A Német Szociológiai Társaság Kelet-Közép-Európa szekciója 1990-ben alakult Berlinben, azzal a céllal hogy a "fal leomlása" után hidat verjen a korábban szemben álló blokkok közé és a posztszocialista tematika nyugat-európai mûhelyét megteremtve lehetõvé tegye kelet- és nyugat-európai kutatók együttmûködését.¹ A szekció 1990 óta rendszeresen szervez konferenciákat, a helyszín 1995 óta nem Berlinben, hanem a "terepen" van (így például az elsõ kihelyezett konferenciát éppen nálunk, a miskolci egyetemen tartották). A szekció eddig három gyûjteményes kötetet publikált: az elsõt, amely a létezõ szocializmus összeomlásának szociológiájáról rendezett konferencia anyagait gyûjti egybe 1993-ban, a "történelem szociológiája és a szociológia történelme" tematikát körbejáró másodikat 1994-ben, a harmadikat "Max Weber és Kelet-Európa" címmel 1996-ban. Az 1996-os konferencia referátumainak publikálásával a németországi szervezõk, Balla Bálint és Anton Sterbling egy új sorozatot kívántak elindítani "Adalékok a Közép-Európa-kutatáshoz" (Beiträge zur Osteuropaforschung) sorozatcímmel, a hamburgi Dr. Krämer kiadó gondozásában. Ennek a sorozatnak a második kötete a jelen kiadvány, amely ugyancsak Balla Bálint és Anton Sterbling szerkesztésében jelent meg, és az 1997-es etnicitással és nemzettel foglalkozó lengyelországi konferencia anyagait tartalmazza. A szekció korábbi, német nyelvû kiadványaival ellentétben a jelen kötet nyelve angol. Ennek a nyelvváltásnak csak örülhetünk, mivel a regionális együttmûködést (remélhetõleg) bekapcsolja a szélesebb nemzetközi tudományos véráramba.

Az 1997-es konferencia befogadó-szervezõje, a varsói Lengyel Tudományos Akadémia Filozófiai és Szociológiai Intézete javasolta az etnicitás és nemzet témájának feldolgozását, és az intézmény hívta meg a témával foglalkozó lengyelországi szociológus kutatókat is². Hozzájuk csatlakoztak a németországi kutatóközpont állandó munkatársai és az általuk meghívott nyugat-európai vendégelõadók³. A lengyelek szervezésbe való bevonásának egyik elõnye talán az volt, hogy a biztosabb hely- és témaismerettel rendelkezõ helyi kutatók nagyobb teret kaptak⁴.

A kötetet a szerkesztõk öt fejezetre bontották, ezzel is tükrözni kívánva a konferencia sokszínûségét⁵. Sajnos, a történelmi Osztrák-Magyar Monarchiától a Lengyelországon és a Szovjetunió utódállamain keresztül Ausztráliáig eljutó válogatás már-már szétfeszíti a tematikus keretet, pedig ez eredeti megfogalmazásban is elég tágnak tûnhet. A tanulmányok stílusa (megközelítésmódja, módszertana, ambíciója) is egyenetlen: a jelenségek széles körét átfogó makroelmélet mellett találunk a kötetben mikro szintû elméletet, etnográfiai módszerû esettanulmányt vagy jogi és társadalomtörténeti összefoglalót. Több írás a befejezetlenség érzetét keltette, amely annál inkább elszomorító, mert témafelvetésük ígéretesnek tûnt. Általánosságban elmondható, hogy a tanulmányok szerzõi kevés empirikus anyagot mutatnak be, és ezek között is elsõsorban a terepmunka során szerzett tapasztalatok, illetve a különféle átfogó statisztikák dominálnak. Hiányzik viszont a survey módszer. Ennek egyik következménye, hogy a gyûjtemény inkább ismertetõ-leíró jellegû, meglepõ elméleti következtetésekkel nemigen találkozunk benne, annál inkább meglepõ adatokkal és jelenségekkel, amelyek a széles körben elfogadott és használt elméleteknek ellentmondanak. A következõkben az esettanulmányok közül mutatok be néhányat, saját, szubjektív válogatásban.

