A nem házas születések egyikét jelentik azoknak a demográfiai jelenségeknek, amelyek száma és aránya évszázadunk második felében, különösen pedig a kilencvenes években Európa-szerte, de Magyarországon is talán a leggyorsabban növekedett.

Elõfordulási gyakorisága hazánkban hosszú évtizedeken keresztül alacsony volt, az összes gyermekszületésnek mindössze 5-6 százalékát jelentette. A változás a nyolcvanas évek elején-közepén kezdõdött el. Az arányszám a kilencvenes évektõl dinamikus növekedésnek indult, az elmúlt évben pedig az összes születésnek már mintegy egynegyede származott nem házas családi állapotú anyáktól. Mögötte egyértelmûen az élettársi kapcsolatok terjedése áll. Ez azt jelenti, hogy a családi életforma hazánkban is - Európa számos országához hasonlóan - elindult a változások útján. Iránta a társadalom nem lehet közömbös. Mai ismereteink szerint az élettársi kapcsolatok bomlékonyabbak, mint a házasságok, ezért nagyobb az esélye annak, hogy gyermekszülés után ún. egyszülõs családok alakuljanak ki, ami a családpolitika fokozott figyelmét igényli. De a tartós, megalapozott élettársi közösségek esetében is felmerülhetnek olyan, a szülõk és a gyermekek egzisztenciális helyzetét nehezítõ körülmények, amelyek pedig éppenséggel a családjog számára jelenthetnek újszerû feladatokat. Mindezek a problémák már a kilencvenes évek elején arra ösztönöztek bennünket, hogy a házasságon kívüli gyermekszülések alakulásának átfogó, mélyebb kutatására tegyünk javaslatot, olyan kutatásra, amelynek során az országos statisztikai adatok elemzése mellett érdeklõdésünket az érintett anyák döntési motívumainak, attitûdjeinek vizsgálatára is kiterjeszthetjük. Ezt a célt végül is 1995-1998 között egy OTKA-pályázat keretében sikerült megvalósítani.
 

Európai kitekintés

A házasságon kívüli születések emelkedõ trendje hazánkban a tradicionális családi életforma, értékrend változására utal, de nemzetközi viszonylatban ezt nem tekinthetjük új vagy rendkívüli jelenségnek. Az európai országok többségében az illegitim születési arány mind abszolút nagyságát, mind növekedési ütemét tekintve meghaladja a magyarországi szintet.

1. ábra
Házasságon kívüli születések az összes születések százalékában

Forrás: Európatanács (1996)

Országnév-jelölések az 1. ábrában (és a következõkben)

POL:	Lengyelország	GERe:	Kelet-Németország	NOR:	Norvégia
LITH:	Litvánia	SLO:	Szlovákia	AUS:	Ausztria
HUN:	Magyarország	EST:	Észtország	NZL:	Új-Zéland
ITA:	Olaszország	UK:	Egyesült Királyság	NETH:	Hollandia
SPA:	Spanyolország	GERw:	Nyugat-Németország	FRA:	Franciaország
BEL:	Belgium	CAN:	Kanada	FIN:	Finnország
LAT:	Lettország	SWI:	Svájc	SWE:	Svédország

A grafikonból kitûnik, hogy Magyarország a házasságon kívüli születések számottevõ emelkedése ellenére is - európai viszonylatban - még mindig az alacsony értéket prezentáló országok kategóriájába tartozik. Házasságon kívüli születések legnagyobb arányban Svédországban és Norvégiában fordulnak elõ, ahol az összes élveszületések 50-60 százalékát jelentik. Különösen Norvégia esetében érdemes felfigyelni az 1980 és 1994 között bekövetkezett növekedésre, ami a nem házasságból történõ születések több mint háromszoros emelkedését mutatja.

Figyelemre méltó a balti államok népesedési magatartásában mutatkozó különbség is. Észtországban a házasságon kívüli gyermekvállalás a skandináv országokra jellemzõ magas gyakorisággal fordul elõ, ellenben a szomszédos, azonos történelmi múlttal és kultúrával rendelkezõ Litvániában a nem házas gyermekvállalás kifejezetten alacsonynak, Lettországban közepes mértékûnek nevezhetõ. A három ország közötti eltérés nem a rendszerváltozás hatására alakult ki, a különbség hasonló arányban már 1980-ban is jelen volt.

Szembetûnõ az eltérés Németország keleti és nyugati területei között is. A volt NDK-ban a szociálpolitikai kedvezményekre visszavezethetõen a házasságon kívüli szülések aránya már a hetvenes, nyolcvanas években is kiugróan magas volt, s az újraegyesítést követõen ez a tendencia inkább erõsödött, semmint mérséklõdött. A keletnémet területen a házasságon kívüli születések 45 százalék körüli aránya mintegy két és félszerese a nyugatnémet értékeknek. Tehát amíg Nyugat-Németországban korábban és most is viszonylag ritka a házasságon kívüli gyermekvállalás, addig az ország keleti tartományaiban csaknem minden második gyermek nem házas kapcsolatból jön a világra.

A növekedés dinamikáját tekintve külön ki kell emelni Franciaországot, ahol a vizsgált periódus alatt igen nagy mértékû, mintegy négyszeres növekedés következett be a házasságon kívüli szülések arányában, elõfordulási gyakoriságában.

Az európai átlaghoz képest alacsony illegitim termékenységet mutató országok között a közös vonást, a népesedési magatartás közös okát keresve megkockáztatható, hogy a magyarázat a vallásnak az adott országok társadalmi értékrendjében játszott szerepében keresendõ. Az e csoportba tartozó országok egy részében - Lengyelország, Olaszország, Spanyolország - a katolikus vallásnak napjainkban is meghatározó befolyása van, míg más országokban - Svájc, Hollandia - a protestáns etika értékrendformáló szerepe jellemezõ. Szociológiai-demográfiai kutatások tanúsága szerint valójában Magyarország is azon országok közé sorolható, ahol a népesedési magatartást tradicionális, közvetve valláserkölcsi értékek alakítják, befolyásolják.

A házasságon kívüli születések vizsgálatánál a trend erõsödésébõl levonandó következtetések, megállapítások megítélésénél fontos elemzési szempont a nem házas kapcsolat jellegének, intenzitásának vizsgálata. A megszületett gyermek szempontjából vizsgálva a kérdést nyilvánvalóan nem mindegy, hogy szülei ha nem is házasságban, de szoros élettársi kapcsolatban együtt élnek, mint ha az anya egyedülállóként hozza világra, apa nélkül neveli. Ezzel összefüggésben további kérdés, hogy a házasságon kívüli születések megnövekedett aránya milyen mértékben vezethetõ vissza a házasságkötés nélküli együttélések Európa-szerte terjedõ gyakorlatára. Vagyis azért születik-e egyre több gyermek házasságon kívül, mert a szülõk együtt élnek ugyan, de nem legalizálják kapcsolatukat, vagy a növekedés a mindennemû tartós párkapcsolatot elutasító magatartás terjedésére, az individualizáció térnyerésére vezethetõ vissza. Közelebb kerülünk a kérdés megválaszolásához, ha megnézzük, hogy az összes házasságon kívül született gyermekbõl az elsõ gyermekek milyen arányban származnak a szülõk tartós együttélésébõl, élettársi kapcsolatából (lásd a 2. ábrát).

