A rendszerváltás lezárulása, azaz a konszolidáció az elmúlt években a közéleti és társadalomtudományi gondolkodás egyik legnépszerûbb témájává vált. A konszolidáció folyamata több szempontból elemezhetõ, gondoljunk csak a demokrácia és piacgazdaság jogi szabályozására vagy a tulajdonviszonyok rögzülésére a privatizáció lezárulásával, de gondolhatunk az elosztási viszonyok megszilárdulására, vagy a társadalmi pozíciók és a belõlük elérhetõ mobilitási csatornák kiépülésére. Az alábbi tanulmányban azt szeretném bemutatni, hogy milyen, a rendszerváltás konszolidációjára irányuló nyelvi erõfeszítések történtek a gazdasági stabilizációs diskurzus során, s hogy milyen dekonszolidációs, azaz a rendszerváltás irányát megkérdõjelezõ törekvések fogalmazódtak meg. A konszolidációs küzdelmek elsõdleges színtere a (Bokros-csomag óta tartó) gazdasági stabilizációs diskurzus, amely a Horn-kormány idején a legjelentõsebb diskurzus volt. Egyrészt tartós, folyamatos jellege miatt, másrészt mert a politikai szereplõk önmegjelenítésében is fontos helyet kapott.

A gazdasági stabilizációs diskurzus tétje a rendszerváltással berendezkedõ "új világ" logikájának meghatározása volt. Tévedés lenne azt gondolni, hogy e logika feltárható pusztán az objektív elosztási, jövedelmi és tulajdonviszonyok vizsgálatával. Az a társadalmi világ ugyanis, amely az egyént körülveszi, "elrendezésre vár": legitimitás-, normalitás- és igazságosság-feltételeknek kell megfelelnie (vagy e feltételek mércéjén elbuknia) ahhoz, hogy - akár elfogadott, akár elutasított, de - saját logikával bíró rendszerré álljon össze az egyén számára. Azokat a szempontokat azonban, amelyek alapján ezeknek a viszonyoknak a legitimitását, normalitását és igazságosságát a társadalom tagjai interpretálni képesek, elsõdlegesen a politikai viták szereplõi dolgozzák ki - és kényszerítik a politikai viták "fogyasztóira": a nem-politikus, nem-szakértõ egyénekre.¹ A politikai diskurzusok tétje eszerint nem pusztán egy külsõleges társadalmi világ reprezentációjának elfogadtatása, hanem ezen keresztül egy rendszer objektív (mert objektívnek észlelt) logikájának meghatározása is. A nyilvános politika tehát, Bourdieu politikaszociológiájának alaptétele szerint, szimbolikus küzdelem, amelyet "a társadalmi világ szemléletének megõrzése vagy átalakítása révén a társadalmi világ megõrzéséért vagy átalakításáért vívnak" (Bourdieu 1987: 112; 1991: 181).

E küzdelem Bourdieu szerint a társadalmi világot leíró, osztályozó "szimbolikus rendszerek" (a politika szférájában: ideológiák) érvényesítésén keresztül folyik. Ezen osztályozási formák "megismerési viszonyokként" jelennek meg, ám szimbolikus hatalmi viszonyokat tartanak fenn. A kategoriális és osztályozási rendszerek akkor képesek szimbolikus hatalmi viszonyokat rögzíteni, ha természetesként, adottként érzékelt megismerési rendszerként mûködnek az alávetett rétegek tudásában. A hatalmi viszonyok egyrészt az alternatívák mesterséges beszûkítésének tényébõl fakadnak (ha egy tudásformát természetesként fogadtatnak el, stratégiailag elzárják a befogadót más tudásformák szempontjainak mérlegelésétõl). Másrészt pedig azért beszélhetünk hatalmi viszonyokról, mert az a tény, hogy egy társadalmi csoport egy szimbolikus rendszert természetes megismerési rendszerként fogad el, elzárja a csoportot annak mérlegelésétõl, hogy az adott szimbolikus rendszer megjelenítõi is részei a társadalmi érdekküzdelmeknek, és saját érdekeiket egy "természetes rend" hirdetése mögé rejtik (a lényeg természetesen nem az, hogy e stratégiák tudatosak-e, vagy sem). Egy szimbolikus rendszer adott korszak "domináns diskurzusává" válhat, ha az általa megjelenített divíziós elveket mint egy "természetes rend" leképezéseit képes elfogadtatni, "osztályozási rendszerek és mentális struktúrák" formájában (Bourdieu 1991: 163-170).²

Ez történt a gazdasági stabilizációs diskurzusban is, amelyet a kormányzati oldal "domináns diskurzussá" igyekezett alakítani. Arra törekedett, hogy a fennálló elosztási viszonyok, jogosan megjeleníthetõ igények, az állammal szemben legitimként elismert elvárások, társadalmi különbségek stb. rendszerét egy "új világ" természetes, igazságos és legitim logikájaként fogadtassa el. Az ellenzék célja e viszonyok természetességének, igazságosságának és legitimitásának teljes tagadása volt. Bourdieu alapján jogosan állítható, hogy a tét itt nem pusztán a politikai pártok választási sikere és népszerûsége, hanem a berendezkedõ új társadalmi rendszer "objektív logikája": a kialakuló társadalmi életfeltételek természetesként való elfogadtatása, illetve e természetesség teljes megkérdõjelezése volt.
 

I. Elméleti, módszertani megközelítések
I. 1. Tudásszociológiai versus strukturális diskurzuselemzés

Nyilvános diskurzus elemzésében alapvetõen kétféleképp járhatunk el.

Az egyik eljárást követve a hagyományos tudásszociológiára építünk: elõre feltételezzük egy szociológiai kategória létezését (pl. "neoliberális ideológia", de általánosan: ideológiák, érdekek, értékek, intézményes pozíciók, elõítélet, rasszizmus stb.) és ennek "jelei" után kutatunk a szövegben - amelyet tehát egy mögöttes valóság "dokumentumaként" kezelünk. Ennek az eljárásnak az alapvetõ célja az elemzett szöveganyag kauzális magyarázata. A szöveg- és diskurzuselemzõ iskolák nagy része ezt az eljárást követi, gondolhatunk itt a racionális argumentáció-elméletre, vagy a beszédaktuselméletre alapozott elemzésekre, de ebbe a kategóriába sorolható a van Dijk-féle diskurzuselemzõ iskola formális elemzési eljárása is. Ezek az irányzatok az elemzett szövegekben olyan formálisan megragadható nyelvi szabályszerûségeket keresnek, amelyek "objektív jelei" a szövegek szerzõjét befolyásoló "mögöttes" ideológiáknak, hatalmi érdekeknek stb. A különbözõ nyelvi formák "mögöttes" valóságokat képeznek le és dokumentálnak: ideológiákat, tudattalan motívumokat, hatalmi viszonyokat.

A másik eljárás szerint - ebben a tanulmányban ezt fogjuk követni - tartózkodunk attól, hogy a priori kijelöljük azt a szociológiai kategóriát, amely elsõdlegesen meghatározza a diskurzust. A cél ezen eljárás során (amelyet "strukturális diskurzuselemzésnek" nevezek) sokkal inkább egy diszkurzív mezõ struktúrájának leírása. Annak bemutatása tehát, hogy a diskurzusban milyen alternatív tudásformák jelennek meg, és ezek 1. milyen kijelentésekbõl és tematikus kijelentéscsoportokból állnak, 2. milyen kimondatlan elõfeltevéseket hordoznak, 3. mely szereplõk termelik és érvényesítik õket, 4. milyen stratégiák segítségével.

Miért állíthatjuk azt, hogy relevánsabb eredményekhez jutunk a második eljárással, mint az elsõ révén? A választ a politikai diskurzusok "túldetermináltságának" fogalmában kell keresnünk. A strukturalista jellegû elemzések kiindulópontja a következõ: ha az elemzendõ jelenségekrõl tudjuk, hogy sokfajta tényezõ egyszerre határozza meg õket kauzálisan, akkor "túldetermináltak", hiszen a sokféle oksági magyarázat kibogozhatatlanul összekeveredik - lévén konkurens és nem pusztán egymást kiegészítõ magyarázati sémák. Ebben az esetben érdemesebb azokat a struktúrákat interpretálni, amelyek e sokirányú meghatározottság állapotában kirajzolódnak.

A nyilvános diskurzusok esetében kétségkívül ez a helyzet. Esetünkben: a gazdasági stabilizációs vitákat egyszerre határozzák meg az alábbi tényezõk: 1. a szereplõk intézményes pozíciója (pl. minden politikai vitára nézve igaz, hogy kormányzati oldalon a kormányzati politika adaptációs funkcióját hangsúlyozzák, ellenzéki oldalon pedig annak érdekérvényesítõ funkcióját emelik ki); 2. a szereplõk eltérõ kapcsolata a gazdasági érdekcsoportokhoz; 3. eltérõ közgazdasági meggyõzõdések; 4. eltérõ ideológiai meghatározottságok; 5. eltérõ politikai szocializációs minták és politikai habitusok; 6. eltérõ részvétel a döntéshozatal felelõsségében és eltérõ érintettség egy sor objektív körülménytõl, mint például a szétosztható források szûkössége, vagy a nemzetközi pénzügyi szervezetek szankcionált elvárásai stb. Annak egyidejû leírása, hogy melyik tényezõ mennyiben határozza meg akár a gazdaságpolitikát, akár a diskurzust, lehetetlen, hiszen konkurens, és nem egymást kiegészítõ magyarázati sémákkal van dolgunk. E tény felismerése után láthatók a tudásszociológiai nyelvi elemzés korlátai: ha e tényezõk egyikét kiválasztva annak nyelvi jeleit keressük, ezzel megengedhetetlenül leszûkítjük az elemzést. A diskurzus ettõl kezdve csak az adott tényezõrõl szól, és nem az egész diszkurzív mezõ objektív struktúrájáról. "A külsõ nézõpontból meghúzott határok és sajátosságok eleve elrendezik azt, ami csak a diskurzusban rendezõdik el" (Szabó 1997).

A strukturális diskurzuselemzés, amely struktúrát interpretál és nem kauzális magyarázatot keres, fenntartja az egész diszkurzív mezõ leírásának lehetõségét. Elsõdlegesen az érdekli ugyanis, hogy a diszkurzív mezõ struktúrája önmagában véve milyen eltérõ tudásformákat jelenít meg a társadalom számára. Az összes, objektíve megjelenõ szöveganyagot vizsgálja, megpróbálja feltérképezni a szövegek által alkotott mezõ egészét, a meggyõzés teljes eszközrendszerét. Így tárul fel a társadalom számára felkínált versengõ pozíciók tere és rajzolódnak ki a társadalom feletti szimbolikus hatalomgyakorlás versengõ eszközrendszerei.
 

I. 2. A strukturális diskurzuselemzés elméleti alapjai

A strukturális diskurzuselemzés programja kétféle egymásra jól "rezonáló" elméleti-módszertani irányból alapozható meg. Az egyik Foucault diskurzuselemzõ programja, melyet a Tudás archeológiája címû könyvében fejt ki. A másik irányzat pedig az Egyesült Államokban napjainkban kibontakozó ún. relacionista, elsõsorban network-alapú kultúrakutatás.

Diskurzuselemzõ programját Foucault átfogó történeti elemzések módszertanaként készítette el. Olyan diskurzusokról beszél, mint az "orvostudomány", "természettörténet", "nyelvészet", közgazdaságtan", "pszichiátriai" és "klinikai" diskurzus a 18-19. században. Fõ célja az volt, hogy az eszmetörténeti és tudásszociológiai irányultságú tudománytörténettel szemben alternatívát állítson.

A diskurzust, vagyis "kijelentések megtételét" irányító szabályrendszert Foucault a diskurzusban megtehetõ kijelentések struktúrája alapján igyekszik feltárni. Ez a struktúra határozza meg az egyes kijelentések értelmét (amely csak a többi kijelentéshez fûzõdõ reláció alapján tárható fel). Ez a struktúra határozza meg a diskurzus szereplõinek lehetõségeit is, hisz például X kijelentéssel csak Y kijelentés párosítható, Z nem, csak A kijelentéssel felcserélhetõ, B-vel nem stb. Ez azt jelenti, hogy a diskurzus tartalmi interpretációja is csak e struktúra ismeretében lehetséges, a tudásszociológiai módszerek önmagukban elégtelenek.

