E rövid vitaindítóban az elmúlt szûk évtized magyarországi munkaerõpiaci fejleményeinek néhány jellemzõjét tekintem át és értékelem a foglalkoztatás és a munkanélküliség alakulásának közeljövõbeli kilátásai szempontjából. Az áttekintésben közismert adatokra és tényekre, az értékelésben a fejlett piacgazdaságok általánosítható tapasztalataira és elemi gazdasági összefüggésekre támaszkodom. Természetesen csak egészen elnagyolt áttekintésre és értékelésre vállalkozhatok. Fõ mondanivalóm, hogy az elkövetkezõ egy-két évben a derûlátó forgatókönyvek szerinti gazdasági növekedés mellett sem tûnik megalapozottnak a munkaerõ-kereslet növekedésétõl számottevõ foglalkoztatásbõvülést és a tartós munkanélküliség érdemleges visszaszorulását várni.

1. Az átalakulás munkaerõpiaci fejleményeinek áttekintését a termelés és a munkanélküliség alakulásán kezdem. Eszerint 1989 és 1993 között a bruttó hazai termék Magyarországon több mint egyötödével esett vissza, s eközben a munkanélküliek száma 10 000-rõl 600 000 fölé emelkedett. 1994-ben azután a termelés már növekedésnek indult, s egyidejûleg csökkenni kezdett a munkanélküliség.

Csökkenõ termelés - növekvõ munkanélküliség, növekvõ termelés - csökkenõ munkanélküliség: ebben még nincs semmi sajátosan posztszocialista vagy sajátosan magyar. Legfeljebb a mértékek tekintetében minõsíthetjük rendhagyónak e fejleményeket: az 1929-1933-as évek gazdasági világválsága sem járt ilyen arányú munkanélküliség-növekedéssel.

Csakhogy miközben nálunk a munkanélküliségi ráta 1993-ban 13 százalékon tetõzött, eközben a szovjet piac összeomlását hozzánk hasonlóan megszenvõ Finnország munkanélküliségi rátája az 1990. évi 3,5 százalékról két év leforgása alatt 15 százalékra emelkedett. De a hosszú idõn át irigyelten alacsony munkanélküliségû Svédországban is az úgynevezett teljes munkanélküliségi ráta, amely az átképzési programok és közmunkák állástalanjait is magában foglalja, ugyanaz idõ tájt 12 százalékos. A dél-európai térség némelyik országának munkanélküliségi mutatója pedig hosszabb ideje krónikusan rosszabb a mienknél.

2. Mielõtt arra a következtetésre jutnánk, hogy eszerint csupán az 1990-es évek kevésbé szerencsés piacgazdaságainak sorsa ért minket is utol, érdemes egy pillantást vetnünk a lakosság gazdasági aktivitásának, a foglalkoztatottak és a munkanélküliek együttes létszámának alakulására.

A fejlett piacgazdaságokban is megfigyelhetõ a munkaerõ-állomány nagyságának konjunktúrával párhuzamos ingadozása, amelyet rendszerint az úgynevezett reményvesztettség jelenségének tulajdonítanak. Eszerint pangási idõszakokban az álláshoz jutást reménytelennek ítélõ munkanélküliek egy része kénytelen-kelletlen átmenetileg kivonul a munkaerõ-állományból, az oda elsõ ízben belépni vagy hosszabb-rövidebb kihagyás után visszalépni szándékozók egy része pedig késõbbre halasztja az álláskeresést, és a munkaerõ-állomány ebbõl fakadó ingadozása meghaladja a reményvesztettek elmaradt jövedelmének ellensúlyozása végett a munkaerõ-állományba dekonjunktúrában belépõ úgynevezett pótlólagos álláskeresõk számának ingadozását.