A 2. ábra adatainak összevetése az 1-ével érdekes következtetések levonására ad alkalmat. Láttuk, hogy Svédországban és Észtországban igen magas a házasságon kívüli születések aránya, de az is megállapítható, hogy ezen születések 80-90 százalékos arányban valójában házasság jellegû kapcsolatokból, a szülõk tartós együttélésébõl származnak. Az ugyancsak magas illegitim termékenységet mutató Norvégia esetében ez az arány - különösen az idõsebb korosztályok esetében - már korántsem ilyen magas: a 35-39 évesek csupán egynegyede élt élettársi kapcsolatban elsõ gyermeke megszületésekor, bár tény, hogy a fiatalabb korosztályok esetében ez az arány már 65-70 százalékos volt. Magas házasságon kívüli termékenység jellemzõ Németország keleti régiójára is, ehhez azonban kevés élettársi kapcsolatból történõ gyermekvállalás társul. A 35-39 éves anyák 80 százaléka, a fiatalabbak (25-29 évesek) mintegy 60 százaléka egyedülálló anyaként hozza világra elsõ gyermekét. Ebbõl a szempontból nem tapasztalható eltérés a keleti és nyugati régióban élõ német nõk magatartása között; mindkét csoportnál az egyedülálló anyaság - tudatos vagy kényszerû - vállalása dominál, azzal az el nem hanyagolható különbséggel, hogy a házasságon kívüli szülés a nyugatnémet területeken viszonylag ritka, míg a keletnémet nõk körében viszonylag gyakori jelenség.

2. ábra
Élettársi kapcsolatból született elsõ gyermek aránya az összes házasságon kívüli születésekhez viszonyítva

Forrás: Klijzing és Macura, az 1997 októberében, Kínában megtartott IUSSP konferencián elhangzott elõadás. (Kézirat)

Külön ki kell emelni Franciaországot, ahol a házasságon kívüli születések számottevõ növekedésével párhuzamosan a fiatalabb korosztály körében éppen hogy csökkent az élettársi kapcsolatból történõ gyermekvállalás, más szóval a házasságon kívüli szülések emelkedése döntõen a ténylegesen egyedülálló anyák gyermekvállalásainak növekedésére vezethetõ vissza.

Az európai viszonylatban alacsony illegitim termékenységet mutató országokban a gyermekek többsége, de legalább fele élettársi kapcsolatban élõ szülõktõl származik. Különösen igaz ez az állítás a fiatalabb korosztályok esetében. Belgiumban és Hollandiában ez az arány a 25-29 évesek esetében 70-75 százalékos, és nem sokkal alacsonyabb az idõsebb korosztálynál sem. Magyarország a nõi népesség gyermekvállalási magatartását tekintve a "közepes" csoportba tartozik. A fiatalabb korosztály az átlagot meghaladó (60% körüli) arányban élettársi kapcsolatból vállal gyermeket, míg az idõsebbek esetében az egyedülálló státus dominál.

Látható tehát, hogy a házasságon kívüli szülések egyre nagyobb arányban származnak együtt élõ pároktól, vagyis a házasságon kívüli születések növekedése részben az élettársi kapcsolatok gyakoribbá válására vezethetõ vissza. Az 1993. évi Európai Termékenységi- és Családtervezési vizsgálat kiterjedt az együttélésekre is, részben a felvétel idõpontjában fennálló összes párkapcsolaton belül képviselt részarányát illetõen, részben azt vizsgálva, hogy a fiatal, 25 éves generáció elsõ tartós párkapcsolata házasság vagy házasságon kívüli együttélés volt-e.

A 3. ábrából kitûnik, hogy a párok együttélési szokásaiban tíz év alatt lényeges változás következett be. A házasság nélküli együttélés valamennyi ország esetében számottevõ emelkedést mutatott, de az élettársi kapcsolatok gyakorisága és növekedési üteme tekintetében az országok közötti eltérések jelentõsnek minõsíthetõk. Lengyelországban, Litvániában, Magyarországon, Olaszországban és Spanyolországban a párok túlnyomó többsége házasságban él, élettársi együttélés ezekben az országokban mind az idõsebb, mind a fiatalabb korosztály esetében viszonylag ritkán fordul elõ. Külön ki kell emelni Lengyelországot az egy-két százalék körüli együttélési gyakorisággal, amely a fiatalabb korcsoportok esetében sem mutat emelkedést. Magyarország is az erõsen házasság-orientált országok csoportjába tartozik, viszonylag alacsony az élettársi kapcsolatban élõk aránya, és az együttélési gyakoriság körülbelül azonos a fiatalabb és az idõsebb korosztályoknál.

Valamennyi vizsgált ország esetében megállapítható, hogy a fiatalabb korosztályok lényegesen nagyobb gyakorisággal választják az élettársi kapcsolatot együttélésük kezdetének, mint a házasságot; a két korcsoport közötti eltérés öt-hatszorosra is tehetõ, még Svédországban is mintegy két és félszeres. A különbség azonban nemcsak a két generáció eltérõ életformaváltozására vezethetõ vissza, hanem arra a statisztikai és kutatási adatokkal bizonyított tényre, hogy a fiatalabb éveikben "csak" együtt élõ párok a késõbbiekben - gyermekük társadalmi, iskolai beilleszkedése miatt, vagy további gyermek születése elõtt - mégiscsak házasságot kötnek. Az élettársi kapcsolatokat legnagyobb mértékben - még a skandináv országok között is - a svéd társadalom tolerálja, mégis az együttélések jelentõs része Svédországban is házassággá alakul, s a második, harmadik gyermekek túlnyomó többsége már házasságban élõ szülõktõl jön világra.

3. ábra
Élettársi kapcsolatban élõk aránya

Forrás: Klijzing és Macura (1997)

A 3. ábra az élettársi kapcsolatok gyakoriságát és ezen életforma idõbeni változását, a generációk eltérõ magatartását éppen a fentiekben említett zavaró körülmények miatt csak nagyon nyersen tükrözi. Árnyaltabb képet kapunk, ha az elsõ tartós párkapcsolatok jellegét vizsgáljuk, nevezetesen, hogy a vizsgált nõk 25 éves korukban házasságban vagy élettársi kapcsolatban éltek-e.

