3,00	2,60
Új-Zéland	2,81	2,82	2,84	2,24	3,30	3,62	3,29	3,03	2,99	2,52
Japán	2,79	2,44	3,04	2,44	3,17	3,08	3,19	2,46	3,07	2,59
Fülöp-szigetek	2,53	2,24	2,43	2,48	2,57	3,01	2,87	2,49	3,12	2,45

A táblázatot részletesen nem kívánjuk elemezni, hiszen döntõen korrelációs problémáról van szó, de nem tartható véletlennek, hogy az egyes dimenziókban mely országok átlagai emelkednek ki a többi közül. Demokratikus berendezkedésükre leginkább a kanadaiak és az Egyesült Államok polgárai büszkék. Legkevésbé pedig az oroszok. Saját országuk nemzetközi befolyását ugyancsak Kanada és az Egyesült Államok válaszadói vallják. A gazdasági sikerekre leginkább az Egyesült Államok és a volt NSZK polgárai büszkék. A jóléti állam intézményei Kanadában adnak leginkább okot a büszkeségre. A tudományos és mûszaki sikerek az amerikaiak és az ausztrálok szemében jelentik leginkább a büszkeség forrását, a sport az új-zélandiak és a bolgárok számára. A magaskultúra területén észlelt sikerek az íreket töltik el kiemelkedõ mértékben büszkeséggel. A második legmagasabb értéket az olaszok körében tapasztaltuk. Az Európai Unió legfejlettebb ipari országaira egyébként nem jellemzõ az, hogy kulturális érvek segítségével igazolják nemzeti identitásukat. Érdekes módon Lengyelország - ellentétben a többi posztszocialista országgal - ezen a téren Nyugat-Európához hasonlít.

Nemzeti hadseregükre leginkább az amerikaiak és az angolok tekintenek büszkeséggel. A skála másik pontján a cseheket és a letteket találjuk. Ami a cseheket illeti, a hadsereg hiánya a nemzeti büszkeség kelléktárából talán visszavezethetõ Svejkre, a derék katonára. Ha a történelmet a nemzeti büszkeség optikájából szemléljük, akkor a világon legjobb bolgárnak vagy írnek lenni. Végül az emberi jogok érvényesülése sehol sem képezi igazán alapját a nemzeti büszkeségnek.

A nemzeti büszkeség igazolására módot adó tíz téma a többváltozós elemzés tükrében két, egymástól jellegzetesen elkülönülõ logika szerint rendezõdik össze. Az egyik szerkezetben azokat a témákat találjuk, amelyek konstrukciója az adott nemzeti társadalom politikai-gazdasági hatóerejébõl táplálkozik. A másik logika a nemzeti tudat kommunikatív-kulturális tartalmaira koncentrál elsõdlegesen. Mindkét szerkezetben egy-egy látszólag ellentmondó elem fedezhetõ fel. Az elsõ logikának látszólag ellentmond, hogy ott találjuk meg a tudományos és mûszaki sikereket, amelyek a kulturális nemzetfelfogás számára is kiemelkedõen fontos tematikai aspektust jelenthetnek. A mi esetünkben a válaszadók inkább a siker-performancia tárgyi feltételeire gondolhattak, szemben a másik felfogással, mely inkább a nagy embereket, a nemzeti kompetenciát részesíti elõnyben.

A kommunikatív logikába látszólag nem illeszkedik a hadsereg. A hadsereg témája azonban felfogható szimbolikus értelemben is. Ez esetben a hadsereg a nemzet történelmi-kulturális misssziójának eszköze.

A faktorelemzés eredménye alapján az országok négy típusba sorolhatóak. Az egyik csoport mindkét faktoron pozitív nemzeti önképet mutat (USA, Ausztrália, Új-Zéland, Írország, Nagy-Britannia). Az országok másik típusa a büszkeség forrásait a kommunikációsan megkonstruált társadalmi valóságból meríti, ezzel szemben a közvetlenül megtapasztalható politikai-gazdasági témákat negligálja (Magyarország, Oroszország, Bulgária, Szlovénia és Olaszország). A harmadik típus a klasszikus politikai nemzet, itt elsõsorban a gazdasági-politikai struktúrák táplálják a nemzeti büszkeséget, és a szimbolikus témák háttérbe szorulnak (Ausztria, Németország, Svédország, Norvégia és Hollandia). A negyedik típusba azok az országok tartoznak, amelyeknek lakóiban nincs nemzeti büszkeség (Csehország, Szlovákia, Spanyolország és a Fülöp-szigetek)
 

Nemzetállami fetisizmus

A nemzetállami fetisizmus az államot szigorúan körülhatárolt földrajzi területre helyezve az emberi test metaforáját alkalmazza a nemzetre. A pszichopatológiai értelemben vett fetisizmus a kasztrációs félelemben gyökerezik. A nemzetállami fetisizmus a politikai nacionalizmus patológiájaként a nemzetállam területének csonkolásától való rettegésben mutatkozik meg. Franciaországban a Harmadik Köztársaság korában a Le tour de France par deux enfants címû, roppant népszerû gyerekkönyv tartotta ébren a felnõttekké cseperedõ nemzedékekben az Elzász-Lotaringia elveszítése felett érzett fájdalmat (Apter-Pietz 1993). Magyarországon Sebõk Zsigmond Mackó úr utazásai címû könyve töltött be hasonló funkciót. Mackó úr Zebulonnal és Dorkával, a két boccsal beutazza a Kárpát-medencét, amelyet a könyv a magyar állam testeként jelenít meg, egysége egyszer s mindenkorra adott. A könyv a magyar szempontból súlyos hátrányokkal járó trianoni békét követõen felnövekvõ nemzedékek körében is folytatta sikeres pályafutását, és minden bizonnyal nem kis részben járult hozzá a nemzetállami fetisizmus irracionális komplexusa által táplált vérzõ, megcsonkított Magyarország-kép elfogadtatásához.