Justin Stagl az egyetlen szerzõ a kötetben, aki kifejezetten történelmi témát választott, méghozzá olyat, amely a magyar olvasó számára is határozottan izgalmasnak ígérkezik. Dolgozatában a múlt század végén a monarchia népeirõl készített grandiózus etnográfiai sorozat, az ötletadó és szerkesztõ Rudolf hercegrõl elnevezett "Kronprinzenwerk" keletkezési körülményeit és alapfilozófiáját mutatja be. A sorozatot, amelynek szerzõi között Jókait és Mikszáthot is megtaláljuk a német mellett magyar nyelven is kiadták, Az Osztrák-Magyar Monarchia írásban és képben címmel - a több kötetbõl álló mû reprintkiadása a közelmúltban jelent meg hazánkban. Újraéledni látszó népszerûsége ellenére a mû nem vonult be a történelmi köztudatba, ami, mint Stagl írja, azért is sajnálatos, mert emblematikus és fõ törekvéseiben elõremutató munkáról van szó. A salzburgi kultúraszociológus a Kronprinzenwerk fõ érdemét abban látja, hogy a tudományos apparátust a monarchia népeinek békés egymásmellettélése érdekében mozgósítja, azon etnográfiai megközelítés jegyében, amely a monarchiát nem nemzetek vagy történelmi államalakulatok heterogén és esetleges konglomerátumaként mutatja be, hanem egyenjogú népcsoportok felvilágosult államaként, amely azáltal, hogy megvéd a nemzetállami széthúzással szemben, éppenséggel a benne élõ népek érdekeit szolgálja. (Ebbõl a szempontból egyébként jellemzõ az a tanulmányban is ismertetett epizód, amikor a magyar szerkesztõbizottság a dualista közjogi szerkezetre emlékeztetve a magyar és osztrák nemzet kiemelt bemutatása mellett érvel, ily módon is megkérdõjelezve a mû egészének szellemiségét.) Sajnos a mû bevallottan vállalt filozófiájának bemutatásán a szerzõ nem jut túl, pedig - ahogy maga is megjegyzi - a 4529 illusztrációt és számos neves értelmiségi írását tartalmazó alkotás érdemes lenne részletesebb elemzésre, nem is beszélve a mû (és filozófiája) hatásáról.

Slawomir Lódzinskinek az etnikus határmegvonás jelenségét a lengyel állampolgárság változásának fényében bemutató tanulmánya számomra a kötet egyik legérdekesebb darabja volt. Úgy ismerteti a lengyelországi állampolgárság módosításait, hogy bemutatja az ország területén vagy éppenséggel az országtól távol élõ (kisebbségi, etnikai, nemzeti) csoportokat, akikre az egyes rendelkezések elsõsorban vonatkoztathatók, és akikre az adott történelmi helyzetben maguk a törvények is vonatkoztak - így például a második világháború elõestéjén hozott törvény, amely az országot korábban elhagyóknál öt évnél nem régebbi távollét esetén nem vonta vissza az állampolgárságot elsõsorban a Németországba vándorolt zsidókat és a "másként gondolkodókat" (fõleg kommunistákat) érintette. A törvények történelmileg egyedi kontextusa mellett a lengyel állampolgárság általános felfogásának módosulásáról is képet kapunk a tanulmányból. E szerint a két világháború között mindvégig érvényesülõ, bár fokozatosan gyengülõ államnemzeti felfogást 1945 után, elsõsorban a háborús tapasztalatok folyományaként, felváltja a homogén nemzetállam ideálja. 1989 annyiban hozott változást, hogy a bevándorlás és letelepedés lehetõvé tételével felvetette a bevándorlók nyugaton már ismert problémáját (a visszatelepülés és a kettõs állampolgárság kérdése mellett).

