Háromfõs kutatócsoportunk¹ 1991, azaz a mezõgazdaság átalakulásának felgyorsulása óta kutatja a változást vezérlõ erõket szövetkezetekben, kft-kben, egyéni gazdálkodóknál (lásd Bihari et al. 1993; 1996; Kovács 1992; Kovács-Váradi 1995. Pest és Baranya megyei terepeken dolgozva² az volt a benyomásunk, hogy vannak ugyan nyereségesen - és ami éppen ilyen fontos, a helyi társadalom megelégedésére - mûködõ termelõszövetkezetek, társaságok, a többséget mégis a veszteséges, vergõdõ, az átmenetiség jeleit magukon viselõ szövetkezeti utódszervezetek képezik. Írásunkban kísérletet teszünk arra, hogy összekössük mikro-, mezo- és makroszintû vizsgálataink tapasztalatait. Az utóbbiakkal kezdve, elsõként azt vizsgáljuk meg két forrástípus tükrében, hogy az erõforrások megtartásáért, illetve megszerzéséért folytatott versenyben milyen pozíciókat szereztek az elmúlt évek során az agrárgazdaságban mûködõ szövetkezetek és társas vállalkozások. Ezt követõen egy olyan kistérség agráriumban érdekelt szereplõit mutatjuk be, amelynek gazdaságában a mezõgazdálkodásnak igen fontos szerepe van. Végül az agrárgazdaság és a vidékfejlesztés kapcsolatáról ejtünk szót.
 

I. Madártávlat
A statisztika és az adóztató szervezetek által gyûjtött információk nyomán kirajzolódó kép

A kilencvenes évek elején a mezõgazdasági termelõszövetkezetek sorsa megpecsételõdni látszott, különösen azokban a régiókban, amelyekben a mezõgazdaság súlya viszonylag csekély volt a helyben vagy közelben elérhetõ, más ágazatokban kínált munkalehetõségek relatív gazdagsága miatt. Ilyen vidékeken (nagyvárosi vonzáskörzetek, ipari zónák) a helyi közösség kisebb nyomást gyakorolt a szövetkezeti vezetõkre a szövetkezeti forma, a foglalkoztatás, a szociális juttatások fenntartása érdekében, mint az olyan falvakban, ahol gyakran a termelõszövetkezet jelentette az egyetlen valamirevaló munkáltatót a tanács, majd önkormányzat mellett. Így szabadabb volt az út a társaságok megalakulása elõtt, a tagság is nyitottabb volt az ilyen irányú átalakításra, többek között azért, mert az elõbb belsõ, majd függetlenedõ társas vállalkozások mûködésének tapasztalatai is ezekben a régiókban halmozódtak fel nagyobb mértékben. S hogy ilyen proto-társaságok (fõként ipari és/vagy szolgáltató melléküzemágak formájában) voltak, mégpedig nagy számban, a rendszerváltás elõtti termelõszövetkezetekben, annak keresleti oldalát a gyenge termõhelyi adottságokból következõ alacsony jövedelmezõség, valamint a foglalkoztatási kötelezettség teremtette meg a szövetkezeteknél, kínálati oldalát az ipari központok viszonylagos közelsége, illetve a nagyvállalatok vidéki telephely-nyitása jelentette; ezen túlmenõen pedig a bér-, a munkaügyi- és szervezeti szabályok megkerülésének igénye, illetve a szabadabb vállalkozási formák iránti érdeklõdés gerjesztette a "szocialista vállalkozók" részérõl. Pest megyében döntõ, Nógrádban és Borsod-Abaúj-Zemplén megye egyes tájkörzeteiben moderált túlsúlyt képeztek a fõként ipari és szolgáltató tevékenységet folytató, de mezõgazdaságinak nevezett szövetkezetek. Sokak számára meglepõ módon ugyanez jellemezte a szakszövetkezeteket is, amelyek köztudottan Bács-Kiskun megyében maradtak fenn legnagyobb számban. Jelentõs volt az ipari-szolgáltató melléküzemágak szerepe Veszprém, Heves és Csongrád megyében is.

Az ilyen, elsõsorban mezõgazdaságon kívüli tevékenységekre épülõ szövetkezeteket elsodorta az ipar összeomlásának és szerkezeti átalakulásának szele; jó esetben gyökeres átalakítással, radikális létszámcsökkentéssel túlélték a rendszerváltást, de nagyrészt közülük kerültek ki 1992-1993-ban a végelszámolással vagy felszámolással megszüntetett tsz-ek. Mivel a termõhelyi adottságoknak döntõ része volt eme folyamatokban, a kialakuló struktúra is markáns nagytáji különbségeket mutat: a kisebb szövetkezetekre és gazdasági társaságokra való széttöredezés inkább a Dunától keletre esõ régiókra jellemzõ, míg a szövetkezeti vagy részvénytársasági formában mûködõ nagy- és középüzemek a Dunántúlon maradtak meg viszonylag nagyobb számban (Kovács et al. 1995).

Tudjuk: a fentebb röviden vázolt, fõként az ország keleti, észak-keleti és középsõ régióira jellemzõ bomlási folyamatok nem vagy alig jelennek meg a statisztikában, illetve a makroszintû adatbázisokban, mégis azzal az igénnyel fordultunk eme forrásokhoz, hogy lássuk: milyen tendenciák olvashatók ki az országos adatokból; hogyan is áll a verseny a mezõgazdaságban mûködõ üzemformák között; tetten érhetõ-e a szövetkezetek eróziója vagy sem.

Két forrástípust használtunk fel: egyrészt a megyei statisztikai évkönyvek alapján tájékozódtunk arról, hogy miként oszlik meg a termõterület a földhasználók statisztika által azonosítható kategóriái között; másrészt hogy a "muníció"-ból és az eredménybõl/veszteségbõl hogyan részesednek az adózásra kötelezett, kettõs könyvvitelt vezetõ mezõgazdasági vállalkozások. Terjedelmi korlátok miatt regionális eltérésekre csak nagytájak vonatkozásában utalunk anélkül, hogy részletes elemzésbe bocsátkoznánk.

1.1 A földhasználókról szóló információkkal kezdve: a gazdasági társaságok 1991-hez képest 1995-re megkétszerezték a termõterület használatából való részesedésüket (12,6%-ról 28,5%-ra); gyakorlatilag megfelezõdött a szövetkezetek részaránya (55,8%-ról 26,2%-ra), és több mint háromszorosára emelkedett az egyéni gazdálkodók földhasználata (16%-ról 45,2%-ra). Sajnos a statisztika nem bontja tovább a gazdasági társaságok kategóriáját részvénytársaságokra és kft-kre, pedig még manapság is markánsan elkülönül a jobbára volt állami gazdaságokból álló rt-k és a több forrásból táplálkozó kft-k csoportja. Így aztán ebben a kategóriában sok minden keveredik - önálló kft és rt, rt-ként mûködõ szövetkezeti központ és szövetkezetként regisztrált központ alá tartozó kft vagy rt -, emiatt szinte lehetetlen a tisztánlátás.

A másik, ugyancsak zavaros kategória az egyéni gazdálkodóké. Nemcsak azért, mert az egyéni vállalkozók, a statisztika valamikori "egyéb" sora, a többszázezer kistermelõ mind e kategóriába sorolódnak, hanem azért is, mert az egyéni földhasználók által megmûvelt területként regisztrált földeknek - becslésünk szerint - legfeljebb a felét mûvelik ténylegesen magángazdák, kistermelõk. Egyre nagyobb ugyanis azoknak a száma, akik a nevükre került vagy vásárolt földet nem adják bérbe szövetkezetnek vagy utódszervezeteinek, hanem bérmunkában mûveltetik "fehéren vagy világos-szürkén" (fõként szövetkezetekkel vagy gazdasági társaságokkal szerzõdve), vagy "szürkén", kistermelõként vagy egyéni vállalkozóként bejegyzett gépi szolgáltatókkal. Az is gyakori - az általunk vizsgált utódszervezetek között is van rá példa (Kovács 1977) -, hogy a szövetkezetek oly módon próbálnak tagjaiknak kedvezni, hogy ebben a konstrukcióban, azaz bérmunkában termelik meg számukra a valamikori háztáji megfelelõjét, vagy ha sikerül, annál többet. A statisztika a gépi bérmunkát megrendelõ tulajdonosokat egyéni földhasználóként értelmezi, végül is joggal, hiszen kalkulációt, a szolgáltatók közötti választást, elõfinanszírozást feltételez eme "transzformációs" konstrukció. Mégis, ez a megoldás véleményünk szerint éppen annyira távol áll a hagyományos értelemben vett egyéni földhasználattól, mint a kolhoz típusú mûveléstõl; igazi átmeneti forma, amely tükrözi mind az új tulajdonosok, mind a szolgáltatók rugalmasságát, alkalmazkodó képességét és a hiányt, fõként a termelési eszközök hiányát.

