Aki negyven év alatt 60 könyvet és 456 tanulmányt tudott írni, az függetlenül attól, hogy milyen tudománnyal foglalkozott, megérett arra, hogy bekerüljön a Guiness-rekordok könyvébe. Niklas Luhmann szociológus olvasóitól sokszor elhangzott a panasz: nem tudunk olyan gyorsan olvasni, mint amilyen gyorsan ír! Alig fejezzük be a legutolsó könyvét, máris két újabb jelenik meg a könyvesboltokban. Csak halála oldotta föl ezt az olvasói paradoxont. Ha valahol most már mint "kizárt harmadik", mint ironikus megfigyelõ "megfigyeli megfigyeléseinket", akkor ezt üzeni olvasóinak: Nem kell sietnetek, még van pár ezer oldal kéziratom, amely nyomtatásra vár. A könyvnyomtatás feltalálásában látta a tudományok kopernikuszi fordulatát, a társadalmi kommunikáció radikális változását. Az elmélet szenvedélye együtt járt nála a könyvírás szenvedélyével.

A szociológiai rendszerelméletek egyik legérdekesebb változata Niklas Luhmann német szociológusé. Talcott Parsons rendszerelméletét fejleszti tovább mindig újabb gondolatokkal, amelyek újszerû és sokszor provokatív és irritáló jellegük miatt sok fejtörést okoztak a szakembereknek. Azok, akik elméletét elvetik, de azok is, akik lelkesen követik, egyetértenek azzal, hogy itt a modern szociológia olyan változatáról van szó, amelyet komolyan kell venni, vitatkozni kell vele, érvelni ellene vagy mellette, de semmiképpen nem lehet besorolni a tiszavirág életû kísérletezések közé vagy a kor divatját követõ teóriák közé.

Tulajdonképpen új szociológiai iskolát nem alapított. A luhmannisták exkluzív kicsiny köre azonban hûségesen kitartott mellette. Az alig három éves, bielefeldi Soziale Systeme címû folyóiratot lelkes tanítványai szerkesztik. Ellenfelei, vitapartnerei végleg hátat fordítottak neki, amikor Maturana chilei neurobiológus szakkifejezését, az "autopoéziszt" beépítette fogalmi szótárába. A szociális rendszeri autonómiát és öntörvényûséget radikálisan hangsúlyozza - a rendszer önmagát teremti, konstruálja azokból az elemekbõl, amelyekbõl áll, környezetére zárt, nem informálható, csak irritálható, környezetével csak strukturálisan kapcsolt. Nagy hatással volt rá a konstruktivizmus episztemológiai irányzata von Foerster mérsékeltebb fogalmazásában, és gyakran idézte a máig ismeretlen angol matematikus Georges Spencer Brown találmányát, a "re-entry"-t, azt a logikai mûveletet, amellyel a megkülönböztetést beemeljük a megkülönböztetettbe.

Luhmann nem egyszerû szerzõ és nem sorolható a hagyományos német professzorok és akadémikusok megszokott típusai közé. Gondolatait nem lehet az elsõ olvasásra követni, mondatait még a német anyanyelvûek is nagyon sokszor nehezen értik meg. Sok kritikusa szemére vetette a "gondolati labirintust", ahol gyakorlott szociológusok is sokszor eltévednek.

Luhmann nem félt a paradoxontól, nem kerülte az ellentmondásokat, hanem bátran élt velük. A laikus nehezen tudja elismerni, hogy a modern társadalom lényege már nem az osztályokra és rétegekre tagoltság, hanem a társadalmi funkciók differenciáltsága - amint ezt Luhmann oly sokszor hangsúlyozta. E funkciók autonómiája a garancia arra nézve, hogy a rétegekre osztott társadalom - minden laikus vélemény ellenére is - már a múlté. A központ és a periféria feloldása a régióba, ahol a szociális egyenlõtlenségek és igazságtalanságok lecsökkennek - már folyamatban van. Ezt a folyamatot erõsíti a luhmanni rendszerelmélet.

Az idén november elején elhunyt Niklas Luhmann Lüneburgban született. 1946-tól 1949-ig jogot tanult a freiburgi egyetemen. Karrierjét jogászként kezdte szülõvárosában az ottani közigazgatási bíróságon - késõbb, 1962-ig a Niedersachsen tartomány kultuszminisztériumában volt referens.

