"Mozgó célpontra próbálunk lõni, holott a társadalomtudósok még álló célpont esetében sem nevezhetõk mesterlövészeknek."
(Szelényi-Eyal-Townsley 1996: 28)
 

Bevezetés

A piaci átmenet¹ szociológiája tudományos versenyfutás az idõvel, amely semmiképpen sem kedvez a teoretikus összegzésnek². A politikai és gazdasági rendszer változása olyan élõ laboratórium, amelynek elemzése rengeteg, különféle területrõl érkezõ szociológusnak jelent kihívást. A változások gyorsasága és a megközelítésmódok sokszínûsége lehet az oka annak, hogy eddig kevés vita és összegzési kísérlet³ született a piaci átmenet kérdéseirõl, pedig akár az újabb megközelítésmódok megjelenése is érdekes tanulságokkal szolgálhat. A tudomány haladása ezen a területen nem kevésbé köszönhetõ tanulási folyamatnak - például az abból való okulásnak, hogy a gazdasági és társadalmi átalakulás fordulatai megcáfolják a lineáris várakozásokat -, mint a tudományos eszmecseréknek. Dolgozatomban egyrészt ennek a tanulási folyamatnak a hozamát igyekszem összegezni, bemutatva a piaci átmenet elméleteinek fejlõdését, másrészt a tanulságok alapján olyan elméleti megközelítés vázlatát megalkotni, amelynek segítségével már követhetõek a piaci átmenet fordulatai.

Elsõként felvázolom a piaci átmenet szociológiai elmélettörténetét, a kérdések megjelenésének és a lehetséges válaszok evolúciójának történetét, majd a piaci átmenet vitája során levont vagy az elmélettörténetbõl levonható általános elméleti következtetéseket veszem sorra. Ezek a következtetések nem elsõsorban a piaci átmenetre vonatkoznak, hanem sokkal inkább annak "meta-szintjére", azaz a lehetséges tudományos nézõpontok összegzésére. A dolgozat célja az, hogy e következtetések alapján vázolja egy lehetséges átfogó elmélet kereteit, amely figyelembe veszi az átmenet-elméletek evolúciójának tanulságait.
 

Az elméleti evolúció története

Elmélettörténetet sokféleképpen lehet írni, de mindegyik megközelítésmód valamelyest szubjektív. Dolgozatomban a piaci átmenet elmélettörténetét mint evolúciós folyamatot írom le, ezért talán hangsúlyosabb lesz benne a lineáris fejlõdés, mint ahogyan az az elméletek egyszerû idõrendi áttekintésébõl látszanék. Áttekintésemnek azonban nem a szigorú értelemben vett elmélettörténet a célja (még kevésbé társadalomtörténeti áttekintés), hanem a piaci átmenet eddigi elméleti tanulságainak összegzése. Véleményem szerint az elméletek evolúciójának leírása inkább megfelel ennek a célnak, mint az idõrendi áttekintés, vagy a piaci átmenetrõl szóló vita következtetéseinek egyszerû felsorolása. Ha evolúcióról beszélünk, az azt jelenti, hogy a mai állapotból indulunk ki, és azt tekintjük át, milyen hatások nyomán szelektálódtak a mai elméletek, valamint azt, hogy az elméletek párhuzamosan léteztek egymás mellett, a korábbi elméleti törekvések még ma is helyet kapnak a lehetséges alternatívák között.

A piaci átmenet gazdaságszociológiája tulajdonképpen egyetlen kérdés megválaszolásán munkálkodik: mi a kapcsolat intézményi változás és a társadalomszerkezet változása, az egyéni mobilitás között. Az elméletek fejlõdéstörténete során az intézményi változás, a kapcsolat és a társadalomszerkezeti módosulás vagy egyéni mobilitás felfogása egyaránt sokat változott.
 

A második gazdaság mint kifutópálya

A piaci átmenet terminus Victor Neetõl származik, 1989-es tanulmánya szolgált a piaci átmenet vitájának kiindulópontjául. A tanulmány a kínai vidéki második gazdaságról szól, jelentõségét az adta, hogy megjelenése a kelet-európai politikai változások idejére esett, és hogy megfogalmazásmódja az elméleti skálán egyfajta tiszta végletet képviselt, ahol két koordinációs mechanizmus cseréje egyértelmûen összekapcsolódik bizonyos társadalmi csoportok helycseréjével.

