Nem vitatni, csupán kiegészíteni szeretném az elhangzottakat, egyfelõl, mert alapvetõen egyetértek az elõadásban megfogalmazott kórképpel, másfelõl, mert nem tudom megítélni, hogy a magyar munkaerõpiac kilátásai szempontjából az ott tárgyalt mechanizmusok fontosabbak-e, vagy azok, amelyrõl itt esik röviden szó.

Mindenekelõtt ahhoz a megállapításhoz fûznék kiegészítõ megjegyzést, hogy a nagyvállalati körben kialakult jogi és intézményi környezet nem ösztönzi a munkaerõpiacról kiszorultak újbóli munkába vonását.

Eléggé nyilvánvaló, hogy a magyar szakszervezetek vagy munkástanácsok "hasznossági függvényében" csekély súllyal szerepelnek az adott ágazatból vagy vállalatból kiszorult munkavállalók: nem látni nyomát, hogy volt tagjaikat számon tartanák; számukra munkaerõ-felvétel idején elsõbbséget követelnének; hogy érdekükben tüntetést vagy sztrájkot kezdeményeznének; és annak sem, hogy a bérköveteléseiket a környezetükben kialakult munkanélküliség csökkentéséhez elegendõ mértékben visszafognák. A munkába állók keresetei alacsonyabbak ugyan olyan térségekben, ahol a munkanélküliek száma magas - kétszer nagyobb munkanélküliség esetén hozzávetõlegesen 10 százalékkal alacsonyabb a bér -, de a béremelkedési ütemek és a munkanélküliség szintje között 1993 után már megszûnt a versengõ munkaerõpiac hagyományos elméleteiben feltételezett fordított összefüggés. (A relatív béreknek tovább kellene csökkenniük ott, ahol a munkanélküliség magas.) E tekintetben Magyarország hasonlatossá vált a legtöbb nyugat-európai gazdasághoz.

Arról nyilvánvalóan nincs szó, hogy a foglalkoztatásban maradt munkavállalók "bebetonozták" volna magukat a munkahelyekre. A nem csökkenõ munkaerõ-forgalom, a rövid távú munkanélküliek körében erõsödõ mobilitás, különféle rugalmas foglalkoztatási formák (kölcsönzés, alvállalkozói szerzõdések, ügynöki rendszer) terjedése arra utal, hogy a makroszinten megvalósuló "munkahelyteremtés nélküli növekedés" nem feltétlenül jelent munkahelyteremtés és -megszüntetés nélküli növekedést mikroszinten. Az ily módon fennmaradó bizonytalanság és fenyegetettség elegendõ lehet ahhoz, hogy a bérek növekedése ne veszélyeztesse a vállalatok túlélését és a jelenlegi foglalkozási szint fennmaradását. Arról azonban nagyon is nyilvánvalóan szó van, hogy a munkaerõpiacról kiszoruló "outsider"-ek egyre kevésbé tudják befolyásolni az "insider"-eket: ahhoz, hogy ezeket a tömegeket felszívja a növekedésnek induló gazdaság, nem elégséges, ha a bérek csupán a bennfentesek állásvesztési kockázatához alkalmazkodnak.

Ha vállalati vagy ágazati szinten különféle okokból nem várunk "foglalkoztatás-barát" bérpolitikát, még mindig reménykedhetünk a központi bérmegállapodásokban, elfogadva, hogy a munkavállalók összességét képviselõ szakszervezeti központok a foglalkoztatási hatásokat szem elõtt tartva alkudoznak a kormánnyal és kamarákkal. Ha esetleg így történik is, az országos szintû tárgyalások nem feltétlenül befolyásolják a vállalatokat vagy a helyi szakszervezeteket. Számos jel utal arra, hogy a központi "sarokszámok" szabályozó ereje csekély: 1989 óta szakadatlanul erõsödik az egyéni bérek és a vállalati termelékenység közötti kapcsolat, a rugalmasság 5 százalék körüli szintrõl indulva 20 százalék magasságába emelkedett; növekszenek a vállalatméret szerinti bérkülönbségek (a nagyvállalatok javára); a központi bérmegállapodás elmaradása 1995-ben nem gyakorolt mérhetõ befolyást a vállalati szintû termelékenységi és béremelési ráták viszonyára vagy a kereseti arányokra. A jelen egyik nagy titka és a jövõ egyik nagy kérdése, hogy a központi bértárgyalások tényleg hatnak-e a vállalati viselkedésre, vagy csupán a politikai jóakarat teremtette álintézmények egyikérõl van szó.

