1998. április 20-án ment el a magyar oktatásszociológia "nagy öregje", aki 76 éves korában bekövetkezett haláláig fiatal maradt. Képzettségét tekintve történelemtanár volt, és ha nem a szocializmusban éli le felnõtt éveit, valószínûleg politikus lett volna. Erre a pályára készült a MADISZ-ban, és erre predesztinálta nyitottsága, érdeklõdése, igazságérzete és szolidaritása a szegényekkel, a gyengékkel és az elesettekkel. Azért nem lett politikus, mert annak a generációnak a tagja volt, amelyik számára 1956 keserû tapasztalata nyilvánvalóvá tette, hogy nyílt és tisztességes politizálásra itt és most nincs esély.

Elõbb tanított, majd szociológiai kutatásokba kezdett, mihelyt lehetett. Már 1963-ban tanulmányt írt a gyerekközösségekrõl, 1971-ben Gazsó Ferenccel és Pataki Ferenccel könyvet írta budapesti diákok életmódjáról és Tánczos Gáborral, Ferge Zsuzsával együtt társszerzõje volt annak az 1972-ben megjelent munkának, amelyik elsõként tudósított õszintén a pedagógusok helyzetérõl. Ettõl kezdve elõbb a Fõvárosi Pedagógiai Intézetben, késõbb pedig az Oktatáskutató Intézetben számos oktatásszociológiai kutatást végzett.

Kutatásai során mindvégig az iskolák belsõ világa, a tanárok és a gyerekek viszonya, és a hátrányos helyzetû gyerekek oktatásának problémái érdekelték. A szakmunkástanulók, az állami gondozottak, a cigány gyerekek és az iskolába nehezen beilleszkedõ gyerekek helyzetét kutatta. Írásait a társadalmi egyenlõtlenségek és igazságtalanságok feltárása és az ezeket leleplezõ hamis ideológiák kritikája jellemezte. Fontosnak tartotta, hogy megismerje és mások számára is megismerhetõvé tegye a valóságos társadalmi folyamatokat. Kutatási eredményeit összefoglaló írásaival az oktatáspolitikusok és a pedagógusok szemléletét akarta formálni. Meggyõzõdése volt, hogy a szegénység átörökítésének megakadályozásában az esélyegyenlõség biztosításával az oktatásnak kulcsszerepet kell vállalnia.

Várhegyi György soha nem lett "professzionális" szociológus. Bár kérdõíveket szerkesztett és összefüggéseket számolt, igazán a "terepmunkát" szerette, amikor személyesen gyõzõdhetett meg a tényekrõl. Jobban hit a szónak, mint a számoknak, mindig a táblázatok mögött rejtõzõ emberi sorsok érdekelték igazán. Soha nem habozott kilépni a megfigyelõ szerepébõl, ha igazságtalanságot tapasztalt, és segíteni annak, aki rászorult. A szociológiát a közéleti aktivitás egyik lehetséges formájának tekintette, és idegen maradt tõle a hûvös, tudományos objektivitás.

Nem véletlen, hogy mihelyt a rendszerváltás környékén ismét alkalom nyílt közéleti cselekvésre, azonnal szervezni kezdte az elsõ alapítványi iskolaként bejegyzett Lauder Javne Zsidó Közösségi iskolát, s mihelyt az már megállt a maga lábán, 1992-ben megalapította az Alapítványi és Magániskolák Egyesületét, amelynek haláláig az elnöke volt. A magániskolák szervezésében az oktatásügy demokratizálásának lehetõségét látta, és nagyon fontosnak tartotta, hogy sanyarú pénzügyi feltételeik ellenére is mûködõképesek maradjanak ezek az alternatív pedagógiai módszereket alkalmazó és az iskoláztatásban a választás lehetõségét bõvítõ intézmények. Az egyesületi elnökség nem formális megbízatás volt a számára. Örömét lelte ebben a munkában, mert érdekvédelemre adott alkalmat, és emellett lehetõvé tette, hogy fiatal, kreatív, dinamikus, új pedagógiai szemléletet képviselõ és új módszereket keresõ tanárokkal mûködjön együtt.

Élete utolsó éveiben az egyesületben összegyûjtött tapasztalatai alapján több fontos tanulmányt írt az oktatásügy "magánszektoráról", elõadásokat tartott, és fáradhatatlanul szervezkedett. Nemcsak azért maradt meg 76 évesen is fiatalnak, mert született pedagógusként mindig hangot talált és folyamatosan kapcsolatot tartott az ifjúsággal, hanem azért is, mert egyszerûen nem volt ideje megöregedni.