A vitaindító összefoglalja és értelmezi a transzformációs szakasz legfontosabb munkaerõpiaci fejleményeit, továbbá következtetéseket fogalmaz meg az elkövetkezõ néhány évben várható tendenciákra nézve. A vizsgálódás középpontjában - Köllõ János szavaival élve - a munkahelyteremtés nélküli növekedés, tehát az átalakuláskori munkaerõpiacnak az a sajátossága áll, hogy a GDP növekedése nem jár együtt a foglalkoztatási szint emelkedésével. Ezt a jelenséget nevezi a szerzõ a munkaerõpiac rugalmatlanságának. Azt az álláspontot képviseli továbbá, hogy amennyiben a reálbér és a foglalkoztatási szint között negatív átváltás áll fenn, akkor a közeljövõben inkább a foglalkoztatási szint emelkedése volna kívánatos lassabb reálbér-növekedés mellett.

A vitaindító értékes hozzájárulás a munkaerõpiaci fejlemények megértéséhez. Mind a folyamatok leírása, mind értelmezésük, mind a rugalmatlanság bizonyos fokú oldására tett javaslatok érdekesek és számos megfontolandó szempontot tartalmaznak. A vitaindító elsõsorban azért hasznos, mert megjelöli azokat a problémákat, amelyek empirikus elemzésére a munkaerõpiaci kutatásoknak elsõdlegesen koncentrálniuk kellene. Az alábbiakban ebben a szellemben csak néhány ponton egészíteném ki az elemzést. Részben néhány kérdést fogalmazok meg a szöveggel kapcsolatban, részben utalok néhány olyan kutatási eredményre, amelyek esetleg árnyaltabbá tehetik a képet, részben új szempontot is felvetnék, amellyel a vitaindítóban vázolt problematika kiegészíthetõ.

A munkaerõpiac vizsgálatával foglalkozó kutatók többé-kevésbé egyetértenek abban, hogy a transzformációs megrázkódtatás idõszakában a magyar (és általában a posztszocialista) munkaerõpiac másképpen viselkedik, mint egy "normál" piacgazdaság munkaerõpiaca konjukturális ingadozás esetén. A megrázkódtatás szakaszában a munkaerõpiac rugalmatlan. A kérdés az, hogy mely idõszakot tekintjük a megrázkódtatás szakaszának, és ezáltal természetesen meghatározzuk azt az idõpontot is, amelytõl kezdve "elvárható" a rugalmasabb alkalmazkodás. Ha - amint ez szokásos - a transzformációs megrázkódtatás végpontját 1993-ban jelöljük meg, akkor a rugalmasabb alkalmazkodás 1994-tõl "várható". Ha viszont - ahogyan egyes szerzõk újabban felvetik - két transzformációs megrázkódtatásról beszélhetünk, akkor lehetséges, hogy valójában még le sem zárult a megrázkódtatási szakasz. Kõrösi Gábornak a vállalati munkaerõ-kereslettel kapcsolatos kutatásai egybevágnak egy ilyen értelmezéssel. Eszerint 1993-ig lezajlott egy transzformációs megrázkódtatás, amely a foglalkoztatási szint zsugorodásával járt, ezután pedig privatizációs sokk következett be, és ennek hatása a foglalkoztatási szint további stagnálásában, illetve enyhe csökkenésében mutatkozott meg. Empirikus adatok jelenleg csupán 1996-ig állnak rendelkezésre, és az imént említett szerzõ becslései arra utalnak, hogy 1994-ben és 1996-ban a vállalatok alkalmazkodása rugalmasabbá vált. A két megrázkódtatás idõszakában a kereslet csupán lefelé volt rugalmas, vagyis a termeléscsökkenés a foglalkoztatási szint csökkenésével járt együtt, növekedését viszont nem követte a foglalkoztatási szint emelkedése, ezzel szemben 1994-ben és 1996-ban az alkalmazkodás szimmetrikussá vált. Természetesen igaz, hogy az aggregált kereslet és ezáltal az aggregált foglalkoztatási szint nem nõtt az aggregált kibocsátásnövekedés hatására, de az eredmények arra utalnak, hogy ez nem lehetetlen az 1996 utáni idõszakban, ha a szimmetrikus alkalmazkodás fennmarad, és ha vállalatok nagyobb hányadát érinti az árupiaci kereslet növekedése.

A vitaindító lényeges megállapításokat tartalmaz a magyar munkaerõpiac mûködési jellegzetességeirõl. Ezek közül a belsõ munkaerõpiacok háttérbe szorulását, és velük szemben a foglalkozási munkaerõpiacok szerepének bõvülését, az aktív foglalkoztatáspolitikai eszközök hatástalanságát, az intézményesített béralku centralizáltságát, illetve ágazati jellegét emelhetjük ki. Mindhárom megállapítást a további kutatásokat remélhetõen megtermékenyítõ hipotézisnek tekinthetjük. Jelenleg a magyar munkaerõpiac szerkezetérõl tudomásom szerint nem folynak empirikus kutatások, ezért nem rendelkezünk megbízható ismeretekkel arról, mekkora a súlyuk a foglalkozási piacoknak, továbbá arról sem, hogy ha a foglalkozási piacok dominálnak, miért nem javul a munkaerõpiac rugalmassága, hiszen például az amerikai példa alapján azt várnánk, hogy ez a piacszerkezet nagyfokú rugalmassággal járjon együtt. Hasonló állítást fogalmazhatunk meg az aktív foglalkozáspolitikai eszközök hatásosságával kapcsolatban. Noha az aktív foglalkoztatáspolitikai eszközök mûködésérõl több tanulmány született az elmúlt idõszakban (elsõsorban Frey Mária, illetve Chris O'Leary munkáit említhetjük), szisztematikus hatáselemzésrõl nem beszélhetünk, és semmit sem tudunk e programok költséghatékonyságáról. Végül, kevéssé ismertek a tényleges béralkudozás mechanizmusai és formái, csupán a háromoldalú bértárgyalások eredményeirõl rendelkezünk információkkal. Ha a magyar munkaerõpiacra ténylegesen centralizált béralkudozás jellemzõ, vagy éppenséggel ebben a tekintetben valójában semmiféle érdekvédelem nem mûködik, akkor megint nem világos, vajon miért nem rugalmasabb a magyar munkaerõpiac.

Végül még egy szempontot vetnék fel, amellyel az elemzés kiegészíthetõ, s a keresleti alkalmazkodás empirikus vizsgálata gazdagítható lenne. Ez pedig az alkalmazkodást nehezítõ tranzakciós költségek problematikája. Kínálati oldalról a bérajánlatokhoz képest igen magas tranzakciós (mobilitási) költségek nyilvánvalóan akadályozzák a munkaerõpiac rugalmas mûködését. Ebbõl a szempontból a reálbér relatív (e költségekhez viszonyított) emelkedése éppenséggel üdvös is lehetne. Keresleti oldalról kevésbé világos, hogy mekkorák ezek a költségek, és mennyiben nehezítik a munkahelyeknek a kínálat feltalálási helyéhez való közelítését.