Lodzinskié mellett Piotr Wróbleski tanulmánya tarthat számot kiemelt érdeklõdésre. A katowicei szociológus Ossowski nyomába ered a sziléziai Opole körzetében, ahol a neves lengyel kutató és csapata a negyvenes, majd ötvenes években készített esettanulmányokat a helyi német kisebbség regionális és nemzeti azonosulási mintázatairól és asszimilációs törekvéseirõl. Wróbleski saját esettanulmánya helyszínéül az álnéven szerepeltetett "Gielczyn" falut választotta, amelyet Ossowski és követõi leírásai alapján sikerült azonosítania. A rendszerváltás óta a gielczyniek legfontosabb törekvése a német identitás hangsúlyozása: a nyelvet már nem beszélõ fiatal generációk németül tanulnak az iskolában, a politikában a német kisebbséget képviselõket támogatják, többen kettõs állampolgárságot vettek fel. Jelentõsek azonban a családi és regionális kötelékek is, amelyeknek elsõsorban a vallás és a vallási ünnepek adnak keretet. A helyi szent zarándoklata alkalmából találkoznak a környezõ falvakban élõ vagy Németországba kivándorolt rokonokkal, ismerõsökkel. A német vendégek hatása az életmódban (és -színvonalban) is érvényesül: a házakon szatellitantenna, a kertekben kerti törpék és apró szélmalmok mellett barbecue-felszerelés, hinta, úszómedence és kerti székek állnak: a kikapcsolódni vágyás és luxus megannyi jele. A regionális és német kötõdés felerõsödése jelentõs módosulást jelent az Ossowskiék által megfigyeltekhez képest: a két világháború között és a negyvenes években számos család hangsúlyozta lengyel hazafiságát, és jelentõs volt a faluban az országos, ideológiai jellegû pártok támogatottsága. A két világháború között ugyanakkor még élõ volt a regionális német identitás is, a nyelv és a szokások formájában. A németségnek ehhez a formájához nyúlt vissza a rendszerváltás után a falu közössége, többek között az elsõ világháborúban elesettek emlékmûvének felújításánál: mivel a katonák német egyenruhája miatt támadások érték a falut, a gielczyniek válaszukban az elesettek helyi és regionális kötõdését hangsúlyozták.

Az Oroszország és az egykori Szovjetunió kisebbségeivel foglalkozó írások közös fejezetcímében az etnikai problémák kifejezés szerepel (vö. az 5. lábjegyzettel). Valójában azonban nem problémákról vagy konfliktusokról olvashatunk, sokkal inkább az etnikai identitás formálódásának folyamatáról és okairól. A fejezet négy tanulmánya úttörõ jellegû, hiszen, mint ahogy az egyik szerzõ, Ingrid Oswald is hangsúlyozza a szovjet átalakulást etnikai szemszögbõl tárgyaló irodalom elsõsorban az etnikai kapcsolatokra - ezen belül is fõleg a konfliktusokra - helyezi a hangsúlyt, és amennyiben mégis az etnikai identitás kikristályosodásával foglalkozik, kész tényekkel állít szembe, és nem keresi a mozgatórugókat (251. p.). Pedig a demokratizálódó multietnikus Orosz Föderációban új jelentõséget kapott az etnikai-nemzeti hovatartozás, és egyfajta "etnikai újjáéledésnek" lehetünk tanúi, hasonlóan a hetvenes évek Amerikájához⁶. Éppen ezért egyet kell értenünk a szerzõkkel, hogy a volt Szovjetunióban zajló etnikai folyamatok tanulmányozása nem csak jelentõs kihívást jelent a társadalomtudósok számára, hanem nagy lehetõséget is, amivel eddig csak kevesen éltek.