Már ebben az idõben foglalkozott szociológiai és filozófiai irodalommal, Descartes, Husserl, Hegel és Heidegger, Nicolas von Cues, valamint a kultúrantropológus Malinowski és Radcliff-Brown írásai is érdekelték. Marx és Hegel - saját bevallása szerint - kevésbé vonzották. Munkaadója lehetõvé tette számára, hogy több évig a Harvard Egyetemen tanulhasson szociológiát. Itt ismerkedik meg Talcott Parsonssal és a strukturális-funkcionális rendszerelmélettel, amely megadta a kezdeti lökést rendszerelméletének kidolgozásához. Amerikai tanulmányai után 1965-ig referensként dolgozik a speyeri Közigazgatási Fõiskola kutatóintézetében. Ezután átveszi a münsteri egyetem szociális kutatóközpontjának vezetõi posztját, és 39 éves korában egyszerre doktorál és habilitál.

1967-tõl 1994-ig vezette a szociológiai tanszéket az új bielefeldi egyetemen. Egyik interjúban megemlíti, hogy szinte csak véletlenül lett szociológus. Az új egyetemen ugyanis megválaszthatta a szakot, ahol mûködni akart. Azért esett a választása a szociológiára, mert ott látta a legtöbb szabad teret tudományos munkásságához. Ugyancsak ebben az interjúban említi, hogy célja kidolgozni a társadalom elméletét. Idõtartam: harminc év - költségek: semmi.

Csaknem harminc éves egyetemi tanári pályafutása alatt sikerült a bielefeldi egyetemen a modern német szociológia fellegvárát felépítenie, egy sereg tehetséges utódot kinevelnie és rengeteget publikálni. Az egyetem szociológiai reputációját mi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy a 13. szociológiai világkongresszust 1994-ben 6000 szociológus jelenlétével Bielefeldben tartották meg.

A hetvenes évekig még a bennfentesek számára is eléggé ismeretlen, de hála hihetetlen munkabírásának - évente átlag két és fél könyvet és tizenkét tanulmányt ír - Németország legjelentõsebb szociológusai közé tartozott. Ez annak is köszönhetõ, hogy rendelkezik azzal a képességgel, hogy elméleti mûveit magas, elvont nívón írja ugyan, de az aktuális szociológiai problémákhoz is kifinomult megfigyelõ érzékkel tud hozzászólni. Érdekességként megemlíthetõ, hogy külföldön, különösen Japánban és Olaszországban értékelték nagyra munkásságát. Amerikában (és Magyarországon is) nagy vitapartnerét, Jürgen Habermast jobban ismerik. Közép-Európában horvátul három, lengyelül és magyarul egy-egy mûve jelent meg fordításban. Akik mûveit nem eléggé ismerik, azok Luhmannt liberálisként, sõt konzervatív társadalomtudósként címkézik. Társadalomkritikája sokakat provokál, különösen azok érzik magukat irritálva, akik a marxizmus szellemi örökségét akarják õrizni, és esetleg a modern világba átmenteni.

A szociális rendszerek elmélete elválaszthatatlanul fûzõdött a nevéhez. E mögött a cím mögött a rendkívüli fogalmi kiélezettséggel és hihetetlen komplexitással felépített elméleti architektúra búvik meg,, amely az univerzalitás igényével lép fel. A rendszerelmélet szociológiai elméletként nemcsak egyes szektorokat, minden "szociálist" átölel. Az univerzalitás igénye önvonatkozású elmélet felépítésére kényszeríti Luhmannt, vagyis olyan elméletre, amely lehetõvé teszi, hogy az elmélet önmagát is vizsgálódásának tárgyává tegye és bizonyos módon saját megfigyeléseit megfigyelje. A rendszerelmélet minden más szociális elméletnél világosabban kimutatja, hogy a szociális valóság nem a megfigyelõtõl független adottság, hanem konstrukció, mely végül is utal "konstruktõrére", a megfigyelõre. Ilyen értelemben a rendszerelmélet maga is olyan rendszer, amely a valóságot megfigyeli és alkotja, és a "tárgyain", amelyeket leír vagy ábrázol, mindig önmagáról is elárul valamit és hozzátanul.