Nee empirikus vizsgálatának területe a kelet-európainál nagyságrendekkel kiterjedtebb kínai második gazdaság, elméleti kiindulópontja pedig Polányi Károly és Szelényi Iván munkái. A piaci átmenetet Nee a hierarchia és piac közötti átmenetként tárgyalja, és mint intézményi változásnak három aspektusát fejti ki. Egyrészt a javak elosztása és így a hatalom is fokozatosan átkerül a piacra. A javak feletti rendelkezés kikerül az újraelosztásból, és egyben a csere feltételeit is a piaci szereplõk határozzák meg, a központi hatalom beleszólása nélkül. Másrészt a piacok olyan ösztönzõket hoznak magukkal, amelyeket az újraelosztás rendszere elnyomott. A piacról származó jövedelmek sokkal szorosabban kapcsolódnak az egyének jellemzõihez, mint a redisztributív szektorból származó jövedelmek. Azaz az emberi tõkére jutó megtérülés növekszik. Harmadszor pedig a piacok új lehetõségeket nyitnak meg a mobilitásra. A vállalkozóvá válás a bürokratává válás alternatívájaként egyre fontosabb mobilitási csatorna lesz. Nee arra is kitér, hogy az átmenet során a tranzakciók olyan kapcsolathálókba ágyazódnak, amelyekben a kádereknek fontos szerepe van, de elmélete szerint a piaci koordináció kiteljesedésével ez a beágyazottság eltûnik majd, a politikai tõke leértékelõdik, a piaci tõke pedig felértékelõdik. Hipotéziseinek ellenõrzésére Nee 30 véletlenszerûen kiválasztott kínai falu lakosságából vett véletlen mintát, elemzésében 624 háztartás adatai szerepelnek. Az emberi tõke (amit Nee azzal mér, hogy van-e egyáltalán valamilyen iskolai végzettsége a megkérdezettnek) megtérülése növekedett 1980-tól 1984-ig, ugyanúgy a médiahasználattal mért kulturális tõke megtérülése is. A parasztkáderek nagyobb valószínûséggel lettek vállalkozók, nem volt igazolható a politikai tõke elértéktelenedése. Két évvel késõbbi tanulmányában Nee (1991) a piaci átmenet elméletét finomítja tovább. Elméleti álláspontja azonban itt már kevésbé egyértelmû és kevésbé ellenõrizhetõ empirikusan, Nee azzal egészíti ki korábbi elmletét, hogy bár a piaci átmenet az egyenlõtlenségek csökkenéséhez fog vezetni, de a részleges piaci reform a redisztribútoroknak kedvez, a piac és redisztributív szegmens között közvetítõ kádervállalkozók "hibrid elitjének" a kialakulásához vezet. Nee egyik tanulmányában sem fejti ki, hogy milyen mechanizmusok közvetítenek az intézményi változás és a társadalomszerkezeti változások között. 1996-os tanulmányában az intézményi változás és egyéni mobilitás kapcsolatát meglehetõsen ellentmondásosan vázolja. Egyrészt feltételezi, hogy az egyéneknek befolyása lehet az új intézményekre, egyéni érdekeiknek megfelelõen közremûködnek a piaci intézmények kiépítésében: a gazdálkodók érdeke, hogy pozíciójukat a magántulajdon intézményével erõsítsék meg, a politikusok érdeke pedig az, hogy a nagyobb állami bevétel végett formális jogi intézmények kiépítésével is támogassák a piac erõsödését. Ugyanakkor igyekszik kimutatni, hogy a redisztribútorok pozíciója fokozatosan elértéktelenedik, abban a mértékben, ahogy a piac egyre inkább behatol a gazdaságba. Nem valószínû, hogy a redisztribútorok saját érdekeik ellenében is a piacot támogatnák. Neil Fligstein (1996) kritikája szerint Nee alábecsüli az állam szerepét a megfigyelt piacosodási folyamatban. Fligstein kiemeli azt, hogy a különbözõ mértékben piacosodott régiók létezése a politika tudatos gazdasági kísérletezésének köszönhetõ.

Szelényi Iván (1992) Victor Neehez hasonlóan, de árnyaltabban érvel a megszakított polgárosodás elméletében. Harmadik út címû könyvének angol változatát Nee is kiindulópontként használja. Szelényi szerint az új gazdasági elit abból a szocializmus évei alatt hátrányos helyzetû csoportból fog felemelkedni, amelynek mobilitását a kommunista rendszerváltás megszakította. A tervgazdaság évei alatt azok tudták megõrizni hajlandóságukat a vállalkozásra a proletarizálódás nyomása és a káderré válás kísértése között, akiknek a családja korábban (a 40-es években) a piacra termelt és átörökítette a piaci szemléletet. Szelényi a családi háttérbõl és az egyéni életutakból igyekszik levezetni azt, hogy kik azok, akik újra a polgárosodás "pályájára állhatnak". Akinek emberi tõkéje (itt: szakértelme) és kulturális tõkéje (itt: formális végzettsége és tájékozódási képessége) is van, az nagy valószínûséggel káderré válik. Akinek nincs sem szakértelme, sem kulturális tõkéje, az valószínûleg proletarizálódik. Azok kerülnek a polgárosodás pályájára, akiknek megvan az emberi tõkéjük, de nincs kulturális tõkéjük. Szelényi 7754 falusi család adatait elemezte. Az agrártermelés modelljeiben a képzettség változóinak negatív hatása volt kimutatható, az agrár szakmai tudásnak és a család 1944-es saját gazdaságának együtthatói pedig pozitívak voltak.
 

A félbeszakadt polgárosodás "félbeszakad"

A szocialista rendszerek összeomlása Kelet-Európában nagy kihívást jelentett a piaci átmenet szociológiájának, a bürokratikus mellett fokozatosan kiépülõ piaci koordináció elképzelése nem volt tartható tovább. Szelényi Iván már Harmadik út címû könyvének utószavában felülvizsgálja álláspontját, latolgatva annak lehetõségét, hogy polgárosodás helyett esetleg kispolgárosodásról van szó. A figyelem a politikai átmenet eseményei során elterelõdött a piaci koordináció második gazdaságbeli csíráiról. A politikai átmenet után született munkák egészen másként közelítenek az intézményi változás és egyéni mobilitás kapcsolatának kérdéséhez, már nem a mobilitás kifutópályáit, hanem végállomásait igyekszenek leírni, az intézményi változások és az elit mobilitása közötti kapcsolatot vizsgálják. Ennek a figyelemeltolódásnak sok oka lehet. Egyrészt az elitváltás kérdése került az érdeklõdés középpontjába, másrészt az elitek változása nyújthat betekintést leginkább az intézmények változásába. Lengyel György (1992) szoros kapcsolatot tételez az elitmobilitás és az intézményi változás között; az elit cserélõdése egyrészt történelmi elõfeltétele az átmenetnek (ha megelõzi a politikai és gazdasági rendszer változását, akkor annak társadalmi költségei alacsonyabbak lesznek), másrészt strukturális elõfeltétele (az átalakulás akkor generál visszafordíthatatlan folyamatokat, ha az elit összetétele és cirkulációjának logikája is megváltozik).