A 3. és 4. ábrát összehasonlítva számos eltérés és számos hasonlóság állapítható meg. Eltérés mutatkozik az együttélések gyakorisága tekintetében. A nõk jelentõs része - akkor is, ha a késõbbiekben házasságot köt - elsõ párkapcsolatban az együttélést választja. Bár ez az életforma-választás a fiatalabb korosztályok esetében gyakoribb, mint tíz évvel korábban volt, de a két generáció közötti eltérés nagyságrendileg kisebb, mint az a 3. ábrán a jelenleg élettársi kapcsolatban élõk esetében látható. Az élettársi kapcsolatok elõfordulási gyakorisága szerint mindkét ábrában megkülönböztethetjük az alacsony, közepes és magas frekvenciájú országok csoportját. Az így kialakult csoportokba mindkét vizsgálati szempont szerint ugyanazok az országok tartoznak, vagyis ahol alacsony az aktuálisan együttélõk aránya, azokban az országokban - európai viszonylatban - alacsony azok aránya is, akik elsõ párkapcsolatként nem a házasságot, hanem az együttélést választották.

4. ábra
A 25 éves korban élettársi kapcsolatban élõ nõk aránya a házasságban és élettársi kapcsolatban élõkhöz viszonyítva

Forrás: Klijzing és Macura (1997)

Magyarország Lengyelországgal, Olaszországgal, Spanyolországgal, Litvániával és Belgiummal együtt ezen alacsony frekvenciájú országok csoportjába tartozik. Bár az együttélést választó fiatal nõk aránya tíz év alatt mintegy hétszeresére nõtt, de a házasságkötés preferálása még mindig elvitathatatlan, hiszen 70 százalékos a házasságkötés választása a nem házasságban történõ együttélés 30 százalékos arányával szemben.

Svédországban és - újabban - Franciaországban szinte mindenki elsõ együttélésként az élettársi kapcsolatot választja. Ez a gyakorlat Svédországban az idõsebb, 35-39 éves nõi népesség esetén is általános volt, vagyis az utóbbi tíz évben számottevõ magatartásváltozás nem következett be. Ezzel szemben Franciaországban tíz évvel ezelõtt korántsem volt annyira kizárólagos a házasságkötés nélküli együttélés, mint az a mai fiatalok körében tapasztalható. Ha nem is a svédországi mértékben, de az észak- és nyugat-európai országokban meghatározó életformává vált a fiatalm 25-29 éves nõk körében az élettársi kapcsolat. Az igen magas, 80 százalék körüli arány mögött az esetek többségében a próbaházasság igénye és gyakorlata húzódik meg, mint ahogy azt a kutatási tapasztalatok és a 3. ábra adatai bizonyítják. Más szóval, az esetek többségében nem a házasság elutasításával, csak idõleges elhalasztásával állunk szemben. Németországban és Svájcban a házasságon kívül született elsõ gyermekek alacsony aránya azt bizonyítja, hogy a házasságok többsége már az elsõ gyermek születése elõtt megköttetik, míg más országokban - például Hollandiában - a kapcsolat törvényesítésére csak késõbbi gyermek születésekor kerül sor. Országonként eltérõ arányban, de nem jelentéktelen azon együttélések aránya sem, amibõl soha nem lesz házasság.
 

Magyarországi helyzetkép

A házasságon kívüli születési arány Magyarországon az utóbbi néhány évben erõteljes emelkedést mutat.

Az 1900-as évek elején a házasságon kívüli születések aránya Magyarországon 9,4 százalék volt, ami akkoriban nemzetközi összehasonlításban magasnak volt nevezhetõ (Svédországban 13,6%, Ausztriában 12,4% volt); az európai országok többségében lényegesen ritkábban fordult elõ, hogy a gyermekek nem házasságból jöttek világra. Az elsõ világháború végén 11,8 százalékkal (1918) tetõzött, majd megkezdõdött a csökkenés, és a két világháború között az illegitim születési arány 8-9% között volt. Ezzel Magyarország ekkor az európai középmezõnyben foglalt helyet. (Ausztriában ugyanebben az idõszakban 17-18%, Svédországban 15-16% volt az arány.) A második világháborút követõen az illegitim születések aránya hosszú idõszakon keresztül tartósan alacsony volt, és számottevõ emelkedést 1985-tõl tapasztalunk. Tíz év alatt a nem házas születések aránya csaknem kétszeresére emelkedett, miközben a házas születéseké hasonló ütemben csökkent.

1996-ban hazánkban 23 813 házasságon kívüli szülés történt; ez az összes élveszületés 22,6 százalékát jelenti. Az arány a fõvárosban kiemelkedõen magas (28,0%), ugyanakkor meglehetõsen nagy szóródás tapasztalható az ország különbözõ régiói (megyék) szerint.

A területi különbségek elemzése meghaladná e dolgozat kereteit. Arra azonban érdemes felfigyelni, hogy a GDP-növekedés, a munkanélküliségi ráta legkedvezõbb adatait felmutató Nyugat-Dunántúlon az arányok messze az átlag alatt maradnak.

A házasságon kívüli születések meghatározó többsége 20-29 éves nõktõl származik. Ám a 17 éves és fiatalabb anyák aránya is igen jelentõs, közel 13 százalék, egyes megyékben (Borsod-Abaúj-Zemplén, Heves, Nógrád, Szabolcs-Szatmár-Bereg) pedig a 20 százalékot is meghaladja.

A házasságon kívül szült nõk 80 százaléka hajadon, 17,5 százaléka elvált és 2,5 százaléka özvegy családi állapotú. Ez természetesen nem független az életkortól: a 20 éves vagy fiatalabb anyák csaknem valamennyien hajadonok, míg a 35 évesek és idõsebbek csaknem 70 százaléka elvált családi állapotban hozza világra gyermekét. Az elmúlt egy-két évben e szülések több mint fele az elsõ, közel 10 százaléka azonban már a negyedik, ötödik vagy további gyermek világra jöttét jelentette.

1. táblázat
Házasságon kívüli élveszületések területenként, 1996

Területi egység	Házasságon kívüli élveszületések
	száma	aránya (százalék)*
Budapest	4 361	28,0
Bács-Kiskun	1 261	22,4
Baranya	1 055	25,1
Békés	868	21,5
Borsod-Abaúj-Zemplén	2 064	23,1
Csongrád	982	22,9
Fejér	1 024	23,2
Gyõr-Moson-Sopron	590	14,4
Hajdú-Bihar	1 263	19,2
Heves	633	20,7
Jász-Nagykun-Szolnok	1 015	22,6
Komárom-Esztergom	813	25,4
Nógrád	418	18,4
Pest	2 634	23,9
Somogy	939	27,2
Szabolcs-Szatmár-Bereg	1 571	20,0
Tolna	485	19,5
Vas	361	13,6
Veszprém	850	21,4
Zala	553	20,0
Külföld	105	28,8
Ismeretlen	14	60,9
Hajléktalan	4	44,4
Összesen	23 813	22,6
ebbõl:
város	10 169	21,9
község	9 160	21,3

^*Az összes élveszületés százalékában.