Három ország kivételével (Bulgária, Magyarország, Írország) az összes országban feltettük azt a kérdést, mellyel az ország egészben maradása fontosságát próbáltuk mérni. Azt tapasztaltuk, hogy meglehetõsen nagy arányban vélekednek úgy az egyes országok polgárai, hogy szükségtelen az adott országban bármely része elaszakításáról vagy elszakadásáról gondolkozni. Ugyanakkor a 8. táblázat alapján azt látjuk, hogy a szeparatizmussal kapcsolatos türelem bizonyos országokban az átlagoshoz képest jóval nagyobb.

8. táblázat
Nemzetállami fetisizmus

	egy országnak kell maradni	elszakadás lehetséges	nem válaszolt, a kérdést nem tettük fel
Oroszország	64,7	20,5	14,8
Lettország	65,5	14,5	20,0
Bulgária			100,0
Lengyelország	58,1	10,1	31,9
Csehország	81,7	12,2	6,0
Szlovákia	82,6	7,6	9,8
Magyarország			100,0
Szlovénia	88,7	3,5	7,8
Ausztria	82,6	7,6	9,7
Kelet-Németország	83,5	7,2	9,3
Nyugat-Németország	73,9	13,8	12,3
Hollandia	82,9	5,1	12,0
Svédország	79,6	8,6	11,9
Norvégia	87,1	5,0	7,9
Olaszország	82,1	15,3	2,7
Spanyolország	76,2	14,5	9,3
Nagy-Britannia	62,2	26,6	11,2
Írország			100,0
Kanada	68,8	22,0	9,3
USA	84,5	5,0	10,5
Ausztrália	91,5	5,3	3,3
Új-Zéland	92,2	3,0	4,8
Japán	83,7	8,4	8,0
Fülöp-szigetek	91,3	6,4	2,3

Feltûnõ, hogy az Egyesült Királyságban a válaszadók 30 százaléka szerint az ország egyes részeinek elszakadása lehetséges. Ez a magas arány nyilván az észak-ír elszakadási törekvések és/vagy a skót és walesi szeparatizmus hatásait tükrözi. Ugyancsak magas szecessziós türelemarányt látunk Kanadában és Oroszországban. Kanadában a már Quebec-probléma következményeivel állunk szemben. Oroszországban feltehetõen a posztszovjet átalakulással kapcsolatos elszakadások utórezgései tükrözõdnek vissza a viszonylag magas szecessziós türelemben. Hasonló, bár gyengébb következményekre gondolhatunk Csehország esetében. Az átlaghoz képest magas arányt találunk Spanyolországban, amelynek állami egységét a baszk szeparatizmus veszélyezteti. A legmeglepõbb a lengyelek reakciója. A kérdés kényességére utal, hogy ebben az országban a megkérdezettek 32 százaléka nem volt hajlandó válaszolni a kérdésre. A válaszadók 15 százaléka szerint az ország egyes részeinek elszakadása lehetséges. Magyarázatként arra gondolunk, hogy a lengyel nemzeti tudatban éppen a határfetisizmus vonatkozásában maradandó sérüléseket okozott a lengyel állam, "a lengyel nemzet politikai teste" többszörös feldarabolása. 1945-ben a lengyel állam területe többszáz kilométerrel nyugatabbra került. Ez a nemzetállamok esetében szokatlan változékonyság feltehetõen érzõdik az eredményekben. Érdemes még megemlíteni a két Németország esetét. Az újraegyesítés mámorában a volt NDK lakosai láthatóan sokkal inkább ragaszkodnak a területi integritáshoz, mint a volt NSZK-ban élõk. Az integritás bûvöletében a sziget- vagy kontinens-országok élnek leginkább, és láthatóan Szlovéniában is igen népszerûtlen az a gondolat (nem függetlenül a Jugoszláv szövetségbõl való kiszakadástól), hogy az ország valamely része elszakadjon.
 

Nemzeti ideológia

A nemzet mint történelmileg kialakult politikai realitás csak akkor töltheti be a maga hatóköre alá sorolt társadalomban a kohéziós és legitimációs funkciókat, ha koherens nézetrendszert képes tagjai rendelkezésére bocsátani. A nemzetté válás idõszaka, függetlenül attól, hogy milyen körülmények és milyen korok szorításában jelentkezik, a nemzeti ideológiák létrehozásának idõszaka is egyben. Az irodalom szokásszerûen megkülönböztet "status quo-" és "programideológiákat", melyek eltérése elsõsorban a nemzetté válás idõszakában fontos. A mai világban, mely nemzetközileg jóváhagyott határok között többszáz magát nemzetiként definiáló államnak ad helyet, az ideológia genezisének kevésbé van jelentõsége. Annál fontosabb a nemzeti létet igazoló és magyarázó egyes nézetek és tételek konszenzuális elfogadása, indoktrinálása a politikai szocializáció során. A nacionalizmussal szemben már a mondernitásban is megjelentek nagy hatású internacionális ideológiák, amelyek akár liberális, akár antiliberális alapon a nemzeti hovatartozást keresztbe metszõ szociális, ideológiai, illetve vallási kategorizáció szerepét hangsúlyozzák.