A politikai átmenet idején született munkák nagyrészt a régi elit továbbélését dokumentálják. Hankiss Elemér (1989) az elit hatalomban maradása mellett érvel. A hatalom átváltásának elmélete valószínûsíti, hogy a volt káderek elitpozícióban maradnak hatalmuk és kapcsolataik felhasználásával, mint nagyvállalatok menedzserei vagy magánvállalkozók. Ennek egyik útja az állami tulajdon magánosítása során a politikai hatalom direkt módon gazdasági hatalommá konvertálása (Hankiss 1989). Jadwiga Staniszkis (1991) Hankisshoz hasonlóan érvel, amikor a lengyel politikai kapitalizmust írja le. Szerinte a privatizáció csak úgy lehet sikeres, ha a hatalmon lévõ régi elit érdekeit is szolgálja. A privatizáció lehetséges útja tehát a nómenklatúra tulajdonossá alakítása, amely a "második eredeti tõkefelhalmozás" a szocializmusbeli második gazdaság után. A különbség a kettõ között abban áll, hogy ezt a második tõkefelhalmozást már az elit is tevõlegesen támogatja, akár állami erõforrások bevonásával is. Hankissal ellentétben Staniszkis a politikai kapitalizmust nem tartja egyértelmûen negatív jelenségnek, bár számos hátrányát felsorolja. Szalai Erzsébet (1990) Az új elit címû tanulmányában Hankiss érvelésének kritikáját adja, véleménye szerint a régi elit megosztottabb annál, hogysem mindenestül új elitté váljék. Hangsúlyozza az elit életútjának és attitûdjének (szocializációjának) fontosságát - a politikai rendszerváltás idejére kinevelõdött egy technokrata elitcsoport, amely vonzódott a piachoz és a liberalizmushoz. A technokrata folytonosság elméletében Szalai (1994) a szaktudás értékének állandóságát emeli ki; mind a szocialista, mind a piaci rendszerben a tudás a káderré vagy vezetõvé válás fõ kiválasztási kritériuma. A nyolcvanas évekre a tudáskritérium általánossá válásával új technokrata csoport fejlõdhetett ki, amely nyitott volt a demokrácia és a piacgazdaság értékeire, és nagy szerepe volt a rendszerváltás folyamatának elindításában. A technokraták a piaci átmenet idején is képesek kamatoztatni szaktudásukat, politikai tõkéjük megszûnésével az állami szférán kívül elhelyezkedve (kereskedelmi bankok, nemzetközi tõkéjû bankok vezetõ pozícióiban) a legsikeresebbek közé tartoznak. Sikerük kulcsa a korábban felhalmozott tudástõke.

Az elitekre összpontosítást a mobilitás mozgatórugóinak könnyebb megfigyelhetõsége mellett egy másik nagyon fontos ok is magyarázza. A piaci átmenetrõl folytatott vita fontos eredménye annak felismerése, hogy az intézményi változás és az egyéni mobilitás közötti kapcsolat nem feltétlenül egyirányú. Az elitek esetében nemcsak az intézményi változások befolyásolják az egyéni kilátásokat, hanem az elit, pozíciójának megtartása érdekében, az intézményi változások menetét is képes befolyásolni. Szalai (1994) A hatalom metamorfózisa? címû tanulmányának központi gondolata, hogy vajon az elit mennyiben fogja végrehajtani a privatizációt, amely a piacgazdaság alapját jelentõ magántulajdon megteremtését szolgálja, hiszen így éppen hatalmának gazdasági alapjait semmisíti meg. Egy késõbbi, a Rendszerváltás és a hatalom konvertálása címû tanulmányában az átmenet idõszakát mint az intézmények mûködésébe való egyéni beleszólás rendkívüli lehetõségét írja le (Szalai 1997). Megállapodott társadalomban az intézmények határozzák meg a "benne ülõk" lehetõségeit, de az átmenet idõszakában az elit számára lehetõség nyílik az intézmények befolyásolására. Róna-Tas Ákos (1994a) továbbgondolja a Szalai 1994-es könyvében kifejtett koncepciót. Az átmenet az elit számára különös szabadságot biztosít: az alapítók szabadságát.⁴ Róna-Tas kiemeli azt is, hogy még viszonylag megállapodott társadalomban is számolni kell az egyének és intézmények kapcsolatának kevésbé nyilvánvaló irányával. Egyrészt az egyének formálni, saját érdekeik szerint alakítani igyekeznek az intézményeket - ez az a jelenség, amit Szalai az átmenet elitje kapcsán leír. Másrészt azonban a szabályoknak mindig vannak belsõ ellentmondásaik, amelyeket az egyének kihasználhatnak, valamint a szabályok csak explicit, informális szabályokkal együtt mûködõképesek, amelyek a gyakorlatban alakulnak ki.
 