Az anyák korstruktúrájával kapcsolatban megállapítható, hogy nagyfokú fiatalodás következett be. A 20 évesnél fiatalabb anyáknál minden második gyermek házasságon kívül születik, ami 1980-hoz viszonyítva 2,5-szeres növekedést mutat. Az anya korának emelkedésével párhuzamosan csökken a házasságon kívüli születések elõfordulási gyakorisága és a középkorú nõknél - miután azok túlnyomó többsége házasságban él - érthetõ módon a legalacsonyabb. Ugyanakkor a viszonylag idõsebb, de nem házas nõk körében is számottevõ az emelkedés, a 20-24 évesek esetében négyszeres, a 25-29 évesek esetében háromszoros.

Az anyák iskolázottsága kedvezõtlenebbm mint a korosztályuknak megfelelõ nõi népességé: 56 százalékuk legfeljebb általános iskolát végzett, s csupán 4,4 százalékuk rendelkezik felsõfokú végzettséggel. Az életkor elõrehaladásával azonban ez jelentõsen javul, és a 30 éven felüli, házasságon kívül szült nõk között a diplomások aránya (12%) már alig marad el a hasonló korosztályú nõi népesség egészében tapasztalttól (14-15%). Bár az iskolai végzettséget tekintve a házasságon kívül szülõ nõk többsége ma is az iskolázatlanabb rétegekbõl kerül ki - a hét osztályt vagy kevesebbet végzett anyák 60 százaléka hozza világra gyermekét házasságon kívül, a gimnáziumot végzettek körében ez az arány már csak 12,4 százalék, diplomások esetében pedig csak 7,5 százalék -, a legalacsonyabb és legmagasabb végzettségûek közötti távolság egyre szûkül. 1990 és 1995 között 58 százalékkal nõtt a házasságon kívül születettek aránya, úgy, hogy miközben a nyolc osztály alatti végzettségûek körében csak 20 százalékos volt a növekedés, a középiskolát végzetteknél ennek kétszeresével, a diplomások esetében pedig 70 százalékkal emelkedtek a nem házas szülések.
 

Az 1995-ben házasságon kívül szült nõk kérdõíves vizsgálatának fõbb eredményei

Munkánk középpontjában az 1995-ben házasságon kívül szült nõk országos mintájának (Budapesten 500, vidéken 1000 fõ) kérdõíves vizsgálata állt.

A mintába csak a 18 éves és idõsebb anyák kerültek be. Ezt az indokolja, hogy 1983 és 1993 között igen részletes longitudinális vizsgálatsorozatot hajtottunk végre a serdülõkori terhességekkel és élveszülésekkel kapcsolatban, amelynek elsõ etapjában sikerült teljeskörûen megkérdezni mindazokat a 17 éves és fiatalabb nõket, akik egy adott fél év alatt az ország valamely kórházában, szülészeti intézményében gyermeket szültek. Ennek tanulságait jó néhány publikációban foglaltuk össze (Pongrácz-S. Molnár 1994). Ily módon e korosztály egyébként is egészen speciális problémáival nem kellett kérdõívünket terhelni, s egyben biztosíthattuk, hogy a mintában nagyobb súllyal vegyenek részt azok a korcsoportok, amelyek az újabb keletû változásoknak legdinamikusabb képviselõi.

A szakirodalom igen sok példát kínál a nem házas kapcsolatból gyermeket vállaló szülõk összetételének, a házasságban, illetve házasságkötés nélkül együtt élõ párok társadalmi-demográfiai jelles mzõinek, termékenységének, valamint az ún. egyszülõs családok problematikájának elemzésére a statisztikai és demográfiai fogalom- és eszköztár felhasználásával. Megközelítésmódunk ezektõl annyiban tért el, hogy kutatásunk középpontjába azt a kérdést állítottuk: miért vállalkoznak a nõk gyermekük házasságon kívüli világrahozatalára. Mintánk homogén abból a szempontból, hogy valamennyien azonos idõpontban és nem házas családi állapotban szültek, családi életformáik azonban meglehetõsen változatosak. Ily módon árnyaltabb képet alkothattunk a házasságon kívüli szülések mögött álló sajátos párkapcsolatokról, ami nem csupán a - kétségtelenül nálunk is domináns - élettársi együttéléseket foglalja magába (73,4%), hanem az alkalmi ismeretségeket is (6,2%), továbbá olyan, a statisztikákban többnyire nem regisztrált életformát, mint a szülõk közötti szoros, de nem együttlakáson alapuló kapcsolat (16,9%). (Az anyák 3,5%-ánál nem volt megállapítható az apával való kapcsolat jellege.) Ezek az életformák meglehetõsen változékonyak, amelyeknek csak az egyik - jóllehet legmarkánsabb - variációja a szakirodalomban legtöbbet elemzett, a házasság gyermekszülés utáni megkötésének vagy az élettársi együttélés folytatásának alternatívája. Nem ritkaság az sem, hogy a gyermekszülés következtében az alkalmi ismeretség élettársi kapcsolattá változik, vagy éppenséggel emiatt romlik meg egy - akár már hosszabb ideje tartó - együttélés, és az élettársak véglegesen elszakadnak egymástól. Ugyanakkor arra is van példa, hogy a szoros kapcsolatot fenntartó, de nem közös lakásban élõ szülõpároknak több közös gyermekük is van már; ezt az életformát továbbra is megfelelõnek, sõt "ideálisnak" tartják, noha õket a hivatalos statisztika ún. egyszülõs családként tartja nyilván. A családi életformák többfajta alternatívájának és gyermekszülés miatti változékonyságának bemutatása kutatásunk újszerû tanulsága.