Stanislaw Zapasnik elõadása az orosz nacionalizmusra adott válaszként írja le az oroszországi, majd szovjetunióbeli burját nemzeti identitás kialakulását. A tanulmányból kiderül, hogy a burját etnikai identitás sajátossága az, hogy alapja nem egy közös nyelv vagy vallás⁷, hanem az orosz birodalomban kialakított adminisztratív egység (egyfajta önkormányzat), amelybõl azonban már a század elején elcsatoltak burjátok lakta területeket is. Hogy a burját identitás a szovjetizálás és a burjátok városba való elvándorlása mellett is megmaradhatott, annak köszönhetõ, hogy a burját városokba a szocialista iparosítás idején tömegesen betelepülõ és a rendszer által privilegizált oroszok lenézték a burjátok "primitív" keleti kultúráját, amire a helyiek kultúrájuk és eleve erõs patriarchális összeköttetéseik felértékelésével reagáltak. Így - bár a szerzõ szerint a burját közösség nem zárt az idegenekkel szemben, amennyiben azok elfogadják szokásait és burjátnak vallják magukat - jelenlegi nemzeti identitásuk alapját nyilvánvalóan az oroszokkal mint külcsoporttal szembeni ellenállás adta és adja. A burját nacionalizmus másik sajátsága, hogy nem hozott létre tömegmozgalmat (bár léteznek értelmiségi csoportok, amelyek létrehozták saját nemzeti ideológiájukat, így a szovjet idõk akadémikusai, akik a burjátok keleti kultúrájának felsõbbrendûségét vallják az oroszok nyugati kultúrája felett, illetve a fiatalabb pán-mongolisták csoportja, amelyik a burját önállóságot a mongol népek államán belül tartja megvalósíthatónak, és a mongol hõsöknek - például Dzsingisz kánnak - az orosz történelemben játszott elõremutató szerepét hangsúlyozza). A burjátok azonban nem a fenti ideológiákhoz való csatlakozás révén fejezik ki az andersoni "képzelt politikai közösséghez" való tartozásukat, ez inkább a Köztársaságtól "elszakított" burjátok iránti sajnálatban, illetve a burját nemzet veszteségének, illetve felelõsségének hangsúlyozásában nyilvánul meg. A szerzõ leírásából úgy tûnik, "határrevizionizmusról" a burjátok körében nem beszélhetünk; a burját identitás, ha kifejlõdésében nem is, jelenlegi állapotában számos közös jegyet mutat a közép-kelet-európai, és elsõsorban a magyar nemzeti identitással. A burját nemzet léte azonban jóval bizonytalanabb: kisebbségben vannak saját területükön, és Zapasnik szerint nem látható elõre, hogy az erõsödõ orosz sovinizmus, az önfelszámoló nemzeti ideológiák, vagy a burját mindennapokból építkezõ spontán nemzeti identitás gyõzedelmeskedik-e a közeljövõben.

Wojciech Zajaczkowski tanulmánya a 19-20. századi burját nemzetfejlõdést - a tatár és a baskir mellett - történelmi keretbe helyezi. Úgy látja, hogy a korai nemzetfejlõdésben az európaihoz hasonló értelmiség játszotta a vezetõ szerepet. Soraik között a vallási-kulturális fundamentalisták mellett voltak modernizátorok és szocialisták is. A szovjethatalom szövetségesei az utóbbiak közül kerültek ki: õket az elsõ idõkben felülrõl is kifejezetten támogatták. A sztálini nemzeteszme azonban számos ponton összeütközésbe került a helyi valósággal: a nemzettest nem esett egybe az állammal, a nemzeti identitás részben a valláson alapult, és nem utolsó sorban az osztály-hovatartozást a nemzetinél elõbbre valónak kellett tekinteni. A korszak nemzeti ideológusai fõleg az utóbbi ellentmondás feloldásán dolgoztak, és így született meg az a többé-kevésbé tolerált elmélet, amely az etnikai hovatartozást determinisztikusan írja le, a földrajzi, sõt a biológiai meghatározottságot hangsúlyozva. A peresztrojka, majd a rendszerváltozás szabad teret engedett a nemzeti ideológiáknak. A determinisztikus nemzetfelfogás mellé az ifjabb generációk ressentiment-tól fûtött ideológiája csatlakozott, amely a nemzetállami létben az orosz elnyomással szemben idealizált megoldást lát. Zajaczkowski szerint fõleg az utóbbi tényezõ miatt válhatott a nacionalizmus a volt szovjet Távol-Kelet népeinek fõ ideológiájává.