Ténylegesen tehát mind a gazdasági társaságok, mind a szövetkezetek több termõföldet használnak, mint amennyit a statisztika regisztrál, azt azonban, hogy miként oszlik meg közöttük az egyéni gazdálkodók kategóriája alatt regisztrált (többlet) föld, jelenleg nem tudjuk megbecsülni. Hozzá kell tennünk, hogy a fent jelzett arányszámok az erdõterületeket is tartalmazzák, ami felfelé húzza, éspedig az rt-k révén, a gazdasági társaságok részesedését. A szántó használatának tekintetében a szövetkezetek mind Észak-Magyarországon, mind a Dunántúlon 40 százalékos, a társaságokét (sorrendben 15,3 és 16,1%) jóval meghaladó részarányt képviselnek. Az Alföldön kiegyensúlyozottabb e két korporatív szereplõ részesedése (szövetkezetek 26,2%, gazdasági társaságok 16,1%), azzal összefüggésben, hogy nagyobb arány itt az egyéni(ként regisztrált) földhasználóké. Az is igaz ugyanakkor - és ez tovább bonyolítja a képet -, hogy nemcsak a tulajdonosok és a földet tulajdonképpen megmûvelõk közötti viszonylatok maradnak homályban a statisztika elõtt, hanem a szövetkezetek és a társas vállalkozások közöttiek is. Ha ugyanis, és ez gyakran elõfordul, a szövetkezet vett bérbe 1993-ban tagjaitól valamely földterületet öt évre, hiába került az át idõközben például egy kft használatába, mivel "bérlet" további bérbeadását tiltja a törvény, a regisztráció szintjén öt évig minden marad a régiben, miközben a használók, sõt a tulajdonosok is többször változhatnak. Vagyis mindössze annyi állapítható meg biztonsággal, hogy a szövetkezetek 1995-ben, különösen a szántóterületek mûvelésében, még mindig jelentõs földhasználók voltak, többségi pozíciójukat azonban már elveszítették és visszaszorulóban voltak.

1.2 Nagyjából ugyanerre a végkövetkeztetésre jutunk akkor is, ha szemügyre vesszük makrovizsgálataink másik adatbázisát, az (erdõgazdaságok nélküli) adózó mezõgazdasági vállalkozások nem kevésbé problematikus, adóbevallások során közölt adatait³. A fõ problémát ugyanaz okozza, mint a földhasználat esetében, nevezetesen a kettõs könyvvitelt vezetõ adózó társaságok és szövetkezetek viszonya, illetve e viszony homályban maradása. A jövedelmek manipulációját tényként kezeljük, és - meglehet vitathatóan - azt feltételezzük, hogy ebben a tekintetben nincs eltérés az egyes vállalkozási formák között.⁴

Ami tehát azt a muníciót illeti, amivel 1992-ben az egyes vállalkozási formák elindultak a versenyben, kétségkívül a szövetkezetek voltak a legjobb helyzetben: az ágazatban mûködõ, nem magánszemélyek által befektetett tõke 77 százalékát az õ nevük alatt regisztrálták; ekkor még, mint láttuk, többségi földhasználók voltak, és a munkaerõ 74 százalékát foglalkoztatták. 1995-re 12 százalékkal csökkent a (saját) tõkébõl való részesedésük, de még mindig 65 százalék feletti részaránnyal rendelkeztek és a 11 százalékos csökkenés dacára a legnagyobb munkáltatók maradtak. Ugyanakkor a kft-k 4-rõl 13 százalékra növelték tõkerészesedésüket és 20 százalékra foglalkoztatási kapacitásukat. (Az rt-k növekedésének az állami gazdaságok privatizációjával való szoros összefüggése miatt nem térünk ki e két kategória mozgására.)

Meglehet kockázatot vállalunk, amikor megbecsüljük a ténylegesen szövetkezeti használatban levõ eszközhányadot, de úgy gondoljuk, hogy az legfeljebb 10-15 százalékkal haladhatja meg a szövetkezeteknek a szántóterületek használatában való részesedését, tehát 40-50 százalék között mozoghat, azaz 15-20 százalékkal alacsonyabb a hivatalosan regisztráltnál. A fennmaradó hányadot zömében kft-k hasznosítják eszköz- és ingatlanbérletek formájában; eszközhasználati részesedésük így 28-38 százalékra tehetõ. Ezt látszanak igazolni az árbevételre vonatkozó mutatószámok: 1992-ben a szövetkezetek a vizsgált adózók árbevételtömegének 62 százalékát termelték meg, 1995-ben viszont már csak 46 százalékát. Ugyanebben az idõszakban a kft-k 16-ról 36 százalékra növelték részesedésüket. Az is tény, hogy az utóbbi szervezetek nagyobb rugalmassága és szerepe a kereskedelemben erõteljesen meghatározza e viszonyszámok értékeit, ami annál is inkább érthetõ, mivel 1995-ben a korlátolt felelõsségû társaságokban volt a legmagasabb, 33,5 százalékos a külföldiek tulajdonrésze. (Miközben a szövetkezetekben vagy legalábbis a szövetkezeti központokban gyakorlatilag nincs külföldi tulajdonos és az rt-kben is csak 4,8%-os a részesedésük. De ki tudja, hogy hány kisebbségi vagy többségi külföldi tulajdonban álló kft-t fûz valamilyen szervezeti kapcsolat szövetkezetekhez vagy rt-khez?) A rugalmassággal, a magas külföldi tulajdoni hányaddal és a nagymértékû termékkereskedelemmel függhet össze az, hogy a vizsgált vállalkozási körben az összes exportárbevétel tömegének több mint felét korlátolt felelõsségû társaságok hozták 1995-ben, ezzel szemben az rt-k részesedése csak 31, a szövetkezeteké 12 százalék volt. (Az is igaz, hogy az exportárbevételnek a nettó árbevételhez viszonyított aránya az rt-knél volt a legmagasabb, 11%, a szövetkezeteknél 2, a kft-k esetében 9%.) Vagyis a szövetkezetek szinte alig folytattak külkereskedelmi tevékenységet. Ez implikálja, hogy az exporttámogatásokból 1995-ben csak kismértékben részesülhettek. Ezzel együtt is az igényelt és kiutalt támogatások tömegének 52 százalékát szövetkezetek kapták, és csak 18 százalékkal részesültek az rt-k, 28 százalékkal a kft-k. Ha az összes ráfordításhoz mérjük a kiutalt támogatások összegét, akkor az nagyjából megegyezett a vizsgált szervezetek esetében, mert pontosan azonos értéket, 4,1 százalékot mutatott az rt-k és a szövetkezetek, illetve 3 százalékot a korlátolt felelõsségû társaságok esetében (ahol, tudjuk, nagyobb tere nyílik a költségelszámolásnak).

Más mutatók is azt jelzik, hogy a legdinamikusabb vállalkozástípust a korlátolt felelõsségû társaságok képviselték 1995-ben. 1992-ben a beruházásokból a kft-k csak 17,5 százalékot mondhattak magukénak és a szövetkezetek részaránya 63 százalék volt, 1995-ben viszont a befektetések többségét kft-k eszközölték (52,3%), a szövetkezetek részesedése pedig a felére  csökkent (32). 1992-hez képest 25 százalékos növekedést mutat a kft-k rövid lejáratú, vélhetõen forgótõkét tápláló hitel-állományból való részesedése: a rövid lejáratú kötelezettségek 41 százaléka kft-knél, 18 százaléka rt-knél és (16%-os csökkenés után) 39 százaléka szövetkezeteknél volt 1995-ben, ami ugyancsak a nagy forgótõke-igényû kereskedelem kft-kben betöltött jelentõs súlyát valószínûsíti, de a relatíve alacsony tõkésítettségi fokkal is kapcsolatban állhat.

Összefoglalva: dinamizmus, magas tõkearányos árbevétel, külkereskedelem vonatkozásában kétségkívül a korlátolt felelõsségû társaságok vitték el a pálmát, amelyek a jelen és közeljövõ protokapitalista középüzemeit képviselik a társas vállalkozói színtéren. A részvénytársaságok, amelyek jelentõs része félállami kapitalista nagybirtokként mûködött 1995-ben⁵ (az állami tulajdon részaránya 44% volt 1995-ben ebben a posztvállalati körben), ugyancsak tartós és számban gyarapodó szereplõi a magyar agrárgazdaságnak. (V.ö. az átmenetiség állapotától fokozottan sújtott, helyüket keresõ, újabb átalakulásra kész szövetkezetek, illetve szövetkezeti vezetõk várhatóan megélénkülõ érdeklõdését a részvénytársasági forma iránt, különös tekintettel az üzletrészek további koncentrálódási folyamatára.) S eme zárójeles mondat jelzi: a szövetkezetek képviselik a legkevésbé stabil, várhatóan további pozíciókat vesztõ utószocialista (nagy-közép) üzemtípust, amelybõl a termelési funkciók kicsúszni látszanak, és úgy tûnik, hogy további vagyonvesztésre van ítélve.

A következõ fejezetben közelebbi perspektívából mutatjuk be az átalakulási folyamat történéseit. A statisztikai kistérség, amelynek agrárgazdaságáról szólunk, alföldi kistáj Pest megye déli övezetében.
 