A nemzetközi szakirodalom méltán egyik legtöbbet elemzett kérdése az a strukturális változás, ami a nem házas együttélések gyakoriságának növekedése következtében azok összetételében ment végbe az elmúlt évtizedekben. F. Prioux (1995) például érzékletesen mutatja be, hogy Franciaországban az 1950-es évekhez képest az 1990-es évekre duplájára emelkedett a nõtlen/hajadon együtt élõ párok száma, s míg élettársi együttélések korábban fõképp az alacsonyabb társadalmi státusú rétegekre voltak jellemzõek, mára az összetétel egyre inkább hasonlít a népesség egészére, illetve a házasokéra, más szóval: a nem házas együttélés egyre inkább jellemzõ életformává válik. Más példák is azt támasztják alá - állapítja meg -, hogy ez a strukturális változás Európa-szerte általános. Ezt a tendenciát Szûcs Zoltán (1996) általunk is felhasznált elemzése magyarországi viszonylatban is kimutatja. Az okok mögött kétségkívül tudati, értékrendbeli változások állnak. Ezek egyikét sokan a nõk iskolai végzettségének növekedésében látják. Kierman és Leliévre (1995) például meggyõzõen bizonyítják, hogy a nõi iskolázottság emelkedése, a tanulásra fordított idõ meghosszabbodása nyomán a korábbihoz képest nagyobb a magas iskolázottságú, szakképzett francia nõk gyermekvállalási hajlandósága, ami részükrõl már nem jár együtt a házassági kötelék vállalásával. Ebben a tekintetben azonban az országonkénti eltérések is figyelemre méltóak: Nagy-Britanniában például a házasságon kívül gyermeket vállalók jóval fiatalabbak és kevésbé iskolázottak, mint Franciaországban, ami abból következik, hogy Nagy-Britanniában a fiatalok zöme kevesebb tanulás után, fiatalabb korban kezd el dolgozni, és helyzetüket családalapítással, gyermekvállalással stabilizálják.

A nem házas szülések társadalmi háttere az utóbbi években Magyarországon is jelentõsen megváltozott: a kilencvenes években tapasztalt gyors növekedés legdinamikusabb képviselõi nálunk is az iskolázottabb nõk. Ezt empirikus vizsgálatunk is alátámasztja: "kétarcú" mintánkban egyaránt megtalálhatók a késõbbi életkorban gyermekre vágyó, ám a házasság kötelékét nem vállaló iskolázott nõk, de van utánpótlása azoknak is, akik bizonytalan egzisztenciájukat (alacsony végzettség, szakképzettség és munkahely hiánya stb.) a gyermekvállalással vélték stabilizálni. Adataink azt támasztják alá, hogy a nagyon fiatal korban házasságon kívül szült nõk nagy része elõbb-utóbb férjhez megy, és "kiesik" a nem házas anyák csoportjából, a késõbbi életkorban (és nagyobb iskolázottsággal rendelkezõ) gyermeket vállaló anyák azonban már tudatosan - és többé-kevésbé véglegesen - választják a nem házas életformát.

Egy másik, sokat kutatott kérdés, hogy a gyermek megszületése vajon ösztönzi-e a párokat a házasság megkötésére. A demográfiai szakkutatások erre részben a gyermekszülések és a házasságkötések objektív dátumainak egybevetése alapján következtetnek, részben pedig olyan, adatfelvételek útján nyert dátumok egybevetései útján, mint "az együttélés kezdete" - "a teherbeesés idõpontja" - "a gyermekszülés idõpontja" - "a házasságkötés idõzítésének idõpontja" (vagy végleges elhagyásának szándéka). A házasságkötés és a gyermekszülés között eltelt idõ rövidülése már néhány évtizeddel ezelõtt arra hívta fel a demográfusok figyelmét, hogy a házasságkötést egyre gyakrabban elõzi meg a jövendõbeli szülõk együttélése, és a kapcsolat törvényesítését alapvetõen az a törekvés motiválja, hogy az elsõ gyermek házasságban szülessen. Megjegyzendõ, hogy ez a tendencia napjainkban is érvényes; a születések többsége házasságban történik, és mint a kutatások alátámasztják: észrevehetõen növekszik a házasságon kívüli fogamzást követõ házasságkötések számaránya; különösen a fiatalkori elsõ terhességek esetén erõs a nõk törekvése a házasság mielõbbi megkötésére (vö. Lüscher-Engstler 1990; Guibert-Lantoine-Leridon-Toulemon-Villeneuve-Gokalp 1994). Ezt a serdülõkori terhességekkel és gyermekszülésekkel kapcsolatos saját vizsgálatunk is alátámasztja.

Mégis egyre gyakoribb, hogy - e tendencia érvényesülése mellett és ennek ellenére - a nem házas családi állapotban gyermeket szülõ nõk számaránya is növekszik. Az INED 1986. és 1994. évi családiállapot-felvételei például jól mutatják, hogy a két idõpont között a házas termékenység alig változott, az élettársi kapcsolatban élõ hajadonok gyermekvállalási hajlandósága viszont másfélszeresre nõtt, és a kutatók azt tapasztalták, hogy a szülõk akár több gyermek felneveléséhez sem látják szükségesnek a házasság megkötését (vö. Guibert-Lantoine et al. 1994). Az egyik legérdekesebb kérdés éppen az lehet: mi az oka annak, hogy ugyanazon szociokulturális környezetben a nõk, a szülõpárok egy része a terhesség bekövetkeztével, a gyermek megszületéséig igyekszik házasságot kötni, másik részük pedig egyáltalán nem érez ilyen indíttatást. A "miért?" kérdésre adandó választ a kutatók is hiányolják. Jogosan vetõdik fel például az a kifogás, hogy az elemzések többnyire abból a feltételezésbõl indulnak ki: az élettársi kapcsolatokban minden gyermek a szülõk elhatározásából jön világra. Márpedig e szülések számottevõ hányada nem kívánt terhességbõl származik, és ez a fogamzásgátló eszközök hozzáférhetõségével és árával is összefügg (Wu 1996). (Saját kutatásunkban az élettársi kapcsolatban élõ anyák csaknem egyharmada - az egyedülállóknak érthetõen ennél nagyobb aránya - nem kívánt volna 1995-ben gyermeket szülni, de mert teherbe estek, terhesség-megszakításra sem akartak vállalkozni, vagy késõn vették észre a terhességet. Az elsõ gyermeket váró élettársaknál az arány alacsonyabb, de második vagy további gyermekszám mellett az anyáknak már fele nem tervezte elõre az 1995. évi gyermekszülést.) Egy nem kívánt terhesség mögött állhat érzelmileg kevésbé megalapozott párkapcsolat (vagy más, "objektív" akadály - például az apa házas családi állapota), és ilyen esetekben nem várható el, hogy a gyermekszülés házasságkötésre ösztönözzön.