Viktor Voronkov a hozzánk közelebb esõ Szentpétervárra kalauzol a távol-keleti nemzetek (tatárok, kazahok, örmények) és az oroszországi németek nyomában. A nemzetüktõl távolra szakadt városba vándorlók körében sajátos etnikai identitásformálódást figyelt meg. Interjúiból kiderült, hogy a régebben bevándoroltak körében az etnikai identitás másodlagos szerepet játszik és (az amerikaihoz hasonló) szabadidõs kulturális klubokban intézményesül - ha egyáltalán ápolják. Az újabb bevándorlók körében ugyanakkor instrumentális szerepre tesz szert: számukra az orosz munkaerõpiac kiélezett versenyében a gazdasági megkapaszkodáshoz vagy egyszerûen a túléléshez jelentenek fogódzót a már városi családtagok illetve földijeik. Egy-egy gazdasági tevékenység (niche) körül etnikai szigetek alakulnak ki - így például a zöldség- és gyümölcskereskedelemben az azerbajdzsánoké -, és ezek újabban a városi szegregáció irányába is mutatnak. Az etnikai alapon szervezõdõ hálózatok azonban sokszor nem az öndefiníció mentén szervezõdnek: az új bevándorló "kaukázusiakkal" szembeni xenofóbiára adott válaszként az így megnevezettek szolidárisak egymással, szembehelyezkedve akár saját államuk álláspontjával is. Ingrid Oswald, Viktor Voronkov német kutatótársa hasonló jelenséget figyelt meg a Berlinbe kivándorolt volt szovjet állampolgároknál. Az Oroszországból érkezõ németek, zsidók és örmények több közösséget éreznek szovjet emberként egymással, mint a Berlinben élõ nem szovjet nemzettársaikkal.

A kötetben szerepel még Barbara Szacka elméleti írása a nemzeti identitás és a társadalmi emlékezet összefüggéseirõl, Brunon Synak dolgozata a lengyelországi kasub identitás átalakulásáról, Stefan Garsztecki esszéje a nemzetfogalom felhasználásáról a lengyel-német szembenállás megfogalmazásában. Janusz Mucha a lengyelországi ukránok, beloruszok és németek példáján keresztül mutatja be azokat a kérdéseket, amelyekkel a lengyelországi kisebbségek szembesülnek. Andrej Szpocinski lengyel adatokra támaszkodva bizonyítja, hogy a nemzeti kultúra emblematikus alakjait, például Chopint, teljesítményüktõl függetlenül ismerik és ítélik meg, szemben az idegen kultúrák alkotóitól. Ilja Srubar és Balla Bálint egyaránt a nemzet területi vonatkozásairól ír. Ilja Srubar a tér nemzeti szimbolikával való telítõdésének elméletét adja, Christian Giordano a brubakeri francia és német nemzetparadigmák között helyezi el a közép-kelet-európai etnikai identitást. Jerzy J. Smolicz az ausztrál multikulturális megoldás tanulságait vonja le, és a multikulturális oktatás nagy válaszútjain megy végig képzeletben.

Mint a rövid áttekintésbõl is látható, a Német Szociológiai Társaság Kelet- és Közép-Európa szekciója által kezdeményezett konferencia igen sokféle témát fogadott be - maga a kötet is csupán válogatás a konferencia anyagából -, az elméleti- és esettanulmányok térbeli szóródását némileg oldja az erõs lengyel és orosz irányultság. A sokoldalúság ellenére egy igen fontos téma hiányzik a gyûjteménybõl, nevezetesen a kelet-nyugati összehasonlítás. Kísérlet ugyan történt erre - gondolok itt Christian Giordano tanulmányára a német, francia és közép-kelet-európai nemzetfelfogásról -, de úgy tûnik, az összehasonlítás még nem érett be. Kelet-nyugat viszonylatban az jellemzõ inkább, hogy a kelet-európai társadalmak leírására a nyugati elméleti modelleket és eredményeket használják, és a különbségeket vagy sajátosságokat ezek visszfényében mutatják be: a társadalomtudományi hagyományt a leíró-bemutató dolgozatok nem fel-, hanem kihasználják. Viszonyuk az elméleti diskurzushoz tehát semmiképpen sem kritikus vagy újító.

Balla Bálinté talán az egyetlen írás a kötetben, amelyik saját szociológiai elméletet használ (a szûkösség szociológiájáét) a nemzeti expanzionizmus leírására, érdemes ezért külön szólni róla. A berlini emigráns magyar professzor a nemzetállami logika fõ mozgatóját a területi szûkösségben találja meg. Elemzésének nagy értéke, hogy a szovjet-kommunista expanzionizmus alkonyát és eredményét, a rendszerváltást széles történeti perspektívában helyezi el. A nemzetállami lét különbözõ korszakaiban a területi szûkösség más-más formában nyilvánulhatott meg: az (újra)egyesítés- és függetlenségmozgalmak után a nemzetállamok közötti horizontális versengés került elõtérbe, majd a saját kisebbségekkel szembeni vertikális "belsõ terjeszkedés" logikája. Ezt írta felül a szocializmusban meghirdetett népek barátsága és az ideológiai blokkok megjelenése. A rendszerváltással a nemzetállamok gyakran a korábbi logikához nyúlnak vissza, miközben efelett már eljárt az idõ. A szerzõ gondolatébresztõ kérdéssel zárja írását: a 21. század elején mi válthatja fel a láthatóan elégtelen nemzetállami logikát. Személyes véleménye szerint a nemzetállamok között az önkorlátozás logikáját kell érvényesíteni, a többség-kisebbségek viszonyban a kölcsönösség kerülhet elõtérbe.