Vizsgálatunkban a politikai, gazdasági és kulturális nacionalizmus egyes ideologikus tételeinek elfogadását vizsgáltuk. A kérdések sorába beiktattunk egy, a nemzetek közösségét globálisan foglalkoztató környezetvédelmi állítást is. A válaszokat ötfokú skálákon mértük.

9. táblázat
A nemzeti ideológia egyes tételeinek elfogadása az egyes országokban (skálaátlag)

	gazdasági nacionalizmus	antiliberalizmus	politikai nacionalizmus	kulturális nacionalizmus	környezet- védelem	idegen nyelv ismerete
Oroszország	3,72	4,23	3,63	3,90	4,34	4,32
Lettország	4,11	4,00	3,12	3,25	3,52	4,64
Bulgária	4,32	4,28	3,92	3,85	4,03	4,33
Lengyelország	3,85	3,53	3,27	3,38	3,96	4,38
Csehország	3,43	3,58	2,80	3,60	3,92	4,41
Szlovákia	3,51	3,63	2,44	2,86	3,72	4,26
Magyarország	4,08	4,24	3,23	3,29	4,32	4,44
Szlovénia	3,50	3,88	2,76	3,22	4,03	4,10
Ausztria	3,90	3,40	3,67	3,26	4,00	4,17
Kelet-Németország	3,58	2,88	2,59	3,17	4,31	3,99
Nyugat-Németország	3,09	2,22	2,68	2,62	4,16	4,00
Hollandia	2,91	2,55	2,85	2,42	3,75	3,31
Svédország	3,24	3,09	3,22	2,57	4,08	3,52
Norvégia	3,15	3,12	3,07	2,58	3,78	3,20
Olaszország	3,58	2,58	2,76	2,88	4,28	4,56
Spanyolország	3,88	2,78	3,52	3,43	3,97	3,99
Nagy-Britannia	3,75	3,08	3,43	3,14	3,90	4,08
Írország	3,66	2,93	3,55	3,40	3,67	4,27
Kanada	3,27	2,74	3,17	3,31	3,98	3,47
USA	3,74	2,94	3,25	3,10	3,80	3,70
Ausztrália	4,00	3,19	3,24	3,51	3,66	3,61
Új-Zéland	3,41	3,43	3,37	2,97	3,78	3,27
Japán	2,91	2,73	2,36	2,88	3,95	4,18
Fülöp-szigetek	3,63	n.a.	2,99	3,81	3,57	3,62

A gazdasági nacionalizmus általában véve elég magas az összes vizsgált országban. Bulgáriában kirívóan magas a gazdasági nacionalizmus és Hollandiában kirívóan alacsony. A két Németország összehasonlítása azt mutatja, hogy a volt NDK területén a gazdasági nacionalizmus elfogadottabb, mint a hajdani NSZK-ban.

Az antiliberalizmust olyan állítás segítségével mértük, mely felfogható a gazdasági nacionalizmus egyik összetevõjeként is. Arra voltunk kíváncsiak, hogy az emberek az egyes országokban ellenzik-e vagy elfogadják azt a lehetõséget, hogy külföldiek földet vegyenek. A posztszocialista országokban ez a lehetõség rendkívül népszerûtlen. Ezen belül két alcsoport különböztethetõ meg: Oroszország, Bulgária és Magyarország, valamint Szlovénia, Csehország, Szlovákia és Lengyelország. Figyelemre méltó, hogy Ausztria és Új-Zéland inkább ehhez a típushoz közelít. Bár a német értékek meglehetõsen alacsonyak, a volt NDK-ban az antiliberális álláspont népszerûbb, mint a volt NSZK-ban.

A politikai nacionalizmus mentén az országok többsége viszonylag magas értékeket mutat, amihez képest kivételnek tûnik a két Németország, Hollandia, valamint az a két posztszocialista ország, amely habozás nélkül követte nemzeti érdekeit, amikor egy nagyobb föderációból való elszakadás útjára lépett (Szlovénia és Csehország).

A kulturális nacionalizmus Szlovákia kivételével kétségkívül legerõteljesebben a közép- és kelet-európai országokban érvényesül. A nyugat-európai régióból a spanyolok és az írek ugyancsak ezt az utat járják. A tengeren túli országok közül a fülöp-szigeteki és ausztáliai válaszadók körében tapasztalunk hasonló jelenséget.

Az idegen nyelv tudásának szükségességét kiváltképp elismerik a posztszocialista országokban az emberek. A más helyütt elõforduló alacsony értékek viszont két tényezõvel magyarázhatók: vannak országok, ahol az emberek anyanyelve eleve világnyelv (angol vagy spanyol), és talán emiatt nem merül fel egy másik nyelv megtanulásának igénye. Hollandiában és Svédországban pedig a második vagy harmadik nyelv körû ismerete már tény.

A környezetvédelem mint globális probléma felismerése valamennyi országra jellemzõ. Ez azt jelenti, hogy a megkérdezettek minden országban többnyire tisztában vannak azzal, hogy a víz, a levegõ tisztasága, a flóra és a fauna épsége nem ismer és nem ismerhet nemzeti határokat.

Ha faktorizáljuk a felsorolt kérdéseket, egymástól jól elkülönülnek a politikai, a gazdasági és kulturális nacionalizmus klasszikus tételei, valamint a globális, minden nemzetet egyaránt foglalkoztató környezetvédelmi érzékenységet tükrözõ és a nemzetközi kommunikációt lehetõvé tevõ idegennyelv-tanulás szükségességét hangoztató tételek.
 