Nézetünk szerint azonban problémát okoz az is, hogy "a gyermekszülés házasságkötést ösztönzõ hatásának" mérésére a tisztán demográfiai megközelítésmód (metodika) kevéssé alkalmas. E "hatás" méréséhez definiálni kellene az idõ-intervallumot: mennyi idõnek kell eltelnie a gyermekszülés és a házasságkötés között ahhoz, hogy e törvényes aktust a gyermekszülés hatásának tulajdonítsuk. Márpedig ezek a döntések nagyon is egyéniek. Esetünkben például az 1995-ben szült nõk alig 6 százaléka érezte csak szükségesnek, hogy a szülés utáni hónapokban mielõbb házasságra lépjen az apával, de a szülés után is élettársi kapcsolatban maradottak több mint egyötöde "rövidesen" házasságkötést tervez, további 35-36 százalék pedig "talán, még nem döntöttek" - választ ad. Ebben az anya családi állapotának is van szerepe: a hajadonok inkább számítanak egy késõbbi házasságkötésre, az elváltak már jobban tartanak egy esetleges, újabb kudarctól. Az "ösztönzõ hatás" akár évekkel késõbb érvényesül csak: a kilencvenes évek elején a sokgyermekes családokkal kapcsolatos kérdõíves vizsgálatunkban arra is láttunk példát, hogy a szülõk csak akkor kötöttek házasságot, amikor a legidõsebb gyermek iskolába került, feltehetõen azért, hogy a gyermeket megóvják a megkülönböztetett bánásmódtól (Pongrácz-S. Molnár 1991). A gyermek világra jöttének házasságkötést ösztönzõ hatása tehát egészen hosszú idõre elnyúlva érvényesülhet - akár a második, harmadik közös gyermek után -, és természetének feltárása inkább szociológiai megközelítésmódot, metodikát igényel.

Nem kívánt terhesség, rossz idõzítés, a terhesség késõi észrevétele esetében nem tudunk biztos megállapítást tenni arra vonatkozóan, hogy "az anya hogyan döntött volna", ha párkapcsolata problémátlan, ha terhessége elõre tervezett, ha mindkettõjük által kívánt gyermek jött volna világra. Bizonytalan az anyák késõbbi idõszakra vonatkozó házassági terve is. A nemzetközi és hazai tapasztalatok szerint ugyanakkor növekszik azoknak a nõknek (szülõknek) a számaránya, akik gyermekkel, de házasság nélkül tervezik életüket. (Esetünkben ez egyértelmûen az élettársi kapcsolatban élõ anyák mintegy 40 százalékáról állítható, akik 1995-ben gyermeket kívántak szülni, de kijelentésük szerint egyáltalán nem akarnak házasságot kötni.) A "miért?" kérdése mindenekelõtt e csoport számára válik adekváttá.

A kutatások többnyire közvetett módon adnak választ erre a kérdésre. Ha e populációban magas és növekvõ az iskolázott nõk aránya, mögötte új értékrend (individualizáció, szabad életforma-választás, a hivatalos kötöttségektõl, szabályoktól való mentesülés igénye stb.) megjelenését és terjedését sejtik. Ha a helyzet éppen a fordítottja: fõképp alacsony társadalmi státusú, szakképzetlen, nagyon fiatal népességre jellemzõ, akkor az vélhetõ, hogy a társadalmi státus, az egzisztencia bizonytalanságát igyekeznek kompenzálni gyermekvállalás, családalapítás révén. Ezek a feltevések bármennyire valószínûnek, számunkra is elfogadhatónak tûnnek, mégis egyet kell érteni azokkal, akik - legalábbis ma még - egzakt kutatási célokra meglehetõsen kidolgozatlannak tartják az "új értékekkel való azonosulás", a "bizonytalanság érzése", a "hagyománykövetés" fogalmait. Kutatásunk legfõbb törekvése ezért éppenséggel a házasságkötés nélküli gyermekvállalással kapcsolatos attitûdök feltárására, "nevesítésére" tett kísérlet volt. Ennek egyik kardinális kérdése az, hogy a "nem házas szülõ" státusát választók milyen értékeket (elõnyöket) tulajdonítanak az élettársi együttélésnek a házassággal szemben, a másik pedig a gyermek szempontjainak mérlegelése: tudja-e az élettársi kapcsolat ugyanazt a biztonságot nyújtani a gyermekek számára, mint a házasság, érzelmileg érinti-e a gyermekeket, hogy szüleik milyen kapcsolatban élnek. A házasságon kívül szült nõk attitûdjeit mindkét kérdésben viszonyítani tudjuk lakossági véleményekhez, valamint a fiatal felnõtt generáció (a 20-40 év közöttiek) állásfoglalásához (vö. Cseh-Szombathy et al. 1994; S. Molnár 1997).

Ami az élettársi együttélések terjedésének, az élettársi életformának egyre nagyobb társadalmi elfogadottságát illeti, azt ma már a nemzetközi szakirodalom is evidenciaként kezeli, amint többek között az Európai Termékenységi és Családvizsgálat is tanúsítja. E vizsgálathoz 1992-1993-ban Magyarország is csatlakozott, eredményeirõl Kamarás Ferenc (1995) összefoglaló tanulmánya tudósít. Kutatásaink (mind a lakossági vélemények, mind a fiatal generáció állásfoglalása, mind pedig a nem házas anyák attitûdjei) egybecsengnek ezzel abban a tekintetben, hogy az élettársi kapcsolat választása nem jelent "házasságellenességet"; az érintettek meghatározó többsége nem tartja "elavult intézménynek" a házasságot, nem hajlandó a két életformát az erkölcsök dimenziójában összehasonlítani. A nem házas anyák a két páros életformát egyformán jónak, ideálisnak tartják, és - mint már arról szóltunk - elég sokan vannak, akik a késõbbiekben akár a maguk számára is választható életformának gondolják a házasságot. Az attitûdök arra vallanak, hogy az élettársi együttélés minden tekintetben egyenértékû versenytársa a házasságnak, és egyéni ízlés, egyéni döntés kérdése, hogy valaki ragaszkodik-e a tradíciókhoz, vagy ehhez való viszonyát lazábban kezeli.