II. Egy (kis)térségi helyzetkép

Az Abony, Cegléd, Nagykõrös városok nevével fémjelzett kistérség gazdaságának egyik legfontosabb ágazata ma is a mezõgazdaság. Más-más jelleggel, de ezen a tájon mindenütt, mindvégig nagyon jelentõs volt a mezõgazdasági második gazdaság a szocializmus évtizedei alatt: a kezdeti években azért, mert a tanyás gazdaságok a hetvenes évekig többé-kevésbé fennmaradtak, azután pedig azért, mert legalizálódott a nagyüzemmel békés szimbiózisban élõ kisüzem. Természeti okai is voltak a kisüzem fennmaradásának: nagyon változó a föld minõsége, még egy-egy település határán belül is. Jó minõségû, löszös, ún. fekete földek Cegléden, Abonyban és Nagykõrösön voltak viszonylag nagy darabokban, ezeken kívül a szántóföldi növénytermesztés nagyüzemi válfaja nemigen volt eredményesen mûködtethetõ. A tsz-ek kivágták a hagyományos telepítésû szõlõket Cegléden, Csemõben, Nyársapáton és Nagykõrösön, hamar kiderült azonban, hogy azokat nem véletlenül telepítették éppen oda az elõdök: virágzó szõlõk, zöldséges- és gyümölcsöskertek helyett homoksivatag uralta el a tájat. Mindenütt máshogyan próbálkoztak a homokot újra megkötni: hol erdõt, hol nagyüzemi szõlõt vagy gyümölcsöst, hol gyepet, hol pedig hobbikerteket "telepítettek" a hatvanas évek második felétõl kezdve és a hetvenes években.

Mindazonáltal a probléma nem tûnt el, sõt, újra súlyos gondot okozott azután, hogy 1992-ben a mûvelési kötelezettség érvényét veszítette. A mezõgazdasági terület mûvelési ágak szerinti megoszlását tízéves összehasonlításban mutató alább közölt táblázatból kitûnik, hogy jelentõs mértékû erdõsítés folyik a térségben, éppen ilyen okokból. 10 százaléknál nagyobb az erdõterületek növekedése azokban a köz-ségekben, ahol a rendszerváltás elõtt is számottevõ erdõgazdálkodás volt. A gyepterület is viszonylag sok településen gyarapodott, és kismértékû növekedés a szántó részarányában is tapasztalható néhány helyen. Igen nagymértékben csökkentek azonban a szõlõterületek, annak ellenére, hogy Cegléd és Ceglédbercel térségében már új telepítések is vannak. A táblázat nem számol be a gyümölcsösök alakulásáról,⁶ vizsgálatunk során azonban kitûnt, hogy Albertirsa és Dánszentmiklós övezetében korszerû ültetvények vannak születõben, és a Dél-Pest megyei Rt területén is mintegy 600 hektár, viszonylag fiatal telepítésû, de már termõ gyümölcsös található.

1. táblázat
A mûvelt földterület mûvelési ágak szerinti változása 1987-1997 között

Változás	Szántó	Szõlõ	Gyep	Erdõ
10,1%-nál nagyobb növekedés	Dánszentmiklós, Kocsér		Cegléd, Tápiószõlõs	Mikebuda, Tápiószõlõs, Újszilvás
5,1-10%-os növekedés	Nyársapát		Dánszentmiklós	Cegléd, Csemõ, Dánszentmiklós
0,1-5%-os növekedés	Abony, Törtel, Nagykõrös		Ceglédbercel, Jászkarajenõ, Újszilvás	Törtel, Kocsér, Nagykõrös,  Nyársapát
Változatlan		Kõröstetétlen
0,1-5%-os csökkenés	Albertirsa, Cegléd, Csemõ, Jászkarajenõ, Kõröstetétlen, Tápiószõlõs,  Újszilvás		Abony, Kõröstetétlen	Albertirsa, Jászkarajenõ
5,1-10%-os csökkenés	Mikebuda	Albertirsa	Mikebuda, Nagykõrös, Nyársapát	Kõröstetétlen
10,1-20%-os csökkenés	Ceglédbercel	Újszilvás	Albertirsa, Csemõ, Törtel
20,1-50%-os csökkenés		Abony, Cegléd, Csemõ, Jászkarajenõ, Nagykõrös, Nyársapát	Kocsér	Ceglédbercel
50,1%-nál nagyobb csökkenés		Dánszentmiklós, Mikebuda, Tápiószõlõs, Kocsér, Ceglédbercel, Törtel		Abony

Forrás: Földhivatalok, saját kigyûjtés

2.1 A nagyüzemi mezõgazdaság átalakulása az Abony-Cegléd-Nagykõrös térségben

A politikai rendszerváltás évében, 1990-ben a mezõgazdasági nagyüzemek foglalkoztatták a térség aktív keresõinek 21 százalékát. Dánszentmiklóson és Kocséron ez az arány az 50 százalékot is meghaladta és 40-50 százalék közötti értékeket mutatott Csemõn, Mikebudán és Törtelen. A mezõgazdasági nagyüzemek közül az átalakulás után "Dél-Pest megyei Rt" névre keresztelt, ma is 100 százalékos állami tulajdonban lévõ valamikori Ceglédi Állami Tangazdaság volt a legnagyobb jelentõségû: 1992 elõtt 17 000 hektár földet kezelt és mintegy 1200 embernek adott munkát. Eme közkeletû néven azóta is CÁT-ként emlegetett állami gazdaság mellett 17 termelõszövetkezet mûködött a kistérségben: a mezõvárosokban legalább kettõ, de Abonyban három is. Mikebudának és Újszilvásnak nem volt önálló szövetkezete: elõbbiben az erdõgazdaság (NEFAG) képviselte az agrárgazdaságot, utóbbiban a gyáli Szabadság mûanyagfeldolgozó üzeme és a Tápiógyörgyével 1980-ban egyesített "Újbarázda" rugóüzeme. A két melléküzemág összesen 130 embernek adott munkát.

2. táblázat
A szövetkezetek és társas vállalkozások vagyonának, árbevételének
és a foglalkoztatottak számának változása 1991-1994 között

	Saját tõke	Jegyzett tõke	Árbevétel		Foglalkoz- tatottak
	1994+	1994+	1992·	1994+	1991*	1994+
Abony	814,636	496,269	680,000	745,678	588	395
Albertirsa	641,329	481,977	31,000	488,148	487	121
Cegléd	516,760	284,060	329,000	191,108	181	n.a.
Ceglédbercel	48,606	100,094	78,000	63,066	165	65
Csemõ	9,895	15,098		41,802	460	8
Dánszentmiklós			42,000	714,704		151
Jászkarajenõ	167,436	191,787	97,000	134,168	366	118
Kocsér	623,340	624,683		459,152	414	257
Kõröstetétlen	138,913	110,134	59,000	205,111		117
Nagykõrös	466,425	514,006	320,000	244,472	602	295
Nyársapát	149,894	105,861	81,000	156,030	209	137
Tápiószõlõs	99,725	102,121	84,000	80,749	245	185
Törtel	231,608	303,168	354,000	378,294	500	188
Pest megyei Mg Rt	1,891,083	820,180	1,863,000	2,022,386	1,144	893
Összesen szöv. + Gt-k	3,840,080	3,425,123	2,155,000	3,902,482	4,314	2,067
Összes szöv. + Gt-k + PMRT	5,731,163	4,245,303	4,018,000	5,924,868	5,458	2,960

Források: * AKII 1992; · AKII 1993; ⁺ AKII 1995

A fenti táblázat a rendelkezésünkre álló utolsó üzemsoros mezõgazdasági statisztika adatai alapján mutatja be a mezõgazdasági nagyüzemeket érintõ kötelezõ átalakulás során bekövetkezett változásokat. Külön sorban szerepeltettük a Pest megyei Mezõgazdasági Rt-t (PMRT) azért, mert bár Cegléden van a központja, termelõüzemei a térség szinte valamennyi települését érintik Nagykõröstõl Ceglédbercelig. Az 1991 és 1994 között végbement változások irányait az alábbiakban foglalhatjuk össze⁷:
 

• A szövetkezetek a Pest megyében szokásos mértékhez képest viszonylag sokhelyütt választották a lehetõ legkisebb változtatást takaró, ún. újtípusú szövetkezeti formát. Az elsõ menetben ilyen, hagyományos ágazati elven mûködõ szövetkezetté alakult az egyik nagykõrösi tsz, a törteli, a kocséri, a nyársapáti, a tápiószõlõsi, a ceglédberceli és a három abonyi szövetkezet. Ugyancsak újtípusú szövetkezetként kezdték meg önálló mûködésüket a szétválás során újra önállósodott jászkarajenõi és kõröstetétleni szövetkezetek, továbbá a József Attila tsz-bõl kivált Farmerföld szövetkezet Abonyban. Azaz: Abonyban és szûk vonzáskörzetében, továbbá a tanyás falvakban (már ahol volt, illetve maradt szövetkezet) a hagyományos termelõszövetkezeti modell adaptált változata maradt az uralkodó nagy-, illetve középüzemi forma.

 
• Dánszentmiklós és Albertirsa térségében, Cegléden és 1995 óta Nagykõrösön is ún. holding szövetkezetek kezelik a valamikori tsz-ek olvadó vagyonát, és gazdasági társaságok, zömmel kft-k, a termelési eszközök domináns használói, az utóbbi években egyre nagyobb mértékben tulajdonosai is.

 
• Voltak olyan szövetkezetek, amelyek nem érték meg az átalakulást, és 1993-ban fölszámolásra kerültek (Csemõ, Cegléd: Kossuth), másokat a "csendes elfogyás" (Tápiószõlõs, Ceglédbercel, Nyársapát), vagy gyors pusztulás (Albertirsa: Szabadság) folyamata emészt napjainkban.

 
• Az átalakulási-összeszûkülési folyamatok eredményeképpen nagymértékben csökkent a mezõgazdasági nagy- és középüzemekben foglalkoztatottak száma: 1994-re az 1991-es állományi létszám 45 százalékát foglalkoztatták a szövetkezetek és társasági formában mûködõ utódszervezeteik, míg az állami tulajdonú Dél-Pest megyei Rt-nél csak 22 százalékos volt a csökkenés.