A munkaerõ-állomány nagyságának e konjunktúrapárhuzamos ingadozása azonban csekély. Hacsak nem fogy demográfiai okokból - korábbi születési és halálozási ráták utóhatásaképpen vagy negatív nemzetközi vándorlási egyenleg következtében - számottevõen a munkaképes lakosság, a munkanélküliség emelkedésével párhuzamosan a gazdaságilag aktív népesség akár növekedhet is. Magyarán, pangáskor a foglalkoztatottak száma nem feltétlenül csökken, s ha csökken is, nem arányosan a kibocsátás konjunkturális hullámzásával. Ennek folytán a termelésnövekedés lassulását, illetõleg a termelés-visszaesést általában a termelékenység - az egy foglalkoztatottra jutó GDP - növekedésének lassulása vagy éppen termelékenység-visszaesés kíséri. Ilyenkor ugyanis rendszerint csökken az egy dolgozó által teljesített munkaórák száma, növekszik a nem közvetlenül kibocsátásnövelõ tevékenységekre fordított munkaidõhányad, és romlik a munkaidõ-kihasználás.

Ezzel szemben nálunk a piacgazdaságok történetében példátlan arányú, csaknem másfélmilliós foglalkoztatáscsökkenés következett be. Több mint kétszer akkora tehát, mint amennyivel a munkanélküliek száma növekedett. Vagyis a gazdaságilag aktív népesség a munkanélküliség növekedésénél is drasztikusabban zsugorodott. Ráadásul olyan körülmények között, amikor a munkaképes korú népesség nemhogy fogyott volna, de demográfiai okokból gyarapodott.

3. Hogy a magyarországi gazdasági átalakulás viszonyai között mennyire félrevezetõ lehet akár a munkanélküliségi, akár a termelékenységi statisztikákra hagyatkoznunk, azt jól szemlélteti, hogy elõzõ évekbeli növekedését követõen a munkanélküliség, mint említettem, mind 1994-ben, mind 1995-ben csökkent, ami piacgazdasági viszonyok között a gazdasági fellendülés nyitányaként volna értékelhetõ. Magyarország esetében viszont ennek nyilvánvalóan ellentmond, hogy a munkanélküliség csökkenésével egyidejûleg a foglalkoztatás mindkét évben tovább szûkült. Ami pedig a termelékenység alakulását illeti, már 1992-tõl javult, mégpedig imponáló, 6 százalék körüli ütemben. A termelékenység látványos és több éven át folyamatos akkori javulása nyilvánvalóan nem a gazdasági szerkezet és a termelõapparátus rohamos korszerûsödésének volt az eredménye, amely megteremtette volna az alapját a tartós gazdasági növekedésnek. Fõ forrása az átalakulás kezdetekor a gyárkapuk mögött meglévõ munkaerõ-felesleg leépítésében és a veszteséges foglalkoztatás visszaszorításában rejlõ egyszeri termelékenységnövelési tartalék fokozatos kiaknázása lehetett.

4. Az átalakulás munkaerõpiaci hatásainak megnyilvánulásairól szólva említést kell tenni a munkanélküliség idõtartamának és a tartósan munkanélküliek részarányának alakulásáról is. A munkanélküliség átlagos idõtartama csaknem másfél évre, a tartósan - egy évnél hosszabb ideje - munkanélküliek részaránya pedig 50 százalék fölé emelkedett.

Mivel a kiszámításuk alapjául a munkaerõ-felvételek idõpontjában munkanélküliek egyelõre még le nem zárult munkanélküliségi idõtartamai szolgálnak, ezek az adatok, mint tudjuk, lefelé, amiatt viszont felfelé torzítanak, hogy a hosszabb ideje munkanélküliek a rövid munkanélküliség után újraelhelyezkedõknél természetszerûen nagyobb valószínûséggel kerülnek be munkanélküliként a KSH negyedévenkénti munkaerõ-felvételébe. És bár a kétféle torzítás hatásának kiszûrése után adódó (nagyjából feleekkora?) tartós munkanélkülivé válási esély és átlagos munkanélküliségi idõtartam is drámainak hathat, piacgazdasági mércével mérve egyik sem rendkívüli. Sõt önmagában nem rendkívüli az sem, ha növekedésük a gazdasági fellendülés megindulása után is folytatódik. Hiszen ilyenkor - mint szintén köztudott - a fellendülésnek hála kevesebben válnak foglalkoztatottból munkanélkülivé, és ugyanakkor elõször a rövidebb ideje munkanélküliek jutnak inkább munkalehetõséghez. Így a munkanélküliség csökkenésével párhuzamosan átmenetileg tovább növekedhet a statisztikában regisztrált tartósan munkanélküliek aránya és az átlagos munkanélküliségi idõtartam.