Túl a nemzetállamon

A nemzetállami homogenizáció napjainkban válságba került. A nemzetté válás útján élenjáró államok devolúciója egyfelõl a nemzet feletti föderatív típusú politikai és gazdasági integrációt hozta magával, másfelõl a nemzetállami fejlõdés által elfojtott, de lappangó regionális identitások újraéledéséhez vezetett. A nemzetállami fejlõdés késõi típusát képviselõ országokban a homogenizációs hatások jelentõs konfliktus-potenciált halmoztak fel az asszimilálatlan, ugyancsak nemzeti aspirációkat tápláló kisebbségekkel szemben. A globalizáció eredményeként egységesedõ világpiac, a multinacionális gazdasági szervezetek, a nemzetközi politikai szervezetek, az elektronikus kommunikáció egész világot behálózó rendszere, a légiközlekedés kiterjedése és a migráció a világ valamennyi államát új helyzet elé állította. A "melting pot" ideológiája követhetetlenné vált, a hagyományos vagy új kisebbségek a "távolsági nacionalizmus" és a diaszpóra-identitás erõit szabadították fel. Ezekre az erõkre a többségi társadalmak tagjai xenofóbiával, rasszizmussal, nyílt vagy rejtett diszkriminációval reagálnak.

Kérdõívünkben több kérdést tettünk fel, amelyek segítségével a többség-kisebbség viszonyokkal kapcsolatos attitûdöket, az asszimilációs kényszereket, a bevándorlással és bevándorlókkal kapcsolatos pozitív és negatív attitûdöket vizsgáltuk. A következõ táblázatban négy kérdéssel kapcsolatos eredményeinket mutatjuk be. Két kérdés közvetlen módon mérte a xenofób potenciált. Az egyik kérdés a bevándorlói bûnözésre vonatkozott, a másik kérdés pedig azt a vélelmet kutatta, miszerint a bevándorlók rontják a honos állampolgárok munkaerõpiaci pozícióit. A másik két kérdés esetében a tagadás minõsül xenofóbnak: az egyik esetben a kérdés azt hangoztatta, hogy a bevándorlók révén a nemzet gazdasága gyarapszik, a másik kérdés pedig a kulturális gazdagodás lehetõségével társította a bevándorlást. Az állításokkal való egyetértést és nem egyetértést ötfokú skálákon mértük.

10. táblázat
Xenofóbia az egyes országokban (skálaátlag)

	bûnözés	munkaerõ-verseny	gazdasági haszon	kulturális haszon
Oroszország	3,69	3,37	2,54	2,82
Lettország	3,53	3,45	2,39	2,68
Bulgária	4,22	3,91	2,13	2,80
Lengyelország	3,88	3,51	3,04	3,42
Csehország	3,81	3,18	2,16	2,54
Szlovákia	3,85	3,47	2,25	2,51
Magyarország	4,10	3,80	2,22	2,53
Szlovénia	3,56	3,59	2,61	2,84
Ausztria	3,66	3,02	3,19	3,24
Kelet-Németország	3,79	3,38	2,87	3,43
Nyugat-Németország	3,44	2,74	3,10	3,63
Hollandia	3,06	2,83	2,75	3,47
Svédország	3,59	2,49	2,77	3,71
Norvégia	3,83	2,64	2,49	3,32
Olaszország	3,64	2,88	2,44	2,99
Spanyolország	2,71	3,10	2,86	3,47
Nagy-Britannia	2,87	3,35	2,74	3,40
Írország	2,30	2,96	3,39	3,78
Kanada	2,52	2,62	3,59	3,92
USA	2,97	3,28	3,02	3,55
Ausztrália	2,86	2,96	3,54	4,07
Új-Zéland	2,82	3,13	3,36	3,84
Japán	3,80	2,26	3,16	3,41
Fülöp-szigetek	2,80	2,98	2,91	3,23

A posztszocialista országok, valamint Ausztria, az NDK és Svédország lakóinak körében láthatóan elterjedt az a xenofób vélelem, hogy a bevándorlók egyúttal a bûnözés növekedésének okozói. Azokban az országokban, ahol már több évtizede zajló nemzetközi migrációs folyamatokhoz szokhattak hozzá a polgárok, ez a xenofób nézet kevésbé talál elfogadásra.

A posztszocialista országok lakóinak körében a bevándorlás okozta félelem összefügghet a rendszerváltás következményei által beszûkült munkaerõpiaccal is. Meg kell azonban említeni, hogy a posztszocialista országok nyomában ott találjuk Nagy-Britanniát és az Egyesült Államokat, ami arra utal, hogy a gazdasági motivációkból táplálkozó xenofób érzések e két országban is erõsek.

Ami a bevándorlók által felhalmozott gazdasági hasznot illeti, a klasszikus bevándorló-országok körében az emberek ezt a szempontot láthatóan méltányolják. Németország esetét újra kiemeljük, mert jól látszik, hogy a gazdasági migrációhoz szokott nyugat-németek a bevándorlók révén elérhetõ gazdasági hasznot sokkal inkább méltányolják, mint a hermetikusan elzárt volt NDK polgárai.

A bevándorlás multikulturális pozitívumait leginkább az ausztrálok, a kanadaiak és az új-zélandiak ismerik el. Kelet-Európában a meglehetõsen alacsony értékek gyakoriak, és egyedül a lengyelek képeznek kivételt.