Mindez már csak azért sem mindegy, mert a nagyvállalati körben és felette - ágazati vagy országos szinten - eddig kiépült tényleges intézmények, jogi normák és szokások külön jelentõséget kapnak az Európai Unióhoz történõ csatlakozás során. Nehéz lesz fenntartani a jelenleg uralkodó állapotokat, azt, hogy számos, a foglalkoztatást drágító munkajogi szabályt csupán a nagyvállalatok szûk körében tartanak be, vagy még ott sem. Várhatóan erõsödni fog a nyomás a munkaidõt és munkaintenzitást korlátozó, vagy a munkaerõ-felvételt, illetve az elbocsátást drágító szabályok kikényszerítésére a nyugat-európai kormányok, szakszervezetek és kamarák részérõl, ami a foglalkoztatás "virtuális költségeinek" emelésén keresztül fékezheti a foglalkoztatás bõvülését, és különösen fontossá teszi, hogy más - a költségeket mérséklõ - intézmények ellensúlyozzák e káros hatást.

Azt gondolom, ha a bérmeghatározás kérdésében indokolt is a szkepticizmus - vagy legalábbis az aggodalmas bizonytalanság -, azért a foglalkoztatás lassú növekedését más tényezõk is magyarázhatják, és nem lehet kizárni, hogy ezek az igazán fontosak.

Bizonyos korlátokért vagy fékekért a múltra - a transzformációs válság természetére - háríthatjuk a felelõsséget. A foglalkoztatás nagyfokú tehetetlensége az elmúlt évtizedek európai fellendülései során nagymértékben összefüggött azzal, hogy a megelõzõ válságok strukturális jellegûek voltak. A klasszikus, mára szinte elfeledett "túltermelési" válságokban piacképes kapacitások kerülnek parlagra. A válság vége felé a leállított üzemek egy része ismét termelni kezd, az elbocsátott munkások egy részét visszahívják. Ebben a folyamatban katalizátorként mûködik a reaktivált állóeszközök és reaktivált munkások közötti komplementaritás: az egyik tényezõ mennyiségének növelése emeli a másik tényezõ határtermelékenységét és (változatlan tényezõárak esetén) a keresletét. Ha azonban a válság strukturális természetû volt, akkor a komplementaritás jótékony hatása kevéssé érvényesül, hiszen a termelésbõl kivont kapacitások jó részével nem lehet eladható terméket gyártani. Strukturális válságok esetén a foglalkoztatás gyors helyreállását segítõ másik mechanizmus sem mûködik hatékonyan: a fellendülés nem teremt erõs árupiaci túlkínálatot, mely segítene lenyomni az inflációt, és ezzel mérsékelni a munkanélküliségnek a nem-gyorsuló inflációval még összeegyeztethetõ, kritikus szintjét. A kelet-európai "transzformációs recesszió" jellege szerint a strukturális válságok csoportjába tartozott - sõt, annak szélsõséges esetét képviselte -, ilyen típusú visszaesés után pedig a foglalkoztatás növekedése nehézkesen indul el.

További sajátosság, hogy a válságot követõ kibontakozásban meghatározó szerepet játszanak a külföldi tulajdonú nagyvállalatok. A jótékony hatást, amelyet a növekvõ bér az aggregált kereslet növelése révén gyakorolhatna a munkaerõpiacra, tompítja, hogy a munkahelyeket teremtõ vállalatok jó része erõsen export-orientált. Ehhez járul, hogy a külföldi vállalatok által telepített technológiák a magyar átlaghoz viszonyítva munkamegtakarító jellegûek: 1995-1996-ban az összes beruházás csaknem 60 százalékát ebben a vállalati körben teljesítették, ugyanakkor a beruházások munkaerõvonzata igen alacsony volt. Az egy forint nettó árbevétel elõállításához szükséges létszám 1995-ben 44 százalékkal, az egy forint értékû (nettó tárgyi) eszközállományra esõ foglalkoztatás 58 százalékkal volt alacsonyabb a nem tisztán magyar tulajdonú vállalatoknál, a tisztán hazaiakhoz viszonyítva! (Nagyságrendjében hasonló különbség áll fenn egy-egy ágazaton és vállalati méretkategórián belül is.) A gazdasági szerkezet eltolódása a magasabb béreket fizetõ és termelékenyebb külföldi vállalatok felé önmagában is elegendõ lenne a gyors béremelkedéssel párosuló, "munkahelyteremtés nélküli növekedés" jelenségének elõidézéséhez.

Számos okot említhetnénk még: az alacsony iskolázottságot, a magas mobilitási költségeket, a leromlott közlekedési rendszert, a cigány álláskeresõk - valamint etnikai hovatartozástól függetlenül a 35-40 évesnél idõsebbek - nyílt diszkriminálását, amelyek itt és most talán mindennél súlyosabban érintik a foglalkoztatási potenciált. Csak futólag említem õket, mert borúlátó várakozásom szerint mindegyiket adottságként kell kezelnünk az elõttünk álló években.