Az egyéni mobilitás fogalmának finomítása

A továbbélõ elit tézisének egyik legelsõ kritikusa Szelényi Iván volt. Az 1993-as összehasonlító társadalmirétegzõdés-vizsgálat elõkészítésekor hipotézisei között szerepelt az is, hogy a politikai hatalom konverziója, bár minden bizonnyal létezõ jelenség, nem meghatározó, és várható majd az elit cserélõdése (Szelényi 1993). Szelényi igen fontos új szemponttal bõvíti a piaci átmenet vitáját: hasonlóan a félbeszakadt polgárosodás elméletének kifejtéséhez, az elit cirkulációjának vizsgálatához is az egyéni élettörténetek elemzését tartja fontosnak, azonban az intézményi változás és egyéni mobilitás kapcsolatának elemzésében az egyéni mobilitás fogalmát új elméleti keretbe helyezi. Ennek legfontosabb eszköze a Pierre Bourdieu (1978; 1986) által kidolgozott tõkeelmélet kelet-európai alkalmazása.⁵

Szelényiék szerint az anyagi siker, a felfelé mobilitás, általában a társadalom szerkezete és annak változása Közép-Európában is jól leírható a tõkeelmélet segítségével (Szelényi I.-Szelényi Sz. 1991). Annyiban módosítják Bourdieu elméletét, hogy társadalmi tõke helyett politikai tõkérõl beszélnek (implicit módon csak a politikai szférával való vertikális kapcsolatokat tekintik erõforrásnak), és hogy tõkék helyett a javak terminust használják. Azt azonban nem írják le, hogy a javak mennyiben különböznek a tõkéktõl, csak utal arra, hogy a tõke fogalma szerintük a piacgazdaság keretein kívül nem alkalmazható. Szelényi a magyar társadalom változásait négy pillanatképben ismerteti röviden, ahol mind a négy állapotban különféle tõkék az értékesek. A Horthy-korszakot a gazdasági és kulturális javak kettõssége jellemezte, a sztálini idõk társadalomszerkezetének meghatározói a politikai javak voltak, a kádári rendszerben a politikai javak mellett a kulturális javak szerepének növekedése volt érzékelhetõ, a posztszocialista társadalomban pedig a kulturális javak válnak meghatározóvá, miközben a politikai javak elértéktelenednek. Szelényi társadalomképe statikus, nem ír arról, hogyan, mi miatt változik meg a javak fontossága. A tanulmányból érzékelhetõ, hogy Szelényi kevésbé tartja befolyásolhatónak az intézményeket, mint Hankiss, Szalai vagy Staniszkis, inkább úgy gondolja, az intézményi változások kapcsán valamilyen módon megváltozik a különbözõ javak értéke, ami mobilitáshoz vezet. Az adatfelvétel elsõ elemezhetõ adataiból Szelényi (1993) azt a következtetést vonta le, hogy a politikai és kulturális elit megváltozott, de a gazdasági elitet illetõen valószínûleg Szalai Erzsébetnek van igaza.

A tõkeelméleti megközelítés segítségével erõforrásként értelmezhetjük az egyéni jellemzõket, és így a különbözõ erõforrások közötti átváltásokról is beszélhetünk. A tõkeelmélet különösen hasznos lehet változó társadalmak leírására, mivel segítségével modellezni lehet az egyéni mobilitás és az intézmények változásának kapcsolatát. A tõkeelméleti megközelítés kelet-európai alkalmazását Róna-Tas Ákos (1996) gondolta újra. Az intézményi változások átértékelik az egyes tõkefajtákat, másrészt lehetõvé teszik implicit módon az egyének felhalmozott tõkéjének átváltását más tõkékre. Róna-Tas az intézményi változások és a tõkék átértékelõdésének kapcsolatát nem statikus módon fogja fel, mint Szelényi, hanem a folyamat dinamikáját is igyekszik áttekinteni, nemcsak a tõkefajtáknak az átalakulás kezdete elõtti és utáni értékét jellemzi, hanem az átváltások mechanizmusainak leírását tûzi ki az elemzés céljaként. A társadalmi változás tõkeelméleti modellezéséhez tisztában kell lennünk a különbözõ tõkék eltérõ jellemzõivel. Helmut K. Anheier és szerzõtársai (Anheier-Gerhards-Romo 1995) a bourdieu-i társadalomkoncepció operacionalizálásakor emelik ki a tõkék eltérõ tulajdonságainak szerepét. A tõkefajták különböznek likviditásukat, átválthatóságukat és romlandóságukat illetõen. A gazdasági tõke a leginkább likvid, és a leginkább átváltható kulturális és társadalmi tõkére. A többi tõkefajta "ragacsosabb", kevésbé likvid és könnyebben elvész. A különbözõ tulajdonságú tõkék dominanciája különbözõ struktúrájú társadalmi mezõket eredményez. Anheier és szerzõtársai a kulturális mezõt tanulmányozták, ahol a kulturális tõke dominanciája erõsen szegmentált és hierarchikus társadalomszerkezet kialakulásához vezet. Róna-Tas szerint a tõkefajták különbözõek elidegeníthetõségük, megszerezhetõségük, oszthatóságuk és behelyettesíthetõségük szempontjából. A gazdasági tõke az, amely minden tulajdonsággal rendelkezik, a többi tõkefajtának viszont sokkal nagyobb a tehetetlensége. A kulturális és társadalmi tõke nem elidegeníthetõ, ezek jóval erõsebben kötõdnek az egyénekhez, mint a gazdasági tõke. A társadalmi tõke - olyan kapcsolatok együttese, amelyek mögött értékes potenciális szolgáltatások állnak - körülményesebben szerezhetõ meg, mint a gazdasági tõke. A kulturális tõke, a képzettség vagy a tapasztalatok megszerzése a legidõigényesebb és a legnehezebb.