Sajátos viszont Magyarország esetében a munkanélküliségbõl a foglalkoztatásba való visszaáramlás alacsony intenzitása. Az, hogy a munkanélküliség átlagos idõtartama és a tartós munkanélküliség nem öltött nemzetközileg kiugróan magas mértéket, fõleg annak tulajdonítható, hogy az állásukat elveszítõk - közülük is nyilván leginkább azok, akiknek legkevésbé volt esélyük az újraelhelyezkedésre - idõ közben nagyobbrészt kiváltak a munkaerõ-állományból, és így nem rontották a munkanélküliségi statisztikát.

5. A drasztikus foglalkoztatás-visszaesést követõen több éven át továbbcsökkenõ - a legutóbbi évben is csak tizedszázalékokkal bõvülõ - foglalkoztatás és a munkaerõpiacról való nagyarányú kivonulás (gazdaságilag inaktívvá válás) ellenére magas tartósmunkanélküli-arány természetszerûen vonta maga után az úgynevezett aktív munkaerõ-politikák felértékelõdését. Hiszen e politikák rendeltetése éppen az, hogy munkanélküliek átképzésével, felvételük, illetõleg önállóvá válásuk ösztönzésével, közmunkákkal stb. élénkítsék a munkanélküliek és a foglalkoztatottak állománya közötti áramlást.

A tapasztalatok azonban nem igazolták még az óvatosan derûlátó várakozásokat sem. Eredeti rendeltetésükkel szemben ezek az aktív eszközök az adott körülmények között többnyire parkolópályákként szolgálnak a passzív munkaerõ-politika keretében nyújtott munkanélküli segélyekre és jövedelempótló támogatásokra való jogosultság újbóli megszerzéséig.

Hozzáteszem: ez sem magyar sajátosság. Hasonlóak a tapasztalatok az aktív munkaerõ-politikák hosszú idõn át kiemelkedõen sikeres alkalmazásáról nevezetes Svédországban azóta, hogy a kilencvenes években 10 százalék fölé emelkedett a munkanélküliség. Ott is nyilvánvalóvá vált, hogy a munkanélküliség leszorításának kulcskérdése a munkaerõkereslet-bõvítõ gazdasági növekedés és a munkaerõpiac rugalmassága.

6. A foglalkoztatási feszültségek érdemleges enyhülése az elkövetkezõ években Magyarországon is azon áll vagy bukik, hogy a növekvõ munkaerõ-kereslet mennyiben vezet új munkahelyek létesítéséhez és mennyiben olyan mértékû béremelésekhez, amelyek inflációs következményei a kormányzatot megszorító gazdaságpolitikai válaszlépésekre kényszeríthetik.

A közeljövõben várható fejlemények ilyen nézõpontú latolgatása a magyarországi helyzet eddig nem említett sajátosságára irányítja a figyelmet. Miközben a munkanélküliségi ráták a fejlett piacgazdaságok többségében is a magyarországihoz hasonló vagy magasabb rekordszintekre emelkedtek, eközben árinflációs rátáik irigylésre méltóan alacsonyak: évi 0-3 százalék között mozognak. Így náluk kevésbé akut veszély a munkaerõ-kereslet megélénkülésének mellékkövetkezményeként elõálló bér-ár spirál, mint nálunk, ahol talán éppen ez fenyegetheti legközvetlenebbül a megindult fellendülést.

7. A várható munkaerõkereslet-növekedés foglalkoztatásbõvítõ kontra bérinfláció-gyorsító hatása nálunk két további okból is kulcskérdés. Egyrészt mert az elkövetkezõ években számítani lehet arra, hogy korábban önfoglalkoztatottá és inaktívvá váltak nagy számban igyekeznek visszatérni a munkaerõpiacra. Másrészt mert az ezredfordulóig változatlan gazdasági aktivitási ráta mellett is demográfiai okokból tovább bõvül a munkaerõ-kínálat. De vajon mi tarthatja vissza a munkavállalókat attól, hogy a munkaerõ-kereslet élénkülésére inflációs hatású bérkövetelésekkel reagáljanak olyan körülmények között, amikor nemigen kell félteniük a munkahelyüket a nagyobbrészt önfoglalkoztatott, inaktív és tartós munkanélküli kívülállók versenyétõl?