 
• Jelentõs volt a térségben a vagyonvesztés a nagy- és középvállalkozásoknál. Az átalakulást megelõzõ és az azt két évvel követõ idõszakban a szövetkezetekben és a társas vállalkozásokban mûködtetett vagyon összehasonlítása két okból is nehéz. Egyrészt azért, mert az 1992-tõl alkalmazott "saját tõke" kategóriája csak körülbelül feleltethetõ meg az 1991-es "saját vagyon"-nak. Másrészt nem tudjuk, hogy az átalakulást közvetlenül megelõzõen, a kötelezõvé tett vagyonértékelés során mennyivel értékelõdött fel papíron a szövetkezetek vagyona. Ismerünk olyan esetet, hogy az 1991-es könyv szerinti érték csaknem háromszorosával jegyezték be az új szövetkezetet, másutt viszont, a csõdbe hajló szövetkezeteknél, a vagyon kismértékû leértékelésére került sor. Mi úgy gondoljuk, hogy a vagyonértékelés átlagosan legalább kétszeresére növelte a jegyzett tõke értékét a térség szövetkezeteiben, anélkül, hogy könyvbeli mûveleteken kívül más, azaz tényleges vagyonnövekedés történt volna. Ez a névleg kétszeres tõkeérték csökkent (döntõen az átalakulás során, kisebb részben az azt követõ két év alatt) az 1991-es állományhoz képest is 20 százalékkal 1994-re, ha a szövetkezeteket és társasági formákban mûködõ utódszervezeteiket vesszük számba, azaz mindösszesen 70 százalékos becsült vagyonvesztés történt a szövetkezeti eredetû vagyoncsoport esetében. Ez csak ott és abban az esetben tekinthetõ a gazdasági racionalitás oldaláról sajnálatosnak, ahol a nagyüzembõl kikerülõ gépek, jószágok a kisüzemben sem hasznosulhattak, vagy azért, mert nem volt erõ a karban- és fenntartásukra, vagy azért, mert voltak olyan szövetkezeti tagok, nem is kevesen, akiknek kilépését a szövetkezetbõl a gyors vagyonfelélés motiválta. Az is elõfordult, hogy rosszul kalkuláltak a csoportos kiválást szervezõ és ennek során jelentõs vagyonértékhez jutó személyek, általában volt középvezetõk. Nagykõrösön például mindkét szövetkezetben fél telepnyi szarvasmarhával vált ki egy-egy telepvezetõ; egyikük két éven belül felszámolta az állományt, másikuk apránként adogatta el az állatokat, míg végül felszámolást kezdeményeztek ellene. Árverésen vette meg a 140 tehénbõl maradt 51 jószágot az egyik szarvasmarhatelepet üzemeltetõ gazdasági társaság, négy évvel a kiválást követõen.

 

Ennél többet sikerült megmenteni a helyiek javára a holding típusú szövetkezetekben. Általában olyan szövetkezetek választották ezt a megoldást, amelyek ugyancsak csõdközeli helyzetben voltak, esetleg csõdbe is mentek a nyolcvanas évek végén felhalmozott nagy adósságállományuk következtében. Az egyes tevékenységcsoportok köré szervezett kft-k a legtöbb esetben ténylegesen csökkentették a költségeket, egyrészt, mert rögtön jelentõs létszámleépítéssel éltek, másrészt, mert a veszteséges vállalkozások, ha csõdbe mentek is, nem rántották magukkal a többieket.

Ez történt a dánszentmiklósi és albertirsai Micsurinban, ahol 1997-ben a holdingban nem volt semmiféle termelés; volt olyan kft-je, amely csõdöt jelentett és jelenleg felszámolás alatt áll, mások jól mûködnek, és a szövetkezeti központ az értékesített vagyontárgyakból és a befolyt bérleti díjakból nemcsak arra volt képes, hogy teljesítse adósságszolgálatát, hanem arra is, hogy nagyarányú üzletrész-felvásárlásokkal tulajdonosként is újra megjelenhessen a térségben. Némi ügyeskedéssel még a föld jelentõs részét is sikerült részaránytulajdonban tartani, és ez, miután a megmaradó tagság között felosztották, szintén a túlélõknek kedvez, akik korszerû gyümölcsösöket telepítenek, hûtõház-rekonstrukciót terveznek, az integráció új körülmények közötti újraélesztésén gondolkodnak; õk már túl vannak a nehezén. Ugyancsak Dánszentmiklóson települt le Häberli úr szamóca-dugványokat, bogyós cserjéket és facsemetéket elõállító vegyesvállalalata.

Häberli urat, a svájci befektetõt és a Micsurin tsz-t több éves kapcsolat fûzte össze, de az átalakulás ezer gondjával küszködõ tsz-szel 1991-1992-ben nem sikerült közös vállalkozást létrehozniuk Häberliéknek. Ezért a család (a svájci anyacég egy 50 fõt foglalkoztató családi vállalkozás) úgy döntött, hogy ugyanott, ahol eddig termeltetéssel próbálkozott, zöldmezõs beruházással hozza létre közép-európai növényszaporító üzemét. Az ügyvezetõ igazgatói posztot az egyik fiú vállalta, aki két éve Dánszentmiklóson él.

Miféle helyi értékeket talált a régi üzleti kapcsolaton kívül (aminek jelentõségét középvállalkozás esetén nem lehet túlhangsúlyozni) a svájci befektetõ éppen ebben a faluban? (1) A szamóca, továbbá a bogyós növények szaporítására kiválóan alkalmas, olcsó, homokos földet, amibõl valamennyit venni is tudott 1994 júniusa, a földtörvény életbe lépése elõtt, de a bérleti díjat is nagyon méltányosnak tartotta. (2) Tudta, hogy bár iskolázatlan, de az adott feladatra képzett, mégis olcsó betanított munkások állnak itt rendelkezésére. (3) Remek forgalmi helyzetûnek találta a községet, és ez 1993-as letelepedése óta tovább javult a 405-ös út átadásával. (4) Az, hogy a Magyarországból az uniós országokba szállítandó termékekre megkapja ugyanazt a kedvezményt, mint bármely más magyar cég, szintén sokat számít Häberli úrnak, mert a termékekbõl egyelõre csak 10 százalékban részesül a magyar piac, 50 százalék Svájcban, a maradék az EU-országokban értékesül, fõleg Ausztriában. Häberli úr azt állítja, hogy nem kapott adókedvezményt, az önkormányzatnak is fizet adót, de nem sokallja. Ami (1997-ben) akadályt jelentett számára, az a magyar hitelezési rendszer, amely nem tette lehetõvé a föld értéke utáni hitelfelvételt.

Akárhogyan is, minden kétséget kizáróan, Dánszentmiklós és Albertirsa térségében a gyümölcstermesztés marad a mezõgazdaság húzóágazata, éspedig vegyes, közép- és kisüzemi formák között.

Nem látszik ilyen egyértelmûen a kibontakozás Cegléd és Nagykõrös térségében. Cegléden, Albertirsa nagyobb részén és Nagykõrösön is a holdingok ernyõi alól mindinkább kilógó gazdasági társaságok a legnagyobb földhasználók. Némelyikük csak növénytermesztéssel foglalkozik. Legtöbbször ezek a társaságok mûvelik meg azokat a földterületeket is, amelyek az állattartó telepeket üzemeltetõ kft-k "használatába" kerültek ideiglenesen, addig, ameddig a szövetkezeti központok által kötött földbérleti szerzõdések érvényben vannak. Igen éles a verseny a tsz-múltú és az új alapítású, zömmel kényszervállalkozásként létrejött gazdasági társaságok, illetve a kiválások során gépekhez jutott egyéni vállalkozók között. Albertirsán, Cegléden és az egyik nagykõrösi tsz-ben is magántulajdonba került a gépi és szállítói kapacitás túlnyomó többsége. Ami azonban egyik oldalon megkönnyebbülést jelentett a szövetkezeti központoknak ("legalább nem lopják szét a gépeket"), az a másik oldalon hiányként jelentkezett az utódszervezeteknél.