Róna-Tas Ákos és Böröcz József (1997) az elit tagjainak egyéni élettörténetére összpontosítanak, az intézményi változás és az egyéni élettörténetek közötti kapcsolatot vizsgálják, az élettörténetekbe ágyazottan használják a tõkefogalmakat is. Nem a különbözõ tõkék tulajdonságait állítják középpontba, hanem az élettörténetek útfüggõ jellegét. Az egyének által birtokolt tõkék kialakulását az életpálya határozza meg, amely útfüggõ, azaz ki van téve a mércéhez igazodásnak, a növekvõ hozadék elvét követi, önmegerõsítõ folyamatok alakítják. A szerzõk ennek alapján értelmezik át az intézményi változás és egyéni mobilitás közötti kapcsolatot. Az intézményi változások nemcsak a tõkék értékét változtatják meg, hanem hosszú távon magukat a tõkéket is. A szerzõk a tõkékrõl írva úgy fogalmaznak, hogy "az intézményi változásnak önmagához kell igazítania õket és hordozóikat" (Róna-Tas-Böröcz 1997: 54). A tanulmány újdonsága tehát az a felismerés, hogy két idõsikon kell vizsgálnunk az intézményi változás és egyéni mobilitás kapcsolatát. Ha az intézmények megváltoznak: rövid távon a tõkék értékének megváltozása tapasztalható, hosszú távon pedig maguk a tõkék is változnak.
 

Az intézményi változás fogalmának finomítása I.:
kísérletek a félbeszakadt polgárosodás és az elit-kontinuitás összeegyeztetésére

A második gazdaságból induló lassú polgárosodás és az elit továbbélésének elméletei közötti éles ellentét magyarázata megoldandó feladat maradt a piaci átmenet szociológiájában. A két elméletcsoport közötti ellentmondás feloldását célzó munkák az intézményi változások fogalmának és idõbeliségének átgondolását javasolják. Róna-Tas Ákos (1994b) az ellentmondás feloldására a piaci átmenet két, minõségileg elkülönülõ fázisának megkülönböztetését javasolja. Az elsõ fázis a szocialista gazdaság eróziója, a második pedig a piacgazdaságba való átmenet. Az erózió alulról induló folyamat, a szocialista gazdaság mellett második, megtûrt gazdaságként találunk csak magánvállalatokat, fõleg mezõgazdasági kisvállalkozókat. Róna-Tas ezt speciális piaci szegmensként jellemzi, a belépésnek minimálisak a korlátai, nincs szükség szakértelemre, kicsi a vállalkozás tõkeigényessége, és szinte kizárólag fogyasztási cikkek termelésérõl van szó. Ez a szegmens, amely a magángazdaságot alkotja a szocialista gazdaságban, nem túl vonzó azoknak, akik jó pozíciókban vannak az elsõ gazdaságban. Róna-Tas érvelése szerint a második gazdaság semmiképpen sem tekinthetõ a piaci átmenet alapjának. A magángazdaság kialakulása a piacra való átmenet szakaszában következik be. Ebben a szakaszban már nem alulról induló, spontán piacosodásról van szó, hanem felülrõl, tudatosan szervezett átalakításról, amelynek kifejezett célja a piacgazdaság létrehozása. Ebben a szakaszban kiépülnek a piacgazdaság legfontosabb intézményei, a szabad árak rendszere, a tõkepiac, a decentralizált banki és biztosítási rendszer. Róna-Tas a szakasz kezdetének a társasági törvény életbelépését tekinti. Ebben a szakaszban két magángazdaság létezik: a továbbélõ második gazdaságbeli kisvállalkozásoké, és az új, jogi személyiséggel rendelkezõ gazdasági társaságokból álló magánszektor, ahol döntõen privatizált nagyvállalatokat találunk. Victor Nee piaci átmenet elmélete és Szelényi Iván félbeszakadt polgárosodás elmélete az erózió társadalmi folyamatait írják le, az elit továbbélésérõl szóló elméletek pedig a piacgazdaságra történõ átmenet szakaszáról szólnak. Az elsõ szakaszban azért volt tapasztalható az egyenlõtlenségek csökkenése, mert a második gazdaság a társadalom alsóbb rétegeinek jelentett jövedelemkiegészítési lehetõséget. Az átmenet során a szocialista szektor megszûnik, várható, hogy ekkor már a korábban sikeres káderek is a magángazdaságban keresnek megélhetést. Róna-Tas érvelése szerint az átmenet szakaszának nem sok köze van az erózió szakaszához, ennek tanulmányozása új elméleti és empirikus feladat.

Róna-Tas a magyar felnõtt népesség 1000 fõs mintájának 1989-es és 1991-ben megismételt megkérdezése alapján vizsgálta a különbözõ elméletekbõl levonható hipotéziseket. Azt találta, hogy a háztáji mezõgazdasági termelésben a családi háttérnek van meghatározó szerepe, a jogi személyiség nélküli vállalkozások esetében viszonta káder-múltnak, a jogi személyiségû vállalkozásban pedig a káder-múltnak és a képzettségnek. A jövedelem szempontjából legsikeresebb társadalmi csoport a vállalkozóvá lett káderek csoportja.