Még Svédországban is, ahol pedig a bérinflációs nyomás fékentartásában együttmûködõ szakszervezeti magatartásnak több évtizedes hagyománya és kedvezõ tapasztalatai vannak, újabban kérdésessé vált a korábban egyértelmûnek vélt ok-okozati kapcsolat a centralizált érdekegyeztetés és az alacsony egyensúlyi munkanélküliség között. Míg a nyolcvanas évek mértékadó szakmai vélekedése szerint az ország elsõsorban stabil és olajozottan mûködõ centralizált érdekegyeztetési rendszerének köszönhette kedvezõ munkanélküliségi teljesítményét, ezzel szemben ma, úgy tetszik, inkább megfordítva: az ország kedvezõ munkanélküliségi teljesítményének (is) köszönhetõen bizonyulhatott huzamos idõn át eredményesnek a centralizált érdekegyeztetés. Hogyan várhatnánk hát el a mai erõsen megosztott és egymással rivalizáló magyarországi szakszervezetektõl szolidaritást a munkaerõpiacról kiszorult kívülálló volt munkavállalókkal?

A bérinflációs veszély elhárítása szempontjából ezért számunkra tanulságosabbnak tûnhetnek azok a nemzetközi tapasztalatok, amelyek szerint recesszióban az állásvesztõk annál kisebb hányada válik tartós munkanélkülivé, és fellendüléskor annál kisebb a bérinflációs veszély - annál kisebb munkanélküliség elegendõ a bérinfláció fékentartásához -, minél kevésbé nagyvállalatok biztos állást és karrieresélyeket nyújtó úgynevezett belsõ munkaerõpiacaiban koncentrálódik a foglalkoztatás. Különösen látványosan igazolja ezt az Egyesült Államok példája, ahol a munkanélküliségi ráta fele-harmada a nyugat-európai országokénak, és ahol a dolgozók a nyugat-európai munkavállalóknál jóval nagyobb arányban és gyakrabban, viszont lényegesen rövidebb idõtartamokra válnak munkanélkülivé. Így jóval kisebb hányaduk van kitéve a munkaerõpiaci versenyképességet lerontó tartós munkanélküliségnek. Ennek köszönhetõen a munkanélküliség ott hatásosabb fékezõje a bérinflációnak, és így kisebb lehet az inflációt nem gyorsító úgynevezett egyensúlyi munkanélküliség, mint a bennfentes munkavállalók számára nagyobb intézményes állásbiztonságot nyújtó nyugat-európai országokban.

8. Mármost Magyarországon a gazdasági átalakulás java részben kihúzta a talajt a korábbi nagyvállalati belsõ munkaerõpiacok alól - enélkül elképzelhetetlen lett volna a kibocsátás 1992-1993. évi csökkenését kísérõ látványos termelékenységemelkedés -, és a foglalkoztatás súlypontját a mikrovállalkozások és önfoglalkoztatás felé tolta el. A mikrovállalkozásoknak abban a körében, amelyek egyáltalán foglalkoztatnak munkavállalókat, a jelek szerint a kifejezetten foglalkozási munkaerõpiaci jellegû: állás- és jövedelembiztonsági garanciák nélküli, jórészt alkalomszerû és/vagy fekete foglalkoztatás dominál. Az önfoglalkoztatás pedig gyakran csupán adózási okokból alvállalkozói viszonynak álcázott, valójában szintén kifejezetten foglalkozási munkaerõpiaci jellegû munkaviszony, amely könnyen felbontható és nagy jövedelembizonytalanságú, s mint ilyen, a belsõ munkaerõpiaci foglalkoztatás poláris ellentéte. A foglalkozási munkaerõpiacok e látványos térnyerésére azonban, kifejezetten a mikrovállalkozások körére korlátozódva s a munkaerõpiaci háttérintézmények - szakképzési és érdekképviseleti rendszer, munkajogi szabályozás stb. - megfelelõ átalakulása híján, éppen amiatt kerülhetett sor, hogy a nagyvállalati szektor belsõ munkaerõpiacainak összezsugorodása az aktív lakosság nagy tömegeit megfosztotta a munkavállalói boldogulás lehetõségétõl, és vállalkozói habitus híján is önfoglalkoztatásra kényszerítette.