A ceglédi Kossuth csúfos történetérõl már volt szó, de nem sokkal vigasztalóbb a nyolcvanas évek második felében "egyesítéssel szanált" ceglédi "Magyar-Szovjet Barátság" és az akkor még nyereséges "Lenin" keresztezõdésébõl született "(nagy)Lenin", majd "Búzakalász" históriája sem. 1992-ben a "Búzakalász" is csõdöt jelentett, de még 1991-ben az általánydíjas szervezeti rendszer továbbfejlesztett válfajaként holding szövetkezetté alakult. Vagyonát azóta kft-k üzemeltetik. Az elsõ körben alakult kft-ket egy kivétellel megszüntették a csõdegyezség során, egy másik kft ügyvezetõje öngyilkos lett. Új korlátolt felelõsségû társaságok alakultak: az egyetlen megmaradóval együtt három a növénytermesztésre, kettõ a szarvasmarhatartásra (telepenként egy), egy a juhászatra. A tsz minden kft-ben kisebbségi tulajdonos lett, mert így nagyobb esély volt arra, hogy reorganizációs hitelt kapnak a termelõüzemekbõl megalakult gazdasági társaságok, amelyek mûködtetett eszközeik nagy részét így kivásárolhatták a szövetkezetbõl. Az általuk fizetett vételár tette lehetõvé a szövetkezet hitelállománya csõdegyezség után is fennmaradó részének (mintegy 200 millió Ft) törlesztését. Az új kft-k mögött zömmel külsõ befektetõk álltak, s bár a tsz - az újabb baj elkerülése végett - igyekezett korlátozni õket döntéseikben, az új idõk új szelei ezt már nem tették lehetõvé. A holding mûködése formálissá vált, a társaságokban - éppen a reorganizációs kivásárlások következtében - megnövekedett a magánbefektetõk tulajdoni hányada, s minden további befektetéssel csökkent a tsz részaránya, ezzel párhuzamosan befolyása is. Hasonló helyzetben vannak a nagykõrösi szövetkezeti központok: a valamikori tsz-vagyon 1992-ben megmaradt hányadát az egyik szövetkezetben 1993 óta, a másikban 1995 óta gazdasági társaságok üzemeltetik. Egyik szövetkezetben sem volt elég a reorganizációs hitel a jövedelmezõ termelés beindításához, sõt, a késõbb "holdingosodó" szövetkezet kis híján dobra került. 1994-1995 során ún. "külsõ tõkebevonásra" került sor a gazdasági társaságokban (egy budapesti és szolnoki befektetõkból álló csoport szerzett az egyik szarvasmarhatelepi kft-ben kisebbségi, a másikban többségi tulajdont), és ez vezetett a szövetkezeti tulajdoni hányad csökkenéséhez. Kevesek túlélésének a többség fizeti meg az árát, mint másutt, úgy Cegléden és Nagykõrösön is, de legalább van arra kilátás, hogy magukat életképessé küzdõ középüzemek kapaszkodjanak meg e városokban.

A 2. táblázat az árbevételek összehasonlítására is lehetõséget nyújt; az adott két év vonatkozásában a tsz-ek és utódszervezeteik lépést tudtak tartani az inflációval (181%-os árbevételnövekmény); ebben a tekintetben a Dél-Pest megyei Rt volt a legkevésbé sikeres a vizsgált szervezetek között, csak 9 százalékkal sikerült árbevételét emelnie 1994-re 1992-höz képest. Ennek nyilvánvalóan az az oka, hogy az átalakulás körüli huzavona ezt az "állami nagybirtokot" is megviselte; a kárpótlás során 7 000 hektár területet veszített (a 17 000-bõl), és válságba került egyik kulcságazata, a vetõmagtermelés is. A vetõmagtermelés vonatkozásában azóta sikeresen váltottak: fõleg a közeli és a szomszédos megyékben mûködõ nagyüzemek számára gyártanak gabona vetõmagvakat hibridkukorica helyett, amelynek elõállításához 1992 elõtt szerzõdéses partnereik szállították az alapanyagot, mert a térség nem alkalmas hibridkukorica-termelésre. Vágóhídjaik azonban nem mûködnek, szarvasmarhatelepeik közül csak egyet sikerült korszerûsíteni, gépekkel ugyan környezetükhöz képest jól felszereltek, de azért volna mit újítani ezen a téren is.

Mint említettük, az átlagosnál nagyobb arányban maradtak meg hagyományos, ágazati elven mûködõ szövetkezetek a kistérségben, fõként Abony és a tanyás falvak övezetében. Abonyban és szûk vonzáskörzetében inkább osztódással (szét- és kiválásokkal) oldották meg a tsz-ek belsõ feszültségeiket, de az újak és a megmaradó régiek is szövetkezetként alakultak újra. Itt nem elõzték meg az átalakulást önelszámoló vagy átalánydíjas megoldások, feltehetõleg ennek is szerepe volt abban, hogy az érdekeltek ragaszkodtak a szövetkezeti formához.

Nagyon különbözõ helyzetû gazdálkodó szervezetek tartoznak az "újtípusú szövetkezeti" körbe. Egy részük többé-kevésbé erõs, döntõen alaptevékenységet folytató nagyüzemként maradt talpon (az abonyi Kossuth, a kocséri és a törteli szövetkezetek). A kocséri szövetkezet több szempontból is figyelmet érdemel: csak itt maradt meg ugyanis a térségben az állattenyésztés teljes rendszerváltás elõtti vertikuma (sertés, juh, tejelõ, kettõs hasznosítású és húsmarha, utóbbi kettõ törzstenyészet), miközben a tsz által biztosított munkahelyek száma kevesebb, mint felére csökkent 1992 és 1997 között. Ebben a szövetkezetben még van üzemi konyha, ahol a szövetkezeti tagok - aktívak és nyugdíjasok egyaránt - az önköltségi ár feléért-harmadáért ebédelhetnek munkanapokon, és glédában állnak a munkagépek a gépudvaron.

Az elnök kemény, sokak szerint kíméletlen, hivatásának élõ asszony; régente ha valaki meg akarta tanulni a szarvasmarhatenyésztõi szakmát, azért ácsingózott, hogy hozzá kerülhessen, bármennyire is kellemetlen vezetõ hírében állott. Ebbõl a szövetkezetbõl csak perrel, haraggal vihetett ki értékes vagyontárgyat a kiválni szándékozó 1992-ben. Akik maradtak, hálásak, hogy maradhattak. Akik elmentek vagy a létszámleépítések nyomán munka nélkül maradtak, panaszkodnak az elszenvedett megaláztatásokért, az alacsony földbérleti díjért és az üzletrészek vételekor felajánlott méltánytalan összegek miatt; megint mások annak a kicsinek is örülnek, amit kaptak.

Más szövetkezeteknek az ipari ágazatok jelentettek áldást és átkot egyszerre: hatalmas vagyonvesztéssel járt például az egyik abonyi szövetkezetben a tejcsomagoló és sütõipari üzletágak bevezetése a kilencvenes évek elején, míg egy kisebb, piacvesztésbõl következõ megingás után a négercsók és a kapcsolódó édesipari termékek "vitték át a túlsó partra" a harmadik abonyi szövetkezetet, az Újvilágot, a kilencvenes évek közepén. Nyársapáton jószerivel csak ipari és kereskedelmi ágazatok maradtak, mert eltûnt a föld a tsz alól, már az átalakulás elsõ fordulójában. Itt mindenki kimérette a földjét, amint erre módja nyílott, lehetõleg a tanyája vagy fúrt kútja körül, ahol addig háztáji, illetve bérlet címén használhattak a tagok egy-négy hektáras "kerteket". 1993-ra mindössze 500 hektár maradt abból a 2500 hektárból, amit a tsz még 1990-ben is mûvelt. Ez akkor éppenhogy fedezte a megmaradt húsmarhaállomány (kb. 300 jószág) takarmányszükségletét. Véglegesen felszámolták a szántóföldi növénytermesztést 1995-ben; ettõl kezdve már csak 30 hektár gyepen, 61 hektár szõlõ- és 122 hektár gyümölcsös területen folyt mezõgazdasági termelés, a szarvasjószágok száma 100 alá csökkent; 1997-ben a telepet felszámolták.

Akár szövetkezetnek, akár gazdasági társaságnak, akár géppel rendelkezõ egyéni vállalkozónak az jelenti a legnagyobb gondot manapság, hogy földhöz juthasson, amelyen megtermelheti vagy megtermeltetheti a szükséges takarmányt és/vagy munkába állíthatja gépeit, illetve munkaerejét. Ebben a tekintetben megkezdõdött az igazi létharc 1996-ban, amikor az elsõ kárpótláson szerzett földek legálisan adhatóvá-vehetõvé váltak. Ez azonnal kétszeresére-háromszorosára vitte fel a földárakat a térségben. A kedvezõ termõhelyi adottságú és gazdasági fekvésû földek értéke 4000-5000 Ft-ra ugrott aranykoronánként (Cegléd, 4-es út mellett, Nagykõrös, 441-es út Kecskemét felé esõ szakasz), miközben az átlagár 1500-2000 forint mindkét város határában.

Szabályos "párviadalok" alakultak ki a vevõk között. "Mindig az orrom elõtt viszi el a doki a földeket" - panaszkodott az egyik nagykõrösi szarvasmarhatelep ügyvezetõje 1997 júniusában, akit az üzemeltetõ kft többségi tulajdonosai azzal bíztak meg, hogy vásároljon földet a nevükre. A némi bosszúsággal emlegetett személy többszörösen érdekelt volt a mezõgazdaságban: alkalmazottként dolgozott abban a kft-ben, amelyben tulajdonrészt is vásárolt 1995-ben, emellett jelentõs kiterjedésû erdõ- és szántóterületek tulajdonosa, aki földjeit bérben mûveltette. Nem õ az egyetlen, aki középbirtokosi rangot szerzett a kõrösi határban: egy-egy erdész, ügyvéd csatlakozott hozzá még évekkel ezelõtt, amikor kárpótláson vett földjeiket részaránytulajdonok felvásárlásával egészítgették ki addig-addig, míg többszáz hektáras birtokok tulajdonosaivá váltak.

1997-ben már egyre gyakrabban fordultak elõ olyan esetek is, hogy a föld - kikerülvén az értékesítési moratórium hatálya alól - gazdát cserélt, miközben a használóval kötött bérleti szerzõdés még érvényben volt. Ez azt is elõre vetítette, hogy 1998 fordulópontot jelent a térségben a földhasználati viszonyokat tekintve.