A diskurzus alapegységének, a kijelentésnek a definiálása Foucault-nál nem azt jelenti, hogy egy, a kijelentés szintje mögött elhelyezkedõ "egész" (tudás, ideológia, társadalmi helyzet stb.) horizontjába helyezzük, és magát a kijelentést ezen "egész" megnyilvánulásának tekintjük. A kijelentéseket azon a szinten kell vizsgálni, ahol megjelennek, és jelentésüket annak a pozíciónak az alapján kell meghatározni, amelyet a többi kijelentés terében elfoglalnak. "A kijelentések tartománya egyenértékû saját felületével. Minden kijelentés olyan pozíciót foglal el, amely csak rá jellemzõ. Egy kijelentés leírása nem annak a »kimondatlannak« a feltárását jelenti, amelynek a helyét a kijelentés elfoglalja; nem jelenti a kijelentés redukálását egy hallgatag, közös szövegre; ellenkezõleg: annak a speciális helynek a feltárását jelenti, amelyet elfoglal, annak feltárását, hogy a formációk rendszerének milyen elágazásai teszik lehetõvé a kijelentés elhelyezkedésének feltérképezését, annak feltárását, hogy a kijelentés miképp izolálódik a kijelentések általános szórásában" (Foucault 1995: 199).

Jól látható, hogy Foucault programja hasonló problémákra keres megoldást, mint amilyeneket dolgozatomban eddig megfogalmaztam. Munkája alapján kialakíthatunk egy a közéleti diskurzusok elemzésére alkalmas módszertani és fogalmi keretet, az alábbi megfontolások átvételével:

1. A tudásszociológiai elemzés elutasítása.
2. A diskurzus alapegységének a kijelentést tekintjük. A kijelentéseket a diskurzusban megjelenõ többi kijelentéshez való viszonyuk alapján definiáljuk, azaz egy "kijelentõ hálózatban" (réseau énonciative, enunciative network) elfoglalt (a) helyük és (b.) funkciójuk alapján. A diskurzusban szereplõ kijelentéseket nem értelmezhetjük "önmagukban", egy "mögöttes tartalom" megnyilvánulásaként, csakis a többi kijelentéshez fûzõdõ viszonyuk alapján.
3. A cél a kijelentések "szórásának", megoszlásának elemzése, a kijelentések által alkotott mezõ feltárása.

Már a "kijelentõ hálózat" fogalmából sejthetõ, hogy a foucault-i elképzések hogyan kapcsolhatók az amerikai szociológia network-alapú, ún. relacionista kultúrakutatási irányaihoz. A relacionista irányzat elsõsorban a szociológiában hagyományosnak tekinthetõ "szubsztantív" felfogással szemben határozza meg magát.³ Az elemzés alapegységének itt a priori létezõnek nyilvánított "elemi egységek", "szubsztanciák" számítanak, és a vizsgálat célja ezek tulajdonságainak és interakciójának feltárása. Az interakció két egymástól és az interakció tényétõl is függetlenül létezõ elem között létesített kapcsolat. A relacionista irányzat képviselõi azonban felismerik, hogy a vizsgált egységek nem létezhetnének egymástól való elszigeteltségben, és a közöttük fennálló kapcsolatok konstitutív minõsége miatt magukat a kapcsolatokat kell vizsgálni. "...A tranzakcióban lévõ egységek jelentésüket, jelentõségüket és identitásukat az adott tranzakcióban betöltött funkcionális szerepükbõl nyerik" (Emirbayer 1994: 287). A relacionista elméletek nem hisznek az a priori definiált egységek "eleve adott", tehát az õket körülvevõ hálózatoktól független létezésében, legyen szó akár egyénrõl, akár ideológiáról, akár társadalomról. Ugyanarról van szó, mint Foucault mûvében és a strukturális diskurzuselemzés programjában: az a priori (szociológiai) kategóriákkal való magyarázat helyett annak a struktúrának az elemzésére kell törekedni, amelyet a megfigyelt egységek között fennálló relációk rajzolnak ki, és az elemzett egységek maguk is csak ennek révén jellemezhetõk.

A relacionális kultúrakutatás irányzatai is elhatárolódnak a hagyományos szubszantív felfogástól, amely elsõsorban az egymástól függetlenül, "pontszerûen" létezõnek tekintett individuumok egyéni, "pontszerû" attitûdjeinek, értékeinek és véleményeinek kutatására összpontosít. Ezzel szemben a relacionista kultúrakutatás a szimbolikus formációk struktúrájára, a struktúra elemei közötti relációk hálózatára kíváncsi, s elõdjének tekinti a Lévi-Strauss-féle strukturalista programot (Emirbayer 1994: 301).

A "fogalmi és szimbolikus hálózatok" elemzésére jó példa lehet John Mohr tanulmánya, amelyben a szerzõ a New York-i karitatív szervezetek klasszifikációs sémáit elemezve különítette el egymástól a segélyezendõk lehetséges pozícióit.

Ide sorolhatók még Carley (1994) "szemantikai network"-kutatásai is, amelyekben fogalomhálók "térképelemzését" végzi el, olyan témákban, mint a drámák és vígjátékok megítélése, vagy a sci-fi könyvekben fellelhetõ "robot-kép" köré kapcsolódó fogalomháló kibontása.

A relacionista kultúrakutatás eredményeit felhasználva a diskurzust - amelyet Foucault alapján "kijelentéshálóként" interpretálok -, a network-elemzés módszertanával írom le.
 

I. 3. Az elemzés kategóriarendszere

Egy diszkurzív mezõ struktúrája a következõ, egymásra épülõ elemekbõl rakható össze: megszólalás, megnyilatkozás, kijelentés, beszédmód, szimbolikus pozíció, diszkurzív stratégia, értelmezési rendszer. Az elemzés ezen elemek vizsgálatából fog állni. A fogalmakat mindig az elemzés adott szakaszában fogom értelmezni. Ahhoz azonban, hogy az elsõ lépést megtehessük, itt definiálnom kell az elsõ három fogalmat.

Megszólalás: egy szereplõnek egy alkalommal megjelenített szövege: újságcikk vagy cikkrészlet. Az elemzett újságcikkek többsége egyetlen megszólalásból állt, a politikai tudósítások azonban több politikus megszólalásait egy újságcikken belül közölték.

Megnyilatkozás: megnyilatkozásnak neveztem el az elemzett megszólalásokat alkotó szöveg-szekvenciákat, amelyeket tartalmi alapon különítettem el egymástól. Egy átlagos megszólalás kb. 10 egyedi megnyilatkozásból állt.

Kijelentés: az elemzés alapegysége. Az a közös (1.) tartalom és (2.) közlési funkció, amely megnyilatkozások egy csoportját összeköti. A kódolási eljárás során a diskurzust kijelentésekre bontottam, amelyeket tehát nem közvetlenül megjelenõ strukturális egységként fogtam fel (ezek a megnyilatkozások), hanem - Foucault alapján - olyan tartalomként és funkcióként, amelyet megnyilatkozások egy csoportja jelenít meg.

Nagyon fontos, hogy Foucault a kijelentést "közlési funkcióként" definiálja. Egy kijelentés megtétele egyszerre jelent ugyanis két dolgot: kommunikatív tevékenységet, tehát egy üzenet, egy meghatározott tartalom átadását; és ezzel egyszersmind stratégiai tevékenységet is, azaz egyrészt egy kapcsolódó kijelentésháló felidézését, másrészt más kijelentések elrejtését, azoktól való elhatárolódást.⁴ E két funkció egymástól szétválaszthatatlanul van jelen, az elsõ megismerési, a második hatalmi funkció. Foucault-t és Bourdieu-t épp e két funkció elválaszthatatlanságának tézise köti össze. A kijelentés értelme abból fakad, hogy más kijelentések hálójában saját tartalmi pozíciót foglal el, és kimondásával a hozzá hasonló pozíciót betöltõ kijelentések tartalma is felidézõdik, illetve az ellentétes kijelentéscsoportok tartalma rejtve marad.

A kijelentések tartalmát eszerint a diskurzus logikája, és nem valamely "általános szemantikai mezõben" elfoglalt helye, vagy a "mögöttes" ideológiai stb. rendszerre való visszavezethetõsége határozza meg.

Egy kijelentést tehát csak akkor tudunk definiálni, ha "kijelentõ hálózatba" helyezzük, ha e networkot ki tudjuk bontani, és a kijelentést el tudjuk helyezni a többi kijelentés által alkotott tér valamely pontjába.
 

II. A gazdasági stabilizációs diskurzus

A gazdasági stabilizációs diskurzus, amely a Bokros-csomag bejelentésével kezdõdött és a Horn-kormány alatt zajló politikai diskurzusok közül a legjelentõsebb volt, egészen az 1998-as kormányváltásig tartott. Mint arra már utaltam, ez a diskurzus vált a konszolidációs küzdelmek legfõbb színterévé.

A gazdasági stabilizációs diskurzus több al-diskurzusra bontható. Az itt elemzett két szakasz közül az elsõ 1997 elején kezdõdik, mikor a diskurzus újra élezõdni kezd, az ellenzék mérsékelt és radikális szereplõinek retorikája egybefonódik, kormányzati oldalon pedig az elbizonytalanodás jelei mutatkoznak. Ezt a helyzetet váltja fel egy újabb szakasz 1997 májusában: a negyedéves pozitív gazdasági jelentések elkészülte után kormányzati offenzíva indul a gazdaságpolitikai sikerek jegyében és júniusban éles ellenzéki ellenoffenzíva bontakozik ki. Az e szakaszban kialakuló törésvonalak a választási kampány végéig fennmaradnak.

Elemzésemben e két rész-diskurzusra koncentrálok; 1997. március 1-tõl június 31-ig vizsgálom a politikai vitákat a három legfõbb országos napilapban: a Népszabadságban, a Magyar Nemzetben és a Magyar Hírlapban.

Az elemzést a következõ lépésekben végzem el. Elõször ismertetem az elemzett adatbázist (II. 1.). Ezután megvizsgálom a kijelentések tematikus blokkjait, a diskurzusban megjelenõ beszédmódokat (II. 2.). A beszédmódok ismertetése után bemutatom, hogy a diskurzus szereplõi miképp használják e beszédmódokat, és milyen alternatív tudásformákat, szimbolikus pozíciókat jelenítenek meg (II. 3.). Ezután ismertetem az egymással összefüggõ beszédmódok és szimbolikus pozíciók alkotta szemben álló értelmezési rendszereket (II. 4.), majd a két értelmezési rendszert érvényesítõ diszkurzív stratégiákat (II. 5.). E részekbõl fog állni a diszkurzív mezõ struktúrájának elemzése. Sajnos, terjedelmi korlátok miatt, a hagyományos sajtóelemzés alapján kapott kutatási eredményeket (melyik szereplõ, melyik lapban, milyen megszólalástípusban, hányszor, melyik idõszakban és melyik helyen stb.) nem tudom közölni.
 

II.1. Az elemzett adatbázis

A gazdasági stabilizációs diskurzus a három elemzett lapban mintegy 620 újságcikkben jelent meg. E cikkek közül 120-ban több megszólalás is volt, így összesen 850 megszólalás képezte az elemzés tárgyát. E 850 megszólalásban 8632 egyedi megnyilatkozást kódoltam.

Az elemzés elsõ lépésében kvalitatív elemzéssel kialakítottam a diskurzus kijelentéseit tartalmazó kódrendszert⁵. Ez eredeti formájában alkalmatlan volt az empirikus elemzésre. Ezért több lépésben átalakítottam a kódrendszert.⁶

A végleges adatbázis így 7173 megnyilatkozásból áll (szemben az eredeti 8632-vel), amelyet 184 kijelentéssel modellezek. A diskurzus terének tehát mintegy 83 százalékát modelleztem a végleges kijelentésrendszerrel, az összes elemzés erre a szûkített adatbázisra vonatkozik.
 

II. 2. A diskurzusban használt beszédmódok

Azokat a kijelentéseket, amelyek hasonló helyet foglalnak el "a kijelentések általános szórásában", alternatív beszédmódokként értelmezhetjük.

Az "általános szórás" vizsgálatában abból a ténybõl kell kiindulnunk, hogy a kijelentések nem véletlenszerûen kötõdnek egymáshoz. A szereplõk stratégiái határozzák meg, hogy mely kijelentések kerülhetnek azonos megszólalásba vagy logikai kapcsolatba egymással. Ezért annak vizsgálatából, hogy miképpen csoportosítják a kijelentéseket maguk a szereplõk, kirajzolódhat elõttünk a diskurzus összes kijelentésének kapcsolathálója. Ez az összes további elemzés kiindulópontja.

Két kijelentés között akkor áll fenn kapcsolat, ha azonos megszólaláson belül fordulnak elõ. Az A és B kijelentés közötti kapcsolat erõssége attól függ, hogy a 850 megszólalásból hány olyat találhatunk a diskurzusban, amelyben a két kijelentés egyszerre fordul elõ. Sok olyan kijelentés-pár volt, ahol egyáltalán nem volt kapcsolat, a legtöbbször kapcsolódó kijelentések kapcsolatainak száma pedig meghaladta a 60-at.

