1. A középrétegek, illetve a középosztály fogalma oly mértékben vált reflektálatlanná nemcsak a publicisztikában, de a szociológiai szakirodalomban is, hogy idõnként akkor is teljesen magától értetõdõen használják a középosztály(-rétegek) kifejezést, ha mindössze kétosztatú modellt alkalmaznak. Ha e fogalmakat komolyan akarjuk venni, akkor mindenekelõtt a "közép" stratifikációs tartalmát kell tisztáznunk. Közép - mihez képest? Nyilvánvaló, hogy a kategória meghatározását meg kell elõznie a "szélek" identifikálásának.

Ebben az értelemben "közép" az, ami sem a felsõ, sem az alsó rétegekhez nem sorolható. Bármilyen triviális ez a megállapítás, a kialakult szociológiai gyakorlatban mégsem kerül sor következetes alkalmazására. Az utóbbi (az alsó széltõl való) elhatárolással gyakorlatilag kevésbé van gond, ezzel szemben a felsõ rétegektõl való elhatárolás sokkal inkább hajlamos arra, hogy "jótékony homályban" maradjon. Ha nincs határozott képünk a szélekrõl, a középrõl való elképzelésünk is elmosódik - határai ide-oda fognak csúszkálni. Megjegyzéseinket ezért is kezdtük e kérdés taglalásával.

Akár kategoriális-relacionista, akár graduális alapon történik a közép meghatározása, mindkét esetben elengedhetetlen feltétel az elválasztó határok, illetve zónák megállapítása. Ha az elõbbi, osztályjellegû modell felé közelítünk, ezek a határok (legalábbis analitikus szinten) elvileg élesebben kijelölhetõek, a graduális megközelítés viszont eleve tartalmazza ebbõl a lehatárolási szempontból az önkényesség bizonyos elemét.

Felmerülhet a kérdés, mennyire "vastagok" vagy "vékonyak" ezek a szélek, és egyáltalán hogyan határozhatóak meg. Itt az az egyszerre elméleti és módszertani kérdés is felvetõdik, hogy ha a felsõ szintet túl vékonyra definiáljuk, a statisztikai elemzés - a szokásos mintanagyság mellett - már nem tud vele mit kezdeni, ha pedig túl vastagra, akkor elmosódnak a középpel szembeni tulajdonképpeni specifikumai. Anélkül, hogy kísérletet tennénk e feladat megoldására, célszerûnek tartjuk azt a szempontot hangsúlyozni, hogy elsõsorban a törésvonal élességébõl, és nem annyira a szélek elõre meghatározott méretébõl kell kiindulni (és ha úgy adódik, a szokásosnál nagyobb vagy optimalizált mintával kell dolgozni).

A lefelé történõ lehatárolás talán egyszerûbb annyival, amennyiben az említett statisztikai-mintavételi probléma itt kisebb szerepet játszik. Valamiféle durva határvonalat a fizikai-szellemi munka, illetve a tulajdonnal való rendelkezés (vállalkozói, illetve önálló státus) jelenthet (itt nem kívánunk azonban állást foglalni a tekintetben, hogy a fogyasztási-életstílus jegyek milyen mértékben veendõk figyelembe. Bizonyos típusú stratifikációs modellekben utóbbiaknak nyilván kisebb, másokban nagyobb szerepet kell kapniuk).

2. Összefügg a fentiekkel, de külön is ki kell térni arra a kérdésre, hogy a különbözõ társadalmi erõforrások lakossági eloszlása az "egyenlõtlenségi profilok", milyen módon befolyásolják a középrétegek strukturális pozícióját. Más a helyzet az olyan társadalomban, ahol például piramisszerû ez a rajzolat, és más ott, ahol, mondjuk, a hagyma szolgál hasonlatul. Az elõbbi esetben a közép strukturális pozíciója bizonyára erõtlenebb, az utóbbiban viszont sokkal markánsabb, és fõként az ilyen típusú társadalmak esetében indokolt a középrétegekrõl mint struktúra-konstituáló erõkrõl beszélni. Ennyiben a középrétegek vizsgálatát mindig össze kell kötni az össztársadalmi erõforrások eloszlását egzaktul kifejezõ egyenlõtlenségi mutatók vizsgálatával.