Mûveinek értelmezõit, akik kétségbeesetten próbáltak olvasásban lépést tartani vele, Luhmann egyre újabb kihívásokkal provokálta. Munkáiban rengeteg témát és problémát kezelt. Olyan mûvet alkotott, amely nem hagyott ki szinte egyetlen szociális és szellemtudományi diszciplínát sem. Munkái úgy értelmezhetõk, mint hasznos variánsai a szociális rendszerek általános elméletének. Elkészülésük sorrendjében foglalkoznak a közigazgatás-tudománnyal, a jogdogmatikával, jogelmélettel, jogszociológiával, szervezetelmélettel, tervezéselmélettel, tudás- és tudományszociológiával, gazdaságelmélettel, teológiával, pedagógiával, mûvészettel, szerelemmel, evolúció-, kommunikáció- és differenciaelmélettel.

Luhmann rendszerelmélete "Szociológiai felvilágosítás" címmel hat különálló kötetben mint a tudás kritikája jelent meg, amely szociológusok és a laikusok szemében szokatlan álláspontot képviselt. Nála végül is nem egy felvilágosításról esik szó, mely az észt (Vernunft) segítené gyõzelemre, hanem ellenkezõleg, a szociológiai gondolkodást az "értelmi-felvilágosítás" hagyományos és elkoptatott síneirõl akarja kiszabadítani. Fel lehet itt fedezni a Max Weber-i "megértõ szociológia" (verstehende Soziologie) indirekt kritikáját. A felvilágosítás feladatát teljesen félreértjük, ha azt gondoljuk, hogy a szociális világot egy archimédeszi pontból, végsõ fokon az egyedi emberbõl, megfigyelhetjük, elmagyarázhatjuk.

Luhmann hangsúlyozza a valóság függését a megfigyeléstõl. Feltételezi, hogy mindazt, ami megfigyelhetõ és leírható, egy megfigyelõ - a különböztetés segítségül hívásával - írja le. Ha a világot nem a szubjektum és objektum (alany és tárgy) megkülönböztetésével szemléljük, hanem ehhez a rendszer és környezet differenciáját vesszük alapul, akkor kitûnik, hogy minden rendszer mint környezetét kezeli azt, ami nem egységének reprodukciójául szolgál. Látószögünkbe kerülnek a társadalmi területek különbözõségei és autonómiái (gazdaság, tudomány, politika, mûvészet, nevelés stb.), valamint - ezekbe bezárva - a kontigencia és a valóságtervek viszonylagossága és sokoldalúsága. Ebbõl a perspektívából sokakat irritál, hogy a szociális rendszer szempontjából mindazok a folyamatok, amelyeket nem számíthatunk a kommunikációhoz - tehát például a tudati folyamatok -, a szociális rendszerek környezeteként tekintendõk. Ebben áll a luhmanni rendszerelmélet legnagyobb felvilágosító hatása is. Ha az élet és a tudat (vagyis az ember) nem kizárólagos megváltoztatója és teremtõje a szociális rendszereknek, akkor a megszokott szocialitás hagyományos látásmódjait és magyarázatait felül kell vizsgálni. Ehhez az "irritációs revízióhoz" álljon itt Luhmann egyik jellegzetes kijelentése (emlékezetbõl idézve): nem az emberek kommunikálnak, hanem a kommunikáció kommunikál! A társadalom szerinte nem emberekbõl áll - õk csak a társadalom környezetét alkotják -, hanem kommunikációból. Ehhez a revízióhoz járult hozzá a luhmanni rendszerelmélet.

Mûvének magyar recepciója Habermas hatalmas árnyékában sokáig váratott magára. Pokol Béla és Karácsony cikkei mellett a dortmundi Kiss Gábor értelmezte mûvét (németül), majd 1997-ben végre megjelent a "Liebe als Passion" - japán, olasz, spanyol, angol, horvát és lengyel fordítások után - magyarul is. Legmegfelelõbb méltatása az lenne, ha megjelenne magyarul egy mûveit összefoglaló könyv.