Az említett szarvasmarhatelep-vezetõ például már 1997-ben tudta, hogy a következõ évben legalább 80 hektárt elveszít abból a 450 hektáras területbõl, amelyet abban az évben bérelt a kõrösi határban, és amihez már akkor hozzá kellett bérelnie a szomszédos Lajosmizsén, hogy biztosítani tudja a megfelelõ mennyiségû és minõségû takarmányt. Így azután kettõzött erõvel igyekezett földet venni, mert tisztában volt azzal, hogy létkérdés a telep számára, hogy 500 hektár föld stabilan a rendelkezésére álljon. Ezért (is) gondot fordított arra, hogy a bérleti díjakat kifizesse a holding azoknak a tulajdonosoknak, akiknek földjét a telepet mûködtetõ kft használta, akkor is, ha a szövetkezeti központnak nem volt módja minden tulajdonossal rendezni a tartozását. A telep ugyanis 1998-ig nem közvetlenül bérelte a használatában lévõ földet a tulajdonosoktól, hanem a volt szövetkezeti központon keresztül.

1995-ben emelkedtek elõször jelentõs mértékben a földbérleti díjak. A kezdeti árfolyam (15 kg búza vagy júliusi tõzsdei ár szerinti megfelelõje) 1997-ben már csak kivételképpen volt tartható például Kocséron, ahol nem volt a tsz-nek konkurenciája azoknak a földtulajdonosoknak a körében, akik addig nem maguk fogták földjeiket mûvelés alá. (Igaz, a kocséri tsz legalább rendben megfizeti ezt az alacsony bérleti díjat, míg másutt több éves késések is elõfordulnak.) A 2000-3000 hektáron gazdálkodó szövetkezetekben általában megháromszorozódott 1995-re a földbérleti díjként kifizetett összeg és elérte a 20-30 milliós nagyságrendet. Egy Albertirsán mûködõ gazdasági társaság például 1400 hektáron kezdte meg viszonylagosan önálló életét. Akkor 800 000 Ft bérleti díjat fizetett a tulajdonosoknak. 1996-ban már csak 850 hektárt sikerült bérelnie, és a kifizetett bérleti díj a három évvel azelõttinek tízszerese, 8 millió forint volt.

Ahol jelentõs szarvasmarha-állomány maradt (Kocsér, Törtel, Jászkarajenõ, Kõröstetétlen, Cegléd), illetve az utóbbi egy-két évben a fejlesztések mellett döntöttek az átalakulás során elszenvedett veszteségek korrigálására (Nagykõrös), ott kulcskérdés a takarmány megtermelésére esélyt adó földterület biztosítása, mert ellenkezõ esetben biztos kudarcra van ítélve a vállalkozás. Az "idegenben" bérelt területek mutatják, hogy - a vagyonmegosztás és a földkárpótlás országosan alkalmazott metodikájának térségünkben is megmutatkozó súlyos következményeként - milyen nagy a földszûke a nagyobb állattartó telepek körül. A kocséri szövetkezet például 1300 hektár használatának lehetõségétõl esett el a szövetkezeti átalakulás, illetve a kárpótlás következtében. Mivel azonban nem csökkentette jelentõs mértékben állatállományát, közel 700 hektárt kénytelen bérelni a szomszédos telepü-léseken és távolabb (Szentkirály, Jászkarajenõ, Kõröstetétlen, Tószeg). Az abonyi tsz-ek a Tápióság felé terjeszkednek, a jászkarajenõi szövetkezet pedig Kõröstetétlenrõl és a szomszédos Szolnok és Bács megyei falvakból bérel területeket, öszesen 900 hektárt. A verseny mellett, amely különösen azokon a területeken heves, ahol gazdasági társaságok uralják a szántóföldi növénytermesztést, az átalakulás során osztott és kapott sebek is befolyásolják, hogy mekkora területet bérelhet saját falujában az adott tsz vagy tsz-utód.

Nemcsak a bérleti díjakat, hanem a gépi földmunkák árait is nagymértékben befolyásolja a versenyhelyzet: 20 százalék árkülönbözet is lehet a szántás, vetés, betakarítás hektáronkénti ára között, attól függõen, hogy mekkora területet kell "bemûvelni", milyen talajadottságok jellemzik az adott földdarabot, egy tagban van-e vagy kicsi darabokban stb. Az utóbbi néhány évben fõként kényszerbõl, de élve a támogatások és az adózás szabályai adta lehetõségekkel, új gépi beruházásokat is kiszorítottak magukból mind a szövetkezetek, mind a kisebb társas vállalkozások, sõt, egyéni vállalkozók is. Az új, több tízmilliós értékû gépeket, akinek van, nagy becsben tartja: rosszul elõkészített talajra nem engedi rá; vagy maga vezeti, vagy igyekszik megbízható vezetõt ráültetni, ami szintén a munkadíjak felfelé kúszását idézi elõ.

A mezõgazdaságban mûködõ nagy- és középüzemek közül a legnagyobb veszélyben azok az állattartó telepek vannak, amelyek sem saját jogon, sem tulajdonosaik jogán nem rendelkeznek földterülettel, és amelyeket gyakran még csak közvetlen szerzõdéses viszony sem fûz az általuk használt szûkös földterületek tulajdonosaihoz; az adminisztrációs ügyleteket a holdingok intézik, õk csak a bérmûvelõkkel folytatnak áralkukat az elvégzendõ munkafolyamatokról. Nem véletlen, hogy a térségben két telep is bezárásra ítéltetett: a fent említett nyársapáti az egyik, amelyet a csendes halódás jellemzett évek óta, és az albertirsai Szabadság Rt alá tartozó Karakter Kft a másik. Utóbbi az átalakulás állatorvosi lovának, a lehetséges rossz kimenetelek rémisztõ példájának tekinthetõ. Nem egyedülálló esetet példáz, hiszen a térség felfutó vállalkozásai is a "Karakter"-t mintázó, felszámolás alatt lévõ szarvasmarhatelepek állományaiból vásárolták állataikat. A vevõk rémtörténetekbe illõ tapasztalatai megegyeznek: az egyik nagykõrösi telepen pl. kilenc kiéhezett tehén pusztult el attól, hogy "halálra ették magukat", amikor egy rendes porció takarmány került elébük.

A Karakter Kft, sok más társához hasonlóan, azért született szántóföldi növénytermesztést folytató párjával együtt 1993. január 1-jén, hogy reorganizációs hitellel "kiváltsa" a tsz adósságait. Ez sikerült is, a részvénytársasággá alakuló központ fellélegezhetett, a termelést magára vállaló két kft azonban összesen 33 millió forint hitelt vett a nyakába. A térségben még ma is viszonylag korszerûnek számító tehenészeti telep (300 fríz tehén és szaporulata, tankos fejés, számítógép-vezérelte takarmányozás) ügyvezetõi 500 hektár bérletet vittek tovább a szövetkezet utódaként mûködõ rt bérleményeibõl, azonban kellõ körültekintés és fõleg készletek nélkül vágtak a gazdálkodásba. (Akkor már nem volt felsõfokú végzettségû szakember az állattenyésztésben.) Évrõl évre csak az adósságokat halmozták, míg végül a fizetési kötelezettségek a takarmánytermelés és -vásárlás elõl is elvitték a pénzt. Íme az albertirsai "Karakter-horror '97": csontsovány tehenek fekszenek télen a csupasz betonon vagy szédelegnek az istállókban és környékükön; ha lerogynak, nem bírnak többé talpra állni, ott pusztulnak. A körzet gazdajegyzõje szerint a vágóhídnak sem kellettek, pechükre jött a kergemarha kórság, ami az amúgy is gyenge piacot végképp elzárta - de ki is vett volna holstein fríz, hónapok óta éhezõ marhát, amikor a jobb sorsú, gyönyörû húsú magyar tarkák is eladhatatlanok voltak?! Néhány szerencsésebb példány tanyai gazdaságokba került, de nem elég. Ehhez nem hírdették elég hangosan õket, és nem adtak elég árkedvezményt. Az albertirsai marhák lassú, fájdalmas haláltusája arra figyelmeztet, hogy legalább a hasonló exitusok levezénylése megérdemelne némi szociális színezettel kísért állami, sõt, önkormányzati beavatkozást.

2.2 A kisüzemi mezõgazdálkodás

A vizsgált kistérség kisüzemi gazdaságainak jelenlegi szerkezete egyik részrõl a hetvenes-nyolcvanas években kialakult gyökerekkel, másik részrõl a szocializmust megelõzõ korszak agrárszerkezetével mutat rokonságot, annak ellenére, hogy nem beszélhetünk a tanyai gazdaságok nagymértékû újraéledésérõl. Valamelyes feléledés azonban tapasztalható, még ha sokszor kényszer szülte is a gazdálkodás bõvítését. Erre lehetõséget adott a kárpótlási törvény tanyás vidékeken érvényben lévõ külön rendelkezése, hogy ti. a kárpótlási területeket lehetõség szerint a tanyák körül kellett kimérni. Ugyanez vonatkozott a részarányföldekre is. Konfliktust csak az okozott, ha két pályázó volt egy tanyára: az eredeti tulajdonos, általában 30-50 hektár visszaváltására jogosító kárpótlási jeggyel, és a tanya aktuális lakója, rendszerint tsz-dolgozó, legfeljebb 2-5 hektárt érõ "tagi" részaránnyal.

Mára a kárpótlás során kialakult sebek nagyjából behegedtek, s bár átfogó felmérési eredményekkel nem tudjuk igazolni, az interjúkból és a kérdõívekbõl származó adatok alapján az a benyomásunk, hogy a kisüzemi gazdaságoknak is kialakulóban van egy megerõsödõ rétege. Ide kell sorolnunk azokat a "farm tanya"-ként mûködõ üzemeket (180 tanya), amelyekrõl az önkormányzati kérdõívek tudósítanak, és amelyek általában legalább 40 hektár földterülettel, jelentõs állatállománnyal üzemelnek. A tanyák körüli föld az esetek túlnyomó többségében a tanyatulajdonosoké.