A probléma egy másik metszete, hogy az adott rétegzõdési modellben abszolút vagy relatív elválasztó mércéket alkalmazunk-e. Relatív értelemben "közép mindig van", tehát ez a megközelítés - ilyen vagy olyan módon - mindig alkalmazható. Az abszolút megközelítés vagy akkor lehet jogosult, ha világos törésvonalak figyelhetõk meg, és ezek jól specifikálható objektív mutatókhoz köthetõk, vagy akkor, ha a társadalomban és egyes csoportjaiban több-kevesebb konszenzus van arról, hogy a középréteghez tartozás milyen státuskellékekkel jár (meg kell jegyezni, e két feltétel nagy valószínûséggel együtt áll fenn).

3. Az eddigiekben nyitva hagytuk azt a kérdést, hogy a szóban forgó kategória a mai magyar társadalomban az osztály, réteg vagy rend terminusokkal jellemezhetõ-e leginkább. Mivel az elõbbiekben a szélek határainak kijelölésénél több ízben is jeleztük az osztályszerû megoldás lehetõségét, a mostani kérdésben mindjárt ki kell jelentenünk, hogy a középet illetõen több okból sem tartjuk indokoltnak az osztály terminus alkalmazását: a) A tapasztalatok fényében nem tekinthetjük egységes interakciós csoportnak, amelynek alcsoportjai között is intenzív lenne a kommunikáció. b) Nincs világosan definiált antagonisztikus ellentéte valamilyen más csoportalakzattal. c) Nincsenek világosan elkülönülõ sajátos érdekei. (Sõt, meg kell jegyeznünk visszamenõlegesen is, hogy a két világháború közötti periódusról szólva sem beszélhetünk szociológiai értelemben "a" középosztályról.) Ami a rend terminusát illeti, véleményünk szerint a napjainkban végbemenõ polarizációs tendenciák sokkal inkább a középszint fragmentálódása, mint egységes életstílusa, presztízsrendje kialakulása irányában hatnak. Ezek az objektív tendenciák még akkor is meghatározó erejûek, ha - a történeti kontinuitás jegyében is - komoly törekvések vannak valamilyen egységes státuscsoport létrehozására, és bizonyos rendies vonatkozások meglétét e fogalommal kapcsolatban nem is tagadhatjuk. Az elmondottak alapján - amennyiben végül is mind az osztály, mind a rend terminusát elvetettük - a magunk részérõl (az elméletileg egyébként is kevésbé igényes, elmosódottabb) réteg fogalom alkalmazását tartjuk alkalmazhatónak, ahogy az eddigiekben is "középrétegekrõl" beszéltünk a vitatott kérdés kapcsán.

4. Az elõbb többes számot alkalmaztunk, idõzzünk el röviden ennél a kérdésnél. Itt arról a problémáról van tulajdonképpen szó, hogy mennyire egynemû a szóban forgó képzõdmény, s ez a kérdés sem csak a magyar viszonyok között vetõdött fel, hanem a fejlett nyugati társadalmak talaján is. Tudomásunk szerint a legkomolyabban F. U. Pappi foglalkozott a középrétegek belsõ tagolódásának, illetve egységességének problémájával. Számos ismérvet (mint házasodás, mobilitás, szervezetekbe való integrálódás, pártpreferenciák) blokkmodell-elemzés útján áttekintve, arra a konklúzióra jutott, hogy a hagyományos kispolgárság (az önállók, vállalkozók) és az úgynevezett "új középosztály" (az állami hivatalnokok, szellemi alkalmazottak, irodai dolgozók stb.) a legtöbb vonatkozásban különbözõ blokkokba tagolódik, és nem képeznek szorosabb egységet. Újabban alkalmazott stratifikációs modelljében ezeket a csoportokat elkülönítetten is használja. Bár idehaza hasonló jellegû blokkmodell-elemzésre nem került sor, lehetséges, hogy hasonló eredmények adódnának ebben a kérdésben (bár erre nyilván csak az elvégzett elemzések adhatnának választ). Mindenesetre, már csak ebbõl a meggondolásból is szerencsésebbnek tartjuk a "középrétegek", mint az egységességet sugalló "középréteg" fogalom alkalmazását (a "középosztályt", mint említettük, még kevésbé tartjuk indokoltnak).