A 184 kijelentés mindegyike jellemezhetõ egy 183 tagú számsorral, amely azt mutatja, hogy az adott kijelentés hányszor kapcsolódik a többi kijelentés valamelyikéhez. E számsor tehát egy kapcsolatmintázat, és azt a speciális pozíciót jeleníti meg, amelyet a kijelentés a többi kijelentés alkotta mezõben elfoglal. Az elemzés elsõ lépése az lesz, hogy az eltérõ kapcsolatmintázatú kijelentések közül közös csoportba válogatjuk azokat, amelyeknek a pozíciója a leginkább hasonlít egymásra. A közös csoportba tartozó kijelentések⁷ tehát azonos kijelentésekkel jelennek meg közös megszólalásban (azonos kijelentésekkel "vonzzák egymást"), és azonos kijelentésekkel nem jelennek meg soha együtt (azonos kijelentésekkel "taszítják egymást"). Ez arra enged következtetni, hogy a diskurzusban betöltött szerepük, funkciójuk azonos. E funkció pedig a diskurzus legfõbb témáinak megjelenítése. A kijelentéscsoportok tehát azon beszédmódok kijelentései, amelyekkel a diskurzus fõ témáiról beszélni lehet.

A hasonló kapcsolódási mintájú kijelentések elkülönítésére a UCINET IV kapcsolathálóelemzõ program ún. CONCOR (Convergence of iterated correlations) eljárását használtam fel (lásd Borgatti-Everett-Freeman 1996). Ez az eljárás hierarchikus módszerrel képez kijelentésblokkokat. Az összes kijelentést elõször két csoportra osztja, majd mindkét "fõ-blokkot" 2 "alcsoportra", és ezeket további két részre bontja stb. Esetünkben ez az eljárás nagyon jól követte a diskurzus általános struktúráját, hiszen a két fõ kijelentéscsoport szétválasztásával elkülönítette a kormányzati és az ellenzéki jellegû kijelentéseket, majd e csoportokat osztotta újra két részre. A kijelentések csoportosításában háromszori újrabontást, azaz 8 kijelentésblokk képzését tartottam optimálisnak.

1. táblázat

Össz				184 kij-7173 mny
1. vágás		(korm): 88-4004				(ell): 96 -3159
2. vágás	(pol): 35 - 1453		(szak): 53-2551		(pol-ért): 59-2023		(szak): 37-1136
3. vágás	14 628	21 835	33 1266	20 1285	33 1177	26 846	27 865	10 271
	1. blokk	2. blokk	3.blokk	4.blokk	5.blokk	6.blokk	7.blokk	8.blokk

Az 1. táblázat azt mutatja be, hogy az eljárás során létrejött csoportokba hány kijelentés tartozik, és hogy e kijelentések hányszor jelentek meg mint megnyilatkozás. A kijelentések száma dõlt, a megnyilatkozások száma normál számmal látható.

Némileg elébe vágva a tartalmi elemzésnek, szükségesnek tartom megjegyezni a következõket:

Az 1. vágás elkülönítette egymástól az inkább a kormányzat, illetve szimpatizánsai által használt kijelentéseket, és az inkább az ellenzék, illetve szimpatizánsai által használt kijelentéseket. Látható, hogy a kijelentések számát tekintve az ellenzéki kijelentések vannak túlsúlyban, ezzel szemben a kormányra jellemzõ szám szerint kevesebb kijelentés a diskurzus nagyobb részét fedi le (4004 megnyilatkozást).

A 2. vágás mindkét oldalon a szakértõi kijelentéseket különíti el a politikusi-értelmiségi kijelentésektõl. Kormányzati oldalon a szakértõi, ellenzéki oldalon a politikusi-értelmiségi kijelentések vannak túlsúlyban.

A 3. vágás a kormányzati szakértõi, kormányzati politikusi és ellenzéki politikusi csoportot jól értelmezhetõen metszette ketté, az ellenzéki szakértõi kijelentések szétbontása azonban nem értelmezhetõ, ezért a 7. és 8. blokkot egységes beszédmódként interpretálom.

Az alábbiakban ismertetem az egyes beszédmódokat, rövid elemzés keretében és a és domináns kijelentések bemutatásával.

1. beszédmód: "Gazdasági kényszerhelyzet és politika"

Az elsõ beszédmód a gazdasági kényszerhelyzetet, a "népszerûtlen, de elkerülhetetlen" politikát és az ehhez kapcsolódó politikai felelõsséget tematizálja.

A "gazdasági stabilizáció szükségszerûsége" a kormányzati politikusi retorikában az alábbi tényezõkre való hivatkozás formájában jelenik meg: 1. a szocializmusból a kapitalizmusba való átmenet, 2. a cseh gazdasági válság és "cseh Bokros-csomag", és 3. az 1994-1995-ös gazdasági válság ("egyensúlyromlás" és "túlfogyasztás").

Az e beszédmódot használó szereplõk emellett a kényszerhelyzet, a politika szférája és a társadalom közötti kapcsolatról beszélnek. Az érvelés általános formája hozzávetõleg így írható le: (az elõzõ kormány felelõtlenségébõl adódó) gazdasági kényszer-alkalmazkodás kényszere - társadalmi elégedetlenség - az ellenfelek ezt kihasználják. E beszédmód használata elsõsorban politikusi és védekezõ retorikai magatartást jelent:
 

Ezt a beszédmódot elsõsorban kormánypárti politikusok használják. Megjelenítik a kormánypártok "társadalmi érzékenységét": egyrészt a gazdaságpolitika negatív társadalmi következményeirõl beszélnek, másrészt ígéreteket tesznek a társadalmi problémák kezelésére. Hivatkoznak a társadalom és politika kapcsolatára is, hasonlóképpen a "kényszerhelyzet"-beszédmód használóihoz.

E beszédmód funkciója a gazdaságpolitika negatív társadalmi következményeinek enyhítése. Az ellenzéki megszólalásokban ezek a társadalmi problémák igen sokrétûek, és három fõ csoportra bonthatók: 1. az életfeltételek romlása; 2. társadalmi dezintegráció; 3. a társadalom képtelensége az újratermelõdésre. Ezzel szemben a kormánypárti megszólalók kizárólag az életfeltételek rosszabbodásáról, a reáljövedelmek csökkenésérõl beszélnek mint társadalmi problémáról. Az átmeneti "nadrágszíjmeghúzás" metaforáját használják: "egy ideig kevesebbet költünk, hogy aztán jobb lehessen". Szembeötlõ a dezintegráció vagy az újratermelõdésre való képtelenség tematizálásának a hiánya.

A társadalmi problémákat azonban nemcsak ily módon eufemizálják és rejtik el. Elkerülhetetlennek állítják be õket, a növekedésért hozott "közös áldozatnak", amelynek majdani jutalmaképp a szétosztható források bõvítését ígérik. Ez a gazdasági helyzet javulásából következik, amely részben a társadalom áldozatvállalásának, részben a kormánypártok hozzáértésének köszönhetõ. A gazdasági helyzet javulása e beszédmódban csak a legáltalánosabb szlogenek szintjén jelenik meg (megtörtént a piaci átmenet, rendbe raktuk a gazdaságot, nagy tetteket hajtottunk végre).

A társadalmi feszültségek ebben a beszédmódban is megjelennek, ezt egyrészt a populista ellenzék számlájára írják, másrészt a társadalom "elfáradásával" magyarázzák. A társadalom azonban e beszédmódban nemcsak szenvedõ alanya, de nyertese és elismerõje is a gazdaságpolitikának. Ennek következtében maga is belátja, hogy a javára szolgál a további érdekkorlátozás:
 

• "rendbe raktuk a gazdaságot", "nagy tetteket hajtottunk végre";
• a társadalom problémákkal küzd, áldozatokat hoz a sikeres gazdaságpolitika érdekében;
• mindennapi életfeltételek, nélkülözés, jövedelmi viszonyok problematikusak;
• az életfeltételeken, alacsony jövedelmeken javítani kell, igazságosabb elosztási viszonyok;
• jogosan elégedetlen és türelmetlen a társadalom, elfáradt;
• elégedetlenséget szító szélsõséges és populista szereplõk felelõsek a társadalmi feszültségekért;
• a társadalom megérti, hogy szükséghelyzetrõl van szó;
• a társadalmat pozitívan érintik a változások;
• a kormányzat "szakértõ", biztosan kezeli a bajt.

E beszédmódba elsõsorban a gazdaságpolitika sikereirõl és folytatásáról szóló kijelentések tartoznak. Fontos, hogy e beszédmód használóinak célja elsõsorban nem a gazdaság mint rendszer pozitív állapotának leírása, hanem a követett gazdaságpolitika eredményességének, a folytatás fontosságának tematizálása, és a társadalom felszólítása a további alkalmazkodásra. Természetesen megjelennek a pozitív gazdasági folyamatok, ám itt a lényeg az, hogy ezek a sikeres stabilizációs gazdaságpolitika eredményének tekinthetõk.

Az e blokkba tartozó kijelentések három fõ csoportba oszthatók: az elsõ csoport kijelentései a gazdaságpolitika sikerét, külföldi elismerését tematizálják. E kijelentések fele a sikeres gazdaságpolitikát általános szinten megjelenítõ szlogen. A második csoport kijelentéseinek funkciója az esetleges túlzott társadalmi elvárások korlátozása és a további alkalmazkodásra való felszólítás. A harmadik a gazdasági teendõket tematizáló kijelentések csoportja. Ezek egy része a gazdaság mint rendszer keretfeltételeinek biztosítására irányul (növekedési, inflációs, költségvetési kiadási feltételek), a másik része pedig az állami beavatkozásra, a gazdaság mint termelési tevékenység támogatására (kisvállalkozás-ösztönzés, agrártámogatás, állami fejlesztési programok és beruházások növelése). Ez utóbbi célok azonban csak mint a gazdasági rendszer keretfeltételeinek stabilizálása eredményeként realizálható célok szrepelnek. A kormányzati szakértõi beszédmódban tehát a gazdaság mint rendszer elsõdleges, mint termelési tevékenység másodlagos. Ennek éppen a fordítottja jellemzõ az ellenzéki szakértõi beszédmódra:
 

• Versenyképes cégek maradtak életben, a mikroszféra szerkezetváltása megtörtént;
• az ország külsõ eladósodása csökken;
• "megteremtõdtek a fenntartható gazdasági növekedés feltételei";
• a gazdaság stabilizálódott;
• a Nyugat elismeri gazdaságpolitikánk eredményeit;
• a gazdasági stabilizáció még nem zárult le;
• következetesen, hosszú távon kell gondolkodni, folytatni a stabilizációs gazdaságpolitikát;
• következetes költségvetési politikára, kiadáscsökkentésre, óvatos bérpolitikára van szükség;
• fenn kell tartani a gazdaság mûködõképességét, megõrizni a stabilizáció eredményeit;
• biztosítani kell a gazdasági növekedést;
• veszélyes az infláció mesterséges csökkentése;
• a jóléti ellátórendszereket ésszerûsíteni kell;
• a beruházásokat ösztönözni kell;
• támogatni kell a kis- és középvállalkozásokat;
• állami fejlesztési programokat kell beindítani, folytatni õket.

A "gazdaság mint modellezhetõ rendszer" keretfeltételei elsõsorban az absztrakt gazdasági szakértõi beszédmódban jelennek meg. E keretfeltételek mint a gazdasági rendszer mûködésének elsõdleges biztosítékai és jellemzõi a kormányzati beszédmódok mindegyikében szerepelnek. A kormányzati jellegû megszólalásokban e keretfeltételek stabilizálása jelenti a külsõleges kényszert, amelyhez alkalmazkodni kell. E keretfeltételek megléte esetén a gazdaság mint rendszer mûködésbe lép. E racionalitás biztosításához képest minden egyéb - a keretfeltételek teljesítésének társadalmi ára, a termelési tevékenységet folytatók kiléte (hazai vagy nem, kistermelõ vagy nem), a piaci adaptáció állami segítése stb. - másodlagos.

A "politikus" megszólalásokra jellemzõ szlogenszerû kijelentések itt hiányoznak, csakúgy, mint a politikai felelõsségre utalás. Szintén hiányoznak a társadalomnak szóló közvetlen jelzések (kivéve a bérmegállapodásra vonatkozó igény), és a gazdaságpolitikai teendõk tematizálása is.