A munkaerõpiac nyitottsága és rugalmassága ellen hat elõször is a kétes tartalmú és bizonytalan munkaerõpiaci értékû bizonyítványokat nyújtó, ad hoc alapon szervezõdõ szakképzés burjánzása. Másodszor, a kis- és középvállalkozások túlsúlyához igazodóan szakmai-foglalkozási alapon szervezõdõ érdekképviseletek térnyerése helyett a nagyvállalati belsõ munkaerõpiacok mûködési logikájához illeszkedõ munkahelyi és a munkaerõpiac rugalmassága szempontjából kifejezetten kedvezõtlen ágazati érdekképviseletek erõsödnek. De itt említhetõk a munkáltatói felmondást korlátozó munkajogi szabályok is, amelyek a munkanélküliek és a foglalkoztatottak közötti áramlások élénkítése helyett szintén az éppen foglalkoztatottak alkuerejének növelése irányában hatnak.

9. Megítélésem szerint ilyen feltételek mellett illúzió lenne az elkövetkezõ néhány évben a munkaerõ-kereslet növekedésétõl számottevõ foglalkoztatásbõvülést és a tartós munkanélküliség érdemleges visszaszorulását várni. Érzékelhetõ javulást csak a gazdasági átalakulás elõzõekben vázolt munkaerõpiaci hatásaihoz illeszkedõ, a foglalkoztatottak és a munkanélküliek közötti áramlást élénkítõ munkaerõpiaci háttérintézmények kiépülése esetén várhatunk.

Még inkább erre a következtetésre kell jutnunk, ha az átalakulás munkaerõpiaci hatásának még egy, eddig nem említett lényeges elemével: a reálbérszint drasztikus csökkenése következtében évek alatt felgyülemlett bérinflációs potenciállal is számot vetünk. E bérinflációs potenciált csak tovább növelték azok a választási ígéretek, amelyek maguk is gerjesztették a dolgozók reálbér-növekedési várakozásait, tovább rontva ezzel az elkövetkezõ évek amúgy sem rózsás foglalkoztatási kilátásait.

10. Közeljövõbeli foglalkoztatási kilátásaink e borúlátónak tûnhetõ értékelésével szemben felhozható, hogy a megnövekvõ munkaerõ-kereslet nem feltétlenül csak egymás rovására növelheti a reálbéreket és a foglalkoztatást; reálbérszint és foglalkoztatási szándékok között csak a klasszikus hagyományt követõ makrogazdaságtani felfogás szerint egyértelmûen negatív a kapcsolat. A makrogazdaság keynesi modelljében a reálbér-növekedés az összkereslet élénkítésén keresztül már rövid távon kibocsátásnövekedés-serkentõ lehet, és ezáltal elvileg akár foglalkoztatásbõvítõ hatással is járhat.

Nyilván nem véletlen ugyanakkor, hogy ezt az eshetõséget az elmúlt években nem kormányzati politikusok, hanem ellenzéki és független bírálók hangoztatták. Hiszen két számjegyû inflációs ráta és tetemes költségvetési deficit körülményei között, továbbá krónikus külkereskedelmi mérleghiány és a GDP magas, 30 százalék körüli importrugalmassága közepette, ráadásul hosszú éveken át lanyha beruházási tevékenységet követõen, amelynek folytán a potenciális GDP a ténylegest meghaladó arányban zsugorodhatott, a munkanélküliség keynesi gyógymódjai felelõsséggel nem ajánlhatók. Emellett középtávon a reálbér-növekedés munkaerõ-helyettesítõ beruházásokat élénkítõ és ezáltal munkaerõkereslet-szûkítõ hatásával is számolni kell.

Mindez amellett szól, hogy az elkövetkezõ években Magyarországon a munkaerõ iránti kereslet növekedése attól függõen eredményezhet bérinfláció helyett foglalkoztatásbõvülést, hogy a munkaerõpiaci háttérintézmények átalakulásának eredményeképpen nyitottabbá és rugalmasabbá válik-e a munkaerõpiac, és ezáltal feljebb tolódik-e az egyensúlyi foglalkoztatási és lejjebb az egyensúlyi munkanélküliségi szint. Ennek megfelelõen a foglalkoztatás bõvülését a kormányzat leginkább a foglalkozási munkaerõpiacok logikájához illeszkedõ háttérintézmények kiépülésének támogatásával segítheti elõ.