A xenofób tünetegyüttes egyik vetületeként feltettük azt a kérdést, hogy a megkérdezettek általában véve pártolják-e vagy ellenzik a bevándorlást. Azt találjuk, hogy egészében véve (leszámítva Írországot, Kanadát és Spanyolországot) a mintába került valamennyi országban erõs támogatást élvez az a nézet, hogy a bevándorlók számának növekedése nem üdvös, és különösen alacsony az érték Magyarországon, Bulgáriában, Lettországban, Csehországban, a két Németországban, Olasz-országban és Nagy-Britanniában. Van azonban a bevándorlásnak egy külön minõsített esete, és ez a politikai menedékjog. Amikor a kérdést úgy fogalmaztuk meg, hogy a beengedési hajlandóság csakis a politikai okokból üldözött külföldieket foglalja magába, szinte mindegyik országban lényegesen megnõtt a tolerancia szintje. Kiváltképp magas az engedékenység e tekintetben a két Németországban, ahol a kérdezés idején még elevenen élhetett az újraegyesítést megelõzõ korszak emléke. Mindössze négy ország esetében látunk nagymérvû ellenállást a politikai menekültekkel szemben: Szlovéniában, Lettországban, Szlovákiában és a Fülöp-szigeteken. A három említett kelet-európai országban a politikai menekültektõl való félelem a nemrég lezajlott és az adott országokat mélyen érintõ elszakadási folyamatok migrációs következményeivel indokolhatók.

A xenofóbiához közvetve vagy közvetlenül kapcsolódó változók faktoranalízise azt mutatja, hogy a posztszocialista országok (ide értve a volt NDK-át is) számottevõen különböznek a világ többi részétõl. Az idegenellenesség legkisebb mértékben Írországra és Kanadára jellemzõ, amely két országot Ausztrália és Új-Zéland követi. Már a korábbi adatok elemzése kapcsán is felfigyelhettünk arra, hogy Nyugat-Európában és az Egyesült Államokban, ha lassan és kevésbé nyílt formában is, kibontakozófélben van egy áramlat, amelynek szervezõ eleme az idegenellenesség. Az Egyesült Királyságban ez a tendencia a legnyilvánvalóbb, szemben az Egyesült Államokkal, az NSZK-val, Svédországgal és Hollandiával, ahol inkább csak lappang.

11. táblázat
Tolerancia és intolerancia

	bevándorlók	politikai menekültek
Oroszország	2,28	3,30
Lettország	1,82	2,24
Bulgária	1,78	3,34
Lengyelország	2,11	3,46
Csehország	1,84	3,54
Szlovákia	2,00	2,98
Magyarország	1,60	3,16
Szlovénia	2,06	2,44
Ausztria	2,20	3,90
Kelet-Németország	1,66	4,04
Nyugat-Németország	1,77	3,95
Hollandia	2,17	3,63
Svédország	2,04	3,72
Norvégia	2,15	3,66
Olaszország	1,85	3,15
Spanyolország	2,60	3,54
Nagy-Britannia	1,95	3,18
Írország	2,93	3,84
Kanada	2,68	3,60
USA	2,13	3,25
Ausztrália	2,23	3,05
Új-Zéland	2,26	3,19
Japán	2,61	2,99
Fülöp-szigetek	2,20	2,29

 

Típusok és tünetek

Kérdõívünk a nemzetközi összehasonlító empirikus szociológiai vizsgálatok tényszerûen szûkreszabott keretei között igyekezett felmérni a nemzeti identitás egyes összetevõinek alakulását a világ 23 (+1) országában. Mint már említettük, bár az országok mintája véletlenszerûen alakult ki, a fejlett kapitalista és a posztszocialista országok meglehetõsen nagy számban voltak képviselve. Ebben a fejezetben arra a kérdésre keressük a választ, hogy az általunk operacionalizált változók segítségével meg lehet-e különböztetni a nacionalista identifikáció egyes típusait, és ha igen, akkor az egyes identifikációs minták eloszlása a vizsgált országokban mutat-e olyan különbségeket, amelyek visszavezethetõk a már korábban tárgyalt nemzetfejlõdési típusokra.

Klaszteranalízissel az alábbiakban felsorolt változók segítségével kialakítottuk a nemzeti identifikáció különbözõ mintáit:

- lokális,
- országon belüli (nemzeti)
- és kontinentális azonosulás;

- határon belüli
- és határokon túli mobilitási hajlandóság;

- lehatárolt
- és lehatárolatlan nemzeti kategorizáció;

- etnocentrizmus;

- a nemzeti szégyen elutasítása;

- a nemzeti büszkeség "lágy"
- és "kemény" igazolása;

- nemzetállami fetisizmus;

- nacionalizmus
- internacionális kommunikáció;

- xenofóbia-tolerancia.

A nemzetközi mintát klaszteranalízissel vizsgálva már a három klaszteres bontás is lényeges különbségekre hívta fel a figyelmet. Élesen elkülönült az idegenellenes, etnocentrikus, nacionalizmusra felettébb fogékony csoport, mellyel szemben a liberális, illetve nemzeti szempontból elidegenedett csoport is megkülönböztethetõ volt. Ezek a tendenciák azonban még markánsabban nyilvánultak meg akkor, amikor a fentebb tárgyalt változók segítségével a nemzetközi mintát öt fõ válaszadói típus szerint különböztettük meg.