Tizenhét, fõleg nagykõrösi tanyasi gazdaságban jártunk. Megismertünk 120 hektáras saját területen dolgozó, zömmel birka- és sertéstartásra specializálódott tanyás gazdaságot Nagykõrösön, körülbelül ugyanekkora földet mûvelõ, de tehéntartó gazdát ugyanebben a városban; láttunk impozáns tanyai üzemeket többszáz hektáras háttérrel, jószágállománnyal Kocséron, interjút azonban a tanyás bérlõként alkalmazott erdélyi házaspártól nem kaptunk (budakeszi illetõségû a gazda); beszélgettünk egy harmincas tehénállománnyal rendelkezõ, Csemõn mûködõ, ceglédi szerencsepróbálóval, akinek állománya nyolc év alatt nõtt ekkorára; találkoztunk elõzõ életformájától a tanyára, állatai közé menekülõ asszonnyal, aki 20 tehenet tart; a "szerzés", az õsök életformája vagy a tanyasi idill iránt elkötelezett módos mezõvárosi polgárokkal, akik birtokaikba "tanyásokat ültetnek", amolyan régi, mezõvárosias módon. Olyanokat is megkérdeztünk, akik afféle kis és arányos vegyes termékszerkezetû tanyasi gazdaságot mûködtettek szeretetbõl és szükségbõl (6-10 hektáron kettõ, négy vagy éppen nyolc tehénnel, két kocával, baromfiakkal), és olyanokat is, akik idõs korukra csak azért vették körül magukat jószággal - nem túl sokkal -, mert megszokták, hogy állandóan tevékenykednek és persze a megtermelt élelemre, a kevéske jövedelemkiegészítésre is szükségük van kevés nyugdíjuk mellett. Végül találkoztunk olyanokkal is, akik egyetlen tehenet is érdemesnek tartottak tartani, hiszen a férfi keveset keresett, az asszony két gyerekkel munkanélküli volt, s szívesen mérte szét, sõt vitte házhoz a tejet a tanyavilágban.

Az, hogy ezek a gazdaságok éltek 1997-ben és eltartottak legalább egy családot, de alkalmasint még további egy-két, idénymunkára felfogadott alkalmazottat, önmagában érték. Nagykõrös és Cegléd munkaügyi központjaiban hangsúllyal szóltak arról a kirendeltségvezetõk, hogy a szövetkezeti átalakulás során felszabaduló munkaerõ nem jelentett a kirendeltségekben nagyobb nyomást, mert jó részét (nagy valószínûséggel) felszívták a mezõgazdasági társas vállalkozások és a kisüzemek. Az is érték, hogy a mûködõ tanyákat nem az enyészet, a pusztulás atmoszférája lengi körül: sok közülük teljes komforttal, telefonnal ellátott, kényelmes otthon, tájba illõ, szép látvány.

Ugyanakkor sérülékenyek a tanyán gazdálkodók. Túl azon, hogy közülük csak kevesen tartanak ott, hogy apránkénti beruházásaikhoz támogatást kapjanak; ha földjük van is elég a jószágok eltartására, gépekkel már nemigen vannak felszerelve, így drága szolgáltatásokra szorulnak, és emellett kiszolgáltatottak olyan, ma már úrinak számító huncutságoknak, mint az anyaállatok vemhesítése (mert nem mindegy, hogy öt vagy 10 malac születik egy alomban), nem beszélve a piacról és a gazdálkodás feltételeinek szigorodásáról (számlaadási kötelezettség, regisztráció).

A kistermelõi gazdaságok sérülékenysége jelentõs mértékben csökkenthetõ volna a szolgáltatók részérõl nyújtott tisztességes tájékoztatással és lelkiismeretesen elvégzett szakmai munkával, ami legfeljebb óhajként, de nem reális elvárásként fogalmazódhat meg a kapitalizmus térnyerésének jelenlegi szakaszában. Az is baj, hogy ez a réteg nehezen szervezhetõ, ráadásul a megalakult gazdaszövetségeket ellentétes elõjelû politikai nézetek tagolják, így e szervezetek tájékoztató, a gazdákat kooperációra serkentõ funkciói nem vagy csak töredékesen érvényesülhetnek. Az érintett önkormányzatok pedig az eddigiekben nem tudták/akarták magukra vállalni annak a felelõsségét, hogy a tanyán gazdálkodók megfelõ információhoz és szolgáltatásokhoz juthassanak. Pedig legkésõbb az uniós csatlakozáskor az összes kisüzemi gazdálkodót átfogóan érintik és veszélyeztetik majd azok a minõségi elõírások, amelyek várhatóan bevezetésre kerülnek.

A jelentõsebb kisüzemi mezõgazdálkodásnak körzeti szinten csak egyik válfaját jelenti a tanyás gazdálkodás; a nem vagy csak részlegesen tanyákon zajló fóliás kertészkedés, a szántóföldi zöldségtermesztés, továbbá a városokat/falvakat övezõ hobbi-kertektõl a "szövetkezetszerûen" telepített ültetvényekig terjedõ szõlõ- és gyümölcskertészetek hálózata mind-mind ebbe a körbe tartozik.

Megváltozott formában ugyan, de Nagykõrösön visszaépült a város körüli öntözött kertek övezete: több mint 600 hektáron háromezer, "hobbi"-nak becézett zártkertben termelnek a nagykõrösiek zöldséget és gyümölcsöt igen nagy mennyiségben. Cegléden az "Öregszõlõk" területén ugyancsak osztottak hobbi-kerteket a hetvenes években; itt és az új telepítésû szõlõk övezetében jelentõs kistermelés folyik. A szántóföldi zöldségtermesztés Nyársapáton és Kocséron is számottevõ volt, míg az "elmaradott falugyûrû" másik két településén, Csemõn és Mikebudán az állattartás nagyobb jelentõségû maradt a kisgazdaságokban. Szarvasjószágot a csemõiek a Nagykõrös felé esõ határrészekben tartanak, Nagykõrösre viszik a tejet, a Cegléddel határos területeket pedig szõlõskertek uralják - mint régen, most is fõleg ceglédieké. Ugyancsak az állattartás (szarvasmarha, sertés) dominanciája jellemezte a mezõgazdasági második gazdálkodást Abony, Jászkarajenõ és Kõröstetétlen térségében, Albertirsa és Dánszent-miklós mikrotérsége a gyümölcstermesztésrõl volt és maradt nevezetes.

A kisüzemi gazdaságok mindenekelõtt a piacnak vannak kiszolgáltatva. A térségben lévõ élelmiszeripari vállalatok igen alacsony áron veszik a kisüzemi árut, legyen szó tejrõl, paradicsomról, uborkáról, hogy csak a leggyakrabban elõforduló termékeket hozzuk szóba. A nagyobb és a mozgékonyabb paradicsom-, uborka-, sárgarépa- és burgonyatermelõk kisebb részben a szolnoki és a kecskeméti piacokra, nagyobbrészt a budapesti nagybani piacra, illetve vecsési savanyítóknak szállítanak, mert, amint az egyik nagytermelõ fogalmazott: "kicsordul az ember könnye, ha már a Konzervgyár felvásárlótelepére kell vinni a paradicsomot!". Paradicsomból, uborkából és gyümölcsökbõl exportra is kerül a térségbõl. A gyümölcs Nyugat-Európában is piacra talál, paradicsom-szállítmányok eddig a balti államokba mentek, de Horvátország és Szlovénia is reményteli piaci lehetõséget jelenthet a térség termelõi számára. A balkáni háborúk után most békeidõben is fõleg a volt Jugoszlávia országaiban találnak (fekete) piacot az itthon eladhatatlan (fõleg kisüzemekbõl származó) marhák, esetenként a sertések, birkák.
 

Zárszó

Agrárgazdaság és vidékfejlesztés kapcsolatáról gondolkodva az Abony-Cegléd-Nagykõrös térségében tapasztalt fejlemények arra hívják fel a figyelmet, hogy város és vidék, város és falu mechanikus szembeállítása, amely egyébként soha nem volt helyeselhetõ gyakorlat, az átalakulás hektikus mozgásokkal kísért idõszakában végképp elfogadhatatlan: vannak falvakat és kisvárosokat is magukba foglaló urbánus övezetek, amelyekben az agrárgazdaság jelentõsége már a rendszerváltás elõtt is csak formális volt, és fordítva: vannak olyan városi terek - ilyen a bemutatott kistérség is -, amelyek "vidékisége" nem vonható kétségbe. Ezekben a régiókban az élelmiszergazdaság - a szûk értelemben vett mezõgazdaságon kívül ide értve a felvásárlói és feldolgozói köröket is - szerepe általában igen jelentõs. Az itt tárgyalt régióban például a mezõgazdaság a térség gazdaságának talapzatát képezi; központi helyet foglal el az ott élõk tudáskészletében, megélhetésében, családi stratégiáiban, függetlenül attól, hogy az érdekeltek falvakban, kisebb vagy nagyobb lélekszámú mezõvárosokban élnek-e. Ebben a térségben az agrárgazdaság fejlesztése a vidékfejlesztés egyik kulcskérdése, de annak mikéntje a helyi, kistérségi (gazdaság-, társadalom- és település-) szerkezet térbeli aspektusokra is figyelmezõ, pontos megértését kívánja, valamint a több forrásból allokált támogatások ennek megfelelõ differenciálását különbözõ célcsoportok között.