5. A fogalmi sokszínûséget (ami idõnként a tisztázatlanság benyomását is kelti) tovább bonyolítja - az önmagában is nagyon sokértelmû - polgár fogalom használata. Maga a fogalom nem képezi a szociológia nemzetközi mainstream-irodalmának integráns részét - ennek megállapításához elegendõ különbözõ szociológiai szótárakba futó pillantást vetni. Jellegzetes módon a - feudális elõzményektõl mentes - amerikai társadalomfejlõdés nyomán a "polgár" fogalmát egyáltalán nem, vagy csak futólag említik az ottani kézikönyvek. Esetenként elõfordul, hogy a címszóként szereplõ "bourgois"-t egyszerûen "middle class"-ként határozzák meg. Az európai és ezen belül elsõsorban a német szociológiai irodalom foglalkozott legbehatóbban a fogalom leírásával, de itt is jellegzetes attribútum a többértelmûség hangsúlyozása. A feudális társadalomban a "Bürgerschaft" mindenekelõtt olyan városi rendet jelentett, amely több privilégiummal rendelkezett, mint a különbözõ függõségekkel korlátozott fél-szabadok, hûbéri viszonyokba tagolt csoportok.

A modern társadalmakban a polgár fogalma sokrétû jelentésváltozáson és differenciálódáson ment keresztül. A német történeti fejlõdés során a Besitzbürgertum és a Bildungsbürgertum kettõssége éppúgy megjelent a korabeli köznyelvben, mint a társadalmi tagozódás 19-20. századi szociológiai leírásában. Más jelleggel, a polgári szabadságjogok nyugat-európai fejlõdése a bourgois és citoyen fogalmi párosát termelte ki. Természetesen kísérletet sem teszünk a "polgár" különbözõ megjelenési formáinak részletes számbavételére, célunk inkább az, hogy a közös specifikum kiemelésével a mai társadalom leírására is alkalmas fogalomhoz jussunk. Számunkra a független egzisztencia, a szabad tevékenység képessége tûnik e szempontból meghatározónak, amelynek forrása az akár gazdasági, akár kulturális vagy politikai értelemben vett autonómia. A par excellence polgár mindhárom értelemben rendelkezik a függetlenség, önmeghatározási képesség egy fokával. Ehhez az ideáltipikus megjelenési formához képest azonban a gyakorlatban a "polgári egzisztencia" variábilis szinteken realizálódik, ahol az autonómia különbözõképpen kötõdhet gazdasági, kulturális, szociális és politikai erõforrásokhoz. Ebben az értelemben a polgárság az elit és a középrétegek autonómiahiánnyal jellemezhetõ csoportjaitól válik külön. Természetesen - éppen az éles határok hiánya, a valóság variabilitása miatt - nagyon nehéz ennek világos operacionalizálása. Nem könnyû konkrétan rámutatni azokra a csoportokra, foglalkozási rétegekre, amelyek a polgárság jellegzetes reprezentánsai. Ehhez nyilvánvalóan empirikus vizsgálatok szükségesek; ezen a helyen csak néhány jellemzõ példát emelünk ki. A polgár fogalma valószínûleg feltételezi, hogy az autonómia nem egyetlen típusú erõforrása áll rendelkezésre (az egyetlen erõforrás, illetve az arra való ráutaltság maga is autonómia-korlátozó tényezõ). A polgári létformát másfelõl a hierarchikus-hivatali rendbe való betagoltság korlátozza (ez csak akkor nem jelent kizáró tényezõt, ha az egyéb erõforrások olyan mértékben állnak rendelkezésre, hogy az egyénnek bármikor lehetõsége van a pozícióváltásra, amennyiben az egyén szellemi szabadságát veszély fenyegeti). Ilyen értelemben tipikusan idesorolhatók a magasan képzett szabadfoglalkozásúak, vállalkozók, a mûvészeti, egyetemi-tudományos szféra komoly szakmai-társadalmi respektussal rendelkezõ csoportjai, és a másik oldalon pozicionális helyzetük miatt tipikusan nem itt vehetõk számításba például a fegyveres erõk alkalmazottai.

A polgárság ilyenfajta értelmezése - a "szabadpályás" és a "hivatali-kötött" rétegeknek a fenti értelemben vett megkülönböztetése - kétségtelenül nem elõzmények nélkül való a horizontálisan duális struktúrákra hagyományosan fogékony magyar szociológiai irodalomban. A legpregnánsabb példaként Erdei Ferenc úri-polgári megkülönböztetése említhetõ, amellyel az itt kifejtett interpretáció sok hasonlóságot mutat. Felmerülhet még a kérdés, hogy milyen kontextusban, milyen típusú szociológiai elemzésekben látjuk indokoltnak a polgárság és - visszatérve az elõzõ témához - a középrétegek fogalmának alkalmazását. A középrétegek elhatárolása elsõsorban a társadalom vertikális tagolódásának leírásakor tûnik indokoltnak, a polgárság fogalmát pedig az olyan típusú elemzések alkalmával vezethetjük be, amelyek a vertikális tagolódás bizonyos szintjein - gyakorlatilag a felsõ és a középrétegeken - belül horizontálisan különböztetnek meg nagyobb társadalmi blokkokat.