Utoljára marad hipotézisünk ellenõrzése. Ennek során elõször klaszterelemzés segítségével megvizsgáltuk, hogy a megélt nemzeti identitás eddigiek során tárgyalt mutatói milyen jellegzetes kombinációkban oszlanak el válaszadóink között. Az egyes kombinációkat a nemzeti elidegenedés és a negatív elhatárolódásbõl táplálkozó nemzeti azonosulás között elképzelt skála mentén hoztuk létre. Az elnevezések szükségképpen magukban hordozzák a túláltalánosítás veszélyét. Ennek tudatában nevezzük feltételesen az egyik pólust kozmopolitizmusnak és a másik pólust xenofóbiának. Ezt követõen azt néztük meg, hogy az egyes reprezentatív nemzeti mintákban az egyes válaszadói csoportok milyen arányban oszlanak meg. A megoszlást táblázaton mutatjuk be.

A klaszterelemzés révén öt olyan csoportot különböztettünk meg, amelyek tagjai között a megélt nemzeti identitás általunk mért mutatói tekintetében érzelmi vagy eszmei rokonság mutatható ki.⁴ Mi jellemzi ezeket a csoportokat?

1. Xenofóbok (18%)

E csoport tagjai teljességgel magukénak vallják az "itt élned, halnod kell" parancsát. Migrációs hajlandóságuk minimális. Spontán pozitív érzelmi nemzeti kötõdésüknek nincs alternatívája, nacionalizmus, etnocentrizmus és magas fokú intolerancia jellemzi õket. Hevesen idegenellenesek.

2. Kulturális nacionalisták (22%)

Ez a csoport az elõzõ csoport szélsõségesebb változata. Azonosulásuk a szülõföldtõl a kontinensig terjedõ körök mindegyikére kiterjed. Pozitív és intenzív etnocentrizmus, magas fokú, kulturális eredetû nemzeti büszkeség és az idegenekkel szembeni intolerancia jellemzõ rájuk. Xenofóbiájuk közepes mérvû.

3. Mérsékelt nacionalisták (20%)

Ez a csoport az elõzõhöz mérten érzelmileg jobban azonosul a nemzettel, amelynek részeként érzi magát. Tagjai erõsen kötõdnek a helyhez, ahol élnek, és nemzetfelfogásuk inkább a kizáró, semmint a befogadó szempontokat részesíti elõnyben. Következésképpen magas fokú etnocentrizmus jellemzi õket, amely a nemzeti szégyenérzet elutasításával párosul. Amikor a nemzeti büszkeség igazolásáról van szó, nem válogatnak a lehetséges érvek között. A nacionalizmus sem idegen tõlük, miként sérülékenyek a xenofóbiával szemben is.

4. Politikai nacionalisták (21%)

Ez a csoport erõteljes liberalizmust tanúsít, ami azt jelenti, hogy nemzeti elkötelezettségük alapvetõen nyílt, toleráns és politikai jellegû. A csoport tagjait nem jellemzi a röghözkötöttség. A nemzeti társadalmat nyitott világként fogják fel, feltételként szabva a politikai lojalitást. Az etnocentrizmus hiányzik a csoportból. Nemzeti büszkeségük elsõsorban a gazdasági és politikai teljesítményekbõl ered. A nacionalizmus és a xenofóbia semmilyen formája nem jellemzi õket.

5. Kozmopoliták (9%)

Az elõzõ négy csoport tagjaival szemben e csoport tagjai nem kötõdnek földrajzi helyszínekhez, beleértve az országot is, ahol élnek. A nemzeti identitás meghatározása nem foglalkoztatja õket, legyen szó bármelyik ideológiai paradigmáról. Elvetik az etnocentrimus és a nacionalizmus minden formáját. Az idegenséggel szemben attitûdjüket a nyíltság és a tolerancia jellemzi.

A következõ táblázat azt mutatja, hogy az általunk vizsgált 23 országban (külön kezelve a volt NDK-t és NSZK-t) a fentebb felvázolt öt különbözõ csoport miként oszlik meg.

12. táblázat
A megélt nemzeti hovatartozás típusai a világ 22 országában (százalékban)

	xeno-fóbok	kulturális nacio-nalisták	mérsékelt nacio- nalisták	politikai nacio- nalisták	kozmo-politák
Oroszország	23,5	42,6	6,9	5,4	21,6
Lettország	33,3	26,3	14,0	6,7	19,7
Bulgária	11,7	53,1	20,2	3,0	12,1
Lengyelország	24,0	32,0	13,5	8,9	21,5
Csehország	26,5	30,6	11,0	13,4	18,4
Szlovákia	26,4	24,5	9,0	12,3	27,8
Magyarország	13,2	32,0	41,3	5,1	8,4
Szlovénia	14,5	18,0	41,1	11,8	14,7
Ausztria	10,1	23,5	38,7	15,9	11,7
Kelet-Németország	18,9	21,0	9,5	16,4	34,2
Nyugat-Németország	10,2	10,6	14,6	27,2	37,4
Hollandia	12,9	4,3	16,8	47,0	19,0
Svédország	23,6	10,3	8,2	41,7	16,1
Norvégia	19,1	8,4	21,1	41,0	10,4
Olaszország	20,6	32,2	10,6	10,8	25,9
Spanyolország	9,3	15,0	42,3	8,7	24,7
Nagy-Britannia	27,7	20,0	12,1	16,3	23,8
Írország	11,9	34,4	24,6	11,4	17,7
Kanada	13,0	9,0	17,5	43,3	17,2
USA	24,3	19,3	21,5	24,2	10,8
Ausztrália	20,5	17,6	19,2	33,6	9,1
Új-Zéland	22,1	18,1	17,7	31,0	11,1
Japán	9,6	27,4	21,3	13,8	28,0
Fülöp-szigetek	21,6	21,9	30,7	3,8	22,1
átlag	18	22	20	21	19