Némiképp más a helyzet a gyermek szempontjainak mérlegelésénél. A szakirodalom figyelme - érthetõ módon - jobbára az ún. egyszülõs családokban nevelkedõ gyermekek helyzetére irányul, ami annyiban kapcsolódik a nem házas szülõk gyermekeinek problémájához, hogy mivel az élettárs szülõk együttélése kevésbé stabil, az is gyakoribb, hogy a gyermekek - akár kezdettõl, akár relatíve rövid idõ elteltével - az egyik szülõnél (fõképp az anyánál) maradnak. Ami az együttélõ élettárs szülõk gyermekeit illeti, szokás említeni, hogy esetükben nagyobb az esély a szülõk korábbi kapcsolataiból származó gyermekeinek közös családba kerülésére, ami nevelési problémákat vet fel, és általában a gyermekek "helyzetének rendezõdéseként" értelmezik, ha a szülõk a késõbbiekben mégiscsak házasságot kötnek (vö. Schwarz 1995). A gyermek szempontjait nálunk a lakosság is kifejezetten hagyományos módon mérlegeli: a többség azt helyeselné, ha az élettárs szülõk legkésõbb a gyermek megszületéséig mindenképpen házasságot kötnének. A fiatal generáció (20-40 év közötti férfiak és nõk) ebben engedékenyebb: elfogadják ugyan, hogy "a gyermekeknek nem mindegy, szüleik élettársi kapcsolatban élnek-e vagy házasságban", de - ha már élettársi együttélés mellett döntött egy pár - nem írnák elõ számukra a házasságkötést akkor sem, ha kapcsolatukból gyermek származik. Az általunk vizsgált nem házas anyák attitûdjei még inkább elszakadnak a közvélemény normatívájától, de valamelyest generációjuk álláspontjától is: körükben erõs többségi nézet, hogy "egy egészséges nõnek fontosabb, hogy gyermeke legyen, mint az, hogy az apa férj-e vagy élettárs", csaknem 60 százalékuk meggyõzõdése, hogy "a gyermekeknek ma már mindegy, szüleik házasok vagy élettársak", és kevesebb mint egyharmaduk gondolja csak azt, hogy perspektívában "a házasság nagyobb biztonságot jelent a gyermekek számára". Ez utóbbival még azoknak is csak fele azonosul, akik közvetlenül a gyermekszülés után házasságot kötöttek, és még kevesebben, akik "rövidesen házasságkötést terveznek". Nem állítható tehát, hogy az együtt élõ szülõk késõbbiekben megkötött házasságait kizárólag a gyermek vélt érdekei motiválják, de az sem, hogy a házasságkötés mellõzése a gyermek szempontjainak figyelmen kívül hagyását jelenti. A pro vagy kontra döntésekben sok más motívum (is) szerepet játszik (pl. a párkapcsolat érzelmi megszilárdulása, az anyagi- és lakáskörülmények rendezõdése, a szülõk családi állapotának rendezõdése, a nagyszülõk hozzáállása stb. stb.). A nem házas anyák gyermekeinek meghatározó többsége egyébként kétszülõs családban nevelkedik. A vizsgálat idõpontjában második vagy további gyermeküket világra hozó anyák több mint 50 százalékának legalább egy gyermeke származott már ugyanattól az apától (de van, akinek akár két vagy három gyermeke is), ami kapcsolatuk tartósságát mutatja. A közgondolkodás egészétõl vagy akár saját generációjuk értékrendjétõl eltérõ attitûdjeiket - úgy tûnik- személyes tapasztalataikra alapozzák. Igaz lehet tehát, hogy bár a hagyományos családi értékek fellazulása, változása általános jelenség a társadalomban, az azoktól való távolodásban a leghatározottabb cezúrát az jelenti, hogy a szülõk vállalják-e akár több közös gyermek felnevelését anélkül, hogy a házasság megkötését szükségesnek tartanák.

Általános tapasztalat, hogy az egyes országokban a családjognak, a családpolitikának is számolnia kell a nem házas szülések növekvõ arányával, illetve azokkal a következményekkel, amelyeket ez a családok helyzetére, a gyermekek nevelkedési körülményeire gyakorol. Ami a családjogot illeti, elõször a skandináv országokban, majd az 1980-as évek végén Belgiumban, Nagy-Britanniában, Ausztriában, Franciaországban, Olaszországban, Spanyolországban, Görögországban olyan törvénymódosítások léptek életbe, amelyek az egymással házasságot nem kötött szülõk jogait és felelõsségét a gyermek felügyelete terén a házas szülõkéhez közelítik, biztosítva a gyermek jogát mindkét szülõjéhez (vö. Prioux 1994). Kutatásaink azt mutatják, hogy hasonló lépésekre nálunk is nagy igény lenne: lakossági közvélemény-kutatásunkban a megkérdezettek csaknem 70 százaléka teljes mértékben, vagy legalábbis részben egyetért azzal, hogy "az élettársi kapcsolatot ugyanúgy védjék a törvények, mint a házasságot", és - érthetõ módon - még inkább határozott véleménye ez a házasságon kívül gyermeket szült nõknek (85%).

A törvénymódosítások mellett is igaz azonban, hogy a nem házas szülések képezik az egyszülõs családok egyik legfõbb "utánpótlását", ami az esetek túlnyomó többségében az anyát jelenti. (Így van ez Svédországban is, amelyet pedig az emancipált apák országaként szokás emlegetni.) Ismert, hogy hátrányaik enyhítése érdekében a családpolitika, a szociálpolitika nagy erõfeszítéseket tesz, és többnyire pozitív diszkriminációval kezeli e családokat. A kutatók gyakori kérdésfelvetése, hogy ez a pozitív diszkrimináció vajon nem ösztönzi-e a gyermekvállalásban érintett párokat arra, hogy ne törekedjenek a házasság megkötésére (vö. Waite 1995). Hogy ebben lehet némi igazság, arra korábban Németország volt keleti régiójának példáját szokták említeni, ahol - az NDK pronatalista népesedéspolitikájával összefüggésben - kiemelten támogatták az egyedülálló szülõket (pl. lakáshoz jutásban), és a nem házas születések aránya ezzel egy idõben indult gyors növekedésnek. Az újabb adatok azonban arra vallanak, hogy az összefüggés nem ennyire egyértelmû és direkt; a nem házas szülések a két régió egyesítése után is növekedtek a volt kelet-német területen, pedig 1989 után a családpolitika a kétszülõs családoknak igyekezett kedvezni. (1992-ben például a volt NDK területén 42 százalék volt a nem házas születések aránya, míg a volt nyugat-német területen 20 százalék alatt maradt (vö. Witte-Wagner 1995; Eberstadt 1994). Saját adataink azt látszanak alátámasztani, hogy a szociális kedvezményeknek kétségkívül van - ha nem is túl nagy - szerepe a házasság nélküli gyermekvállalásban. A megkérdezett anyáknak valamivel több mint egyötöde (22%-a) értett egyet azzal, hogy "mivel az egyedülálló szülõk több szociális támogatást kapnak, attól kell függõvé tenni a házasságkötést, hogy anyagilag melyik az elõnyösebb", és elsõsorban olyanok vélekedtek így, akik egyébként is jórészt szociális támogatásból élnek, akik számára a gyes, az "emelt összegû" családi pótlék alapvetõ megélhetési forrás. Bár ez nem túlságosan magas arány (és még kevesebb - 5-6% csak - azoké, akik saját életükre vonatkoztatva is határozottan ezzel indokolták, hogy miért nem kívánnak férjhez menni), meg kell jegyezni, hogy az adatfelvétel az ún. Bokros-csomag életbelépése elõtti idõszakban történt. Kérdezettjeinknek ekkor még nem voltak tapasztalataik arról, hogy milyen "anyagi elõnyök" származhatnak abból, ha a gyes, a családi pótlék elnyerésénél a család egy fõre jutó jövedelmébe az apa keresetét nem számítják be, mert vagy nem deklarálják az élettársi együttélés tényét, vagy pedig olyan élethelyzetet teremtenek, amelyben a szülõpár minden szempontból szoros kapcsolatban marad, de nem laknak közös lakásban. A lakosság is borúlátó volt ebben a kérdésben 1995 végén, a családtámogatások lefaragása után. Akkori közvélemény-kutatásunk szerint az emberek csaknem 60 százaléka részben vagy teljes mértékben elképzelhetõnek tartotta, hogy "mivel az egyedülálló szülõk könnyebben jutnak támogatáshoz, több lesz a válás, vagy eleve nem kötnek házasságot" (vö. Pongrácz-S. Molnár 1996). Nem kizárt, hogy a gyermeknevelési támogatások rendszerében 1995-ben bekövetkezett változásoknak a házasságkötés elkerülésére motiváló hatásával a közeljövõben még számolni kell.