Szelényi Iván és Eric Kostello szintén az intézményi változás fogalmának finomításában látja a lassú elitcsere és az elit továbbélésének elméletei közötti ellentmondás feloldásának lehetõségét (Szelényi-Kostello 1996). Véleményük szerint a piacnak a gazdaságba történõ behatolásának típusai között kell különbséget tenni ahhoz, hogy az ellentmondó elméletek összeegyeztethetõvé váljanak. Szelényi és Kostello a piac behatolásának három szakaszát javasolja elkülöníteni. Az elsõ szakaszban csak lokális piacok vannak a redisztributív gazdaságban, a második szakaszban szocialista vegyes gazdaságokról beszélhetünk, a harmadik szakaszban pedig már kapitalista orientációjú gazdaságokról. A három szakaszt a szerzõk a piaci koordináció legfontosabb intézményeinek megléte szerint határozzák meg. Egy gazdaság Polányi Károly (1992) szerint akkor tekinthetõ piacilag integráltnak, ha mind a tõke, mind a munkaerõ elosztásának a piac a döntõ mechanizmusa. A lokális piacok fázisában még csak a fogyasztási javak piaca jelenik meg mint a redisztribúció egyenlõtlenségeit ellensúlyozó intézmény. A szocialista vegyes gazdaságokban már mind a munkaerõ, mind a tõke elosztása részben a piacon történik, kialakul a társadalmi egyenlõtlenségek duális rendszere, a hatalom csúcsán lévõk a redisztributív és a piaci mechanizmust egyaránt ki tudják használni. A harmadik szakasz minõségi váltást jelent a piac térhódításában: ekkor már hivatalos célként jelenik meg a magángazdaság kialakítása. Ebben a szakaszban a tõke és a munkaerõ elosztása piaci keretek között történik. Szelényi és Kostello érvelése annyiban különbözik Róna-Tasétól, hogy õk kevésbé éles határvonalat tételeznek a piacgazdaság jogi deklarációjában. A szerzõk érvelése szerint a káderek a piac behatolásának második szakaszában "hidakat kezdtek építeni" a piacgazdasághoz, már ekkor tapasztalható volt a képzettebbek beáramlása a második gazdaságba, új konkurenciaként kiszorítva a korábbi kisvállalkozókat, megemelve ezzel a Róna-Tas Ákos által említett alacsony belépési korlátokat.
 

Az intézményi változás fogalmának finomítása II.:
útfüggés és kételyek a piaccal kapcsolatban

Az átmenet szociológiai irodalmának egy része kezdetektõl fogva kétkedéssel fogadta a gazdaság átalakulásának piaci átmenetként való leírását. Ezek a tanulmányok az átmenet elméleteinek az intézményi változásról alkotott, meglehetõsen egyszerû képét igyekszenek finomítani, az intézményi változást a piac behatolása helyett inkább a szocialista rendszerbõl örökölt elemekbõl való építkezésként írják le, ahol a hálózati koordinációnak fontos szerepe van.

Böröcz József (1992) a tervgazdaságot felváltó koordinációs mechanizmusokból a piac kiemelését mint legfontosabb mechanizmust durva leegyszerûsítésnek tartja. Érvelése szerint a "totalisztikus etatizmust" nem a piac váltotta fel a Kádár-rendszer folyamán, hanem az informalitás rendszere, amelyben megtalálható a reciprocitás, a piac és a "mikroszintû integrációs formák bonyolult hálózata" is. Böröcz utal Czakó Ágnes és Sik Endre (1987) munkájára, akik a mezõgazdasági vezetõk körében a reciprocitás kiemelkedõ fontosságát írták le. David Stark (1990) a magyarországi privatizációt elemezve a gazdasági vezetõk társadalmi kapcsolathálójának stabilitását hangsúlyozza. A privatizáció nem feltétlenül jelenti a piaci koordináció kiteljesedését, azok az intézmények, amelyek képesek fenntartani a piacgazdaságot, nem feltétlenül elégségesek a megteremtéséhez. A privatizáció mellett a gazdasági vezetõk kapcsolathálójának a szerepét is vizsgálnunk kell, még az átalakulás kezdete elõtt kiépült kapcsolatok rendszerét. David Stark (1994) megállapítja, hogy az átmenet fogalom teleologikus: az átmenet elméletei ismertnek tételezik a változások végpontját. Átmenet helyett inkább átalakulásról kell beszélnünk, "ahelyett, hogy a kommunizmus romjain tabula rasát csinálnának a gazdasági élet szereplõi, a kommunizmus romjaiból építenek fel különféle helyszíneken és szituációkban új szervezeteket és intézményeket" (Stark 1994: 936). Ennek az építkezésnek a termékei a rekombinátok, amelyek a korábbi szervezeti elemek új kombinációban való összeépítését jelentik. Stark a kereszttulajdonosi hálózatok elemzésével igyekezett kimutatni a hálózati koordinációt. Bruszt László és David Stark (1996) a szocializmusbeli intézményi struktúrából vezetik le a posztszocialista intézményi struktúrát. Véleményük szerint a szocializmus éppen azért volt mûködõképes, mert a gazdaságirányítás mellett létrejöttek a reciprocitás hálózatai, ami tulajdonképpen a tudományos gazdaságirányítási kísérlet nem szándékolt következményének tekinthetõ. Az átalakulás során ezeknek a kapcsolatoknak egy része megszakad, más részük viszont megerõsödik, illetve új szálak is szövõdnek. Bruszt és Stark a piaci koordináció és a piaci orientáció közötti megkülönböztetést javasolja. A piaci koordináció esetében piacokon zajlik az áruk, a munkaerõ és a tõke elosztása, a piaci orientáció esetében azonban sok nem piaci intézmény is szerephez juthat a koordinációban. Érvelésük szerint Kelet-Európában ez utóbbiról van szó, a gazdaság koordinációjában kitüntetett szerepe van a hálózatoknak.