A táblázat jól érzékelteti, hogy az egyes országok és országcsoportok jellegzetes képet mutatnak aszerint, hogy a nemzeti hovatartozás elképzelt skálájának egyes pontjait megjelenítõ típusaink képviselõi milyen arányban fordulnak elõ. Hipotézisünk úgy szólt, hogy megpróbáljuk a jelenben "tetten érni" a nemzettéválás történetileg megkülönböztethetõ két fõ típusát, tudván tudva, hogy az ideáltipikusan tételezett különbségek csak tendenciaszerûen létezhetnek. Elég egy pillantást vetni a táblázatra ahhoz, hogy a hipotézis érvényérõl meggyõzõdhessünk. Látható, hogy túlreprezentált a kulturális nacionalistának nevezett csoport szinte valamennyi közép- és kelet-európai országban, ahol a nemzettéválás megkésve követte a nyugat-európai nemzetállamok kialakulását. Egyetlen kivétel Szlovénia. Másfelõl az is látható, hogy Olaszországban és Írországban is az átlagnál gyakoribb e típus elõfordulása, ami e két ország megkésett nemzeti fejlõdését jelezheti.

Szûcs Jenõ szerint a nemzettéválás két fõ európai típusa közötti földrajzi határ a Rajna volt. Miután Németország 1945-öt követõen kettészakadt, nyugati fele az euroatlanti szövetség része lett, keleti fele pedig a Szovjetunió nyugatra elõretolt bástyájává vált. A választóvonal ezáltal keletre tolódott, s az új határ az Elba lett. Eredményeink azt mutatják, hogy az Elbától nyugatra valamennyi országban a politikai nacionalisták aránya magas (Szûcs 1983).

Mérsékelt nacionalisták átlagon felül találhatók Magyarországon, Szlovéniában (és Spanyolországban). Figyelembe véve, hogy a kulturális nacionalisták aránya a két utóbbi országban viszonylag alacsony, ez azt jelenti, hogy ezek az országok elmozdultak a kulturális nacionalizmustól.

Elképzelt skálánk két szét szélsõ pólusának egyike a xenofóbia, a másik pedig a kozmopolitizmus. Egyik pólus esetében sem látjuk azt, hogy regionális szempontok érvényesülnének. A xenofóbok túlreprezentáltak Litvániában, aminek minden bizonnyal az az oka, hogy ebben az országban a hajdani szovjet határokon belülrõl származó, ám az új határokon kívül maradt migránsok a litván válaszadók szemében nem számítanak honosnak.

A közép- és kelet-európai országok közül a xenofóbia láthatóan legelterjedtebb Lengyelországban, valamint a volt Csehszlovákia utódországaiban, Nyugat-Európában viszont Nagy-Britannia vezet.

Ami a másik pólust illeti, látható, hogy Németországban legnagyobb a kozmopoliták aránya, ami arra utal, hogy a német válaszadók körében a leggyakoribb a nemzeti identitás minden formájával kapcsolatos szkepticimus.

Nagy-Britannia esete is különös figyelmet érdemel, mivel ebben az országban oszlanak el legegyenletesebben típusaink. Az Amerikai Egyesült Államok esete hasonló. Említésre méltó az is, hogy e két angolszász országban a xenofóbok aránya az átlaghoz képest magas.

Ausztrália, Új-Zéland, Kanada a fejlett nyugat-európai országokhoz hasonlóan a politikai nacionalisták dominanciáját mutatja.

A Fülöp-szigetek társadalmában a politikai nacionalizmusnak nincs társadalmi bázisa. A kép ahhoz hasonlít, amit Közép- és Kelet-Európában láttunk. E cikk kereteit természetesen meghaladná, ha arra a kérdésre keresnénk a választ, hogy mi e hasonlóság tényleges oka.
 

Összefoglalás helyett

Ebben a tanulmányban a nemzeti azonosulási mutatókat egyetlen független változó mentén, a nemzeti hovatartozás politikai-földrajzi keretek által határolt nemzeti társadalomban való tagsága szerint vizsgáltuk. Az eredmények azt mutatják, hogy a történelmileg posztulált egyes nemzetfejlõdési típusok (politikai nacionalizmus, kulturális nacionalizmus, alkotmányos nacionalizmus) mentén egyes esetekben a várt gondolati és érzelmi különbségeket tapasztaljuk. Elemzésünk azonban azt is bebizonyította: amennyiben a nemzeti identitást a maga komplexitásában tekintjük, akkor az empirikusan tapasztalható különbségek ellentmondhatnak az a priori felállított történeti-politikai ideáltípusok alapján várható megkülönböztetéseknek. További feladat lesz annak kiderítése, hogy pontosan melyek is a nemzeti identitásnak azok a dimenziói, melyek beleillenek a történeti-politikai ideáltípusokba, és melyek az egyes ideáltípusokat keresztbe metszõ, esetleg más logika mentén tipizálható különbségek. Ugyancsak a további elemzések feladata lesz annak feltárása, hogy a nemzeti identitás empirikusan mérhetõ típusos változatainak meghatározói között milyen súllyal szerepelnek az egyes nemzeti társadalmak történelmében, politikai kultúrájában, sajátos hagyományaiban gyökerezõ értékek, és melyek a nemzeti valóság ideologikus megkonstruálásában szerepet játszó, voltaképpen nemzetietlen társadalmi meghatározók, mint például az iskolai végzettség, a jövedelem, a strukturális helyzet. Megválaszolásra vár az az alapkérdés, hogy a nemzeti identitás tudata milyen mértékben és milyen keretekben támaszkodik a társadalmi létre.
 