A gazdasági keretfeltételek megjelenítésének szakértõi beszédmódját a PM- és MNB-szakértõk és kutatóintézeti közgazdász szakértõk használják. E beszédmód használói helyezik leghatározottabban a makrogazdasági keretfeltételeket a problematika középpontjába, s támasztják alá tényanyaggal a többi kormányzati beszédmódot:
 

• külsõ (folyó fizetési, fizetési, külkereskedelmi) mérlegek egyensúly(közel)i állapotban vannak;
• belsõ mérlegek (költségvetés, tb, áht.) egyensúly(közel)i állapotban vannak;
• az egyensúlytalanság finanszírozható mértékûre csökkent, modernizációs deficitrõl van szó;
• megindult a gazdasági növekedés, konjunktúra, GDP-növekedés;
• a beruházások mértéke nõ;
• nõ az export, a gazdasági növekedés az export bõvülésére épül;
• az infláció csökken;
• a reálbérek, a lakosság fogyasztása, az életszínvonal helyzete javul;
• az egyensúlyi helyzet újra romlik, ez természetes, de óvatosságot követel.

Ez az ellenzéki politikai-értelmiségi jellegû beszédmód a rendszerváltás radikális dekonszolidációjának beszédmódja. Az ellenzéki típusú megnyilatkozások több mint egyharmada tartozik ide. Nemcsak a kormányzati gazdaságpolitikát utasítják el radikálisan, hanem a kialakuló rendszert: a társadalmi-gazdasági-politikai helyzetet a maga egészében. Téved azonban az, aki e beszédmódban csak a piac- és kapitalizmusellenességet látja meg. A radikális kritikák ugyanis a nem-piaci alkuk, a kliensrendszer, a lobbi-politika, a korrupció: a "vadszocializmus" jelenségeire is vonatkoznak.

A rendszer- és kormánykritikát elsõsorban a társadalmi szenvedés tényei támasztják alá. E beszédmód használói rengeteget hivatkoznak a társadalmi életfeltételek romlására, amit a stabilizációs gazdaságpolitikára vezetnek vissza. Az életfeltételek romlását mint mindennapos szenvedést és létbizonytalanságot jelenítik meg, szó sincs "átmeneti életszínvonal-csökkenésrõl". Hivatkoznak a szegénységre, a munkanélküliségre, a nyugdíjasok megpróbáltatásaira, az emberek mindennapos fenyegetettségére. Erõsen expresszív és indulatos stílusban beszélnek.

A társadalmi problémák itt "szenvedésként" jelennek meg, nem az "elvontabb" dezintegrációs és újratermelõdési válságfolyamatokat tematizálják e beszédmód használói. (Bár elsõsorban õk hivatkoznak a tudományos és kulturális rendszerek válságára. Ennek oka az, hogy ez elsõsorban az értelmiségi megszólalók beszédmódja.)

A gazdaságpolitikát a kormány szakmai és erkölcsi alkalmatlanságával, nemzetietlenségével és kommunista mivoltával magyarázzák. Ezzel összefüggésben a kormánypártok diktatórikus törekvéseirõl és korruptságáról beszélnek, arról, hogy a kormány gazdasági érdekcsoportok oltárán áldozza fel az országot. A gazdaságpolitikát másrészt a kormánypártok doktriner és erõszakos eszméivel magyarázzák (neo- és ultraliberalizmus, monetarizmus stb.).

Dominánsak a "rendszerváltás kisiklására" vonatkozó kijelentések.

Ide tartozik szinte az összes radikális piac- és kapitalizmusellenes és a világgazdasági integrációt ellenzõ kijelentés. Ezek összefüggnek a "félrement rendszerváltás" képzeteivel:
 

• reálbércsökenés, szorongás, létbizonytalanság a gazdaságpolitika következménye;
• szegénység, nyomorúság jellemzi a társadalom széles rétegeit;
• a kormánypártok erõszakos doktrínákat követnek (neo/ultraliberális, monetarista, korlátlan piachívõ) ;
• a kormány gazdasági érdekcsoportok, nem pedig a társadalom érdekeit követi;
• a gazdaság "elszabadul", a piac logikája uralkodik mindenek felett;
• a kormány a privatizáció során a nemzeti vagyont kiárusította, szétosztogatta külföldieknek;
• diktatórikus törekvéseket, a pártelitek érdekeit érvényesíti a kormány, bebetonozza pozícióit;
• a kormánypártok saját gazdasági érdekeiket érvényesítik;
• a nyugati szereplõk tudása egyoldalú, a helyi viszonyokat nem ismerik, érdekeiket követik;
• a rendszerváltás rossz irányú, a társadalom szétszakad, szûk rétegek nyernek, a többség veszít;
• a rendszerváltás társadalmi erkölcsi válságot hoz, a becsületes magatartással az ember rosszul jár;
• félrement rendszerváltás, nincs valódi demokrácia, klientúraépítés folyik, elitek küzdelme a hatalomért.

Ez az ellenzéki politikai beszédmód a "hagyományos" ellenzéki retorika eszközeit alkalmazza: általános politikai kritikák, a kormánnyal elégedetlen és változást akaró társadalom megjelenítése, a saját alternatíva megjelenítése, ígéretek. a változásra.

A káros társadalmi következmények e beszédmódban elsõsorban nem mindennapos szenvedésként, hanem mint dezintegráció és az újratermelõdési rendszerek válsága jelennek meg.

E beszédmód használói a kormánypártok negatív politikai felelõsségére hivatkoznak elsõsorban. Fontos szerepet játszanak a társadalomnak a politika irányítóival szembeni elégedetlenségét megjelenítõ kijelentések. A saját politikai alternatívát és a változás ígéretét hangoztató kijelentések e beszédmód legnagyobb kijelentéscsoportját alkotják. A változás biztosítékát egy "szélesebb konszenzuson" alapuló politika jelentheti.

Ebbõl a szempontból tehát ez is dekonszolidációs jellegû beszédmód, erõsen kapcsolódik is a radikális beszédmódhoz. Mégis enyhébb annál, hiszen elsõsorban a kormány alkalmatlanságáról és az általa okozott károkról szól, és csak másodlagosan a rendszerváltás egészérõl vagy explicit piac- és kapitalizmusellenességrõl:
 

• a társadalom kettészakad, egyre szélesebbek a törésvonalak;
• a középosztályosodás folyamatai megakadnak;
• a társadalmi újratermelési, jóléti rendszerek válságba kerülnek;
• az oktatás, nevelés rendszere válságba kerül;
• a kormány nem azt teszi, amit ígért, és nem azt mondja, ami a valóság;
• emberarcú, szolidáris, igazságos piacgazdaságot kell kiépíteni;
• el kell indítani a polgárosodást;
• széles körû konszenzuson alapuló, közösségi elvû politikára van szükség;
• a társadalom elégedetlen, változást, tisztességes megélhetést akar, robbanásig feszült, kiszolgáltatott;
• s társadalmi helyzetkép nem azonos a kormánypártival, nem azt látjuk, amit mondanak;
• a válság megoldását a szakértõ, gyõzelemre esélyes saját párt biztosítja;
• a változást akaró értelmiségiek, szakértõk, összefogó társadalom oldják meg a válságot.

Az ellenzéki szakértõi beszédmódban - szemben a kormányzati szakértõi beszédmódokkal - fontos szerepet kapnak a gazdaságpolitikai kijelentések mellett a társadalompolitikaiak

A gazdaságpolitikát kritizáló kijelentések három fõ csoportra bonthatók:

1. stabilizációs és árfolyampolitika hibás mivoltát tematizáló kijelentések. A fõbb kritikák: a gazdaságpolitika restriktív, csak az egyensúlyi helyzet megteremtésére összpontosít, az egyensúlyi problémákat félreismeri vagy nem tudja õket kezelni, a stop-go problémát nem sikerült megoldani, az inflációt felpörgetik a hibás árfolyampolitikával.

2. második csoport kijelentései a gazdasági növekedés alacsony szintjére vonatkoznak. A fõbb kritikák: az alacsony reálbérek következtében a belsõ kereslet nem ösztönzi a gazdasági termelést, a növekedés ilyen alacsony szintje konzerválja a Nyugattól való lemaradásunkat.

3. harmadik csoportba pedig azok a kijelentések tartoznak, amelyek a gazdaságot mint termelési folyamatot jelenítik meg, és az állami beavatkozás hiányát kritizálják. A kritika fõbb pontjai: a kis- és középvállalkozásokat nem segíti a kormány, a humán erõforrások helyzete rossz, állami beruházási programok hiánya miatt nem fejlõdik a gazdaság, a kormányzati gazdaságpolitika kiszámíthatatlan, a hitelfelvételi lehetõségek rosszak, a piaci adaptáció segítése elmarad, a piacvédelem is hiányzik. A gazdaság mint termelési folyamat válságáról való beszéd láthatóan összefügg az állami gazdasági szerepvállalás igénylésével.

A társadalompolitikai szakértõi kijelentések fõleg a társadalmi újratermelõdés válságát tematizálják: a demográfiai, családalapítási, egészségügyi helyzet válságát az állami támogatások leépítése, a restrikció okozza.

Összességében a gazdasági-társadalmi válságról alkotott ellenzéki szakértõi képe az alábbi, egymást kölcsönösen meghatározó tényezõk alkotják:

- az elhibázott - mert restriktív és állami szerepvállalást csökkentõ - gazdaságpolitika,
- ebbõl következõen egyrészt a társadalmi újratermelõdés rendszereinek válsága,
- másrészt pedig a gazdaság mint termelési tevékenység ("reálszféra") válsága,
- ebbõl következõen a gazdasági növekedés elégtelen szintje:
 

• az egészségügyi rendszer válságba kerül, a társadalom egészségi állapota katasztrofális;
• a családok, fiatal házasok számára nincs lehetõség a gyerekvállalásra;
• a demográfiai helyzet válságosra fordul;
• a gazdaságpolitika felelõsei rövid távú restriktív, pénzügyi szempontokat érvényesítenek;
• a Bokros-csomag túl nagy áldozat, értelmetlen, megfojtja a növekedést;
• a deficitcsökkenés átmeneti, nem gazdasági teljesítményen alapul, a stop-go probléma továbbra is fennáll;
• a belsõ hiányok és a hibás árfolyampolitika miatt magas az infláció szintje;
• a belsõ kereslet alacsony, túl nagy a költségvetési szigor, ezért nem növekszik a gazdaság;
• a gazdasági növekedés feltételei nincsenek meg;
• a gazdasági növekedés szintje elégtelen, lassú, lemaradást konzervál;
• a munkaerõ képzettsége, a humán erõforrás-adottságok szintje alacsony a gazdasági növekedéshez;
• nincsenek állami infrastrukturális beruházások, ez gátolja a gazdasági fellendülést;
• a vállalatok versenyképessége alacsony, a kormány nem segíti õket a piaci adaptációban.
• a kormány nem támogatja a hazai kis- és középvállalkozásokat;
• az államtalanító törekvések károsak (nincs iparfejlesztés, nincs piacvédelem);
• a kormány nem a reálgazdaságot, nem az értéktermelést támogatja.

II. 3. A szimbolikus pozíciók rendszere a diskurzusban

A bemutatott beszédmódok a diskurzus alternatív témáit jelenítik meg, alternatív tudást a gazdasági stabilizációról. Az esetek többségében azonban: a megszólalók egyszerre több beszédmód kijelentései közül válogatnak. Azokat a tipikus kombinációkat, amelyekben a beszédmódok konkrétan megjelennek, szimbolikus pozícióknak neveztem el.

Szimbolikus pozíció, tudásforma: a diskurzusban részt vevõ szereplõk (személyek, pártok, intézmények) lehetséges pozíciói, amelyekbõl a diskurzus tárgyának leegyszerûsített képe jelenik meg. E pozíciókat értelmezhetjük egymással versengõ tudásformákként. Az alternatív tudásformák a beszédmódok egymástól eltérõ kombinációi. Egy szimbolikus pozíció valamely beszédmód dominanciájával jellemezhetõ: a megszólaló a domináns beszédmód kijelentései köré gyûjti a többi beszédmód "kompatibilis" kijelentéseit.

A megszólalók célja az, hogy a diskurzusban megjelenõ problematikának az adott nézõpontból való értelmezését a nyilvános vita hallgatójára kényszerítsék, és elzárják azt a diskurzust képezõ kijelentéstartomány nagy részétõl. E csomópontok tehát nemcsak azt határozzák meg, hogy mit mondhat a nyilvános szereplõ, hanem azt is, hogy mi válik elgondolhatóvá az ideális, tehát fogékony, bevonható hallgató számára. Mint majd láthatjuk, a szereplõknek e konstrukciós tevékenysége korántsem véletlenszerû: a politikai-értelmiségi mezõ struktúrájában elfoglalt hely meghatározza az egyes beszédmódok súlyát is.