Czakó Ágnes és Sik Endre az intézményi változás fogalmának átgondolásakor már az egyéni mobilitásra vonatkozó tanulságokat is igyekeznek levonni. Abból indulnak ki, hogy a szocialista gazdaság mûködõképességét nagyrészt a hálózati koordináció meglétének köszönhette. A hálózatok fontosságát sokan kimutatták a piacgazdaságon belül is, de a posztszocialista gazdaságban - részben a szocializmus örökségeként és részben az átmenetiség bizonytalansága miatt - a hálózati koordináció lényegesen kiterjedtebb, illetve a hálózatok alakja más. Piacgazdaságban a horizontális kapcsolatok az elsõdlegesek, a vertikális (politikai szférához kötõdõ) kapcsolatok kevésbé fontosak. A kommunizmusban az állam súlyának megfelelõen a vertikális kapcsolatok az elsõrendû fontosságúak, és ez mint örökség a posztszocializmusban is nagyrészt jellemzõ marad. A szerzõk a társadalomszerkezetre vonatkozóan is igyekeznek következtetéseket levonni. Ha a vertikális kapcsolatok fontossága megmarad, akkor az átalakulás során a hálózati tõke (a társadalmi tõke és a mûködtetéséhez szükséges kulturális tõke együttese mint speciálisan posztszocialista tõkefajta) felértékelõdik.
 

Kísérlet az átalakulás tanulságainak feldolgozására:
a posztkommunista menedzserizmus elmélete

Szelényi Iván, Gil Eyal és Elanor Townsley (1996) tanulmányukban a piaci átmenet elméleti evolúciójának fõbb eredményei alapján keresik újból a választ a piaci átmenet központi kérdésére. Az intézményi változás leírásakor egyrészt David Stark rekombináns tulajdonra vonatkozó kutatásából indulnak ki, másrészt a harmincas években Amerikában megfogalmazódott menedzserizmus elméleteire építenek. Mindkét elmélet a piaci koordináció korlátairól szól, a szerzõk ennek megfelelõen azt vizsgálják, milyen következménnyel jár az egyéni mobilitásra, ha elvetjük azt az elképzelést, hogy a tervgazdaság után a piacgazdaságba való átmenet következik. Az egyéni mobilitás és az intézményi változás kapcsolatához a kiindulópont ebben a tanulmányban is a tõkeelmélet. Szelényi és szerzõtársai a társadalmi változást modellezve azt írják, hogy az intézményi változás során az egyes tõkék értéke megváltozik, ezt pedig a változások elõtti és utáni társadalomszerkezetrõl adott pillanatképpel jellemzik, a változás mechanizmusának leírása nélkül. Az intézményi változásra vonatkozó új elképzelések következménye az - mivel a küzdelem nem a tulajdonosi, hanem a rendelkezési jogokért folyik -, hogy elsõsorban a kulturális tõke és a társadalmi tõke értékelõdik fel, nem pedig a gazdasági tõke. Így azután az átalakulás igazi nyertesei a nagyvállalati menedzserek. A szerzõk a tanulmány végén utalnak arra, hogy a menedzserek az intézményi változások további irányát is képesek befolyásolni, a menedzseri csoport hatalomba kerülésének okai között szerepelt az is, hogy el tudta hitetni a társadalom többi részével: a privatizáció bonyolult feladatához csak neki van meg a megfelelõ szakismerete.

Idáig jutott egyelõre a piaci átmenet gazdaságszociológiájának evolúciója - a piaci átmenettõl a posztkommunista átalakulásig. A fejlõdésnek természetesen nincs vége, a menedzserizmus elmélete valószínûleg jó közelítése a mai valóságnak (bár Szelényi Iván egy 1997. tavaszi elõadásában⁶ arról számolt be, hogy a tények megcáfolták téziseit, mára egyre inkább a valós magántulajdon kialakulása tapasztalható), de véleményem szerint ez az elmélet mint összegzés sem lép ki az átmenet elméleti megkötöttségeibõl.

Valószínûleg túlzás azt állítani, hogy a posztszocialista átalakulás tökéletes elmélete megalkotható az eddig megállapítások összegzése útján, még akkor is, ha esetleg képesek vagyunk szintézist teremteni a szerteágazó megközelítések között, és megfelelõ kritikával tudjuk alkalmazni azok állításait. A tudományos fejlõdésre általában nem ez a jellemzõ, még olyan területen sem, ahol kisebb szerepe van az evolúciónak. A legjobb elméletek általában a megelõzõektõl teljesen elütõ ötletekbõl születnek. Mindezek ellenére úgy gondolom, ha nem a megállapítások, hanem a meta-következtetések szintjén összegezzük a fejlõdés eddigi tapasztalatait, valószínûleg a második legjobb elmélethez juthatunk, olyan elmélet vázlatához, amely bár nem teljesen új, mégsem teljesen régi, azaz bizonyos mértékig kiszakad az elméleti evolúció folyamatából. Ennek az elméletnek a körvonalazása azonban már egy másik tanulmány témája lehet.
 

Jegyzetek

* A tanulmánnyal kapcsolatos észrevételeikért és tanácsaikért köszönettel tartozom Szalai Erzsébetnek, Lengyel Györgynek, Martin Józsefnek és Bartha Attilának.

1. Dolgozatomban a piaci átmenet terminust használom a gazdaságszociológia vizsgált területének megjelöléseként. A vita egyik elsõ eredménye volt az, hogy a piaci átmenet sem piaci, sem átmenet.

2. Lengyel Györgynek (1995) a kelet-európai szociológia sajátosságairól, elméleti megalapozottságáról és reflexivitásáról írt tanulmánya tudománytörténeti keretbe helyezi a kelet-európai és a nyugati gazdaságszociológia különbözõségeit.