A társadalomtudományi hagyományhoz való viszony felveti a kérdést, kinek szólnak a kötet dolgozatai, a Keletnek vagy a Nyugatnak, esetleg mindkét félnek? Jól tudom, hogy a kettõ merev elválasztása értelmetlen és lehetetlen is, hiszen az elmúlt ötven évben kisebb-nagyobb intenzitással, de mindig volt kulturális-tudományos ozmózis Európa két része között. Volt és van ugyanakkor ismeretlenség és idegenség is - a tér szimbolikája, mint azt Ilja Srubar is leírja, jelentõs erõ. A kötet nem tartozik azok közé, amelyben az idegen, a másik terét mutatják be az egyiknek (általában a keletiek a nyugatnak): inkább mûhelymunkáról van itt szó, amely a keletkezésüknél osztja meg a talán sokszor félkész elméleteket az egyik és a másik féllel egyaránt, és így közös alkotásra, együttgondolkodásra ad lehetõséget.
 

1. A társaság 1996 elõtti mûködését részletesebben bemutatja Saád József könyvismertetõje, amely a Szociológiai Szemle 1996/3-4. számában jelent meg.
2. Slawomir Lodzinski és Barbara Szacka a varsói, Janusz Mucha a toruni, Brunon Synak a gdanski és Piotr Wróbleski a katowicei egyetemrõl, illetve Wojciech Zajaczkowski a Stefan Batorij alapítványtól. Stanislaw Zapasnik és Andrej Szpocinski a Lengyel Tudományos Akadémia szociológusaiként vettek részt a konferencián.
3. Stefan Garsztecki a brémai, Christian Giordano a fribourg-i, Ingrid Oswald a magdeburgi, Jerzy J. Smolicz az adelaide-i, Ilja Srubar a nürnberg-erlangeni, Justin Stagl a salzburgi egyetemrõl. Viktor Voronkov a szentpétervári egyetem, Balla Bálint a berlini Technische Universität Társadalomtudományi Intézetének professzora, Anton Sterbling a sachseni Rendõrfõiskolán professzor.
4. Ennek ellenére az egyik tanulmány például a macedón, román-bolgár, görög-albán területi konfliktusok mellett "a magyarok Romániával és Szlovákiával szemben támasztott burkolt területi igényeinek" "határozott tematizálódásáról" beszél ("the Hungarian covert vindications in regard to Slovakia and Romania" - "have [...] become extremely topical", Giordano, 116. p.). El kell ismerni, hogy nyugati szemmel nézve lehet valami különös a magyarság (és a magyar állam) érzelmi alapú területi elkötelezettségében, de ezt területi igénynek nevezni több mint túlzás. Az otthonos helyi terepen mozgó kelet-európaiakról összességében elmondható, hogy elkerülték az ehhez hasonló nagyvonalú pontatlanságokat.
5. A fejezetek témája a következõképpen alakul: 1. Történelmi kitekintés, 2. Elméleti megközelítések, 3. Kultúrák együttélése Lengyelországban, 4. Etnikai problémák a Szovjetunióban és Oroszországban, 5. A multikulturalizmus elmélete és gyakorlata Ausztrália példáján keresztül.
6. Vö. Anthony D. Smith 1981. The Ethnic Revival. Cambridge-London
7. A burjátok a Bajkál-tó környékén élnek a Burját Köztársaságban, illetve a környezõ területeken, és a terület nomád állattartó mongol lakóinak a leszármazottai, akik ma számos kölcsönösen alig érthetõ mongol dialektust beszélnek - sokan az orosz mellett -, és egy részük a buddhista, másik részük a sámánista vallás követõje.