6. A fentiekbõl magától értetõdõen következik, hogy nem tekintjük szinonimnak a nemegyszer így kezelt "polgárosodás" és "középrétegesedés" fogalmat. A két folyamat történetileg is elválhat egymástól. Nyugati társadalmakban hosszabb történeti perióduson keresztül érvényesült a "self-employed" kategória arányának fokozatos csökkenése, viszont a hivatalnoki, alkalmazotti, valamint a középrétegekhez simuló "fehérgalléros-szolgáltatói" csoportoké nõtt. A mi esetünkben az elmúlt években a tulajdonosi-vállalkozói réteg nyilvánvalóan lényegesen kibõvült (ami a polgárosodás irányába mutat), ezzel szemben a leépülõ állami szektorból kiszoruló alkalmazotti csoportok a középrétegeket apasztják. Sõt az a fajta "lefelé mobilitás" is, amit a tömeges nyugdíjazás ma Magyarországon jelent, az elõzõhöz hasonlóan, a középrétegesedést gyengíti.

Ha nagyon sommásan akarnánk megfogalmazni az elmúlt évtizedek magyar társadalmi fejlõdésének témánkkal kapcsolatos paradoxonát, a következõ ellentmondást jelölhetnénk meg. A Kádár-korszak prosperáló idõszakában határozott középrétegesedési tendencia zajlott igen halvány polgárosodási jegyekkel, viszont a rendszerváltás óta eltelt idõszakban a társadalom felsõbb rétegeiben - viszonylag szûk sávban - beindult a polgárosodás, de a középrétegesedést tekintve fordított tendencia vette kezdetét.

7. Az elmúlt évtizedben végbemenõ polarizáció a rétegidentifikációra is rányomta bélyegét. Középrétegesedõ társadalmakban az alsóbb rétegek orientációs mintái közt is megjelennek a középhez sorolódás jegyei, esetenként (pl. az NSZK-ban vagy Ausztriában is ez volt a helyzet) a munkásság felsõbb rétegein belül is határozott középréteg-identitás kialakulásával. Bár e tézisszerû vázlatban empirikus tapasztalatokkal nincs módunk részletesebben foglalkozni, a rétegidentifikációról néhány évvel ezelõtt végzett vizsgálatunk szerint a középrétegekkel való azonosulás - szemben bizonyos nyugat-európai tendenciákkal - jóval szûkebb körû, és nem sugallja a középrétegesedõ társadalmak jellegzetesen "felfelé identifikálódó" képét.

8. Téziseinkben végül csak utalásszerûen foglalkozhattunk azzal az elméleti szinten sem elhanyagolható problémával, amit az aktív és az inaktív társadalmi csoportok egymásmellettisége (és az utóbbiak rendkívüli módon növekvõ aránya) jelent a rétegmeghatározás szempontjából. Az ilyen irányú vizsgálatoknak a jövõben mindenképpen választ kell tehát adniuk arra, hogy az inaktív populáción belül hogyan határolhatjuk körül a középrétegekhez tartozókat. Hogy a felvetett dilemmák sorát egy hasonló problémával zárjuk, ugyancsak kérdéses, hogy a családok esetében hogyan vegyük figyelembe a házasfelek társadalmi státusában megmutatkozó különbséget (vagy esetleg - a házasfeleket egyénileg kezelve - teljesen eltekintsünk-e ettõl az összefüggéstõl).
 

* A fenti írás az 1996 végén Utasi Ágnes szervezésében az MTA Politikatudományi Intézete által a középrétegesedés, polgárosodás kérdéseirõl tartott mûhelyvitára készült. Az itt közölt szöveg 1997 februárjában a konferencia alapján tervezett kötet számára kapta jelenlegi formáját. A kötet kiadására a késõbbiekben nem került sor. E tézisszerû vitaanyagot - amely jellegénél fogva szakirodalmi hivatkozásokat tételesen nem tartalmaz - változatlan formában tesszük közzé.