A diskurzusban megjelenített szimbolikus pozíciókat úgy tárhatjuk fel, hogy megvizsgáljuk a diskurzus szereplõinek beszédmódhasználati mintáit, és elkülönítjük a lehetséges mintázatokat⁸. A diskurzus szereplõinek csoportosításához a hierarchikus klaszterelemzés eljárását használtam fel. Nyolc klasztert különítettem el. (Tulajdonképpen 10-12 egymástól jól elkülönölõ szimbolikus pozíció létezik, de a könnyebb érthetõség kedvéért itt csak a 8 "fõcsoportot" mutatom be.)

1. ábra

Az 1. ábra azt mutatja, hogy az egyes klaszterek szereplõit milyen beszédmódhasználat jellemzi (az egy klaszterbe sorolt szereplõk beszédmódhasználati mintáinak átlagát láthatjuk). Az elkülönülõ klaszterekben láthatóan más-más beszédmód a domináns, ennek megfelelõen jelenítenek meg eltérõ tudásformákat a stabilizációról.

2. táblázat

Szimbolikus pozíciók és szereplõk	A használt beszédmódok	Személy	Párt,  intézmény	Megszólaló-típus
A: Kormánypárti politikus és újságíró	"Kényszerhelyzet"  +"Társadalmi érzékeny"	Csintalan S., Gergely L., Kósáné K. M: Aczél E.	Világgazdasági kut. Int.
B: Kormánypárti politikusok	"Társadalmi érzékeny" +"Gazdaságpolitikusi"	Horn, Szekeres, Petõ, Kovács, Kuncze, Bauer, Magyar, Szent-Iványi	MSZP, SZDSZ
C: Kormánypárti gazdaságpolitikusok és gazdpol szakértõk	"Gazdaságpolitikusi" +"Makroközgazdász"	Surányi, Medgyessy, Bossányi, Petschnig, Békesi, Köves, Fazakas	MNB, PM Pénzügykutató	NSZ:másközg, újs Külf MH külf MN külf
D: Közgazdászok és kutatóintézetek	"Makroközgazdász" +"Gazdaságpolitikusi"	Vértes András	GKI, KSH, Tárki, Budapest Bank
E: "Ingadozók"	Vegyesen	Lengyel L.	Kopint-Datorg, MSZOSZ	MH újs
F: Radikális ellenzéki politikusok és értelmiségiek	"Radikális" +"Ellenzéki politikusi"	Lezsák, Deutsch, Giczy, Szakolczai, Kopátsy	KDNP, egyéb szaksz. MSZP balold. platform	MN: újs, ért MH ért, NSZ ért
G: Ellenzéki politikusok	"Ellenzéki politikus" +"radikális" és "ellenzéki szakértõi"	Faggyas, Orbán, Szabó, Kövér, Varga, Torgyán	FIDESZ, MDF, MDNP
H: Ellenzéki gazdaságpolitikai szakértõk	"Ellenzéki szakértõi"	Matolcsy, Szabadi, Áder, Kádár, Boross	Privatizációs kut. int. FKGP	MH másközg MN másközg

(rövidítések: NSZ: Népszabadság; MH: Magyar Hírlap; MN: Magyar Nemzet; újs: újságíró; ért: értelmiségi; másközg: nem kutatóintézeti közgazdász; külf: külföldi szereplõ)
 

A 2. táblázat azt mutatja, hogy a szimbolikus pozíciókat mely szereplõk jelenítik meg. Jeleztem azt is, hogy mely pozíciót mely beszédmód dominanciája jellemez (dõlt betû), és hogy mely beszédmód társul a dominánshoz. A nyolc diszkurzív csomópont közül hét valamely beszédmód dominanciájával jellemezhetõ, egy pedig (az E) vegyes beszédmódhasználattal. A szimbolikus pozíciókat tartalmilag itt külön nem elemzem, hisz a beszédmódok bemutatása alapján könnyen értelmezhetõk.

Az alábbiakban röviden jellemzem a szimbolikus pozíciók megjelenítõit és a Mellékletben egy-egy rövid idézettel mutatom be a versengõ pozíciók közötti eltéréseket.

A: E pozíció megjelenítõi két markáns csoportra oszthatók. Az egyikbe a két újságíró és a Világgazdasági Kutatóintézet tartozik. Õk elsõsorban a gazdasági kényszerhelyzetrõl és a gazdaságpolitika alkalmazkodási kényszerérõl beszélnek. A másik csoportot két MSZP-s politikus, Csintalan S. és Kósáné K. M. képviselik. Õk szinte kizárólag a kormányzat politikai felelõsségét tematizálják. Minden konkrét gazdasági utalás nélkül, általános (jórészt a múltból hozott) retorikával legitimálják a gazdaságpolitikát ("álltunk a vészben, álltunk merészen").

B: Az ide sorolt szereplõknél különösen jól látható a politikai nyelvi tevékenység stratégiai jellege. Ezt a pozíciót képviseli szinte az összes kormánypárti politikus - és csak õk. Magyarán: egy kormánypárti politikusnak a társadalmi érzékenység témáját kell elsõsorban hangsúlyoznia, nem beszélhet túl sokat például a gazdaságpolitikáról. Ez a feladat a pénzügyminiszterre és a jegybankelnökre hárul.

C: Az e pozíciót megjelenítõ szereplõk közül a két legfontosabb Medgyessy Péter (illetve a PM) és Surányi György (illetve az MNB). Nekik a gazdaságpolitika mellett kell érvelniük. Ide tartoznak még azok a szakértõk, akik szintén fontosnak tartják, hogy a javuló gazdasági helyzet hangsúlyozása mellett a kormány pozitív politikai szerepét is jelezzék. A lapokban megjelenõ megszólalótípusok közül ide tartoznak mindhárom lap "külföldijei". A 2. ábrán majd láthatjuk azt is, hogy a Magyar Nemzet külföldi szereplõi inkább "köztes pozíciót" foglalnak el, a lap tehát kritikus külföldi véleményeket is ismertet. A Népszabadság kormánypártiságát jól mutatja, hogy újságírói és nem-kutatóintézeti közgazdászai is ezt a szimbolikus pozíciót jelenítik meg.

D: Ebben szimbolikus pozícióban a kutatóintézetek közgazdászai szolgáltatják azt a tényanyagot, amelyet a gazdaságpolitikai sikerre hivatkozó politikusok és szakértõk felhasználnak. Ezért játszanak fontos szerepet a kormányzati oldalon. És azért is, mert - bár domináns beszédmódjukban csak a "gazdaság mint rendszer" keretfeltételei jelennek meg - jól látható, hogy a gazdaságpolitikusi beszédmódot is olyan arányban használják, amely már politikai elkötelezettségre vall.

E: A "vegyes" szimbolikus pozícióba sorolt szereplõk - bár sokban különböznek egymástól - egyszerre használnak kormánypárti és ellenzéki beszédmódokat. Az is összeköti azonban õket, hogy nemcsak a diskurzusban, hanem a politikai-értelmiségi mezõben is "köztes pozíciót" foglalnak el. Az "örök kívülálló" Lengyel László, a "meghasonlott" MSZOSZ, a "kicsit alternatív" Kopint, a Magyar Hírlap köztes pozíciójára pedig éppen újságíróinak ingadozása utal. E pozícióhoz közel áll (lásd a 2. ábrát) Köves András és Békesi László is, akik - mivel némileg "kormánypártibbak" - a C pozícióba kerültek. Általánosan az jellemzõ e szereplõkre, hogy a stabilizációs gazdaságpolitikáról pozitívan vélekednek, de hevesen tiltakoznak a korrupció, a kliensrendszer stb. ellen. A társadalmi problémákat pedig nem szûkítik az életszínvonal esésére.

F: A következõ szimbolikus pozíció szereplõi két alcsoportot alkotnak. Az egyikbe Kopátsy Sándor és Szakolczai György tartozik. Õk a radikális beszédmóddal az ellenzéki szakértõi beszédmódot párosítják, és nem használják az ellenzéki politikusi beszédmódot. Piac- és kapitalizmusellenes kijelentéseket tesznek, "radikális közgazdászok". A másik alcsoportba tartozik az összes többi szereplõ. A három "hiperradikális" politikus (Deutsch, Giczy és Lezsák), a KDNP, a rendszerváltás irányát elutasító MSZP baloldali platform, az MSZOSZ-nél radikálisabb hangvételû többi szakszervezet. Ebbõl a szimbolikus pozícióból beszél az értelmiségiek nagy része (bármely lapban publikáljon is). A Magyar Nemzet újságírói is - igazodva a lap ellenzéki beállítódásához - is ide tartoznak.

G: Ebbe a szimbolikus pozícióba csak ellenzéki politikusok tartoznak, kivéve a Magyar Nemzet újságíróját, Faggyas Sándort. Meglepõ lehet, hogy Torgyán Józsefet itt találjuk, és nem a radikálisok között. Ennek oka az, hogy az emlékezetes "féregirtó-beszéd" kudarca óta Torgyán kerüli a radikalizmust. Pártját szakértõje, Szabadi Béla képviselte, aki a diskurzusban szinte nem is vett részt. Az FKGP ezért került az ellenzéki szakértõi szimbolikus pozícióba.

H: Az "ellenzéki szakértõi" szimbolikus pozíció fõszereplõjének Matolcsy Györgyöt (és a Privatizációs Kutatóintézetet) kell tekintenünk, valamint a Magyar Hírlapban és a Magyar Nemzetben megszólalt nem kutatóintézeti közgazdászokat (a két lap tehát ellenzéki szakértõket vonultat fel, szemben a Népszabadsággal). Néhány politikust is ide sorolhatunk, akik a vitákban inkább szakértõként nyilatkoztak meg.

A 2. ábra a diszkurzív mezõ struktúráját mutatja. A mezõ térképét egy faktorelemzési eljárás (ún. correspondance analysis) alapján rajzoltam meg. Az eljárás lényege az, hogy a szereplõkbõl és a 8 beszédmódból álló aszimmetrikus mátrix alapján egyszerre vizsgálja a szereplõk és a blokkok szóródását, és kimutatja az azt meghatározó faktorokat. Ezután a faktorok dimenziói által alkotott síkba helyezi el a vizsgált blokkváltozókat és a szereplõket.

A diskurzus szereplõi és az általuk használt beszédmódok varianciájának 60 százalékát három jól értelmezhetõ faktor magyarázza:

1. faktor (X tengely): kormányzat-ellenzék dimenzió (a variancia 30,8%-át magyarázza),
2. faktor (Y tengely): kormányzati szakértõ-kormányzati politikus dimenzió (18,8%-ot magyaráz),
3. faktor (Z tengely): ellenzéki szakértõ-ellenzéki politikus és értelmiségi dimenzió (13,9%-ot magyaráz).

A diskurzus struktúrája tehát háromdimenziós térben rajzolható meg.

2. ábra

A könnyebb áttekinthetõség érdekében két dimenzió mentén ábrázolom a diszkurzív mezõt. Az X tengely a legfontosabb törésvonalat jelöli (kormányzat-ellenzék). Az Y és Z tengely pedig a "szakértõ-politikus/értelmiségi" törésvonalat ábrázolja (a Z tengelyt tehát "ráfordítottam" az X-Y síkra).⁹

Látható, hogy a klaszterelemzéssel azonos klaszterbe sorolt szereplõk a faktorelemzésben is egymáshoz közel jelennek meg. Az ábra tehát pontosan mutatja a "diszkurzív csomópontok struktúráját". Az egyes beszédmódokat számokkal jelöltem.
 

II. 4. Értelmezési rendszerek a diskurzusban

Az eddigiekben bemutattam a diskurzus beszédmódjait és a szereplõk szimbolikus pozícióit. Láthattuk: a szimbolikus pozíciók nem függetlenek egymástól, mint ahogy a beszédmódok sem. A beszédmódok esetében a blokkelemzés, a szimbolikus pozíciók esetében pedig a faktorelemzés két nagy csoportot különített el (amelyeket eddig "kormányzati jellegû" és "ellenzéki jellegû" csoportnak neveztem), és ezeken belül választotta el egymástól a szakértõi, illetve politikusi beszédmódokat és pozíciókat.

Reprezentációs rendszernek, értelmezési rendszernek nevezem az egymással összefüggõ kijelentések, beszédmódok, szimbolikus pozíciók és diszkurzív stratégiák rendszereit. A gazdasági stabilizációs diskurzusban két egymással szemben álló reprezentációs rendszer létezik, ezek viaskodnak egymással a diszkurzív mezõ elfoglalásáért. Bourdieu kategóriáját használva: a reprezentációs rendszerek a politikai szereplõk által felkínált "politikai problematikák" alternatív modelljei; alternatív normalitás-, legitimitás- és igazságosság-feltételekkel.
 