Jegyzetek

* Ez a kutatás az 1994-1997 T 013875 számú OTKA támogatás segítségével jött létre. Az adatfelvételre a TÁRKI 1995-os õszi omnibusz vizsgálatakor került sor.

1. Magyarországon az elsõ jelentõs nemzetközi összehasonlító vizsgálatok Szalai Sándor (1978) és Hankiss Elemér (1982) nevéhez fûzõdik.

2. Az ISSP keretében történõ összehasonlító nemzeti identitás vizsgálat létrejöttében kezdeményezõ szerepet játszott Kolosi Tamás, aki az utóbb létrejött nemzetközi munkacsoportban és a teljes kutatási folyamat során a projectet megkülönböztetett figyelemmel követte. Segítségéért köszönetünket fejezzük ki. A vizsgálat megtervezésére és megvalósítására létrehozott ISSP kutatócsoport 1993-ban jött létre Max Haller vezetésével. Magyar részrõl a kutatócsoportban a jelen publikáció szerzõin kívül részt vett Róbert Péter és Sági Matild. Közremûködésükért ezúton fejezzük ki köszönetünket.

3. Oroszországban a kontinensközelség kérdése Európára vonatkozott.

4. A bevont változók mindegyike magas szignifikanciaszinten illeszkedett az eljárás során. A klasztercsoportok stabilak voltak, a végsõ iterációk száma 1, a klasztercentrumok távolsága mindössze ,0356 értékkel változott.
 

Felhasznált irodalom

Anderson, B. 1983. Imagined Communities, Reflections on the Origin and Spread of Nationalism. London: Verso

Apter, E.-W. Pietz 1993. Fetishism as Cultural Discourse. Ithaca. London: Cornell University Press

Barth, F. 1969. (ed.) Ethnic Groups and Boundaries. Little Brown. Boston

Berger, L.-Luckmann, T. 1975. A valóság társadalmi megformálása. Budapest: Tömegkommunikációs Kutatóközpont

Bhabha, H. 1993. Dissemination: Time, Narrative, and the Margins of the Modern Nation. In: Bhabha (ed.) Nation and Narration. London, New York: Routledge, 291-322.

Bíró, G. 1995. Az identitásválasztás szabadsága. Budapest: Osiris

Breuilly, J. 1982. Nationalism and the State. Manchester: Manchester University Press

Cable, V. 1995. The Diminished Nation State: A Study in the Loss of Economic Power. Daedalus, Spring, 23-53.

Csepeli,Gy. 1985. Nemzeti tudat és érzésvilág Magyarországon a 70-es években. Budapest: Múzsák

- 1992. Nemzet által homályosan. Budapest: Századvég

Csepeli Gy.-Örkény A.-K. L. Scheppele 1996. Acquired Immune Deficieny Syndrome in Social Science in Eastern Europe: The Colonization of East European Social Science. Social Research, (vol. 63) 2 (Summer), 487-510.

Csepeli, Gy.-Örkény, A. 1996. Changing Facts of Hungarian Nationalism. Social Research, (vol. 63) (Spring), 1. 247-286.

Csepeli Gy.-Örkény A.-Székelyi M.-Csere G. 1998. Jelentés a Tündérkertbõl. Romániai magyarok és románok nemzeti identitásmintái Erdélyben. In: Kolosi-Tóth-Vukovich (szerk.) Társadalmi Riport 1998. Budapest: TÁRKI, 527-548.

Eley, G. 1981. Nationalism and Social History. Social History, (vol. 6), 1, 83-107.

Gombár Cs. 1996. Mire ölünkbe hullott, anakronisztikussá lett. Magyarország szuverenitásáról. In: A szuverenitás káprázata. Budapest: Korridor

Helgerson, R. 1992. Forms of Nationhood. The Elizabethian Writing of England. Chicago: University of Chicago Press

Horowitz, D. 1985. Ethnic Groups in Conflict. Los Angeles: University of California Press

Hroch, M. 1985. Social Preconditions of National Survival in Europe. Cambridge: Cambridge University Press

Kish, L. 1993. Multinational Survey Designs. Ann Arbor. Kézirat.

Kolosi T.-Tóth I. Gy.-Vukovich Gy. (szerk.) 1998. Társadalmi Riport 1998. Budapest: TÁRKI, 527-548.

Lázár G. 1983. A magyar lakosság politikai-történelmi tudata a közvélemény-kutatások tükrében. Budapest: Tömegkommunikációs Kutatóközpont

Marshall, T. H. 1973. Class, Citizenship, and Social Development. Westport: Greenwood Press

Molnár G. 1995. Az új Leviatan jogara alatt. Magyar Hírlap, október 13.

Oschlies, R. 1992. A nacionalizmus veszélyei Kelet-Európában. Európai Szemle, (3. évf.) 2, 77-88.

Örkény A. 1997. Hétköznapok igazsága. Budapest: Új Mandátum

Rothschild, J. 1989. Return to Diversity. A Political History of East Central Europe since World War II. Oxford: Oxford University Press

Shapiro, M. J. 1994. Moral Geographies and the Ethics of Post-Sovereignty. Public Culture, 6, 479-502.

Staniskis, J. 1991. The Dynamics of Breakthrough in Eastern Europe. Los Angeles: University of California Press

Szalai S. (szerk.) 1978. Idõ a mérlegen Budapest: Gondolat

Szporluk, R. 1988. Communism and Nationalism. Oxford: Oxford University Press

Szûcs J. 1983. Vázlat Európa három történeti régiójáról. Budapest: Magvetõ