Összefoglalva, megállapítható, hogy nemcsak a házasságon kívüli szülések számának növekedését mutató kemény statisztikai adatok, hanem az e tendenciát produkáló népesség motivációi, attitûdjei, értékrendje is azt támasztják alá, hogy a családi életforma közelít a nyugat-európai tendenciához. Mint bemutattuk, a mai Európában is még nagy az eltérés a skandináv és a dél-európai családmodell között. Valószínû azonban, hogy néhány évtizeden belül az európai népesség egésze közelebb kerül egymáshoz ebben a tekintetben is, és a magyar viszonyok sem fognak túlságosan eltérni a többi európai ország helyzetétõl. Ez természetesen a családjog, a családpolitika, a családok támogatását szolgáló szociálpolitika bizonyosfajta átalakítását is igényli. Nagy kérdés, hogy a változások a családi együttélés stabilitásának gyengülését jelentik-e, olyan folyamatot, amely nem lassítható, visszafordíthatatlan. A nemzetközi szakkutatások nem adnak erre egyértelmû választ (vö. Roussel 1991). Van olyan felfogás, amely szerint a modernizáció felgyorsulása szükségképpen szétfeszítit a hagyományos kereteket, és a család egyre kevésbé nevezhetõ majd társadalmi normáknak megfelelõ intézménynek, sokkal inkább az egyének közötti magánjellegû megegyezésen fog alapulni. Vannak azonban másféle álláspontok is. Kutatásunk alapján magunk is hajlunk annak elfogadására, hogy a családi együttélés hagyományostól eltérõ normáinak, értékeinek terjedése nem jelenti azt, hogy vele együtt magának a családnak az értéke is csökkenne. A család, a gyermek megkülönböztetett elsõbbsége - amely Magyarországra különösen jellemzõ - olyan országokban is kimutatható, amelyekben a törvényes házasság mellett a családi életközösségek más - kötetlenebb - alternatíváinak jelenléte megszokottabb. El kell fogadni, hogy a családra vonatkozó szemléletmód sokfélesége korunkban természetes, normális állapot. Ám csak e változásokat rugalmasan követõ családpolitikától, családjogtól várható el, hogy a modernizáció felgyorsulására a családok - függetlenül hagyományos vagy nem hagyományos formáiktól - ne olyan válaszokat adjanak, amelyek stabilitásukat gyengítik, funkcióik feladásához vezetnek.
 

Hivatkozások

Cseh-Szombathy László-S. Molnár Edit-Pongrácz Tiborné-Utasi Ágnes 1994. Családi értékek - családi normák. In: Magyarország átalakulóban. Népjóléti Minisztérium, 7-41.

Eberstadt, N. 1994. Demographic Shocks After Communism: Eastern Germany, 1989-93. Population and Development Review, 1, 137-152.

Guibert-Lantoine, C.-Leridon, H.-Toulemon, L.-Villeneuve-Gokalp, C. 1994. La cohabitation adulte. Population & Societés, Sept. 1-4.

Kamarás Ferenc 1995. Európai Termékenységi és Családvizsgálat Magyarországon. Demográfia, 4, 309-339.

Kierman, K.-Leliévre, É. 1995. Devenir parent hors mariage en France et en Grande-Bretagne: Les differentes facettes d'un Statut particulier. Population, 3, 203-207.

Lüscher, K.-Engstler, H. 1990. Pluralität in Grenzen. Eine sozio-demographische Typologie aktueller Formen der Familiengründung in Schweiz. Zeitschrift für Bevölkerungswissenschaft, 3-4, 407-413.

Pongrácz Tiborné-S. Molnár Edit 1991. Sokgyermekes családok. KSH NKI Kutatási Jelentései, 41. sz.

- 1994a Serdülõkorban szült anyák társadalmi, demográfiai jellemzõinek longitudinális vizsgálata. KSH NKI Kutatási Jelentései, 53. sz.

- 1994b Kisgyermekes anyák és apák szülõi, családi attitûdjei négy európai országban. KSH NKI Kutatási Jelentései, 52. sz.

- 1996. Változások a gyermektámogatások rendszerében és azok megítélése a közgondolkodásban. KSH NKI Kutatási Jelentései, 57. sz.

Prioux, F. 1994. Le droit et les familles non marièes en France. Population, 6, 1347-1374.

- 1995. La frèquence de l'union libre en France. Population, 3, 828-844.

Roussel, L. 1991. Les "futuribles" de la famille. Futuribles, 153, 3-21.

S. Molnár Edit 1997. Szülõi, családi attitûdök különbségei a gyermeküket egyedül nevelõ, valamint a teljes családban élõ nem házas anyák körében. A T0 19189. sz. OTKA-kutatás zárótanulmánya. Kézirat.

S. Molnár Edit-Pongrácz Tiborné-Kamarás Ferenc-Hablicsek László 1998. Házasságon kívüli szülések. KSH NKI Kutatási Jelentései, 61. sz.

Schwarz, K. 1995. In welchen Familien wachsen die Kinder und Jugendlichen in Deutschland auf? Bevölkerungswissenschaft, 3, 271-292.

Szûcs Zoltán 1996. Az élettársi kapcsolatban élõ családok társadalmi, demográfiai jellemzõi. KSH NKI Kutatási Jelentései, 56. sz.

Waite, L. J. 1995. Does Marriage Matter? Demography, 4, 483-507.

Witte, J. C.-Wagner, G. G. 1995. Declining Fertility in East Germany After Unifaction: A Demographic Response to Socioeconomic Change. Population and Development Review, 2, 318-335.

Wu, Z. 1996. Childbearing in Cohabitational Relationships. Journal of Marriage and Family, 2, 281-292.
 
 
 

* A kutatást az OTKA támogatta. Nyilvántartási szám: T0 17928