Rendszerorientált értelmezési rendszer

1. A "rendszerorientált" értelmezési rendszert a kormánypárti politikusok és szimpatizáns szakértõk alkalmazzák. Középpontjában a gazdaság mint absztrakt, makrogazdasági szinten modellezhetõ rendszer áll. Mûködésének elsõdleges feltétele egy sor makrogazdasági keretfeltétel (külsõ, illetve belsõ egyensúlyi, inflációs, eladósodottsági, versenyképességi, az ár- és bérstruktúra viszonyával kapcsolatos feltételek). A gazdaságpolitika akkor racionális, ha e keretfeltételeket megfelelõ szinten tartja. Stabilizálásuk után a gazdaság mint racionális rendszer mûködésbe lép - mindegy, hogy kik a szereplõk, milyen társadalmi haszonnal és körülmények közt tevékenykednek. E keretfeltételek (elsõsorban az egyensúlyi és eladósodási feltételek) szinten tartása jelent meg a "gazdaság stabilizálásaként" a magyar nyilvánosságban. A stabil piacgazdasági viszonyok megteremtésén is elsõsorban e keretfeltételek kialakítását értik. A társadalmi, gazdasági ágazati, intézményes problémák - bár sokat hivatkoznak rájuk - periferikus helyzetet foglalnak el, hiszen kezelésüket a makrogazdasági keretfeltételektõl teszik függõvé.

2. A "rendszerorientált" reprezentációs rendszerben a makrogazdasági keretfeltételek határozzák meg a társadalom újratermelõdését is. Egy "levezetett", "hozzárendelt" társadalomképbõl indulnak ki a "rendszerorientált" szereplõk: a társadalmi helyzetet a gazdasági rendszer állapotának derivátumaként ábrázolják. Ebbõl következõen a társadalmi szereplõk érdeketi, vagy a társadalmi igazságosság elveit is a rendszerkövetelmények alapján egyfajta magasabb rendû racionalitás nevében határozhatják meg a rendszer szakértõi, ha kell, szubjektíve felfogott érdekeikkel szemben. A közérdek tehát nem a különbözõ társadalmi akaratok eredõje, hanem a rendszerkövetelményekbõl dedukált szükségszerûség. Ebben a rendszerben a fõ konfliktus mindvégig az "ésszerû, de fájdalmas" lépések és a mindennapokban megélt életkörülmények ellentmondásaiból fakad. A társadalom feladata az alkalmazkodás a kormány képviselte magasabb szintû racionalitáshoz, a "valódi érdekek" felismerése, a "megértés és önkorlátozás".

3. A "rendszerorientált" szereplõk a gazdaságpolitika mellett legnagyobb hangsúllyal önmagukat tematizálják: egyedül mi vagyunk képesek kivezetni az országot a válságból, megfeleni a makrogazdasági rendszer objektív kényszereinek. A politika tehát elsõsorban adaptációs funkciót tölt be, alkalmazkodik a hozzá képest külsõleges kényszerekhez. A megszólalók teleologikus törekvéseiket az önfelnagyítás különféle eszközeivel valósítják meg. Ilyen a "céltudatos vezetõi kör" képzete, vagy épp a saját jelentõség háttérbe tolása: a párt vagy kormány politikai érdekei nem számítanak, hiszen az elsõdleges az ország érdeke, és ezért vállalja a kormány a népszerûtlen intézkedéseket is.
 

Praxisorientált értelmezési rendszer

1. A "praxisorientált" értelmezési rendszer követõi ritkán hivatkoznak a gazdasági rendszerkövetelményekre, ehelyett a gazdasági-társadalmi szereplõk mindennapos életgyakorlatának szempontrendszerét érvényesítik. A "mindennapok válságáról" beszélnek, amelyet a kormány figyelmen kívül hagy és elmélyít. E válságnak több, egymással összefüggõ szintje van. Egyrészt az emberek mindennapi szenvedésérõl, a szociális jogok hiányáról beszélnek. Emellett a társadalmi dezintegrációt hangsúlyozzák. Ezekkel összefügg a társadalmi újratermelõdés rendszereinek válsága (család, egészségügy, oktatás, kultúra, tudomány), e rendszerek mûködési feltételeit szintén figyelmen kívül hagyja a kormány gazdaságpolitikája. A "humán erõforrás kérdéskör" tehát a politikai problematika centrumába kerül, a megszólalók ezekbõl a szférákból vezetik le a társadalom újratermelõdését. E problémák érzékeltetésére indulatos, expresszív kifejezéseket használnak (szemben a kormánypárt relativizálási törekvéseivel).

2. A társadalmi újratermelõdés válsága elsõsorban a hibás gazdaságpolitika következménye, de visszahat a gazdaságra is, tovább mélyítve annak válságát (amely szintén a gazdaságpolitika következménye). E kölcsönhatás alapja az, hogy ebben az értelmezési rendszerben a gazdaság nem mint modellezhetõ rendszer, hanem mint vállalkozók által folytatott termelési tevékenység jelenik meg, és e tevékenység feltétele a humán erõforrások megfelelõ állapota. Az ellenzéki szereplõk ezzel a gazdasági szereplõk mindennapos pozícióját igyekeznek felvenni (úgy, mint a társadalmi szereplõk esetében). Az ellenzék gazdaságpolitikai alternatívája nem beszél a kormánypártok által hangoztatott rendszerkövetelményekrõl: a gazdaságot mint tevékenységet ábrázolja (ahol nem mindegy, hogy kik végzik, milyen társadalmi haszonnal, milyen körülmények között). A "praxisorientált" gazdaságpolitikai alternatíva képviselõi tehát a termelési tevékenység ösztönzését tartják a gazdasági növekedés alapfeltételének. Ezért a belsõ keresletösztönzést, az állami gazdasági szerepvállalást és a humánszférába történõ beruházásokat követelik. Emellett a fõ célok egyike az, hogy a hazai kis- és középvállalkozások fejlett technológiával, korszerû termékstruktúrával, piaci kapcsolatokkal rendelkezzenek, versenyképesek legyenek. E piaci tulajdonságok kialakítása és ösztönzése az állam feladata. E célok könnyen összeegyeztethetõk az olyan társadalmi elvárásokkal, mint a munkahelyteremtés, az iskoláztatási lehetõségek, a reálbéremelkedés stb. A gazdasági ésszerûség és a mindennapok elvárásai, érdekei tehát összhangban vannak egymással. A gazdaság és társadalom viszonya ennek megfelelõen nem levezetett, hanem organikus: a gazdaság nem mint a társadalom újratermelõdésének alapja jelenik meg, hanem a társadalom "szolgálójaként" ("a gazdaság van a társadalomért").

3. Itt is alapvetõen fontosak a "politikai etikai-jogszerûségi" kérdések. A megszólalók a káros gazdaság- és társadalompolitikát a kormányzat korrupt, erõszakos, amorális, diktatórikus, érzéketlen mivoltára vezetik vissza. A politikát hatalmi és ideológiai tényezõkkel magyarázzák. Alapvetõ ellenzéki stratégia tehát a morális témák beépítése a diskurzusba, amelyet a kormánypártok "sterilizálni" igyekeznek. A nemzeti retorika ennek az értelmezési szintnek alapvetõ eleme: "társadalomellenesség" és "nemzetellenesség" a kormányzati tevékenység jellemzésére egyenrangú metaforáik.
 

II. 5. A diszkurzív stratégiák rendszere

A diszkurzív stratégiák azok az eljárások, amelyeket a viták szereplõi diskurzust ritkítására alkalmaznak: (nem feltétlenül tudatos) szabályok, amelyek alapján a diszkurzív mezõ szereplõi bizonyos kijelentéseket megtesznek, másokat elhallgatnak. E "diszkurzív stratégiák" egymást kizáró kijelentések közötti választásként foghatók fel. Egy adott pozícióban lévõ szereplõ ezeket a stratégiákat követi, amikor csak a pozícióhoz tartozó kijelentéseket használja, a többit nem.¹⁰

A diszkurzív stratégiák annak bizonyítékai, hogy a diskurzusban nem problémák megtárgyalása, hanem nézõpontok stratégiai érvényesítése folyik.

A 3. táblázat a két értelmezési rendszert érvényesítõ, szemben álló stratégiákat mutatja, ezek a diskurzus legfontosabb ritkító eljárásai. Egymással szemben álló stratégiákról van szó: azt rejtik el, amit a másik megmutat, és azt mutatják meg, amit a másik elrejt. E stratégiákra többnyire már utaltam a beszédmódok elemzésekor, most csak rendszerezem õket. Az azonos számú stratégiák egymás ellenstratégiái.

3. táblázat

	Rendszerorientált stratégiák	Praxisorientált stratégiák
1	A válság "orvosi definíciója"	A válság társadalmi definíciója
2	A "közérdek" technokrata definíciója	A "közérdek" demokratikus definíciója
3	Az újratermelõdés gazdasági definíciója, levezetett társadalomkép	Az újratermelõdés társadalmi definíciója
4	"Elõször gazdasági, azután társadalmi problémák" - sorrend megjelenítése	A komplex problémakezelés ígérete
5	A makrogazdasági válsághelyzet középpontba helyezése	A makrogazdasági szinten jelentkezõ válság elhallgatása
6	A gazdaság mint modellezhetõ rendszer megjelenítése	A gazdaság mint termelési tevékenység megjelenítése
7	A társadalmi következmények eufemizálása	A negatív társadalmi következmények kiterjesztése
8	Gazdasági ésszerûség és társadalmi érdekek szembeállítása	Gazdasági ésszerûség és a társadalmi szempontok összekapcsolása
9	Funkcionalista politikakép megjelenítése (adaptáció)	Konfliktusos politikakép megjelenítése (érdekérvényesítés)
10	A nyugati szereplõk mint a piaci racionalitás képviselõi jelennek meg	A kedvezõ nyugati vélemények leértékelése, és negatívok idézése
11	Az állami társadalmi és gazdasági szerepvállalás újrafogalmazása	Az állami szerepvállalás hagyományos, jóléti definíciójának megjelenítése
12	A gazdaságpolitikai diskurzus megtisztítása más diskurzusoktól	A gazdaságpolitika értékelésének "átmoralizálása"

 

III. Összefoglalás

Remélem, elemzésemben sikerült bemutatnom, hogy a különbözõ szimbolikus pozíciókból és beszédmódokból megjelenõ tudásformák és az ezeket érvényesítõ diszkurzív stratégiák miképp állnak össze két szemben álló értelmezési rendszerré.

E rendszerek egyike a kialakuló status quo konszolidálására, a másik pedig e berendezkedõ status quo dekonszolidálására szolgál. A rendszerorientált szereplõk definiálják a legitim módon megjeleníthetõ társadalmi igények körét, természetesként ábrázolják a meglévõ elosztási viszonyokat, megrajzolják egy "új világ" kereteit. A praxisorientált szereplõk megkérdõjelezik e definíciós törekvéseket, egy "közösen elhatározott" ígéretesebb alternatíva nevében, amelyet úgy ábrázolnak, mintha az csak politikai szándékokon múlna.

Lehetetlen nem észrevenni: bár a szereplõk megismerési rendszerként mutatják be a két értelmezési rendszert, azok szimbolikus hatalmi viszonyokat stabilizálnak. Egyrészt kizáró és manipulatív jellegükkel. Másrészt pedig azáltal, hogy a szereplõk mondanivalójuk mögé rejtik saját - a politikai-értelmiségi mezõben elfoglalt pozícióból fakadó - érdekeiket.