3. Az Eastern European Politics and Societies 1990-ben különszámot (1990/2) jelentetett meg a magyarországi változásokról, az American Journal of Sociology pedig külön tematikus számban foglalkozott a piaci átmenettel (1996. január).

4. Ezt Róna-Tas Ákos (1996) emelte ki a vita késõbbi fázisában.

5. A tõkeelmélet alkalmazása a piaci átmenet elemzésében sokszor jár fogalmi tisztázatlansággal. Ennek egyik oka az, hogy gyakran keveredik a szociológiai és közgazdaságtani fogalomhasználat (erre példa a kulturális és az emberi tõke fogalmának felcserélése, illetve felcserélhetõnek tartása). A két elméleti irányzatot a fogalomhasználat tisztázása céljából egy korábbi tanulmányomban hasonlítottam össze röviden (Vedres 1997).

6. Szelényi Iván 1997. február 25-én Menedzserizmus és alternatívái a posztszocialista gazdaság változó világában címmel a Széchenyi István Szakkollégium jubileumi elõadássorozatának keretében tartott elõadást.
 

Irodalom

Anheier, H. K.-J. Gerhards-F. P. Romo 1995. Forms of Capital and Social Structure in Cultural Fields: Examining Bourdieu's Social Topography. American Journal of Sociology, 100, 859-903.

Bourdieu, Pierre 1978. Rekonverziós stratégiák. A társadalmi egyenlõtlenségek újratermelõdése. Budapest

- 1986. The Forms of Capital. John Richardson (ed.): Handbook of Theory and Research for the Sociology of Education. New York

Böröcz József 1992. Kettõs függõség és tulajdonvákuum: Társadalmi átalakulás az államszocialista félperiférián. Szociológiai Szemle, 3.

Bruszt László-David Stark 1996. Vállalatközi tulajdonosi hálózatok a kelet-európai kapitalizmusban. Közgazdasági Szemle

Czakó Ágnes-Sik Endre 1987. Managers' Reciprocal Transactions. In: Lengyel György (szerk.) Education, Mobility and Network of Leaders in a Planned Economy. BKE Szociológia Tanszék. Mûhelytanulmányok

- - 1995. A hálózati tõke szerepe Magyarországon a rendszerváltás elõtt és után. 2000, 2.

Fligstein, Neil 1996. The Economic Sociology of the Tansitions from Socialism. American Journal of Sociology, 101.

Hankiss Elemér 1989. Kelet-európai alternatívák. Budapest: KJK

Kolosi Tamás-Róna-Tas Ákos 1992. Az utolsókból lesznek az elsõk? A rendszerváltás társadalmi hatásai Magyarországon. Szociológiai Szemle, 1.

Lengyel György 1992. A gazdasági elit a 80-as években és az átmenet idõszakában. Társadalmi riport

- 1995 Kelet-európai gazdaságszociológia. Szociológiai Szemle, 3.

Nee, Victor 1989. A Theory of Market Transition: From Redistribution to Markets in State Socialism. American Sociological Review, 54, 663-681.

- 1991. Social Inequalities in Reforming State Socialism: Between Redistribution and Markets in China. American Sociological Review, 56.

- 1996. The Emergence of a Market Society: Changing Mechanisms of Stratification in China. American Journal of Sociology, 101.

Polányi Károly 1992. The Economy as Instituted Process. In: Richard Swedberg- Mark Granovetter (eds.) The Sociology of Economic Life. Westview Press

Róna-Tas Ákos 1994a The First Shall Be Last? Entrepreneurship and Communist Cadres in the Transition from Socialism. American Journal of Sociology, (100) 1, 40-69.

- 1994b Elit- és rendszerváltás. Buksz, 420-425.

- 1996. Path-Dependence and Capital Theory: Sociology of the Post-Communist Economic Transformation. Kézirat

Róna-Tas Ákos-Böröcz József 1997. Folyamatosság és változás az államszocializmus utáni bolgár, lengyel, cseh és magyar üzleti elitben. Szociológiai Szemle, 2.

Staniszkis, Jadwiga 1991. Political Capitalism in Poland. East European Politics and Societies, (5) 1.

Stark, David 1994. Új módon összekapcsolódott régi rendszerelemek: rekombináns tulajdon a kelet-európai kapitalizmusban. I-II. Közgazdasági Szemle, 11, 933-948; 12, 1053-1069.

Szalai Erzsébet 1990. Gazdaság és hatalom. Budapest: Aula

- 1994. Útelágazás. Hatalom és értelmiség az államszocializmus után. Budapest-Szombathely

- 1996. Az elitek átváltozása. Budapest: Cserépfalvi

- 1997. Rendszerváltás és a hatalom konvertálása. Szociológiai Szemle, 2.

Szelényi Iván 1992. Harmadik út? Budapest

- 1993. Változatlan változó. Figyelõ, július 29.

Szelényi Iván-Eric Kostello 1996. A piaci átmenet elmélete - vita és szintézis. Szociológiai Szemle, 2.

Szelényi Iván-Gil Eyal-Elanor Townsley 1996. Posztkommunista menedzserizmus: a gazdasági intézményrendszer és a társadalmi szerkezet változásai I-II. Politikatudományi Szemle, 2-3.

Szelényi Iván-Szelényi Szonja 1991. Az elit cirkulációja? Kritika, 10, 8-10.

Vedres Balázs 1997. Ökonokrata menedzser-elit. Az átalakulás nyertesei? Szociológiai Szemle, 1.