Igaz ugyan, hogy a rendszerváltozás óta radikálisan csökkent a mezõgazdaság szerepe mind a foglalkoztatásban, mind a megtermelt GDP vonatkozásában, saját kutatásaink és az utóbbi évek más vizsgálati eredményeinek ismeretében (könösen: Diebel-Szarvák 1997; Hantó-Oberschall 1997; Harcsa-Kovách 1996; Laki 1997a; 1997b; Spéter 1997; Süli-Baranyi 1995) is hangsúlyt érdemel, hogy a megélhetésért, illetve jövedelemkiegészítõ célzattal egyéni vagy családi szinten mûvelt kistermelés fontossága megnõtt a rendszerváltás óta, azokon a vidékeken, ahol nem sikerült úrrá lenni a strukturális válságon. Ezeken a területeken az agrárgazdaságnak eme önellátó, törpeüzemi formája középtávon biztosan fennmarad, és mint ilyen (azaz piaci szférán kívüli) szorul támogatásra.

Az önellátó és csak maradványt piacra szállító gazdaságok térnyerése egy polarizációs folyamat többségi oldalát képezi. Ugyanazon folyamat kisebbségi oldalán a tulajdonképpeni agrárvállalkozások megerõsödése és számbeli növekedése áll akár az egyéni⁸, akár a társas vállalkozók vonatkozásában⁹. E folyamat hátterében a késõ-szocialista évek integrációs rendszereinek felbomlása munkál egyrészrõl, a megélhetés kényszere másrészrõl. A bemutatott, Budapesttõl mindössze 100-120 km-re elhelyezkedõ, régióközpontok árnyékában lévõ kistérségben a kistermelés többezer családnak nyújt megélhetést - igaz, csekély állami jövedelmek mellett (rokkantsági és öregségi nyugdíjak, munkanélküli segély stb.) -, akárcsak az Alföld nagy részén, az észak-magyarországi régióban, és foltokban a Dunántúlon is. Ezért, jóllehet az érintettek kétségkívül a gazdaság "fekete", illetve "szürke" szféráiban mûködnek beszállítói, szolgáltatói és részben piaci kapcsolataikkal együtt, nagyobb társadalmi konfliktusok gerjesztését elkerülõ "civilizálásuk", regisztráció és adóztatás alá vonásuk csak a legnagyobb óvatossággal, alternatív foglalkoztatási lehetõségek birtokában képzelhetõ el.
 

Jegyzetek

1. Bihari Zsuzsanna, Kovács Katalin, Váradi Mónika.

2. Az OKTK finanszírozta (742/94) 1993-1994-ben 40 Pest megyei szövetkezetben folytatott kutatásunkat. E szövetkezetekben a gazdálkodás és a tulajdonszerkezet öt évre visszamenõ vizsgálatára került sor kérdõívek és a vezetõkkel készített interjúk segítségével. A részben akkor, részben elõzõ munkáink során megismert szövetkezetek közül az alábbi települések (volt) szövetkezeteinek átalakulási folyamatát követjük azóta is figyelemmel: Kiskunlacháza (Kiskun, Pereg, Petõfi), Nagynyárád (Faluszövetkezet), Nagykõrös (Toldi, Arany), Ráckeve (Dunakeve, Keve, Kevefrukt, Aranykalász), Tök (Egyetértés). Az 1995-1997 között végzett kutatásokat az OTKA (T018341) és a CEU (481/1994) támogatta. A "Dél-Pest Megye" kistérségi társulás rendelte meg azt a kistérségfejlesztési koncepciót, amelynek keretében a PESTTERV KFT alvállalkozóiként teljeskörû vizsgálatot folytattunk a térség nagyüzemi utódszervezeteiben és önkormányzataiban.

3. A kettõs könyvvitelt vezetõ társas vállalkozások üzemsoros adatait Bihari Zsuzsanna dolgozta fel.

4. A vitathatóság arra vonatkozik, hogy például a kft-kben, különösen családiasan kicsiny változataikban, nagyobb lehetõség nyílik a jövedelmek nem bér formájú kivételére, továbbá fekete munka alkalmazására, mint a szövetkezetekben és a részvénytársaságokban. Ennek is nyilvánvaló szerepe van abban, hogy a kft-k költségszerkezetében a bérköltség csak feleakkora, mint a másik két szervezeti típusban.

5. Az állam többségi tulajdonos maradt 26 volt állami gazdaságban, de azokban a volt üzemszervezetekben is jelentõs maradhatott az állami tulajdon részaránya, amelyek a decentralizált privatizáció során értékesítésre kerültek.

6. A gyümölcsösök, a kert és a mûvelés alól kivett területek összehasonlító vizsgálatát a rendelkezésünkre álló adatok nem teszik lehetõvé. Ez hosszabb földhivatali kutakodást igényelne a mûvelési ágak összeírásával kapcsolatos rendeletek módosítása miatt, illetve a különbözõ aggregátumokban közölt adatok következtében.

7. Mivel van olyan település, ahol csupán egyetlen gazdálkodó szervezet mûködött, s így adatai beazonosíthatóak, csak az összevont adatokat közöljük. Az elemzésben mindazonáltal utalunk a gazdálkodók típusai szerint megmutatkozó különbségekre.

8. Harcsa és Kovách vizsgálatai rámutattak, hogy 9,6 százalékról 21,4 százalékra nõtt a szabadpiaci integráltságú kisüzemek aránya 1982 és 1994 között.

9. Lásd az I. fejezetet, továbbá Harcsa-Kovách-Szelényi 1994; Hantó-Oberschall 1997; Bihari et al. 1996.
 

Hivatkozások

Bihari Zsuzsanna-Kovács Katalin-Váradi Mónika 1993. A mezõgazdasági nagyüzemek átalakulása a dél-pesti agglomerációban. Társadalomkutatás, 3, 30-45.

- - - 1996. Pest megyei közelképek a szövetkezeti átalakulásról. Tér és Társadalom, 4, 139-152.

- - -1996. The Transition in Hungarian Agriculture 1990-1993 General Tendencies, Background Factors and the Case of "Golden Age". In: Ray Abrahams (ed.) After Socialism: Land Reform and Social Change in Eastern Europe. Oxford: Berghahn Books, Providence 51-85.

Diebel Andrea-Szarvák Tibor 1997. A rendszerváltás vesztesei. In: Kovács T. (szerk.) A fenntartható mezõgazdaságtól a vidékfejlesztésig. Pécs: MTA RKK, 314-322.

Hantó Zsuzsa-Anthony Oberschall 1997. A piacgazdaság születése: A magyar mezõgazdaság a szocializmus után. In: Kárpáti Zoltán (szerk.) Társadalmi és területi folyamatok az 1990-es évek Magyarországán. Budapest: MTA Társadalmi Konfliktusok Kutató Központja

Harcsa István-Kovách Imre 1996. Farmerek és mezõgazdasági vállalkozók. In: Andorka et al. (szerk.) Társadalmi riport 1996. Budapest: TÁRKI-Századvég, 104-135.

Harcsa István-Kovách Imre-Szelényi Iván 1994. A posztszocialista átalakulási válság a mezõgazdaságban és a falusi társadalomban. Szociológiai Szemle, 3, 15-45.

Kovács Csaba 1993. A mezõgazdasági termelés szervezeti struktúrája és jövedelmezõsége tájkörzetenként. In: Kovács K. (szerk.) Település, gazdaság, igazgatás a térben. Pécs: MTA RKK, 223-247.

Kovács Katalin 1992. Le combinat agricole de Boly. La cooperative "Kossuth", village Boly. La cooperative speciale "Népfront", commune de Jakabszállás. In: M. C. Maurel (eds.) Les decollectivisations en Europe Centrale. Espace Rural 30, décembre 1992, 113-139, 169-223.

- 1997. The Re-birth of a Co-operative. Kézirat. Budapest

Kovács Katalin (Bihari Zsuzsanna és Váradi Mónika közremûködésével) 1995. Az agrárgazdaság átalakulásának térségi összefüggései. Kézirat. Budapest: MTA RKK

Kovács Katalin-Váradi Mónika 1995. Szereplõk és kapcsolatrendszerek egy alföldi mezõváros agrártársadalmában. Szociológiai Szemle, 4, 131-147.

- - 1997. Ketten egy hajóban vagy együtt két hajóban? In: Kovács T. (szerk.) A fenntartható mezõgazdaságtól a vidékfejlesztésig. Pécs: MTA RKK, 377-386.

Kovács Teréz 1997. A vidékfejlesztés problémái és feladatai. In: Kovács T. (szerk.) A fenntartható mezõgazdaságtól a vidékfejlesztésig. Pécs: MTA RKK ,19-27.

Laki László 1997a A háztájizás tegnap és ma. Szociológiai Szemle, 1, 39-63.

- 1997b A magyar fejlõdés sajátszerûségeinek néhány vonása. Szociológiai Szemle, 3, 67-93.

Spéter Zsolt 1997. Háztartások egy kistérségben. Szociológiai Szemle, 1, 5-39.

Süli Zakar István-Baranyi Béla 1995. A vállalkozásépítés szerepe az Alföld mezõgazdaságában. In: Kovács T. (szerk.) A fenntartható mezõgazdaságtól a vidékfejlesztésig. Pécs: MTA RKK, 159-168.