A szocialista-liberális konszolidáció olyan világ természetessé tételét jelenti, amelynek középpontját a gazdaság alkotja mint makrogazdasági keretfeltételekkel leírható rendszer. E rendszer mûködésének optimalizálása fontosabb minden más problémánál, még a gazdasági növekedésnél is. Ebben a világban a mindennapos, egyéni szociális problémák nem tárhatók a nyilvánosság elé "saját jogon", mint legitim válságtípus - bár létüket elismerik (azonban csak mint "áldozat", "nadrágszíj-megszorítás", "átmeneti probléma"). A társadalmi dezintegrációs folyamatoknak és a társadalmi újratermelõdési rendszerek (oktatási, egészségügyi, demográfiai helyzet) válságának képe azonban még ebben az eufemizált formában sem jelenik meg - kizárják õket a létjogosultsággal bíró és elgondolható dolgok osztályából. A rendszerváltás konszolidálói a társadalmi újratermelõdés bonyolult problematikáját finanszírozási, elosztási kérdéssé redukálják, így a társadalom helyzetét a gazdaság helyzetébõl vezetik le: "minél nagyobb a torta, annál nagyobb szelet jut a rászorulóknak". Ennek feltétele azonban az, hogy a konszolidáció képviselõi fogalmazhassák meg a társadalom valódi érdekeit. A konszolidálódó rendszerváltás világában tehát nem természetes és legitim a civilszféra érdekartikulációs szerepe. A konszolidáció híveinek társadalomképében a "közérdek" nem esik egybe a "közakarattal", nem a társadalmi akaratok eredõje, hanem a rendszerkövetelmények szakértõinek álláspontja. Az egyén érdeke, hogy lemondjon saját szociális jogáról, és ezért cserébe hosszú távon az államtól remélheti a szétosztott források mennyiségének némi emelkedését. Ez utóbbi tényezõk miatt a gazdasági stabilizációs diskurzus nem sorolható teljesen az Európában folyó neoliberális diskurzusok közé, ahol alapvetõ üzenet az egyéni "önfelelõsség", az individuális aktivizmust középpontba állító társadalomkép. A "szocialista-liberális" konszolidáció világában ezzel szemben az egyén nem artikulálja érdekeit, az állam által "engedélyezett" "óvatos" reálbér-emelkedésben hisz. Emellett nem vitat meg és nem mérlegel egy sor társadalmi kérdést: nem válik problémává a gazdasági racionalitás hirdetésének és a lobbialkuk, a korrupció jelenségeinek ellentmondása, vagy az egyre élezõdõ társadalmi különbségek igazságossága stb.. A kormányzati értelmezési rendszerben nem elgondolható (persze, csak a társadalom, és nem a kormányzati szereplõk számára), hogy az államnak olyan igen fontos funkciói vannak a makrogazdasági stabilitás megteremtésén kívül, mint például a humánberuházások vagy a hazai kis- és középvállalkozások támogatása.

Az ellenzéki értelmezési rendszer hasonlóan manipulatív és kizáró. Elsõdleges funkciója a konszolidációs törekvések megakadályozása. Önmagában nem definiálja a társadalmi rendszert, mint a másik. Manipulációs eszköztárának alapeleme a (világ)gazdasági rendszerkövetelmények létének tagadása vagy elhallgatásuk, és a közösen elhatározott alternatíva lehetõségének ígérete; hogy tudniillik minden csak elhatározás dolga. Az expresszív stílushasználat funkciója szintén a hallgató megakadályozása abban, hogy a "mit akarunk" kérdését a "mit lehet" kérdésével relativizálja.

A Fidesz-kormány megalakulásával a konszolidáció eddigi nyelvi eszközrendszere elveszítette központi helyét. Mivel kormányzati pozícióból lehetetlen dekonszolidációs stratégiákat folytatni, az egykori ellenzéknek változtatnia kell eddigi nyelvpolitikáján. Ezt meg is teszi: egyáltalán nem használja a radikális dekonszolidációs beszédmódot, és háttérbe szorítja az ellenzéki gazdaságpolitikai alternatíva kijelentéseit, és képviselõit is. Hogy a rendszerváltás nyelvi konszolidációjának "polgári" módja milyen nyelvi eszközökkel valósul meg, egyelõre kérdéses. Az eltelt rövid idõszak alapján az a legvalószínûbb, hogy - mivel az életkörülményekben nem lesz jelentõs javulás - megpróbálják a rendszerorientált témakonstrukció kijelentéseit visszacsempészni a diskurzusba, de egyrészt nem minden kormányszereplõ használja majd e kijelentéseket, másrészt pedig a gazdasági diskurzust kevésbé szorgalmazzák, mint az elõzõ kormány.
 

Melléklet¹¹

A:...a kor és a társadalom állapota mindig kikényszeríti a megfelelõ döntéseket, a halogatásért felelõsség terheli a mindenkori kormányzó pártokat... Éppen eleget hallottam a pártban, hogy eredményességünk garantált 1998-ban. Én nem szeretem ezt a hangulatot. Sem az életben, sem azon belül a politikában nincsenek elõre lejátszott dolgok. A gyõzelemért mindig meg kell dolgozni. Talán majd most - ilyen értelemben tehát nem árt a pártnak a válsághangulat. Az azonban veszélyes is lehet, ha eltérít bennünket egy igen ellentmondásos küldetés teljesítésétõl. Mi akkor kezdtünk el kormányozni, amikor már rég szertefoszlottak a rendszerváltáshoz fûzõdõ tömeges illúziók. ... Felelõtlenül soha nem ígérgettünk semmit, a gazdaság ügyeit kezdtük rendbe tenni. Ezerszer végiggondoltuk: a felelõs kormányzáshoz alapvetõen az az út állt rendelkezésre, amelyet választottunk, s ezt tiszteletre méltó következetességgel ismeri el a nemzetközi környezet. Sorsfordító idõben állt helyre a bizalom Magyarország iránt. A fél világgal szembekerül, aki megpróbálja ezt elvitatni tõlünk.

B: S hogy szívesen tettem-e, amit tettem? Amikor a tervezett intézkedéseket Bokros Lajos és Surányi György bankelnök együttesen letette az asztalra, akkor vitatkoztunk ugyan róla, de teljes egészében elfogadtuk a programot. Nem volt könnyû döntés. A program két miniszter azonnali lemondását is jelentette. És még valami: aki kedvét leli egy kemény megszorító intézkedéssorozatban, vagy lelki beteg, vagy pedig nincs tisztában azzal, hogy az ilyen intézkedéseknek rövid távon milyen fájdalmas következményei vannak a társadalomban... Valóban igaz, hogy most olyan megalapozott, fenntartható növekedés indult meg, amely nem fenyeget azzal a veszéllyel, hogy az egyensúly felborul.

Ezzel együtt sem szabad eufóriába esnünk. A kongresszuson is hangsúlyozni fogom, mennyire ügyelnünk kell a gazdasági stabilitás megõrzésére. Ha most engednénk azoknak a részigényeknek, amelyek tízmilliárdos támogatásokról szólnak, ha engednénk a tapasztalható növekedés nyomán hihetetlen mértékben megszaporodó újabb és újabb kérelmeknek, nagy hibát követnénk el. Azok erõfeszítését és áldozatvállalását tennénk hiábavalóvá, azokat rövidítenénk meg, akik nagyon súlyos árat fizettek az egyensúlyért, a gazdaság fellendüléséért. Ezt nem tehetjük, nem is fogom megtenni.

C: Magyarország végül is felértékelõdött. ... A felértékelõdésre persze nagyon szigorú gazdasági rendteremtés után kerülhetett sor. Prága akkor került kellemetlen pozícióba, amikor már azt hitték, mindenen túl vannak. ... Az igazi baj akkor következett be, amikor úgy tûnt, a cseh gazdaság jelentõs növekedésnek indult. E növekedést a belsõ fogyasztás mozgatta, s nem biztosította a versenyképesség javulását, a beruházások elsõdlegesen nem az exportot szolgálták, sõt, a kiviteltõl is elvont árualapokat a belsõ fogyasztás. Magyarország ezt az állapotot 1995 tavaszától igyekezett elkerülni: ráébredt a gazdaságpolitika arra, hogy katasztrofális helyzet alakulna ki, ha a megelõzõ idõszak folyamatai maradnának a jellemzõk. A szinte az utolsó pillanatban végrehajtott beavatkozás eredményeként, de csak hosszú hónapok elteltével kezdõdött meg a nemzetközi felértékelõdésünk.

"Nem vagyok ellene a fogyasztás növekedésének. De a fogyasztás növekedése nem lehet kiindulópont, csak következmény a gazdasági növekedés folyamatában. Különben elvonná az árualapokat az exporttól, nem tenné igazán érdekeltté a vállalkozásokat az exportorientált beruházásokban, tehát romlana a gazdaság versenyképessége, leértékelõdne termelékenysége....Szerintem most kezd az igazi veszély leskelõdni a gazdaságpolitikára, hiszen sokan kedvet éreznek bebizonyítani, megérkeztünk a Kánaánba. Sajnos még nem érkeztünk meg. A stabilizáció ugyan sikerült, amit a nemzetközi közvélemény után a magyar is kezd realitásnak elfogadni. A stabilitás azonban ma még nagyon törékeny."

D: A stabilizáció 1995-1996-os eredményei megteremtették a lehetõséget a gazdasági növekedés újraindulásához. 1996 õszén megkezdõdött a gazdaság némi élénkülése, ami 1997-ben folytatódni fog. Idén az életszínvonal már kissé javul, a beruházások erõteljesen bõvülnek, az infláció a tavalyihoz képest mérséklõdik. Az államháztartás, valamint a külkereskedelmi és fizetési mérleg hiánya viszont újból növekedni fog. Az élénkülés tehát megkezdõdött, de a stabilizációt még nem sikerült befejezni. A gazdaság élénkülésének külsõ feltételei kedvezõek: Magyarország legfontosabb piacain a fejlõdés gyorsul, az import bõvül. Ez elõsegíti, hogy a gazdasági növekedés fõ hajtóereje továbbra is az export maradjon. Ugyanakkor az életszínvonal emelkedése és a beruházások bõvülése idén már fokozza a belföldi keresletet. Mindez az import erõteljes növekedéséhez vezet. Ennek nyomán a fizetési mérleg hiánya is nagyobb lesz a tavalyinál (2 Mrd $), azonban a beáramló mûködõtõke hasonló nagyságú lesz.

F/1: A nép ismét nyakába vette egykori elnyomóit, akik mindig szemben álltak a polgári Magyarország eszményével. Orbán szerint az ország elõtt két út áll. Hazánk ma egy vadszocialista Magyarország felé halad, s az út végén egy legyengült, erkölcsileg megrendült "nyitott társadalom" vár majd ránk, amely számára nincs haza, csak telephely, s nem is nemzet él az élõhelyen, hanem lakosság... A jövõért aggódóknak országban és nemzetben, Magyarországban és magyar nemzetben kell gondolkodniuk. ...a hangzatos "nyitottság" mögött nincs egyéb, mint egy kiváltságos, maroknyi erõs csoport, amelyet a társadalom elsöprõ többsége szolgál. Ez a világ egyetlen dolgot szolgál: a szegénységet. Hazánkat mai urai a társadalmat jóvátehetetlenül kettészakító vadszocialista útra terelték. Szétverték a család intézményét, az oktatási rendszer dinasztizálódott.

F/2: Hazánk jelenlegi állapotáért csak részben felelõs a jelenlegi hatalom, ám a negatív tendenciák megerõsödéséért, új terheknek a társadalom vállára rakásáért, az ország külföldi kézre adásáért már mindenképpen... A koalíció kezdeti hónapjaiban az SZDSZ diktálta a tempót. Ezt annak köszönhették, hogy nem bíbelõdtek a strapás és kétséges eredményt hozó társadalmi bázis létrehozásával, ehelyett csomópontok megszállása és általuk a közvélekedés irányítása a kedvelt módszerük. A gyõztes ideológia, a liberalizmus, a monetarizmus kisajátítása, a média és a pénzvilág támogatása elégnek látszott a sikerhez. ... a radikális szabadgondolkodó irányzatokról állítható, hogy romboló hatással vannak az állami, társadalmi életre. Tegyük hozzá: õk azok, akik liberális retorikát alkalmazva gyakorolnak ma diktatúrát a globális világpiacon és a világpolitikában.

G: A sikerpropagandának súlyos következményei lehetnek. Az ország ugyanis olyan lelkiállapotban van, hogy éhezi a sikert: alig várja, hogy valaki jó híreket mondjon. Nagyon szeretnénk, ha a kormánynak igaza lenne. Csakhogy ennek semmi köze a valósághoz, és a végeredmény újabb illúzióvesztés lesz. ...Ha most a sikerpropaganda úgy indul meg, hogy nincsenek meg a ténybeli alapjai, akkor három-négy hónap múlva az ebbõl fakadó politikai elégedetlenséget nehéz lesz kezelni. Ebben a helyzetben nem szabad megengedni, hogy a kormány azt a benyomást keltse, miszerint minden rendben van, és haladhatunk tovább a három éve megkezdett úton. A kormánykoalíció megnézte a számokat, és azt látta - bár ne lenne így - hogy 1998 januárjára ugyanabba a helyzetbe vitte vissza az országot, amilyenben 1994-ben átvette. Ezt palástolja sikerpropagandával. ...a kormány nem tudta megoldani - a valóban nehéz - gazdaságpolitikai dilemmát, miszerint a gazdasági növekedés megindulása együtt jár a külkereskedelmi mérleg romlásával. Ahol javulás következett be, az a külföldi adósság érzékelhetõ csökkenése, de ez nem a gazdaság teljesítõképességének erõsödése révén állt elõ, hanem a közös vagyontárgyak kiárusításával. Mindezzel szemben áll az a tény, hogy az elmúlt három évben 20 százalékkal romlott a lakosság életszínvonala.

H: 1995 valóban fordulat volt, csakhogy nem abban az értelemben, ahogy azt hallottuk... az 1993/94-ben végre beindult gazdasági növekedés megszûnt. 1994-ben még 2,9 százalékkal nõtt a GDP, ami a központi forrásokól fedezett, önkormányzati szinten indított infrastruktúra-beruházásoknak volt köszönhetõ... A kormányzat vezetõ tisztségviselõi 1995 legnagyobb eredményének azt tartják, hogy úgy sikerült javítani a gazdasági egyensúlyt, hogy közben nem szûnt meg a növekedés. Ez valóban nagy eredmény lenne, de nem így történt. A KSH adataival szemben 1995-ben nem 1,5 százalékos gazdasági növekedés történt, hanem legalább 1,5 százalékos csökkenés következett be a GDP-ben. A különbség oka a készletfelhalmozások alakulásában rejlik.... Az 1995-ös éles gazdaságpolitikai fordulat idõlegesen javította a gazdasági egyensúlyt. 1997-98-ban azonban minden elõrejelzés azt várja, hogy a kereskedelmi mérleg hiánya 3 Mrd $ körül lesz, és a fizetési mérleg hiánya sem lesz kisebb 2 Mrd $-nál. Ez azonban nem támaszt alá sikeres stabilizációt. A gazdasági növekedést úgy áldozta fel az 1995-ös gazdasági fordulat, hogy középtávon nem stabilizálta az egyensúlyt. ...közgazdászok meggyõzõen bizonyították, hogy a Bokros-programra nem volt szükség a gazdasági egyensúly helyreállításához. ...az 1995. évi sokkolás csonkolta a gazdasági növekedést, miközben csak idõlegesen javította az egyensúlyokat, tehát nem történt stabilizáció. Ezen nem csodálkozunk, mert stabilizálni fordított eszközökkel lehetne, a termelés, beruházások, fogyasztás és gazdasági növekedés eszközeivel. Félszeg fordulattal ide tér vissza a gazdaságpolitika ez évben.

Az 1995-ös év igazi árnya azonban a társadalmi folyamatokban látszik. Az egészségügy, oktatás, gyermeknevelés állami finanszírozása és segítése terén 1995 szakítást hozott a korábbi gondolkodással. A kormány kiadta a "mindent piacosítani" jelszavát. ...A gazdaság hosszú távú fejlesztése szempontjából nincs rosszabb megoldás, mint az, hogy a tehetséges fiatalok pénz hiányában nem tanulnak tovább... A születések visszatartása a társadalom néma válasza 1995 éles gazdaságpolitikai fordulatára. Az 1995-ös gazdasági és társadalmi sokkterápia mérhetõ hatásait mérlegre téve is azt találjuk, hogy a veszteségek lehúzzák a nyereségeket. A nem mérhetõ hatások becslésénél pedig még elszomorítóbb a kép: miközben nincs nyereség, a hosszú távú károk és veszteségek hatalmasak.
 

Jegyzetek

* A tanulmány elkészítésében nyújtott szakmai támogatásért köszönetet mondok Vedres Balázsnak - módszertani segítsége nélkül a kvantitatív elemzés nem készülhetett volna el -, Némedi Dénesnek és Heller Máriának értékes bíráló megjegyzéseikért. Köszönettel tartozom Csite Andrásnak, Szabó Mártonnak és az MTA PTI Politikai Tudásszociológia Munkacsoport tagjainak, valamint a kutatás anyagi támogatóinak, az OTKA T025612 számú, A politika diszkurzív értelmezése címû kutatás vezetõjének, Szabó Mártonnak; a Széchenyi István Szakkollégiumnak és a Pro Renovanda Cultura Hungariae Alapítványnak.

1. Bourdieu szerint a politikusok "megbízásának" aktusa (szavazások, választás) a társadalmi valóságról való gondolkodás készen felkínált modelljei közötti választást jelent, s hogy a "megbízó" (az állampolgár) magatartása passzív, fogyasztói jelleggel bír, hisz azokat a kategóriákat és értelmezési sémákat, amelyek segítségével a valóságot konceptualizálni tudja, nem saját maga, hanem a politikai mezõ szereplõi termelték ki: "...azok az eszközök, amelyekkel kialakítják a társadalmi világ képét, nincsenek egyenlõen elosztva: a politikai mezõ olyan politikai termékek (problémák, programok, elemzések, kommentárok, fogalmak, események) termelésének színhelye, amelyek között az egyszerû «fogyasztó« státusára kárhoztatott állampolgárnak kell választania" (Bourdieu 1987: 110).

2. Természetesen tisztában vagyok vele, hogy az itt elõadott interpretációból hiányzik a Bourdieu számára alapvetõen fontos elképzelés a politikai diskurzusok, illetve szimbolikus rendszerek és a társadalmi osztályküzdelmek homológ struktúrájáról. E keretek közt azonban nem célom Bourdieu részletes elemzése és kritikája.

3. A témáról lásd Emirbayer 1994; 1997.

4. Erre természetesen nem csak Foucault mutat rá. Gondoljunk pl. Bahtyin írásaira, aki a kijelentés dialogikus funkcióját hangsúlyozza. A relacionista kultúrakutatás Foucault és Bourdieu mellett Bahtyin munkáit is "rokonnak" tekinti (Emirbayer 1997).

5. A kvalitatív elemzés lényege a szöveganyag többszöri, szisztematikus feldolgozása, a kategóriarendszer folyamatos újragondolásával, finomításával, egészen addig, amíg az elemzõ el nem jut olyan szintre, ahol a kategóriarendszer (jelen esetben a kijelentések rendszere) már képes kezelni a diskurzusban megjelenõ finomabb distinkciókat is.

6. Az egymáshoz tartozó megnyilatkozásokat több lépésben összevontam. Az így kapott kijelentésrendszerbõl eltávolítottam azokat a kijelentéseket, amelyek átlagban laponként havonta 1-nél (tehát összesen 12-nél) kevesebbszer fordultak elõ.

7. A kijelentések csoportosításához szimmetrikus kijelentésmátrixot hoztam létre. Celláiban annak gyakorisága szerepelt, hogy a cellát kijelölõ sorban és oszlopban lévõ két kijelentés hány megszólalásban fordul elõ együtt. A szimmetrikus kijelentésmátrixban tehát 184 kijelentés kölcsönös kapcsolatainak rendszere vált láthatóvá.

8. A szereplõket annak alapján klasztereztem, hogy hányszor használják a blokkokba tartozó kijelentéseket. Az egymástól legkevésbé különbözõ szereplõket foglaltam tehát egy csoportba, figyelembe véve mind a 8 blokkban megtett kijelentéseik számát (pontosabban az egy blokkba tartozó kijelentéseik arányát az összes kijelentéseikhez viszonyítva).

9. Fontos leszögezni az így kapott Y tengely virtualitását. Ez azt jelenti, hogy a kormányzati és ellenzéki szakértõket (politikusokat) csak az köti össze, hogy szakértõknek (politikusoknak) interpretálom õket, az Y tengelyen felvett hasonló pozíciójuk nem jelenti azt, hogy azonos kijelentéscsoportokból válogatnak. Az X tengely, a fõdimenzió, természetesen továbbra is "valódi": két szereplõ X tengelyen felvett hasonló pozíciója azt jelenti, hogy hasonló (kormányzati vagy ellenzéki) beszédmódokat használnak.

10. A diszkurzív statégiák magasabb szinten helyezkednek el, mint pl. a lapoknál vagy pártoknál kimutatható megszólalási stratégiák. Ez utóbbiak térben és idõben jól elkülöníthetõ manõverek, az elõbbiek minden egyes megnyilatkozás-aktusánál mûködésbe lépnek, hisz a megnyilatkozások saját kijelentéshálójukat "hozzák mozgásba", másokat ezzel eleve kizárnak a diskurzus terébõl.

11. A cikkrészletek származási helye a következõ:

A: Megijedni pedig nem szabad (Csintalan Sándor interjúja, MH, 03.08., 9.o.) Ez a részlet a Csintalan-féle "csak politikusi" alcsoportot mutatja be.
B: Növekedés van, eufória ne legyen (Horn Gyula interjúja, NSZ, 06.04.,7.o.)
C: Van stabilitás, de ma még törékeny (Medgyessy Péter interjúja, MN, 06.21., 7.o.)
D: Bõvül a beruházás, emelkedik a reálbér (GKI-prognózis, MN, 03.29., 7.o.)
F/1: A Fidesz új országképe (Orbán Viktor beszéde, Zeneakadémia, MN, 06.13., 3.o.)
E példából jól látható, hogy egy politikus, ha az alkalom úgy kívánja, képes átlépni egy másik szimbolikus pozícióba.
F/2: A "stabilizáció" éve - 1996 (Lezsák Sándor - Székely Kecskés János, MN, 05.17., 14.o.)
G: A Fidesz szervezõerõ lehet (Orbán Viktor interjúja, MH, 06.11., 4.o.)
H: A sokkterápia ára (Matolcsy György cikke, MN, 04.19., 15.o.)
 

Hivatkozások

Bahtyin, M.M. 1985. A szó az életben és a költészetben. Budapest: Európa Könyvkiadó

Borgatti-Everett-Freeman 1996. UCINET IV. Version 1.64. Natick MA: Analytic Technologies

Bourdieu, P. 1987. A politikai mezõ. Valóság, 1, 110-115.

- 1990. In Other Words Essays towards a Reflexive Sociology. Cambrigde: Polity Press

- 1991. Language and Symbolic Power. Cambridge: Polity Press

Brown, G.-G. Yule, G. 1983. Discourse Analysis. Cambridge: Cambridge University Press

Carley, K. 1994. Extracting culture through textual analysis. Poetics, 22, 291-312.

Conolly, W. E. 1984. The Politics of Discourse. In: M. J. Shapiro (ed.) Language and Politics. Oxford: Basil Blackwell Publisher Ltd., 139-168.

DiMaggio, P. 1994. Introduction. Poetics, 22, 261-267.

Edelman, M. 1987. Constructing the Political Spectacle. Chicago: The University of Chicago Press

Emirbayer, M. 1994. Network Analysis, Culture, and the Problem of Agency. American Journal of Sociology, 6, 1411-54.

- 1997. Manifesto for a Relational Sociology. American Journal of Sociology, 2, 281-317.

Foucault, M. 1991a. A diskurzus rendje. Holmi, 7, 868-889.

- 1995. The Archeology of Knowledge. Routledge

Heller Mária-Némedi Dénes-Rényi Ágnes 1992. Nyilvános stratégiák és nyilvános szabályok. Szociológiai Szemle, 3, 53-59.

Kovács Éva 1994. Indulatok a mai népi-urbánus vitában. Széchenyi Füzetek,VIII, 14-39.

Lebaron, F. 1997. La dénégation du pouvoir. Actes de la recherche en sciences sociales, 9, 3-27.

Lengyel L. 1996. A rendszerváltó elit tündöklése és bukása. Budapest: Helikon

Mohr, J. 1994. Soldiers, Mothers, Tramps and Others: Discourse roles in the 1907 New York City charity directory. Poetics, 22, 327-357.

Pocock, J. G. A. 1984. Verbalizing a Political Act: Toward a Politics of Speech. In: M. J. Shapiro (ed.): Language and Politics. Oxford: Basil Blackwell Publisher Ltd., 25-44.

Shapiro, M.J. (ed.) 1984. Language and Politics. Oxford: Basil Blackwell Publisher Ltd.

Spector, M.-J. I. Kitsuse 1977. Constructing Social Problems. Menlo Park, Cal.: Cummings Publishing Company

Szabó Márton 1996. Vázlat a politika diszkurzív értelmezésérõl. Politikatudományi Szemle, 4, 103-132.

- 1997. Lehetséges-e diszkurzív politológia? Politikatudományi Szemle, 4,103-117.

van Dijck, T. A. (ed.) 1985. Handbook of Discourse Analysis. Volume IV. London: Academic Press

van Eemeren, F. H.-R. Grootendorst 1992. Argumentation, Communication, and Fallacies. A Pragma-Dialectical Perspective. Lawrence Erlbaum Associates, Publishers

Vedres B. 1997. Bank és hatalom. Szociológiai Szemle, 2, 101-125.